A levegő csak lassan szökött ki a tüdőmből, ahogy hallgattam Konstantint. Megnyugodtam és valamivel reálisabban tudtam felmérni jelenlegi helyzetünket. Tudtam, hogy én is épp úgy hibás vagyok a kialakult helyzetben, mint ő. Csakhogy nő vagyok. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy felkapom a vizet, ha a kastélyból kell megtudnom, miközben pakolok át a vőlegényemhez, hogy neki volt egy kisebb afférja az egyik diákkal.
Valahol gondolom, azért érthető, hogy nem repestem a boldogságtól és még csak körtáncot járni sem volt kedvem.
Nem vagyok féltékeny típus, sohasem voltam, de bántott, hogy Konstantin ezt a dolgot nem tudta szemtől szemben közölni. Elvégre tisztában volt vele, hogy ott élem a mindennapjaimat, ahogyan azzal is, hogy odabent még a falnak is füle van.
-Sohasem hagynálak el szó nélkül. -ismételtem meg, hogy nyomatékosítsam. -De ha mennem kell, velem tartasz? -lesütött pilláim alól lestem fel az arcára, reményteli íriszekkel.
Halvány mosollyal nyugtáztam csak, hogy sikerült valamilyen szinten helyre billentenem a kapcsolatunkat és sehogyan sem akaródzott eleresztenem őt, így végül az ujjaimat az övébe fonva hagytam el az éttermet.
Fejem a vállára hajtottam, miközben lassan lépdeltünk a part irányába.
-Voltam Gwennel ruhát nézni. -jegyeztem meg mintegy mellékesen, hogy tovább oldjam a feszültséget.
A „ruhát nézni” kifejezés tulajdonképpen egy egész délutánon átívelő, könnyekkel és verejtékkel megtoldott folyamatot jelent, mely idő alatt végig válogatott káromkodásokkal szórakoztattam magamat és a hallgatóságot.
Nem egyszerű ruhát találni, pláne úgy, hogy mindennél jobban meg akartam felelni a férfi szüleinek... főleg az édesapjának.
-Szerinted apád miért gyűlöl ennyire? -bukott ki belőlem a kérdés némi hezitálás után.
Őszinte választ vártam, épp ezért tekintetemet Konstantin arcára függesztettem.

Jól eső érzés tudni, hogy valakire mindig, minden körülmények között számíthatunk. Kettőnk kapcsolata a lehető legrosszabbul indult.
Vadászott rám és bántott. Sokszor.
A választ várva mégis úgy kapaszkodtam belé, mintha az életünk ebből az illanó pillanatból állna és tudtam, ha elengedem mindennek vége.
Az egész életünk tulajdonképpen veszélyes volt. Nem is olyan régen még a tárgyalásomon csücsültem, ahová magammal rántottam a férfit is, mert segítségre volt szükségem, nem tudtam, kihez fordulhatok, kiben bízhatok. Ha akkor nincsen Ezra és Gwen, valószínűleg életem végéig az Azkabanban maradok.
Megborzongtam az emlékre, ahogy kifelé nyomakodtunk az étteremből, le a csendes, kihalt vízpartra.
-A hatodik bolt után én már őrjöngtem, Gwen meg maga alatt volt Krisz miatt. Majd emlékeztess, hogy soha többé ne vegyek fel menyasszonyi ruhát-elmosolyodva lestem fel rá a szemem sarkából.
Bár az étteremben történtek után igyekeztem kerülni a kényes témákat, az édesapjával kapcsolatos kérdés csak úgy felbukkant a semmiből.
Egyszerűen tudnom kellett, mit is tettem, amiért ennyire ellenségesen kezelt. A válasz egyértelmű volt ugyan, de bíztam benne, hogy más húzódik meg a háttérben.
-A vámpír is én vagyok, Konstantin. Ha azt gyűlöli, ha ettől fél, akkor tőlem fél.-néztem nagyon komolyan a szemébe, miközben lelassított és megálltunk.
Ismertem a tekintetet, ennél jobban már csak a nevetést. Az a fajta volt, ami kényszeríti az embert, hogy bekapcsolódjon, így aztán nem tudtam ellenállni neki. Egy percnyi hasizom gyakorlat után egészen óvatosan meglöktem a férfi vállát.
-Ezt direkt csinálod!
Talán ez volt az a pillanat, amikor én magam is felfogtam, mennyire szeretem őt. Minden idegszálammal, minden érzékszervemmel csak rá tudtam koncentrálni, csak őt akartam látni, vele akartam maradni.
Ebben a pillanatban az öröklét is kevés időnek tűnt volna együtt, de ami nekünk jutott még ennél is rövidebb, ijesztően rövid idő volt.
Halvány görbület játszott ajkaimon, ahogy közelebb léptem hozzá és ujjaim az inggombjaival kezdtek babrálni. Lassan haladtam lefelé, kezem becsúszott a felsője alá és egy pillanat alatt átvette a testhőmérsékletét.
-Úszunk? -érdeklődtem apró mosollyal és ezzel egyidőben a ruhám lecsúszott a cipőim mellé. Óvatosan kibújtam belőlük és apró léptekkel megindultam a víz irányába, de nem eresztettem Konstantin tekintetét.

Konstantin

Szalamanton

-Ilyet ne mondj! –csattantam fel gondolkodás nélkül.
Mérhetetlen fájdalmat okozott már csak belegondolni is, hogy elveszíthetem Konstantint. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ezt a fájdalmat túléljem, ebben szinte teljesen biztos voltam. Mármint elméleti síkon. A testem bármeddig képes lett volna fenntartani magát egy ki vér segítségével, de a sokak által vitatott  lelkem darabjaira hullott volna.
Régi kapcsolat volt a miénk, talán túlságosan is régi. Láttuk egymást kétségbeesetten próbálkozni, láttam őt küzdeni, ő pedig látott engem megtörni. Mentette a bőrömet, annak ellenére, hogy tudta, ha lebuktatják, mindkettőnkre komoly következmények várnak. Feláldozta magát értem, ahogyan én is bármikor feláldoznám magamat őérte.
Nem akartam elereszteni a tekintetét, amikor pedig megsimította az arcomat, belebújtam a tenyerébe. Egy pillanat erejéig jól esett úgy tenni, mintha semmi és senki nem állhatna közénk, de ez nem volt igaz. Tudtam, hogy az apjának nincs ínyére a kapcsolatunk és azt is, hogy Fleur édesanyja sem kedvel engem különösebben;  bíztam azonban benne, hogy ez nem lesz semmiféle hatással sem Konstantin és a lánya kapcsolatára.
-És a minisztérium? –vetettem fel elgondolkozva. –Ez az egész bizonyíték lesz a szemükben. Mostmár pontosan tudni fogják, hogy miért védtél engem.
Ez tény volt. Nyilvánvalóan nagy ívben el kellett volna kerülnünk a kapcsolatot, elvégre melyik épeszű, komoly előmenetelben reménykedő férfi venne el egy vámpírnőt, akinek minden lépését árgus szemekkel figyelik? Ezra, a teremtőm mindenben mellettem állt, így az alvilágban betöltött jelenlegi pozíciómat is neki köszönhettem. A kapcsolatai távol tartották tőlem a nemkívánatos egyéneket; talán nem is olyan nagy baj, hogy annak idején nem szakítottam meg vele minden kapcsolatot.
Figyeltem, hogyan őrlődik, hogy kövessen-e, miközben egyre beljebb sétáltam a vízben. Tetszett a tekintet, amivel rám nézett és szinte biztos voltam benne, hogy az én szemeim is csillognak. A fenyegetésre nem szóltam egyetlen szót sem, csak felkacagtam és még mélyebbre evickéltem.
-Kapj e! –szólítottam fel mosolygva, beharapva az alsó ajkamat.  

Egyik lábamról a másikra álltam a stégen várakozva. A tavacskát figyeltem és próbáltam összerakni a képet. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy mi is folyik itt. Már csak néhány nap választott el az esküvőtől és a dolgok a lehető legjobban alakultak, de ma este valami megváltozott.
A bagoly lelkesen kopogtatott az ablakon egészen addig, amíg végül úgy nem döntöttem, hogy beeresztem. Egy aprócska levél volt csak a csőrében, amin mindössze négy szó állt.
Ma este a stégen.
Fogalmam sem volt róla, ki lehet ennyire titokzatos. Véleményem szerint Gwen nem akarná ilyen módon rám hozni a frászt, tehát őt zártam ki elsőként. Konstantinon egy darabig elmélkedtem, de mivel ma is túlórázott, ezért képtelenségnek tartottam, hogy megpattan és magára hagyja Jaredet. Megint. Miattam. Aztán ott volt még Kilián. A legutóbbi… khm… találkozásunk elég emlékezetesre sikerült, de azóta egyetlen szót sem váltottunk. Komolyan aggódtam érte, hogy esetleg valamelyik bokorba beborult, arra járó elsősök elkapták és kikötözték a kínzókamrában.
Bosszúból.
Ezen aztán tényleg nem lepődtem volna meg; ismerve a fiút.
Szóval azzal töltöttem vámpírlétem abszolút értéktelen perceit, hogy mérlegeltem a lehetőségeimet, de ismételten ott voltam, ahol a part szakad. Senkire sem tudtam volna ráfogni, hogy névtelen levelekkel bombáz, azt meg pláne nem, hogy a stégnél akar velem összefutni.
Aki számított, pontosan tudta hol keressen, épp ezért toporogtam most és hallgatóztam, hátha időben kiszúrom a lépteket, a szívdobbanást vagy esetleg a lélegzetvételek zaját.

Nem éreztem hidegnek a vizet, sőt valójában semmit sem éreztem. Kérdések sokasága kavargott a fejemben. Vajon jól döntöttem-e, amikor igent mondtam? Vajon helyes-e hozzákötnöm valakihez az életemet, akit minden bizonnyal el fogok veszíteni? Megéri-e ezt a fájdalmat vállalni? Miért nem tudok olyanná válni, mint mikor Serennek kellett a szárnyai alá vennie? Akkor vakmerő voltam, cseppet sem érdekeltek a következmények, most viszont már nem törődhettem csak magammal. Volt valaki, aki számított, akit akár az életem árán is hajlandó lettem volna megvédeni.
Akár magamtól is, ha erre van szükség.
Ennyire szerettem őt.
Ha a biztonság rajtam múlt volna, azon, hogy én mellette vagyok-e, gondolkodás nélkül a féléletemet adtam volna érte. Mert erről szól a valódi, színtiszta szerelem. Képesek vagyunk önmagunkat is feladni azért az egyetlen emberért, aki fontos nekünk.
Megálltam, amikor szólt és hagytam, hogy a karomnál fogva közelebb húzzon magához. Csak néztem rá, miközben próbálta összerakni a megfelelő szavakat a fejében és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Megriasztott, fogalmam sem volt róla, mit is akarhat épp itt és épp most. Felvont szemöldökkel figyeltem, és minden egyes szavától egy kicsit szélesebb mosolyra húzódtak az ajkaim.
Pontosan azt mondta, amit hallanom kellett. A gyűrűt néztem, ahogy felemelte a víz alól és kissé összezavarodva haraptam az ajkamba.
-Egyszer már igent mondtam. Gondolod, hogy ezúttal máshogy döntenék? –érdeklődtem, mert ebben a pillanatban értettem csak meg, miért is volt olyan ideges. –Szeretlek és bármit megtennék érted. Sok mindenen keresztül mentünk együtt és egyszer sem menekültem el. Persze, hogy hozzád megyek!
Eddigre már egy szabályos vigyor csücsült a pofimon. Felé nyújtottam a kezemet, hogy ráhúzhassa a valódi eljegyzési gyűrűmet és épp csak a helyére került, én már Konstantin nyakában lógtam, ajkaim követelőzően tapadtak az övéire.
Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy helyesen döntöttem.

Esküvő, esküvő, esküvő…
Ekörül forogtak a gondolataim az elmúlt két hónapban. Szinte biztos voltam benne, hogy ha egy évem, vagy annál több időm lett volna készülődni, szabályosan belebolondulok a dologba. Hogy miért? Bőven elég volt hatvan napig rágnom magam azon, hogy vajon szép lesz-e a hely, anyámnak megfelel-e a menyasszonyi ruhám, mit fognak gondolni a vendégek, és hogy lesz-e mindenkinek mit ennie. Lesz-e az ízlésének való.
Az elejétől a végégi kiborító volt ez az egész. Örültem, hogy már magunk mögött tudhatjuk és túlléphetünk azon, hogy vajon mások mit gondolnak. Innentől kezdve bíztam benne, hogy Konstantin sem fog aggódni azon, bízhat-e bennem, magára hagyom-e. Reméltem, hogy a tudat, hogy hivatalosan is elköteleztem magamat mellette, elégnek bizonyul.
Szóval, röviden összefoglalva Nottingham szép volt, a vendégek elégedettek voltak és múltam egy darabkájaként megjelent egy üzenet Lyrától, amelyben biztosított róla, hogy még mindig épp olyan jó barát, mint volt… elvégre ki más hullázná le az arát épp az esküvője napján? Na, meg az üveg vérről ne is beszéljünk. Ilyen barátok mellett, minek nekem ellenség, nem?
Konstantin felé pillantottam, valamivel távolabbról figyeltem a víztükröt. Határozottan groteszk látványt nyújtottam a Gyilkos-tó partján a hófehér menyasszonyi ruhámban, kontyba fogott hajjal. A hívásra azonnal mozdultam, mintha csak muszáj volna és emberi tempóval mögé léptem, hogy átkaroljam a derekát.
-Valami baj van? –érdeklődtem egészen halkan. -Nagyon elgondolkoztál.
Ez igaz.
Mióta magunk mögött hagytuk a vendégsereget csöndbe burkolóztunk. Aggódtam a rengeteg kimondatlan kérdés és a közöttünk lebegő bizonytalanság miatt. Én vámpír vagyok, ő pedig ember; jó ember. Nem szerettem volna veszélybe sodorni, mitöbb, az életem áldoztam volna érte.
Mégis én voltam a legnagyobb fenyegetés, ami itt, a sötét tófelszín mellett rá leselkedett.

Egy röpke pillanatig fogva tartottam a tekintetét. Addig a pillanatig, amíg meg nem értettem, mit is vár tőlem pontosan. Természetesen azonnal a helyére kattant minden, mindössze időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a kérést –márpedig abból nekem tényleg rengeteg volt; időből.
Időből, ami csak és kizárólag az enyém volt. Eddig élveztem, most pedig rájöttem, hogy van mellettem valaki, akivel minden pillanatát szeretném megosztani. De én nem magam választottam ezt, és ha tehettem volna, visszacsinálom az egészet. Bár tizenéves fejjel nem gondoltam volna, most azonban, hogy itt állok azzal a férfivel szemben, akit annyira szeretek, már teljesen más nézőpontból figyeltem az életemet. Családot akartam, igazi családot, de tudtam, hogy ez már sohasem történhet meg. És ez borzalmasan fájt.
Elpillogtam a fodrozódó tó irányába, hagytam, hogy a hűvös szél végigfusson rajtam és észhez térítsen, mielőtt ismét a férjemre néztem volna. Istenem, férjnél vagyok… ennél hihetetlenebb dolog be sem furakodhatott volna a gondolataim közé.
-Mondd, hogy nem arról beszélsz, amire gondolok! –kértem és akaratlanul is hátráltam egy lépést.
Az életemet nem így terveztem felépíteni és mindenképpen meg akartam védeni Konstantint attól, hogy komolyabban belelásson ebbe a világba. A világba, ahol tulajdonképpen minden a vér körül forog. Bár szeretem őt és közel áll hozzám, mindent feladnék érte, mégsem voltam hajlandó közelebb engedni őt ehhez a Katherine-hez. A lányhoz… a vámpírhoz, aki csak a vérre tud gondolni, estétől reggelig, majd újra.
Mert ilyen voltam. Gyilkos. Egy vérszívó… egy hulla… bár valószínűleg a barátnőm ezt sokkal jobban meg tudta volna fogalmazni; és sokkal nyersebben is.
-Mit vársz tőlem? –susogtam ujjaimat az övébe fonva, már-már értetlenkedve fúrva íriszeimet az övébe.

-Persze, hogy megfordult! –sarokba szorítva éreztem magamat, ezért a kelleténél valamivel hangosabban szakadt ki belőlem a kissé dühös kijelentés. -Te is tudod, hogy nem akarlak elveszíteni, de ezt nem vagyok hajlandó megtenni. Még érted sem.
Azt kívántam, bár érezné a vérszomjat –csak egy röpke pillanatra- és akkor megértené, mit is kíván tőlem. Egy olyan életet akart kicsikarni, amit még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívánnék –és nem csak azért, mert akkor sohasem szabadulhatnék meg tőlük. Ez nem élet volt, ahogyan azt Lyra is jó párszor a szememre vetette. Most, hogy itt álltunk, csak egy dologra tudtam gondolni, a barátaim is halottnak láttak. Miért akarnám, hogy a férfi, akit szeretek, ugyanígy szenvedjen?
Mert ez erről szólt. A végtelen szenvedésről, a tudatról, hogy sohasem jön el a megváltás és a tényről, hogy mindenkit elveszítek, aki valaha fontos volt nekem. Az anyámat, az édesapámat, a bátyáimat, a legjobb barátaimat… mindenkit, aki csak egy kicsit is kedves volt nekem.
Megtorpantam, ahogy a férfi elkapta a vállaimat, annak ellenére, hogy tudta: gyűlölöm, amikor megpróbálnak irányítani. Bár ő volt a férjem, az egyetlen személy, akire kicsit is hallgattam, és akiben kicsit is megbíztam, most mégis úgy éreztem, hogy erőszakosabban lépett fel velem szembe, mint az feltétlenül szükséges lett volna.
-Ez még semminek sem a vége. –vágtam közbe gyorsan. -És nem, nem beszélgetni akarsz. Te már pontosan tudod, hogy mit is vársz tőlem. Gondold át, kérlek! Fogalmad sincsen róla, mivel jár ez a… lét. Én tudom és gyűlölöm!
Észérvek.
Bíztam, benne, hogy ezekkel talán meggyőzhetem őt.
Nem menekültem tovább, de nem is próbáltam meg úgy tenni, mintha tetszett volna a helyzet. Keretek közé szorított a szó minden értelmében. Elvárta tőlem, hogy megtegyem ezt a dolgot, amit soha, senkinek sem szabadott volna. Vele akartam lenni, mindig, de nem így.
-Ne szoríts ennyire. -tettem még hozzá egészen halkan.

Értetlenül álltam csak a férfi előtt, akit pár órája fogadtam férjemül és nem tudtam biztosan eldönteni, hogy én őrültem meg, vagy ő áll hozzá nagyon rosszul a helyzethez. Persze, az én fejemben is megfordult a gondolat, elvégre szeretem és nem akarom elveszíteni, de eszembe sem jutott volna közvetlenül az esküvő után, épp a nászutunkon felvetni a témát. Ennek nem így kellett volna történnie. Így nem helyes.
Csak néztem Konstantinra és szerettem volna tudni, pontosan mi játszódik le benne, azon kívül, hogy kimondhatatlanul dühös és tele van gyűlölettel. Irántam. Mit mondhatnék? Mit tehetnék? Miért kellett ennek most így történnie? Sohasem beszélt erről, miért éppen most kellett mindent tönkretennie?
Az eltelt idők alatt –mióta azzá váltam, ami vagyok- rengetegszer kaptam pofont. Rengetegen hagytak el és rengetegen próbáltak megölni. Egy ilyen kis apróság, mint hogy a szeretett személy nekem áll és magasról tesz arra, hogy éppen nászúton vagyunk, aminek kettőnkről kellene szólnia, már nem tudott padlóra küldeni –nem a francokat. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, de úgy tűnt, ez reménytelen vállalkozás. Sohasem viseltem jól, ha üvöltenek velem, most mégis teljesen higgadt tudtam maradni… nem kis munka árán.
-Azt kérem, hogy gondolkozz reálisan! –vágtam közbe hidegen. –Van egy lányod, egy munkád és egy életed. Mindezt eldobnád? Miért ilyenek az emberek? Miért akartok mindig többet és többet még akkor is, ha tudjátok, hogy ostobaság? –nem emeltem fel a hangomat, csak megforgattam a szemeimet.
Tessék, itt álltunk most. Újdonsült férjem távolodott tőlem néhány lépést, mintha legalábbis én lennék a gonosz boszorkány, aki nem engedi, hogy azt tehessen, amit akar. Mintha én akarnám őt visszafogni, mikor legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy „Helló! Öngyilkosságot akarsz elkövetni. Tedd meg, de én nem asszisztálok hozzá. Soha senkit nem változtattam át azelőtt. Vigyáztam, óvatos voltam, mert nem akartam, hogy a lelkemen száradjon valakinek a szenvedése.
-Késő? –nevettem fel cinikusan. -Akkor lesz késő, ha gondolkodás nélkül megteszem, amit kérsz. Menj, keress valakit, aki hajlandó rá, de kíváncsi leszek, mit szól a lányod édesanyja és mit gondol majd az apád. Nyilván mindannyian rám fogják. Engem támadnak majd, te csak áldozat leszel.
A víz a hülye, mert a kacsa nem tud úszni…  hát persze.

-Voltam. –ismételtem utána, jelezvén, hogy rátapintott a lényegre.
Nem akartam ezt tovább folytatni, nem akartam veszekedni és nem akartam vérre menő csatát vívni, hogy megtudjuk, melyikünk is az erősebb. Komolyan mondom, értelmetlen volt ez a kakaskodás. Ő a férfi, én a nő és ezen az sem változtat, hogy vámpír vagyok. Szerettem őt és tiszteltem, mégis valamiért úgy érezte, azzá kell válnia, ami én vagyok, ha bármit is el akar érni a szemembe. Mintha legalábbis éreztettem volna vele, hogy semmit sem ér azért, mert csak egy egyszerű ember, nem pedig egy vérszívó szörnyeteg, egy gyilkos.
Sebzetten néztem csak rá, amikor a fejemhez vágta, hogy tulajdonképpen az én hibám az egész. Én voltam a szörnyeteg, aki azzá tette, ami most. Az én hibám, hogy itt áll és olyasmiért könyörög, amit ő maga nem is akar igazán. Csak miattam. Mert nem akar elveszíteni.
-Persze, az én hibám! –megemeltem a hangomat, bármennyire is harcoltam ellene. –Mert én akartam vámpír lenni, én akartam örökké élni és én akartam, hogy mindenki meghaljon körülöttem, mert önző vagyok!
A szél belekapott a ruhámba és hátrálnom kellett egy lépést, nehogy valami ostobaságot műveljek. Feldühített, ha pedig most a vámpír fejével gondolkozom, ha dacolok, akkor nyilvánvalóan úgy is cselekedtem volna, ahogy az egy vérszívótól, egy hullától elvárható. Azelőtt haraptam volna, hogy bármi mást kérdezek.
Szerettem volna reális magyarázatot adni, szerettem volna, ha megérti, hogy az amit kitalált, az amit tőlem vár, őrültség. Neki van egy jól felépített élete és hajlandó lett volna mindent eldobni magától csak azért, mert mellettem akar maradni. Ez így nincsen rendben.
Felhúztam magam. És tudtam, hogy őszintén meg kell neki mutatnom, mire is vagyok képes.
Egyetlen pillanat alatt álltam ott előtte, mint egy őrült, halott menyasszony és megvillantottam a szemfogaimat. Közelebb hajoltam a nyakához és tekintetem nem eresztette az övét.
-Sohasem láttad még, ki is vagyok igazából. Angliában talán kaptál egy darabkát, de ott kimerült voltam. –fogaim súrolták a bőrét, de mielőtt bármit is tettem volna egy óvatos csókot leheltem rá és ismét eltávolodtam tőle.
Lecsüccsentem a földre, egyáltalán nem érdekelt, hogy csupa mocsok lesz a fehér ruhám és csak a fodrozódó vízfelszínt bámultam. Nem érdekelt, mit mondott. Visszafojtottam a lélegzetemet, mielőtt valami ostobaságot csinálok és nem fordultam felé, amikor megígérte, hogy rendbe fogja hozni a dolgokat. Megrántottam a vállamat, de más jelét nem adtam, hogy hallottam volna, amit mondott.

Védencke

Mi a fene?
Eredetileg Gwenhez igyekeztem –vagyis hozzám, a házhoz, amit én hagytam rá–, amikor megéreztem az ismerős illatot és a szívdobogást, amit sohasem fogok tudni kiverni a fejemből. Ahogy a vér áramlik az ereiben, ahogy a levegőt veszi és a halk, de számomra tökéletesen hallható, aprócska mozdulatok.
Négy évvel ezelőtt…
Azonnal megkedveltem a lányt. Már nem abban a pillanatban, amikor a vérre áhítozó hulla karjaiból kirángattam, hanem valamikor utána. Egy ideig figyeltem őt –persze csak óvatosan, ha akkor valaki rájött volna a kis magánakciómra az egykori HVH-m szétrúgja a hátsó felemet–, tudnom kellett, hogy a másik vempájör nem vadászik-e rá továbbra is, esetleg nem akarja-e befejezni, amit elkezdett.
Szóval akkoriban, amikor a világot terveztem éppen megmenteni és valamiféle jobb hellyé tenni, ez a kislány az utamba keveredett, én pedig feláldozva a jó híremet megmentettem az életét. Tíz éves volt, fel sem foghatta mi folyik itt, így aztán azt tettem, amit tennem kellett –módosítottam egy cseppet az emlékeit.
Lényeg a lényeg, hogy ma csak a kuzinomhoz igyekeztem, amikor megéreztem a faluban az illatát. Ezt az ember nem téveszti el és még csak véletlenül sem keveri össze egy másik járókelő illatával. Elég hosszú ideje voltam már vámpír ahhoz, hogy élvezzem az előnyeit és gyűlöljem is. Magamban szentségelve indultam meg a Stég felé, ahol aztán egészen halkan léptem a háta mögé és támaszkodtam meg a korláton mellett.
-Komolyan romba akarod dönteni az eddigi munkámat? Sok energiát fektettem beléd. –sóhajtottam fel és lassan fordultam csak a lány felé, hogy aztán jeges óceánjaimat ráfüggesszem.

Védencke

Beismerem, ezzel a kérdéssel indítani nem volt a legjobb ötlet, mintha csak egy sci-fiből léptünk volna ki. Mátrix. Én vagyon a Nagytestvér, aki mindig figyel. Oké, tehát, viccet félre téve,  hihetetlenül meglepő és valószínűleg baromira ijesztő lehetett azzal szembesülni, hogy egy vadidegen melléd lép a vaksötétben és közli veled, hogy tulajdonképpen ő tett azzá, aki vagy –már átvitt értelemben, mert gyanítom, ha akkor este nem vagyok ott, Hell most nem állt volna itt a stégen, hogy gyönyörködjön a tó fodrozódó vizében… vagy valami ilyesmi.
Szóval, amit ma megtanultam, hogy előbb gondolkodjak és csak azután beszéljek. Minden esetre nem véletlenül jöttem ide ma este és bármennyire is tagadta, hallottam a szívverését. Igenis maga alatt volt.
–Igen, ismersz. –mosolyodtam el halványan. –Ez most lehet, hogy ijesztően hangzik, de egyszer már találkoztunk. Kicsi voltál, azt hiszem tíz éves. Megmentettelek. –mélyen a lány szemébe néztem.
Nem voltam biztos benne, hogy tovább kellene-e ecsetelnem a történteket, vagy pedig ez az aprócska morzsa elég lesz hozzá, hogy a lány visszakapja az emlékeit, vagy legalább derengeni kezdjen neki valami abból, ami történt.
Nem terveztem tovább boncolgatni a témát, hogy mégis miért grasszál a vaksötétben teljesen egyedül idekint, ahol bármi leselkedhet rá, ahol bárki nála tapasztaltabb könnyedén bánthatja, és ahol talán képtelen lenne megvédeni saját magát. Én a magam részéről valószínűleg pont ugyanígy sétálgattam éjszaka idekint, amikor annyi idő voltam, mint ő –tegyük hozzá, hogy ez szörnyen csúnya dolog, a szabályok megszegése és a többi.
-Köszönöm! –kacagtam fel. –Megtennéd, hogy nem magázol? Attól öregnek érzem magamat. –felé nyújtottam a kezemet, ha már így összeakadtunk, adjuk meg a módját. -Osztrovszky Katherine!
Eddigre már nagyjából tudnia kellett, ki is vagyok és nagyon szívesen válaszoltam minden kérdésre, ami felmerül benne. Abban azért bíztam, hogy nem fog sikítozva elmenekülni előlem, fárasztó lett volna most nekiállni kergetőzni.

Védencke

-Szerencsésnek mondhatod magad, hogy csak fél évig. –mutattam rá halkan és elpillantottam a tavacska irányába.
A köszönetre nem reagáltam. Valójában én magam sem értettem, miért is segítettem ennek a lánynak, hiszen vámpír vagyok. Az lenne a dolgom, hogy a hozzá hasonló, védtelen emberek ütőerén élősködöm, erre tessék. Itt álltam a stégen az akkor tízéves Hell idősebb és valamivel érettebbnek hitt kiadásával és ismételten próbáltam rávilágítani, hogy veszélybe sodorja magát.
A múlt ismétli önmagát.
Én pedig nem tudtam leszokni róla, hogy továbbra is igyekezzek megvédeni mindenkit, akit véletlenül az utamba sodor a szél. Mintha csak egy beépített kis vészcsengővel rendelkeznék, ami valamilyen érthetetlen okból kifolyólag újra és újra bajbajutottakhoz vezet. Szerintem ennek nem így kellene működnie a vámpíroknál… vagy tévedek? Utána kellene olvasnom egy könyvben; hány vámpír olvas könyvet magáról?
-Huszonkettő vagyok, ha ez megnyugtat. –kaccantottam el magamat és visszafordultam Hell felé.
Nem szerettem erről magyarázkodni; nyilván sokkal jobban hangzott volna és sokkal ijesztőbb vérszívó látszatát keltem, ha azt mondtam volna, hogy hatszázhuszonkettő… például. Bár valószínűleg abban az esetben minden emberségemet elveszítettem volna és inkább páholyból nézem végig, ahogy a kislánynak lecsapolják a vérét. Na igen, ez is egy opció lenne, nem igaz? Így viselkednek az igazi, nagy és félelmetes, horrorfilmbe illő vámpírok; csak egyszer látnám valamelyiküket ébredéskor, szétcsúszott fejjel… megnőne az önbizalmam.
-Nevezhetsz annak is, de nem. Pont olyan vagyok, mint az, aki meg akart ölni téged. –felpillantottam az égre, majd vissza Helenára. –Ha most rád hoztam a frászt, nyugodtan fuss el. –bíztattam apró mosollyal.
Nem szerettem volna bővebben kifejteni, mire is gondolok. Nem rajonghatott mindenki a vámpírokért és nem tartozhatott mindenki abba a bizonyos táborba. A Kérlek-szívd-ki-a-vérem táborba. Idegbajt kapok tőle, amikor vadidegen emberek tudomást szereznek róla, hogy ki is vagyok és felajánlkoznak; mindig jól jön a potya vacsi, de azért ennél válogatósabb vagyok.