Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kellemesen csendben heverészik a fűben, ahogyan arra már oly régen vágyott. Lehunyja szemét, élvezi a napot és a finom szellőt, amikor lépteket hall. Kikerülnek, gondolja magában, ám ha ezt hiszi, akkor bizony nagyon téved. Épphogy elszunyókálna, amikor valaki leveti magát mellé. Hogy honnan tudja, hogy pontosan mellé? A testének egy részét jelenleg nem süti a nap, ennek eredményeképp pedig azon a ponton fázni kezd. Istenek az égen! A mély hangot hallva kinyílnak szürkésbarna szemei, tekintete pedig a mellette ülő férfira vetül.
- Érdekes, épp egyet sem látok - óvatosan felvonja fél szemöldökét, majd felnevet. Jobb karját szemére fekteti, hogy a még erőtlen nap ne vakítsa meg, majd végül úgy dönt, felkönyököl. Jobban megnézve a társaságát, már annyira nem is ellenkezik, hogy ne egyedül üsse el drága, ám igen haszontalan idejét. Nyalni való választás ez a fiatalember, én mondom.
- Gyógynövénytan - elég furán pisloghat a másikra, de nagyon ideje sincs kifejteni, mert ez a pasas beszél. Sokat beszél. Hát hogy lehet így flörtölni valakivel, ha még beszélni se hagyják az embert? Na de majd ő mindjárt kibontakozik itten, nehogy nyúl szaladjon a dirrdurral, mert az igazán nem járja. A bemutatkozás alatt észrevétlenül megfigyeli az ismeretlen vonásait és oldalra billenti a fejét. Ismerősnek hangzik a név, de vajon honnan? Nem is fontos. Súlypontját két kézről mindössze bal kezére helyezi és Viktor felé nyújtja jobbját.
- Catherine, de szólíts inkább Shayleennek. Bár viccet félretéve, Catherine Shayleen Black vagyok, kedves Vikendre - biccent is egyet és széles mosolyt varázsol arcára. Pont ugyanazok a szavak, csak kicsit mégis másképp. Nem kigúnyolja Viktort, esze ágában sincs, de ha már lúd, legyen baromfi, nem árt megcsillogtatni fergeteges humorérzékét. Nem mellesleg barátságos ő, ezt pedig a srác is könnyen leszűrheti a közvetlen reakcióiból.
- Szerencsétlenségek embere, ki vagy te, hogy lábadat mered tenni e friss gyepre? - kissé átköltve ugyan, de mondandója értelmét megtartva mindössze arra kérdez rá, miért nem látta eddig és mit keres most itt? Az aranyos görbe ott ül az arcán, hosszú idő óta először.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Kviddicspálya

Egy dolgot már most tisztázzunk. Ha Shayleen eszik, akkor nem marad más hátra, mint a minél hamarabb kivitelezendő edzés. Most sincs ez másképp, hiszen sikerült magát rávennie némi táplálkozásra. Ami így nem igaz, ugyanis ezúttal a szemei koppantak a nagyterem asztalánál. Nem, ez nem vicc, szinte hallani lehetett, ahogy kiesnek és folyamatosan kopognak. Mint tudjuk, leányzónk gyomra apró kis ponttá zsugorodott, ráadásul látszólag legyengült szervezete nem is bírt volna el nehéz kajákat, így salátát evett, ahogy szokott, de most nagyon sokat. Magához képest nagyon sokat. Elégedett is lehetett volna ezek után, csakhogy a bűntudat mardosni kezdte. Mi van, ha ezzel most felszaladnak a kilók? Hiszen már látja is a felesleget! Tarthatatlan állapot. Egy bő, combközépig leérő fekete pólót kapott magára, hozzá egy majdnem térdig nyúló pulóvert vett fel, alulra pedig a fekete cicanadrágra hasonlító tréningnaciját. Jah, meg ugye edzőcipő. Így azért nem is tűnik olyan soványnak, lévén a nagy cuccok mindent ügyesen elfednek.
A kviddicspályára indul, mert ugye ott úgysincs senki, de kiérve meg kell lepődnie. Társasága akad. Mély levegőt vesz, pánikra semmi ok. Lekapja magáról a pulóverét, de szinte rögtön meg is bánja, nem neki találták ki ezt a hűvös időt. Hogy minél hamarabb felmelegedjen, futásnak ered és bár soha, senki nem gondolná, de az erejük teljében lévő embereket meghazudtolóan is kemény futásba kezd. Először lassabb tempóban kocog, majd két kör után rákapcsol rendesen. Érzi, ahogy vér dobol a fülében és, bár van egy fiú is a pályán, nem törődik vele. Kalóriát számol. Ha még fut öt kört, akkor talán megúszhatja a saláta általi halált…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Teljesen letaglózta az a fejlemény, hogy Aiden elhívta a bálba. Sok mindenre számított, de erre biztos nem. Tulajdonképpen elkönyvelte, hogy nem fog elmenni, hiába végzős és nem is fog keringőzni senkivel, majd a szobájában marad és lesz valahogy. Úgy érezte kínos lenne felkeresnie bárkit, hogy menjen el vele, végtére is ez nem a lány dolga lenne, nem? Szóval totálisan meglepte, mikor a folyosón előretörve megállította őt a rellonos, hogy elhívja. Köpni-nyelni sem tudott, de hálás volt, nagyon hálás, s igent is mondott.
Ma, a bál napján azért támadnak kétségei: mi van, ha Aiden meggondolta magát? Hiszen ki akarna egy olyan csajjal menni valójában is, aki részegen lesmárolta őt, aztán megvádolta isten haragja se tudja, mi mindennel, ennek tetejében hányt a szeme láttára és kinyögte, hogy anorexiás. Shayleen totális csődtömegnek érzi magát és hiába olyan a ruhája, mintha ráöntötték volna, nem javít savanyú hangulatán. Ezek a sötét gondolatok nem akarnak távozni fejéből, újra és újra kísértik őt, ahogy haján elvégzi az utolsó simításokat. Ha már nem egy főnyeremény, legalább nézzen ki valahogy. Kicsit idegesen indul meg a Nagyterem irányába, várja a sorsát, felkészül arra, hogy a rellonos esetleg meggondolta magát. Nem arról van szó, hogy nem bízik benne, pusztán csak ismeri saját magát, látja saját magát és tudja, nem érdemli meg azt a kiváltságot, hogy most jó legyen neki.
Megérkezve először nem szúrja ki Aident, ez pedig pánikba ejti. Már szólítják is a végzősöket a keringőre, elhangzik az ő neve is és továbbra se találja a párját. Néhány kíváncsi szem rá mered. Elkésett. Shay lekéste az esélyét. A többiek már állnak fel, ő pedig lehajtja fejét, hogy ne lássák vörösödő arcát. A találka időpontját korábbra kellett volna megbeszélni, ennél nem lehetne kínosabb a szituáció. De nem sír. Igazából már minden mindegy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Shayleen teljesen paffra kerül. Mitévő legyen most? A neve elhangzott, de párja az nincs, így pedig nem keringőzhet. Bármennyire is igyekszik, hirtelen pár könnycsepp kezdi csípni a szemét. Utálja, ha gyenge. Nem akar gyenge lenni, de nem csodálkozom a viselkedésén. Kudarcot vall a gyógyulásban is. Az utóbbi napokban alig mozdul ki a szobájából, ahogyan enni sem eszik. Fogalma sincs, mikor érkezett meg ez a hullámvölgy, de eredményezett pár mínusz kilót. Szégyelli a dolgot, a legutóbbi Zójával való találkát le is mondta, nem akar beszámolni a romlásról, pedig ez minden szakkönyv szerint természetes, de neki nem. Ahogy egyre mélyebb süllyed a depresszióba rájön, neki fogyókúrára van szüksége, az az egyetlen biztos pont az életében. Még Aiden is ráunt.
Ezekkel a gondolatokkal bámulja a földet, mikor valaki megragadja a kezét és húzni kezdi. Ijedten kapja fel a fejét és hirtelen megkönnyebbülés árad szét testében. Eljött. Itt van. Akkor Shay mégsem szúrta el annyira, mint hitte. Továbbra is kissé meglepetten pislog a fiúra, miközben a tánc megkezdődik. Kezek kerülnek a kezekbe és csusszannak hátakra, a zene pedig felcsendül. Most megint közel van a rellonoshoz, ami mint máskor is, most is furcsa érzést kelt benne. Soha nem volt még senki ilyen közeli barátja, mint most ő.
- Ne haragudj, hogy késtem, én... - elvörösödik arca, ahogy lesüti szemét. Alig bírja tartani a szinte kötelező szemkontaktust a másikkal, sőt, nem is bírja. Hirtelen olyan nevetségesen érzi magát a ruhájában, a gondosan elkészített hajával, azzal a nagyon halvány pirosítóval, amire - így utólag meggondolva - semmi szüksége sincsen. Bolondot csinált magából, hogy nekikeseredett ahelyett, hogy korábban jön és megkeresi Aident. De már mindegy, végül is táncolnak és kellemes érzés a fiú erős karjaiban lennie. Szinte egy örökkévalóságnak tűnik, mire véget ér a szám és meghajolhatnak. Ó te jó ég, utálja a feltűnést, így szó szerint arrébb menekül, megragadva partnere kezét.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - mélyen a fiú szemébe néz és észre sem veszi, hogy idő közben teljesen elvész benne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Aiden magabiztos mozdulatokkal vezeti a lányt, aki szinte csodálattal követi. Hiába, a fiú mindig tud neki újat mutatni. Talán ezért is kedveli annyira őt: mert mindig kirántja a sötétségből, amibe újra és újra belesüpped. Nem nehéz gyengének lenni és engedni a betegségnek, a magánynak, a depressziónak és mindennek, ami csak lefelé taszítja az embert. Azonban fél is tőle: az érzelemáttétel veszélyes dolog, mert ha egyszer csak az alany eltűnik, a beteg összetörik. A saját lábára kell állnia, de ez egyre nehezebben megy neki, főleg mert úgy tűnik, egyetlen ember mellett él igazán.
- Igazad van - bólint végül és kiengedi a benn ragadt levegőt. A tánc további része csendben telik, csak forognak és emelkednek, suhannak a parketten. Viszont egyetlen dolog beárnyékolja a táncot. Ugye nem túl nehéz? Mármint, amennyi emelgetés van, ugye nem akkora, mint egy vemhes tehén? Igyekszik megszabadulni ettől a gondolattól, ám mindhiába. Annyi a szerencse csak, hogy arcára nem ül ki mindez. Amint vége, lehúzódik gyorsan és oda sem figyel Aiden káromkodására. Majd elhalkul a cifra és valóban, megtörténik. Megállva szembe is fordul vele, ez azonban végzetes dolognak bizonyul. A dicséretre lábujja hegyéig elvörösödik és szinte rögtön leszegi a fejét.
- Köszönöm - ezeket az ösztönös reakciókat persze a fiú már jól ismerheti, amilyen sok időt együtt töltöttek eddig... De Shayleen csak nem tud uralkodni magán, könnyű zavarba hozni. A kérdésre felkapja fejét, majd cipőjére szegezi, vagyis inkább ruhája szegélyére. - Nem erről van szó, csak... Ki akarna velem táncolni? - kínos mosolyra húzódik szája, ahogy ismét felpillant és szinte rögtön folytatja is, mielőtt elveszti maradék bátorságát. - Meg nehéz is vagyok, aztán ki emelgetne egy... Tehenet - az állatot már csak mormolja maga előtt, ebben a zajban pedig, ha van szerencséje, a rellonos meg sem hallja, mi csúszott ki a száján. Elképesztő, hogy milyennek látja magát és én magam sem hiszem el, hogy ezt képes mondani. Olyan szép és vékonyka, szinte összetörik az ember kezében, ha szorosabban fogja. De mintha ez számára láthatatlan lenne. Végül megköszörüli a torkát és ismét Aiden szemébe néz.
- Azt hiszem... Vagyis csinálhatnánk valamit - beharapja alsó ajkát, aztán megpróbál egy elszabadult tincset kifújni a szeméből. A fenébe is. Nem elég, hogy a kinézete amúgy is maximum tűrhető, most már az sem. De ezt már tényleg nem osztja meg a másikkal, semmi szükség rá, ez végül is egy végzős bál, az ő napja. Még akkor is, ha kissé feszeng és megint a vödör fenekén ül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Végre megszabadul a reflektorfény rá nehezedő súlyától. Na nem mintha az egész iskola egyedül őt, Catherine Shayleen Black-et nézné, de még mindig nem az a feltűnési viszketegségben szenvedő lány. Egyébként, a közösségi középpontba kerülésen kívül még a nyilvános evést utálja nagyon, de hála a jó égnek, ettől a ponttól talán el lehet tekinteni egy jó ideig. A másiktól viszont kevésbé: Aidentől nem lehet. A fiú állandóan, minden körülmények között borzasztóan zavarba tudja hozni navinésünket. És mi tagadás, ki is használja a lehetőségeit, mondhatni bántóan visszaél velük. Mégis, a lányban minden alkalommal megmozdul valami, ami egy kis mosolyt is csempész a bókok után járó elvörösödés mellé.
- Sajnos azt kell mondjam, hogy ezzel egyedül vagy - még mindig kicsit pirospozsgásan pislant fel partnerére, de igyekszik nem elhúzni a pillanatot. Épp elég színelváltozást láthattunk már Shayleentől, ha pedig ez így megy tovább, fogunk is egy darabig. Ha már erre járunk. Az ifjú unikornisunk animágia esetén biztosan rákká változna, megelőzendő a pironkodást, de ez persze csak spekuláció.
Most végre egyenesen felnéz Aidenre és arcáról semmilyen érzelem sem olvasható le. Kicsit olyan érzés, mintha az eddig nyitott ajtóit becsukta volna és elzárná magát mindentől. Nem értesz semmit. Gondolatai a sikertelenségről, a hibákról, arról, hogy még a fogyókúrában is kudarcot vallott beférkőznek fejébe, most azonban nem bírja megállítani. Látja, hogy a rellonos igyekszik összeszedni gondolatait, de mintha csak külső szemlélője lenne a párosuknak. A fény egy pár pillanatig kivész a szeméből és csak akkor tér vissza némileg, mikor kiderül, túl hangos volt a tehenes megjegyzés. Pislog kettőt és lesüti a szemét. Mit mondhatna erre? Bizony fáj az igazság mindenkinek, legalábbis ezt gondolja. Többet viszont nem szólal meg: nem ront a helyzetén. Amint a fiú rájön, hogy Shayleennek igaza van és kövér, ott fogja hagyni. Csak idő kérdése. A sötét végkimenetelek újra betolakodnak elméjébe, amikből Aiden meleg, erős ujjai rántják vissza. És persze az a fránya bók.
- Te komolyan sportot űzöl abból, hogy zavarba ejtő dolgokat mondj nekem? - ismét teljesen elvörösödik. Képtelen hozzászokni a random érkező kedves megjegyzésekhez. - Köszönöm - megint lesüti a szemét, viszont nem húzza el a kezét, pedig első ijedtében megfordult a fejében. Inkább nagyon finoman és óvatosan megszorítja azt, de csak leheletnyit. Ettől pedig olyan ártatlanság érzésem van, hogy megyek és vásárolok neki némi belevalóságot és merészséget. Addig viszont, míg ezeket beszerzem, lássuk merre tovább.
- Ha nem megyünk oda a parkett közepére, akkor táncolhatnánk még - bátortalanul veti fel az ötletet, mert a kimondatlan valódi válasz benne kavarog. A közeledben szeretnék maradni. - Ha nincs kedved, le is léphetünk, vagy nem tudom, csak egy ötlet volt - idegesen egyik tincséhez kap és csavargatni kezdi. Ritka, hogy bármiben is az ő akarata érvényesüljön és ne másé. A hirtelen kapott szabadságtól pedig meg is rémül kissé, ennek tudható be különös reakciója. Igazi csodabogárnak érzi magát és minden bizonnyal a rellonos is ezt gondolja róla: egy ideig még biztos érdekes lesz neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Eléggé reggel van és hosszú idő óta először hajlandó kimerészkedni szobatársaival együtt a kis odújából, hogy a Nagyteremben étkezzen. Vagy valami hasonlót csináljon. Körülötte mindenki túl elevennek és túl kommunikatívnak hat, így Shayleen amolyan szürke pöttyként járkál közöttük. Az egész úton ott sétál a csajokkal, de nem nagyon szólal meg, ha kérdezik is csak rövid válaszokat ad. Foghatnánk ezt a betegségére, de igazából csak fáradt: ezt teszi az alvászavar. Az éjszakái jobb esetben telnek csak félálomban, rosszabb napjain még abba sem. Így szokott rá a kávéra, feketén. Nem tesz túl jót amúgy is meggyötört szervezetének.
Az asztalnál ülve ugyan egy falatot sem eszik, de végre beszáll a diskurzusba. Mi több, még mosolyt is csalnak arcára a többiek hihetetlen ötletei és néhol igen vicces megszólalásai. Túl sok hírrel nem szolgálhat, de láthatóan mindenki örül, hogy végre kezd feloldódni. Egyik fiú háztársa épp nagy sztoriban van, mikor Aiden levágja magát mellé. Csak úgy, hívatlanul. Nem zavarja, csak furcsállja, végtére is mi dolga egy rellonosnak a navinések asztalánál?
- Jó reggelt - arcára jóleső reggeli, álmos mosoly ül ki és a fiú felé fordul, elnézést kérve a többiektől, akik sokat sejtető mosollyal bólintanak. Mit tudnak ők, amit a lányunk nem? Mindegy is. - Kóma van, de látom nálad is. Tudod, mikor mondtál nekem olyat, hogy "mizu"? Soha - azzal végre elterül egy hatalmas vigyor az arcán. Nos, valóban. Eddig sosem sikerült normális körülmények között találkozniuk, a mai az első. Mindig volt valami extra. Szalmonella, másnaposság, végzős keringő... Végre egyszer nyugi van. Egyelőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

A kora reggel mindig megviseli az embert, főleg akkor, ha amúgy sem él aktív életet. Persze ez is abszolút szubjektív dolog: mi számít aktívnak? Shayleen például hosszú idő óta először megy a többiekkel reggelizni, ez tőle szokatlan. Mások viszont állandóan jönnek, tehát nekik normális. Ahány ember, annyi variáció egy témára. Épp egyik férfi nemű háztársát hallgatja, mikor egyszer csak Aiden megjelenik és levágja magát az asztalukhoz. Nem mondhatnánk, hogy a navinés nem lepődik meg, de arcáról nem igazán lehet leolvasni semmit. Legfőképpen érzéseket. A lányok somolyogva fordulnak el, mintha csak jelezni akarnának valamit. Én tudom, mit, de a kis salátatündéremnek dunsztja sincs róla és talán addig jó.
- Hát ez igazán kedves tőled – unottan pislog a fiúra és lazán hagyja, hogy lenyúlja előle a pirítóst. Amúgy sem ette volna meg, így még a dolgát is megkönnyíti a srác. Talán nem is baj, hogy idejött, legalább valami hasznosat is csinál azon kívül, hogy elvonja a figyelmét. Vagy inkább magáénak követeli. Ez mellesleg igen gyakran előfordul, tekintve, hogy a fiú mindenhol ott van, de tényleg. Most például mint derült égből Aiden csöppent ide és éppen akadályozza a nagy nehezen megkezdett szocializációs folyamatot. Ha ez nem volna elég, az egoizmusa szépen lassan megrepeszti a nagyterem plafonját és Merlinre mondom, nem akar itt lenni senki, mikor az leszakad.
- Haha, humoros vagy. De képzeld, valahogy csak elfoglalom magam nélküled is – egy kedves mosoly ül ki arcára, de hangjából csak úgy süt az él. Nem akarja ám bántani a rellonost, valószínűleg nem is nagyon tudná, csak nem szereti, ha valaki istenségnek képzeli magát. Akkor sem, ha az illető külső tulajdonságai okot adnak erre. – Minek köszönhetem a látogatásodat?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Ösztönösen fintorodik el. Hát, ha cukiság az, hogy lenyúlják az ember kajáját - és most tekintsünk el attól a ténytől, hogy Shayleen ezt valóban nagyra értékeli -, ráadásul úgy csinálnak, mintha ők szellentették volna a passzát szelet... Nos, nem. Egészen másképpen értelmezik a szavakat, ezt pedig nem először kell megfigyelnie. Talán néha egyeztethetnének is. De tényleg, csak néha. Egyébiránt nincs baja a fiúval, hiszen volt már vele normális is, keringőztek, meg minden isten haragja. Szóval jah, nem rossz arc.
- Nincs nálam kés, majd legközelebb - kiölti nyelvét, hiszen éljenek a szóviccek! Most persze szívesen fordulna vissza eddigi asztaltársaságához felszegett állal és diadalittas mosollyal, de leköti a figyelmét a rellonos. Nagyon jó barátok, a maga fura módján, de navinésünk bízik benne, ami igen ritka adomány. Még egy ember érdemelte ezt ki, de ő nincs a jelenlévők között, így nem említem a nevét. Nem, nem Voldemortra célzok, odáig nem süllyedt a lányom.
- Bizony megtisztelsz, egyenesen le vagyok nyűgözve, nem látszik? - szinte ijedten hőköl hátra, mintha a feltételezés is kiborítaná. Pedig, ha tudnánk, mennyire megjátssza magát. Kár, hogy nem tart néha "savazzuk Aident" napot, tök jó kikapcsolódás lenne. A bibi ott lenne kialakulóban, hogy kedveli a fiút, talán jobban, mint azt piciny és sötét lelke bevallani engedné, tehát a cél adott: minél messzebbre kerülni tőle. Ismeri a mocskos kis titkát, hogy nem eszik, hogy már gyógyulni sem akar, hogy neki ennyi volt. Tudja, mert elmondta, maga mondta el. Fegyver van a másik kezében. Ebből az elmélkedésből ocsúdik fel lassanként és pislog egyet.
- Én... - megakad, ahogy az a pimasz félmosoly elterül a rellonos arcán. Pedig olyan nagyot akart mondani, de végül csak felsóhajt és megcsóválja a fejét. - Ne mondd, hogy én vagyok itt az egyetlen, akit boldogítani tudsz. Mi a helyzet a nőiddel? - felvonja fél szemöldökét és pimasz módon most ő húzza sunyi mosolyra ajkát. Lehet, hogy most beletapint a dolgok lényegébe. Lehet...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem akar enni. Olyannyira nem akar enni, hogy fogalma sincs, miért egyezett bele abba, hogy Aidennel kajálni menjenek. Villáját néha beletúrja az előtte lévő ételbe, kicsit osztogatja, de egyetlen falatot se nagyon emel a szájához. Végre közeledik a cél, hamarosan szép vékony lesz, nem hagyhatja mindezt veszni. Elküzdötte magát 32,57 kilóig, nem teheti tönkre a munkáját. Zójának hazudott mindenről, Gergőnek mit sem említett, ahogyan a rellonos sem tud semmit. A szobatársai sem látják a változást, nem mutatja meg. Felesleges lenne vitatkozniuk olyasmiről, amit nem értenek. Ami egyéb állapotát illeti, nincs jól. Az utóbbi időben borzalmasan fáradt, a haja még fénytelenebb, mint volt, arca beesettebb, de ami a legaggasztóbb, a szervezete egyre nehezebben látja el alapfunkcióit. Az, hogy vérzése nincs, az általános jelenség, azonban az állandó szédülés nem jelent semmi jót. Folyton csak aludna, képtelen koncentrálni és néha rájön a kényszer, hogy ennie kell. Ekkor érkezik el a pillanat, hogy elborult agyát vízzel csillapítja. Megiszik négy-öt pohárral és egy időre megnyugszik mindene, nem követeli a bejuttatandó táplálékot. Hogy mit fogyaszt nap, mint nap? Tulajdonképpen semmit. Ha úgy ítéli meg, egy kefír és egy alma, esetleg pár salátalevél, de ez csak a legjobb napokra igaz. Máskülönben maximum az alma gurul le, de húsra gondolni sem bír. Furcsa, hogy onnan, ahol járt, idáig jutott, hiszen megindult a gyógyulás felé: mindennek a fordulópontja a végzős bál volt. Kövérnek találta magát és rájött, hibát követett el. Bár a lelkiismerete nem hagyta nyugodni, a bűntudat, amit azért érzett, mert olyan sokat evett, nem akart csillapodni, így most bünteti magát. Ha minden sikerül, télre olyan könnyűvé válik, hogy a hóban nem hagy majd lábnyomot. De ezt senkinek sem mondja, titok.
- Szerintem mehetnénk valamerre – lerakja evőeszközét és tulajdonképpen érintetlen tányérját eltolja magától. Képtelen ránézni, hasa tiltakozásképp megmoccan, de nem hangosan. Nem engedheti, hogy egy állatias ösztönnek engedve teletömje magát. Istenem, menjenek már!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Evőeszközei megcsörrennek a tányérján, ahogy tüntetőlegesen meg akar szabadulni a vágytól. Az evés vágyától. Senki se higgye, hogy egy anorexiás nem éhes, épp ellenkezőleg. Borzalmasan az, csak megtanulja mindezt kordában tartani olyan formán, hogy megtagadja magától az ételt. Rendkívül sok önuralom szükséges ehhez, amit, ha adott esetben másra fordítana, bizony igen szépen tudna kamatoztatni. A betegsége romlása mellesleg az utóbbi időben egyre erősödött. A lefelé ívelő görbe akkor lett csak igazán meredek, mikor megtudta, hogy Aiden halál lazán más lányokkal kezd ki és nem úgy, mint ő és Gergő, hogy pár csók elcsattan ugyan, de a kapcsolatuk egészen más alapokon nyugszik. A rellonos bitang mód belehúzott a csajozásba, aminek mi lehet az oka…? Biztos mind kitaláltátok. Az, hogy Shayleen kövér. Legalábbis ez a levitás gondolatmenete, semmiképp sem az, hogy szó szerint belezöldül a féltékenységbe. Mert mi más lehetne a háttérben, ha nem ez? Ez a nőhullám akkor indult, mikor kiderült kapcsolata Gerivel (ez egyébként abszolút baráti), a napnál is világosabb, hogy akkor Aiden is a maga útját járja. Vagy legalábbis mindenáron ezt akarja bizonyítani, mert én nem hiszek neki.
- Légy szíves, ne kezdd te is ezt a szöveget. Elégszer hallottam már a pszichológusomtól, a szüleimtől, mindenkitől – bosszúsan fújtat egyet és ő is keresztbe fonja kezeit maga előtt, ami teljesen tökéletes arra, hogy vékonyka testére simuljon egyébként bő pólója. Tisztán kivehetőek kulcscsontjai, ahogyan a felső bordák is, az éles vállak, a túlzottan sovány csuklók. De nem érdekli, a fiú rájött, szóval kár is tagadni. De mégis mi baja van? Eddig kövér volt és még mindig nem vékony, hogy lehet ilyen ocsmány valaki, mint ő? Nem csoda, ha a rellonos szívesebben múlatja az időt más lányokkal, mint Shay-jel. És egyébként biztosan Geri is tudja, hogy valami nem oké, de legalább nem kéri számon a lányt. Neki őszintén elmondhatja, hogy mi aggasztja és miért. Kivéve akkor, mikor elpattan a húr.
- Semmi bajom, oké? Szállj le a témáról és foglalkozz a magad dolgával, ne engem próbálj megtömni, mint valami utolsó állatot – mondandójának nyomatékosításaként még arrébb löki a tányért és dacosan mered a vele szemben ülő szemeibe. Ezt a harcot bizony nehéz lesz megvívni. Betegség kontra Aiden: mehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Felhorkan Aiden válaszára, mégis mit tehetne? Nem az apja, ahogyan a pszichológusa sem, de mintha az akarna lenni, mintha ugyanazt akarná, amit azok mind. Beleszólni az életébe, átvenni az irányítást, megmondani, hogy mit kell tennie. Ami a legszörnyűbb, hogy a betegség már olyannyira átvette a lány felett az irányítást, hogy az képtelen kilátni mögüle. Rég nem ő ül a vezetőülésen, hanem az anorexia, de ezt nem képes elfogadni, egyre csak húzza fel a falat, ami elzárja másoktól, a benne bujkáló szörnyet pedig megvédi. Elkeseredetten küzd valamiért, ami nem létezik.
- Gergőt hagyd ki ebből – villámló szemekkel mered a rellonosra és szép lassan előrehajol, két tenyerével megtámaszkodik az asztalon és lassan, jól érthetően formálja a szavait. – Fogalmad sincs arról, hogy ő mi nekem, hogy mit lát és mit nem, úgyhogy először talán tájékozódj, azután fikázz másokat – hangja halk, ezzel egyidejűleg pedig dermesztően jeges. Ismét hátradől és keresztbe fonja karjait maga előtt, majd egyszerűen kitör belőle a nevetés, ez azonban irdatlanul hangosan, szinte hisztérikusan. Alig bírja abbahagyni, de az lassan csillapodni kezd, Shayleen pedig tekintetét Aidenébe fúrja. Nem fogja vissza a hangját, normálisan beszél, véletlenül sem kiabál, vagy próbál emberkedni.
- Mit tudsz te arról, ami velem történik? Egyáltalán tudod, hogy mi miért van? Azt hiszed, hogy te vagy itt a védőangyal, aki megment magamtól? Ugyan, ebben az álomban te sem ringathatod magad. Jól vagyok, soha jobban, kösz kérdésed – gúnyos szavai szinte karmokként próbálnak a másikba vájni, hogy eltaszítsák és végleg elnémítsák őt. A levitás nem dühös, egyszerűen csak nincs szüksége egy megmondó emberre a környezetében, aki jobban tudja, mire van szüksége. Amióta csak ez a hajcihő megy, mást sem hall, csak hogy egyen már, ezt zabálja, azt tömje… De ne így, hanem úgy. És különben is. Elege van és nem hagyja, hogy még egyszer beleszóljanak az életébe.
- Ne próbálj az utamba állni, semmi szükség rá. Úgysem mész vele semmire.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még a lélegzete is elakad egy pillanatra, ahogy Aiden kiejti a szavakat. Arcát elönti a pír, azonban nem feltétlenül a kimondottak zavarba ejtő mivolta miatt, sokkal inkább a dühnek köszönhetően. Egyetlen egy botlás volt és rögtön lefokozták r*banccá. Döbbenten mered a másikra és köpni-nyelni sem tud, csak hallgat, szemei teljesen kikerekednek. Összeszorítja ajkait, szemei sötéten villannak a rellonosra. Ez egy rossz irányba menő vita lesz.
- Nem is tudom, ki itatott le – csattan fel hangosan, nem érdekli, hogy ki hallja meg őket, ahogyan a feléjük forduló kíváncsi tekintetek sem zavarják. Most fontosabb dolga van annál, minthogy ezekkel foglalkozzon. – Akkora egy s*ggfej vagy, hogy az nem igaz! – szűri fogai között. – Ha szerinted az segít, hogy egy utolsó kis r*bancként kezelsz, akkor nagyon tévedsz. Ha volt esélyed még, most bőven eljátszottad – gyilkos hangja annyira őszintén cseng, hogy maga is elhiszi. Igen, elkövetett egy hibát, és senki sem tudja a fiúnál jobban, hogy mennyire sajnálja, ami azon az éjszakán történt. Talán épp ezért veszi elő kését, hogy azt beledöfje a fiú szívébe, pusztán a szavaival. – Jobb is, hogy elfelejtettem, mert pocsék volna bármire is emlékezni abból az éjszakából – vékonyka ujjai elfehérednek, ahogy belekapaszkodik az asztalba. Talán vissza akarná vonni a szavait, de nem most, jelenleg minden kimondott gondolatot teljes lendülettel vág hozzá a másikhoz. Nem törődik azzal, hogy mekkora károkat is okozhat.
Az evőeszközök csörrenése kissé megrázza, ahogyan az indulatos Aiden látványa is. Utálja, hogy küzd, hogy megpróbál vele jót tenni.
- NINCS SZÜKSÉGEM A SEGÍTSÉGEDRE! – teli torokból üvölti, majd elrúgja magát az asztaltól úgy, hogy széke fel is borul. Megtámaszkodik a falapon és közel hajol partneréhez, habár mindez teljesen felesleges. Úgyis emelkedett hangon folytatja. – Az egyetlen, aki itt problémát jelent, az te vagy, úgyhogy örülnék, ha végre valahára valóban kilépnél az életemből és hagynád, hogy megpróbáljam úgy élni, ahogy nekem tetszik! Ha pedig belehalok, legalább nem kell többet egy ilyen tramplival foglalkoznod! - azzal ismét ellöki magát az asztaltól, de most a kijárat felé indul. A francba, szörnyen szédül. Megkapaszkodva pár székben kibotorkál az estébe és nekiveti hátát az étterem falának. Szörnyen szédül, minden erejét össze kell szednie, hogy talpon tudjon maradni, de nem könnyű. Mi történik…?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Döbbenten mered a másikra, ahogy az könnye csordultáig nevet. Szóval ez Wardék felé abszolút normális, jó ezzel tisztában lenni. Nincs ereje átlátni a sértéseken, most nevezték - nem is olyan - burkoltan könnyű nőcskének, ráadásul pont Aiden, akinek odaadta a végzős bál keringőjét, akiben bízott, akinek kiadta a titkát, hogy beteg. Ő egyszerűen fogta az egész mindenséget és ripityára törte az elmúlt percekben. A hűvös szavakra szemeit csípni kezdi valami, így pislog párat, hogy megkeményítse magát és legyűrje a felgyülemlő epét. Nem hagyhatja, hogy a rellonos akárcsak egyetlen repedést is ejtsen rajta, így a továbbiakban elzárja minden érzését, amit valaha is táplált a fiú iránt. Soha többé nem akarja látni.
- Nekem ne mondd - összeszűkült szemmel mered a másikra, míg az ki nem tör végre. Alig bír bármit tenni, számára kezelhetetlenséget sugall az agresszió, ami most csak úgy áramlik Aidenből, talán meg is ijed egy percre. Képes lenne bántani őt? Ezt már sosem tudjuk meg, hiszen Shayleen elemi erővel csattan fel, ilyen hangnemet utoljára szüleivel szemben engedett meg magának, mikor azok erőszakosan akarták rábírni az evésre. Dühe egyetlen pillanat alatt törik ki belőle, ez pedig úgy tűnik még a sárkányivadékot is meglepi. Nem különben a levitást, aki legbelül döbbenten figyel az elhangzó szavakra, melyek kegyetlenül hasítanak kettejük közé. Vége. Ennyi volt.
Nagy nehezen sikerül kijutnia az étteremből, de képtelen elindulni. Próbál a falnak támaszkodni, hátha ez segít megtalálni az egyensúlyt, de a föld továbbra sem szándékszik megállni, ráadásul végtagjai is remegni kezdenek. Szemeit erősen lehunyja, minden tőle telhetőt megtesz, hogy összpontosítson, mikor meghallja Aiden hangját. Mintha kissé távolról szólna, de hallja még mindig. Mit keres még itt?
- Miért nem tűnsz már el? Ez is a te hibád! - a düh ugyan rossz tanácsadó, de rendkívül sok erőt ad, így van ez most a lánnyal is. Egyre nehezebben veszi a levegőt és történjék bármi, mondjon vagy tegyen a rellonos akármit, Shay hangja hátborzongatóan hasít bele a levegőbe. - Ne gyere a közelembe, gyűlöllek. MINDENNÉL JOBBAN GYŰLÖLLEK! - a végét még sikerül üvöltenie, de aztán valami megszakad. A hirtelen jött erőt kihasználva úgy dönt, hogy elmegy, bármerre. Nincs cél, csak messzire. Egyetlen dologról feledkezik meg csupán: érzelmei eddig voltak képesek hajtani összetört testét, így az első lépés megtételekor lábai összecsuklanak és apró teste élettelenül zuhan a földre. A sötétség mindent elborít körülötte, szíve pedig irdatlanul lassan ver.
Isteni ez a csend. Nem hallok semmit és nem bánthat senki. Mintha minden, ami körülöttem zajt okozott volna, hirtelen megszűnt volna létezni. Csak egy ütemes, lassú dobogást hallok, ami megnyugtatóan ringat álomba. A szívemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden kimondott szó égeti és marja belülről, de nem hajlandó tudomást venni róla semmiképp. Csak fröcsög folyamatosan, próbálva végleg és teljesen elvadítani magától Aident, mintha mindennek a megoldása ez lenne. Gyenge kis testét most erősnek érzi, a düh felfűti és hajtja, egészen a kijáratig kitart. Ott aztán minden hirtelen tett mozdulatot megbán. Vércukorszintje vészesen alacsonyra bukik, amúgy is felborult elektrolit háztartása pedig nemhogy javítana, csak ront a helyzeten. Koncentrál, hogy talpon maradhasson, most nem eshet össze, csak ez lebeg szemei előtt és talán sikerült is volna neki, ha nem jelenik meg ismét a rellonos.
Hangja lecsap a fiúra, élesen és kegyetlenül és, bár hallja a választ, az első lépés végzetesnek bizonyul az önállóságra jelenleg képtelen Shayleen számára. Szeretne még valamit a másikhoz vágni, de nincs ereje, ahogy lábai megadják magukat a lépés súlya alatt, majd valaki mintha sötét függönyt eresztene rá. Halálosan ijesztő látvány az amúgy is megtört testet így kitekeredve, a földön heverve látni. De neki fogalma sincs semmiről, eszméletét vesztve hever a földön, míg egy erős kéz fel nem emeli. Már mindegy.

***
Sok mindenen mentem már keresztül. Mindenhol hatalmas ricsaj volt. Elveszettnek érzem magam, mert soha nem volt és nem lesz senkim, aki úgy fogadna el, ahogy vagyok. Egyszerűen és esendően. Két dolog áll hozzám közel: a csend és a szívem. Ahogy próbálja életben tartani azt a testet, amit valójában mindig is gyűlöltem. Talán azt gondolnák könnyű egy betegség mögé bújni, de sokkal nehezebb, mint azt elképzelni lehetne. Amikor rá kell jönnöd, hogy már efölött sincs irányításod, hogy ez is elveszett, nem akarsz mást, csak összekuporodni mindentől távol, a sötétben elbújni, hallgatni a lassuló szívdobogásod és eltűnni. Örökre. Többé nem kiabálnak velem. Többé nem kell megfelelnem. Többé nem bántanak. Felhúzom a saját burkomat. Sokan túl nagy árnak tartanák az életüket, de ha választhatok a szenvedés és a nyugalom között, az utóbbi mellett döntök. Csendet akarok. Végtelen, üres csendet. És egy meleg kezet, amivel összekulcsolhatom az enyémet. Az tartana akkor is a felszínen, mikor minden más eltűnik. Magányos vagyok. De nincs szükségem senkire. Sem a szánakozásra, sem a sajnálatra. Én már soha nem leszek ugyanaz az ember. Csend. Szeretem a csendet. A végtelen csendet.
A levitást azonnal az orvosok vették kezelésbe, válságos állapota miatt csövet vezettek le az orrán keresztül a gyomráig, hogy mesterségesen táplálják. Hosszú órák telnek el, míg állapota stabilizálódik, a körülötte lévők pedig tanácstalanul állnak. Aident persze nem engedik be, ahogy egyelőre információt sem mondhatnak neki, ez a szabály nemcsak az ispotályokra, de a mugli kórházakra is igaz. Végeláthatatlanul hosszúnak tűnik az eltelő idő, mikor végre egy kedves ápolónő lép oda a fiúhoz.
- Ha gondolja, bemehet hozzá, már jobban van, de még alszik - finoman rámosolyog, arcvonásai megnyugtatóak, ahogy maga után hívja a rellonost. - Tudnia kell, ha most nem hozza be, akár meg is halhatott volna. Egy hétig mindenképpen itt lesz, míg el nem éri a harminchat kilót. Önnek erről hivatalosan nem beszélhetnék, de látom, hogy aggódik a kislány miatt - még egyszer elmosolyodik, majd kinyitja a kis szobácska ajtaját, mely teljesen steril és fehér. Shayleenből már kihúzták a levezetett csöveket, most azonban, hogy nem a bő ruhák vannak rajta, minden porcikája ijesztően kirajzolódik. Légzése egyenletes, egész teste nyugodt és élettelen. De rendbe fog jönni. Talán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Amíg Shayleen eszméletlenül fekszik és tulajdonképpen tűri a rajta elvégzett beavatkozásokat, addig fogalma sincs, hogy a folyosón Aiden min megy keresztül. Fogalma sincs arról, hogy amint ezt megtudják a szülei és Gwen, tőlük mit kap majd. Ha most erre gondolna, tudná, hogy üvöltés, szigor és kegyetlenség várna rá. Valamikor a tortúra közben, mintha valóban csak erről álmodna és ezen járna az agya, kicsordul egy könnycseppje, de nem több. Az orvosok hihetetlen sebességgel próbálnak megtenni mindent, ami tőlük telik. A rideg szobában csak az orvosi szakszavak hallatszódnak egészen addig, míg meg nem szólal egy nővér: az állapota stabil.

Kórházban vagyok.
Megint.
Hogy jutottam idáig? Ezt kérdezem magamtól állandóan, de válasz sohasem érkezik rá. Érzem a géz szagát, az egész helyiség légköre átjár, hiszen ismerős. Sohasem voltam még ilyen közel a halálhoz, ilyen meghitt közelségben, ilyen elérhető, kicsiny távolságra. Kinyújtotta a kezét, hogy belé kapaszkodjak, de amikor utánanyúltam, valamiért nem értem el.
Most csend van és melegség.
Valaki fogja a kezem.

Fájdalom. Érzi, hogy az egész nyelőcsöve iszonyatosan fáj, ahogyan az orra is. Nehezére esik levegőt venni, szemei nagyon lassan nyílnak ki, többszöri próbálkozásra. Ujjai megrándulnak Aiden kezeiben, ahogy igyekszik magához térni, aztán végül megszorítják azt, mintha tényleg kapaszkodna. Tüdejébe hirtelen sok levegő tolul és ismét képes lélegezni. Túlélte. Nem néz a rellonosra, csak a fehér plafont bámulja. Hogyan is nézhetne annak szemébe? Elmentek vacsorázni és itt kötöttek ki, de mi történhetett? Úristen, ha az ispotályba került, akkor a szülei is hamarosan megtudnak mindent. Szája megrándul, de nem tudja visszatartani néma könnyeit.
Kopp kopp.
Az első két csepp landol párnáján. Fáj minden porcikája, fájnak a halvány emlékek, ahogy bevillannak szépen lassan. Borzalmas dolgokat vágott a fiú fejéhez, hiszen soha nem akarta! Olyan önző és bárdolatlan volt. Könnyek patakzanak arcán, de légzését nyugalomban tartja, nem emelkedik vagy süllyed gyorsabban mellkasa, olyan néma sírás ez, amit csak ő hall legbelül. Igen, odabent sikít és dühöng és menekülni akar, de tudja, mi következik. Azt is tudja, min ment keresztül. Csövek, ahogy legutóbb. Infúzió, ahogy legutóbb. Hirtelen nem tudja, mitől fél jobban: amit tett magával, vagy ami ezek után következik? Nagy nehezen oldalra fordítja fejét és szótlanul nézi Aident, aki az ágya mellett ül egy roskadozó széken. Mit keres még itt? Hát nem bántotta meg eléggé a lány ahhoz, hogy elmenjen? Shayleen nem hitte volna, hogy a másik kitart majd mellette.
- Szia... - alig hallhatóan suttogja, még egy vérszegény mosolyt is megpróbál kifacsarni magából, de helyette kétségbeesésbe torkollik ábrázata és most szipogni kezd, majd végre valahára kitör belőle a zokogás. Egész testében rázza őt, ahogy oldalra fordul és magzatpózba kucorodik a másik felé fordulva, nem engedve el annak kezét. Borzasztóan fél attól, ami ezután jön és nem várhatja el a rellonostól, hogy vele legyen. Ezt egyedül kell végigszenvednie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem akarom, félek. Hiába küzd az ébredés ellen, az megérkezik, szemét elvakítja a világosság, ami hirtelen körbeöleli. Vissza akar menni oda, ahol volt, a sötétbe, a csendbe. Abba a fülsüketítő, üvöltő csendbe, ami lefeküdt mellé és betakarta, vigyázott rá és nem engedte, hogy bántsák. Vissza akar kerülni, de már késő, ébren van. Egyedül csak Aiden keze tartja még ebben a lélektelen, szörnyű állapotban, ami se nem élet, se nem halál. Ez csak egy köztes állapot, amiben vergődik, de nem kell sok, hogy eldőljön, melyik irányba billen a mérleg nyelve.
Ujjai rákulcsolódnak a fiúéra és, bár azt hitte, megnyugvást hoz majd ez a mozdulat, elmélete megdőlni látszik. A kimondott szavai visszhangoznak fülében: Ne próbálj az utamba állni, semmi szükség rá. Mintha valaki ki akarná ütni mellkasát, akkorát dobban szíve. Lehunyja szemét és próbál mélyet lélegezni, de csak egyre jobban eluralkodik felette a pánik. Az egyetlen, aki itt problémát jelent, az te vagy, úgyhogy örülnék, ha végre valahára valóban kilépnél az életemből. A könnyek hihetetlen sebességgel száguldanak le arcán, ahogy felidézi Aiden tekintetét, de az ő szavait is. Ahogyan arról a madagaszkári éjszakáról beszél. Mekkora hiba volt az egész! Tudhatta volna, hogy a rellonosnak megvan a véleménye, de reménykedett abban, hogy ez nincs így. Még mindig kísérti az a hisztérikus nevetés, amit hallatott.
Aztán a másikra néz és beleszakad a szíve veszekedésükbe. A látványába. A tehetetlenségbe. Összekuporodik és zokogni kezd, de nem meri elengedni a fiú kezét. Ha megtenné, talán teljesen eltűnne. Most ébred csak rá, hogy hová jutott és, hogy rajtaveszthet ezen a játékon. Most az a kérdés: nem késő? Bárhogy is legyen, az elkeseredés most felülmúl minden mást, az elemi erejű érzelmek rázzák vékonyka testét. Ekkor olyasmi történik, amire nem számított, de a meglepettséget elnyomja a vágy. Ahogy Aiden felfekszik mellé az ágyra, szorosan hozzábújik és szégyen vagy sem, telesírja annak ingét. Picinyke kezeivel szorítja az anyagot, ezzel együtt a rellonost is.
- Annyira sajnálom - két roham között nagy nehezen kinyögi, de szinte rögtön folytatódik is ott minden, ahol abbamaradt. Neki fájnak azok a szavak, amiket a másik fejéhez vágott és legyen bárhogy, utálja őt a zöld, vagy nézze le és titulálja egy utolsó r*bancnak, nem tudja ellökni magától. Az anorexiások szélsőségességével próbálja távol és közel tartani magához egyszerre. A szíve szép lassan apró darabokra hull és hangos csörrenéssel érnek földet a szilánkok, amik megmaradtak belőle. De már ez sem számít, már semmi sem számít.
Azt hittem, nehéz mások közelében lenni és hallgatni a folytonos intelmeiket, mit tegyek és mit ne. De akkor, mikor végre elértem a célom és teljesen egyedül maradtam rá kellett jönnöm, hogy minden sokkal nehezebb. Mindenkit elmartam magamtól, aki segíteni próbált, ezért most nem marad más hátra, mint nekem helyrehoznom azt, ami tönkrement. Egyedül és magányosan. Erre vágytam. Hát megkaptam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az elmúlt pár év, akárcsak a hurut, felszakadni látszik. Úgy szorítja Aiden minden elérhető porcikáját, mint aki soha nem akarja elengedni. Kell a közelsége, a szívdobogása, a lélegzetvétele és úgy egyáltalán a jelenléte. Ez ugyan nem gyógyítja meg sem fizikailag, sem lelkileg, de talán sikerül megtartania a szakadék szélén és ideiglenesen visszahúznia onnan. Ez nem garancia semmire, most egy jó kezelőorvosra és hihetetlen kitartásra lesz szüksége, mert sohasem járt még ennyire mélyen. Ez a majdnem harminckét kiló kellett ahhoz, hogy megtörténjen a baleset, ami észhez téríti a levitást. Hegyes, kiálló csontok, elkopott porcok, sőt csontritkulás. De ezek csak azok a következmények, amik hatását most érzékeli, arról pedig szó sem esett, hogy később hogyan vállalhat majd gyereket mindezek után.
De hol van az még? Jelenleg itt fekszik Aidenhez bújva az ispotályi ágyon és végeláthatatlanul ömlenek könnyei. A bocsánatkérés sem lendít a helyzetén, a bűntudat gusztustalan módon mardossa jó mélyen, a viselkedése elfogadhatatlan volt. A csitító szavakra hangos sírása halk pityergéssé szelídül, légzése továbbra is rendszertelen, de legalább kezd normalizálódni. Mozdulatlanul fekszenek egymás karjaiban, Shayleennek pedig fogalma sincs, hogyan mondhatná el, amit már régóta kellett volna. Beharapja alsó ajkát és összeszedi minden bátorságát, mielőtt a fiú megpróbálhatna elmenni. Bús, mélybarna szemeit a másikra emeli - szörnyen festhet ilyen állapotban, de már úgyis mindegy. Nem oszt, nem szoroz.
- Akkora egy tuskó voltam. Én... Nem akarom, hogy kilépj az életemből - arra ugyan nem emlékszik, hogy a másik fejéhez vágta volna, hogy gyűlöli, így ezt meg sem említi. Ha tudná, leharapná a nyelvét. Továbbra is szipog, de sírása teljesen elhalni látszik, miközben közelebb bújik a fiúhoz. Fázik és ezt csak most kezdi érezni. Talán látszik is rajta, hogy kissé didereg, de nem feltűnő a jelenség, inkább csak szokatlan, vagy furcsa. Persze úgy, hogy az embert nem védi más, csak a bőre, úgy nehéz is.
- Azért randizol azzal a sok lánnyal, mert szép vékonyak igaz? - már nem a szemébe néz, fejét Aiden mellkasához simítja, a szavak halkan csúsznak ki ajkain. - De az is lehet, hogy azért, mert ők nem olyanok, mint én. Aki beteg és csak bánt téged. Nem értem miért tartasz ki mellettem még ezek után is. Nem érdemlem meg - könnyek közt suttogja az utolsó mondatot, de nem zokog hangosan, nem is szipog. Ismét néma. Amíg teheti, kisajátítja a rellonost, ez az állapot úgysem tart már sokáig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A torkát egy gombóc kezdi eltorlaszolni, ahogy egyre mélyebbre süllyed a semmibe. Abba a magányba és sötétségbe, amitől annyira rettegett kiskorában és amit annyira vár már évek óta. Mennyi időt is vesztett el? És meddig jutott mindezzel? Érzi a csontjait, mindet, egyesével, érzi még mindig a borzalmas csövet, mintha még mindig benne lenne. Tudja, hogy most nincs lehetősége arra, hogy megszökjön, hogy valahogy kibújjon ez alól, akár ígéretekkel, akár mással. Nem mondhatja azt, enni fog: egyszerűen táplálni fogják. Hiába dönt el bármit, innentől végleg kivész kezéből az irányítás, ami sohasem volt nála. A könnyek folyamatosan záporoznak arcán lefelé, sötét foltokat hagynak az ágyneműn és Aiden ingén is. Nem akar ragaszkodni és magához láncolni senkit, de ha most egyedül marad, nem biztos, hogy a küzdést választja. Azt mondják az embert a sokkok és mélypontok magukhoz térítik. Nos, Shayleen most akkora pofont kapott, hogy egyhamar biztosan nem heveri ki.
- Csak segíteni akartál, de nem tudtál. Senki nem tud. Már annyira kilátástalan az egész - szinte élettelenül, színtelenül suttogja a szavakat. Mert igen, a levitás feladta. Eddig vitte egy cél, a vékonyság és szépség ideája, de amikor ez összetört az étteremben, amikor összeesett, egyben célt is vesztett. Nem tudja, hogyan építkezzen újra. Próbál maga körül olyan szilánkokat találni, amik visszaviszik a betegsége elé, vagy legalább vissza a szerettei közé. És közben keres. Keresi a bűnbakot, aki miatt idáig jutott, a válasz pedig túl fájdalmas: ő az oka mindennek. A teljes semmisség és üresség állapotában lebegve hallgatja a rellonos szavait.
- Aiden - egyenesen a szemébe néz, azonban addigi mély fájdalmat sugárzó, de meleg barnái most szinte szürkések. Már nem lát benne semmit. Már nincs mögötte semmi. - Köszönöm. De most menj el. Nem akarom, hogy ezt lásd. Felejtsd el ezt is és engem is. Eleget kaptál belőlem. Elfogytam - azok a halk, gyönge szavak határozottan hallatszanak, a fiú is jól értheti őket. Mindennek nyomatékot adva, Shayleen egyszerűen a másik oldalára fordul, el Aidentől. Összekuporodik, a takaró alól csak fénytelen haja és sápadt arcbőre látszik ki valamennyire, míg az ágynemű szinte rátapad a csontos testre - akár egy halott. Nem néz vissza. Erősen lehunyja szemét és kizárja a külvilágot. Akárki érkezzen vagy távozzon, a lány már nem hallja. Csak a megnyugtató szívdobogásra koncentrál, hogy ne tudja elfelejteni: életben van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Már lassan másfél hete idebent fekszik, egyetlen állandó látogatója Aiden, de vele sem kommunikál túl sokat. Illetve pontosabban szólva semennyit. A szülei arra sem vették a fáradtságot, hogy idáig eljöjjenek, amit különösképpen nem is bán. Nincs mondandója ezzel kapcsolatban. Makacs hallgatásba burkolózva tölti napjait, esetleg egy bólintásra hajlandó. A kiszabott ételadagokat hajlandó megenni, de azt sem mindig. Jobb pillanataiban habzsolni tudná és az utolsó morzsáig mindent eltűntet, másszor egyszerűen eltolja magától és nem hajlandó hozzányúlni. Ez mindaddig működött, míg meg nem fenyegették az infúziós csővel. Merthogy az első két napban azon kapta az ételt, utána váltottak a normális verzióra. A fenyegetés persze megtette a hatását és, ha nehezen is, de az adagok felét mindig letolta a torkán. Tegyük hozzá: nem mosolygott közben.
A mai délután még a szokottnál is csendesebb, Shayleen az ablak felé fordulva, lehunyt szemmel pihen, azonban nem alszik. Mintha csak tudná, hogy ma valami rendhagyó fog történni, nem tud álomba merülni. Nem is téved sokat, amikor is nyílik az ajtó. Nem fordítja oda fejét, azonban szemei az ablakra szegeződnek, mintha a tájat csodálná. A léptek zaja erősödik, mintha minden érzékszerve kiélesedne a hang hallatán. Még négy lépés, még három, még kettő, már csak egy... És akkor Adrian ül le a székre. A levitás egyetlen szóval sem reagál, még csak rá sem néz. Ajkait összepréseli, fél attól, ami a fiúban van. Azonban bármennyire is reméli, hogy öccse csupán csak egy délibáb, csalódnia kell, vagy inkább ráeszmélnie a tényre, hogy nem maradhat örökké szótlan. Hangja rekedtesen és elnyűtten cseng, hiszen jó ideje nem gyakorolja a beszédet, mint olyat. Bátortalan is kissé.
- Szia - még a torkát sem meri megköszörülni, ellenben íriszeit végre a fiúra emeli. Azonnal látja azt, amiről másnak fogalma sem lehet: a dühöt. Jól ismeri, túl jól, s éppen ezért nem tudja, mit mondhatna. Beharapja alsó ajkát, szinte már vére serken a nagy erőkifejtéstől, s egy örökkévalóságig tart a szünet két aprócska megszólalása között. - Sajnálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Várja, hogy Adrian felcsattanjon, hogy jól a fejére olvassa, mekkora baromságot csinált. Szinte érzi zsigereben, hallja az indulatot és a szidó szavakat. Pedig ez nem az ő hibája, nem ő választotta az anorexiát, ez csak úgy lett... Bűntudat kezdi mardosni, érzi, ahogyan belülről falja fel lassanként, megízlelve minden egyes fennmaradt érzelmét.
A robbanás ellenben elmarad, Shayleenre pedig szinte kiül a döbbenet. Az első kérdésre azt se tudja, mit mondjon, ahogyan a második mondat is annyira furcsán éri, hogy reagálni sem tud. Az más kérdés, hogy részéről a beszélgetés fogalma is ismeretlen, mióta itt dekkol ebben a túl fehér és túl steril szobában. Ha minden jól megy, két héten belül ki fogják engedni. Addig viszont csak hagyja, hogy öccse ujjaival játszadozzon, és mikor abbahagyja, egyszerűen saját kezét összekulcsolja a fiúéval.
Igaza van. Betegség szag van. Mert beteg vagyok. Legszívesebben sírva fakadna és mindent kimondana, de egyetlen hang sem jön ki a torkán. Nagyon rég nem örült ennyire senkinek, de Adrian elkésett. Valahol mélyen a fiú is tudja, hogy megkésve érkezett el a kórházig és egy visszafordíthatatlan folyamat kellős közepébe csöppent. A levitásnak fogalma sincs, mikor lesz hajlandó ismét beszélni. A pszichiáterrel sem kommunikál, a nővérekkel sem, akik minduntalan és fáradhatatlanul igyekeznek feldobni kedvét és szóra bírni. Feleslegesen.
- Sajnálom - könnyek szöknek szemébe, ahogyan Adriant nézi. Képtelen mást kinyögni. Ez az egyetlen szó, amit mondani képes neki, az orvosoknak. Bármit kérdeznek, ha egyszer megszólal, csak ez az egyetlen szó szakad fel belőle. Annyiszor mondta már ki, hogy feszíti a mellkasát és automatikusan gombócot ereszt a torkába. - Hiányoztál - hangja rekedtes, ahogyan kipréseli magából újra azt az egyetlen szót, de ekkor a sós folyadék már végigfolyik arcán. Aztán a következő és az azután következő... Megállíthatatlanul. Menthetetlenül. Fájdalmasan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az egész helyzet borzalmasan megviseli. Látja a szenvedést Adrian arcán még akkor is, ha ezt rejtegetni próbálja. Shayleen pont azt az embert bántja, akit soha nem szeretett volna. A bűntudat gennygombóca szorongatja torkát, s hiába próbálja azt enyhíteni, visszatartott zokogása csak tovább ront helyzetén. Szeretné óvó karjaiba vonni öccsét, de tudja, ezek a karok most oly soványak és oly gyengék, hogy egy csontváz hatását keltve halálszerűen tekerednének rá a másik élő, létező testére. Azok a szerencsétlen ujjak igyekeznek megszorítani Adrian kezét, átadni a szeretetet és kétségbeesést, de nincs bennük elég erő. Pusztán lanyha, ernyedt ízületek felesleges próbálkozása mindez.
- Én választottam ezt. Mindenkit kizártam, aztán már hiába akartam volna... Egyedül maradtam. Sajnálom, hogy ezt kell átélned miattam - mélybarna íriszei szomorúan vetülnek a fiúra. Szánakozón tekint önnön gazdájára, mely egy normál test porhüvelye csupán, s nem lát sok esélyt, hogy valaha lesz több. Kétségbeejtő helyzete, bármily hihetetlen is, nem végleges, Shayleen azonban még nem látja a kiutat.
Összepréseli vékony ajkait, ujjait összekulcsolja a fiúéval és most újra könnyekben tör ki. Annyira szeretné megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, de ezt a hazugságot még ő maga sem hiszi el. Csendben nézi öccsét és igyekszik parancsolni érzelmeinek, nem túl sok sikerrel.
- Nagyon jók itt az orvosok. Jobban leszek, megígérem - hamis ígéretek folynak ki hazug ajkain, ahogy újra ugyanazok a szavak szivárognak ki közülük, mint már megannyiszor. Szeretné, ha igaz lenne, de még nem látja a végét, abban pedig nem biztos, hogy tudni akarja. Nemcsak egy forgatókönyv létezhet, erről viszont nem beszél. Nem gondolhat most rá, ráér holnap is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ugyan eddig mugli kórházban figyelték meg, itt az ideje, hogy végre ispotályba menjen. Egy hét még, míg visszaengedik a kastélyba, ezzel pedig ki is kerekedik az egy hónapos intervallum, melyet orvosi felügyelet alatt kell töltenie. Rezignáltan lép be a fővárosi ispotályba, körülötte minden túl nagynak és élettelinek hat. Még a vakítóan fehér falak is, hiszen olyan sápadt a levitás, hogy már szinte hullaszámba megy. Az eddigi három hetes folyamatos fekvésnek köszönhetően szervezete és izomzata jelentősen gyengült, ez a kis táv is kimerültté és álmataggá teszi, ami látszik rajta. Szemei az átlagosnál hosszabb időre csukódnak le, néha lassít amúgy sem gyors léptein, légzése lassú, ráadásul fázik. Hogy eddig ezt miért nem vette észre?
Befordulva az egyik folyosón szinte szó szerint ütközik bele újdonsült házvezető-helyettesébe. Merthogy a hírek bizony terjednek, így neki is a fülébe jutott ez az apró változás. Kissé kétkedve pislog a nőre, hiszen személyesen ebben a felállásban még nem találkoztak. No meg azért is a meglepettség, mert bár hallott Aileen betegségéről, fogalma sem volt róla, hogy annyira súlyos a helyzet, hogy most itt van.
- Jó napot tanárnő - halkan köszön, de nem igazán tudja, merre mozduljon. És őszintén szólva jó lenne szólni egy levitás vezetőséginek, hogy nem megszökött a tanulnivalók elől, hanem vannak bizonyos... Problémái. - Hogy van? - érdeklődve teszi fel a kérdést. Az ember persze a tanárait szívesen látná kórházban fekve - bárhol, csak tanórán ne -, de az ex-levitás hölgy nem tartozik ezek közé. Azon kevés oktatók egyike, akiknek az órájára mindig örömmel ült be... Míg megtehette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nyilvánvalóan sokan bírálnák nem épp tökéletes technikáját, mellyel sztrájkol a körülötte lévő felhajtás miatt. Megnémult. A depresszió sötét árnyéka egyszerűen ráült, ő pedig nem hajlandó megszólalni, hiába kérdeznek az orvosok, hiába kérdez a pszichológus, hiába kérdez Aiden. A neki adott ételeket hol megeszi, hol elutasítja, mivel azonban rendszeresen rajtaveszt ezen a játékon és azonnal jönnek a csövek, így inkább legyűr pár falatot, mintsem ismételten mesterségesen táplálják.
Kata, a mellé kirendelt nővérke egész nap csicsereg, próbál mosolyt csalni az arcára, vagy bármilyen reakcióra bírni, de minden áldott nap ugyanolyan csalódottan távozik, mint előtte. Belátta, hogy életmódja veszélyes méreteket öltött és szeretné, ha segíthetnének neki, de nem bírja. Látja a szánakozó, lesajnáló tekinteteket, hogy "szegény kislány". Nem az. Nem tudja kezelni ezt a fajta bánásmódot, úgy érzi képtelen többé elviselni akárkitől. Minden alkalommal, mikor Aiden bejön, csak és kizárólag fájdalmat lát a szemében, a mérhetetlen sajnálatot, ettől pedig az epe rögtön megindul felfelé. Inkább rá sem néz a rellonosra, inkább nem is foglalkozik vele. Pedig szereti, veszettül szüksége van rá, mégsem erre. Nem ezekre a szomorú szemekre, amik szenvednek: szenved ő eleget nélkülük is.
A mai délután sem különbözik a többitől, kitartóan bámulja a plafont, miközben Kata újfent be nem álló szájjal sürög-forog körülötte. Kizárja a zavaró nőt és már csak arra lesz figyelmes, hogy csend telepszik köré. Kiengedi az oly sokáig benn tartott levegőt, de akkor egy ismerős hang üti meg fülét. Milyen kérdés ez? Hogy lenne? Csövek állnak ki belőle, ezeket vezetik le a torkán, életveszélyes állapotból hozták vissza, szinte a halálból, itt fekszik egy steril kórteremben, ahova meghalni járnak az emberek, vajon hogy van? Elég időt töltött már itt ahhoz, hogy tudja: az ilyen felesleges kérdésekre megspórolhatja a választ.
A következő mondatra végre valahára elfordítja a fejét, de csak azért, hogy ránézzen a könyvekre. Egyetlen pillantást sem szentel a fiúnak, csak visszafordul a plafon felé és némán zárja ki őt. Ez bitang nehéz mindkettejüknek, de főleg Aidennek, aki már isten se tudja, hanyadik napja tűri a teljes elutasítást. Viszont nem adta még fel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Nem egyszerűen megviselte, egyenesen lesújtotta a korábbi beszélgetése Aidennel. Amit mondott neki, ahogy mondta neki, egyszerűen összetörte amúgy is gyógyulóban lévő szívét. Szóval sosem jártak, csak smárolni jártak össze, remek. Mindezek után újabb mélypont következett. Hiába volt még egy hét a vizsgákig, hazament, hogy beszéljen a pszichológusával, Shiemivel. Noha Zója remek orvosa, mégis úgy érezte, az idős nőre van most szüksége, különben összeroppan és visszazuhan. Igen, elérkezett a hullámvölgy.
A nő kedves volt vele, mint mindig, megdicsérte, amiért felismerte a bajt és eljött, onnantól pedig egy héten át minden nap fogadta, figyelt arra, hogy a lány egyen és beszéltette. Mire végeztek, ugyan a lány ismét fogyott négy kilót és ezzel ismételten a bűvös hármassal kezdődött az a bizonyos szám, de legalább tudta, hogy ki kell tartania. Visszajött hát a Bagolykőbe és nagy nehézségek árán, de evett, így most a mérlegre állva a negyvenegyes számot látja. Elégedett. Illetve nem elégedett, hiszen Aiden azért nem akar vele járni, mert valószínűleg szégyenli, hogy ilyen kövér barátnője lenne. Hiába győzködte Shiemi, hogy ez badarság, Shayleen egy részében ez az elképzelés élt.
A folyosón sétálva felsóhajt és nem tudja, mi tévő legyen. Elveszettnek érzi magát, noha végre sikerült beilleszkednie a levitások közé. Jól érzi magát velük és kedvesek vele, segítenek neki, egy-két lány külön hajlandó a szobájukban enni vele, hogy megbizonyosodjanak róla, nem esik vissza. Ez mosolyt csal az arcára és elegendő erőt ad ahhoz, hogy felszegje fejét. A sarkon befordulva szinte beleütközik egy fiúba. Ösztönösen lép egyet hátra, hiszen aprócska, törékeny teste könnyedén visszapattanna egy karambol esetén. Két pislogás után látja csak meg, hogy ez a valaki nem más, mint... De az lehetetlen.
- Kevin?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

A maga fura módján próbált túllendülni az Aiden problémakörön, noha nem ment könnyen. Egyre-másra felderengett a fiú arca, ahogy minden érzést mellőzve csapott le gyanútlan szívére. Persze tudnia kellett volna: az olyan fiúk, mint ő, nem kezdenek az olyan lányokkal, mint Shayleen. Lassú léptekkel halad előre, a véletlenszerűen feltörő kényszert a sírásra pedig csírájában folytja el, mert nem akar többé gyenge lenni. Soha többé nem akar magához közel engedni senkit.
Talán éppen ezért zökkenti ki teljesen a találkozás Kevinnel. Egy futó pillantással ugyan, de végigméri az eridonost, ez pedig minden gondolatát felülírja. Mit kereshet itt? Olyan régen látta! Milyen sokat változott! A meglepetés ereje nemcsak számára él, ő sem tud hirtelen a régi, megszokott módon köszönni. Egy pillanatig hezitál levitásunk, csak utána tesz egy bátortalan lépést előre, hogy - amennyiben Kevin engedi - átölelje a másikat. Nincs benne semmi különleges, legalábbis külső szemmel nézve, Shayleen viszont egy pár pillanat erejéig őszintén kapaszkodik Kevinbe, hátha a fiú képes felrántani a felszínre, hogy legalább egyetlen lélegzetvételnyi levegőhöz jusson. Mielőtt végleg belefullad az érzéseibe.
Nem nyújthatja sokáig az ölelést, így lassanként elereszti a fiút és, ahogy tekintetük ismét találkozik, már mosoly ül az arcán. Nem olyan széles, mint egykor, nem olyan őszinte, mint lehetne, de valóban örül a másiknak.
- Megvagyok, de inkább te mesélj! Nem láttalak már vagy... Nagyon sok éve - noha nem fogja meg a fiú arcát és kezdi forgatni, hogy minden pórusát szemügyre vegye, nem járja körbe és nem kezdi faggatni, mindent tudni akar. Egy régi, kedves ismerős mindig hozhat újat és jobbat az életébe. Ő pedig most abban reménykedik, hogy Kevin valóban hoz némi napfényt megüresedett szívébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Végleg leszámolt ősi démonával, Aidennel. Igen, a legutóbb az életvitel órán semmi sem úgy sült el, ahogy tervezte, utána pedig a csók... De már lényegtelen, mindez már semmit sem számít. Új életet akar kezdeni. Végre van egy normális ember, akivel beszélhet, itt az öccse és nemrég még Gergővel is találkozott! Minden annyira szépen áll be egy normális, eseménytelen, mégis tökéletes kerékvágásba, hogy két kezét összetehetné.
A tanulmányai kifejezetten jól mennek, minden erejét ebbe öli, illetve közben sportol, ismét. De eszik is. Nem sokat, éppen annyit, amennyit megkíván, de nem szívbajos. Volt olyan nap, hogy nyolcszor evett keveset, de ha azt összeadja, az már majdnem kitett egy normális napi étrendet. Persze odafigyel arra, hogy mit hajlandó a testébe juttatni és óhatatlanul is átsuhan a fején a kalóriatáblázat, de igyekszik mindezt figyelmen kívül hagyni. Végre egyensúlyba került önmagával, az pedig külön öröm, hogy a szüleiről sem hallott jó ideje. A kórházban találkoztak utoljára, de az annyira épp elegendő volt, hogy sok is legyen. Adriant sem kérdezi róluk, ő sem beszél, ez pedig a legegyszerűbb, noha elég nehéz úgy kerülgetni a múlt szilánkjait, hogy egy lényeges elemet messze elkerüljünk. Shayleen még nem készült fel arra, hogy tényleg minden részletet elmondjon és kiadjon magából. Szeretné, de... Korai.
A társasági életéből viszont mára ennyi elég is volt. Egy elejtett viszláttal távozik a szobájukból és indul meg a kastély folyosóin. Talán meg sem állna a déli szárnyban, ha nem látná az ismerős alakot kisuhanni az erkélyre. Hirtelen nem tudja megmondani, kit látott, így kissé bizonytalanul arrafelé veszi az irányt. Nem tudja, zavar-e vagy sem, így halkan lép ki és csak ekkor állapítja meg, hogy bizony nagyon is jól tudja, ki van itt kint. Mellesleg tök egyedül. Komótosan és osonva teszi meg a távot - ez azt hiszem valami rossz szokása lett -, majd amikor elég közel ér, akkor egy lendülettel hátulról átöleli és úgy megszorítja a fiút, hogy még a szusz is kiszáll belőle. Na jó, az talán nem. Ez a röpke pillanat nem tart sokáig, mert aztán Shayleen könnyedén kerüli meg, hogy a korlátnak támaszkodjon. Vékonyka ujjai ráfonódnak a rácsra és mosolyogva szólal meg.
- Kevin, egyedül? Ez ám a nem semmi, nem hittem volna, hogy egyszer megérem - elismerően biccent egyet, de szemei csillognak. Viccel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A fiú zavara ösztönösen idézi elő Shayleenét is, ami egy halovány arcpírban nyilvánul meg. Mi tagadás, ő olyan kis baráti ölelésnek szánta a dolgot, ahogyan eddig mindig, hiszen ők szinte már testvérek, noha Kevin az évek alatt nemcsak idősebb, de férfiasabb és érettebb is lett - vagy legalábbis jobban néz ki. Ezt persze a lány nem mondaná ki, csak úgy magában megállapítja.
Oldalra billenti a fejét, ahogy az eridonos újonnan megszólal, most már lényegesen magabiztosabban, mint a legutóbb. Eközben a levitás nem felejti el végigmérni és megállapítani, hogy fáradt, sőt kifejezetten nyúzott, ami nem jellemző rá. Kedve támad incselkedni a fiúval és végül is, miért ne?
- Csupa meglepetés, hmm, jól hangzik, mesélj még - könnyeden könyököl fel a korlátra és pillog a srácra. Egy picit érzi, ahogy visszarepülnek az időben, amikor majd' minden nap találkoztak egymással és rengeteget beszélgettek. Shayleent arra az időszakra emlékezteti, mikor még nem volt anorexiás, amikor még minden olyan egyszerű és természetes volt, magától értetődő. Amilyen már hosszú évek óta nem. De ez nem az ő hibájuk, az élet így hozta.
- Egyébként miért lógatod az orrod? Csak nem valami nő van a dologban? - kinyújtja nyelvét, miközben oldalba böki a fiút és elmosolyodik. Nem biztos abban, hogy ezt a kérdést fel kellett volna tennie, de mindig megosztották egymással az ilyesmit, így nem hinné, hogy lenne kettejük között bármi olyasmi, amit titkolniuk kéne. Kivéve Shayleen betegsége, amiről Kevinnel nem hajlandó beszélni, de ez valahol érthető, hiszen nem valami hétvégi romantikáról van szó, hanem már egy jó ideje húzódó problémáról. Mert ez az. Meg kell oldani, át kell esni rajta és sosem elfelejteni, mindig emlékezni, hogy újra ne történhessen meg ez az egész borzalom. Ezek a gondolatok egy pillanatra réveteggé varázsolják tekintetét, aztán összeszedi magát és gondolatait, hogy ismét teljes figyelemmel fordulhasson az eridonoshoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mikor Adrian megkérte, hogy kísérje el a végzős báljára, Shayleen gondolkodás nélkül mondott igent. Aztán gondolt csak bele, hogy a legutóbb ilyenkor mennyire pórul járt, mikor ruhát kellett néznie magának. Így tehát el kellett döntenie, mi legyen. Őszintén szólva nem volt egyszerű dolga, mert ráadásul tematikus idén a bál, tehát nehezítésképp a négy elemmel is meg kellett küzdenie. Először mindenképpen a földet akarta választani, mert az áll hozzá a legközelebb és elképzelései szerint, ha valaha elemi mágus lenne, akkor ez lenne az eleme, csakhogy... Egyetlen használható ötlete sem volt. Egyre csak közeledett a nagy nap, ő pedig végül minden mindegy alapon talált magának egyet, amit felvehetett.
Ideges. Nagyon kevés smink, egy magas sarkú cipő, kiengedett, szögegyenes haj. Bőven a kezdés előtt indult el, hogy felkereshesse Adriant, ugyanis nagyon jól tudja, hogy szüksége lesz a nővéri segítségre és mit ad Merlin, valóban! Csálén áll ez, kilóg az, nem jó itt, igazítani kell ott. Aztán egész gyorsan ráncba szedte egyetlen drága öcsikéjét és végre elindulhattak a bálba. Ez még akár egy Hamupipőke történet is lehetne, de nem az.
Testvére kijelentésén csak elmosolyodik, miközben megjegyzi magában, hogy van minek örülni. Nem arról van szó, hogy utál lány lenni, de talán sok minden máshogy alakult volna, ha fiúnak születik. A következő kijelentés viszont kizökkenti és egy pimasz mosoly ül ki a lány arcára. - Azért engem jobban érdekelne, ahogy egy ilyen cipőben botladozol - előre bök fejével, ahol egy platformos, iszonyatosan magas tűsarkú cipő villan elő a ruha alól. Nos, igen. Az sokkal murisabb, mint a hiszti és a smink. Tört fehéres, picit rózsaszín beütésű ruhájában úgy libben be Adriannel a nagyterembe, mintha a levegő fújná be. Habkönnyű anyagból varrt csoda ez, ami nem feszül rá Shayleenre, mégis kiemeli kissé csontos, csinos alakját.
- Köszönöm - jelentőségteljes pillantást vet öccsére, tekintetéből látszik, mennyit is jelent ez neki, mert mindketten tudják, hogy nem elsősorban a ruhára gondolt a fiú. Korántsem. Hanem arra, hogy Shayleen már jobb bőrben van. - Most viszont ideje bulizni egy kicsit. Mi van a barátnőddel, Izával? Csodálom, hogy nem vele jöttél.