Elemi mágia óra, Evillával. :3

Kaptunk még egy esélyt az öregtől, én azonnal a pislákoló tűzhöz kuporodtam, Evilla pedig mellém. Talán az imént tényleg túlspannoltuk magunkat, ahogy kipróbáltuk azt az erőt, amit erre a kis időre kaptunk. Már nem hallottam a gyerekek kacaját, a fülsiketítő muzsikát. Az emberek csendben voltak, a mosoly és a jókedv olyan hirtelen illant el, mint egy villámcsapás. Ez részben a mi hibánk volt. Majd csak a haldokló tűzre pillantottam, amikor az öreg hozott még nyers húst.
Két kezem a tűz felé nyújtottam, az ujjaim az égbolt felé mutattak. Szépen lassan áramoltatni kezdtem a hőt, a tűz éltetése érdekében, ami egyre jobban kezdett feléledni. Mikor már éreztem, hogy túl magasra hágnak a lángok, kicsit visszább vettem az belőle. Egyre jobban azt éreztem, hogy uraltam a legvadabb elemet, beadta a derekát.
Amikor már úgy gondoltam, hogy a tűzzel nem lesz probléma, az öreg meséjére figyeltem ezután, néha-néha a tűzre pillantva, nehogy az legyen, ami párperccel ezelőtt volt.
- Én sohasem ölnék meg senkit, sem mágust, sem muglit.... - felhúztam mindkét térdem aztán átöleltem azokat, az államat pedig rájuk fektettem, de nem maradhatott ott soká, ugyan is kaptunk teát. Az illata mennyei volt, talán kamillatea lehetett, vagy valami más? Mindjárt a számhoz emeltem a zöld löttyel teli edényt, de a várva várt édes nektár helyett valami kesernyés íz öntötte el az ízlelőbimbóim. Teljesen el felejtettem, hogy nem a jelenben voltunk, hanem pár száz évvel korábbra vitt minket Bert. A teában, amit kaptunk nem volt sem cukor sem citromleve, csak víz és a növények, amiket beletett az agg, nem grimaszolni, na jó, talán egy  fancsali képet bevághattam az első korty után, de utána egyre jobb volt.
Az öreg tovább mesélt.
~ Fegyverek, amikkel ellehet pusztítani az elemi mágusokat? Mi a fenéből készülhettek azok? ~ - gondoltam magamban, viszont nagy némaság uralkodott, az öregen kívül más nem akart beszélgetni velünk, sem mással. Fel szerettem volna tenni a kérdésem, hogy megtudjam miből készült a penge, de valami mocorgás miatt a vadász férfiak egy bokorra összpontosítottak.  Oldalba böktem Evillát, és az orrommal a bokor felé böktem.
- Szerinted ezek azok a szemetek, akikről mesélt nekünk a férfi, vagy csak valami állat? - sajnos sohasem rendelkeztem a mindenlátás képességével úgy, mint a Hyuugák a Naruto című animében, de nem is volt rá szükségem. Jobban szerettem felderíteni a dolgokat. Hirtelen felpattantam, kezemben ott időzött a félig kiivott tálka, aztán az öregre tekintettem, egy komolyabb bólintással próbáltam jelezni, hogy én majd maradok segíteni a vadászoknak. Jóvá akarta tenni azt, hogy elrontottam a bulit a tüzeskedésemmel.
- Lilla, jössz segíteni? - a tekintetemet az öregről a lányra irányítottam, jól jött volna az ő segítsége, mert a levegő, mint elem, az én tüzemmel jó párost alkotott már az idecsöppenésünkkor is.

Elmondhattam magamról aznap, hogy igazán kitettem magamért. Déltől segítettem kitakarítani aztán rendbe rakni a nagytermet, hogy minden passzoljon a bulira és még egy rellonos barátomnak -Lucának- is segítettem ruhát választani a bálra.  Reméltem, hogy tényleg eljön, és tudunk majd beszélgetni.
Alig volt másfél óra a kezdésig, én pedig még sehol sem tartottam.  Amint betoppantam az Eridon klubhelyiségébe a szemem elé tárult a puccba vágott diáktömeg. Sosem volt igazán erősségem az alkalmazkodás és az, hogy beálltam a sorba, de most muszáj volt.  Azonnal átfurakodtam a felsősökön és felrohantam az ágyamhoz.
Volt egy hatalmas utazóládám, abból kivettem egy hófehér ruhát, igazán natúr egy textil. Nem volt rajta semmilyen minta, semmilyen fodor, csak annyi extrát véltem felfedezni, hogy a hátam kilátszott belőle, de az is csak a derekamig, onnéttól takart. Elől pedig spagetti pántok díszítettek egy nem túl mély dekoltázst. Amint előkotortam azt a nyamvadt dresszt, végre hasznát vehettem a lebegtető bűbájnak, amit bűbájtanon tanultam. A ruha a levegőben könnyedén libegett, mintha csak egy fogason lógott volna, a szandálomat pedig kikotortam az ágyam alól. Dobozostul. Ezután elsuhantam lecsutakolni magamat, hajat-fogat mostam a hajamat babarózsaszínre befestettem, közben kifestettem a szemeim enyhén, amiatt, hogy minél natúrabbnak tűnjek és ne műnek. Bár a rózsaszínhajam és a septumom nem erről árulkodtak.
Hamar elkészültem, még volt..... mínusz tízpercem. Elkéstem. Mat már biztosan várt engem a találkahelyen, ha csak kínjába el nem indult az Eridon torony felé. Ha nem festettem volna a hajamat talán hamarabb kész lettem volna, de nem. Nekem hajat kellett festenem.
Végül a nagy rohanásban, egy nem túl nőies fékezéssel megérkeztem a páromhoz, akit pár pillanattal ezelőtt szúrtam ki.
-Szijaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! –visítottam fel, amikor végre bepótoltam a kilométerhiányomat, ami már igencsak hiányzott Madagaszkár óta. – Bocsi, hogy késtem! Nagyon meg várakoztattalak? – felpillantottam a srácra.

Késésben voltam. Úgy rohantam a Nagyterem felé, mintha csak az életem múlt volna azon, hogy odaérjek. Amekkora sebbel-lobbal közlekedtem, a ruhám - a sebességem miatt - mögöttem már annyira felemelkedett, hogy vízszintesen szállt a hajammal együtt. Akik pedig az utamba kerültek, azokat fellökhettem, csak amiatt, hogy mihamarább ott legyek a találkahelyen. Mi tagadás, egy mini rózsaszín Hulk voltam.
Amikor megpillantottam a navinés pajtásomat, egy satuféket benyomtam, így már csak a szandálommal csúsztam a kopott márványpadlón, körülbelül úgy nézhettem ki, mint aki snowboardozik. Kiöltözve. Saruban. A márványpadlón.
 Amint megérkeztem, kicsit túl is csúsztam, mint kellett volna, így visszább léptem Mat elé. Azonnal üdvözöltem, a szokásomhoz híven, hatalmas vigyor kúszott az arcomra, a karjaimat kitártam, a hangulat fokozása érdekében. Pár pillanatig csendben álltam előtte, a mosoly az arcomról le nem tudott hervadni, viszont a karjaim leeresztettem, mert már nem éreztem őket. A meglepett fiú, most vagy köpni-nyelni nem tudott, ahogy berobbantam az éterbe, vagy csak összetört benne egy világ, hogy mennyire retardált vagyok. Vártam még egy picit, amikor végre megszólalt.
- Na zsír! - egy megkönnyebbült sóhajjal jeleztem, hogy megnyugodtam.
- Köszi! - jól esett a bókja, még ha nem is voltam teljesen megelégedve magammal. Pici pír is megjelent az arcomon. Még sohasem kaptam bókot senkitől, aki nem az apám. Zavaromban azt a pár kósza hajszálamat hátratűrtem a fülem mögé vissza, oda ahonnan kiszöktek. Talán sikerült lepleznem. Igyekeztem vissza zökkenteni magamat a normális kerékvágásba, így bele karoltam a srác karjába, majdcsak megindultam befelé.
- Hát persze, hogy bemegyünk! Még a végén lemaradunk a végzősök táncáról!- Sikerült. Úgy vonszoltam magam után, mintha csak kötelező lett volna bemennünk.  - Gyere, ne szégyenlősködj! Mutasd meg mennyire is vagy dilibogyó, úgy, mint én! - elengedtem a fiút két levegővétel közt, amíg bátorítottam, majd csak a mutatóujjaimmal a pofimat bökdöstem, csücsörítettem, amit egy bárgyú vigyorral párosítottam.. Csak azért, hogy kicsit nevessen vagy megpróbálja elengedni magát. Viszont a bandzsítást meghagytam későbbre, hátha még jól jön.

Huh, hát hazaértünk. Végre. Voltak diákok, akik a pázsitot csókolgatták volna szívük szerint, de nem tették. Meg tudtam őket érteni, hogy miért. Amint kinyíltak az iskola kapui a diáktömeg azonnal megrohamozta a kastélyt, engem pedig nagy csomagjaimmal együtt sodortak befelé az épültbe. Mivel nem sokkal az érkezésem után mentünk kényszernyaralásra, így még nem igazán tudtam mi merre volt. Pár pirosat kiszúrtam magamnak, akik feltehetőleg az Eridon toronyba igyekeztek. Jobb terv híján követtem őket, legrosszabb esetben is csak edzésbe tartottam magamat, a ládám ide-oda cibálása közben.
A tervem bevált, szerencsésen megérkeztem a gólyalakba, ahol eddig is laktam. Ledobtam a ládám a földre a fekhelyem mellé, aztán az utóbbira – ágyamra- vetettem magamat, Hime pedig a hátamra ugrott. Igen, őt is hazahoztam, épp úgy, mint el. Úgy dőltem rá arra a pihe-puha bútorra, mint egy zsák krumpli. Párpercig ott fetrengtünk mind a ketten a pihe-puha ágyban, kellemes felüdülés volt a hálózsák után, ami a táborban volt a sátrakban.
Túl lusta voltam ahhoz, hogy felálljak, és kipakoljak, de sajnos mégis fel kellett tápászkodnom onnét, mert eszembe jutott, hogy szerettem volna kérdezni valamit Lanettától. Hosszas hason fekvés után erőt vettem magamon és felszenvedtem onnét. Kitúrtam a ládámból egy párcipőt, amibe bele is bújtam és elindultam lefelé, Himével a nyomomban. A kis kutya olyan büszkén lépdelt ismét a hazai pályán, mintha csak egy kis hercegnő lett volna.  Azt hiszem, találó nevet adtam a kis dögnek.
Mire leértem a klubhelyiségbe, ahol ott volt a lány is, teljesen elfelejtettem, hogy mit akartam tőle. Akárhogy törtem a fejem, semmi. Legyintettem egyet, azzal az ürüggyel, hogy majd eszembe jut, így ha már úgy is talpon voltam elindultam kifelé, hogy felfrissítsem a memóriámat. Nagy meglepetésemre Laz nézett velem farkasszemet, amikor kiléptem a klubhelyiségből.
Úgy rám hozta a szívbajt, a szemeimet nagyra meresztettem és hátraugrottam, majdnem ráestem Himére.
- Laz' a szívbajt hoztad rám! - kaptam a szívemre, mutatva, hogy majd kiugrott. - Be.. Beteg vagy?  Úgy mosolyogsz, mint én, amikor rá vagyok kattanva valamire. - ijesztően mosolygott, valami nem e világi volt benne, és már az is fura volt, hogy itt volt az eridon toronyban, a festményünk előtt. Ez nem rávallott. Na, mindegy, én örültem neki, hogy itt találkoztunk. - Látom, örülsz, hogy haza jöttünk! - felkacagtam, majd követtem a lányt a vakvilágba.
Addig tekeregtünk hárman a kastélyban, amíg ki nem lyukadtunk az erkélynél. Tökéletes volt a festéshez, és még az időjárás is Lazriellnek kedvezett. Nem tudom, én mindig is jobban szerettem, ha sütött a nap, de ízlések és pofonok.
- Öhm, nem hoztam cuccot. Lusta voltam kipakolni... - szégyelltem magamat, kicsit el is pirultam tán, de amikor egy biztató mosolyt kaptam Laztól, hogy válogassak az ő cuccából, ami kellett azt elvehettem. Az arcomra nagy mosoly húzódott és boldogan vetettem bele magamat a válogatásba. Valami nem stimmelt ezzel a nővel, de nem érdekelt, mindenhogy imádtam. Engem már nem fog magáról levakarni, az már hétszentség!

Jó volt látni, ahogy Laz' vigyorgott és jó kedélyű volt. Letelepedtem mellé én is, Hime pedig a lábaimhoz feküdt. Amint a kezembe nyomott a lány egy vázlatfüzetet, fellapoztam azt. Üres volt. Biztos ez volt az a füzet, amit Madagaszkáron mesélt, hogy tele fogja firkálni. - Huhú, én leszek a megrontója a füzetednek! - csillogó szemekkel visszalapoztam, ismét az elejére. Ha már megtisztelt ezzel, hogy én használhattam először, valami nagyon Stepheset kellett bele alkotnom. Így egy örök emléket hozhattam létre Laz' számára.
- Hallod, én annyira bamba voltam, hogy nem sikerült elkapnom a szalmonellát. Nem tudom, hogy csináltam, de amíg a legtöbben a vécét környékezték meg én vidáman bejártam a szigetet, nem is egyszer!- büszkén elvigyorodtam, a teljesítményemen, még ha csak szerencsém is volt, aztán folytattam. - És képzeld, láttam igazi szellemet. Nagyon durva volt és muglikalóz volt, akkor, amikor még élt. Sőt, még a találós kérdéseket is szerette... Láttad volta a fejét, amikor az orrárak kötöttem a megfejtést! –hadartam, majd a dumám végeztével felnevettem hangosan, ahogy visszagondoltam arra a pillanatra. Nem volt semmi az a morcos pofa, amit akkor bevágott.  Mondjuk, tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. - De nagyon is örülök, csak annak nem, hogy mindent elfelejtettem, mi merre is van. Megint azt érzem, hogy egy labirintusban mászkálok. - kidugtam a nyelvem, és rákacsintottam, majd, csak ami jött elkezdtem rajzolni. Én magam sem tudtam, hogy mit, de rajzoltam.
- Mond, benne lennél majd egy kis rosszalkodásban? Vagy csak repkedésben a kviddicspálya felett? Esetleg bemehetnénk majd a faluba is. Azaz… ellóghatnánk! - kacsintottam a lányra, hátha értette, hogy merre is szerettem volna kilyukadni. Hát persze, hogy a játszótérre!

Vidáman bevonszoltam a terembe, éreztem, hogy be szeretett volna menni mihamarább épp, mint én. Viszont a partnerem kicsit félénknek tűnt, így feldobtam a hangulatát. Az eredménye az arcán tükröződött, azonnal mosolygott és felbátorodott.
Matbe csimpaszkodva vidáman berobbantunk a Nagyterembe, mi, a MatSteph páros. A szemeim csillogtak, csodálatos volt, főleg, hogy tele volt emberekkel és szólt a zene, no meg már kaja is volt akkorra már.
- Imádom! - csillogó tekintettek kémleltem a helyiséget, majd a fiú hangját hallva rápillantottam.
- Humm? - nagy szemekkel pislogtam rá- Remélem nem, bááááár.... – körbenéztem - tuti lekéstük, a francért kellett nekem annyi bíbelődnöm a hajammal... - morogtam az orrom alatt, akárcsak egy kiskutya. – Na mindegy… - kicsit elszontyolodtam, mert érdekelt volna, hogy ki kivel táncolt.
- Megismerni? Engem? De édi va… - sajnos nem mondhattam tovább, mert közben lejátszásra került az egyik kedvenc dalom, azonnal elkaptam a kézfejét- Gyere, táncoljunk! Ez a kedvenc számom! - makacsul bevonszoltam a táncoló diákok tömkelegébe. Amikor egy enyhén üresebb területre értünk. Ott legalább kaptunk levegőt is, és engem nem kerülgetett az ájulás és a tömegiszonyom sem.
- Bocsi, hogy erőszakosan berángattalak, de nem bírok magammal, csak pörgök és pörgök és pörgök! - felkacagtam, a szemkontaktust megtartva a fiúval. A ritmusra kezdett járni a csípőm és a vállaim. Soha nem voltam valami táncos lábú, sőt, táncolni sem tudtam, így csak a ritmust követve mozogtam. Abban reménykedtem, hogy Mat nem fog kinevetni a béna tánctudományom miatt.

Nyeste, Steph & a nagy BUMM.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy szertárban fogok felrobbanni. Azt hittem mindig is, hogy majd vénszatyi' ként fogok meghalni huszonöt-harminc unokával körül véve egy patentos Bagolyfalvi vityillóban, vagy legalább egy hősi harcban patkolok el. De egy ilyen váratlan és korai elhalálozásról álmodni sem mertem. Itt volt vége ennek a nyomorultul rövid életemnek, persze csak addig hittem benne, amíg a robbanás után ki nem nyitottam a pislogóimat. Éltem. De valami nem stimmelt. Nehezen kaptam levegőt, valami nyomást éreztem a mellkasomon, de ez hamar elillant. Ismét normálisan kaptam levegőt. A teremben úsztunk a füsttől, a szám elé tartottam a bal mancsom, mert éreztem, hogy köhögni fogok. Felültem, és a füstöt próbáltam a jobb kezemmel elhajtani magunk körül.
- Mi a... - amint kitisztult a kép, egy vörös lányt láttam magam előtt, akinek fekete korom díszítette az arcát. Fogalmam sem volt, ki a frász lehetett, életemben nem láttam még egy órán sem. Mondjuk soha nem voltam arról híres, hogy mindenre emlékeztem, csak arra, ami valamilyen úton-módon megfogott.
Nem sokáig bámultuk sokáig egymást, ugyanis azonnal azt kezdtem hajtogatni, hogy „jól vagyok”, utána persze érdeklődtem, hogy a kis robbantgató is jól van-e. Persze amíg vártam a válaszára, ami kicsit nehezen érkezett, így körül néztem. Az a kupleráj, ami a szertárban eszméletlen volt. Minden felborult, pár üveg fiola és lombik, pedig összetört. Remélem nem tartottak itt egy dzsinnt is, mert, ha az kiszabadult, akkor nagy bajban leszünk.
A kis kormos azonnal pakolászni kezdett, nem válaszolt. Szemeimmel követtem, ahogy jobbra-balra cikázott, hogy igyekezett mindent helyre rakni, ekkor jutott az eszembe a dobozom, amit az egyik asztalon hagytam, rápillantottam, de minden rendben volt vele. -hál' istennek- Ő is bele pillantott és egy bánatos kutyapofival bocsánatot kért én pedig elmosolyodtam. - Semmi baj, a lényeg, hogy nem tört el benne semmi sem! De most már áruld már el, hogy miért robbantgatsz a szertárban? - kérdeztem rá ismét. Ám erre már hamarabb kaptam választ, igaz kicsit döcögősen, de válaszolt.
- Áh, értem. De miért pont a szertárba? - valahogy nem tudtam felfogni, hogy miért. De nem firtattam tovább, hisz a lány ismét borult. Ez esetben a székről, a földre. - Vi.. Vigyázz! - nyúltam utána, de nem bírtam elkapni, és a kis vörös már a poros padlón hempergett a vadonatúj talárjában. - Jól vagy? - behajoltam a látóterébe, a lábfejeim előtt volt a buksija, én pedig aggódva néztem le rá. – Gyere, segítek! - azonnal pozíciót váltottam, megkerültem a testét és a kezem nyújtottam feléje, hogy ha szeretné, akkor felsegítem a padlóról.

Tattararaaa! Megjöttem, csókolom. :3

miről mond le ki? :3

Nemsoksemmi, jöttem pofátlankodni. *w*
Veleeed? ^u^

oh értem. C: cuki pulcsi. *-*

Bááliint. *-* <3333

nanáá hogy meg. *3*

milyen tesztet? OwO

én is imádok. *-* ezekkel szórakozok, ha unatkozom.

-viszonozza a szeretgetést, Nyestének. :333-

Dááááááá művészi ez a paca(uni)kornis. *3* nekem is csinálhatnál. *-* eccavúú. *-*

Bálint. XD <3

Bálint a róka, most már nem nyuszi vagy!

nem-e?
még Ő sem? :O

pedig olyan éédiiii. :< xdddddd

A.L.E.X.

Péntek este fél tízkor.

Mivel Madagaszkáron a temetői kitérőm nem igazán úgy sült el, ahogy szerettem volna, így amikor hazaértünk elhatároztam, hogy a helyi temetőbe megyek majd kikapcsolódni. No, igen. Elhiszem, nem tartasz százasnak, se ötvenesnek. Én sem tartottam soha normálisnak magamat, még a varázslóvilágban sem, amit köbö április óta ismerek. Na mindegy.
Amint haza huppant a suli, felvergődtem az Eridon toronyba, mert hát azért le kellett pakolnom meg minden. Akkor terveztem szét nézni a faluban, de Lazriellel találkoztam, így inkább elhúztunk rajzolni és festeni. Halasztottam a tervet. Máig tudtam tolni, halasztani ezt a temetőlátogatást, amíg a ma esti vacsora közben be nem kattant egy ötlet. ~ Mi lenne, ha most vacsi után zúznék el oda? Úgy is péntek van, holnap pedig nincs tanítás, és ha szerencsém lesz, egy prefi-bubus sem fog a falu határánál mászkálni este tíz előtt. Addigra meg igyekszem visszatolni a valagamat a KHba. ~
A vacsi végeztével felcammogtam a toronyba, ahol felvettem a bakancsom, és a megbűvölt fejhallgatómat az mp4em társaságában. Fel voltam szerelkezve, már csak a pálcám hiányzott. Kész. Becsúsztattam a pulcsim ujjába, ami rajtam volt, így ha szükségem lesz rá, elég lesz csak a kezembe csúsztatni. Tökre olyan volt, mint az Assasins Creedben az a rejtett tőr az assasinoknál. Menő voltam. Átvágtam a nyüzsgő klubházon, és lefelé suhantam a bejárathoz, onnan meg a temetőbe.
Az mp4em már javában üzemelt, mire a temetőbe értem. Még soha nem jártam itt, pedig már párhónapja Bagolyfalván tanultam a tanodában, de úgy voltam vele, hogy mindent ki kell próbálni. Egyre beljebb értem a sírkertbe, amikor kiszúrtam magamnak egy üres, jelöletlen sírt. Tökéletes volt arra, hogy elmélkedjek az aznapi vacsoráról, és hogy milyen lehet tündéreket kergetni a víz alatt, esetleg milyen menő lehet szirénnek vagy főnixmadárnak lenni.
Le is dobtam magamat, a fejem követte a dalok ritmusát, lehunyt szemekkel próbáltam elmélkedni az élet nagy kérdésein. A zenén kívül semmit sem hallottam. Csak én voltam, és a zene meg.. a temető.
- A fű, miért fű? Miért nem inkább fú vagy fí?- motyogtam magamban az első kérdésem, ami az eszembe jutott.

- Jó' van má', veszek neked másikat, ha túlságosan elcsúfítom. - barátosnémra kacsintottam és huncutul nyelvet öltöttem rá. Megragadtam az egyik rotringot és elkezdtem halványan jobbra-balra tologatni azt a tollszerű micsodát a papíron, egy pár pillanat múlva egy halvány vázlat kezdett kirajzolódni, néhol bele-bele radíroztam, mert egy két vonal nem akart úgy állni, ahogy kellett volna.
Miközben firkáltam, elkezdtem mesélni, Laznak az élményeimről, elhencegtem neki, hogy nem szedtem össze a szalmonellát, és hogy egy őrült kalóz szellemmel szórakoztunk az ősi romoknál a háztársammal. Persze mindezek még a kényszernyaralásunkon történtek.
- Aaaaaa, én nagyon nem vagyok jóban a találós kérdésekkel, olyan egyszerű némelyik megoldása, de én annyira sügér vagyok, hogy egyiket sem tudom megválaszolni. Még jó, hogy nem kerültem a levitába, mert én szerintem valamelyik folyosón aludnék minden éjjel, vagy a nagyobbak közt beslisszolnék a KHba.... Te aludtál már a portré előtt, amiért nem sikerült bejutnod? - kíváncsian vetettem oda lánynak a furcsa kérdésem, mire végre elkészültem végleges vázlattal. A vázlat egy lányt ábrázolt, akinek a haja fel volt kötve két kontyba, és le voltak hunyva a szemei és egy szemgolyós masni volt az egyik kontyában. Nem volt túl művészi, sem túl Stephes. Olyan... egyszerű volt.
- Festék bombákat? AAAAAAAAAAA. Ez jó ötlet! Miért nem mondtad hamarabb? Tudod, mi kell nekem? Vízi lufi. Azt megtölthetném festékkel, amit te finanszíroznál és...- az őzike szempilláimat megrebegtettem a kék arcában egy csábos mosoly társaságában, abban reménykedtem, hogy bele megy az őrültködésbe, amit kitaláltam.. Azaz kitalált-… megdobálnánk pár embert. Lehetne az random emberke, vagy nem szimpi diákok, aztán meg elbújunk és röhögünk. Te, ez az erkély tök jó helynek tűnik! –felpattantam, és körül néztem, kerestem az ideális helyet a bűntény megvalósításához.
Felvetettem még pár együtt lógós ötletet, hogy mit csinálhatnánk majd a közeljövőben, de ő Jó kislány, így valami mást kellett kieszelnem. A repülést.
- Én bármikor repülőképes vagyok, kivéve akkor, amikor alszom, mert akkor nagyon alszom! Mondjuk holnap délután? Az neked jó?- Már rég visszaültem a helyemre, és befejeztem a körvonalat is, így neki állhattam a tónusozásnak.

A.L.E.X.

Péntek este fél tízkor.

Már majdnem ott tartottam, hogy a fahangommal kornyikálni kezdtem a dalszöveget. Kinyitottam a pislogóimat, és... mintha valami nem stimmelt volna. A fejem ritmusra mozgatását abba hagytam. Nem elmélkedhettem tovább mindenféle jött-ment hülyeségen ami megfordult a buksimban.
Körbenéztem, több lángocska ott lebegtek a sírok felett, kivéve egy helyen. Ott üres volt. Olyan volt, mintha én körülöttem lebegett volna mind. Kérdőn felhúztam az orromat, szemöldökömet, hogy mégis mi a retek folyt ott. Nem értettem, viszont amikor a lángok már kéken világítottak, tényleg fura volt.
- Mi a szösz...? Most vagy elemi mágus lettem, vagy pedig valaki velem szórakozik. - levettem a fejhallgatót a fejemről, a nyakamba akasztottam, viszont a zenét már lusta voltam kikapcsolni. A lángokra meredtem, próbáltam valami nem oda illőt keresni, de nem láttam semmit.
- Ez a Kész Átverés? Hol a kamera? - felpattantam vigyorogva és elkezdtem galoppozni azon sírok közt, ahol ott pislákoltak az a pici lángocskák. Az egyik lángért már nyújtózkodtam, hogy megérintsem, nem tűnt hétköznapi dolognak.
- Ez nem meleg. De menőőő. Ilyet én is akarok! - pedig tudtam volna ilyen lángokat én is előidézni, hisz ezek ugyan azok a lángok voltak, amiket Bűbájtanon tanultunk. Természetesen szeleburdi fejjel először beszéltem, mint gondolkodtam. A hosszas nyújtózkodást meguntam, felesleges volt ágaskodnom egy buta lángnyaláb után, inkább pattogva elindultam a lánghézag felé, kínácsi voltam, vajon hova akarnak engem vezetni ezek a kis lángocskák.

A.L.E.X.

Péntek este fél tízkor.

Megindultam a lánghézag felé, kíváncsi voltam, vajon mi lehetett arra. Valami sántított, fogalmam sem volt arról, hogy ugyan ki a fene lehetett az, aki megidézte a lángokat.
Mentem, mentem, mendegéltem, amikor már valami már tényleg fura volt. Épp nyitottam volna a szám, hogy kifejezzem a nem tetszésemet, de nem tudtam megszólalni, vagyis, igen, de csak hangokat tudtam kiadni, mást nem. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Ezt már tényleg kiborítónak találtam. Tuti nem voltam egyedül, valaki ott lehetett a sötétben valahol elrejtőzve, mert egy nyelv nem tud csak úgy a szájpadláshoz ragadni.... MAGÁTÓL.
A pumpa elindult felfelé. Jobbra-balra tekintgettem, hogy ugyan hol lehetett az a vicc király, aki belőlem űzött gúnyt. Ám hamar kaptam ismét az áldást. Vagy száz denevér indult meg felém, a fejemre kaptam, és leguggoltam, teljesen a földre kuporodtam, hogy épségben megússzam ezt a szerencsétlen találkozást a kis cukiságokkal. Nagyon cuki állatok a denevérek, de tényleg, csak nem a legjobb időtöltés egy vérdenevér rontást végi szenvedni este a temetőben. A nyelvragasztásom meg egyre inkább kezdett felszívódni.
Fogalmam sem volt mennyi időm lehetett a következő rontásig, így hát a pálcámat a pulcsim ujjából a bal kezembe csusszant aztán az égbe emeltem.
- Lumos! – vége volt a rontásnak, furcsa mód egész hamar, tuti nem egy mestertanonc vagy egy falusi állt a háttérben. Elkiáltottam magamat, mire gyenge fény tört elő a pálcámból. Nem volt elég erős a fénye ahhoz, hogy egy teljes értékű lumos bűbáj legyen, de jelenpillanatban meg voltam magammal elégedve. - Jobban jársz, ha megmutatod magadat, mert, ha én kereslek meg, nem csak a nyelved lesz a szájpadlásodhoz ragasztva! - egy dühös oroszlánhoz lehetett hasonlítani az ordításom. Nekem tényleg sosem volt szerencsém a temetőkben. Ráadásul még hangoskodtam is a temetőben, szép volt, Fanni. Ezért jár a keksz.

A.L.E.X.

Péntek este fél tízkor.

Ajaj, ezt ne tette volna ez a titokzatos valaki, egyre jobban haragra gerjedtem, amint azt tapasztaltam, hogy a lábacskáim a földhöz ragadtak. Erősen markoltam a pálcámat, nehogy elejtsem, ahogy szabadulni próbáltam. Sajnos nem sokáig erőlködhettem, hisz furcsa hörgésekre, és nyekergésekre lettem figyelmes.
A zombik elkezdtek kimászni a föld alól, felém vették az irányukat. Felsikkantottam, ahogy a rothadó testek megindultak felém és elkapták a bokámat. Biztos voltam benne, hogy meg akarták enni az agyamat. Igazából az én helyzetemben mindenki ezt gondolta volna, fogalmam sem volt arról, hogy csak egy idióta bűbájnak estem a csapdájába. Ahogyan az élőholt áradat közelített felém azt kívántam, hogy jöjjön egy prefektus és csapja agyon az összeset. Ám ekkor egy hangot hallottam, ami nem hörgött, sokkal inkább hozzám beszélt.
- Ki… ki a f*sz vagy te? - soha nem volt ínyemre a káromkodás, viszont én is tudtam igen cifra jelzőkkel illetni az embereket magamban, még ha nem is mondtam ki. Mondjuk az imént kimondtam, de nem szégyelltem magamat. Jobbra-balra néztem, kerestem a hang forrását és egy barna hajú srácot pillantottam meg. A lábaimat már teljesen elengedte a lábbilincs.  Megindultam a hang feltételezett irányába, azt a pár behaluzott élőholtat pedig kikerültem. Rávetettem magamat a srácra, ám lepattantam róla, mint a házfalról a gumilabda, egyenesen a zombi láberdő közepébe. Az esés következtében még a pálcám is elejtettem, úgy nyúltam utána. Attól tartottam, hogy még azt is elveszi tőlem. A földön gubbasztottam hosszú perceken keresztül, a fejem már hót vörös volt mérgemben a pálcamarkolatát szorongattam két kézzel. Egyszer csak erőt véve magamon felálltam.
- Na ide figyelj te gyáva senkiházi! - szemeimmel kerestem a srácot- Még egyszer... azaz MÉG EGYSZER hozzám mersz érni, eldobom a pálcámat, és pusztakézzel eltöröm az állkapcsodat, hogy egy jó ideig nyugton legyél valamelyik sarokban!  - Egyre jobban kitisztult a kép, múlt a hallucinációm hatása, kirajzolódott a srác alakja. - A protegód sem fog tőlem örökre megvédeni, hisz elég nehéz bűbáj egy elsősnek, és nem is tudja soká fenn tartani. - a nyakam kiropogtattam, és vártam, hogy eltűnjenek a képzelgéseim, illetve a protegója amit persze nem tud még egyszer megidézni, nincs elég manája már ahhoz.  Vele szemben én, csak egy egyszerű lumost használtam, ami nem is tartott túl sokáig.
A fiúval szemben álltam és mélyen a szemeibe néztem, a szemeim villámokat szórtak. – Tűnj el az uramból, vagy… élve eláslak valamelyik csontváz mellé. – oroszlán énem csak úgy előtört belőlem, mint vulkánból a láva.

A.L.E.X.

Péntek este fél tízkor.

A haragom a tetőfokára hágott. Soha nem hittem volna, hogy így fel fogom magamat idegesíteni egy idióta miatt, aki abban lelte a szórakozását, hogy minden előzmény nélkül csesztessen engem. Oké. Én sem voltam egy mindennapi egyed a kinézetemmel és viselkedésemmel, és nem egyszer illettek mindenféle cifra jelzővel, de ez teljesen más volt. Én már bántalmazásnak vettem.
Amint elmúlt az összes átka, amiket rám olvasott, már javában tudtam járni és a rémképeim is eltűntek. Azt hittem, hogy rosszabb már nem fog érni az este folyamán. De sajnos tévedtem. Megfenyegettem, meg ígértem neki, hogy élve elföldelem, ha még egyszer rám mer olvasni akármit is és sajnos meg tette. Talán a fenyegetés csak olaj volt a tűzre? Talán. Egy biztos volt, mégpedig az, hogy soha nem fogok könyörögni senkinek az életemért. A büszkeségem nem engedte.
Amint rám olvasta a Petrificus totalust, az arcomra fagyott a rémület. Tulajdonképpen én magam csak egy mozdulatlan testé változtam. Ott helyben úgy dőltem el, mint a zacskós tej. A földön feküdtem, bámultam a csillagos eget, egyedül csak a szemeim forgatására voltam képes, ja, az agyam is működött. Biztos voltam benne, hogy ezt nem fogom büntetés nélkül megúszni, de ő sem.
Sohasem voltam azért oda, hogy X dolgot megbosszuljak, de ez komolyan sértette a büszkeségemet. Olyan voltam, mint egy védtelen nyúl, akivel a gyáva róka csak játszadozott mielőtt felfalta volna.
Amíg a földön feküdtem, volt időm azon gondolkodni, hogy miként is fizethetném vissza mind azt a kedvességet, amit tőle kaptam. ~ Talán jelentsem egy prefinél? Vagy tanárnál? Áh, nem jó, mert akkor én is kapok a fejemre, mert sötétedés után kinn mászkáltam a faluban... Mit tegyek? ~ Ilyesfajta gondolatok jártak a fejemben folyamatosan, közben hosszú-hosszú percek telhettek el természetesen. A háztársaim már biztosan kerestek, hisz elmaradt az aznapesti agymenéseim áradata. Azon is gondolkodtam, hogy vajon meddig fogok még szobrosat játszani, és azon is, hogy vajon az a gyáva senkiházi visszatért-e már a kastélyba vagy legalább szólt-e rólam valakinek valamit is.
Teljesen kikészültem. Ha tehettem volna, újszülött módjára bömböltem volna. Persze moccanni sem bírtam, csak egy vékonyka kis könnycseppet tudtam kipréselni magamból, ami végig is suhant a halántékomon, aztán a földre pottyant.
Egyetlen egy dolog nyugtatott meg: láttam az arcát, még ha fények tompák is voltak, de láttam.

Felkacagtam, ahogy elpirulva beismerte, hogy egyszer kint töltötte majdnem az egész éjszakát. Aranyos volt, és ha nem lett volna olyan morcos még, azt a puha arcát is megcsipkedtem volna, mint nekem dédnagyanyám, amikor kisebb voltam. - Ahogyan az előbb mondtam is, én biztos kint aludnék minden éjjel, mert bamba vagyok! – beismertem ismét, hogy nem a logikus gondolkodásomról voltam híres –ami engem nem igazán zavart- és csak rákacsintottam a kék barátnőmre.
Laz felhozta a festékbombákat, azonnal kaptam az ötleten, és már szövögetni is kezdtem egy tökéletes tervet a csíny végrehajtásához, ám ebbe Morci-Laz nem ment bele. Lebiggyesztett ajkakkal, és hatalmas kutyaszemekkel rápillantottam. - Akkor csak-csak-csak.... egy lufira valót! Kééééérleeeeek! Nem kell sok, csak egy kevés, felhígítjuk vízzel és jó lesz az, naaaaa! Lufit meg szerzek a faluból. Nuuuuuuuu~ - balkezem mutatóujjam hegyével bökdöstem a balvállát ezzel is próbáltam meggyőzni a lányt, gondoltam, ha sokáig nyekeregni fogok, bele megy az egy lufis megoldásba.
Idegesen matatott az előbb a radírja után, amit oda böktem elé a radírt, abban hittem, hogy el fog mosolyodni tőle. - Szipi-szupi! Akkor holnap tanítás után várlak a pályán! - örömömben tapsoltam, gyengén csaptam össze a két tenyerem, így igen csak halk volt. Tulajdonképpen ezzel is csak kifejezni akartam magamat, más célt nem igazán szolgált a tapsvihar.
A nyakam nyújtogattam, hogy megtudjam mit szeretett volna olyan hevesen kiradírozni, amikor megláttam egy csúnya fekete csíkot a papíron. Nagyon jól tudtam, hogy azt nem fogja egykönnyen eltüntetni, sőt sehogy sem.
- Bocsiiiiii, ha miattam került az a csík oda! - kicsit összehúztam magamat - Se.. Segíthetek kijavítani? - fogalmam sem volt, hogy miképp lehetett volna segíteni, így gondolkodnom kellett. - Mi lenne ha, azt a tesznye csíkot visszarajzolnád? És valami díszítést hoznál ki belőle? Mondjuk, növény inda lehetne, vagy virágok, esetleg valami olyan mi illik a rajzod témájához, na? – Kitalálgattam mindenfélét, amivel javíthattam rajta. Belenyúlni nem akartam, féltem, hogy csak rontottam volna a helyzetén. Arra törekedtem, hogy esetlegesen a félkész rajz nehogy a kukában landoljon.

A.L.E.X.

A temető incidens után pár nappal.

Múlthét péntek estém nem épp úgy sikerült, ahogyan én azt elképzeltem. Valami idióta azzal szórakozott, hogy rajtam próbálta ki a hírhedt rosszcsont-pakkban megbúvó bűbájokat. Hogy ironikusan fogalmazzak, nagyon örültem ezeknek az áldásoknak. Végül rám olvasta az a nyomorék a sóbálványátkot. Esélyem sem volt, hogy visszatámadjak, azért nem mert szemtől szembe kiállni velem, csakis hátulról támadott.  Nem mintha adtam volna bármi okot is neki rá… Végül nem volt szerencséje. Láttam az arcát, körülbelül elem egy idős lehetett és a kék nyakkendője a házát is elárulta. Itt volt az ideje annak, hogy bosszút álljak a büszkeségemért, még ha ez a "bosszúállósdi" soha nem is volt az én asztalom. Elmondtam-e bárkinek is, hogy mi is történt odakinn? Nem, az árulkodással egyelőre nem próbálkoztam, csak ha szükséges lett volna. Én akartam pontot tenni az ügy végére.
Hogy hogyan kerültem vissza a kastélyba? Röviden csak annyi volt, hogy valamikor este fél tizenegy körül a már amúgy is gyengén sikerült átok hatása elmúlt felettem. A pálcámat felkaptam és óvatosan visszasunnyogtam a kastélyba. Oda fele majdnem elkapott két vagy három prefektus, de szerencsére megúsztam. Már csak az kellett volna, hogy büntit is kapjak más hülyeségéért. Amint felhúztam a csíkot a gólyalakba, nem bírtam elaludni, forgolódtam, mindvégig az este járt az eszembe. A haragom enyhült, és már csak zaklatott voltam.
Szóval így kerültem vissza, épségben. Aztán a napok röpültek egymás után, észre sem vettem, hogy ismét péntek volt, ráadásul délután.
A DÖK bázis felé vettem az irányt, gondoltam benézek hátha volt valami ötletelés vagy valami. Odafele lerövidítettem az utat, így a fejetlenség folyosója felé vettem az irányt.
Szerencsémre eddig nem történt velem semmi baj, vagy de? Hirtelen egy ismerős barna hajú srácot pillantottam meg. Most én voltam ő mögötte. Úgy tűnt igencsak el volt merülve a gondolataiban. Egy gonosz mosoly húzódott az arcomon, így csak halkan mögé sunnyogtam, nehogy meghalljon. Mély levegőt vettem, aztán jól ráordítottam. Remélem ráhoztam a szívbajt..
- SZIA! - igazából nem gondoltam végig, hogy vajon tényleg a titokzatos támadóm lehetett-e vagy sem, ám amikor megfordult, az arcára zoomoltam, immár biztosra tudtam: ~ ez igen, ő lesz az!~
- Mizu? - gyerekesen elvigyorodtam, amint feltettem ezt az egyszerű kérdésem.

-beszambázikazOFFba- Halihóóó. :3

Kámiiiiii. *33333333*

most keltem egy félórája, kicsit még kómás vagyok... *-*"

teeehheeeheeee? :3333

az élet nagy gondolatai.

Igyál helyettem is! :3
Nekem nem szabad. XD

mert túlságosan bepörgök és akkor nem bírnak velem.
szóval csak ritkán iszok ilyeneket. már.

én mikor milyen vagyok. -löhangulatember-
de általában egy kávétól vagy energia italtól, leszek még inkább dinnye. XD