36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Catherine Shayleen Black összes RPG hozzászólása (124 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 » Le
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 14. 21:58 Ugrás a poszthoz

Aiden

Ösztönösen fintorodik el. Hát, ha cukiság az, hogy lenyúlják az ember kajáját - és most tekintsünk el attól a ténytől, hogy Shayleen ezt valóban nagyra értékeli -, ráadásul úgy csinálnak, mintha ők szellentették volna a passzát szelet... Nos, nem. Egészen másképpen értelmezik a szavakat, ezt pedig nem először kell megfigyelnie. Talán néha egyeztethetnének is. De tényleg, csak néha. Egyébiránt nincs baja a fiúval, hiszen volt már vele normális is, keringőztek, meg minden isten haragja. Szóval jah, nem rossz arc.
- Nincs nálam kés, majd legközelebb - kiölti nyelvét, hiszen éljenek a szóviccek! Most persze szívesen fordulna vissza eddigi asztaltársaságához felszegett állal és diadalittas mosollyal, de leköti a figyelmét a rellonos. Nagyon jó barátok, a maga fura módján, de navinésünk bízik benne, ami igen ritka adomány. Még egy ember érdemelte ezt ki, de ő nincs a jelenlévők között, így nem említem a nevét. Nem, nem Voldemortra célzok, odáig nem süllyedt a lányom.
- Bizony megtisztelsz, egyenesen le vagyok nyűgözve, nem látszik? - szinte ijedten hőköl hátra, mintha a feltételezés is kiborítaná. Pedig, ha tudnánk, mennyire megjátssza magát. Kár, hogy nem tart néha "savazzuk Aident" napot, tök jó kikapcsolódás lenne. A bibi ott lenne kialakulóban, hogy kedveli a fiút, talán jobban, mint azt piciny és sötét lelke bevallani engedné, tehát a cél adott: minél messzebbre kerülni tőle. Ismeri a mocskos kis titkát, hogy nem eszik, hogy már gyógyulni sem akar, hogy neki ennyi volt. Tudja, mert elmondta, maga mondta el. Fegyver van a másik kezében. Ebből az elmélkedésből ocsúdik fel lassanként és pislog egyet.
- Én... - megakad, ahogy az a pimasz félmosoly elterül a rellonos arcán. Pedig olyan nagyot akart mondani, de végül csak felsóhajt és megcsóválja a fejét. - Ne mondd, hogy én vagyok itt az egyetlen, akit boldogítani tudsz. Mi a helyzet a nőiddel? - felvonja fél szemöldökét és pimasz módon most ő húzza sunyi mosolyra ajkát. Lehet, hogy most beletapint a dolgok lényegébe. Lehet...
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
zárt
Írta: 2015. október 20. 12:52
Ugrás a poszthoz

Aiden
Egy belvárosi étteremben estefelé

Nem akar enni. Olyannyira nem akar enni, hogy fogalma sincs, miért egyezett bele abba, hogy Aidennel kajálni menjenek. Villáját néha beletúrja az előtte lévő ételbe, kicsit osztogatja, de egyetlen falatot se nagyon emel a szájához. Végre közeledik a cél, hamarosan szép vékony lesz, nem hagyhatja mindezt veszni. Elküzdötte magát 32,57 kilóig, nem teheti tönkre a munkáját. Zójának hazudott mindenről, Gergőnek mit sem említett, ahogyan a rellonos sem tud semmit. A szobatársai sem látják a változást, nem mutatja meg. Felesleges lenne vitatkozniuk olyasmiről, amit nem értenek. Ami egyéb állapotát illeti, nincs jól. Az utóbbi időben borzalmasan fáradt, a haja még fénytelenebb, mint volt, arca beesettebb, de ami a legaggasztóbb, a szervezete egyre nehezebben látja el alapfunkcióit. Az, hogy vérzése nincs, az általános jelenség, azonban az állandó szédülés nem jelent semmi jót. Folyton csak aludna, képtelen koncentrálni és néha rájön a kényszer, hogy ennie kell. Ekkor érkezik el a pillanat, hogy elborult agyát vízzel csillapítja. Megiszik négy-öt pohárral és egy időre megnyugszik mindene, nem követeli a bejuttatandó táplálékot. Hogy mit fogyaszt nap, mint nap? Tulajdonképpen semmit. Ha úgy ítéli meg, egy kefír és egy alma, esetleg pár salátalevél, de ez csak a legjobb napokra igaz. Máskülönben maximum az alma gurul le, de húsra gondolni sem bír. Furcsa, hogy onnan, ahol járt, idáig jutott, hiszen megindult a gyógyulás felé: mindennek a fordulópontja a végzős bál volt. Kövérnek találta magát és rájött, hibát követett el. Bár a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, a bűntudat, amit azért érzett, mert olyan sokat evett, nem akart csillapodni, így most bünteti magát. Ha minden sikerül, télre olyan könnyűvé válik, hogy a hóban nem hagy majd lábnyomot. De ezt senkinek sem mondja, titok.
- Szerintem mehetnénk valamerre – lerakja evőeszközét és tulajdonképpen érintetlen tányérját eltolja magától. Képtelen ránézni, hasa tiltakozásképp megmoccan, de nem hangosan. Nem engedheti, hogy egy állatias ösztönnek engedve teletömje magát. Istenem, menjenek már!
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 13:29 Ugrás a poszthoz

Aiden
Egy belvárosi étteremben estefelé

Evőeszközei megcsörrennek a tányérján, ahogy tüntetőlegesen meg akar szabadulni a vágytól. Az evés vágyától. Senki se higgye, hogy egy anorexiás nem éhes, épp ellenkezőleg. Borzalmasan az, csak megtanulja mindezt kordában tartani olyan formán, hogy megtagadja magától az ételt. Rendkívül sok önuralom szükséges ehhez, amit, ha adott esetben másra fordítana, bizony igen szépen tudna kamatoztatni. A betegsége romlása mellesleg az utóbbi időben egyre erősödött. A lefelé ívelő görbe akkor lett csak igazán meredek, mikor megtudta, hogy Aiden halál lazán más lányokkal kezd ki és nem úgy, mint ő és Gergő, hogy pár csók elcsattan ugyan, de a kapcsolatuk egészen más alapokon nyugszik. A rellonos bitang mód belehúzott a csajozásba, aminek mi lehet az oka…? Biztos mind kitaláltátok. Az, hogy Shayleen kövér. Legalábbis ez a levitás gondolatmenete, semmiképp sem az, hogy szó szerint belezöldül a féltékenységbe. Mert mi más lehetne a háttérben, ha nem ez? Ez a nőhullám akkor indult, mikor kiderült kapcsolata Gerivel (ez egyébként abszolút baráti), a napnál is világosabb, hogy akkor Aiden is a maga útját járja. Vagy legalábbis mindenáron ezt akarja bizonyítani, mert én nem hiszek neki.
- Légy szíves, ne kezdd te is ezt a szöveget. Elégszer hallottam már a pszichológusomtól, a szüleimtől, mindenkitől – bosszúsan fújtat egyet és ő is keresztbe fonja kezeit maga előtt, ami teljesen tökéletes arra, hogy vékonyka testére simuljon egyébként bő pólója. Tisztán kivehetőek kulcscsontjai, ahogyan a felső bordák is, az éles vállak, a túlzottan sovány csuklók. De nem érdekli, a fiú rájött, szóval kár is tagadni. De mégis mi baja van? Eddig kövér volt és még mindig nem vékony, hogy lehet ilyen ocsmány valaki, mint ő? Nem csoda, ha a rellonos szívesebben múlatja az időt más lányokkal, mint Shay-jel. És egyébként biztosan Geri is tudja, hogy valami nem oké, de legalább nem kéri számon a lányt. Neki őszintén elmondhatja, hogy mi aggasztja és miért. Kivéve akkor, mikor elpattan a húr.
- Semmi bajom, oké? Szállj le a témáról és foglalkozz a magad dolgával, ne engem próbálj megtömni, mint valami utolsó állatot – mondandójának nyomatékosításaként még arrébb löki a tányért és dacosan mered a vele szemben ülő szemeibe. Ezt a harcot bizony nehéz lesz megvívni. Betegség kontra Aiden: mehet.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 14:14 Ugrás a poszthoz

Aiden
Egy belvárosi étteremben estefelé

Felhorkan Aiden válaszára, mégis mit tehetne? Nem az apja, ahogyan a pszichológusa sem, de mintha az akarna lenni, mintha ugyanazt akarná, amit azok mind. Beleszólni az életébe, átvenni az irányítást, megmondani, hogy mit kell tennie. Ami a legszörnyűbb, hogy a betegség már olyannyira átvette a lány felett az irányítást, hogy az képtelen kilátni mögüle. Rég nem ő ül a vezetőülésen, hanem az anorexia, de ezt nem képes elfogadni, egyre csak húzza fel a falat, ami elzárja másoktól, a benne bujkáló szörnyet pedig megvédi. Elkeseredetten küzd valamiért, ami nem létezik.
- Gergőt hagyd ki ebből – villámló szemekkel mered a rellonosra és szép lassan előrehajol, két tenyerével megtámaszkodik az asztalon és lassan, jól érthetően formálja a szavait. – Fogalmad sincs arról, hogy ő mi nekem, hogy mit lát és mit nem, úgyhogy először talán tájékozódj, azután fikázz másokat – hangja halk, ezzel egyidejűleg pedig dermesztően jeges. Ismét hátradől és keresztbe fonja karjait maga előtt, majd egyszerűen kitör belőle a nevetés, ez azonban irdatlanul hangosan, szinte hisztérikusan. Alig bírja abbahagyni, de az lassan csillapodni kezd, Shayleen pedig tekintetét Aidenébe fúrja. Nem fogja vissza a hangját, normálisan beszél, véletlenül sem kiabál, vagy próbál emberkedni.
- Mit tudsz te arról, ami velem történik? Egyáltalán tudod, hogy mi miért van? Azt hiszed, hogy te vagy itt a védőangyal, aki megment magamtól? Ugyan, ebben az álomban te sem ringathatod magad. Jól vagyok, soha jobban, kösz kérdésed – gúnyos szavai szinte karmokként próbálnak a másikba vájni, hogy eltaszítsák és végleg elnémítsák őt. A levitás nem dühös, egyszerűen csak nincs szüksége egy megmondó emberre a környezetében, aki jobban tudja, mire van szüksége. Amióta csak ez a hajcihő megy, mást sem hall, csak hogy egyen már, ezt zabálja, azt tömje… De ne így, hanem úgy. És különben is. Elege van és nem hagyja, hogy még egyszer beleszóljanak az életébe.
- Ne próbálj az utamba állni, semmi szükség rá. Úgysem mész vele semmire.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 15:24 Ugrás a poszthoz

Aiden
Egy belvárosi étteremben estefelé

Még a lélegzete is elakad egy pillanatra, ahogy Aiden kiejti a szavakat. Arcát elönti a pír, azonban nem feltétlenül a kimondottak zavarba ejtő mivolta miatt, sokkal inkább a dühnek köszönhetően. Egyetlen egy botlás volt és rögtön lefokozták r*banccá. Döbbenten mered a másikra és köpni-nyelni sem tud, csak hallgat, szemei teljesen kikerekednek. Összeszorítja ajkait, szemei sötéten villannak a rellonosra. Ez egy rossz irányba menő vita lesz.
- Nem is tudom, ki itatott le – csattan fel hangosan, nem érdekli, hogy ki hallja meg őket, ahogyan a feléjük forduló kíváncsi tekintetek sem zavarják. Most fontosabb dolga van annál, minthogy ezekkel foglalkozzon. – Akkora egy s*ggfej vagy, hogy az nem igaz! – szűri fogai között. – Ha szerinted az segít, hogy egy utolsó kis r*bancként kezelsz, akkor nagyon tévedsz. Ha volt esélyed még, most bőven eljátszottad – gyilkos hangja annyira őszintén cseng, hogy maga is elhiszi. Igen, elkövetett egy hibát, és senki sem tudja a fiúnál jobban, hogy mennyire sajnálja, ami azon az éjszakán történt. Talán épp ezért veszi elő kését, hogy azt beledöfje a fiú szívébe, pusztán a szavaival. – Jobb is, hogy elfelejtettem, mert pocsék volna bármire is emlékezni abból az éjszakából – vékonyka ujjai elfehérednek, ahogy belekapaszkodik az asztalba. Talán vissza akarná vonni a szavait, de nem most, jelenleg minden kimondott gondolatot teljes lendülettel vág hozzá a másikhoz. Nem törődik azzal, hogy mekkora károkat is okozhat.
Az evőeszközök csörrenése kissé megrázza, ahogyan az indulatos Aiden látványa is. Utálja, hogy küzd, hogy megpróbál vele jót tenni.
- NINCS SZÜKSÉGEM A SEGÍTSÉGEDRE! – teli torokból üvölti, majd elrúgja magát az asztaltól úgy, hogy széke fel is borul. Megtámaszkodik a falapon és közel hajol partneréhez, habár mindez teljesen felesleges. Úgyis emelkedett hangon folytatja. – Az egyetlen, aki itt problémát jelent, az te vagy, úgyhogy örülnék, ha végre valahára valóban kilépnél az életemből és hagynád, hogy megpróbáljam úgy élni, ahogy nekem tetszik! Ha pedig belehalok, legalább nem kell többet egy ilyen tramplival foglalkoznod! - azzal ismét ellöki magát az asztaltól, de most a kijárat felé indul. A francba, szörnyen szédül. Megkapaszkodva pár székben kibotorkál az estébe és nekiveti hátát az étterem falának. Szörnyen szédül, minden erejét össze kell szednie, hogy talpon tudjon maradni, de nem könnyű. Mi történik…?
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 16:09 Ugrás a poszthoz

Aiden
Egy belvárosi étteremben estefelé

Döbbenten mered a másikra, ahogy az könnye csordultáig nevet. Szóval ez Wardék felé abszolút normális, jó ezzel tisztában lenni. Nincs ereje átlátni a sértéseken, most nevezték - nem is olyan - burkoltan könnyű nőcskének, ráadásul pont Aiden, akinek odaadta a végzős bál keringőjét, akiben bízott, akinek kiadta a titkát, hogy beteg. Ő egyszerűen fogta az egész mindenséget és ripityára törte az elmúlt percekben. A hűvös szavakra szemeit csípni kezdi valami, így pislog párat, hogy megkeményítse magát és legyűrje a felgyülemlő epét. Nem hagyhatja, hogy a rellonos akárcsak egyetlen repedést is ejtsen rajta, így a továbbiakban elzárja minden érzését, amit valaha is táplált a fiú iránt. Soha többé nem akarja látni.
- Nekem ne mondd - összeszűkült szemmel mered a másikra, míg az ki nem tör végre. Alig bír bármit tenni, számára kezelhetetlenséget sugall az agresszió, ami most csak úgy áramlik Aidenből, talán meg is ijed egy percre. Képes lenne bántani őt? Ezt már sosem tudjuk meg, hiszen Shayleen elemi erővel csattan fel, ilyen hangnemet utoljára szüleivel szemben engedett meg magának, mikor azok erőszakosan akarták rábírni az evésre. Dühe egyetlen pillanat alatt törik ki belőle, ez pedig úgy tűnik még a sárkányivadékot is meglepi. Nem különben a levitást, aki legbelül döbbenten figyel az elhangzó szavakra, melyek kegyetlenül hasítanak kettejük közé. Vége. Ennyi volt.
Nagy nehezen sikerül kijutnia az étteremből, de képtelen elindulni. Próbál a falnak támaszkodni, hátha ez segít megtalálni az egyensúlyt, de a föld továbbra sem szándékszik megállni, ráadásul végtagjai is remegni kezdenek. Szemeit erősen lehunyja, minden tőle telhetőt megtesz, hogy összpontosítson, mikor meghallja Aiden hangját. Mintha kissé távolról szólna, de hallja még mindig. Mit keres még itt?
- Miért nem tűnsz már el? Ez is a te hibád! - a düh ugyan rossz tanácsadó, de rendkívül sok erőt ad, így van ez most a lánnyal is. Egyre nehezebben veszi a levegőt és történjék bármi, mondjon vagy tegyen a rellonos akármit, Shay hangja hátborzongatóan hasít bele a levegőbe. - Ne gyere a közelembe, gyűlöllek. MINDENNÉL JOBBAN GYŰLÖLLEK! - a végét még sikerül üvöltenie, de aztán valami megszakad. A hirtelen jött erőt kihasználva úgy dönt, hogy elmegy, bármerre. Nincs cél, csak messzire. Egyetlen dologról feledkezik meg csupán: érzelmei eddig voltak képesek hajtani összetört testét, így az első lépés megtételekor lábai összecsuklanak és apró teste élettelenül zuhan a földre. A sötétség mindent elborít körülötte, szíve pedig irdatlanul lassan ver.
Isteni ez a csend. Nem hallok semmit és nem bánthat senki. Mintha minden, ami körülöttem zajt okozott volna, hirtelen megszűnt volna létezni. Csak egy ütemes, lassú dobogást hallok, ami megnyugtatóan ringat álomba. A szívemet.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 17:23 Ugrás a poszthoz

Aiden
A kórházban

Minden kimondott szó égeti és marja belülről, de nem hajlandó tudomást venni róla semmiképp. Csak fröcsög folyamatosan, próbálva végleg és teljesen elvadítani magától Aident, mintha mindennek a megoldása ez lenne. Gyenge kis testét most erősnek érzi, a düh felfűti és hajtja, egészen a kijáratig kitart. Ott aztán minden hirtelen tett mozdulatot megbán. Vércukorszintje vészesen alacsonyra bukik, amúgy is felborult elektrolit háztartása pedig nemhogy javítana, csak ront a helyzeten. Koncentrál, hogy talpon maradhasson, most nem eshet össze, csak ez lebeg szemei előtt és talán sikerült is volna neki, ha nem jelenik meg ismét a rellonos.
Hangja lecsap a fiúra, élesen és kegyetlenül és, bár hallja a választ, az első lépés végzetesnek bizonyul az önállóságra jelenleg képtelen Shayleen számára. Szeretne még valamit a másikhoz vágni, de nincs ereje, ahogy lábai megadják magukat a lépés súlya alatt, majd valaki mintha sötét függönyt eresztene rá. Halálosan ijesztő látvány az amúgy is megtört testet így kitekeredve, a földön heverve látni. De neki fogalma sincs semmiről, eszméletét vesztve hever a földön, míg egy erős kéz fel nem emeli. Már mindegy.

***

Sok mindenen mentem már keresztül. Mindenhol hatalmas ricsaj volt. Elveszettnek érzem magam, mert soha nem volt és nem lesz senkim, aki úgy fogadna el, ahogy vagyok. Egyszerűen és esendően. Két dolog áll hozzám közel: a csend és a szívem. Ahogy próbálja életben tartani azt a testet, amit valójában mindig is gyűlöltem. Talán azt gondolnák könnyű egy betegség mögé bújni, de sokkal nehezebb, mint azt elképzelni lehetne. Amikor rá kell jönnöd, hogy már efölött sincs irányításod, hogy ez is elveszett, nem akarsz mást, csak összekuporodni mindentől távol, a sötétben elbújni, hallgatni a lassuló szívdobogásod és eltűnni. Örökre. Többé nem kiabálnak velem. Többé nem kell megfelelnem. Többé nem bántanak. Felhúzom a saját burkomat. Sokan túl nagy árnak tartanák az életüket, de ha választhatok a szenvedés és a nyugalom között, az utóbbi mellett döntök. Csendet akarok. Végtelen, üres csendet. És egy meleg kezet, amivel összekulcsolhatom az enyémet. Az tartana akkor is a felszínen, mikor minden más eltűnik. Magányos vagyok. De nincs szükségem senkire. Sem a szánakozásra, sem a sajnálatra. Én már soha nem leszek ugyanaz az ember. Csend. Szeretem a csendet. A végtelen csendet.
A levitást azonnal az orvosok vették kezelésbe, válságos állapota miatt csövet vezettek le az orrán keresztül a gyomráig, hogy mesterségesen táplálják. Hosszú órák telnek el, míg állapota stabilizálódik, a körülötte lévők pedig tanácstalanul állnak. Aident persze nem engedik be, ahogy egyelőre információt sem mondhatnak neki, ez a szabály nemcsak az ispotályokra, de a mugli kórházakra is igaz. Végeláthatatlanul hosszúnak tűnik az eltelő idő, mikor végre egy kedves ápolónő lép oda a fiúhoz.
- Ha gondolja, bemehet hozzá, már jobban van, de még alszik - finoman rámosolyog, arcvonásai megnyugtatóak, ahogy maga után hívja a rellonost. - Tudnia kell, ha most nem hozza be, akár meg is halhatott volna. Egy hétig mindenképpen itt lesz, míg el nem éri a harminchat kilót. Önnek erről hivatalosan nem beszélhetnék, de látom, hogy aggódik a kislány miatt - még egyszer elmosolyodik, majd kinyitja a kis szobácska ajtaját, mely teljesen steril és fehér. Shayleenből már kihúzták a levezetett csöveket, most azonban, hogy nem a bő ruhák vannak rajta, minden porcikája ijesztően kirajzolódik. Légzése egyenletes, egész teste nyugodt és élettelen. De rendbe fog jönni. Talán.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 21:38 Ugrás a poszthoz

Aiden
A kórházban

Amíg Shayleen eszméletlenül fekszik és tulajdonképpen tűri a rajta elvégzett beavatkozásokat, addig fogalma sincs, hogy a folyosón Aiden min megy keresztül. Fogalma sincs arról, hogy amint ezt megtudják a szülei és Gwen, tőlük mit kap majd. Ha most erre gondolna, tudná, hogy üvöltés, szigor és kegyetlenség várna rá. Valamikor a tortúra közben, mintha valóban csak erről álmodna és ezen járna az agya, kicsordul egy könnycseppje, de nem több. Az orvosok hihetetlen sebességgel próbálnak megtenni mindent, ami tőlük telik. A rideg szobában csak az orvosi szakszavak hallatszódnak egészen addig, míg meg nem szólal egy nővér: az állapota stabil.

Kórházban vagyok.
Megint.
Hogy jutottam idáig? Ezt kérdezem magamtól állandóan, de válasz sohasem érkezik rá. Érzem a géz szagát, az egész helyiség légköre átjár, hiszen ismerős. Sohasem voltam még ilyen közel a halálhoz, ilyen meghitt közelségben, ilyen elérhető, kicsiny távolságra. Kinyújtotta a kezét, hogy belé kapaszkodjak, de amikor utánanyúltam, valamiért nem értem el.
Most csend van és melegség.
Valaki fogja a kezem.


Fájdalom. Érzi, hogy az egész nyelőcsöve iszonyatosan fáj, ahogyan az orra is. Nehezére esik levegőt venni, szemei nagyon lassan nyílnak ki, többszöri próbálkozásra. Ujjai megrándulnak Aiden kezeiben, ahogy igyekszik magához térni, aztán végül megszorítják azt, mintha tényleg kapaszkodna. Tüdejébe hirtelen sok levegő tolul és ismét képes lélegezni. Túlélte. Nem néz a rellonosra, csak a fehér plafont bámulja. Hogyan is nézhetne annak szemébe? Elmentek vacsorázni és itt kötöttek ki, de mi történhetett? Úristen, ha az ispotályba került, akkor a szülei is hamarosan megtudnak mindent. Szája megrándul, de nem tudja visszatartani néma könnyeit.
Kopp kopp.
Az első két csepp landol párnáján. Fáj minden porcikája, fájnak a halvány emlékek, ahogy bevillannak szépen lassan. Borzalmas dolgokat vágott a fiú fejéhez, hiszen soha nem akarta! Olyan önző és bárdolatlan volt. Könnyek patakzanak arcán, de légzését nyugalomban tartja, nem emelkedik vagy süllyed gyorsabban mellkasa, olyan néma sírás ez, amit csak ő hall legbelül. Igen, odabent sikít és dühöng és menekülni akar, de tudja, mi következik. Azt is tudja, min ment keresztül. Csövek, ahogy legutóbb. Infúzió, ahogy legutóbb. Hirtelen nem tudja, mitől fél jobban: amit tett magával, vagy ami ezek után következik? Nagy nehezen oldalra fordítja fejét és szótlanul nézi Aident, aki az ágya mellett ül egy roskadozó széken. Mit keres még itt? Hát nem bántotta meg eléggé a lány ahhoz, hogy elmenjen? Shayleen nem hitte volna, hogy a másik kitart majd mellette.
- Szia... - alig hallhatóan suttogja, még egy vérszegény mosolyt is megpróbál kifacsarni magából, de helyette kétségbeesésbe torkollik ábrázata és most szipogni kezd, majd végre valahára kitör belőle a zokogás. Egész testében rázza őt, ahogy oldalra fordul és magzatpózba kucorodik a másik felé fordulva, nem engedve el annak kezét. Borzasztóan fél attól, ami ezután jön és nem várhatja el a rellonostól, hogy vele legyen. Ezt egyedül kell végigszenvednie.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 20. 22:44 Ugrás a poszthoz

Aiden
A kórházban

Nem akarom, félek. Hiába küzd az ébredés ellen, az megérkezik, szemét elvakítja a világosság, ami hirtelen körbeöleli. Vissza akar menni oda, ahol volt, a sötétbe, a csendbe. Abba a fülsüketítő, üvöltő csendbe, ami lefeküdt mellé és betakarta, vigyázott rá és nem engedte, hogy bántsák. Vissza akar kerülni, de már késő, ébren van. Egyedül csak Aiden keze tartja még ebben a lélektelen, szörnyű állapotban, ami se nem élet, se nem halál. Ez csak egy köztes állapot, amiben vergődik, de nem kell sok, hogy eldőljön, melyik irányba billen a mérleg nyelve.
Ujjai rákulcsolódnak a fiúéra és, bár azt hitte, megnyugvást hoz majd ez a mozdulat, elmélete megdőlni látszik. A kimondott szavai visszhangoznak fülében: Ne próbálj az utamba állni, semmi szükség rá. Mintha valaki ki akarná ütni mellkasát, akkorát dobban szíve. Lehunyja szemét és próbál mélyet lélegezni, de csak egyre jobban eluralkodik felette a pánik. Az egyetlen, aki itt problémát jelent, az te vagy, úgyhogy örülnék, ha végre valahára valóban kilépnél az életemből. A könnyek hihetetlen sebességgel száguldanak le arcán, ahogy felidézi Aiden tekintetét, de az ő szavait is. Ahogyan arról a madagaszkári éjszakáról beszél. Mekkora hiba volt az egész! Tudhatta volna, hogy a rellonosnak megvan a véleménye, de reménykedett abban, hogy ez nincs így. Még mindig kísérti az a hisztérikus nevetés, amit hallatott.
Aztán a másikra néz és beleszakad a szíve veszekedésükbe. A látványába. A tehetetlenségbe. Összekuporodik és zokogni kezd, de nem meri elengedni a fiú kezét. Ha megtenné, talán teljesen eltűnne. Most ébred csak rá, hogy hová jutott és, hogy rajtaveszthet ezen a játékon. Most az a kérdés: nem késő? Bárhogy is legyen, az elkeseredés most felülmúl minden mást, az elemi erejű érzelmek rázzák vékonyka testét. Ekkor olyasmi történik, amire nem számított, de a meglepettséget elnyomja a vágy. Ahogy Aiden felfekszik mellé az ágyra, szorosan hozzábújik és szégyen vagy sem, telesírja annak ingét. Picinyke kezeivel szorítja az anyagot, ezzel együtt a rellonost is.
- Annyira sajnálom - két roham között nagy nehezen kinyögi, de szinte rögtön folytatódik is ott minden, ahol abbamaradt. Neki fájnak azok a szavak, amiket a másik fejéhez vágott és legyen bárhogy, utálja őt a zöld, vagy nézze le és titulálja egy utolsó r*bancnak, nem tudja ellökni magától. Az anorexiások szélsőségességével próbálja távol és közel tartani magához egyszerre. A szíve szép lassan apró darabokra hull és hangos csörrenéssel érnek földet a szilánkok, amik megmaradtak belőle. De már ez sem számít, már semmi sem számít.
Azt hittem, nehéz mások közelében lenni és hallgatni a folytonos intelmeiket, mit tegyek és mit ne. De akkor, mikor végre elértem a célom és teljesen egyedül maradtam rá kellett jönnöm, hogy minden sokkal nehezebb. Mindenkit elmartam magamtól, aki segíteni próbált, ezért most nem marad más hátra, mint nekem helyrehoznom azt, ami tönkrement. Egyedül és magányosan. Erre vágytam. Hát megkaptam.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 21. 13:53 Ugrás a poszthoz

Aiden
A kórházban

Az elmúlt pár év, akárcsak a hurut, felszakadni látszik. Úgy szorítja Aiden minden elérhető porcikáját, mint aki soha nem akarja elengedni. Kell a közelsége, a szívdobogása, a lélegzetvétele és úgy egyáltalán a jelenléte. Ez ugyan nem gyógyítja meg sem fizikailag, sem lelkileg, de talán sikerül megtartania a szakadék szélén és ideiglenesen visszahúznia onnan. Ez nem garancia semmire, most egy jó kezelőorvosra és hihetetlen kitartásra lesz szüksége, mert sohasem járt még ennyire mélyen. Ez a majdnem harminckét kiló kellett ahhoz, hogy megtörténjen a baleset, ami észhez téríti a levitást. Hegyes, kiálló csontok, elkopott porcok, sőt csontritkulás. De ezek csak azok a következmények, amik hatását most érzékeli, arról pedig szó sem esett, hogy később hogyan vállalhat majd gyereket mindezek után.
De hol van az még? Jelenleg itt fekszik Aidenhez bújva az ispotályi ágyon és végeláthatatlanul ömlenek könnyei. A bocsánatkérés sem lendít a helyzetén, a bűntudat gusztustalan módon mardossa jó mélyen, a viselkedése elfogadhatatlan volt. A csitító szavakra hangos sírása halk pityergéssé szelídül, légzése továbbra is rendszertelen, de legalább kezd normalizálódni. Mozdulatlanul fekszenek egymás karjaiban, Shayleennek pedig fogalma sincs, hogyan mondhatná el, amit már régóta kellett volna. Beharapja alsó ajkát és összeszedi minden bátorságát, mielőtt a fiú megpróbálhatna elmenni. Bús, mélybarna szemeit a másikra emeli - szörnyen festhet ilyen állapotban, de már úgyis mindegy. Nem oszt, nem szoroz.
- Akkora egy tuskó voltam. Én... Nem akarom, hogy kilépj az életemből - arra ugyan nem emlékszik, hogy a másik fejéhez vágta volna, hogy gyűlöli, így ezt meg sem említi. Ha tudná, leharapná a nyelvét. Továbbra is szipog, de sírása teljesen elhalni látszik, miközben közelebb bújik a fiúhoz. Fázik és ezt csak most kezdi érezni. Talán látszik is rajta, hogy kissé didereg, de nem feltűnő a jelenség, inkább csak szokatlan, vagy furcsa. Persze úgy, hogy az embert nem védi más, csak a bőre, úgy nehéz is.
- Azért randizol azzal a sok lánnyal, mert szép vékonyak igaz? - már nem a szemébe néz, fejét Aiden mellkasához simítja, a szavak halkan csúsznak ki ajkain. - De az is lehet, hogy azért, mert ők nem olyanok, mint én. Aki beteg és csak bánt téged. Nem értem miért tartasz ki mellettem még ezek után is. Nem érdemlem meg - könnyek közt suttogja az utolsó mondatot, de nem zokog hangosan, nem is szipog. Ismét néma. Amíg teheti, kisajátítja a rellonost, ez az állapot úgysem tart már sokáig.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. október 21. 18:24 Ugrás a poszthoz

Aiden
Ha tényleg annyi az élet,
amennyit egymagamban érek,
akkor fogyjon el a levegő,
nyeljen el a sötét temető,
szökjön el az utolsó szavam,
te pedig feledd el a fájdalmam.

A torkát egy gombóc kezdi eltorlaszolni, ahogy egyre mélyebbre süllyed a semmibe. Abba a magányba és sötétségbe, amitől annyira rettegett kiskorában és amit annyira vár már évek óta. Mennyi időt is vesztett el? És meddig jutott mindezzel? Érzi a csontjait, mindet, egyesével, érzi még mindig a borzalmas csövet, mintha még mindig benne lenne. Tudja, hogy most nincs lehetősége arra, hogy megszökjön, hogy valahogy kibújjon ez alól, akár ígéretekkel, akár mással. Nem mondhatja azt, enni fog: egyszerűen táplálni fogják. Hiába dönt el bármit, innentől végleg kivész kezéből az irányítás, ami sohasem volt nála. A könnyek folyamatosan záporoznak arcán lefelé, sötét foltokat hagynak az ágyneműn és Aiden ingén is. Nem akar ragaszkodni és magához láncolni senkit, de ha most egyedül marad, nem biztos, hogy a küzdést választja. Azt mondják az embert a sokkok és mélypontok magukhoz térítik. Nos, Shayleen most akkora pofont kapott, hogy egyhamar biztosan nem heveri ki.
- Csak segíteni akartál, de nem tudtál. Senki nem tud. Már annyira kilátástalan az egész - szinte élettelenül, színtelenül suttogja a szavakat. Mert igen, a levitás feladta. Eddig vitte egy cél, a vékonyság és szépség ideája, de amikor ez összetört az étteremben, amikor összeesett, egyben célt is vesztett. Nem tudja, hogyan építkezzen újra. Próbál maga körül olyan szilánkokat találni, amik visszaviszik a betegsége elé, vagy legalább vissza a szerettei közé. És közben keres. Keresi a bűnbakot, aki miatt idáig jutott, a válasz pedig túl fájdalmas: ő az oka mindennek. A teljes semmisség és üresség állapotában lebegve hallgatja a rellonos szavait.
- Aiden - egyenesen a szemébe néz, azonban addigi mély fájdalmat sugárzó, de meleg barnái most szinte szürkések. Már nem lát benne semmit. Már nincs mögötte semmi. - Köszönöm. De most menj el. Nem akarom, hogy ezt lásd. Felejtsd el ezt is és engem is. Eleget kaptál belőlem. Elfogytam - azok a halk, gyönge szavak határozottan hallatszanak, a fiú is jól értheti őket. Mindennek nyomatékot adva, Shayleen egyszerűen a másik oldalára fordul, el Aidentől. Összekuporodik, a takaró alól csak fénytelen haja és sápadt arcbőre látszik ki valamennyire, míg az ágynemű szinte rátapad a csontos testre - akár egy halott. Nem néz vissza. Erősen lehunyja szemét és kizárja a külvilágot. Akárki érkezzen vagy távozzon, a lány már nem hallja. Csak a megnyugtató szívdobogásra koncentrál, hogy ne tudja elfelejteni: életben van.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. november 10. 20:34 Ugrás a poszthoz

Adrian
A kórházban, másfél héttel a baleset után, délután 4 körül

Már lassan másfél hete idebent fekszik, egyetlen állandó látogatója Aiden, de vele sem kommunikál túl sokat. Illetve pontosabban szólva semennyit. A szülei arra sem vették a fáradtságot, hogy idáig eljöjjenek, amit különösképpen nem is bán. Nincs mondandója ezzel kapcsolatban. Makacs hallgatásba burkolózva tölti napjait, esetleg egy bólintásra hajlandó. A kiszabott ételadagokat hajlandó megenni, de azt sem mindig. Jobb pillanataiban habzsolni tudná és az utolsó morzsáig mindent eltűntet, másszor egyszerűen eltolja magától és nem hajlandó hozzányúlni. Ez mindaddig működött, míg meg nem fenyegették az infúziós csővel. Merthogy az első két napban azon kapta az ételt, utána váltottak a normális verzióra. A fenyegetés persze megtette a hatását és, ha nehezen is, de az adagok felét mindig letolta a torkán. Tegyük hozzá: nem mosolygott közben.
A mai délután még a szokottnál is csendesebb, Shayleen az ablak felé fordulva, lehunyt szemmel pihen, azonban nem alszik. Mintha csak tudná, hogy ma valami rendhagyó fog történni, nem tud álomba merülni. Nem is téved sokat, amikor is nyílik az ajtó. Nem fordítja oda fejét, azonban szemei az ablakra szegeződnek, mintha a tájat csodálná. A léptek zaja erősödik, mintha minden érzékszerve kiélesedne a hang hallatán. Még négy lépés, még három, még kettő, már csak egy... És akkor Adrian ül le a székre. A levitás egyetlen szóval sem reagál, még csak rá sem néz. Ajkait összepréseli, fél attól, ami a fiúban van. Azonban bármennyire is reméli, hogy öccse csupán csak egy délibáb, csalódnia kell, vagy inkább ráeszmélnie a tényre, hogy nem maradhat örökké szótlan. Hangja rekedtesen és elnyűtten cseng, hiszen jó ideje nem gyakorolja a beszédet, mint olyat. Bátortalan is kissé.
- Szia - még a torkát sem meri megköszörülni, ellenben íriszeit végre a fiúra emeli. Azonnal látja azt, amiről másnak fogalma sem lehet: a dühöt. Jól ismeri, túl jól, s éppen ezért nem tudja, mit mondhatna. Beharapja alsó ajkát, szinte már vére serken a nagy erőkifejtéstől, s egy örökkévalóságig tart a szünet két aprócska megszólalása között. - Sajnálom.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. november 11. 10:26 Ugrás a poszthoz

Adrian
A kórházban, másfél héttel a baleset után, délután 4 körül

Várja, hogy Adrian felcsattanjon, hogy jól a fejére olvassa, mekkora baromságot csinált. Szinte érzi zsigereben, hallja az indulatot és a szidó szavakat. Pedig ez nem az ő hibája, nem ő választotta az anorexiát, ez csak úgy lett... Bűntudat kezdi mardosni, érzi, ahogyan belülről falja fel lassanként, megízlelve minden egyes fennmaradt érzelmét.
A robbanás ellenben elmarad, Shayleenre pedig szinte kiül a döbbenet. Az első kérdésre azt se tudja, mit mondjon, ahogyan a második mondat is annyira furcsán éri, hogy reagálni sem tud. Az más kérdés, hogy részéről a beszélgetés fogalma is ismeretlen, mióta itt dekkol ebben a túl fehér és túl steril szobában. Ha minden jól megy, két héten belül ki fogják engedni. Addig viszont csak hagyja, hogy öccse ujjaival játszadozzon, és mikor abbahagyja, egyszerűen saját kezét összekulcsolja a fiúéval.
Igaza van. Betegség szag van. Mert beteg vagyok. Legszívesebben sírva fakadna és mindent kimondana, de egyetlen hang sem jön ki a torkán. Nagyon rég nem örült ennyire senkinek, de Adrian elkésett. Valahol mélyen a fiú is tudja, hogy megkésve érkezett el a kórházig és egy visszafordíthatatlan folyamat kellős közepébe csöppent. A levitásnak fogalma sincs, mikor lesz hajlandó ismét beszélni. A pszichiáterrel sem kommunikál, a nővérekkel sem, akik minduntalan és fáradhatatlanul igyekeznek feldobni kedvét és szóra bírni. Feleslegesen.
- Sajnálom - könnyek szöknek szemébe, ahogyan Adriant nézi. Képtelen mást kinyögni. Ez az egyetlen szó, amit mondani képes neki, az orvosoknak. Bármit kérdeznek, ha egyszer megszólal, csak ez az egyetlen szó szakad fel belőle. Annyiszor mondta már ki, hogy feszíti a mellkasát és automatikusan gombócot ereszt a torkába. - Hiányoztál - hangja rekedtes, ahogyan kipréseli magából újra azt az egyetlen szót, de ekkor a sós folyadék már végigfolyik arcán. Aztán a következő és az azután következő... Megállíthatatlanul. Menthetetlenül. Fájdalmasan.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. november 13. 09:15 Ugrás a poszthoz

Adrian
A kórházban, másfél héttel a baleset után, délután 4 körül

Az egész helyzet borzalmasan megviseli. Látja a szenvedést Adrian arcán még akkor is, ha ezt rejtegetni próbálja. Shayleen pont azt az embert bántja, akit soha nem szeretett volna. A bűntudat gennygombóca szorongatja torkát, s hiába próbálja azt enyhíteni, visszatartott zokogása csak tovább ront helyzetén. Szeretné óvó karjaiba vonni öccsét, de tudja, ezek a karok most oly soványak és oly gyengék, hogy egy csontváz hatását keltve halálszerűen tekerednének rá a másik élő, létező testére. Azok a szerencsétlen ujjak igyekeznek megszorítani Adrian kezét, átadni a szeretetet és kétségbeesést, de nincs bennük elég erő. Pusztán lanyha, ernyedt ízületek felesleges próbálkozása mindez.
- Én választottam ezt. Mindenkit kizártam, aztán már hiába akartam volna... Egyedül maradtam. Sajnálom, hogy ezt kell átélned miattam - mélybarna íriszei szomorúan vetülnek a fiúra. Szánakozón tekint önnön gazdájára, mely egy normál test porhüvelye csupán, s nem lát sok esélyt, hogy valaha lesz több. Kétségbeejtő helyzete, bármily hihetetlen is, nem végleges, Shayleen azonban még nem látja a kiutat.
Összepréseli vékony ajkait, ujjait összekulcsolja a fiúéval és most újra könnyekben tör ki. Annyira szeretné megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de ezt a hazugságot még ő maga sem hiszi el. Csendben nézi öccsét és igyekszik parancsolni érzelmeinek, nem túl sok sikerrel.
- Nagyon jók itt az orvosok. Jobban leszek, megígérem - hamis ígéretek folynak ki hazug ajkain, ahogy újra ugyanazok a szavak szivárognak ki közülük, mint már megannyiszor. Szeretné, ha igaz lenne, de még nem látja a végét, abban pedig nem biztos, hogy tudni akarja. Nemcsak egy forgatókönyv létezhet, erről viszont nem beszél. Nem gondolhat most rá, ráér holnap is.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. november 13. 12:04 Ugrás a poszthoz

Aileen

Ugyan eddig mugli kórházban figyelték meg, itt az ideje, hogy végre ispotályba menjen. Egy hét még, míg visszaengedik a kastélyba, ezzel pedig ki is kerekedik az egy hónapos intervallum, melyet orvosi felügyelet alatt kell töltenie. Rezignáltan lép be a fővárosi ispotályba, körülötte minden túl nagynak és élettelinek hat. Még a vakítóan fehér falak is, hiszen olyan sápadt a levitás, hogy már szinte hullaszámba megy. Az eddigi három hetes folyamatos fekvésnek köszönhetően szervezete és izomzata jelentősen gyengült, ez a kis táv is kimerültté és álmataggá teszi, ami látszik rajta. Szemei az átlagosnál hosszabb időre csukódnak le, néha lassít amúgy sem gyors léptein, légzése lassú, ráadásul fázik. Hogy eddig ezt miért nem vette észre?
Befordulva az egyik folyosón szinte szó szerint ütközik bele újdonsült házvezető-helyettesébe. Merthogy a hírek bizony terjednek, így neki is a fülébe jutott ez az apró változás. Kissé kétkedve pislog a nőre, hiszen személyesen ebben a felállásban még nem találkoztak. No meg azért is a meglepettség, mert bár hallott Aileen betegségéről, fogalma sem volt róla, hogy annyira súlyos a helyzet, hogy most itt van.
- Jó napot tanárnő - halkan köszön, de nem igazán tudja, merre mozduljon. És őszintén szólva jó lenne szólni egy levitás vezetőséginek, hogy nem megszökött a tanulnivalók elől, hanem vannak bizonyos... Problémái. - Hogy van? - érdeklődve teszi fel a kérdést. Az ember persze a tanárait szívesen látná kórházban fekve - bárhol, csak tanórán ne -, de az ex-levitás hölgy nem tartozik ezek közé. Azon kevés oktatók egyike, akiknek az órájára mindig örömmel ült be... Míg megtehette.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2015. december 8. 15:17 Ugrás a poszthoz

Aiden
A harmadik látogatás

Nyilvánvalóan sokan bírálnák nem épp tökéletes technikáját, mellyel sztrájkol a körülötte lévő felhajtás miatt. Megnémult. A depresszió sötét árnyéka egyszerűen ráült, ő pedig nem hajlandó megszólalni, hiába kérdeznek az orvosok, hiába kérdez a pszichológus, hiába kérdez Aiden. A neki adott ételeket hol megeszi, hol elutasítja, mivel azonban rendszeresen rajtaveszt ezen a játékon és azonnal jönnek a csövek, így inkább legyűr pár falatot, mintsem ismételten mesterségesen táplálják.
Kata, a mellé kirendelt nővérke egész nap csicsereg, próbál mosolyt csalni az arcára, vagy bármilyen reakcióra bírni, de minden áldott nap ugyanolyan csalódottan távozik, mint előtte. Belátta, hogy életmódja veszélyes méreteket öltött és szeretné, ha segíthetnének neki, de nem bírja. Látja a szánakozó, lesajnáló tekinteteket, hogy "szegény kislány". Nem az. Nem tudja kezelni ezt a fajta bánásmódot, úgy érzi képtelen többé elviselni akárkitől. Minden alkalommal, mikor Aiden bejön, csak és kizárólag fájdalmat lát a szemében, a mérhetetlen sajnálatot, ettől pedig az epe rögtön megindul felfelé. Inkább rá sem néz a rellonosra, inkább nem is foglalkozik vele. Pedig szereti, veszettül szüksége van rá, mégsem erre. Nem ezekre a szomorú szemekre, amik szenvednek: szenved ő eleget nélkülük is.
A mai délután sem különbözik a többitől, kitartóan bámulja a plafont, miközben Kata újfent be nem álló szájjal sürög-forog körülötte. Kizárja a zavaró nőt és már csak arra lesz figyelmes, hogy csend telepszik köré. Kiengedi az oly sokáig benn tartott levegőt, de akkor egy ismerős hang üti meg fülét. Milyen kérdés ez? Hogy lenne? Csövek állnak ki belőle, ezeket vezetik le a torkán, életveszélyes állapotból hozták vissza, szinte a halálból, itt fekszik egy steril kórteremben, ahova meghalni járnak az emberek, vajon hogy van? Elég időt töltött már itt ahhoz, hogy tudja: az ilyen felesleges kérdésekre megspórolhatja a választ.
A következő mondatra végre valahára elfordítja a fejét, de csak azért, hogy ránézzen a könyvekre. Egyetlen pillantást sem szentel a fiúnak, csak visszafordul a plafon felé és némán zárja ki őt. Ez bitang nehéz mindkettejüknek, de főleg Aidennek, aki már isten se tudja, hanyadik napja tűri a teljes elutasítást. Viszont nem adta még fel.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. március 8. 20:21 Ugrás a poszthoz

Kevin

Nem egyszerűen megviselte, egyenesen lesújtotta a korábbi beszélgetése Aidennel. Amit mondott neki, ahogy mondta neki, egyszerűen összetörte amúgy is gyógyulóban lévő szívét. Szóval sosem jártak, csak smárolni jártak össze, remek. Mindezek után újabb mélypont következett. Hiába volt még egy hét a vizsgákig, hazament, hogy beszéljen a pszichológusával, Shiemivel. Noha Zója remek orvosa, mégis úgy érezte, az idős nőre van most szüksége, különben összeroppan és visszazuhan. Igen, elérkezett a hullámvölgy.
A nő kedves volt vele, mint mindig, megdicsérte, amiért felismerte a bajt és eljött, onnantól pedig egy héten át minden nap fogadta, figyelt arra, hogy a lány egyen és beszéltette. Mire végeztek, ugyan a lány ismét fogyott négy kilót és ezzel ismételten a bűvös hármassal kezdődött az a bizonyos szám, de legalább tudta, hogy ki kell tartania. Visszajött hát a Bagolykőbe és nagy nehézségek árán, de evett, így most a mérlegre állva a negyvenegyes számot látja. Elégedett. Illetve nem elégedett, hiszen Aiden azért nem akar vele járni, mert valószínűleg szégyenli, hogy ilyen kövér barátnője lenne. Hiába győzködte Shiemi, hogy ez badarság, Shayleen egy részében ez az elképzelés élt.
A folyosón sétálva felsóhajt és nem tudja, mi tévő legyen. Elveszettnek érzi magát, noha végre sikerült beilleszkednie a levitások közé. Jól érzi magát velük és kedvesek vele, segítenek neki, egy-két lány külön hajlandó a szobájukban enni vele, hogy megbizonyosodjanak róla, nem esik vissza. Ez mosolyt csal az arcára és elegendő erőt ad ahhoz, hogy felszegje fejét. A sarkon befordulva szinte beleütközik egy fiúba. Ösztönösen lép egyet hátra, hiszen aprócska, törékeny teste könnyedén visszapattanna egy karambol esetén. Két pislogás után látja csak meg, hogy ez a valaki nem más, mint... De az lehetetlen.
- Kevin?
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. március 26. 09:02 Ugrás a poszthoz

Kevin

A maga fura módján próbált túllendülni az Aiden problémakörön, noha nem ment könnyen. Egyre-másra felderengett a fiú arca, ahogy minden érzést mellőzve csapott le gyanútlan szívére. Persze tudnia kellett volna: az olyan fiúk, mint ő, nem kezdenek az olyan lányokkal, mint Shayleen. Lassú léptekkel halad előre, a véletlenszerűen feltörő kényszert a sírásra pedig csírájában folytja el, mert nem akar többé gyenge lenni. Soha többé nem akar magához közel engedni senkit.
Talán éppen ezért zökkenti ki teljesen a találkozás Kevinnel. Egy futó pillantással ugyan, de végigméri az eridonost, ez pedig minden gondolatát felülírja. Mit kereshet itt? Olyan régen látta! Milyen sokat változott! A meglepetés ereje nemcsak számára él, ő sem tud hirtelen a régi, megszokott módon köszönni. Egy pillanatig hezitál levitásunk, csak utána tesz egy bátortalan lépést előre, hogy - amennyiben Kevin engedi - átölelje a másikat. Nincs benne semmi különleges, legalábbis külső szemmel nézve, Shayleen viszont egy pár pillanat erejéig őszintén kapaszkodik Kevinbe, hátha a fiú képes felrántani a felszínre, hogy legalább egyetlen lélegzetvételnyi levegőhöz jusson. Mielőtt végleg belefullad az érzéseibe.
Nem nyújthatja sokáig az ölelést, így lassanként elereszti a fiút és, ahogy tekintetük ismét találkozik, már mosoly ül az arcán. Nem olyan széles, mint egykor, nem olyan őszinte, mint lehetne, de valóban örül a másiknak.
- Megvagyok, de inkább te mesélj! Nem láttalak már vagy... Nagyon sok éve - noha nem fogja meg a fiú arcát és kezdi forgatni, hogy minden pórusát szemügyre vegye, nem járja körbe és nem kezdi faggatni, mindent tudni akar. Egy régi, kedves ismerős mindig hozhat újat és jobbat az életébe. Ő pedig most abban reménykedik, hogy Kevin valóban hoz némi napfényt megüresedett szívébe.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. június 1. 22:16 Ugrás a poszthoz

Kevin

Végleg leszámolt ősi démonával, Aidennel. Igen, a legutóbb az életvitel órán semmi sem úgy sült el, ahogy tervezte, utána pedig a csók... De már lényegtelen, mindez már semmit sem számít. Új életet akar kezdeni. Végre van egy normális ember, akivel beszélhet, itt az öccse és nemrég még Gergővel is találkozott! Minden annyira szépen áll be egy normális, eseménytelen, mégis tökéletes kerékvágásba, hogy két kezét összetehetné.
A tanulmányai kifejezetten jól mennek, minden erejét ebbe öli, illetve közben sportol, ismét. De eszik is. Nem sokat, éppen annyit, amennyit megkíván, de nem szívbajos. Volt olyan nap, hogy nyolcszor evett keveset, de ha azt összeadja, az már majdnem kitett egy normális napi étrendet. Persze odafigyel arra, hogy mit hajlandó a testébe juttatni és óhatatlanul is átsuhan a fején a kalóriatáblázat, de igyekszik mindezt figyelmen kívül hagyni. Végre egyensúlyba került önmagával, az pedig külön öröm, hogy a szüleiről sem hallott jó ideje. A kórházban találkoztak utoljára, de az annyira épp elegendő volt, hogy sok is legyen. Adriant sem kérdezi róluk, ő sem beszél, ez pedig a legegyszerűbb, noha elég nehéz úgy kerülgetni a múlt szilánkjait, hogy egy lényeges elemet messze elkerüljünk. Shayleen még nem készült fel arra, hogy tényleg minden részletet elmondjon és kiadjon magából. Szeretné, de... Korai.
A társasági életéből viszont mára ennyi elég is volt. Egy elejtett viszláttal távozik a szobájukból és indul meg a kastély folyosóin. Talán meg sem állna a déli szárnyban, ha nem látná az ismerős alakot kisuhanni az erkélyre. Hirtelen nem tudja megmondani, kit látott, így kissé bizonytalanul arrafelé veszi az irányt. Nem tudja, zavar-e vagy sem, így halkan lép ki és csak ekkor állapítja meg, hogy bizony nagyon is jól tudja, ki van itt kint. Mellesleg tök egyedül. Komótosan és osonva teszi meg a távot - ez azt hiszem valami rossz szokása lett -, majd amikor elég közel ér, akkor egy lendülettel hátulról átöleli és úgy megszorítja a fiút, hogy még a szusz is kiszáll belőle. Na jó, az talán nem. Ez a röpke pillanat nem tart sokáig, mert aztán Shayleen könnyedén kerüli meg, hogy a korlátnak támaszkodjon. Vékonyka ujjai ráfonódnak a rácsra és mosolyogva szólal meg.
- Kevin, egyedül? Ez ám a nem semmi, nem hittem volna, hogy egyszer megérem - elismerően biccent egyet, de szemei csillognak. Viccel.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. július 3. 15:12 Ugrás a poszthoz

Kevin

A fiú zavara ösztönösen idézi elő Shayleenét is, ami egy halovány arcpírban nyilvánul meg. Mi tagadás, ő olyan kis baráti ölelésnek szánta a dolgot, ahogyan eddig mindig, hiszen ők szinte már testvérek, noha Kevin az évek alatt nemcsak idősebb, de férfiasabb és érettebb is lett - vagy legalábbis jobban néz ki. Ezt persze a lány nem mondaná ki, csak úgy magában megállapítja.
Oldalra billenti a fejét, ahogy az eridonos újonnan megszólal, most már lényegesen magabiztosabban, mint a legutóbb. Eközben a levitás nem felejti el végigmérni és megállapítani, hogy fáradt, sőt kifejezetten nyúzott, ami nem jellemző rá. Kedve támad incselkedni a fiúval és végül is, miért ne?
- Csupa meglepetés, hmm, jól hangzik, mesélj még - könnyeden könyököl fel a korlátra és pillog a srácra. Egy picit érzi, ahogy visszarepülnek az időben, amikor majd' minden nap találkoztak egymással és rengeteget beszélgettek. Shayleent arra az időszakra emlékezteti, mikor még nem volt anorexiás, amikor még minden olyan egyszerű és természetes volt, magától értetődő. Amilyen már hosszú évek óta nem. De ez nem az ő hibájuk, az élet így hozta.
- Egyébként miért lógatod az orrod? Csak nem valami nő van a dologban? - kinyújtja nyelvét, miközben oldalba böki a fiút és elmosolyodik. Nem biztos abban, hogy ezt a kérdést fel kellett volna tennie, de mindig megosztották egymással az ilyesmit, így nem hinné, hogy lenne kettejük között bármi olyasmi, amit titkolniuk kéne. Kivéve Shayleen betegsége, amiről Kevinnel nem hajlandó beszélni, de ez valahol érthető, hiszen nem valami hétvégi romantikáról van szó, hanem már egy jó ideje húzódó problémáról. Mert ez az. Meg kell oldani, át kell esni rajta és sosem elfelejteni, mindig emlékezni, hogy újra ne történhessen meg ez az egész borzalom. Ezek a gondolatok egy pillanatra réveteggé varázsolják tekintetét, aztán összeszedi magát és gondolatait, hogy ismét teljes figyelemmel fordulhasson az eridonoshoz.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. július 28. 17:53 Ugrás a poszthoz

Az én nagy kisöcsém
A levegő

Mikor Adrian megkérte, hogy kísérje el a végzős báljára, Shayleen gondolkodás nélkül mondott igent. Aztán gondolt csak bele, hogy a legutóbb ilyenkor mennyire pórul járt, mikor ruhát kellett néznie magának. Így tehát el kellett döntenie, mi legyen. Őszintén szólva nem volt egyszerű dolga, mert ráadásul tematikus idén a bál, tehát nehezítésképp a négy elemmel is meg kellett küzdenie. Először mindenképpen a földet akarta választani, mert az áll hozzá a legközelebb és elképzelései szerint, ha valaha elemi mágus lenne, akkor ez lenne az eleme, csakhogy... Egyetlen használható ötlete sem volt. Egyre csak közeledett a nagy nap, ő pedig végül minden mindegy alapon talált magának egyet, amit felvehetett.
Ideges. Nagyon kevés smink, egy magas sarkú cipő, kiengedett, szögegyenes haj. Bőven a kezdés előtt indult el, hogy felkereshesse Adriant, ugyanis nagyon jól tudja, hogy szüksége lesz a nővéri segítségre és mit ad Merlin, valóban! Csálén áll ez, kilóg az, nem jó itt, igazítani kell ott. Aztán egész gyorsan ráncba szedte egyetlen drága öcsikéjét és végre elindulhattak a bálba. Ez még akár egy Hamupipőke történet is lehetne, de nem az.
Testvére kijelentésén csak elmosolyodik, miközben megjegyzi magában, hogy van minek örülni. Nem arról van szó, hogy utál lány lenni, de talán sok minden máshogy alakult volna, ha fiúnak születik. A következő kijelentés viszont kizökkenti és egy pimasz mosoly ül ki a lány arcára. - Azért engem jobban érdekelne, ahogy egy ilyen cipőben botladozol - előre bök fejével, ahol egy platformos, iszonyatosan magas tűsarkú cipő villan elő a ruha alól. Nos, igen. Az sokkal murisabb, mint a hiszti és a smink. Tört fehéres, picit rózsaszín beütésű ruhájában úgy libben be Adriannel a nagyterembe, mintha a levegő fújná be. Habkönnyű anyagból varrt csoda ez, ami nem feszül rá Shayleenre, mégis kiemeli kissé csontos, csinos alakját.
- Köszönöm - jelentőségteljes pillantást vet öccsére, tekintetéből látszik, mennyit is jelent ez neki, mert mindketten tudják, hogy nem elsősorban a ruhára gondolt a fiú. Korántsem. Hanem arra, hogy Shayleen már jobb bőrben van. - Most viszont ideje bulizni egy kicsit. Mi van a barátnőddel, Izával? Csodálom, hogy nem vele jöttél.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. július 28. 18:09 Ugrás a poszthoz

Kevin

- Mindig is az voltam, nem tudtad? - ugyanolyan kedves és szép mosoly ül arcán, ahogyan eddig. Nem műmosoly, nem csak színlelés, tényleg érdekli minden. Túl sok időt fecsérelt el az anorexiájával, így pedig elég sok mindent kiengedett a kezei közül. Többek között Kevint is. Jó ideje nem tud már a fiúról semmit, csak abból táplálkozik, amire a múltból még emlékszik.
Úgy néz rá, mintha azt mondaná, "ugye nem gondolod, hogy nem ismerem ezt a nézést?" Mert igenis felismeri, ha Kevint valami kizökkenti, márpedig ilyesmire egyedül egy nő lehet képes. Nem felejtette el, hogy kisebb korukban egyedül Shayleen tudta őt kínosan édes hallgatásba is kényszeríteni, akár egyetlen ügyes mondattal vagy jókor találkozó tekintettel. Ezek a dolgok nem vesznek el nyomtalanul. Így hát kíváncsian várja a valódi választ, ami nem visszakérdezés.
- Naaaa, ne viccelj velem. Úgy lógatod az orrod, mintha a földön keresnél valamit. Nekem elmondhatod - mivel fogalma sincs arról, hogy az eridonos épp róla beszél, így egy egyszerű, bizalmasnak szánt mozdulatsor keretében végigsimít a fiú felkarján. Neki sejtelme sincs róla, hogy ez nem feltétlenül okos döntés, elvégre, ha Aiden csinálná vele ugyanezt, valószínűleg rögtön libabőrös lenne és felgyulladna a teste. De ugye a tudatlanság...
- Köszönöm - kissé tétován ejti ki ezt a szót, mintha nem lenne biztos abban, hogy tényleg jól néz ki. Bár ugye a bóknak mindig örülni kell, csak értitek. Ritkán hall ilyet őszintén, mert valójában a soványsága miatt nem néz ki jól. De ha valaki megdicséri, akkor csak ki kell néznie valahogy. - Azt hiszem felszedtem végre pár kilót, ezért nézhetek ki jobban, mint korábban. Te még láttál... - beharapja alsó ajkát, miközben fejét a kilátás felé fordítja. Hogy mondja ki? - Még otthon - tökéletes befejezés. Majdnem.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. augusztus 3. 11:37 Ugrás a poszthoz

Kevin

Kérdőn néz a fiúra, aki úgy nyögdécsel, mint egy zavarba jött óvodás az anyák napi fellépésen. De most komolyan, mitől jött ennyire zavarba? Tán Shayleen mondott valamit vagy ennyire komoly az a nőügy? Egyáltalán hogy nem veszi észre, hogy Kevin totálisan odáig van érte és olyan szerelmes, mint az ágyú, csak ki kéne lőni? Hát tudjátok, erre egyszerű a magyarázat. Csak azt nem veszi észre az ember, ami az orra előtt zajlik. Így hát levitásunk kissé tanácstalanul méregeti a másikat, hogy most akkor mi lesz.
Az azonban sokkal zavarba ejtőbb, hogy az eridonos megint végigméri a lányt, aki kezd feszengeni lassan. Legszívesebben bebugyolálódna hat réteg takaró alá, hogy ne is lássa senki az alakját meg semmijét. Ha ez nem volna így is éppen elegendő, hát akkor szükségeltetik még egy bók erre, minek hatására fülig pirul. Nem tudja, mit feleljen.
- Köszönöm, de nem kell ennyit bókolnod, nem szükséges - halálosan édes, ahogy lehajtott fejjel, pipacs pirosan próbál magyarázkodni, miért nem kéne tovább dicsérgetni őt, pedig ránézve az embernek megfogalmazódik a gondolat a fejében: ekörül a lány körül mindenki arra kárhoztatott, hogy magasztalja és kiemelje előnyeit, megmutassa neki, hogy mi van benne és elfeledtesse, mi az, ami hiányzik belőle.
- Kevin, te mi...? - most már totálisan összezavarodott és csak egy válaszra vár, hogy akkor most baj van, nincs baj, mennek vagy maradnak, beszélnek, vagy valami fura törzsi szokás szerint nyögve kommunikálnak... Minden megoldás érdekli, a jelen szitut leszámítva.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. augusztus 31. 17:37 Ugrás a poszthoz

Kevin, te öszvér

Nem túl illendő ilyesmit mondani, de ami igaz, az igaz: Shayleen hetek óta hajkurássza Kevint, hogy végre visszaadhassa neki a tárcáját. Hála annak, hogy őrült módjára elviharzott az erkélyről, kiesett a zsebéből ez a nem kevéssé fontos dolog, azóta pedig egyszerűen képtelen elkapni pár szóra az eridonost. Ez egy lehetetlen küldetés. Többször is látta a folyosókon, volt, hogy utána is szólt, sőt az is előfordult, hogy a srác pofátlanul farkasszemet nézett vele, de nem várta meg, csak lelépett. Egyszerűen nem tudta elkapni legalább arra az időre, hogy a tárcáját visszaszolgáltassa neki. Gondolhatjuk, mennyire idegesíti most már a dolog. Egyszerűen nem fér a fejébe, hogy mi rosszat tett, amiért ezt érdemli, meg ráadásul még hurcibálhatja is magával valaki más iratait, ami meg ki tudja, milyen látszatot kelt kívülről. Tán lopta, nem?
Szóval szó, ami szó, kissé pipa most már a fiúra, már nem is keresi. Úgy van vele, ha összeakadnak, akkor jól utánadobja majd a tárcát és mehet isten hírével, ha már ekkora tahó vele. És persze mit ad Merlin? Hogy a fejetlenség folyosójára fordulva pont őt pillantja meg. Véletlenek összjátéka volna? Fogalma sincs, de látja a megcsillanó lehetőséget, ami szajhaként illegeti magát előtte. Legyen.
- Kevin! - egy elnyújtott üvöltéssel rohan felé, mielőtt azonban a fiú rájöhetne, honnan jön a hang, vagy ha rájött, megpróbálna elmenekülni, nos... Nem fog tudni. Shayleen a szó legszorosabb értelmében ráveti magát, fel a hátára, a nyakába, teljesen mindegy, csak jól megkapaszkodik benne és nem ereszti. Ez persze kívülről elég különös látványt nyújthat, annyi viszont szent, hogy végre minden problémájukat megoldja - véleménye szerint. Nem ez a legnőiesebb verziója a megoldásnak, de valljuk be, sokkal több, mint a semmi.
- Nem engedlek el, amíg meg nem ígéred, hogy nem fogsz faképnél hagyni! - csimpaszkodik nagyon, szavaiból süt az elszántság. Ha kell, kampót akaszt Kevin bokájára és úgy fog utána vonszolódni, de most megbeszélik ezt a dolgot és pontot tesznek a végére. Pont.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. szeptember 6. 17:41 Ugrás a poszthoz

Kevin, te gyökér

Bele sem gondolt abba, hogy rohamával mennyi mindent idézhet elő, vajh mennyi kimenetele lehet egyetlen döntésnek. Kezdődhetett ott, hogy mint egy megtermett férfiember, egyszerűen csak hátrapillant, hogy "nini, mintha légy szállt volna rám, ó Shay, te vagy az?" Meg persze volt olyan forgatókönyv, hogy meginog picit, de aztán talpon marad. Az utolsó variáció, ami mind közül a legrosszabb, túl későn kezdett villogni a levitás agyában, már javában benne volt az ugrás lendületében, így úgy döntött, egyszerűen csak hagyja megtörténni. Tényleg.
Igyekszik stabilan megkapaszkodni a fiúban, legalábbis amennyire tőle telik, csakhogy ez a rögtönzött kicsi a rakás túlontúl ingatagnak bizonyul és igen hamar dőlni kezdenek. Shayleenben nem tudatosul, hogy egyébként egy Bájital Balaton kellős közepén tocsognak, így csak egy utolsó, ijedt sikkantásra maradt ideje. A földet érés őt is megviseli, mindkét térde a padlóhoz csapódik, kezeit viszont időben el tudja húzni, így legalább többi testrésze puhára, nevezetesen Kevinre esik. Ez már majdnem tökéletes manőver volt. Az adrenalin száguldozik ereiben, miközben felül, de nem száll le az eridonosról. Hogy is ne! Még a végén megint megszökik.
- Mondom itt maradsz, mert beszélni akarok veled! - mintha csak egy fogyatékosnak magyarázná, emelt hangerővel tagolja szépen a mondatot, hogy a srác egészen biztosan megértse. - Hetek óta üldözlek, hogy visszaadhassam a nyavalyás pénztárcádat, de te állandóan elmenekültél előlem. Nem hiszlek el, mivel érdemeltem ezt ki? - felháborodottan teszi karba kezeit mellkasa előtt, ám nem úgy tűnik, hogy meg fog mozdulni. Neki most jó helye van Kevin... Fenekén? Derekán? Csípőjén? Mindenhol.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. szeptember 11. 10:42 Ugrás a poszthoz

Hercegh Kriszpin

Úgy döntött, hogy a saját fejlődésének és betegségéből való kiútjának velejárójaként segít majd a Shanes előkészítőben és önkénteskedni fog. Noha már beszélt erről az igazgatóval, ő nem kötött ki konkrét időpontot arra, mikor kell jönnie. Azt mondta, bármikor szívesen látják őt, de leginkább a délutáni foglalkozásokon. A levitás sokat töprengett rajta, vajon tényleg bölcs gondolat-e, hogy bejárjon és segédkezzen, elvégre olyan alapvető kérdések merültek fel benne, hogy alkalmas-e rá, érdemes-e, végtére is egyelőre ő sem tudna létezni segítség nélkül. Orvosi segítség nélkül. Azonban még ha arra is jut, segít, mi lenne a legmegfelelőbb módja ennek? Pénzt adományozni sajnos nem áll módjában, hiszen nemrég vették meg öccsével a falubeli házukat és már ahhoz is segítséget kellett kérniük. De elég-e pusztán a jó szándék ahhoz, hogy tényleg tegyen valami érdemit? Legyen bárhogy, elhatározta, hogy a mai délután alkalmával ellátogat a kicsik közé és visz magával pár finomságot - lefordítva most bevásárol és süt nekik süteményt, visz be gyümölcsöt. És igen, talán játszik és beszélget is velük erről-arról.
Ennek köszönhetően a piactéren kószál és igyekszik a lehető legjobb minőségű alapanyagokat beszerezni. Teljesen egyértelmű, hogy rendetlenül kavarognak fejében a gondolatok, s mi sem mutatja ezt jobban, minthogy nagyjából két perce ugyanazt az almát tartja a kezében és elbambulva nézi. Hogy most pontosan mi játszódhat le benne az jó kérdés, ő azonban nem érzékeli, hogy mióta csinálja a... Semmit. Csak akkor ocsúdik fel, mikor valaki hátulról meglöki, de így sem tart sokáig a hatás. Észre sem veszi, hogy a táskájából már el is emelték a pénztárcáját, így a vásárlás kimenetele már semmiképp sem lehet sikeres. Nagy nehezen összeválogat két kilót a gyönyörű áruból és fizetne is, csakhogy...
- Egy pillanat, nem találom a... - a táskájába túró mozdulat hozza meg a felismerést, s a keresés egyszeriben kétségbeesetté válik. Pedig elhozta. Itt volt. De már nincs. Szerencse, hogy az iratait máshol tartja. De akkor is, hol a tárcája?
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. szeptember 12. 21:50 Ugrás a poszthoz

Hercegh Kriszpin
a minihős

Pedig gyönyörű darabokat választott, talán a legszebbeket, amiket fellehet itt az ember. Egy dolog azonban tény: elvből vásárolni nem igen lehet, pénztárca híján pedig itt kell hagynia az almákat. Pánikba esetten kotorászik a táskájában, érzi, hogy végtagjai remegni kezdenek, miközben az idős hölgy mosolyogva várja az eredményt. Ő még nem tudja, hogy mégsem lesz ebből vásárlás.
Mikor már a sírás határán fordulna az eladó felé, egy kisebb fajta zajongásra lesz figyelmes. Az öregasszonnyal egyszerre fordítja fejét a hang irányába és egy elnézést rebegve megpróbál odafurakodni, hogy lássa mi történik. Pont akkor ér oda, mikor a pénztárcák előkerülnek. Nem lát sok mindent, csak saját értékén akad meg a szeme, ettől pedig kettős érzése támad. Először is iszonyúan szégyelli magát, hogy nem figyelt eléggé, másrészről viszont hálás is az idegennek, hogy kiszúrta a tolvajt. Már csak zavarát kell legyőznie, hogy ne a föld alól nyúljon ki a keze és kuncsorogja vissza a tulajdonát. Sohasem fordult még elő vele ilyesmi. A tömeg azonban lassanként oszolni kezd és a két pénztárcából már csak egy marad, az övé. Mély levegőt vesz és kissé bizonytalanul sétál oda a férfihoz - nem tehet róla, introvertált személyiség és csak a szükség szüli a beszédet.
- Az az enyém - hangja elég halk, de határozott, így kétség sem férhet hozzá, hogy a kis krémszínű tárca az ő tulajdona. Beharapja ajkát, mert fogalma sincs, hogy most mit kéne csinálnia, végül úgy dönt, hogy illendő lenne kicsit bővebben is beszélnie. - Köszönöm, hogy visszaadja. Mármint nemcsak az enyémet találta meg, de az enyémet is és... - szinte ráharap a nyelvére, hogy elég volt. Nem tudja nem szimpatikusnak találni a tolvaj lebuktatóját, hiszen eleve az, hogy kiszúrta a dolgot (mert senki ne mondja, hogy véletlen volt), majd még tett is azért, hogy mindenki visszakapja, ami az övé. Ez egy... Jó dolog. - Szóval köszönöm - végül elmosolyodik, bár nem olyan nagyon széles a görbe, de ez is megteszi. Nem szabad elfelejtenie, hogy nem egy gazemberrel, hanem egy minihőssel beszél - hős mondjuk superman, de a hétköznapok megmentői minihősök.
- Mondja csak, hogy szúrta ki azt a férfit? - közben nagyon udvariasan és finoman elindul vissza az idős hölgyhöz, hogy kifizesse az almákat, remélve, hogy a férfi vele tart egy darabon. Ha nem is, a választ mindenképp megvárja.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. október 1. 18:40 Ugrás a poszthoz

Hercegh Kriszpin
a minihős

Talán a férfinak nem több ez, mint egy könnyed jó cselekedet, amit bármely más ember megtett volna a helyében. Shayleen viszont jól ismeri a tömeget, a sok arcot, akik mind ugyanolyanok: ha látnak is valamit, szemet hunynak, ellenőrzik saját értéküket és megnyugvással konstatálják, hogy velük minden oké. Mi értelme lenne bármennyi időt fordítani arra, hogy másokon segíthessenek? Ezt a mentalitást tapasztalta egész idáig, gyakran még az orvosoktól is. Önimádattal telve pöffeszkedtek székükben és fölényesen hümmögtek, semmitmondó kérdéseket tettek fel és a válasszal sem törődtek. Számukra minden betegség, így az anorexia is egy múlandó szeszélynek bizonyult, nem tartották érdemesnek a problémát arra, hogy foglalkozzanak is vele mélyrehatóbban. Mondhatjuk, hogy a levitás elvesztette reményét az emberiségben egy kissé.
Nem szeretne udvariatlan lenni, azonban most, hogy végre van mivel fizetnie, talán vissza kéne mennie az asszonysághoz és elhozni az almákat. Könnyeden teszi fel az első kérdést, ami eszébe jut, hiszen ő maga mit sem vett észre a lopásból. Persze, meglökték, de ez egy piacon annyira általános dolog... Nem szól ugyan semmit, mikor a férfi először exkuzálja magát, elvégre nem várhatja el, hogy válaszoljon vagy vele tartson, mégis kiengedi a sokáig benn tartott levegőt, mikor beszélni kezd. Megnyugtatja a másik jelenléte, bár nem tudná megmagyarázni miért. Jó az aurája vagy a kisugárzása - ki miben hisz.
- Az az igazság, hogy nem is gondoltam, hogy baj lehet - megvonja vállát, miközben odaérnek a gyümölcsöket áruló idős hölgyhöz és átnyújtja neki a fizetséget. Egy mosoly kíséretében veszi át az almát, majd Kriszpin felé fordul. - Ilyen tömegben teljesen normális, hogy az emberek egymásnak mennek. Vagyis nem annyira szokatlan - egy picit kijavítja magát, elvégre lehetne úgy közlekedni, mintha nem egy elefántcsordát alakítanának egy természetfilmben, de mindegy.
- De végül igazad lett. Vagyis, igaza - kijavítja magát, mert kissé megzavarta, hogy a férfi letegezte őt. Ennyire fiatalnak tűnik? Na nem mintha szeretné a magázódást, csak különös. - Nem mindenki próbált volna meg megbizonyosodni erről, bár igazán nem szeretném zavarba hozni - egy kedves mosoly ível ajkaira, ahogy megtalálja Kriszpin tekintetét. Még soha nem találkozott vele, ami persze nem jelentene semmit, de mióta a faluban lakik, azóta elég sokakat, legalább látásból megismer. Mégsem faggathatja a férfit minderről.
- Tudna nekem segíteni egy keveset? Már egy ideje el szerettem volna menni fűszerekért, de ebben a labirintusban sehogy sem akadok rá az árusra, akit említettek nekem. Elkísérne? Persze csak ha nem tartom fel, mert azt igazán nem szeretném.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. október 1. 19:08 Ugrás a poszthoz

Kevin, te faragatlan

Annyira nagyon pipa volt már Kevinre, hogy az csuda! Midőn a természet alkotta férfiember hetykén menekült előle az elmúlt hetekben, úgy a Shayleenben felgyülemlő méreg és düh is csak egyre több lett. S kellett ez az eridonosnak? Hogy a lány már a legkegyetlenebb és legvégsőbb fegyverhez nyúljon? Kellett ez? Minden bizonnyal nem.
Most viszont, ha már egyszer be kellett vetni, bevetette, ennek eredményeképp most a földön hevernek. Illetve csak a fiú, a levitás köszöni szépen, kényelmesen elüldögél a formás fenéken, amit arra teremtettek, hogy pihe súlyát ráhelyezze. S hogy eszébe jutott-e felkelni onnan? Nem, nem jutott, azonban a lassan bájitaltól tocsogó nadrágja meggyőzi, hogy felkeljen. Véletlenül sem Kevin szavában bízik, hiszen már abban sem lehet biztos, hogy igaz, amit a srác kérdez.
- Legyen, de ha megint elszaladsz, akkor megtartom a tárcádat - nem mintha ez a durcizás bármilyen formában is fenyegető lenne, de azért ő nagyon próbálkozik. Lekászálódik Kevinről és előveszi pálcáját, hogy egy bűbáj segítségével tisztává varázsolja magát és ruházatát. A fiúval viszont nem ilyen kedves. Egyetlen manát sem hajlandó pazarolni egy olyan emberre, aki direkt kerüli őt, mindenféle indoklás és bűntett nélkül. Így hát igen, megvárja, hogy a fiú felkeljen, meg végighallgatja, amit mond, de nem hatja meg semmi sem. Ez már a vég kezdete.
- Akkor magyarázd már meg legyél olyan kedves! - felháborodottan fonja keresztbe karjait mellkasa előtt és sértetten néz a fiú szemébe. Soha ne felejtsd el, hogy egy anorexiás lányt csak egyszer bánthatsz meg, utána már szhatod. - Tudod milyen rossz volt, hogy nem is álltál szóba velem? Már hetek óta vissza akarom adni a tárcádat, de meg sem álltál, direkt kerültél! Mintha nem is tudom, leprás lennék! Könnyebb lenne megmondani, hogy idegesítelek, mint ez a bohóckodás - ismét megemeli a hangját és eléggé engesztelhetetlennek tűnik. Nos, drága Kevin, most előveheted a legeslegjobb indoklásodat, hogy megbékítsd, mert az, hogy sajnálod, bizony vajmi kevés lesz ide.
Catherine Shayleen Black
INAKTÍV


kalitkába zárt madár
RPG hsz: 229
Összes hsz: 750
Írta: 2016. október 15. 13:06 Ugrás a poszthoz

Öcsibogyó
Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom.

Noha egy házban élnek, alig kommunikálnak, ráadásul Adrian annyira megorrolt rá, hogy végül haza is költözött a szüleikhez. Illetve az ő szüleihez, mert Shayleen nem hajlandó elismerni azt a két akárkit. Otthon persze nyilván ellene van hergelve az öccse, így az utolsó támaszát is kirántották alóla. Nem boldog.
Most pedig kapott egy levelet Adrian-től, hogy találkozzanak a játszótéren. Talán már a cuccait is össze kéne csomagolnia és visszaköltöznie a kastélyba. Miért kellett múltkor mindent Adrian fejére borítania? Miért borult ki annyira? Nem lett volna szabad, hiszen nagyon jól megtanulta, hogy akkor van biztonságban és békében az ember, ha mindent magában tart. Eddig így is volt, nem mondott semmit az öccsének, hagyta, hogy jótékony tudatlanságban éljenek egymás mellett és, míg ő a saját poklát járta meg, meg sem fordult fejében, hogy testvére is leszállt a sajátjába. Hogy őt is ugyanannyira bántotta minden, mint a lányt, hogy neki sem volt könnyebb. Hogy egyedül volt, pedig szüksége lett volna Shayleenre, aki viszont azt hitte, pont azzal óvja meg a fiút, ha bezárkózik. Nem akarta, hogy Ő is úgy nézzen rá, ahogy az orvosok, ahogy a szülők, ahogy mindenki. Neki csak egy jó, gondoskodó, szerethető és értékes nővér akart maradni, aki fontos. Végül mégis mindent elrontott.
Nehézkesen indul el közös házukból és még egyszer ránéz. Üres nélküle. Letöröl egy könnycseppet és lenyeli a bánatát. Ahogyan azt is, hogy mióta Adrian elment, azóta megint alig eszik, ez viszont a legkevésbé sem az anorexia, sokkal inkább a depresszió velejárója. Nem tud aludni, álmatlanul forgolódik, étvágytalan, folyton fáradt és képtelen kimozdulni a kis zugából. Csak fekszik egész nap a takaró alatt és már olyan gondolatok is megfordultak a fejében, hogy ő teljesen haszontalan. Hogy már senki sem szereti és senkinek sem kell.
A játszótérhez érve habozik, hogy odamenjen-e a fiúhoz, hiszen nem tudja, hogyan nézhetne a szemébe. Végül minden bátorságát összeszedi és megindul felé, azonban a kutyust észre sem veszi. Sötét is van már, gyenge is már, fél is. Semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Catherine Shayleen Black összes RPG hozzászólása (124 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 5 » Fel