Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Zavarba hoz. Rögtön, egyetlen pillantásától zavarba jövök és érzem az arcomra felkúszni az olyan gyakran ott tanyázó halványpiros ragyogást. És néz. Engem néz, de ami talán még ennél is fontosabb - és azt hiszem ez az a pillanat, amikor ezt tényleg megértem - , hogy nemcsak néz, hanem lát is. Engem lát, és nem csak valakit. Nem pusztán egy édességet kérő nő vagyok a szemében, hanem én. Nem csoda, ha mindezek hatására össze-vissza kezdek beszélni mindenféle süteményről és hirtelen azt is elfelejtem miért jöttem.
Bosszant, hogy rögtön összezavar és én nem szeretek zavarodott lenni. Azt szeretem, ha a kezemben van az irányítás, ha miden a helyén van és most, amikor újra visszaállnának a dolgok a régi kerékvágásba, jön Noel és téli szellőként felkavarja a csillogó havat ott, ahol nem kéne. Beleborzongok.
- Hol lenne az izgalom, ha nem lennének egy kicsit hamisak? - vonom meg a vállam leheletnyit félrebillentve a fejem, majd már indulok is kezemben a friss szerzeményekkel a helyek felé. Éppen letenném a tányért egy középső asztalhoz, amikor átnyúl a vállam fölött. A mozdulat megkavarja a levegőt és orromba lágyan lopja be magát az illata. A mutatott irányba nézek és egy kicsit elhúzom a számat. Ez pont olyan romantikus kis saroknak tűnik, amit vele inkább elkerülnék, mert.. mert ő az, aki. Ösztönösen húzódom kicsit arrébb, mikor megszólal. Nem hiheti azt, hogy egy karácsonyi vásáros kellemes-kellemetlen beszélgetés feljogosítja, hogy ennyire közel hajoljon. Amíg azonban mindez keresztül fut a fejemen a karom libabőrös lesz attól a közelségtől, amit megenged magának.
- Pedig biztosan rengetegen élveznék a műsort - felelek, de nem nézek rá, csak szemeimmel még egyszer lemondóan pillantok az elsőre kinézett asztalra. Hihetetlen, hogy Ombozi mindig eléri, amit akar. Megadóan sóhajtok, majd lépteimet a sarokban álldogáló asztal felé veszem. A remény, hogy addig valaki elfoglalja, szertefoszlik, a tányér koppan az asztalon és mellé teszem a dobozt is.
- Nos, kedves varangy úr, ha véletlenül nem sikerült az átváltozás a süteménytől kénytelen leszek pálcával rásegíteni, ha már ebben az eldugott kis sarokban kell üldögélnünk - nézek végre a zöld szemekbe, amikor helyet foglalva magam elé húzom a málnahabot. Ajkaimon csalóka mosoly játszik és akármennyire is tagadnám, nem annyira zavaró Noel társasága, mint hittem. Bár ha még egyszer véletlenül belébotlok kénytelen leszek meggyanúsítani, hogy szándékosan követ…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Két kis angyalarcú ördög. Azt hiszem ez volt az első gondolatom, mikor megláttam a Bailey ikreket, akikkel Noel beállított. Persze a kitörő lelkesedés, és levakarhatatlanul boldog mosoly, ami az elmúlt napokat, heteket jellemezte most sem szűnt és külön szívmelengető érzéssel zártam karjaimba a lurkókat. És igyekeztem nem túlaggódni, meg túlizgulni, mondván, hogy van tapasztalatom két kisebb testvérrel (és valljuk be Leonie plusz kettővel is felért), de mégis különös lámpaláz lett úrrá rajtam, amint a szőkeségek kacagása betöltötte a teret.
- Azt hiszem minden megvan - pillantottam végig a kettővel kibővült csapatunkon, és még bólintottam is egyet hozzá. A fejemben lévő lista minden tételén pipa díszelgett, hiszen négy éves gyerekekkel nem megyünk csak úgy túrázni, hát ha megszomjaznak vagy megéheznek, vagy… oké, azt hiszem határozottan túlaggódtam, és elég volt egy pillantást vetnem azokra a mindig pirulásra késztető zöldekre, hogy erről megbizonyosodjak. Felnevettem, majd inkább elindultam az ajtón kifelé.
Az erdőben sétálva boldogan fonom össze ujjaimat Noelével, a másik kezemben pedig a mindig viháncoló, újabb és újabb táncmozdulatokat bemutató Natashát igyekszem nem elveszíteni. A kislány mozgékonyságát azzal is tetézi, hogy rendszeresen próbál megtanítani táncolni engem is   ‘nééézd, néézd, így csináld!’ felkiáltásokkal, ám egyelőre hősiesen ellenállok. Akárhányszor valamit szólok Chrisnek, Nasi határozottan megismétli, majd felém fordulva sóhajt fel drámaian, én pedig nem bírom megállni nevetés nélkül, mert annyira magamra emlékeztet, ahogy Kevint próbáltam nevelni.
Ugyan még csak az ösvény elején jártunk, máris teli vagyunk különféle izgalmas feladatokkal, amik még engem is lekötnek.
- Hm, szerintem ez valamilyen madár hangja lehet, nem gondoljátok? - morfondírozom, ahogy a harkály kopácsolását próbálják beazonosítani. Leguggolok melléjük, miközben a gondolataim minduntalan akörül forognak, hogy úgy nézhetünk ki.. mint egy család. Hiába, egy nőnek harminc fölött ösztönösen jutnak eszébe ilyenek. Elvégre a biológiai óra egyre csak ketyeg, és én sem leszek már fiatalabb. Lopva Noelre pillantok és ajkaimon ismét az az boldog ‘otthon vagyok melletted’ mosoly játszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Annak idején mindig Kevin volt a nagy kiránduló a családban. Ő ment legelöl és Leonie-val minden érdekes bogarat megszemléltek, amiktől én inkább távol maradtam. De ez nem azt jelentette, hogy nem szerettem elnyűni megannyi bakancsot a fék közt bandukolva. Mert volt valami különösen megnyugtató abban, ahogy a szél átszökött az ágak között. Ahogy a napfény utat talált a levelek résein és be-bearanyozta a fák lábainál elterülő földet. És azt hiszem ez az idilli nyugalom most is magához húz. Az ikrek kacagása saját gyerekkoromat is idézi, mert habár én voltam a csendben sétáló típus, Lencse szája állandóan járt... Kevin meg csak egyre mentette a bogarakat.
Ahogy ránézek a Noel arcán elterülő vigyorra az egész lényem melegség önti el, és azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Itt és most és mindig. Mert veled talán előfordulhat, hogy hazaérek, hogy minden hely otthon lehet. A tükörképedként az én ajkaim is széles mosolyra húzódnak, ahogy az ég felé emelem a tekintetem, hogy aztán rögtön meg is rázzam a fejem. Kizárt, hogy itt balettlépéseket produkáljak. De Nasi csak rángatja a kezem és én egyre inkább hajlok rá, mert ha ez tényleg örömet okoz a kislánynak, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle? Lenézek a mosolygós arcra és nyelek egyet, de aztán Noel megszólal mire odakapom a fejem és kíváncsi pillantással várom a balettfiúk bemutatóját.
- Na gyerünk Nasi, ne kíméld a fiúkat, javítsd ki minden lépésüket - nevetek fel a pörgő-forgó Noelt figyelve. És azt hiszem kedves Ombozi úr elég produkciót nyújt Nasinak is ahhoz, hogy abbahagyja a kezem rángatását és orrát finoman felhúzva kezdje kritizálni a mozdulatokat. Persze inkább csak nekem morogva a mondatokat.
- Tudod mit, mutassuk meg nekik - adom be végül a derekamat, és Nasi felé fordulok, hogy aztán megpróbáljam leutánozni azokat a kislányosan hajlékony mozdulatokat, amikre... hát nos ennyi idősen még talán én is képes voltam, de most már jóval nagyobb erőfeszítést igényelnének. Hm, talán nem ártana többet jógáznom, nem jön rosszul az a hajlékonyság...
Nasi pedig felettébb türelmesen és jókedvűen igyekszik kijavítani a korántsem tökéletes mozdulataimat. De ezúttal még engem sem érdekelhet annyira a tökéletesség, mert csak élvezem a boldog kacagásunk, Noel küzdelmét Chris-szel, hogy ne hányjon bele a nyakába és ezt az egész képtelen és minden bizonnyal kívülről is roppant komikus táncleckét. Aztán egy fél lábon álló mozdulatba belefáradva lehelyezem a jobb talpam is, mert ha ezt még hosszan kell csinálnom, egészen biztos, hogy a hátsóm rövid úton a földre kerül.
- Igazán köszönöm a leckét, kisasszony - egy pukedli a kislány felé azért még belefér a történetbe, hiszen nem hagyhatom köszönet nélkül a türelmét. Kipirult arccal fordulok a srácok felé és ahogy Noel leemeli a nyakából a Bailey fiút úgy én is magam előtt terelgetve Nasit indulok meg az ösvény első állomása felé. Jobb karomat Nasi köré fonom, ahogy nekem támaszkodva kitágult szemekkel összpontosít a hangra. A pillantásom megtalálja Noelét és megengedem magamnak, hogy legalább egy pár másodpercre elvesszek a zöldekben. Abban a színben, ami annyira sokféle tud lenni, olyan vibráló, vagy fakó, tüzes és lágy. Ezerfelé darabra esve mindenféle oldalát megmutatva. És én mindegyikre kíváncsi vagyok. Még akkor is, ha ki tudja meddig nézhetem őket. Mert akármilyen biztosnak is tűnnek most arról meg vagyok győződve, hogy erőszakkal nem lehet leláncolni. Mert a természet vad zöldjének mindig kell majd egy olyan szabadság, amit senki nem vehet el tőle.
- Általában fekete és fehér tollai vannak - teszem még hozzá kiegészítésként, ahogy Noelre hunyorgok, visszafojtott nevetéssel. Szegény Hunter, ha tudná, hogy Noel miket mond róla.. bár, elég valószínű, hogy pontosan tudja. - Mindjárt kiderül - tátogva felelek én is, majd arcomat visszafordítom Nasi és Chris felé, hátha sikerült megfejteniük a rejtélyt. Közben pedig szabad kezemmel Noel ujjai után kutatok.