Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Követett, mintha csak az árnyékom lett volna. Némileg ironikus szerep ez egy félvámpírnak. Ahogy az utcán, úgy a mindennapokban is rám ragadt, a nyomomban volt a jelenlétével, amióta felkerestem az üzletében, és kitölti a gondolataim egyre jelentősebb hányadát. Ha nem tudtunk találkozni, bagolyban keresett fel. És bárhogy próbáltam, már nem tudtam őt kiradírozni a fejemből, hát még hogy teljesen kerülni kezdjem. Számat elhúzva hallgattam meg kijelentését. Utána kedvem támadt volna rászólni, hogy most meg mit örül ennyire egy apróságnak, de nem akartam elrontani a jókedvét. Még mindig sokkal elviselhetőbb így, mint amikor indokolatlanul pökhendi lesz. Azt csak nekem volt szabad. Ha már ő is csinálta, akkor összezavart, és muszáj volt megenyhülnöm egy kissé.
- Mármint most? – kérdeztem vissza elbizonytalanodva. Mert éppenséggel semmilyen ötletem nem volt egyelőre arra, hogy hogyan tudnám őt a tengerpartra vinni. Ha volt is, drágának gondoltam, ennyit magamra se költök szívesen, pedig lenne miből. De bármilyen más program sem ugrott be a hangversenyen kívül, amin azért érezném magam kényelmetlenül, mert nem szólhatnék hozzá a hosszú koncert alatt, holott pont annak örültem a legjobban, hogy olyan kis közlékeny tudott lenni, és elhallgattam volna a hangját a végtelenségig. Főleg, ha láthattam hozzá a mosolyát, vagy az élénk szemeit, amit ezúttal eltakarni kényszerült.
Egyre csak nőtt bennem a feszültség, amiért a magyarázatom ellenére sem sikerült megértetnem vele a szándékaimat. Valahol kiábrándító volt, hogy bár látszólag úgy próbált tenni, mint aki megértette, hogy mit mondtam, valójában összezavarodott, és fogalmam sem volt, hogy mit olyan nehéz összerakni a részéről, hiszen a személyisége alapján bíztam a képességeiben, nagyon is. Ezek szerint mégsem brillírozna olyan szinten, mint azt feltételeztem? Végül néhány jelentőségteljes pillantáson túl úgy döntöttem, hogy bár maradhattak még kétségei, annyiban hagyom a dolgot, és csak remélni tudtam, hogy ez nem veszi el a kedvét a további nyitástól, mert én köztudottan szörnyű vagyok az első lépések megtételében. Az pedig hiányzott, hogy újra kockáztasson, hisz úgy jött le, az ilyen gesztusok a korábbi félelmem ellenére hozzátartoznak a lényéhez, és egyszerűen csak túl őszintén mutatja ki az érzéseit, nem pedig megnyerni akar magának.
- Igen, mintha másról nem is szólhatna a művészet. És mégsem lesz lerágott csont a téma. Érdekes – morogtam, ahogy a kiábrándult hangom után lassan visszatért a kedvem, elvégre annyira rossz látványt nem nyújtott az alkotás. Hát még, ahogy beszélni kezdett róla. Megenyhülni látszottam, talán a hangjától, talán attól, hogy vele voltam, és a képet néztem, amit mintha terápiás céllal is azért hoztak volna létre, hogy a zaklatott lélek egy kicsit megnyugodhasson, és kiszakadjon a rohanásból. De egyre jobban átragadt a hely kisugárzása. – Te aztán nagyon értesz hozzá – mosolyodtam el szerényen, ámde elismerőleg szánva, mikor már végzett a meséjével. Nem ásítottam, sokkal inkább jó tanítványhoz hasonlóan figyelgettem a képeken azt, amit mondott, és őszintén örültem neki, hogy konkrétabb festészeti stílusa van, mint ez színátmenetes baromság. Mert jópofa, de kevés. Elnézi az ember, én mégis legtöbbször valami mélyebbet keresek a képekben. Meg valami emberit. Vagy akkor legyen tájkép, csak hát úgy tűnt, akvarellel nehéz olyat alkotni, ami számomra megnyerően realisztikus. - Jól hangzanak. Ezek nekem is jobban tetszenek – erősítettem meg őt abban, hogy több közös vonásunk van, mint az elsőre látszana. Felbátorodva arrébb húztam őt, aminek örült, én pedig alig tudtam letörölni az arcomról a mosolyt, mégis próbáltam kifejezéstelen arcot vágni.
- Csak nem az a kedvenc színed? … Szépek a … színek – kicsit ijedten kérdeztem meg, aztán toldottam hozzá a megjegyzésem, mert ennél többet nem nagyon lehetett elmondani arról a képről, amivel szemben álltunk, még a leírás se vitt közelebb a művész úr megértéséhez. Sebaj, kárpótolt Min Jong öröme, ahogy lelkesedett az egész iránt, én pedig úgy éreztem, hogy valamit végre jól csináltam, és kár lett volna elrontanom egy goromba közbeszólással a nagy nehezen megteremtett idillt. – Egy kicsit olyan, mintha naplemente lenne. És azok ott a felhők. Meg egy vattacukor jut eszembe, amit most meg is kívántam. Ja meg persze eszembe jut róla megkérdezni, hogy milyen a kastélyban tanárkodni most már. Nem is meséltél… - mosolyodtam el, de egy szúrós nézés sem maradhatott el, hogy legszívesebben lekaptam volna róla a napszemüvegét, ami egyre jobban idegesített. Helyette folytattam a sétát a többi kép felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Láthatóan még mindig nem apadt lejjebb a lelkesedése. Hihetetlen, hogy néha mennyit tud rugózni általam feleslegesnek hitt dolgokon, hisz alapvetően hajlamos vagyok túlkomplikálni egyes magánéleti, de főleg szakmai vonatkozású döntéseket, viszont egy ilyen kaliberű tényezőt nem említenék egy lapon vele. Jó stratéga lehetne belőle, csak éppen semmi lélekemelő nincs abban, ha ragaszkodik az unott, és sokszor közismerten nyers stílusomhoz, amivel folyamatosan azt érezteti velem, hogy húzzam meg magam a közelében, ha nem akarom újra és újra letörni gyermeki lelkesedését. A reakciói túl őszinték, fájóan nyíltak a számomra. Egy szabadon olvasható könyv, amit szégyellek túl sokáig tanulmányozni, s csak lopva figyelem a mozdulatait, hogy ne sértsem meg, és mégis kiszúr. Persze az aktuális lapok mögött megannyi titok sorakozik, amelyek felfedezésre várnak, s talán ebbe próbálok kapaszkodni ahelyett, hogy a viselkedését nehezményezném. Mert rossz, hogy megbántom. Pedig nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy reagálni is elfelejtettem, s csak sétáltam tovább az úti célhoz.
Végignéztem magamon. Egy damfírral humorizáltam volna a szexualitás művészi aspektusairól? Vagy inkább filozofálásba csapott át a gondolatmenet? Nem tartom magam prűdnek, de az agyam átkapcsolt vészfék-üzemmódba, még mielőtt szabadjára engedhettem volna azokat a furcsa képzelgéseket, amiket Min Jong, a válságos és korlátozott magánéletem, s a nemi jegyekkel megáldott festmény ötvözete hozott volna ki belőlem. Furcsa és megmagyarázhatatlan gondolatok voltak. Egyáltalán nem illettek hozzám. Felvontam a szemöldököm, s már megint az ármánykodását sejtettem az érzéseim mögött. Kedvem támadt kifakadni, megkérdezve őt, hogy ugyan miféle rejtett képességgel rendelkezik, amit titkol előttem, hogy így befolyásolhat… De egy nagyobb sóhaj után inkább közbevágtam a mondandójába, hogy leállítsam, méghozzá egy hatalmas hazugsággal.
- Az én fantáziám nem piszkos – szögeztem le sértődötten, mintha kérdezte volna. Azért sajnáltam, hogy ilyen állati ösztönöknek kellett alávetnem magam, mert szerintem ezt azért illik megkülönböztetni a vérivástól például. Sokan megvannak nélküle, én is sokáig bírtam különösebb probléma nélkül. Előtte is, és utána is bunkó voltam, vállalom. – Erre mondhatnék valamit, de nem akarok rasszistának tűnni – meggondolatlanságból közbevágtam a kedvenc színére való reakcióként, aztán végighallgattam erről a lányról, hogy mennyire meg akart neki felelni. – Szóval őt is boldoggá akartad tenni, mint engem? Meg úgy mindenkit magad körül – csipkelődtem, mert így hátha elérhettem, hogy azt halljam, amit szerettem volna. Hogy én más voltam neki, vagy valami. És már megint ezek a nők. Nem illettem a képbe.
- Mi az, hogy fogjuk rá? Meséld tovább, ha már elkezdted… - intettem türelmetlenül, arcomon kétségesen leplezett semlegességgel. Egy ilyen baromságnak nyomós okkal kellett megmaradnia benne, ha egy ártatlan színről eszébe jut. Nem ma történt. De ismét csak szánni valónak tűnt ebben a történetben. – Most komolyan? De hát végig se néz… Na, igaz. A lényeget láttuk. De mégis hol a fenében akarsz vattacukrot venni? Rohanjak ki veled a Városligetbe? – forgattam meg a szemeimet, ahogy hangosan felsóhajtottam. Türelmetlenül körbesétáltam a kiállítótérben, ha már pénzt adtam ezért a valamiért. A legtöbb kép számomra kezdett nagyon hasonlítani egymásra. A mélyen tisztelt művész úr is biztosan hasonló hangulatában pingálta őket ilyenre. Unalmas volt a technika, főleg miután Min Jong elmagyarázta. Nekem az ő festményei kellettek. S ha menni akart, nem kellett kétszer mondania.
- Még mindig a te nézőpontod érdekel. De örülök, ha élvezed. Ha nem rúgnak ki, valamit biztos jól csinálsz – nyugtattam meg a magam módján, ahogy a vállára tettem a kezem biztatóan. Majd intve felé a kezemmel, hogy mindent láttam, köszönés nélkül távoztam az ajtón.
- Ajánlom, hogy kinn legyenek az árusok – fenyegetőztem magamban, ahogy tempósan, a napfény elől lemenekültünk a földalattihoz, ami néhány utcányira volt a galériától. Minisztériumi révén mindig akad nálam egy adag gyűjtőjegy a bérletem mellé. Ezt kérés nélkül kilyukasztottam neki, majd a kezébe nyomtam, még mielőtt feltoltam magunkat a kocsiba, mely hamar megtelt a turistákkal, a hely pedig egyre szűkösebbé vált. Vettem egy mély levegőt, és lehunyt szemmel beszívtam az ő illatát. Legalább ettől egy picit nyugodtabb lettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem tudtam nem észrevenni az ő szemtelennek ható vizslatását, valamint azt a kétkedő mosolyt az arcán, amivel végigbámult, mintha csak a fejemben akart volna turkálni. Úgy éreztem magam, mintha rákötöttek volna egy poligráfra, amely végtelennek tűnő monitorozásba kezdte volna minden egyes rezdülésemet. Dacosan elfordítottam a fejem tőle, hogy még véletlenül se tudja túl sokáig az íriszeimbe fúrni a tekintetét azokon az ijesztően rejtelmes napszemüveglencséken keresztül, tettetve a kiállított képek iránti hamis lelkesedésemet. Mert hát kit érdekel a vászon, hát még a női mellek, ha egyszer kínos témákra futottunk. Ez így nem én lennék. Túl perverz, beteg dolog, egyáltalán nem így képzeltem rátérni ezekre korábban. Erős késztetést éreztem, hogy kiakadjak a nézésére, aztán inkább csak nyeltem egy nagyot.
- Csak a szokásos poén a bőrszínről általában. Sárga-sárga. De én ezt sose néztem, mielőtt sértésnek vennéd. Ha már belekezdtem… - gyors asszociáció, és persze egy kis teszt, hogy lássam, mennyire sértődött volna meg. Az utolsó mondattal mintegy védekezően utaltam arra, hogy ezt innentől kezdte ő kényszerítette ki belőlem, mondhatni a saját felelősségére hallotta a mondatot. Azért igyekeztem kedves és ártatlan arcot vágni, hogy ne tegyek rossz fát a tűzre. De ennyi járt neki azok után, hogy az imént úgy végignézett, mintha én is az egyik festmény lettem volna. Bosszú. – Jó vagy rossz értelemben? – vigyorodtam el, és még egy picit lábujjhegyre is álltam, hátha magasabbról megfelelő szögbe kerültem ahhoz, hogy beleshessek a lencsék mögé, egyenesen a szemeibe. Hízelgésnek fogtam fel, de nagyon jólesett hallani, éreztem ahogy elpirulok és megdobogtatja a szívemet. Most nem éreztem úgy, hogy ki tudott volna használni eszközként bármire is, úgyhogy engedtem, hogy játsszon velem. Szükségem volt ezekre a szavakra, mert erősítette vele az önbizalmamat. Hálásan mosolyogtam rá vissza.
- Ez szomorú történet. Engem próbáltak szocializálni, bár mértékkel. Bemutattak egy magyar orvos fiának, később ő tanított meg a nyelvre. De svájciként, főleg a Herzbergben, egyszerűen rám ragadtak a nyelvek, ahogy utaztam. A szüleim sokféle emberrel jóban voltak – vontam vállat. Tipikus aranyvérű sztori, hogy eltiltották őt a varázstalanoktól. Papíron nem kellett volna meghatnia, egy kicsit mégis sajnáltam érte. De ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha azzal a lánnyal maradt. Most nem állt volna mellettem. Az mondjuk érdekes, hogy ennyire mély nyomot hagyott benne. – Nehezen engedted őt el? És végül milyen nyelveken is tanultál meg? – puhatolóztam tovább, utóbbiról mintha szó lett volna már, de nem átfogóan.
Nekem nem egy szelet volt, mert a gyors végigjárással mondhatni minden lényegit felmértem, egyedül számára lehetett érvágás, hogy nem tudta kielemezni, de nem hiszem, hogy bánta volna a távozást. Valamennyi kép azonos technikával készült, ami egyrészt unalmas, másrészt kimondottan nem az ő stílusa, magyarán semmi haszna nem származik abból, ha tovább tanulmányozza őket, a szép színekig pedig elég néha felpillantani az égre, amikor a nap megvilágítja a felhőket egy szeles nap előtt. De ha még rágja a fülemet, elviszem őt akárhová, a világ végére is, ha kéri. Volt ott perec is, ahova siettünk, meg gagyi lufik Kínából, úgyhogy ő sem maradt volna desszert nélkül. Megfájdult a fejem a sok fehér faltól és led lámpától, de a metróig legalább szívhattam némi frissnek mondható levegőt. A kezeimet újra a zsebembe süllyesztettem, úgy baktattam Min Jong mellett, amíg ő a tanári aggályait adta elő. Megtiszteltetés volt, hogy ennyire őszintén és elhivatottan mesélt, egy ideig nem is tudtam mit kezdeni vele, mígnem felidegesítettem magam azon, hogy ugyan miért nekem kéne ehhez értenem.
- Az nem lehet, hogy túl sokat őrlődsz ezen? A helyedben élvezném a találgatásokat a hátam mögött. De mivel a tárgyadnak nincs köze ahhoz, ami vagy, nem kötném az orrukra. Ez a magánéleted. Ha továbbra is bizonytalan vagy, akkor kérd ki az igazgató véleményét – tártam szét a karomat. Átéreztem a helyzetét, és én se tudtam volna a helyében, hogy mit csináljak. Talán pont ez volt nagyon idegesítő, amiért felhúztam magam. Egészen addig kattogott rajta az agyam, amíg el nem lepett minket a metrókocsi tömege, s még a biztató megjegyzését is elengedtem a fülem mellett.
A túl gyorsan záródó ajtók szignálja miatt arra sem volt időm, hogy bókoljak a napszemüveg levétele miatt, pedig ha volt fénypontja a mai találkozónak, az nagyjából ez a pillanat is volt. Egyből egy kicsit vidámabb lettem, még ha feszélyezett is a kettőnk között lecsökkenő távolság, aztán pedig az, hogy a szájához kapott. Szippantottam egyet, aztán ahogy a kapaszkodót fogtam, egy leplezett mozdulattal diszkréten megszagoltam a hónaljamat. De hogy is gondolhattam, hogy én lennék a szag forrása. Tanácstalanul végignézve, ahogy a fülemhez hajolt, és megsúgta az okát, a lábaim egyszerre a földbe gyökereztek. Vért érzett? És hozzám hajolt…
- Célzol valamire? – súgtam vissza idegesen, s talán még reszketni is elkezdtem, de nem tudom, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól. Megzavarodtam, s ahogy a szerelvény túl hirtelen fékezett, én hozzápréselődtem Min Jong mellkasának. – Bocsi – vágtam rá egyből, s inkább úgy döntöttem, hogy a sötét ablakon kibámulva töltöm el az út maradék részét. Annyi ember volt körülöttünk, hogy nem mertem hozzászólni. Nem tudtunk volna normálisan beszélni, és eleve nagy volt az utazás miatti zaj. Jeleztem, hogy leszállunk, s amikor már a felszínen jártunk, a fáktól árnyékolt részeken, távol mindenki mástól, halkan megszólaltam. – Ha kívánod… mondd, milyen érzés? És ha szeretnéd, esetleg. Segíthetnék. Rajtad. Akarod? – néztem mélyen a szemébe, ahogy egy lassú mozdulattal megdörzsöltem a nyakamat. Nem tudtam, miért mondtam ezt. Talán azért, mert érdekelt ez az egész. Vagy mert fontosnak éreztem őt annyira, hogy segíthessek rajta, és ne kelljen kórházból lopkodni, vagy tudom is én, miként oldja meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Általában ritkán megyek bele a külsőségek részletezésébe, hiszen rám a személyiség mindig nagyobb hatással volt, mint másokra. Aki valami komolyabbat szeretett volna tőlem, annak természetesen rendelkeznie kellett a megfelelő külső jegyekkel is, ami viszont sohasem követett meghatározott szabványt, abszolút több komponenstől függött, de leginkább a hangulat és a benyomások által formált választás volt a fő tendencia. Óvatosan hagytam, hogy valaki a közelembe férkőzzön, jómagam ritkán kezdeményeztem, legrosszabb esetben is csak kölcsönösségről beszélhettünk a kapcsolatfelvétel során. De azt hiszem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy a szerelmi életem, de még a baráti köröm sem lenne valami hosszú olvasmány azoknak, akik egyáltalán kíváncsiak rá. Észszerűen következett mindebből, hogy a munkám és a számtalan utazásokkal kiegészített, hosszabb-rövidebb ideig tartó, különböző nációkkal való együttélésem közepette abszolút háttérbe szorult bennem az a Magyarországon viszont gyakorinak számító előítélet, ami ebből a félig-meddig rasszistának is hangozható megjegyzésből esetleg kihallatszódhatott. Mivel azonban számottevő célom volt vele, hogy próbára tegyem, végül elégedetten bólogatva kellett megállapítanom, hogy könnyedén kezelte a kommentet, nem sikerült rajta ilyen szempontból sem fogást találnom. Ekkor még.
- Ez nagyon megtisztelő. Már csak viszonoznom kellene valahogy – árultam el neki, ahogy jelentőségteljesen a szemeibe néztem, amik végre felcsillanhattak a sötét lencse mögött. Ha csak egy pillanatra is, de tekintetünk szabadon találkozott, a fényektől azonban erősen koncentrálnia kellett, hogy ezt a műveletet megtegye. Szinte láttam, ahogy a pupillái összeszűkültek a külső ingerek hatására, holott talán az ellenkezőjének kellett volna történnie. Elégedetten elmosolyodtam, mint aki bőven megkapta, amit akart, nem csak tettekben, hanem szavakban is. Szaporább szívveréssel ácsorogtam a fal előtt, a színek szépségét elemezve, de magam előtt összefont karjaimmal egy pillanatra a szám elé kellett tegyem a kezem, hogy ne látszódjon, mennyire mosolyoghatnékom támadt. – Ez szép gondolat. De akik igazán fontosak, azokról néha kevés, ha csak megemlékezel. Még ha gyengeség is, de tudatni kell velük, hogy mit érzel irántuk – szorult össze a torkom, ahogy Tobira gondoltam, de aztán megmakacsolva magam, inkább továbbvittem a gondolatot a szüleimre, akik előtt sosem titkoltam, hogy mit érzek irántuk, és nagy áldozat árán, de függetlenedni tudtam.
- Én is felejtek, mert van, amit évek óta nem tudok úgy használni, ahogy akarok. De elég menő, hogy ennyiféle írásrendszert ismersz – jegyeztem meg, ahogy elismerően bólintottam. Szerintem még nem mondtam neki, hogy mennyi nyelven tudtam megértetni magamat, de a hencegésnek nem volt itt az ideje, ha nem kérdezett rá nyíltan. Az meg végképp nem az én asztalom, hogy új nyelvek felé tereljem, majd esetleg ajánlhatok neki valamit, ami hátha felkelti az érdeklődését, de talán nem Ázsiában kell azt keresni.
Elégedett fejet vágva hallgattam, ahogy igazat ad nekem. Az egyik legszebb, amit mondhatott, instant lekenyerezés. Szerényen pislogtam egyet, hiszen számomra nyilvánvaló volt, hogy ennek így kell lennie, és nem értettem, hogy ő miért nem látta át. Talán a megerősítésemre volt szüksége. Én meg elegánsan odébb passzoltam a kérdést az igazgatónak. De azért nem örültem annak, hogy ennyire nyomasztja a téma, azt hittem, hogy felszabadult a kiállítás hatására. Talán rossz ötlet volt a hétköznapjairól hánytorgatni, hiszen amikor szabad vagyok, akkor én sem szívesen beszélek a munkáról annyira, legalábbis ha kifejezetten a szakmai nehézségekbe kell belemennem, vagy egy-egy átugorhatatlannak vélt akadályra emlékeztetnek akkor, amikor végre sikerült kikapcsolnom az agyamat.
- De kellene, csak nem ennyit. Ne készítsd ki magad. Aki tudni akarja rólad, az úgyis megtudja majd. Inkább bizonyítsd be nekik, hogy nem kell tőled félniük. Ahhoz meg elég, ha önmagadat adod… Vagy velük már nem vagy annyira kedves, mint velem? Gondolom, a jó értelemben vett kivételes szerepem erre is kiterjedhet – az elején még egészen bátorítónak tűnhettem, kissé utasításszerűen mondva meg a dolgokat, aztán átcsaptam kötekedőbe, mintha csak el akartam volna hadarni valamit magamnak. Sajnos kevesebb esélyt láttam arra, hogy velük bunkó lett volna, még mindig úgy hittem, hogy hogy ha aznap azon az ajtón nem én léptem volna be, ugyanazt a törődést kapta volna egy idegen, mint én. Kivételes akartam lenni a számára, és amíg nem éreztette, addig nekem kevés volt az, hogy utalgatott erre-arra, hogy én majd mennyire másabb vagyok a többieknél. Mert ugyan mivel érdemeltem volna ezt ki? Egyedül azzal, hogy hagytam magam vele lófrálni, ezúttal egy tömött metróban, ahol alig kaptam levegőt, és a fékezésnél hozzányomódhattam. Ő pedig átölelt, vagy olyasmi, és ez nagyon jó volt, mert biztonságban éreztem magam, még ha a frászt is hozta rám ezzel a megjegyzésével. Ő vetette fel, én csak folytattam, amikor már nem hallhatta más. Nagy hiba volt, mint kiderült.
Szemeim elkerekedtek a visszautasításától, és hozzá hasonlóan fanyar arcot vágva lesütöttem a szemem. Most mi van, mit tegyek? Éreztem, hogy egyre kevésbé tudtam kontrollálni a dühömet, s az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor ezek után azt gondolta, majd kedvem lesz szaros vattacukrot zabálni mellette, vígan mosolyogva. Ja, hogy nyeltem volna le megint azt, hogy hülyére vesz?
- Tehát inkább iszod egy idegen vérét a kórházból, amire amúgy szükség lenne, vagy ilyenek… Meg gondolom megvannak erre a fix emberkéid, akik ott teremnek, ha kell. Gondoltam. Már megint mit rontottam el nálad? – kaptam a fejemhez, ahogy ingerülten, ezúttal gondolkodás nélkül hozzávágtam a szavakat. – Ha annyira fontos lennék… De mindegy. Jó fej akartam lenni. Azt hittem, azért mondtad el nekem ezeket… Tudod én próbálok megnyílni, tényleg… Nehéz. Főleg így. Nincs nekem ehhez kedvem – összeszorítottam a fogaim, ahogy próbáltam megőrizni a hidegvérem, hogy ne robbanjak fel előtte mérgemben. Elfordulva tőle, tettem egy lépést hátrébb, de még mindig az egyik fa árnyéka alatt álltam, gondolataimban pedig emlékek sora cikázott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Tudom – mondtam keserűen. A családommal alig tartom a kapcsolatot, egyedül anyámmal javult a viszony azóta, hogy elváltak a szüleim, de úgy gondolom, hogy néhány hét vele töltött idő az évből nem elég arra, hogy valódi kötődés alakuljon ki köztem és közte. Annak már régen ki kellett volna alakulnia. Furcsa, amikor a hiányára gondolok. Mert igazából nem ő hiányzik. Inkább egy soha meg nem adott érzésre vágyom a részéről, amiről azt remélem, hogy megkapom, ha a közelében tartózkodom. Nem ismerek olyan rokont, aki pozitív értelemben meghatározó lett volna számomra, hogy később ragaszkodni tudjak hozzá. Mi van azokkal, akiket el akarok felejteni? Nem tehettem, mert jobb emberré tettek. Elővigyázatosabbá, kitartóbbá, de ehhez óriási feszültség, harag társult bennem, ami elfojtva fortyog bennem, s csak néha tör ki, mintha valami vulkán lennék. Barátaim alig voltak, akikkel aztán később tartottam a kapcsolatot, a szociális életem az iskolában se volt valami meghatározó. Most a kijelentésétől elöntött megannyi rossz emlék, aminek nem szabadott volna felidéződnie bennem. Megköszörültem a torkomat, mielőtt újra megszólaltam volna, aztán kicsit közelebb araszolva hozzá, fejemet féloldalasan felé fordítva intéztem hozzá egy bátortalan kérdést. – Te népszerű voltál, vagy annak számítasz? El tudlak képzelni egy társaság középpontjában, ahogy ragyogsz. Kicsit minden lében kanál, de jó értelemben. Valaki, akinek sok barátja van – magam sem tudtam miért, de irigykedve beszéltem hozzá, szándékosan adva a szájába olyan jelzőket, amiktől tartottam volna legbelül, ha visszahallom őket. Ha bárki kérdezte, mindig is azt vallottam magamról, hogy elvagyok egyedül, és jól érzem magam így a bőrömben. Minden megvan, ami számít. Elfogadtam, hogy nehéz eset vagyok, el is vágtam magam a többiektől. Amíg ők az ostoba szappanoperához hasonló életüket élték, én a könyveket bújtam, és a jövőmet alapoztam meg. Azt, amiért most olyan sokan ismernek a Minisztériumban. Vagy ami még inkább megtisztelő, az a nemzetközi megkeresések, amikor régészkedni hívnak. Nem egyszer volt, hogy én ajánlottam magam mellé, vagy magam helyett valakit, akit arra érdemesnek találtam. Koromhoz képest van mit tanulnom, de a szakmámban úgy gondolom, hogy igyekszem a legjobb lenni. Ez éltet… Minden, amit felépítettem, a sok-sok áldozat ellenére. Mert volt rengeteg lemondás is az éveim során. És most kezdem néha megérezni, amikor látom, hogy a tükörbe nézve egy-egy ránc felerősödik az arcomon, hogy mennyit is ér az idő, pláne amelyet elvesztegettem. Mert amikor egy olyan emberrel beszélek, mint Min Jong, valami azt súgja, hogy rossz úton jártam eddig.
- Német az anyanyelvem… Tudok még franciául, angolul, magyarul, valamennyire olaszul és horvátul, de elég sokat felejtettem. Egyetemen valamennyi svéd is ragadt rám – kissé elgondolkodva, de összeszedtem neki. A legtöbb embernek ez soknak hangozhat. Szerintem valóban elég jól jártam, nem csoda, hogy ilyenkor ott van az arcomon a visszafogott mosoly, ahogy büszkén ecsetelgetem. Kivételesen egy olyan része az életemnek a sok utazás, amire büszke vagyok, és szívesen traktálom vele a másikat. Reméltem, hogy a kiszemeltemet is lenyűgöztem a képességeimmel.
- Nem lenne indokolatlan. Rászolgálok a kiemelt bánásmódra – kacsintottam rá kihívóan, amolyan cukkolódásképpen, hogy oldjam a feszültséget, egyúttal fokozzam magamban a válasza miatti örömet. Kétségtelen, hogy többet tettem le az asztalra bármelyiküknél, és a tudásom is kimagasló, még ha az időben vissza is mentünk volna. Kivételes személynek tartottam magam, hogy jó vagy rossz értelemben, az évente változott, mégis kikerekedett belőle valaki, aki az élet vihara során görcsösen tartani tudta magát a nézeteihez, és próbálta követni az általa állított szabályokat.
Láttam rajta, hogy felidegesítettem, de ez a haragomon túl valamiféle boldogsággal töltött el. Szerettem volna, ha minél inkább átérzi, hogy mennyire csalódottá váltam azért, mert elhúzta előttem a mézesmadzagot, aztán felültetett a kétértelmű viselkedésével. Egy darabig persze féltem tőle, és azt a bizonyos határt nem akartam nála átlépni, mert valamennyire tartottam attól, hogy előbújik belőle egy olyan énje, amit nem akartam megismerni, de a vérhiány és az agresszió nagyon rossz kombináció lehet. Viszont ezen kívül másra se tudtam gondolni, minthogy szar alak vagyok, és mindent tönkreteszek. Próbáltam nem beleélni magam semmibe, de mintha nem feleltem volna meg az elvárásainak, ami dühített. Őszintén nem tudtam, hogy mégis milyen szerepet szánt nekem, amíg bele nem kezdett a mentegetőzésébe.
- Szerinted ne tudnánk megoldani valahogy? Ne keresd már a kifogásokat, könyörgöm – parancsoltam rá szigorúan, amint elmakogta a mentegetőzését, amit az előbbi hatásszünete alatt bizonyára jól begyakorolhatott, viszont nem jött be. – Szóval azt akarod mondani, hogy… kihasználsz? Várj, kitalálom, a tárolóért cserébe! Majd én elterelem a figyelmed arról, ami vagy. Eddig azt próbáltad beadni, hogy ne sajnáljalak, és játszottad a büszke damfírt, aki jól elvan így, és csak az étrendje egészült ki, meg a varázsereje tűnt el – vágtam hozzá meggondolatlanul, egyúttal tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy a stílusát utánozzam. Meg kellett álljak, hogy vegyek néhány nagyobb levegőt. Nem akartam, hogy a kelleténél vörösebb legyen az arcom, vagy ami rosszabb, könnyes legyen a szemem. Elharaptam hát a számat, s csak azután folytattam.
- És akkor mi van? Nem vagyok a diákod, még csak munkatársak se vagyunk. A beleegyezésemmel te is tudod, hogy nincs akadálya, de megértem, ha nem bízol bennem. Tessék – kirántottam a zsebemből az igazolványomat, és teátrálisan meglóbálva előtte bizonygattam, hogy nem azon az osztályon dolgozom, ahol közöm lenne a fajtájához, majd visszaraktam a kártyát. Erre nem járt épp senki, nyugodtan megtehettem. – Nem ajánlottam volna fel csak úgy. Mindegy. Én elfogadtalak. Ez a dolog hozzád tartozik. Nem értem, miért játszod magad – töröltem meg az arcomat, ahogy megvetően végignéztem rajta. Sajnáltam őt, de haragudtam rá. Gyengének láttam, pedig azt hittem, erős és megfelelő énképpel rendelkezik. Nem egy olyan embernek szerettem volna őt magam mellett, aki nem fogadta el magát, és a babusgatásomra szorult. Beletúrtam a hajamba, s mikor már lefékeztem az indulataimat, kivettem egy szál ropit a zacskójából. Biztos megijedt tőlem… Más magyarázatot nem találtam. Megálltam előtte, és kissé remegő ujjaimmal bátortalanul lejjebb toltam a napszemüvegét, ha hagyta, hogy ismételten a szemeibe nézhessek, és kimondatlanul is azt üzenhessem, hogy sajnálom az előbbieket. Közben pedig csak ropogtattam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Ügyes mellébeszélés – dicsértem meg, de a hozzá elképzelt vállveregetést már inkább nem ültettem át a gyakorlatba, mert azt abban a helyzetben még én is soknak éreztem. Cseles húzás, de tovább erőlködtem, mert rögtön mindent tudni akartam, annyira szorongani kezdtem attól, hogy esetleg nem illünk össze. – Tehát nincs sok barátod. De újra megkérdezem. Népszerű vagy? Annak számítottál? – egyre mohóbban akartam a válaszait, mintha ilyenkor nem is arra figyeltem volna, amit mond, hanem egy képzeletbeli cetlire felírt kifejezéseket, kulcsmondatokat akartam volna visszahallani tőle, én pedig lelkesen, egy tollal a kezemben hallgattam volna a válaszait. Ha egyezés volt, ujjongva kihúztam a szavakat, a közös nevezőt keresve, ha pedig valami más választ kaptam, tovább erőlködtem, addig csűrve-csavarva, forgatva a kérdéseimet, amíg számomra meggyőző feleletet nem kaptam tőle. A türelmetlenség pedig egyre csak nőtt, ezzel együtt idegesebb lettem. Én nem akartam ideig-óráig kihasználni őt. Úgy éreztem, hogy amit eredetileg akartam, azt már régen megkaptam tőle. Esetleg néhány kulisszatitkot fedhettem volna még fel a sajátos életviteléről, ami nyilván bizalom kérdése volt, meg hát sajátos tapasztalatokra is szert kívántam tenni, de ennél jóval több lapult meg a kezdeményezéseimben. Mert ritkán tudok ennyire kitartó lenni, ha pusztán a kíváncsiság hajt, nem pedig valami mögöttes szándék, ami az emberi kapcsolataimat illeti.
Lehet, hogy túlságosan hencegő voltam az imént… De nem örül úgy, mint szokott, mintha büszke se lett volna rám, hogy ennyiféle nyelvvel kerültem kapcsolatba. Hiába szólt elismerően, többre vágytam. Nem folytattam tovább azzal, hogy még mi érdekelt, mert a boltban már ecseteltem neki a keleti nyitást, viszont anyám révén az afrikai nyelvek alapjai is érdekelni kezdtek, holott eszemben sincs megtanulni őket, csupán a szerkezetük érdekelt, maximum a verbális varázslatok hangtana miatt, ami egyébként egy érdekes kutatási terület lehetne, ha olyan szakot választottam volna. Majdnem közel állt hozzám, de mégsem teljesen. Túl elméleti. A régészetben ott volt a tényleges megismerés, a kézzel tapinthatóság. Hidegzuhanyként ért, hogy csak ennyivel elintézte. Talán mással majd leveszem a lábáról. Egyszer. Addig marad a vattacukor keresés, és egyelőre túl kell jutnunk egy vitán a városligeti fa alatt, ami elkerülhetetlenül bontakozott ki köztünk.
- Hát… ha ez zavar bennem, akkor nem tudom, miért találkozol velem – sziszegtem dühösen a fogaim között, majd heves magyarázkodásba kezdve folytattam. – Ez nálam pont az empátiáról szólt. Próbáltam átérezni a helyzetedet. Segíteni, vagy hívd, aminek akarod, ha nem tetszik ez a szó. Olyan, mintha akármit csinálnék, bajod lenne vele… bajod lenne velem. És talán nem illünk össze. Nem vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy pátyolgassalak, annál erősebbnek hittelek – néztem rá továbbra is szigorúan. Élveztem, hogy egyelőre úgy tűnt, mintha én álltam volna felette erőben, de ez nem jelentette a győzelmet a vita során. – Kérlek ne éreztesd, hogy kevés vagyok – erre kértem, hangom határozott volt, de jelentősen megenyhült az előbbiekhez képest, szemeimet pedig szomorúan sütöttem le előtte. Nyeltem egy nagyot, mert egészen kiszáradt a szám. Tudtam, hogy most nagyon sokat ártottam azért, mert félreértettem valamit. És nem akartam, hogy ha már ennyi energiát beleöltünk valamibe, veszni hagyjam, mint azt korábban tettem. Ha most kilépek, többé már semmi nem lett volna olyan, mint előtte. Azonnal kell orvosolni valamit, mert ha begyógyul a heg, örökre ott marad.
Az utolsó csepp az volt, amikor eltolta a kezemet. Hogy merészelte? A hangok megakadtak a torkomon, nem tudtam kiabálni. Ő elnémult, összeszorította a kezét, és ijesztően szomorú lett. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Haragot éreztem, de fogalmam se volt, hogyan kell kezelni egy ilyen hisztit. Csak abból tudtam kiindulni, amit másoktól láttam, hogy ők ilyenkor mit csináltak. Öleltem volna meg? Az azért túlzás… Nem rám vall. Szóltam volna rá erélyesen, hogy fejezze be, és ne duzzogjon? Lehet, hogy nála ez nem oldotta volna meg a bajokat.
- Na! – azért mégiscsak ráparancsoltam, hogy elég legyen ebből, bár valószínűleg nem emiatt torpant meg, hogy visszafordulva ropit nyújtson nekem. Természetesen elfogadtam tőle, de szigorúan csak egy szálat, és így még a szeméhez is hozzáférhettem. Nagyon megijesztett az a könnycsepp a szemében. Alig bírtam megállni, hogy ne lépjek hátrább a döbbenettől. Színészkedett… Biztosan így akart hatni rám. Lehet, hogy szüksége van a vérre, de még így is érzékenyebb ember, mint én. A torkomban dobogott a szívem a látványtól, és összeszorított fogakkal is, de próbáltam erős maradni.
Megráztam a fejem, majd intésére elindultam vele együtt az út mentén. A messzi távolban talán ott árválkodott valamilyen árusnak kinéző sátor, amiben vattacukrot, vagy más egyéb édességet szoktak kitenni. Át kellett hozzá vágni egy füves részen, a párhuzamos sétányra.
- Azt akarom, hogy jól érezd magad… - dünnyögtem mély hangon, s ügyetlenül megsimogattam párszor a hátát, ahogy haladtunk, de látszott mennyire zavarban voltam tőle. – Te perecet kapsz – beszéltem, mert attól megnyugodtam, de maradt bennem egy olyan érzés, hogy ennek az előbbinek még sokáig megmarad a nyoma, mert továbbra is úgy éreztem, mintha én lettem volna a hibás mindezért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Visszafojtottam a lélegzetemet, úgy hallgattam meg a válaszát, majd lehunyt szemekkel, némileg megkönnyebbülve fújtam ki lassan a levegőt. Az előbb ő is így tett, de kötve hiszem, hogy ragályos lett volna, szimplán ugyanolyan súlya volt a kijelentésének nálam, mint önmagánál. Szolid mosollyal az arcomon néztem meg őt magamnak, ki tudja hányadik alkalommal. Népszerű volt. Sejtem, hogy mi lehetett a mérföldkő, amitől kezdve alábbhagyott a népszerűsége. Mintha attól féltem volna, hogy emiatt sosem lehetünk egy hullámhosszon, sosem fogja megérteni azt, amit én gondolok az emberi kapcsolatokról, és emiatt nehéz lesz folytatni vele azt, amit elkezdtünk. Ugyanúgy lehetetlennek tartottam azonosulni azzal, hogy idegeneket boldoggá tegyek. Mindig magamat raktam az első helyre, bármilyen élethelyzet is adódott. Kíváncsi voltam, vajon ő mennyire nézi a saját érdekeit, és mennyire másokét. Persze a múltidő jó jel arra, hogy esetleg ma már másképp van, de egyelőre nem lehettem nyugodt. Iménti hárítása pedig amiatt is aggasztott, mert még nem sikerült feldolgoznia a társadalmi hierarchiában megváltozott szerepét, és nem nézett szembe a rideg valósággal.
Mit érdekelt a fenti gondolatmenet, amikor már réges-régen a szabad levegőn állva vitatkoztam vele indulatosan. Ökölbe szorított kezem nem a tettre készségemet jelentették, sokkal inkább az indulataimat kívántam beléjük fojtani, mielőtt további vádakat vágtam volna az egyébként racionálisan viselkedő Min Jong felé. Többé nem érdekelt, hogy korábban szívességet tett nekem. Úgy éreztem, hogy egálba kerültünk, és valahol ott szúrhattam el, hogy a teaház után is folytatást emlegettem. Minden egyes elszólása arról árulkodott, hogy különleges szerepet szánt nekem, amit a témák miatt is nagyon könnyű volt összemosni a félvámpírságával, ennek eredményeképpen a vak is látta, hogy a vérszag belengetésével mire akart kilyukadni. Tette ezt izgatottan, mint akit cseppet sem zavart, hogy ezt érzékeli kifinomult szerveivel, s megosztotta egy olyan emberrel, akiben mégsem bízik annyira, mint azt reméltem. Pedig igazán igyekeztem megnyílni. Sajnálom. Ennyire tudok, többre már kevés a személyiségem, de biztos talál majd valakit, aki jobban kiigazodik rajta. Még idejében tudtuk volna megszakítani a kapcsolatot, ha nem alakítja végül mégis másképpen a beszélgetést.
- Nem teljesen értelek… - ráztam meg a fejem. Mielőtt visszakérdeztem, vagy bármi egyebet hozzáfűztem volna, egy lépést hátrébb téve hagytam, hogy kifakadjon. Ki kellett jönnie belőle ezeknek. Furcsa volt látni az indulatait. Bennem is háborgott valami, de korántsem éreztem ennyire erősnek. Sikerült elnyomnom, mielőtt eluralkodott volna rajtam. Innentől az egész olyan volt, mintha egy filmet néztem volna. Tétlenül, földbe gyökerezett lábakkal álltam előtte, kifejezéstelen arcot vágva. Nem tetszett a jelenete, nagyon nem. Vissza akartam tekerni, valami sokkal kellemesebb képkockáig. Mert nekem nem érvágás elveszíteni valakit. Számtalanszor beleéltem magam valamibe, nem ő lenne az első. Nagyon hiányozna, de talán… esetleg tudnám kontrollálni magam. Aztán kiradírozni a fejemből, hacsak nem akar úgy járni, mint a másik fele, aki most mondhatni hasonló státuszt élvez nálam.
- Én csak felajánlottam, de tényleg hagyjuk – legyintettem, és innentől kezdve elengedtem a dolgot. Mondhatnám, hogy nem érdekelt többé, de ez nem volt így. Zavart, hogy nem sikerült elnyernem a bizalmát, egyúttal megtapasztalni az érzést, amire vágytam. És képtelen voltam csillapítani a vér iránti vágyát, vagyis segíteni rajta, ahogy kérte. Nem tudtam, mit várt el tőlem, mert ellentmondott saját magának. – Szeretnélek elfogadni – vallottam be neki végszó gyanánt komoran. Ha lehetett kérésem, ez volt az. De az én olvasatomban ez nem azzal járt, hogy elfeledtetem vele a valódi szükségleteit.
Beleegyezően hümmögtem egyet a kérésére. Egy kicsit enyhülni látszott, amitől az én kedvem is jobb lett. Ezen ne múljék. Reméltem, hogy árulnak is olyat, mert amilyen szerencsém szokott lenni, a legrosszabbra is felkészültem. Még néhány gyengéd, mégis gépies simítás, aztán váratlanul megtorpant, én viszont mentem volna tovább. Elkapta a karom, szinte átfogta vékonyka csuklómat, vállam pedig finoman megrándult, ahogy megakadva kérdőn visszafordultam felé.
- Ó… - azt hiszem, kezdtem őt érteni. Talán ez az egész mégiscsak rólam szólt, nem pedig róla. Próbált megóvni, de mitől? Önmagától? Amit az előbb osztottam meg vele, hogy elfogadtam? Ahogy ismét a szemébe néztem, kétkedni kezdtem, valóban tudott-e volna ártani nekem ez az ártatlan tekintet. Vagy az a puha kéz, ami most is a csuklómat szorította, amíg kezemmel át nem kulcsoltam az övét, hogy erőt adva megszoríthassam, amíg jelentőségteljesen farkasszemet néztem vele, mielőtt úgy felejtettem volna magam. De azt éreztem, hogy lassan libabőrös leszek.  Valami nagyot akartam mondani. Valamit, amivel tényleg segíthetek. Képességeim ezúttal cserben hagytak, s csak valami silány feleletre futotta. – Hiszek benned, Min Jong – mosolyogtam rá büszkén. Egyedül nála elhittem, vagy el akartam hinni, hogy nehéz neki. Mert az emberi tényezők mögött olyan ösztönök húzódtak, amiket nem érthettem. És ő mégis küzdött, a bátor srác.
Csak néhány pillanattal később tettem zsebre a kezem, miután felfogtam, mit tettem. Megköszörülve torkomat, folytattam a sétát, elérve az árusokat. Egymás mellett volt még pattogatott kukoricás, üdítős és jégkásás, illetve fagyiskocsi is. Nekem közepes méretű vattacukrot kértem, málnás ízesítésűt, míg neki eggyel arrébb sajtós sós perecet, jó nagyot. Felajánlottam, hogy üljünk le egy félreeső padon, hogy nyugodtan ehessünk. Egyik kezem már amúgy is tiszta ragacs lett. Ezúttal nem mondtam semmit, pedig nagyon szerettem volna még hallani a hangját, ahogy mesél valamit. De mit hozhattam volna fel ezek után úgy, hogy ne legyen kínos?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem mondom, hogy nem maradtak kétségeim a beszélgetésünk után. Ha rajtam múlott volna, addig játszottam volna az érzelmeivel, tovább feszegetve az egyébként igencsak kínos, és valahol egyáltalán nem rám tartozó részeket, amíg el nem értem, hogy legalább megérthessem őt. Tudni akartam, hogy milyen kártyákkal játszott. Azt még valamennyire lenyeltem volna, hogy visszautasította a segítségemet, amit a kétértelműségével hozott ki belőlem. De nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy miért véd meg magától, miért nincs tisztában kellően a saját természetével, és tulajdonképpen milyen szerepet szán nekem, ha mellette, még ha csak kimondatlanul is, de időről-időre visszatérő hibáztatást érzékelek. Nem utolsó sorban, ha ne lett volna az a fránya, még engem is elérzékenyítő könnycsepp a szemében, nagyon szívesen magyaráztam volna tovább neki arról, hogy bár félvámpírsága miatt tartottam az erejétől, voltam annyira képzett varázsló talán, hogy közbe tudjak avatkozni egy esetleges túllendülése esetén, és hogy őszinte legyek, tőle is hasonló uralkodókészséget reméltem, amíg nem utalt éppen az ellenkezőjére. Szerettem volna hinni neki, hogy nem valami ócska kifogásként rángatta ki, amikor már eleget gondolkodott rajta. Belementem. Őszintének tűnt a hangja, a gesztusai, még ha nem is tudtam ezeket olyan jól kiolvasni. A részéről már megtanultam, hogy semmiben sem lehettem teljesen biztos többé, pláne ezek után.
Egy pillanatra megrezzentem a visszakérdezésétől. Nagyon szerettem volna mellette állni, és a tőlem telhető legjobban biztatni, határozottságot sugallni felé, ez egy pillanatra mégis megingott bennem. El kellett gondolkodjak azon, hogy mi a teljes igazság, a hinni akarás, vagy a konkrét hit. Nem ugyanaz a kettő, de ha felfedtem volna előtte, hogy csak igyekszem, akkor indokolatlanul mély sebeket ejtettem volna rajta. Újból összeszorítottam a fogaimat, és nyeltem egy nagyot. A sötét napszemüveglencsék mögötti íriszekre gondoltam, amiket nem akartam volna, hogy könnyfátyol vonjon be a találkozásunk hátralévő részében, főleg nem az én szavaim hibájából, ezért még mielőtt tudatosult volna bennem a helyzet meghittsége, egy utolsót szorítottam a kezén.
- Erős vagy… Az alapján, amiket eddig mondtál. Vagy amilyennek megismertelek. Bár tudom, még szinte idegen vagyok neked – sóhajtottam szomorúan. Nehéz volt ennyire őszintén beszélnem vele, mert nem igazán gondoltam arra korábban, hogy ilyen váratlan fordulatot vesz a randevúként is felfogható találkozásunk, és hogy mindez ilyen ütemben történik majd. Ritkán mondok ilyet bárkinek is, ízlelgetnem kellett a szavakat, amik lassan, nehezen jöttek a nyelvemre, de végül kimondtam őket. Cikázó gondolataimban felrémlett valamennyi olyan kapcsolatom, ami számos találkozó ellenére megmaradt olyannak, mintha idegen maradtam volna számukra. Velem van a baj, ahogy velem volt mindig is. Ismét magamat hibáztattam azért, mert Min Jong, mint nyílt és közvetlen személyiség, nem tudott megbízni bennem.
Először fel sem tűnt a nyugtalansága. Azt hittem, a vitánk lezárásával fellélegezhettem. A cukortól ragadó ujjaimmal ütemesen tépkedtem le kisebb-nagyobb porcica méretű falatokat a nagy egészből, s csak néha pillantottam át a padon mellettem ücsörgő társamra. A csippentését is a szokásos játékosságának véltem, amíg meg nem szólalt, mintha egy óvodás lett volna, aki éppen ki akart kéredzkedni, hogy pisiljen, csak nem merte direkt módon közölni a felügyelőjével.
- Hm? – mondd csak, minden rendben? Nem tettem hozzá, csak közelebb hajoltam, szemöldököm felszaladt az értetlenségtől. Egy pillanatra az ő türelmetlenül rugózó lábára néztem, majd arra, ahogy az árnyékosabb, naptól védett ülőhelyünkön újból leveszi a szemüvegét. – Ó… - tátottam el a számat újból, és éreztem, ahogy a hideg lassan végigfutott rajtam. Szétáradt bennem, kezdve a karommal, amit az imént magához húzott, mintha a testemben keringő összes vér el akart volna áramlani Min Jong egyre növekvő étvágyától. Ujjaim enyhén remegtek, amíg el nem kezdte gyengéden simogatni a csuklómat. Láttam, hogy őrlődik magában, amitől kiszámíthatatlannak tűnt, és ez a bizonytalansága csakhamar rám ragadt halálfélelem formájában. Rendesen összezavart, de hogy nézett volna már ki, ha elkapom a karom, amikor az imént lobbiztam azért, hogy végre önmaga lehessen. Az izgató élmény, amire oly régóta vártam, tálcán kínálta fel magát. De így már mégsem tűnt annyira kockázatmentesnek a vállalkozásom. A szívem kalapálni kezdett, a vér száguldott bennem, ezt talán ő is megérezhette, ahogy közelebbről górcső alá vette az ereket fehér alkaromon.
- És nagyon fáj majd? Csináltál már ilyet? Azért máskor is jól jöhetek még – nyeltem egyet sápadtan, mentve a menthetőt, de azért mosolyogtam, a szemem is csillogott. Éreztem, hogy az adrenalintól lassan visszatért belém az élet. Arra utaltam ezzel, hogy talán nem kell félnie, és ha mértéket tart, még sok ilyen alkalma lehet. Ha viszont nem fog tudni uralkodni magán, igazából kétséges, hogy leszek-e olyan gyors, hogy közbe tudjak avatkozni. Szabad kezemmel magam mögé dobtam a fogyófélben lévő vattacukrot, s a ragacsos ujjaimmal elővettem a zsebemben lapuló pálcámat. Felhős idő volt, nem épp csúcsidő, egy félreeső részen. Nem akartam húzni az időt, a végén még meggondolta volna magát. A pad köré egy, a muglik elől láthatatlanná tévő burkot húztam, ami egyúttal a hangokat is kiszűrte. Egy újabb mormogással összekötött pálcaintés, és már eszükbe se jutott volna ebben a zónában tartózkodni, mert a közkedvelt forgatókönyv szerint sürgős dolguk támadt volna másfelé. Nem tettem el a fegyverem, mert még szükség lehetett rá, inkább csak magam mellett pihent. Sóhajtottam egyet, aztán bátortalanul a szemébe néztem, egy kínos mosolyt erőltetve magamra. Egyre türelmetlenebb lettem. Jöjjön.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

De idegen voltam, hiába tagadta, vagy remélte az ellenkezőjét. Kötve hittem volna, hogy ki tudott ismerni ennyi idő alatt. Szerintem pont ebből fakadóan adódtak a mostani félreértéseink, amik miatt vitatkozni kényszerültünk. De legalább kísérletet tettünk arra, hogy már az elején tisztázzuk, és megpróbáljuk a jövőre nézve elsimítani a feszültségforrásokat. Meglepett, egyben el is szomorított, hogy ennyire közel hitt magához. Pedig ha igazán megismerne, talán már rég leépítette volna a kapcsolatunkat. Azért nem tagadom, nagyon jólesett, hogy ezt mondta. Egy pillanatra én is azt kívántam, vagy azt akartam érezni, hogy ez ne így legyen. De túl szkeptikus természet vagyok, és továbbra is erősen vívódtam magamban. Főleg azért volt nehéz dolgom, mert őt elhelyezni, neki logikus helyet találni nagyon nehéz az életemben. Mindenesetre próbálkoztam, amennyire tőlem telt.
Hirtelen tudatosult, hogy az utolsó pillanatokban voltam azelőtt, hogy bekövetkezett volna egy régóta izgató dolog. Egyszerre kerített hatalmába a félelem, de vitt tovább az úton a kíváncsiság. Mi másért lobbiztam nem is olyan régen, mint azért, hogy végre megtapasztaljam ezt a furcsa érzést? Hagytam, hogy magához húzza a karomat. Csuklóm cirógatása olyan volt, mintha rituálisan is a harapásra készült volna. Libabőrös lettem, izmaimat ellazítottam, ezáltal is megkönnyítve számára az utat a véremhez. Máshol ezért pénzt, jutalmat ajánlanak. Hogy etikus volt-e, amit cselekedni készültem, igazából nem sokat gondolkodtam rajta. Láttam, hogy az ösztönei felülkerekedtek rajta. Igyekeznem kellett, ezért is szórtam ki a bűbájokat, hogy biztonságos, nyugodt körülmények között kerülhessen sor az ivásra. Amivel úgy reméltem, hogy talán ha nagyon átvitt értelemben is, de életet mentek, hiszen bizonyára nagy kincs a számára, hogy közvetlenül egy emberből táplálkozhat, nem pedig állatból, vagy kórházi tartalékokból.
- Hogy mi?! Ne mondd már… - csettintettem a nyelvemmel, és egy pillanatra elrántottam a kezem. Nem tudatosan, de egyre inkább félni kezdtem. Aztán belegondoltam, hogy biztosan csak viccelt. És hogy ha mégis, ez egy olyan szükséglete, amihez a készségei magától jönnek elő, valószínűleg belé volt kódolva. Értenie kellett hozzá, mert nem ma kezdte ezt az életmódot. Hamar visszahelyeztem a karomat, jelezve számára, hogy még mindig akartam. Elég beteg vagyok, tudom. De ott és akkor ez az egész valahogy másnak tűnt. Egy esélynek a bizalomra. Hogy megmutathattam neki, én bizony más vagyok. És fontos akarok lenni neki. Egyúttal túl durva dolgokat vágtam hozzá, és végig akartam menni azon az úton, amin ha talán a szavaim hatására is, de én indítottam el, amikor bogarat ültettem a fejébe. Illetve lehet, hogy mégiscsak színészkedett, és a valódi énje már a földalattin is azt akarta, hogy ezt megkérdezzem, majd némi hezitálás után, amikor tiszta a terep és óvatlanul ülök mellette, megkapjon. Így. Mire nemet mondhattam volna, gyors reflexeivel könnyen a nyaki ütőeremre tapadhatott volna rám, úgyhogy elvetettem az ellenkezés lehetőségét. – Folytasd – szólítottam őt fel vágyakozóan, hogy miután utoljára összenéztünk, belekezdhessen a műveletbe.
Ha némi fintorral az arcomon is, de végig akartam nézni, ahogy a fogait a bőrömbe süllyesztve inni kezd belőlem. Alkaromat szabaddá tette a ruhától, majd szertartásszerűen megszagolt és egy puszit nyomott oda, ahol megharapni készült. Úgy tűnt, mintha nem először csinálta volna, vagy ősi reflexek dolgoztak benne. Talán emiatt hittem neki, s mertem bevállalni a folytatást. Eddig rejtett szemfogai egy pillanatra megvillantak, amint a húsomba mélyesztette őket, s én felszisszentem a fájdalomtól. Pontosan olyan volt, mintha két hatalmas tűt, vagy inkább kést szúrt volna belém. Közelebb húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam, hogy oldala az övéhez simuljon, s ne kelljen annyira kifeszítenem a karomat, mert így hajlítva kevésbé fájt. Automatikusan a padtámlának dőltem. Biztosan kevésbé lett volna fájdalmas, ha oldalra pillantottam volna, helyette sokkosan, fogcsikorgatva tűrtem, hogy folytassa, míg szabad kezemmel a combomba markoltam, hogy valamennyire ellensúlyozzam a fájdalmat. Éreztem, hogy a tompa, sajgó fájdalom lassan végigáradt a karomon, a vér pedig egyre csak távozott belőlem. Fogalmam sincs, mennyi, mert az idő megszűnt létezni. Sápadtan hunytam le a szemem egy idő után, mélyeket lélegezve, valószínűleg a harapás mellékhatásaként, de kissé szédülni kezdtem. A pániktól szólni se tudtam, nem hogy a pálcámért nyúlva megszabadítani magam tőle. Csak reménykedni tudtam, hogy idővel vége lesz. De közben, bármilyen ellentmondásos is, de élveztem ezt a függést, ezt a kiszolgáltatottságot. Ha más nem, vigasztalt a felemelő érzés, hogy a véremből ihatott, és ez a különleges bizalmi kötelék éreztem, hogy valami mást, újat fog kezdeni mindannyiunk életében.
Ahogy elengedett, a vérzés nem állt el egyből, talán a nyála indította el a lassú gyógyítást. Én ijedtemben, ha erőtlenül is, de az ölembe vettem a karomat, és a túlélési ösztönömmel próbáltam elszorítani a vérzést. Elgyengültem. Jobban, mint azt korábban feltételeztem. Sóhajtottam egy nagyot, valahol hiányolva az iménti önfeledt kortyolgatását.
- Most mi a baj? – kérdeztem tőle fáradtan. – Nem vagy jobban? – hajoltam felé, hátha oldalról láthattam volna az arcát, hogy leolvassam az arckifejezését. Aztán a sebemre néztem. Még mindig szörnyen fájt és lüktetett, a két fognyommal, de egyelőre nem akartam elhinni, hogy mindez velem történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Élénken megmaradt bennem a harapása emléke, még ha visszagondolva nem is éreztem olyan hosszú időnek. Lehet azért, mert amint belejött, kénytelen voltam a fájdalom ellen összeszorított szemekkel, mély levegőket véve nyugtatnom magam, hogy ne kezdjek önhibáztatásba azért, amibe beleegyeztem. Tudtam, hogy ezzel a gesztussal közelebb kerülhetek hozzá, egyúttal igen sajátos, ámde kockázatos módja volt egy másik faj jobb megismerésének. A vér szapora szívritmusommal arányosan, ritmikusan távozott a szervezetemből, minden egyes korttyal gyengébbnek éreztem magam, és a zsibbadó fájdalom is egyre intenzívebbé vált a végtagomban. Rájöttem, mennyire gyenge és alárendelt voltam az ő erejéhez képest, aki viszont az én véremnek hála egyre csak erősödött. Nem jellemző rám, hogy segítek másokon. Ha így teszek, nem önzetlenül teszem. Csak azzal tudtam ezt magyarázni, hogy kíváncsi voltam, és mint lázadó kamaszok a káros szenvedélyeket, úgy én ezt próbáltam ki úri hóbortból. Még véletlenül sem azért, mert belül elkezdtem másként viszonyulni hozzá… Megijesztett volna, ha így volt.
Sokáig gondolkodtam továbbá azon, hogy a fájdalom vagy az élvezet kapott-e ebben nagyobb hangsúlyt. Mindkettőt felfedezni véltem az élményben, arányuk állandóan változott. Az idő is megszépíthette így utólag, természetesen erre is gondoltam. De utólag egyre biztosabb lettem abban is, hogy a zsibbadó, szúró inger mögött a dopaminszintem is nőtt az adrenalinnal. Ami valójában nem azért volt logikus, mert ez lenne az én új perverzióm, hanem sokkal inkább valami transzszerű állapotba kerülhettem. Az áldozati oldalról ilyenkor szükséges, hogy ne érezze magát vészhelyzetben, s elnyomják benne a túlélési ösztönt, ami megakadályozná a félvámpír további gondtalan táplálkozását. Hát így történhetett ez most is. Kell, hogy legyen valami a nyálukban, ha már a regenerálódásban is kiemelt szerepet kap.
Mikor erőtlenül megkérdeztem őt, nem tudtam, mitől vág olyan elkeseredett arcot. Az jutott eszembe, hogy a véremmel volt valami. Lehet, hogy a vattacukrot érezte, és előtte sem táplálkoztam valami kiadósan. A rántott sajt biztos, hogy nem szolgált annyi energiával, mintha húsfélékből táraztam volna be. Pedig akkor még ugyanúgy a kedvében akartam járni. Kénytelenül faggattam tovább arról, hogy az ereje és az éhsége csillapodott-e, ugyanakkor kezdtem aggódni a sebem miatt. Sajnálta? Ugyan, mit? Onnantól, hogy mindketten tudtuk az igazságot, ismertségünk szükségszerűen magával hordozta a mellékhatásokat is. Nem volt mit tenni a részemről. Volt valami furcsán felemelő érzés abban, ahogy magához húzott, én pedig fáradtan hajtottam rá a mellkasára a fejemet. Hallottam a fülemmel a szívdobogását, ahogy immár félig eggyé vált az én véremmel is, és ez megmosolyogtatott. Hogy kínomban-e, azt nem tudom. De lehunytam a szemeim, sértetlen kezemmel megkapaszkodva benne. Az előbb még rettegtem tőle, s most biztonságot adó menedékként préseltem magam hozzá. Ez nem én voltam.
- Kicsit kómásan – feleltem rekedtesen, amikor végre tudatosult, mit is kérdezett néhány pillanattal korábban. Nem akartam túl gyengének látszani előtte, mégis olyannak tűnhettem. Talán az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom, de benne volt a pakliban, hogy túl sok vért veszítettem, és attól voltam úgy ki. A sebre hintett csókjai mintha hatni kezdtek volna, két sötét, mély lukszerűség tátongott a karomon, ami legalább már nem vérzett, de még talán jobban fájt, mint korábban. – Miért sajnálod? Én akartam – emeltem rá a tekintetemet. Mindig meglep, mindig kiszámíthatatlan. Nem úgy tűnt, mint aki szégyellte volna. Tudtam jól, hogy ez benne van, és most láttam az arcát, ami talán a valódi, ahogy önfeledten szipákolta a vért.
Kérdésére megráztam a fejem, arcomra halvány kétségbeesés ült. Egy kicsit még szédültem, az életerőm nem tért teljesen vissza. Megpróbálhattam volna felállni, de egyelőre jól éreztem magam vele. Nem tudtam tehát, hogy mit tegyek, viszont szomjasnak elég szomjas voltam.
- Még egy kicsit maradj velem – kértem őt, megtörve büszkeségem, bármennyire is próbáltam erősnek látszani, a levegőt szaporán kellett vennem a sokktól, amit ez az egész kiváltott. Nem voltam jól, és egyre csak félni kezdtem, hogy most mi lesz, s mikor múlik el ez az egész. Korábban addig raktam össze fejben, amíg megharap, de a következmények nem érdekeltek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Hogyan akartam volna? Emlékszem, hogy korábban sokszor eljátszottam a harapása gondolatával, de mindig leállítottam magam, amikor úgy éreztem, hogy túlságosan részletekbe menően kezdtem el képzelegni. Nem is igazán tudtam belőle kinézni, hogy mikre lenne képes, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam a valódi énjét, amilyenné valamikor átalakult. Így hát illetlennek tartottam arról fantáziálni, amiről egyelőre fogalmam se volt, ahogy szintén kellemetlen volt számomra azoknak a gondolatoknak a megjelenése, hogy milyen lehet ő ruha nélkül. Csábítónak csábító, mégis, a saját érdekemben megfékeztem a fejemben minden ilyen irányú képzelgésemet, mielőtt késő lett volna. A válasz tehát, hogy magára az aktusra vágytam, a mikéntje nem számított. Úgy hiszem, hogy sikerült találnunk egy megfelelő helyszínt, ahol mint azt a tények is alátámasztották, el tudta magát engedni, és végső soron hozzájutott a szükségszerű táplálékot jelentő vérhez.
- Érthető. Főleg, ha… ha tényleg az első ilyen alkalmad volt – jegyeztem meg dicséretképpen. Emiatt nem tudtam rá haragudni, még ha ezzel tulajdonképpen veszélybe is sodort. Mert a vérveszteség kétségtelenül nagyobbra sikeredett, mint amekkorára naivan számítottam. Valahogy nehéz volt kinézni ebből a ragyogóan ártatlan tekintetből, hogy ilyenre vetemedne. De talán pont ez volt benne vonzó. Meg az, hogy mindig tudott újat mutatni. Természetemből fakadóan vágyom a változatosságra, és az új élményekre. Koromhoz képest sokat tapasztaltam, és úgy tűnt, elérkezett az ideje annak, hogy efféle extrémitások felé kacsintgassak. Vagy netán mindez még mindig teljes mértékben az ő meggyőző személyiségének a műve, amit összekötött a damfírsággal kapcsolatos kíváncsiságommal. Tudatosan erősítette bennem a vámpírokról szóló ismereteimet a szakirodalmával, amik végül rávettek, sőt megerősítettek abban, hogy ki akarom ezt próbálni. A találkozásunk kezdete óta arra készített fel, hogy egyszer majd áldozatként bújjak az ölébe, ahogy ezekben a percekben tettem, hála a kiszolgáltatott állapotomnak. – Mikor ittál utoljára? – vért. Ami a szigorú kérdésemből talán nyilvánvaló volt számára. Mohósága arról árulkodott, hogy nagyon régen, elvégre konkrétan elvonási tünetei voltak, ahogy nem sokkal korábban mellettem ült. Egy önelégült mosolyra kúszott a szám azért, amikor kimondta, hogy finom vagyok. Elvégre, mi más lehetnék… Életem legfurcsább bókja.
Maradásának hírére hálásan pillantottam rá, majd fejemmel az övének dőltem, hagyva hogy tovább érinthesse a lüktető sebet. Rajta kellett tartanom a szemem, mert érzésre olyan volt, mintha még mindig vérzett volna, azonban hála Min Jong puszijainak, lassú tompulást éreztem, és már csak egy kis folyadékra, illetve ennivalóra vágytam, hogy az erőm visszatérjen. Féltem, hogy ha túl hirtelen álltam volna fel, rögvest elájultam volna, ezért kellett néhány perc, amíg erőt gyűjtöttem. Addig érdeklődve figyeltem, miként gondoskodott rólam a kezével.
- Már késő. Mindegy – vontam vállat. Hozzá akartam tenni, hogy még kitapasztalhatjuk, és ráérezhet a határaira, de magam se voltam biztos, hogy újra ki akartam-e tenni magam a harapásának, s ha igen, mikor. Egyelőre azt sem tudtam, hogy az ő bűntudatát hogyan csillapíthattam volna, és úgy hittem, hogy még neki is érlelnie kellett magában az élményeket.
- A hopp-hálózattal – közöltem hanyagul. Óvatosan és fájón, de visszacsúsztam tőle az eredeti helyemre, hogy a pálcámmal hatástalaníthassam a kiszórt, amúgy is gyengülő varázslatokat, aztán ha segített, akkor lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a padról. Sápadtnak sápadt voltam, karomon a gyógyuló sebet elrejtettem, úgy indultam meg az árusok felé. Sósat kívántam, mondjuk egy perecet. Hozzá ásványvizet. A vásárlás után tovább haladtunk a sétányon, s az evés-ivástól kezdtem jobban lenni.
- Ne érts félre, de… azt hiszem jobb, ha erről senkinek nem beszélünk – szóltam rá jelentőségteljesen. – Te hogy mész majd haza? – fordultam felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Öleltem és ragaszkodtam hozzá, mert ott és akkor ő volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam, függetlenül attól, hogy egyúttal neki köszönhettem a fájdalmas harapást. Ritkán érzem magam ennyire gyengének, és valószínűleg nem fogtam fel az előbb, hogy mit is tettem, s miért féltett ennyire az ösztöneitől. Nagyon hamar, akár pillanatok alatt rossz vége lehetett volna az érintkezésnek. További intő jel kellett volna legyen, hogy még sosem csinált ilyet, az egész egy hatalmas belső harc lehetett a számára, ami alatt mindvégig a kapaszkodókat, a kettőnk közötti határvonalat kellett keresnie. Meddig mehetett el, és melyik az a korty, ami már sok lett volna. Megálljt parancsolni a vágyainknak, éppolyan nehéz volt neki, mint nekem, aki önként kínálta fel magát, megfeledkezve arról, hogy mivel jár még az ő mássága. De ugyanúgy kattogott az emberi és a vámpír oldala is. Láthatóan nem tudhatta, hogy öröm vagy bűntudat, aminek helye volt a szívében.
- Szerinted mikor fog eltűnni? – ha egyáltalán lesz ilyen. Félve kérdeztem meg, mert perpillanat sokkal jobban érdekelt a karom állapota, valamint a saját egészségem, mintsem az ő vívódása. Ezt a meccset már rég le kellett volna játszania magában. Tényleg egy kezdő félvámpírt fogtam ki, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy még sosem harapott meg senkit. Annyiban igaza volt, hogy nagyon kevés méltó embert találni erre a feladatra, elvégre a vérnek tiszta dolognak kell lennie, a kísértés pedig túlságosan nagy lehet, minden egyes alkalommal. Nem gyilkos ő, hogy valaha is meg merje ezt kockáztatni. Majd ha elég idő telik el az átváltozása óta, és elfelejti a korábban meghatározó korszakát, feladva azt, hogy megóvja magát… De Min Jong mindvégig ember marad majd a szíve mélyén. Túlságosan békés, hogy agresszív legyen. Legalábbis így ismerem.
- Vigyázhatnál magadra – nem akartam kioktató lenni, de valamennyire mégis olyanra sikerült. Aki egy kicsit forgatja a szakirodalmat velük kapcsolatban, az tudja, hogy meghatározott időnként égető szükségük van a vérre. Az életük múlhat rajta, ha elmulasztják. A rossz közérzet tapasztalható volt a vattacukorevés közben is. Ilyenkor elég egy apró inger, hogy beinduljon a vágy. Viszont biztos voltam abban, hogy sokkal nehezebb így megállt parancsolnia, ha egyszer újból hozzájuthat a vörös nedűhöz. S ha valaha is azt akartam, hogy erre újból sor kerüljön, azt egy jól kitalált rendszer keretében képzeltem el.
Én sem akartam tovább gerjeszteni a vitát. Az előző mondjuk kifejezetten jól sült el, büszke voltam magamra, hogy eljutottunk ide. Ha nem lettem volna határozott, ő esett volna össze, míg így engem fenyegetett ez a veszély a veszteség miatt. Elmosolyodtam, és már alig vártam, hogy legközelebb kikérdezhessem őt arról, hogy pontosan mit élt át, amíg az állítólag finom véremből ihatott. Már ha képes lesz elmagyarázni, körülírni a benne zajló folyamatokat. De én is kezdtem úgy érezni, hogy egyre inkább vágytam rá. Még nem tudtam, hogy hol találhatnék neki helyet az életem bonyolult kapcsolati hálóján belül. Úgy tűnt, mintha azzal a kevéske emberrel is jelentősen megkavarodtak volna a szálak, és betelt volna azoknak a köre, akik iránt mélyebb érzésekkel voltam. És most mégis, mintha fel akarta volna borítani mindezt az érkezésével.
Miután erőre kaptam, utunkat folytatva a hazajutás kezdett el minket foglalkoztatni. A poénját lassú fejrázással honorálom, mert velem ugyan nem jön haza. Annak rossz vége lett volna, és nem éreztem magam készen arra, hogy az otthonomban fogadjam. Biztosan kiütköznének azok az idegesítő szokásai, amiket egyelőre képes voltam lenyelni, de ki tudja meddig. Másrészt kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy bármit is produkáljak… Így hát, amint megnyugodtam arról, hogy a titkunk biztonságban lesz, kiértem vele a sétány végéig, ahol az autóút kezdődött.
-  Nem halok bele az összegbe, nyugi. A házig eljöhetsz… Legalább láthatod, hogy hol élek. De remélem nem kell sokat gyalogolnod tőlem – fogtam rá a fájós karomra, mielőtt feltartott kézzel torpantottam a lábammal. – Stop! – eszembe se volt a villamossal utazni, helyette másodpercek alatt ott termett a piros taxi. Ajtót nyitottam neki, hogy aztán óvatosan én is beszállhassak, s mikor rövidesen megérkeztünk, elbúcsúzhassak tőle. Fizikailag és lelkileg is fájón. Egyből hiányozni kezdett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Szeretem, ha helyszínre hívnak. Majdnem olyan, mint amikor egy-egy ásatásra kell kimenni, csak itt kevesebbszer dacolnunk az időjárással, és kicsit több körülöttünk a hozzá nem értő ember, akikkel emiatt általában könnyedén konfliktusba kerülünk. Mert nagy bajok szoktak lenni abból, amikor ész és erő ütközik egymással. Tipikusan él bennem az aurorokról a köznép által gyakran emlegetett sztereotípia. Minisztériumi alkalmazottként tudom, hogy - szerencsére - vannak közöttük normális feladatokat ellátó, értelmes gondolkodású egyedek, akik előtt őszintén emelem kalapom. A saját kis területükön kimagaslóan látják el a veszélyesebbnél veszélyesebb feladataikat. Sőt, még olyanból is akad, akinek az alantas munkakörök jutnak, és mégsem tapló hozzá, hanem alázattal húzza le a napokat. De mindig összeszorított foggal kell megérkeznem, mert csak ott dől el, hogy összeveszünk-e az okoskodókkal, vagy hagynak minket nyugodtan végezni a dolgunkat. Bezzeg, ha fordítva lenne, és mi parancsolnánk nekik... De ez egy olyan béka, amit le kell nyelni, elhitetni velük, hogy ők az istenek, és akkor nincs gond. Amíg a régészetből hullámzó a projektek száma, itt szinte mindig akad valamilyen ügy, aminél képbe kerül egy körülményes varázstárgy. Úgyhogy nem unatkozom. Nincs családom, nincs mit veszítenem. Tudják jól a főnökeim, hogy kit kell küldeni ilyenkor.
Annyit mondtak, hogy lesz itt egy volt-nincs szekrény. Is. Meg a jó ég tudja, hogy mi kerül elő azokból a dobozokból, amit a rajtaütés elől menekülő, számomra is homályba burkolózó bűnözők a nagy sietségben hátrahagytak. Hoppanálva érkeztem meg Üstösd füstös, komor naplementéjébe, hogy az egyik elhagyatott gyárépület - vagy valami olyasminek tűnő - frissen felfedezett, a leírások alapján lakásnak használt részlegéig ballagjak át a gazos udvaron keresztül. Összehúztam a kabátomat, aztán rutinosan nekiálltam körbekérdezni, hogy ki a főnök, ki milyen feladattal dob meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

A kirendeltek nagy száma arról árulkodott, hogy nem kispályás ügyről volt szó. A hely atmoszférája rögtön magával ragadott, a felfordulásban a füsttel egyszerre szívtam be a félelem és nyugtalanság nehéz szagát. Amennyire lehetett, próbáltam kizárni a nyomasztó gondolatokat fejemből, és távol tartani magam a civilek kordonok mögüli, vizslató tekintetétől. Elég volt, ha csak a munkára koncentrált az agyam, felesleges eszmefuttatások helyett. Nem az én tisztem volt, hogy empatikus legyek, de még az sem, hogy a kelleténél többet értsek a körülöttem történtekből. Tárgyakat látok, és nem embereket. Bizonyítékok érdekelnek, nem pedig háttérsztorik. Mégis úgy éreztem, hogy az adrenalintól megemelkedett a szívverésem, lábamban pedig szokatlan bizsergés támadt.
A cigiszüneten lévőkhöz mentem oda elsőként, de nem tűntek valami segítőkésznek. Éppen mielőtt beléptem volna az épületbe, akkor szólalt meg a hátam mögül az ismerős hang. Megálltam, vettem egy mély levegőt, majd kihúzott testtartással fordultam szembe vele. Mint mindig - tettem majdnem hozzá, végül azonban csak magamban jegyeztem meg az utalást a hosszú évekre. Nem először keresztezte egymást az életünk, és nem is utoljára. Arcvonásaim kisimultak, még ha ügyet se vetettem a halvány mosolyára. Inkább az fogott meg, mennyire határozottan tudott megszólalni. Erősnek tűnt, még ha lehet, hogy csak én láttam annak, de semmiképpen sem az a fiú volt, akit annak idején az ölemben szorítottam magamhoz, késsel a hasában.
- Mutasd, miket találtatok - utasítottam cselekvésre, csak hogy minél kevesebbet kelljen ezen a frusztráló helyen töltenem, és minél hamarabb belevethessem magam a munkába. Nem szeretem, ha húzzák az időm. Pedig szívesen beszélgettem volna vele, csak egyszerűen nem tudtam mit mondani. A legidegesítőbb az volt, hogy az ő szemében is ilyen szándékot láttam. Aztán megtorpantam, feltartott mutatóujjal, és inkább időt kértem, amint fél szemmel kiszúrtam, hogy kinek is jelzett az előbb Tobias.
- Illetve nem várhatok esetleg addig, amíg végeznek egyesek? - puhatolóztam, az utolsó szót kellően hangsúlyozva. Esetleg... nem az én szavam, de muszáj volt udvariasnak lennem, mert ő diktált. A tumultus nem a kedvencem, de az ő és a halottak jelenlétének összefonódásából nem akartam, hogy álmatlan éjszakáim legyenek. Épp elég nehézségem támadt ezzel az üggyel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Értettem, amit mondott, de nem jött meg tőle sem a bátorságom, sem pedig kedvem ahhoz, hogy bemenjek. Biztos voltam abban, hogy nem elbagatellizálni próbálta egy ember halálát, mégis mintha elvárta volna tőlem, hogy felvegyem a halottkémek hálátlan szerepét, és azzal kívánt nyugtatni talán, hogy ennél csak rosszabb várható. Nevetséges. Ismerem őt annyira, hogy felismerjem az arcáról leolvasható indulatokat. Valamiféle mély harag lakozott benne. Mindaz, amit ha hazavisz, a fáradtságban, az életkedvének eltűnésében, szokatlan viselkedésében látok lecsapódni. És amiből egy-egy veszekedés születik. Egyre kevésbé vagyok kíváncsi erre. Talán a kor teszi. Látszik, hogy miért tartják - szenvedéllyel, önmagát feláldozva dolgozik, akárcsak én, de velem ellentétben ő túl nagy árat fizet az empátiájával. Mély sóhaj hagyta el a számat, mert tudtam, hogy nem fogom tudni észhez téríteni. A múltkor sem sikerült, és ott még jóval humánusabbak voltak a körülmények. Lassan változunk, az idő vasfoga csúnyán belénk mar, s mintha e harapásnyomból egy mély seb szakadt volna fel, melynek két szemközti oldalán állva kerülnénk egymástól egyre távolabb.
- Ha sietteted magad, te is csak morzsákat fogsz hagyni - figyelmeztettem halkan, megtörve a kísérteties csendet. Ha nem lettek volna körülöttünk, még a vállára is rátettem volna a kezem. Könnyű ilyenkor elveszíteni a fejünket, ugyanakkor felelősnek érzem magam Tobi lelkiállapotáért.
- Nem akarat kérdése... - mosolyodtam el halványan, némileg akadékoskodó hangon. Semmi kedvem nem volt vitatkozni vele. Ezért is utálom, ha ismerősökkel dolgozom. - Tartsuk magunkat ahhoz, amiért ideküldtek minket, és ne terjeszkedjünk túl annál, mint amivel megbíztak. Olyanban akarsz elmélyedni, ami nem visz közelebb a megoldáshoz, csak ostorozod magad vele... De neked ezt már tudnod kéne - szúrtam oda a végén, majd intettem, hogy vezessen, mielőtt még egymásnak ugrottunk volna. Úgy tűnt, inkább a holtak, mint az élők társaságára kezdtem el vágyni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Egyikünk sem az a típus, aki munka közben valami olyanra koncentrál, ami hátráltatná őt a feladata elvégzésében. Zavaró tényezők mindig vannak, mint nekem az, hogy egy levegőt kellett szívjunk egy rendkívül nyomasztó helyen. Tobi előszeretettel foglalkozott az összképpel, mintha Sherlock módjára megtalálhatott volna valami rejtett nyomot a káoszban, zűrzavarban. Pedig a bűnözők általában nem ilyen összetetten gondolkodnak, mint ő. Itt nincsenek apró betűs részek, csak a szomorú tények. Ezeket kellene észrevennie. A kész dolgokat. Nem többet belelátni. Nem más elméjében kutakodni, mint valami önjelölt legilimentor. Suszter a kaptafánál, érzékek ide, vagy oda. Mások azt hihetnék, a pénzért csinálja, de még az se kell neki. Mi másért marcangoltatja ennyire magát? És hogyhogy nem roppant még össze?
Megfeszültem, torkomon azonban megakadt a szó - miért kellett ezt felhoznunk? Maradhattunk volna a szakmai részénél, helyette sebeket kezdtünk feltépkedni. Utálom az ilyet, ha még nem mondtam volna. Mindig is tudta, oly sok emberrel ellentétben, hogy hogyan találhat rajtam fogást, keltheti a bűntudatot következmények nélkül.
- Megint...? - haraptam el a számat, mert nem mertem konkretizálni a kérdést, bár sejthette, mire, vagy kire gondolhattam. Örültem, hogy őszinte volt, még ha fájtak is a szavai. - Ne hagyd, hogy egyedül harcolj - talán ez volt a legtöbb, amit mondhattam volna azon kívül, hogy szigorúan ráparancsolok, hogy szedje össze magát.
- Hát nem könnyebb szelektálni, mint részletekből rekonstruálni az összképet? - vontam kérdőre. Tudtam persze, hogy parttalan vitát kezdtem, ezúttal is, de sose bírtam, ha valaki afféle veleszületett tulajdonságokkal akart takarózni, palástolni magánéleti nehézségeket. Arra való a pszichológus, hogy helyretegye az ilyen kijelentéseket, nem pedig arra, hogy minden egyes magatartást kimagyaráztasson olyan dumával, hogy ezt a kisujjadból szoptad ki. - Na ugye... - zártam le ennyivel. És jött a hordágy. A kerekeit néztem, majd a lepelt. Rezzenéstelenül. Be akartam bizonyítani, hogy erős vagyok, de arcom fehéren világított az alkonyatban. Nyeltem egyet, kezeim ökölbe szorultak, aztán követtem mai felettesemet. Alig nyúltak még valamihez odabenn. Hátraléptem eggyel, szememmel Tobi és az általa megbámult tárgyak között cikázva, próbáltam olvasni az arcáról, hátha a munkámban is hasznosíthatom a reakcióit. Nem mertem újra megszólalni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Az életem kevés ahhoz, hogy valaki másért szenteljem. Senkitől nem várhatom el ugyanezt, ahogy magamnak sem tudom teljesen megadni azt, amire vágyom. Nem szorult belém túl sok empátia, de néha próbálok segíteni. Olykor-olykor... Mert azért akadnak számomra fontos emberek, még ha nem is én akartam, hogy azokká váljanak. Épp elég meghatározóak voltak számomra a szüleim, és örülök, hogy hosszú harcok árán függetlenedni tudtam tőlük, új életet kezdve Magyarországon, felépítve azt az egzisztenciát és megbecsülést, ami lehetővé teszi többek között a terepmunkát, és amire elmondhatatlanul büszke vagyok. Mert ezen kívül nem is tudnék mást felmutatni. Nincs családom. Nincsenek a szó szerint vett szeretteim. Csak valami maszlag, aminek Tobias is a részévé vált. Nem voltam ott mindig mellette, mert magamnak én vagyok az első. De a helyzetét is rosszul mértem fel. Aztán sokadjára is világossá vált, hogy rajta nem tudok úgy segíteni, ahogyan akarok. Ott álltam mellette, mégis elfordult tőlem, saját gondolataiba merülve. Lett volna-e értelme vitatkoznunk? Biztosan értette volna, hogy miről beszélek. De mégsem változott volna semmi, úgy hiszem.
Nem bűntudatot kelteni akartam benne a kérdésemmel, csupán tudatosítani, hogy nincs egyedül, ha hagyná. Túl sokat valóban nem tudnék tenni érte. De magamhoz képest nagyon is. Egy kicsit szerettem volna, ha értékeli ezt tőlem, de megszoktam már a stílusát.
- Akkor főleg azokra a részletekre koncentrálj, amik tekintettel vannak a lelki nyugalmadra, és szakmailag relevánsak - csavartam egy utolsót a párbeszéden, noha mindketten sejthettük, hogy mire gondolunk. Mintha abban bíztam volna, hogy valami újat mondok, valami oly módon, ahogyan meghallgatásra talál benne, mintha újból és újból megpróbálnám elszórni a magokat, amik egyszer majd jó talajba hullva kihajthatnak Tobias lelkében. Lehet, hogy ezúttal valamit elindítottam benne, erőt vesz magán, és megváltozik. Talán. De mióta lettem ilyen könnyelmű?
Lépteim megszaporáztam volna, de helyette beleragadtam egy kies, kegyetlen térbe, ahol a kísérleti és fogvatartási eszközök hevertek, precízen elrendezve az asztalokon, míg másokról lerítt, hogy sebtében hagyták ott őket. Kényszerítenem kellett magamat, hogy rájuk pillantsak. Csak én és ő voltunk ott, ez valamelyest levette rólam a lámpalázat. Elővettem a pálcám, végeztem egy sor előírt bűbájt, az eredményről mindig beszámolva neki.
- Az ott ártalmatlan. Csak egy mugli kütyü - böktem az egyikre, némi habozást és ellenőrzést követően. - De ennek itt... elég sötét a kisugárzása - szóltam vészjóslóan, ahogy az érintett eszköz fölé álltam. - Mit is tudunk róluk eddig? - fordultam felé kíváncsian.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Nálam kevesebben ismerik őt jobban. Szeretem azt hinni, hogy ez így van. Mintha kevésbé gyötörne a régről gyökerező bűntudat, amikor kimondom magamban, szükség esetén többször is. Ha viszont ilyenkor az arcára pillantok, és látom a meglepődöttségét, újra és újra elszégyellem magam, mert pontosan úgy viselkedek vele, mint a többi idegen. Ugyanazt mondom, ugyanúgy, és ezzel talán a maradék reményét is elveszem, ha van neki még egyáltalán. Pedig ennek nem kellene így lennie. Rég elhittem magamról, hogy más vagyok, és tudok segíteni, meg még egy sor hiú ábránd, amit dédelgetek magamban, amivel nyalogathatom a sebeimet, amikor a gondolataimon kívül nincs más mellettem - ilyen egyébként gyakran előfordul, még az új idők ellenére is.
Miért makacsság az, ha ragaszkodunk valamihez? Mintha a ragaszkodás bűn volna, pedig sokszor nagyon is alapvető igény. Régen azt hittem, hogy a makacs emberek rosszak. Önfejűek, engedetlenek, hajthatatlanok - mondják rájuk. De céltudatosak is olykor, nemde? Mi van, ha mégis Tobiasnak van igaza... Nem hallgat ő senkire, akárki álljon mellé. Nem ugyanilyen vagyok sokszor én is? Egyikünk sem adja fel. Mint két kecske a hídon, ütközünk egymás fejének periodikusan, jelenleg kifújva magunkat az újabb csatáig. Elhatároztam, hogy várni fogok. S ha csak azért hozott minket újra össze a sors, hogy elkapjam, amikor összeesik, ám legyen. Mégis, még szeretnék hinni abban, hogy nem akadály vagyok a számára. Vagy súly, ami lehúzná, vagy épp egy mentsvár. Neki olyanra amúgy sincs szüksége. Legyek fény, irányjelző, amit követhet, vagy csak mankó, amibe kapaszkodhat. Valami. Csak mondd meg, mi. Arcizmom megrándult, elszámoltam tízig. Lehajtott fejjel, de egy nagy sóhajtás után, le kellett nyeljem azt, hogy nem érveltem elég jól.
- Demonstrate! - vittem a tárgy fölé a pálcát, miközben síri csendben figyeltem a válaszra, ami végül nem jött. Ezt túl erős rúnamágia védte, amit az én varázsigém, ha képzett is voltam hozzá, nem aktiválhatott. Megpróbálhattam volna elolvasni a jeleket, hiszen annak idején volt időm tanulmányozni az írást, de nyilvánvalóan őrültség lett volna kísérleteznem egy ilyen veszélyes terepen. Tobi jól beszélt. - Az a biztos. Na meg a protokoll - morogtam halkan, a felirat sokadik átfutása közben. Ha jól raktam össze, a kínzóeszköz automatikus működéséért felelt, de szándékosan nem akartam hülyeséget mondani. - Meg egy fegyverszakértőt - tettem hozzá, ahogy gondterhesen felsóhajtottam a földön heverő pisztolyokat megpillantottam. Jóval nagyobb parti ez, mint amire számítottam, így világossá vált, hogy a siker sem lesz csak a kettőnké. Ennyi mindenhez még én sem értek.
Percek telhettek el, amíg mindketten fagyottan bámultuk a szobát. Tudtam, mire gondol a megérzéseivel, mert a sötét mágiának ereje van, sőt hangja, íze is, ha kell. Aki elég időt tölt vele, azt messziről hívni kezdi, vagy ha úgy tetszik beszippantani. Mintha már az is átok lenne, hogy foglalkozol vele. És én is éreztem, hogy itt valami nagyon rossz történt. A mágikus bilincsek és kötelek, a fegyverek és kínzóeszközök, ráadásul kiskorúakon...
- Szóval... - köszörültem meg újra a torkomat türelmetlenül. - ...azzal ott, vért szívnak le. Ha a könyvek nem hazudnak, fogyasztási célból. Láttam már ilyet, és azt hiszem, hogy te is jól ismered. Milyen szervezettel van dolgunk? - mutattam ismét az említett eszköz felé a sarokban. Min Jong jutott eszembe, amikor utána kutattam. Ezer közül is felismernem az ilyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Akkor ott hirtelen belém hasított a felismerés, hogy Tobias apja révén konyíthat a fegyverekhez. Élénk figyelemmel lopóztam hozzá közelebb, hogy tisztán halljak minden egyes szótagot. Szomjaztam a tudására. Nem mintha képes lennék minden információt felszívni ilyenkor, de mégiscsak közel álltak a szakmámhoz. Ahogy végigfutott a markolatokon a tekintetem, úgy borzongtam bele a gondolatba, hogy vajon hányszor, s kikre szegezett puskacsövekkel sülhettek el. Valami, ami távol áll egy aranyvérűtől. A sötét nyílás, ahonnan egy pillanat alatt repül ki hangos robajjal a töltény, ijesztőbbnek tűnt, mint egy pálca hegye. De végül is, ezek ugyanolyan tárgyak, mint amiket nap mint nap forgatok a Minisztérium raktáraiban. Legalábbis ezzel próbáltam magam nyugtatni. Kevés sikerrel.
- Még jó, hogy hozzád osztottak be - arcomra elismerő, ámde halvány mosoly ült ki, olyasmi amit a jóérzésű vizsgáztatók szoktak megereszteni kedvenc tanítványaik felé az eredményes feleletük zárásakor. Amíg a Tobias kérésére rendelt rúnaszakértő meg nem érkezett, addig a folyosón várakozó másik aurornak magam mentem oda szólni az ujjlenyomatok végett. Tudtam, hogy közvetlenül nem utasíthattam volna, de szerettem volna ezt a kört megspórolni a magától értetődő művelettel, hogy egy kis időt nyerjünk. Nekik se volt kedvük fennakadni ilyeneken.
Tobias elindult a bilincsek felé, én ösztönösen, óvón lépkedtem mögötte. Erős késztetést éreztem arra, hogy visszafogjam a karját a veszélyes mozdulattól, de aztán csak lélegzetvisszafojtva hallgattam őt. Vajon látta és érezte-e, amit mondott, vagy puszta spekuláció? Magamnak feltett kérdésem után hallottam a rúnaszakértő megerősítő olvasatát. Az eszközre vésett jelek az ütés, valamint az alany fájdalmának erősségével arányosan képesek kapcsolatot teremteni áldozatuk erejével, az energiát pedig minden bizonnyal átnyerik egy másik eszközbe. De ez a része már pont találgatás volt tőlem.
- Biztos, hogy erről van szó? - köszörültem meg a torkom. Utálja, ha megkérdőjelezik, mások szerint viszont túl hamar zár ki bármit is. - Nem hagyhatjuk, hogy szándékosan félrevezessenek bennünket. Ha valóban ennyire felszereltek... - mutatok egy pillanatra magam mögé, a fegyver- és egyéb eszközarzenál irányába - ... akkor azt is tudhatják, hogy te nyomozol utánuk. Ismerhetnek. A vezetőjük minden bizonnyal szándékosan rejtőzik el a képességeidtől tartva. Az biztos, hogy egyelőre túl messze van. Máshova kell mennünk - kell lennie egy varázstárgynak, ami blokkolja a jelenlétének kimutathatóságát. Összefontam magam előtt a karjaim, kissé még mindig sokkolva érezve magam, de a hév elérte, hogy belekontárkodjak a nyomozásba ahelyett, hogy a többi tárggyal foglalkoztam volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Hagytam, hogy átadja magát a munkának. Pontosan úgy, ahogyan én szeretném, hogy dolgozni hagyjanak. Ez viszont velejárt a szenvedéssel. Tobias kiteszi magát a fájdalomnak, megnyitja érzékeny, vihar verte szívét környezete zord ingereinek, hogy úgy cikázzanak rajta keresztül a közelmúlt emlékképei, mint a villám, vagy ahogy a szél járja át a kísértetházat a faluban, ami azóta amúgy város lett, noha még mindig nem sikerült megbarátkoznom e ténnyel. Ritkán beszélünk a munkáról, ha magunk közt vagyunk. Nem azért, mert ne hoznám szóba olyan sűrűn. Egyszerűen megtartja magának a részleteket, faggatni pedig nem látom értelmét. Ennél is ritkább, ha valamiért egy ügyön kell dolgoznunk, az pedig egyértelmű, hogy olyankor semmi jót nem jelent. De más, ha egy asztalnál ülve próbálom magam beleképzelni munkája hétköznapjaiba, és más az, amikor a véres valóság tárul elém. És ahogy otthon, úgy e hátborzongató helyen is csak kímélni akarom, kímélni akartam attól, amitől egyébként nem lehet. Aminek helyszínelésével önként és dalolva adja át magát sötét gondolatoknak, én pedig asszisztálok hozzá. Mert most épp ez a munkám. Pedig mennyivel jobb lett volna a karjánál fogva kiráncigálni innen, valahova nagyon messzire.
Szinte láttam rajta, hogy mit kérdezett vissza azzal, ahogy rám nézett. Lesütöttem a szemeim. Tudhatta, hogy csak egy maroknyi esélyt akartam hagyni annak, hogy ez az egész nem a jéghideg valóság. Hogy talán van jobb alternatíva. Mégis, nem volt itt semmiféle álom, amiből felébredhettem volna.
- Nem leszel egyedül - bukott ki belőlem aztán. Mondatai baljósan csengtek. Készült valamire. Ismertem annyira, hogy tudjam, magára akarja vállalni az áldozat-szerepet. Vagy hogy azt akarják, majd ő sétáljon bele a csapdába. De meg kell értenie, hogy bár kulcsszerepet tölt be, mégis csapatjátékos. Szinte biztos, hogy nem leszek ott végig mellette, amíg felgöngyölíti az ügyet. De nem kell temetnie magát. Persze lehet, hogy csak hiú ábrándokban ringattam magam, mert fontos számomra.
Tanácstalanul vakargattam meg a tarkómat, mégis felhorkantam a kérdésén. Rossz embertől kérdezed... Pedig egyáltalán nem hangzott viccnek. Mégis ki vagyok én, hogy megmondjam a tutit? Egy egyszerű varázstárgyvizsgáló, jelen esetben.
- Ha a tárgyakból indulok ki, a feketepiacok megérnek egy kört - tettem csípőre a kezem, s indultam meg a helyiség másik irányába. - A Glock tehát a csigaevők felé visz minket, ha jól emlékszem. De még így is túl nagy a mozgásterünk... - ráztam meg a fejem idegesen. Utáltam, ha valamit úgy éreztem, hogy nem fejthetek meg, de ez most nagyon úgy hangzott. Nem is ezért küldtek ide.
- Ha viszont újból az útjuk elé kerülsz, és már úgy érzed, hogy közel vannak... néhány strapabíró aurort még kérj magad mellé a biztonság kedvéért - nyeltem egy nagyot, ahogy Tobi elé lépve rátettem a vállára a kezem, s egy amolyan ígérd meg nekem fejjel a szemébe néztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Pillantásom szomorú volt, ajkam mégis mosolyra húzódott. Úgy tűnt, mintha némi humor is szorult volna belé, pedig valószínűleg nagyon nem annak szánta a mondatát. Hasonló válaszra számítottam, és mégis majdnem elnevettem magam rajta. Az a fene nagy makacsság, ami ha úgy tetszik, közös bennünk, mégis az én nézőpontomból elegáns tud maradni, mert sosem voltam olyan hülye, hogy fogjam magam, besétáljak az ingoványba, és kihúzott háttal süllyedjek el benne, netán még szalutáljak is hozzá. Nem tagadom, gyakran forgolódom egy-egy álmatlan éjszakán az ágyamban fekve, és tűnődöm el azon, hogy vajon mennyire vagyok sikeres, elismert. Lassan közeleg az a harmincas szám. Azt mondják, változik akkor az ember. Kezdem azt érezni, hogy van benne valami, de legalább egy összegzést lefuttatok magamban, hogy vajon jó felé tartok-e. Tartok-e egyáltalán bárhová. Nem célom, hogy egyszer én legyek az osztályvezető a Minisztériumban. Szabad akarok lenni. Ahhoz igazából megtehetném, hogy ülök a pénzemen. Talán a terepmunka hiányzik. Nem ez a fajta persze. Inkább a szabad ég alatt, mint az erdő Kanadában, Nadine társaságában, vagy nélküle... Rég is volt. Utána meg ráhagytam Tobiasra, hogy gondoljon csak, amit akarjon. Úgyis tudta, hogy féltem őt.
- Képzeld, én is - vágtam vissza egykedvűen. Tudhatja jól, hiszen a tárgybűvölésügyin dolgozom már mióta, mellesleg hamarosan végzek átoktörés szakon, ahhoz meg nagy könnyebbség, ha szert tesz az ember fekete mágiával foglalkozó ismertségekre. Mindjárt más így megírni egy szakdolgozatot.
Megtorpantam. Egy lassú, mély lélegzetvétel után néztem rá újra, mintha az apja lettem volna. Az a szigorú fajta. Szikrázott a szemem, azonban észben tartottam, hogy munka közben voltunk. Ideges járkálásba kezdtem a helyiségben, tisztes távolságból kerülve ki a tárgyak fölött guggoló, vizsgálódó aurorokat. Őket korántsem érdekelte a mi bájcsevejünk. Nem sok dolgom maradt a teremben, de a biztonság kedvéért fejben újból végigfutottam minden lépésen, amolyan ellenőrzés gyanánt. De aztán újból a szavai jártak az eszemben, ezért visszaléptem hozzá.
- Ugyan ki beszélne itt hadseregről, amikor csak arról lenne szó, hogy néhány ember rajtad tartaná a szemét. Nyilván feltételezem, hogy a szálak mozgatója csak akkor fedi fel magát előtted, ha úgy érzi, sebezhető vagy, de csapdát még állíthattok neki - tapogattam meg a halántékomat ujjbegyemmel gúnyosan. Kissé ingerült voltam már, de azt hiszem a hely hozta ki belőlem. - Sajnos nem én vagyok a felettesed, de közbenjárhatok. Egyébként mit gondolsz, sétáljunk egyet? Talán a termen kívül is vannak még nyomok, amiket nem találtak meg eddig - titkos járat, a folyosón felejtett, törmelék alatt meglapuló aprócska tárgy, bármi. Úgy éreztem, egyre kevesebb szükség volt rám.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

A harapásnyomok gyógyulófélben voltak, mivel az elsőhöz képest kevésbé csúnya sebet hagytak az alkaromon. Sajnáltam, mert számomra magától értetődő volt, hogy a legújabb találkozásunk során újból meg fog kérni arra, hogy ihasson belőlem. Féltem az érzéstől, de úgy gondoltam, hogy ha ezentúl majd sűrű időközönként történik mindez, akkor előbb-utóbb eltompul a fájdalom, és csak a jó oldalát fogom látni ennek. Azt, ami kifejezi sajátos összetartozásunkat, ezen felül pedig eltölt valamiféle izgalommal. Magamnak se tudtam teljesen megmagyarázni, hogy miért tettem mindezt, de úgy tűnt, Min Jong előtt nem kellett beszélnem az okokról. Hagytam, hogy törődjön csak a maga szükségleteivel, és rettegtem attól az esetleges kérdéstől, hogy mégis miért egyezek bele az ivásba, miért asszisztálok a vágyai teljesítéséhez. Nem az ismertségünk tette, ahhoz túl keveset tudtam róla. Viszont annál többet éreztem, amikor vele voltam.
Idő volt. Úton kellett volna lennem. Ehelyett a tükör előtt állva néztem farkasszemet önmagammal. Mire mondtam igent? Mi fog történni? Lehet, hogy csak túlreagálom? – kérdések kavarogtam a fejemben, megfűszerezve találkozásaink félreérthető és félreérthetetlen emlékképeivel. Élénken éltek bennem, ahányszor csak lehunytam a szemem. A gyomrom kavargott, hányingerem lett. Remegtem, arcom elsápadt. A nevét ismételgettem magamban, aztán Tobiasét. Mintha megidézhettem volna bármelyiküket is. Utóbbinak megírtam, hogy ma egyedül szeretnék lenni. Lelkiekben a holnapra kellett volna készülnöm. Jön a hétfő. Kivasaltam a ruhám, persze mágikusan, pálcaintésekkel. Ilyenekre még én sem pazarlom az időm. A székre volt kikészítve, míg egy világoskék inget ezúttal az este alkalmából öltöttem magamra. A könyvespolcomhoz akartam rohanni, hogy beleolvassak a félvámpírokról szóló könyvembe, amit majd jó lesz eldugnom előle, mert máskülönben hülyének fog nézni miatta. Nem mintha ne tudtam volna fejből, hogy miről szóltak a fejezetek. Hetek óta szinte csak ezt forgattam a kezemben.  Megigazítottam a hajam, de nem vittem túlzásba. Egy raktárba készültem, ezzel nyugtattam magam. Nem számítottam semmilyen meglepetésre sem. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a késő délutáni fürdőzésem után nem fújom be magam semmivel. Szerettem volna, ha engem érez, és nem valami drága parfümöt. Nem voltam izzadt, sem büdös, egyszerűen csak a jellegzetes, minden embernek egyedi illat volt az, amit szerintem a legtöbbre értékelt volna, miközben újra megkíván. De hogy randira mentem-e, vagy csak a festményei megcsodálására, esetleg valami sokkal többre, azt nem tudtam, és nem is teljesen akartam elképzelni, mert a szívem egyre csak hevesebben kezdett el kalapálni, ha mégis így tettem.
Sietősen a bolthoz értem. A zárva tábla nem rémített meg, ugyanis fel voltam rá készülve. Még nem volt teljesen hét óra, de jobbnak láttam belépni. Hátulról, a raktár felől hangokat hallottam. Talán túl korán érkeztem, és még várnom kellett volna… Léptei sietősek voltak, mint aki folyamatosan pakolászott valamit. Még az is lehet, hogy elfelejtette az érkezésemet, és az utolsó pillanatban készült a fogadásomra. Megforgattam a szemem, és jobb híján elfoglaltam magam a sorok között sétálgatva, végezve egy összehasonlítást, hogy a legutóbbi látogatásom óta változott-e valami. Az első találkozásainkra gondoltam, meg arra, hogy vajon amikor diák voltam a kastélyban, mi állt az üzlet helyén, milyen bolt működött itt korábban, mielőtt ideérkezett volna. Még arra sem emlékszem már… Annyira nem érdekelt. És most mégis itt voltam. Felidéztem azt is, hogy melyikünk hol állt, ha a pult felé néztem, és elképzeltem őt a festményével, amit majdnem nekem vágott. Ezekre az emlékekre kénytelen voltam elmosolyodni. Be kellett látnom, hogy amióta csak megismertem, rengeteg színes emlékem kötődött hozzá. Olyan… ártatlan volt, és kedves. És mégis, ijesztő ez az egész. Nem tudtam rá annyira haragudni, amennyire először szerettem volna. Furcsa.
- Sokáig váratsz még idekinn? – csóváltam meg a fejem, miközben elhúztam a számat. Az órámra néztem, talán kicsivel több időt is hagytam neki, mint terveztem, de illett végre jelt adnom az érkezésemről. Bekopogtam, majd némi habozás után lenyomtam a kilincset, pont mikor ő is visszaért a helyiségbe. Vizes hajjal, de elegánsan kiöltözve. Nem aprózta el… Rögtön a fejére is böktem, amíg a homlokom ráncoltam, aztán gépiesen átnyújtottam neki a kezemben szorongatott, drágább évjáratú vörösbort. Célzás. – Végre bejöhetek ide – nevettem el a dolgot, ahogy türelmetlenül végigpásztáztam a meglehetősen romantikusan berendezett helyiségen, mintha csak megadtam volna a kezdőszót a tárlatvezetésre. Mondjuk lehet, hogy más jobban érdekelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Hallania kellett volna az ajtó mögül, hogy mondtam valamit, de mintha mi se történt volna, ártatlanul mosolygott és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Kihúztam magam, és próbáltam ellenállni a tekintetének. Egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint általában, mert elterelte a figyelmemet a vizes haja. De attól még résen kellett lennem, ha nem akartam rögtön engedni a csábításának, amivel úgy éreztem, hogy hosszú ideje kísért.
- Gondoltam – forgattam meg a szemem újból. – Biztos elfoglalt voltál. Azért remélem a kaját nem csaptad össze, ha még nem ment ki a fejedből véletlenül. Máskor összeszedettebb vagy – jegyeztem meg kritikusan, pedig nem igazán akartam bántani, egyszerűen csak aggódtam a vacsorámért, mert már kezdtem éhes lenni. Biztosan emiatt tűnhettem mogorvának, ha nem alapból meggondolatlanul bántam a szavakkal. Ahogy a gombjaival ügyködött, úgy én is megigazítottam az ingemet, mintha csak az ő mozdulatait utánoztam volna, annyira ösztönösen követtem a rezdüléseit. Gyakorlatilag az összeszedettségre való utalásommal is arra akartam célozni, hogy egyébként mennyire más képem alakult ki róla a korábbi találkozásaink alkalmával. Persze meglehet, hogy mindannyiszor szerencséje volt, de aki ennyire sokrétű, az kell, hogy konyítson az időbeosztáshoz. Kíváncsian vártam hát, hogy mi lesz a kifogása a sietségére. Nem hittem, hogy kiment volna a fejéből a ma estére megbeszélt találkozó, főleg amiért még ő hozta szóba ezt. Jól nézett ki, még vizes hajjal is. Különleges külső, ahogy sosem láttam eddig. Megnyaltam a szám szélét, s a továbbiakban a belső térre koncentráltam, de a festményeket szándékosan kikerültem a szememmel, mert nem akartam idő előtt megvilágosodni. Alig vártam, hogy maga Min Jong, az alkotó kalauzoljon el, hiszen tisztában voltam a különleges státuszommal.
- Korábban mintha még nem akartad volna, hogy lássam, de mindegy. Ahhoz képest, hogy raktárnak hívod, van itt minden – fordultam a többi ajtó irányába. – Hogyhogy nem itt laksz? – sokkal több dolgot rejtett a bolt hátsó fele, mint azt elsőre gondoltam, és ez különös izgalommal töltött el, ha még nem hoztak volna eléggé lázba a megtekintésre váró festmények, s maga Min Jong személye. Tetszett, ahogy magyarázott, de megint kicsit úgy tűnt, mintha mentegetőzésbe kezdett volna átcsapni a mondandója, és eszembe juttatta a pénteki aggályaimat az önbizalmáról. Fel kellene valamikor nyitnom a szemét, ha úgy alakul. Még nem ültem le, pedig nagyon hívogató volt a kanapé, helyette a helyiség közepén szobroztam, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Az időközben szabaddá váló karjaim összefontam magam előtt, s elégedett arccal néztem, ahogy a teakonyha jellegű szobából poharat kerített számomra. Nyugtáztam magamban, hogy a másik ajtó vezethetett a fürdőszoba felé. Próbáltam elképzelni őt egy-egy festéssel töltött napja után, ahogy lemossa magáról a festéktől befogott testrészeit, mígnem összerezzenve, nagyokat pislogva fogtam fel, hogy az imént hozzám szólt. Szerencsére tudtam figyelni, hallottam, hogy mit kért tőlem, eleget is kívántam neki tenni. Megköszörültem a torkomat, és egy gyakorlott mozdulattal változtattam át őket borospoharakká. A reakcióért, amit valamiféle hála formájában képzeltem el, türelmetlenül emeltem rá a tekintetemet. Helyette kínos csend. Talán most kellett volna szólnom, hogy próbáljon többet pihenni, és hogy ne értékelje annyira alul önmagát bizonyos dolgokban, mert velem ellentétben neki tényleg nincs ezekre semmilyen oka. A szavakat kerestem, mialatt a számat harapdáltam, de ő gyorsabban vágott közbe.
- Hát, nagyon kíváncsivá tettél – mosolyodtam el sejtelmesen. Ebből talán kitalálhatta, hogy a festményeket választottam, különben is izgult, és én is alig bírtam elfedni a remegésemet. Tudtam, hogy miért vagyok itt. Felidéztem a csalódottságomat, és hogy mennyire keresni kezdtem a biztonságot, a törődést. Oda mentem, ahol figyelmet kapok. Úgy éreztem, itt végre megkapom. Jobban, erősebben, mint valaha. Észrevettem a furcsa jelenetet a festménnyel, amit álmélkodva figyeltem a továbbiakban. – Mennyire tud kommunikálni? – nehéz a mágiával teljesen életre kelteni egy alakot, a nagy művészeknek is ritkán sikerül hitelesen visszaadni egy személyt. Biztos, ami biztos, zavartan visszaintegettem neki, de a továbbiakban az alkotójára néztem inkább, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy gyakorlatilag mégse ketten voltunk a helyiségben. – Furcsa, hogy megfestetted. De jó lett – dicsértem meg mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Na, ez már jó hír – csaptam össze elégedetten a tenyerem a rendelés szó hallatán. A nyál azonnal összefutott a számban, kis híján a gyomrom is halk korgásba kezdtem. Szerencsére nem ettem annyira régen. Ha először megyek valakihez vendégségbe, semmiképp se farkaséhesen teszem, hiszen sosem lehetek benne biztos, hogy jól főz-e az illető. Valószínűleg a Félszemű jöhetett szóba, mint legközelebbi pizzéria, talán az egyetlen is a faluban. Nem rossz választás. Külön öröm volt hallani, hogy az ananászt kihagyta a feltétek közül, így természetesen az elégedett pillantásom sem maradhatott el. – Alig várom, hogy legközelebb már magadtól főzz valamit. Inkább ezzel legyél elfoglalt, mint… nem is tudom – szétnéztem magam körül, aztán ismét a hajára. Kedvem támadt elsimítani a tincseket, hogy ne folyhasson a szemébe vízcsepp. Akármivel is foglalatoskodott ennyit, igazán nem kellett volna. Szerettem volna olyannak látni a helyet, amilyen valójában volt, ez tükrözte a legjobban Min Jong személyiségét. De nem kerülhette el azt sem, hogy ha egy felturbózott rántotta formájában is, de a saját főztjét kínálja fel nekem fogyasztásra. Mert szerettem volna őt is kihívások elé állítani. Az úgy nem ért, hogy én egyszer ecsetet ragadtam, hogy a kedvében járjak. Valamivel vissza kellett vágnom, amiben annyira nem jeleskedik, de mégis reális időn belül elsajátítható, legyen az egy finom fogás elkészítése. És akkor már csinálhatott volna valami olyat, ami a nemzeti ételük. Ha elrontja, se tudom róla megmondani, hogy melyik hozzávaló a ludas.
- Azért remélem, hogy nincs nagy baj… - léptem közelebb, hogy ne megint veszekedéssel indítsuk a találkozást. Nem akartam ezúttal feszültséget. Ha nem az ő hete volt, hát itt volt az ideje, hogy ez változzon. Hogy legalább innentől kezdve a jó dolgokra tudjon koncentrálni. Különben sem a nagy felhajtásokhoz voltam szokva. Minimalista megközelítésem van, bármennyire is nagyok az elvárásaim. Rég lemondtam róluk a csalódások végett, úgyhogy nekem szokatlannak számított, hogy efféle fogadtatásban részesített. Bőven megugrotta a mércét, és ezzel nem szeretném leminősíteni azt sem, aki eddig adott, eddig igyekezett, hiszen ő meg pont konyhaművész volt. Szerény, csendes, értve a dolgához. Új szelek fújnak már.
- Csak nem fontos vagyok? – nevettem fel, de cseppet sem humorizáltam, belül féltem a választól. Hallani akartam, hogy mit gondolt. Máskülönben miért akart volna jó benyomást kelteni. Zavarba jöttem, kénytelen voltam tenni néhány lépést a helyiségben, hogy szemügyre vegyem a bútorokat, és elképzeljem némileg tanakodva, hogy miként festhetett eredeti állapotában. – Impozáns – talán ez volt a jó szó rá. De tényleg nem kellett volna kitennie magáért. Még akkor sem, ha velem volt programja. Egy elégedett hümmögéssel nyugtáztam azt is, hogy miért lakik külön. Tetszett a hozzáállása. Hasonlóan vélekedtem a saját munkámmal kapcsolatban. Jobb, ha nem kísér hazáig, ami persze elkerülhetetlen a szakkönyvek halma miatt, de mint legrosszabb eshetőség, külön helyiségeket alakítottam ki a kacatoknak, ahová mindenképpen csak akkor megyek, amikor a hivatásommal kapcsolatban akad elintéznivalóm.
A festmény szavaira elismerően mosolyogtam. Még szép, hogy nem akarta megzavarni a kommentjeivel a kibontakozóban lévő beszélgetésünket, de még így is kellemetlenül éreztem magam, amiért vigyáznom kellett ezentúl, hogy mit mondok neki. A falnak is füle van, meg úgy mindennek. A francba is ezzel. De nem fordíthattam meg, főleg azért, mert Min Jong barátja volt, és így meg kellett adnom a tiszteletet. De akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam már eleget ezekből a bizonyos barátokból. Ru, meg ilyenek, aztán látható, hogy mi lett a vége. Nem kértem belőlük többé. Aztán azon kaptam magam, hogy féltékeny lettem egy festményre, így gyorsan megrázva a fejem, és inkább a kérdésére válaszoltam.
- Mert… Így olyan, mintha kettő lenne belőlük – vallottam be kényelmetlenül. Még arra se volt bátorságom, hogy részletesen megszemléljem őt, hiszen féltem, hogy sértésnek veszi. Valamennyi portré elhunyt személyről készült, s hogy ez kivételnek számított-e, arra inkább nem akartam rákérdezni. Helyette kezdetét vette a tárlatvezetés. – Legyen. Szép. Melyik festményedre vagy a legbüszkébb? Melyik a legkülönlegesebb? Mindet ugyanolyan technikával készítetted? – megálltam az erdő előtt, amelynek apró mozgásai mindvégig fenntartották az érdeklődésem, de természetesen az alkotójukra ugyanolyan lelkesen vetettem pillantásokat. A kérdéseim reméltem, hogy oldják a szorongását, mert bár én is zavarban voltam, őt szerettem volna újra határozottnak látni magam mellett. Akkor talán én is oldódni tudtam volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Örömmel hallottam, hogy beadta a derekát. Innentől kezdve biztosra vettem, hogy előbb-utóbb sikerül majd rávennem arra, hogy beizzítsa a tűzhelyét, és elkészítsen valamilyen fogást, és így a következő, talán nem is olyan távoli találkozásunk alkalmával már az ő otthonát is kihúzhatom a listáról. Egyelőre a boltjáról is vajmi keveset tudtam, a többi helyiség felfedezésre várt, nem mintha azok közé tartoztam volna, akikre ez az információ egyébként tartozott, de attól még mérhetetlenül szomjaztam a tudásra, amit az ő ismeretével szerezhettem. Fokozatosan akartam kiismerni, és minél észrevétlenebbül. Apránként lopózni be hozzá, hogy aztán elengedhetetlenné váljak. Mert kielégítő érzés volt, ha valaki ragaszkodott hozzám. Az ő részéről mégis ijesztőnek hatott, mert nem tudtam közömbösen hozzáállni. Ezért bár csillogott a szemem az elégedettségtől, azt is tudtam, hogy ahogy neki, úgy nekem is egyre nagyobb szükségem volt rá, egyre nőtt bennem az iránta érzett féltés, és a gondoskodás jeleként olyanokban is benne lettem volna, mint hogy például legközelebb az én házamba is bepillantást nyerjen. Tehát annyira azért nem akartam egyoldalúan gondolkodni. Még bűntudat ébredt volna bennem…
- Várni fogom – bólintottam, hogy a lehető legjobban nyomatékosítsam a vágyamat. – Akkor jó. Türelmesnek ismerlek. Te is annak gondolod magad? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Sosem sikerült még kihoznom a sodrából, nem láttam különösebben feszültnek, a múltkorihoz hasonló helyzetben se tudtam őt gyakran elképzelni. Nem hittem, hogy az országa egyik legnagyobb könyvesboltjának tulajdonosaként, ekkora vagyoni háttérrel gondja adódhatna, a legnagyobb dilemmáját még mindig a félvámpírságával kapcsolatos vívódásaiban láttam, ami gyakorlatilag a túlhajszoltságát, a félig-meddig struccpolitikáját és a tőlem való távolságtartását eredményezte. Ha valóban nem a családjáról szólt ez az ügy, akkor aligha lehetett olyan, ami valóban probléma. Hittem neki. Meg fogja tudni oldani. Túl sok mindenen ment keresztül. De ha mégis szüksége volt valakire, akkor azt is tudtam, hogy valamilyen módon a tudtomra fogja adni. Vagy annyira egyértelműek lesznek a jelek, hogy kiszedem belőle, ha kell, harapófogóval. Szerettem volna ezt a tudtára adni, így mikor mellém lépett, a vállára tettem a kezem és óvatosan megpaskoltam. Nagyot dobbant a szívem a válaszára, zavaromban még a tekintetét is kerülni kezdtem. Legszívesebben azt kértem volna, hogy éreztesse is, ahogy eddig még maximum a múltkori elbúcsúzásunkkor tette. De a meghatódottságom félre kellett tennem, az émelygő gyomrom közbeszólt. Talán túlságosan izgultam, vagy felkavart a jelenet, vagy éhes lettem.
Elhúztam a szám, egyébként csendben maradtam. Nem biztos, hogy kíváncsi voltam az exére, sem a vele kapcsolatos dolgaira, de kénytelen voltam egy vállvonással letudni a megjegyzését. Elhiszem, hogy megihlette, így szokott ez lenni. A portrékkal egyébként nincs bajom mégis zavart, hogy egy számára fontos személyt kellett volna górcső alá vennem, akit nem akartam tárgyiasítani, így hát szemérmesen a többiekre fókuszáltam. Még csak az kellett volna, hogy netán veszekedni is leálljak egy festékhalmazzal.  Megvártam, amíg aludni tért, a szerény búcsú alatt nem akartam megzavarni őket, aztán feltettem a kérdést. Láttam, mennyire óvja őket, mintha mindegyik a gyereke lenne. Nekem is hiányzott az ilyen gondoskodás.
- Miért nem emlékszik rád? – döntöttem oldalra a fejem. Tettem néhány lépést a festmények között, hogy jobban lássam a vásznat, s rajta azt a sok apró részletet, amit még képessége birtokában kanyarított rájuk, s közben próbáltam valami szakmai beszélgetésfélét kezdeményezni ezekről. – Nem tagadom, csalódott vagyok. De még jóváteheted – vontam meg a vállam komoran, mintha nem akartam volna, hogy bárminemű érzelmet kiolvasson az arcomról. Kíváncsian hallgattam a kifogását, ha volt. Azután is néma maradtam. Csodálattal szemléltem, ahogy elmutogatta nekem a képeket, csak néha szóltam közbe egy-egy hümmögéssel. Érdekes volt hallgatni hozzá a narrációját, és igazán lenyűgözött a magyarázataival. Attól, hogy a fő témája a természet volt, még nem vált unalmassá. Nem sok ehhez hasonlót láttam korábban, és a stílusa is igen kifinomult volt.
- Hm, értem… És ugye nem téged jelképez? – böktem a lepkére sanyarúan. Nyeltem egy nagyot, mert a gyanú attól még ott lapult bennem, hogy a hegyi beszédemnek most kell következnie. – Köszönöm, hogy megmutattad őket. Büszke lehetsz magadra, de persze nem csak emiatt – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az ének és tánctudása, aztán tovább sétáltam a festményei előtt, itt-ott közelebb hajolva a részletekhez, míg máshol direkt távolabb, hogy a színek és a kompozíció harmóniája ejtsen rabul. Mégis mindvégig a közelében akartam lenni, mintha meghatározott méteren túl nem mertem volna távolabb merészkedni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Türelmes, de még mennyire. Legalább e tekintetben fellélegezhettem, hogy tisztában van önmagával. Minden másban szüksége volt még némi iránymutatásra. De kevésnek, vagy éppen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy irányt mutassak neki. Egyúttal féltem, hogy ha befolyásolhatom, az bár sikerélmény lett volna abból a szempontból, hogy személyiségem meggyőző ereje ezúttal se vallott volna kudarcot, mégis, az ő esetében valamiért kivételesen azt szerettem volna, ha nem tudtam volna hatni rá. Addig érdekesebb, nagyobb kihívás volt a számomra. Függetlenül attól, hogy a kedvemben szeretett volna járni, és igyekezett bearanyozni a napjaimat a maga kis ártatlan, ügyetlen módján, azt már nem várhattam el tőle, hogy minden tökéletes legyen. Az időbeosztása, az olykori titkolózásai aggasztottak, kíváncsivá tettek. Valami, amibe bele akartam ütni az orromat, és kivételesen nem a munkámmal volt kapcsolatos. Bökte az oldalam, hogy mivel nem tudott megbirkózni ezúttal. Semmi olyan akadály nem gördülhetett elé, amin ne tudott volna felülkerekedni, ebben biztos voltam. Amíg rajta tartom a szemem, addig ez így is marad. Mert így kell maradnia. Ha megint eltűnik, majd újból felkeresem. Ha kell, a nyakára járok. Már tudom, hogy hol lakik. Megfogadtam magamban, hogy nem hagyom őt egyedül, ha lelki aggályai támadnának.
- Rám célzol? – vettem rögtön magamra a toldását. Gondoltam, talán túl sok mindent nézett el nekem eddig. És minden bizonnyal így volt, mert nem egy bunkó megjegyzésem volt már felé, amit előfordult, hogy utólag már másképpen fogalmaztam volna meg, azonban késő volt javítani, róla pedig lepergett, és azt hiszem azóta elfelejtette. Ő nagyon nehezen hozható ki a sodrából. A szépet próbálja meglátni. A festményein végignézve sem egy beteg ember alkotásai látszanak, aki mindenféle dekadens, elvont, sötét vagy épp értelmezhetetlen krikszkrakszot dob a vászonra. Ennek talán mégis van értelme, az ilyen fajta művészet mégiscsak érdemel helyet a szívemben. Megértettem, hogy miért csinálta.
- Mióta is festesz? – fordultam felé gyanakvóan. Mentsvára volt, egy remek kikapcsolódás, ahova a könyvekkel egyetemben menekülhetett a zűrös család elől. Minden bizonnyal valami ilyesmi lehetett. Élvezte, és a jóra koncentrálhatott. Neki talán nem jutottak a hófödte hegycsúcsok. De az erdőt nézve, gyakorlatilag ugyanazt láttam. Ő vászonra vitte, amit elképzelt, én fogtam magam, elszöktem otthonról, és kiültem a természetbe, hogy gyönyörködjek a csodáiban. Min Jong elméjében nem egy elborult, meg nem értett művész bújt meg, aki púpot és szakállat növesztve poshadt meg a saját kis zegzugában. Adott magára, megvolt a maga élete. Nem teljesen az a fajta alkotó, akit a lexikonban találnánk a jelentésmagyarázó illusztrációként.
Aztán tovább hallgattam a történetét, ami valósággal lesokkolt. Dermedten álltam mellette, s hirtelen elment a kedvem attól, hogy hozzáérjek. Mély megvetéssel mértem végig rajta, amolyan igazi pedagógushoz méltó szúrós szempárral, jelezvén, hogy most elszakadt a cérna, és éppen készülök kiosztani. Ehhez nagy levegőt vettem, s most ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét, próbáltam neki viszonylag higgadtan elmagyarázni, hogy mekkora bűnt követett el az én olvasatomban.
- Pff, te már csak tudod… A lényeg, hogy megadtad neki az esélyt, hogy megérthessen… Ja nem. Marha jó. Azért remélem, hogy helyettem sosem akarnád eldönteni, hogy nekem hogy lenne jobb. Önző vagy. Persze érthető, hogy miért csináltad, de ez akkor is szánalmas. Tőlem aztán nézhetsz rám könnyes szemekkel, csak tudod attól még nem kéne haragudnod a világra, amiért félvámpír lettél. Szerinted más nem tudna elviselni rajtam kívül? – a kiosztásom zárásaként azért akaratlanul is megejtettem egy ravasz mosolyt végül, ahogy körbe-körbe jártam a helyiségen, és a számat húzva, a hangsúllyal kellően drámaian játszadozva próbáltam lelkileg minél jobban megalázni beszélgetőtársamat. Jól tudhatta, hogy egyetlen célom nem is a megszégyenítés volt, hanem inkább azt akartam elsősorban kideríteni, hogy velem mit tenne. Hiszen, ha akkor nem küldi rá az átkot, még ma is a festményen szereplő alakkal lógna, van szemem az ilyesmihez.
- Ezek után? Sok szerencsét, hogy kitaláld. De talán tudod – morrantam fel. Biztosíték kell, hogy bízni tudjak benne. A múltkorinál több. Ne akarjon megvenni tárgyakkal, a lelkem nem galleonokban mérik, és a sajátos árfolyam miatt kevés emberrel ülhettem le eddig üzletelni róla. Elismerően vizsgáltam tovább a lepkéket, mintha csak a teaházban lettünk volna, s így már rájöttem arra is, hogy miért voltak számára olyan kedvesek, különösek, szeretni valóak az első megbeszélt találkozásunkon. A történetet, a mögöttes jelentést ismerve sokkal többre becsültem az alkotást, mint pusztán a látványából fakadóan.
Kérésére felé fordultam, majd egy vállvonással lerepítettem a dugót. Töltöttem is volna mágikusan, ha nem lett volna gyorsabb, s adta át volna a poharat személyesen. A koccintás alatt mélyen a szemébe néztem, majd viszont kívánva lehuppantam a kanapéra, mintha annyira elfáradtam volna. Ahogy kortyoltam párat, és az italt ízlelgettem, ismét felé fordultam.
- Folytasd, kérlek. Nem értek a festéshez, de ebben nem az a lényeg, hogy mozogjon. Önmagad kell, hogy kifejezd vele, és semmi nem veheti el a kedved – majdhogynem hánytam magamtól, hogy ekkora biztatásokba kezdtem, de szerintem szüksége volt rá. Éreztem, hogy min ment keresztül, és azt akartam, hogy megnyíljon nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

- A csapdaállítás? - kérdeztem vissza meghökkenten, kissé lefagyott végtagokkal. Roppant logikus lépés, szinte adja magát Tobias fejében, hogy annak kellene következnie, mégis az a krisztusi beletörődés, az a tudatos önfeláldozás, egyszerűen szívszorító volt számomra. Én, aki inkább voltam materialista, elszörnyülködve hallgattam nyugodt szavait, ahogy rezzenéstelen arccal tudta átadni magát, s az élete feletti rendelkezést egy ijesztő, háttérből figyelő létezésnek. Az én méltóságom, a koponyámba szorult, parányi, de annál mohóbb lélek túlságosan gyerekes ahhoz, hogy kockázatot vállaljon egy nagyobb jó érdekében. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy Tobiast alaposan sarokba szorították, zsarolása ezernyi álmatlan éjszakát átölelő hosszúsággal tart már, így ki tudja, én éppen hogyan döntenék, ha ugyanazt az utat jártam volna be.
Hiába jött blöff, vagy elhamarkodott, elbízott kijelentés, beszélgetőtársam pontosan tudta, hogy a hierarchia melyik fokán álltunk bábuszerűen, az állami gépezet mely fogaskerekébe raktak be minket forogni, így szavaimat sem vehette komolyan. Hogy én mit tudtam volna elérni a valóságban, az tulajdonképpen nem érdekelt. Vagyok annyira fontos, hogy beültem volna egy kávéra az irodába, ahol kifejtettem volna a nyomozóval kapcsolatos aggályaimat, és hogy szerintem hogyan kellene ezt csinálni. Lehet, hogy semmi közöm hozzá, de Tobiashoz mégis kötődtem annyira, hogy erre jogosultnak érezzem magam. És még miért? Mert, ha akkor és ott, nem úgy történik mindaz, ami, akkor most nem dolgozik sehol. Becsüljék meg, ahogy emiatt engem is. Kész. De ki hinne a valóságban ennek a történetnek? Ami aztán, ha minden részletét ismernék, feleannyira lenne hősies?
- Nem csak Az... és ez a lényeg - préseltem ki összeszorult torkomból, küszködve bármiféle könnycseppel, ami el akarta hagyni a szemem. Sóhajtottam egy nagyot. Halk szavai fájdítóan karmolták dobhártyámat, majd gerjesztettek valamiféle belső bűntudatot. Levegőt alig kaptam. A teremben minden fojtogató volt már. Ki akartam menni onnét. Nem akartam, hogy bárki is lásson így, megtörten...
- Ha egyedül is kell felvenned a kesztyűt, még mindig nem kőbe vésett, hogy te, vagy mindkettőtök hullik el. Legalább ebben egyetértünk? - tettem egy utolsó próbálkozást, amikor újra normális tudott lenni a hangom, s kellő hatásszünet telt el. Legyen már egy kicsit optimistább... Tudom, hogy én sem szoktam az lenni, de mégis...
Kíváncsian követtem őt felfelé. A folyosón már szájon át kapkodtam a levegőt, annyira hiányzott a friss oxigén, noha ott se volt valami ideális a helyzet.
Felértem. Eddigre kikapcsoltak az arcizmaim. Merev, unott arccal néztem szét a helyiségen. A szívem sem vert úgy, mint korábban. Megtanultam elfojtani az érzéseim. Monoton, unott hangra váltottam, talán azt is hihették külső fülek, hogy megsértődtem. Ha lettek volna. Pedig nem így volt. Leguggoltam, a jelektől biztonságos távolságra. Szemeim lehunyva idéztem fel legutóbbi tanulmányaim.
- Fekete mágia... Nem teljesen varázslat... inkább valamiféle imának mondanám. Fohász. Áldozathoz. De miért nincs itt vér? - toltam valamivel előrébb jobb cipőm orrát, s világítottam a padlóra a pálcám hegyével, ahogy hangosan gondolkodtam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

- Nem is érdekel? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A szemeim szinte rögtön összeszűkültek az állításától, ahogy csípőre tett kézzel hallgattam a duzzogását. Nem mintha én jobb lettem volna, de a részéről ezt nem neveztem volna vitának. Úgy tűnt, mindig ezt csinálja. Elzárkózik attól, hogy megbeszéljünk valamit, és inkább könnyes szemekkel félrevonul a saját kis világába. Én szeretek konfrontálódni, persze csak azért, mert szeretem elhinni magamról, hogy végül én jövök ki győztesen a vitákból, és jót tesz az önértékelésemnek, ha felülkerekedek az ellenfelemen, jelen esetben Min Jong gyenge lábakon álló érvelésén. Vagyis, annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? Meg se próbált megérteni, és ezt igazságtalannak tartottam. Az én agyam rögtön kattogni kezdett, hamarosan pedig más megvilágításba helyeződött a portréalak története.
- Vagy úgy… - halkultam el. Nyilván nehezebb volt így. De ki a franc gondolta volna, hogy az az oda-vissza sztárolt, állítólagosan legnagyobb könyvesbolt-hálózat örököse varázstalanokkal keveredhetett, amikor az ő kultúrájukban aztán pláne nem divat az, hogy nyissanak feléjük. Pontosan tudtam azt, hogy milyen kötöttségekkel járnak az aranyvérűek mindennapjai, hiszen a svájci varázslócsaládok hasonlóan konzervatív vonalat képviselnek a meglátásaim szerint, mint távol-keleti megfelelőik. Talán annyi a különbség, hogy tisztában vannak a kivételességükkel, és a kantonok sokszínűsége miatt könnyen kapcsolatot alakíthatnak ki a különféle kultúrákból jövő nációkkal, ami visszaköszön az üzleti életben. A főszabály az, hogy mindenki az ő kegyeikért teper, s aki ügyesen politizál, az sokra viheti ezekben a kétszínű érdekkapcsolatoktól átszőtt dimenziókban. Nekem természetesen felfordult tőle a gyomrom, pedig meglehetősen könnyű életem lehetett volna valamelyik villában, és nem tagadom, kellően sok rossz tulajdonságot hoztam át még így is, ami megnehezítette a szociális életem gyakorlatilag minden szempontból. – Hogyne, ne mondj már hülyeségeket! De ha nem akarod megbeszélni, akkor nem kell – csattantam fel a károgására, majd egy vállvonással egybekötve széttártam a kezem, átadva neki a végső döntés lehetőségét. Őszintén tartottam attól, hogy a következőkben elbőgi nekem magát, amivel végképp nem tudtam volna mit kezdeni, csak zavartan toporogni, esetleg kirohanni a mosdóba, mert idő közben már annyira marta volna a gyomrom a bűntudat és a kényelmetlenség, hogy az ebéd is visszaköszönne.
Fogtam a vállát, óvatosan és bizonytalanul végigsimítottam rajta, majd meg is szorítottam kicsit, mintha azzal kipréselhettem volna belőle a haragot. Láttam, hogy összerezzent, és még mindig sajnáltam, hogy ennyire magamra haragítottam. Tisztelnem kellett volna a döntését, még ha baromságnak is tartottam. Szinte az imént érkeztem, és minden igyekezetét felrúgva megfagyasztottam a hangulatot.
Felhorkantam a visszaszólására, és ha nem állt volna fel kicsivel később a pizzáért, csakugyan elrángattam volna onnét, vagy sértődötten viharoztam volna hazafelé, mert vendégként elképzelhetetlennek tartottam, hogy a továbbiakban szemrehányást tegyen rám, vagy folyamatosan érzékeltette volna velem a sértődését. – Jól van - izgatottan figyeltem, hogy mikkel rukkolt elő. Azt hittem, hogy egyetlen nagyméretű pizzát rendelt, esetleg két részre osztva a feltéteket. De jobban szerettem, ha volt miből válogatni, össze is dörzsöltem a tenyerem, miközben a szám szélét nyaltam meg izgatottan. Megvártam, amíg kinyitogatta a dobozokat, és a sajátjából kiveszi a részét, majd feltankoltam mindből, hogy később ne kelljen felállnom. Így a tányéron egymásra is került a szeletekből, de nem zavart. Pislogtam párat, hogy még mindig a földre ült vissza, úgyhogy fogtam magam és egy hangos sóhaj után leültem mellé, a földre. Azt hitte volna, hogy megszabadulhat tőlem?
-  Köszi, neked is. Finom, bár felesleges megjegyeznem, úgyse te csináltad – nyammogtam az első falatok után, kissé játékosan próbálva vele kötekedni. – Amúgy… Csak sajnálom, hogy ennyi minden zavar téged. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – ahogy azt sem, hogy ezt ennyire őszintén megvallom neki. Sejtettem, hogy damfírnak nem fantasztikus lenni, de a mélységeibe nem gondoltam bele, így amikor az elfoglalt élete mellett azzal szembesültem, hogy mennyi lemondással járt ez a számára, akaratlanul is elöntött a méreg a tehetetlenségtől, s felbosszantott az is, hogy nem tudja felvállalni magát önmaga előtt sem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a félreértést a szőnyeg alá kellett volna söpörnünk, mert attól féltem, hogy a lépéssel csupán késleltetjük az újabb könnyeket. Abban már igen, hogy az agyam a továbbiakban ezen készült kattogni, ahogy az azzal járó bizonytalanságot is utálom, hogy most majd mit gondol rólam Min Jong a továbbiakban, mennyire sikerült lerontanom a rólam kialakított képét, és ezzel együtt visszavetnem az ismertségi viszonyunk mértékét. Így a nem túl lelkes válaszával, a mindössze két szóval, amit végre kipréselt magából, nem lettem túlságosan felvillanyozva. Tudtam, hogy érzékenyen reagál dolgokra, ahogy neki meg azt kellett volna tudnia, hogy milyen tud lenni a stílusom, vagy hogy reflexből gondolok mindig a legrosszabbra, mert túlságosan belém ültették ezt a rossz tapasztalatot a múltam balszerencséi során. Fájt neki az igazság, így fogtam fel. Valamit nem biztos, hogy jól csinált, és legalább a következő megbeszélésünkig ez érlelődhetett benne. Alig vártam, hogy aztán majd még meg is köszönje nekem egyszer, amiért rámutattam bizonyos magatartási hibákra. De ezekért az útmutatásokért cserébe semmit se kértem, csak a bizalmát, valami irántam érzett tiszteletet, mintha az utolsó szó joga mindig engem illetne. Ami talán azért van, mert túlságosan individualistaként rendezkedtem be az évek során, és gyakorlatilag lehetetlen elképzelnem, hogy ezentúl másnak adnék igazat a magánéletemben, vagy ne a saját érdekeimet helyezném előbbre. Még akkor is, ha egyre inkább előfordul, hogy szívem szerint másként cselekednék, mint ahogy az eszem diktálja.
Vele együtt nevettem fel egy pillanatra a bravúros visszavágásán. A sértettség okát én sem felejtettem el, ahogy a tette alól se mentettem fel, csupán a kérésére továbbléptem, egy kis könyvjelzőt hagyva magamban arról, hogy ide még egyszer vissza kell lapozzunk, és nehéz olvasmány lesz. Összemoshattam a tettét azzal, hogy máskor is mindig mennyire elrejtőzött, és méltatlanul a háttérbe szorult, mint például a festés esetén, amikor a kiállítással próbálkoztam. Azonos gyökeret keresek a problémáknak, mint valami mániákus pszichológus, aki ha meglelné az életének azon pontját, ami miatt ennyire kishitű tud lenni, máris visszatérhetne a régi Min Jong, akire látom egyébként, hogy ő is vágyik. Azt nem sejtettem, hogy egy damfírnak ilyen nehéz, meg hogy vele ennyire bonyolult, egy egyszerű pálcahasználattal is óhatatlanul emlékeztettem őt arra, hogy mivé lett az évek során, hogyan veszett ki belőle apró morzsánként a mágia. Azon túl, hogy a véremet ihatta, és a harapás vegyes érzelmeit élhettem vele át, a többi hátrányáról eddig mintha nem teljesen akartam volna tudomást venni, vagy nem is tudtam róluk. A napfény ugyanolyan nehéz volt, emlékszem jól, hogy mennyire zavart a napszemüvege. Itt legalább semmi ilyenre nem volt szükség, teljesen önmaga lehetett. A haja is egészen kezdett megszáradni, ahogy néztem, csak néhány csepp folyt végig az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, de végül is csak érezte volna magán, ha zavarta. Az ingemnek pedig mindegy volt, hogy kissé átfogja vele a vállamnál, ahogy ráhajtotta a fejét. Kissé közelebb nyomtam az arcomat a tincsekhez, hogy érezzem a samponja illatát, így még az evést is félbehagytam.
- Furcsa lenne… De inkább csak maga a tudat, hogy többé nem használhatnám. Egyébként meg tudok lenni nélküle – próbáltam győzködni őt, de mint az előbbiekben is láthatta, nagyon jól tudott jönni a bornyitáskor is, így legalább kiegészíthetjük egymást, és segíthetek neki máskor is, bármiben. Azt hiszem, sokan összetennék a kezüket egy ilyen támogatóért. – Hova sietsz? – veszem ki a kezéből a poharakat, amint letettem a földre a tányéromat. Még szerencse, hogy feltakarított előtte, mert biztosan elég festékes lehet a padló alapból. Ha jól számoltam, a harmadik poharának esett volna neki percek alatt, nekem pedig nem volt szükségem egy ittas Min Jongra. Ha ki akartam volna használni, már megtehettem volna.
- Néha azt érzem, mintha belemenekülnél valamibe. Vagy csak nem akarnál tudomást venni arról, hogy mi van előtted – folytattam a meglátásaim ismertetését óvatosan, mert talán még mindig nem értette, mire utaltam.