Amíg a lány mérlegelte a helyzetet én az egyik lábamról a másikra álltam és közben a fejemet vertem a falba, amiért megálltam neki segíteni. Sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, ha hátrahagyom és az a valami odabent eljátszadozik vele egy kicsit. Legalább annyit, hogy bekeveredhessek az iskola területére. Tipikus rellonos mentalitás. Akkor miért is álltam meg?
Vélhetőleg sokkal egyszerűbb dolgom lett volna, én azonban már megálltam és nem nagyon másíthattam meg a döntésemet, szóval mikor a lány odanyújtotta a kezét magam után rántottam. Cikk-cakkban kezdtem szaladni a sírkövek között, bár valahogy az volt az érzésem, hogy a fenevadat nemigen fogja érdekelni, hogy bármi is van az útjában.
Igyekeztem valamiféle búvóhelyet keresni, hogy a lánnyal mélyebb csevejt folytathassak, mint az előző, épp ezért berántottam magam után az egyik kripta mögé, hogy ott szabadon eresszem és vehessen pár mély levegőt.
-Mi a fenét csinálsz te egy temetőben az éjszaka közepén? –suttogtam, bár tök feleslegesen, elvégre ez egy hatalmas nagy kutya volt, a francba is!
Tettem egy óvatos és halk lépést az építmény széle felé, hogy kilessek, de odakint tökéletes csend és nyugalom honolt, ez pedig már önmagában gyanús volt, hát még hogy a szívverését mindennek ellenére hallottam, tehát nagyjából be tudtam lőni merre járhat. Nagyon úgy tűnt, hogy rákapott az ismeretlen leányzó illatára, mert valahol ott állhatott, ahol elborítottam.
-Elsős vagy nem? –szegeztem neki szúrós tekintettel. –Bent kellene csücsülnöd a kastélyban és aludni, nem idekint rohangálni. Ez egy veszélyes hely, mint ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja! –intettem a hátunk mögé.
Nem mintha személy szerint bármiféle bajom lett volna már így első ránézésre a lánnyal, egyszerűen csak tudtam, hogy ugyanezeket a hibákat én magam is elkövettem volna, sőt el is követtem az ő korában. Mindezek mellett pedig aggódtam, magamért és érte is, mert tudtam, hogy ha hátrahagyom és baja esik, akkor az az én hibám.

Tulajdonképpen a második pohár felénél eljutottam odáig, hogy mindösszesen mosolyogtam egy-egy reakcióra vagy megrántottam a vállamat. A gondolataim elszeleltek és ez nekem ott és abban a pillanatban tökéletesen megfelelt. Nem azért, mert éppen nem volt kedvem Konstantin társaságához, csupán azzal, hogy a múltról beszéltem megrohantak az emlékek. Rengeteg emlék. A vámpírságom. Az, ahogyan eljutottam a mai napig, mindaz, amit megéltem ebben a négy évben; a rengeteg szenvedés, a magány, a kínok, a kirekesztettség, majd az, ahogyan felkaroltak és végre volt kihez fordulnom ebben a nyomorult iskolában, végül az, ahogyan elveszítettem mindazt, amit oly’ óvatosan, mintha kártyavár lenne felépítettem és menekülőre fogtam.
Gyáva voltam.    
Maradnom kellett volna és megtudnom, mi is történt valójában. Elköszönni azoktól, akiket szerettem és fontosak voltak a számomra, vagy legalábbis megpróbálni úgy tenni, mintha nem omlottam volna össze teljesen.
Davidre gondoltam. Egy másodpercre. Jól esett, hogy tudtam, hozzá fordulhatok, ha baj van, hogy számíthatok rá, annak ellenére, hogy most épp mindketten ugyanazt a melót űzzük, és ha erről valaki tudna, nyilvánvalóan gyűlölne minket. ha pedig Konstantin tudná, akkor már valahol egy rács mögött csücsülnék. Kényszerzubbonyban.
Felsóhajtottam, leraktam magam elé a poharat és ráhunyorítottam a férfire.
-Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sokat kérdezel? Nem mintha ez bármilyen gondot jelentene, csupán érdeklődés szintjén. Elméletben én egy csúnya, rossz, férfifaló vérszívó vagyok, te meg ezerszer leszögezted, hogy nem bízol bennem. Akkor miért is kellene most kiadnom magamat neked? –tudakoltam mindenféle ellenszenv nélkül és hátradőltem a székemen.

Megnyugtató volt tudni, hogy sokkal hamarabb kiszúrnám, ha valaki le akarná csapolni a véremet, mint hogy az illető csak eljutna arra a gondolatra, hogy esetleg ez nem biztonságos. Mégiscsak vannak a vámpírságnak előnyei, nem igaz? Bár, ha a tényekre akarunk szorítkozni, akkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy a vércsapolásnak az oka éppen a vámpír mivoltom lenne.
Halványan elmosolyodtam Kinsey kijelentésével és igazat kellett adnom neki. Az én állapotomban igazán felelőtlen olyan kijelentéseket tennem, miszerint mindennek véget kell érnie. Elbámultam a tavacska irányába és hagytam, hogy egy pillanatra átjárjanak az érzések. Megnyugtató volt, hogy nem kell egyedül lennem, és hogy ismételten itthon vagyok. Már ha ezt a helyet tényleg nevezhetem otthonomnak. Ha jobban belegondolok, itt több fájdalommal és szenvedéssel volt dolgom, mint eddig bárhol, ez pedig igen nagy szó, tekintetbe véve, hogy Angliában konkrétan megkínoztak.
-Pedig kezdtem azt hinni, hogy csak nekem osztottak beszállókártyát. –feleltem hasonló stílusban, majd felsóhajtottam, jelezvén, hogy megadom magamat. –Érdekesebb? Valójában éppen valakit el kellett tennem láb alól. Egy vámpírt, csak éppen a minisztérium valahogyan a nyomomra bukkant és eltölthettem néhány vidám percet egy tiszttel, aki nem csak kérdéseket akart feltenni nekem.
Nem tudom, miért is öntöttem ki hirtelen így a szívemet Kinseynek. Komolyan úgy éreztem, hogy kezdek teljesen megkattanni, elvégre egy vámpír mikor meséli el egy embernek, hogy a csodálatos hazájában nem családlátogatás céljából járt, mindössze megmutatta egy vámpírnak közelebbről, hogy mire képes a karó, és hogy egy bizonyos művelet után már igencsak nehéz ismét összeszednie magát.
-Szóval, komolyan csak látogatóba mentél haza? –vontam fel a szemöldökömet. –Valahogy nem nézném ki belőled azt a látogatós típust… -megrántottam a vállamat és csendbe burkolóztam, hagyván, hogy beszéljen, ha ő is akarja.

Akármennyire is igyekeztem távolságot tartani a férfitől, nagyon rosszul ment a dolog. Persze tudtam én, hogy ő soha az életben nem fogja elhinni nekem azt, hogy nem volt afférom minden férfivel, aki szembejött velem az utcán, ennek ellenére azt is tudtam, hogy ha egyszer –ne adj’ isten- lecsuknának, ő lenne az első, aki mint herceg-fehér-lovon loholna be értem és mindenkin átgázolva követelné, hogy beszélhessen velem. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy Konstantin terminátor stílusban megáll a rendőrök előtt, közli, hogy I’ll be back, majd kimegy és egy jól irányzott lövéssel leteríti a fél bagázst.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy lejátszódott a fejemben a jelenet és ezúttal szinte sajnáltam, hogy valaki –nevezetesen Konstantin- nem tud a fejemben olvasni. Szívesen megnéztem volna az ő arckifejezését, amikor ez a kép lepereg benne.
Megrántottam a vállamat, amikor közölte, hogy nem bízik meg bennem. Mintha ez annyira természetes lenne… mondjuk, ha jobban meggondoljuk, az is volt. Elvégre én magam sem bíztam meg benne túlzottan, bár jelenleg úgy tűnt, hogy sokkal jobban, mint ő. Amikor pedig a torka elharapásáról beszélt, szinte könyörgött érte, hogy megtegyem, én meg ki vagyok, hogy elrontsam a játékát?
Hirtelen mozdultam, nem gondolnám, hogy lett volna ideje felkészülni rá. A székét hátradöntöttem és megtámasztottam magunk mögött a falon és egészen közel volt az arcom a nyakához.
-Még megtehetem. –emlékeztettem, hitelesen hozva a nagy és gonosz vámpírnő szerepét.
Tekintetemmel foglyul ejtettem az övét és közben végiggondoltam, mit is kérhetnék a szülinapomra. Lett volna pár ötletem, de végül elvetettem. Nem vagyok én férfifaló… vagy mi a szösz. Az ajkam pár centire volt az övétől és szinte éreztem a lélegzetét, miközben válaszoltam.
-Valami maradandót. –ráhagytam a döntést, kíváncsi voltam arra a hatalmas férfiúi kreativitásra.

Ez a beszélgetés Konstantinnal sokkal mélyebbre sikerült, mint ahogyan azt előre terveztem. Na, nem mintha bármilyen titkot is rejtegetni akarnék előle, elvégre amikor Angliában a karjai közé keveredtem épp eleget elfecsegtem. Nem vagyok megtörhető… egy pontig. Abban a helyzetben viszont már szinte teljesen mindegy volt, mit is mondok, úgyis mindent pontosan tudott, én csak megadtam magamnak a lehetőséget, hogy valahogyan kijuthassak onnan.
Egy pillanatig felvillant bennem az aggodalom, ahogy a férfi köhögni kezdett és hallottam egyre szaporább pulzusát. Sikerült végre egy ici-picit fölénybe kerülnöm azzal, hogy ráijesztettem és ez tetszett. Sohasem félt tőlem, igazán nem. Nem hittem, hogy a legcsekélyebb esélyét is látja annak, hogy bántanám, de ez a helyzet most más volt. Tudtam, hogy abban bízik, ennyi ember előtt nem tenném ezt meg.
-De eddig nem adtál rá okot. –mutattam rá. –Most pedig szinte mindent tudsz rólam. Nem gondolod, hogy esetleg fenyegetve érzem magam? Tudod, hogy milyen vagyok, nehezen viselem, ha valaki sakkban tarthat.
Ez igaz volt.
Nézzük csak meg a családomat. Ott volt Jenny, akivel nem túl gyakran beszéltem; Rich, akit magára hagytam; Keith, aki egy bérgyilkos volt, az apám, aki szintén az volt és az anyám, aki éppen elmegyógyintézetben lógatta a lábát. Ezen emberek közül vajon kinek jutott volna eszébe, hogy ellenem forduljon? És akkor csoda, hogy én is ilyen vagyok, amilyen? Ezen tények fényében talán Konstantin sem csodálkozna rajta, hogy nem tud kiigazodni rajtam.
Felkacagtam a dementor szó hallatán. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy nekem van lelkem, de ez már részletkérdés volt.
-Nem bántanál. –döntöttem el, miközben hallgattam a szívdobbanásait. –Fogalmam sincsen róla, mi van közöttünk, de azt tudom, hogy sohasem fordulnál ellenem. –óvatosan visszaengedtem a székét, de továbbra sem húzódtam távolabb tőle. –Ahogyan én sem ellened.
Az általam kimondott szavakban ott volt a burkolt célzás; mi is van pontosan közöttünk?

Most komolyan, itt is rontod a levegőt, Michelle?

Egyébként sziasztok

Már kezdem sejteni

Gwen *-*

Mikor felébredtem legmélyebb és tökéletesen semmilyen álmomból egy levél fogadott az éjjeliszekrényemen.  Egy ideig csak bámultam a pecsétet. Pontosan tudtam kitől kaptam és ez nagyon nem tetszett nekem. Megfordult a fejemben, hogy talán felelősségre von a legutóbb történtek miatt, de végül elvetettem az ötletet. Ennyire nem volt pitiáner.
Óvatosan nyitottam fel a borítékot, ami egy igencsak szűkszavú magyarázatot tartalmazott; magyarul a leghalványabb sejtelmem sem volt róla, miért is kellett este megjelennem a Hivatalban. Gyűlöltem azt a helyet, kötelesség szaga volt.
Mindenesetre a megjelölt 6 óráig mindössze fél órám maradt, így a lehető leggyorsabban felöltöztem, rendbe szedtem magamat és rávettem magamat, hogy elinduljak. Nem kellett sokáig mérlegelnem, világos volt, hogy Konstantin nem akarna nyomós indok nélkül látni. Valahol mélyen pedig sejtettem, mi is az a nyomós indok.
Végigkopogtam tehát a Hivatal folyosóin, majd mindenféle illedelmeskedés nélkül benyitottam és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót, így fejezve ki nemtetszésemet.
-Hívtál. –közöltem a férfivel, miközben közelebb sétáltam hozzá, ledobtam a kabátomat a szék támlájára, majd én magam is helyet foglaltam.
Eldöntöttem, hogy távolságot fogok tartani és most éppen ezen munkálkodtam, erre pedig nem volt jobb mód, minthogy a lehető legellenségesebben viselkedem Konstantinnal. Keresztbe raktam a lábaimat és megadóan, de mégis kissé gúnyosan figyeltem a férfi minden mozdulatát. A sértettséget már nagyon-nagyon régen félretettem magamban, így semmi más nem maradt csak a kényszer, hogy a becsületem maradékát összekaparjam a padlóról.

Konstantin

Tudtam, hogy a lehető legrosszabbra kell felkészülnöm. Konstantin húzta az időt, márpedig ilyet ember csak akkor tesz, ha vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz hírt készül éppen közölni és így elnézve a férfit, kifejezetten rossz hírre kellett számítanom.
Végig rajta tartottam a szememet, az ujjaimmal az ölemben malmoztam és vártam. Szótlanul. Kivételesen nem siettettem és nem akartam már azelőtt kikényszeríteni a választ, hogy ő maga hajlandó lett volna bármit is elárulni. Ezúttal mindent ráhagytam, ez tűnt a lehető legjobb megoldásnak a legutóbbi alkalom után.
Követtem a tekintetemmel, ahogy helyet foglalt velem szemben, de nem mozdultam… egészen addig, amíg fel nem fogtam a szavak értelmét. Kipillantottam az ablakon, majd tekintetem visszaterelődött a férfi felé. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Nyilvánvalóan baromi dühös voltam.
-Azt mondtad, elintézted. –emlékeztettem, miközben igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. –Ezt megírhattad volna levélben is, vagy talán vársz tőlem valamit? –szegeztem neki.
Legyünk őszinték, ezzel én magam sem lettem okosabb, elvégre arról volt szó, hogy vélhetőleg minden a helyére került, de a dolgok láthatóan kicsúsztak a kezünk közül. Felemelkedtem, kivettem a kabátzsebemből egy cigarettát és meggyújtottam, majd elsétáltam ahhoz az ablakhoz, ahol ő állt.
Döntést hoztam.
-Mit kell tennem, hogy ezt megúszd? –fúrtam tekintetem az övébe és beleszívtam a cigarettába. –Kit kell eltűntetnem, megzsarolnom, kivel kell ágyba bújnom, hogy mentsem a bőrödet?
A szavak gondolkodás nélkül csúsztak ki a számon. Természetesen, én számítottam erre a kis vallatásra, de arra jutottam, hogy egy jó szövetségessel és két bérgyilkos ismerőssel valahogyan ki tudom vágni magamat ebből a helyzetből. Na, meg az sem mellékes, hogyha minden kötél szakad, még Ezra is vállal értem kezességet. Nem volt nehéz őt az ujjaim köré csavarni, a magány nagy úr…
De ezúttal valamiért nem én számítottam. Csak Konstantin. Bármennyire is gyűlöltem a helyzetünket, meg akartam őt menteni. Mert nem őt gyűlöltem, hanem a távolságot kettőnk között.

Egyetértően biccentettem, mikor elismerte saját gyengeségét. Nem azért, mert belé akartam rúgni, egyszerűen csak ő volt az, aki annyira biztosnak tűnt annak idején, a falu utcáin, aki állította, hogy minden rendbe fog jönni és én hittem neki. Ostobaság volt, bármennyire is próbáltam tagadni magam előtt, én hibáztam, amikor feltétel nélkül elfogadtam, hogy könnyedén és legfőképpen magától megoldódik minden.
A mosolya láttán az én arcomra is egy halvány görbület kúszott. Groteszk egy helyzet volt, én is éppen olyan jól tudtam ezt, mint ő, de mindennek ellenére tényleg megtettem volna, tényleg képes lettem volna bármire, csak azért, hogy  férfit kihúzzam a bajból, amibe én sodortam bele, mert számomra ő volt a Férfi, így. Nagybetűvel.
-Nem hiszed el, hogy megtenném? –érdeklődtem a tekintetét foglyul ejtve. –Talán te nem bízol meg bennem, de én kevertelek ebbe bele és tudom, hogy még mindig nem hiszed el, de bármit megtennék érted. Ezt is. Hiszen már úgyis mindegy, elvégre neked nem jelentek semmit. Tehát az sem zavarna, ha valakivel a te kedvedért kerülnék közelebbi kapcsolatba, nem igaz?
Ez egy nyílt támadás volt, bármennyire is nem akartam. Pontosan az a kérdés szaladt ki a számon, aminek nem szabadott volna. Merthogy bebizonyítottam, hogy gyenge vagyok. Bebizonyítottam, hogy milyen ostoba módon ragaszkodom hozzá; hozzá, akinek én, mint nő nem jelentettem soha semmit.
Egy buta liba voltam.
Beleszívtam a cigarettába és lepillogtam a padlóra. Nem bírtam a szemébe nézni azután, hogy gyakorlatilag egy vallomást igyekeztem kikényszeríteni belőle.  Teljesen, totálisan összetörtem; ami nem baj, hiszen eddig akárhányszor is küldtek padlóra, mindig fel tudtam kelni. Ez mindig észhez térített.
-Velem leszel? –lestem fel rá a szempilláim alól. –Nekem ez… ez nem megy! –elnyomtam a cigarettát és felkaptam a kabátomat. –Én ezt nem tudom csinálni. Így nem! Én… sokkal többet érzek irántad, mint szabadna, te pedig folyton ellöksz magadtól. –a szememet elfutották a könnyek. –Miért nem veszed észre, hogy mi folyik itt? Miért nem tudsz soha komolyan venni? Miért nem hiszed el, hogy bármit megtennék érted? –egészen közel lépdeltem hozzá. –A te bőrödet mentjük, felfogtad? Én vámpír vagyok, neked pedig fontos az életed. Szóval adj egy rohadt nevet, amin elindulhatok!
Annyira határozottan sikerült mindezt előadnom, hogy már én magam sem tudtam eldönteni, a dühtől vagy a fájdalomtól könnyezik-e a szemem. Lényegtelen volt. Mert Konstantin csak játszott az érzelmeimmel.
Folyton.

Konstantin

A legutóbbi alkalommal én magam jelentettem ki, hogy hajlandó lennék magára hagyni a férfit szükséghelyzetben, most mégsem voltam képes csak úgy kisétálni az irodából. Nem csak és kizárólag azért, ami köztünk volt, sokkal inkább azért, mert tartoztam. Ennyivel tartoztam és ezt, ha nem is volt muszáj, beismertem. Talán Konstantinnak nem sikerült megvédenie engem saját magamtól és talán nem tudott szembeszállni Angliával, mégis ezúttal itt állt mellettem és még ebben a helyzetben is képes lett volna megtenni értem mindent.
Hiszen felajánlotta, hogy elkísér!
-Ezzel nem megyünk semmire. –döntöttem el és visszaültem a székbe. –Folyton csak parttalan vitákba keveredünk, de ez itt most másról szól. Ez komoly. –felsóhajtottam és próbáltam összeszedni a gondolataimat. –Mit kell tennünk, hogy ezt megússzuk?
Ez volt a legfontosabb kérdés, a változás azonban csak annyi volt, hogy ezúttal többes számban szegeztem neki a kérdést. Egyértelműnek tűnt, hogy nem jutok azzal messzire, ha továbbra is ragaszkodom hozzá, hogy őt mentsem, tehát nem maradt más lehetőségem, mint belemenni és az ő szabályai szerint játszani.
Halvány mosoly kúszott az ajkamra, amikor azt mondta zavarná. Felpillogtam rá, kinyújtottam a lábaimat és keresztbe tettem őket egymáson.
-Szóval zavarna. –jegyeztem meg magamnak a dolgot és el is fordultam tőle.
Ez így rendben volt. Bele kellett nyugodnom, hogy mostantól azt teszem, ami neki is megfelel, különben bizton tudtam, hogy nem hagyja magát megmenteni. Egyébként is, milyen duma ez a gyakornokos dolog? Én kevertem bele.
-Veled megyek. –jelentettem ki határozottan. –Jelen akarok lenni, akár tetszik neked, akár nem. Nem tudsz lerázni, vámpír vagyok, ha eddig ez nem vált volna elég világossá a számodra. –ja, mert a hegyes fog meg a szívverés hiánya amúgy nem túl feltűnő. Mély levegőt vettem és rászántam magam, hogy válaszoljak a kérdésére. –Nem veszed komolyan az érzelmeim. Ez fáj, csak azt nem értem, akkor miért zavarna, ha odaadnám magam valakinek?
Fellestem rá a szempilláim alól és a lehető legveszélyesebb édes mosolyomat villantottam rá. Azt a fajtát, ami csak nekem adatott meg, és amivel még a legellenállóbb férfi fejét is sikerült néha napján teljesen összezavarnom.

Konstantin

-Védnök? –ismételtem meg a szót várva valamiféle útmutatást.
Sohasem keveredtem még ilyen szintű összeütközésbe a törvénnyel. Na, nem azért, mert annyira igyekeztem elkerülni, sokkal inkább azért, mert elég rövid ideje vagyok vámpír. Valamiért kezdtem úgy érezni, hogy a vámpírság magával vonzza a balszerencse áradását. Nem elég nekem, hogy egy szívtelen halott lettem, még a mindennapi emberek problémáján túl jogi problémáim is akadtak.
Az élet igazságtalan.
De ki állította, hogy nem az?
Tekintetem a férfiébe fúrtam, ahogyan ő is tette és a jelenlétemre való utasításra csak bólintani tudtam. Kezdtem úgy érezni, hogy nagyon nagy szükségem lesz a bérgyilkos kapcsolataimra, ha ebben az egyáltalán nem nekem való világban túl akarom élni az egymást követő napokat. Nem dolgoztam elég szervezetten, ezt hajlandó voltam elismerni bármikor, de érdekelt volna, mikor fogják felelősségre vonni azt a firenzei vámpírt, aki kikötözött és meg akart kínozni… közvetlenül az előtt, hogy a buksiját arrébbgurítottam.
-Önvédelem volt. Az számít? –vágtam hirtelen közbe egy utolsó, reményvesztett próbálkozásképpen.
A csók.
Semmiféle érzelmet sem mutattam, egészen addig, amíg az utolsó szó is el nem hagyta az ajkát. Akkor abszolút nőiesen felhorkantam és utat engedtem egy aprócska kacajnak.
Sohasem voltam önbizalom hiányos és ismertem a saját határaimat. Ahogyan azt is tudtam, hogy azt a bizonyos levelet, amit már oly’ régóta fontolgattam, meg fogom írni. Ha törik, ha szakad. Szükségem volt valakire, aki éppen úgy viszonyul a jelenleg fennálló helyzethez, mint én magam.
Szándékosan nem ejtettem ki többé a nő nevét. Konstantin ugrott rá, most pedig semmi szükségem nem volt az egy-egy ellen párbajunkra. Tehát következetesen úgy tettem, mintha ő nem lenne fontos.
-Igen, emlékszem arra az időszakra. –biccentettem rá. –Ahogyan arra is, miképp viszonyultál hozzám. Mondok neked valamit, Konstantin! –és itt indult a játék. –Egyáltalán nem érdekel, hogy van-e nő, vagy nincsen. Túlléptem ezen. Egyszerűen csak zavar, hogy úgy kezelsz, mint egy érzéketlen…khm… és  kíváncsivá tett, hogy miért is zavarna téged mégis, ha engem hidegen hagynak a… nőcskéid. –felvont szemöldökkel pillogtam rá.
Ez volt a leglogikusabb. Túllépni. Elvégre annyiszor vágta már a fejemhez, én meg vemp vagyok, amúgy sincsen szívem. Minek rágom magamat ennyit a dolgokon.

Minden rendben lesz.
Ez a három szó visszhangzott a fejemben és próbáltam megérteni, miért is történt mindez velem. Miért keveredtem bele egy olyan ügybe, ami nem is az én harcom lett volna. Elvégre a vámpírok vámpírok, a varázslók pedig varázslók. Én magam az előbbi csoportot képviselem, minek is kellett beleszólnom az ügyeikbe? Miért kellett mindent összezavarnom? Miért kellett belekeverednem?
Nem mintha nem lett volna így is épp elég gondom. Nézzük a puszta tényeket; mondjuk kezdjük ott, hogy vámpír vagyok, ez már önmagában elég gondnak tűnik. Aztán ott van az anyám, aki éppen egy elmegyógyintézetben lógatja a lábát; az apám és a bátyám, akik bérgyilkosnak álltak; David, akihez ki tudja milyen viszony –iszony- fűz; Ezra, aki minden áron el akar kapni és most még ez is. Mintha nem lett volna már így is éppen elég dolgom, nem?
Figyeltem Konstantint és próbáltam felmérni a lehetőségeimet. Nem igazán tudtam, hogyan kellene ezek után hozzáállnom. Sokáig emésztgettem magamat a helyzet miatt és egészen biztos voltam benne, hogy soha nem fogom tudni helyre rakni magamban ezt az egészet, ami közöttünk van, ahogyan ő sem. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne tovább fűzni ezt a barátságot, minden esetre a sorsra bíztam a döntést és visszaléptem egyet.
Közelebb hajoltam a férfihez az asztal felett, rátámaszkodtam a könyökömre és nagyon-nagyon mélyen fúrtam tekintetemet az övébe.
-Talán igazad van. –ismertem el. –Minden esetre megnyugtató az engedélyed. Köszönöm! –kúszott az ajkamra egy aprócska mosoly. –Akkor most… hogyan tovább?
Valójában egyetlen oka volt, hogy visszadobtam neki a labdát. Nem akartam én meghatározni azt a zavaros és érthetetlen helyzetet, ami kialakult kettőnk között. Nem én akartam törni magamat, ebbe már belefáradtam.

A fürdőszobai tükör előtt álltam és igyekeztem végiggondolni mindazt, ami az elmúlt időszakban történt velem. Gwen kérésére ellátogattam Madagaszkárra és emiatt felhagyhattam a munkámmal, amit valahol a lelkem mélyén gyűlöltem. Szóval hálás voltam az unokahúgomnak, akármennyire is igyekeztem ezt tagadni előtte.
Aztán meg ott volt Konstantin.
Nem tűnök el többé…
Megigazítottam az utolsó tincset is és némi hezitálás után megindultam a nagyterem felé. Egészen biztos voltam benne, hogy ez így helyes, hogy ennek így kell lennie, csak éppen abban nem voltam biztos, hogy ő tudja-e mire kell számítania. Persze tudta, vámpír vagyok és örökre az is maradok, ennél fogva aztán sohasem öregszem és valójában családom sem lehet; mármint saját családom. Persze, egyelőre ez nem érdekelte, de majd később…
Végigkopogtam a folyosó kövein és lassan löktem be magam előtt az ajtót. Tetszett a látvány, ami odabent fogadott, ez pedig segített abban, hogy elengedjem az aggályaimat és a hirtelen jött, sötét félelmeimet, amik mintha csak fojtogatni akartak volna.
Beljebb lépdeltem, hogy eltűnhessek a tömegben. Ismerős arcok után kutattam, amiből akadt is bőven, de valahogy egyikhez sem volt igazán hangulatom, így aztán félrehúzódtam, amíg az Konstantin meg nem érkezik. Egy rövidke másodpercre lehunytam a pilláimat és átadtam magamat a pillanatnak.
Végzős lettem, végigcsináltam és ezer problémával szembe kerültem közbe, rengeteg embert megszerettem és el is veszítettem, de most csak egyetlen dolog számított, ez a pillanat.
Itt és most.

Konstantin

Körbepillantottam az összegyűlteken és egy halvány mosoly szökött az arcomra. Abban reménykedtem, hogy minden a terv szerint alakul és a következő években már nem folytatom a tanulmányaimat. Ez így lett volna tökéletes, tekintve, hogy vámpírként eddig ellavíroztam valahogy, de mindez szinte kivitelezhetetlen a továbbiakban.
Egy dolog azonban teljesen biztos volt.
A faluban maradok. Konstantinnal.
Talán túl hamar engedtem őt túl közel magamhoz és talán túl sokat vártam a kapcsolatunktól, most mégsem éreztem úgy, hogy ez bűn lenne. Nem akartam menekülőre fogni és tovább lépni sem szerettem volna. Annyira vágytam Őt, hogy az szinte már fájt. Nem hittem, hogy tudok még így érezni, azt meg pláne nem, hogy éppen iránta. Ahogyan a kapcsolatunk indult, sokkal reálisabb lett volna, ha megpróbálom csendben eltenni láb alól.
Aztán meghallottam a szívverését.
A tekintetemmel a tömeget kutattam és felizzottak, amikor végre előbukkant az összebújó alakok között. Az arcomra egy féloldalas mosoly kúszott és beleharaptam az alsó ajkamba, miközben szinte könyörögtem, hogy végre mellém érjen és magához öleljen.
-Micsoda megfigyelő vagy! –kacagtam fel édesen és jobb kezem a vállára csúszott, miközben picivel közelebb araszoltam hozzá.
Fantasztikusan festett –na, nem mintha nem éppen ilyen tökéletes lenne a szememben minden egyes nap, amikor csak láthatom. Épp, mint mikor itt volt a kicsi lány. Egy rövid ideig hihetetlenül furcsának éreztem a tényt, hogy úgy kell tekintenem a férfire, mint apára. Aztán Fleur feledtette velem mindazt, ami megzavart a kialakított képemet. Csodálatos volt és lenyűgöző. Éppen olyan kislány, akiről én magam is álmodoztam, de tudtam, hogy már sohasem kaphatom meg. Megváltoztatott. Arra az időre, amíg együtt voltunk, nem éjlény voltam, hanem egy nő.
Igazi nő.  
-Nyugalom! –mosolyogtam rá és közelebb hajoltam. –Rendben vagyok, igen és nem késtél sokat, pontosan erre számítottam. –arcom súrolta az arcát, ahogy egy óvatos csókot leheltem az arcára. –Te is csodálatos vagy. –leheltem egészen halkan és közelről.
Most először találkoztunk emberek között, az iskola falain belül és láttam, hogy nem igazán tudja helyén kezelni a dolgot. Kicsit talán zavarban volt, ez pedig megmosolyogtatott.
-Remélem táncolsz ma velem. –jegyeztem meg mintegy mellékesen, miközben csillogó szemekkel elhúzódtam tőle.

Konstantin

Túlóra.
Ez minden helyzetben egy olyan mentség, amit hajlandó vagyok elfogadni. Mosoly szökött az arcomra, de nem reagáltam csak egy apró biccentéssel fogadtam a tényt. A férfi pontosan tudta, hogy engem nem tarthat kordában, hogy ha valami miatt mennem kell, akkor én is menni fogok, épp úgy, ahogyan ezt ő is megteszi, amikor nincsen más választása. Nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint hogy épp úgy elfogadjam őt, ahogyan ő engem.
A csók meglepett, ujjaim a zakójára fonódtak, így húzva őt közelebb és a légzésem épp úgy felgyorsult, mint az övé abban a pillanatban, ahogy ujjai a csupasz bőrömhöz értek. Valami eltört bennem, mint egy gát, ami éppen átszakad és meghajol a hatalmas víztömeg ereje előtt. Átadtam magamat neki. Senki sem számított többé; sem a bál, sem az iskola, sem pedig az évek, amiket valahogyan túléltem –szó szerint– itt. Ez az egy pillanat éltetett.
Aztán elengedett, én pedig üressé váltam. Az előbbi érzelmek vad keveréke még ott időzött a tekintetemben, ahogy megállíthatatlanul méregettem őt, könyörögve egyre többért és többért.
-Ne aggódj, ennek nem tennélek ki! –biztosítottam mosolyogva. –De az első táncom a tiéd.
Kezem a hátára csúszott, ahogy egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá. Szabadnak éreztem magamat és végtelenül erősnek. Mellette. Nem voltam biztos benne, hogy egyedül ezt az estét, vagy akár a ki tudja, hány továbbit végig tudnám csinálni. Szükségem volt rá, bármennyire is tagadtam, ugyanakkor válaszokra is szükségem volt. Tudnom kellet, hányadán állunk.
-Nem bántad meg, hogy velem jöttél? –érdeklődtem tipikusan nőiesen. Hátulról.
A kérdés egyértelmű volt. Nem bánta-e meg, mindazt, amit kettőnk között történt az elmúlt időszakban, de verébre sem lövöldözünk ágyúval. Bíztam benne, hogy érteni fogja a homályos célozgatásaimat, de ha nem úgy is jó. Volt még néhány tapogatózó kérdés a tarsolyomban.
Mélyen a szemébe nézve vártam a válaszát és bár sohasem vallanám be, elfogott az idegesség. Na, nem mintha dobogna a szívem, de ha mégis ezt tenné, akkor most közeledne a végleges megtorpanás pillanatához.

Konstantin

Ez az az este, ami meg fogja határozni az elkövetkezendő időszakot. Ebben teljesen biztos vagyok. Úgy kapaszkodom a férfi ígéretébe, mintha az életem múlna rajta, mert jelenleg ez az egyetlen biztos pont. A következő tánc és az azt követő. A mai este.  Ebben a pillanatban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy itt akarok lenni, hogy hallani akarom mindazt, ami ezek után következik. Annyira bizonytalanul és kiszámíthatatlanul lebegtünk. Jelenleg semmi sem volt kőbe vésve.
Amíg vártam az igazán fontos válaszra lehunytam a szemeimet és bent tartottam a levegőt. Jól esett a közelsége, megnyugtatott az intimitás, ami ebben helyzetben, az érintésében, a közelségében volt. Karjaim a derekára kulcsolódtak, szorosan tartottam és eszem ágában nem volt őt elengedni.
Kiszakadt belőlem a sóhaj, ahogy megkaptam a választ a kérdésemre. Fejemet hirtelen a mellkasának döntöttem és egészen halkan, szinte csak lehelve válaszoltam.
-Köszönöm!
Ez volt minden mondani valóm. Nem vártam tőle pillanatnyilag többet; nem akartam, hogy betarthatatlan ígéreteket tegyen és azt sem, hogy azonnal száz százalékig megbízzon bennem. Nem zavartak az aprócska kételyei, hiszen én is épp annyira voltam bizonytalan, mint ő, de egyvalamit tudtam: nekem ő kell és senki más.
-Nem megyek sehová. -biztosítottam és belemosolyogtam az ingjébe. Felemeltem a fejemet, hogy a szemembe nézhessen. –Melletted maradok, amíg te azt nem kéred tőlem, hogy menjek el.
Kapaszkodtam a kezeibe. Az a nő voltam, akinek mindig is akartam, hogy lásson. Az, akit olyan gondosan rejtettem a világ elől, akiben meg lehetett bízni, és akire lehetett számítani. A lobbanékony, heves, de tökéletesen hűséges Katherine Danielle Averay voltam. Az a lány, akit valahol az éjszakában hagytam, mikor a mostani Kath felszínre tört, mikor ez a vámpír megszületett.
Felpillogtam a férfire. Éveken keresztül gyötrődtem a zavaros kapcsolataim árnyaitól kísérve, olyan szerelmektől üldözve, amelyek csak fájdalmat és kínokat hagytak maguk után; kezdve Daviddel, egészen Kornélig. Most viszont hirtelen minden a helyére került. Az lehettem, aki lenni akartam. Már nem a kislány, aki túl korán vált nővé, hogy aztán elveszítsen minden maga körül. Határozott és mégis esendő, törékeny és mégis szikla szilárd. Ebben a pillanatban önmagam voltam.
Csak miatta.
Csak érte.
-Tudod, hogy ki vagyok és te ennek ellenére is mellettem akarsz lenni. –sóhajtottam fel óvatosan. -Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ne bánd meg a döntésedet.

Konstantin

Fájdalmas belegondolni, de mindketten pontosan tudjuk, hogy a kapcsolatunknak egyszer vége szakad és ez egyáltalán nem hagyományos módon történik majd. Nekem együtt kell élnem a tudattal, hogy elveszítem őt. Épp úgy, ahogyan azt a rengeteg embert elveszítettem már előtte. Meg kellett tanulnom ezzel a tudattal már akkor együtt élni, amikor kislányként előbb az apámat, majd Davidet elveszítettem. Sohasem volt tökéletesnek nevezhető az életem, épp ezért rá kellett jönnöm, hogy mindezzel együtt kell élnem. Meg kellett tanulnom, hogyan felejtsek el mindent és mindenkit.
De most, életemben először igazán féltem attól, hogy Konstantint elveszítem. Rettegtem, hogy eltűnik, mint rengetegen előtte. Talán pont ez volt az oka, hogy soha, senkit sem engedtem igazán közel magamhoz, hogy rengeteg embert ellöktem magamtól, csak hogy ne kelljen újra átélnem a fájdalmat. De most megváltozott a helyzet. Ez egy teljesen új, teljesen más szituáció volt.
Vele akartam lenni. Örökre mellette akartam maradni.
Ez pedig felülírt mindent, amiért eddig harcoltam. Elfeledtette velem a rengeteg fájdalmat, a bátyámmal folytatott közös kis üzelmeinket és az egész eddigi életemet. A sötétben kuporgó vámpír életét.
Aztán mellbe vágott a kérés és a felismerés.
Felpillogtam a férfire és nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól hallottam, amit mondott. A tekintetemben egy pillanatra aggodalommal vegyes rémület kúszott. Reális akartam maradni. Őszintén kimondani, hogy előbb-utóbb el kell majd engednie és az borzalmasan fog fájni. De ő folytatta, éppen azt mondta, amit hallanom kellett.
Fogalmam sincsen, hogyan történhetett, de a következő pillanatban ragadós mosoly csücsült az arcomra.
-Várj! Engedd, hogy válaszoljak! –kértem, miközben mutató ujjamat az ajkai elé helyeztem, így hallgatásra bírva. –Rengeteg akadálya van a kapcsolatunknak, rengeteg teher, amit cipelnünk kell, de nem fogok elmenni sohasem. És igen… hozzád megyek.
Nem számítottam erre a kérdésre. Soha. Senkitől. Én nem az a lány vagyok, vagy legalábbis nem az a lány voltam, akinek a legnagyobb vágya a fehér ruha, meg a család volt. Most mégis, itt álltam és igent mondtam annak az embernek, aki nélkül nem tudnék élni.
Elhúztam az ujjaimat az ajkai elől és követelőző csókkal vettem el tőle a reagálás lehetőségét. Szorosan magamhoz húztam két karommal, amelyek a nyaka köré kulcsolódtak.
Így most jó volt.
Nem érdekelt, mit hoz a holnap, nem érdekelt, mi minden állhat az utunkba. Vele akartam lenni.

Konstantin

A gondolataim ezer felé repdestek, miközben eleresztettem Konstantin kezét és előre navigáltam a tömegben. Ebben a pillanatban semmire sem tudtam koncentrálni, csak és kizárólag az elmúlt percek eseményeire. A lábam és a karom magától mozdult, de nem voltam ott igazán. A tekintetem Konra szegeztem és nem voltam hajlandó őt elereszteni pár röpke pillanatnál többre, amíg a partneremnek küldtem egy kedves mosolyt, vagy esetleg a tömegben található ismerős arcoknak.
Az életem gyökeresen megváltozott a ma este folyamán és bármennyire is szerettem benne bizonyos dolgokat, örömmel mondtam le róla a férfi kedvéért. Sohasem voltam naiv, vagy éppen született feleség –bár határozottan az otthonülő, divatmániás nő szerepét osztották rám–, most mégis arra készültem, hogy ez leszek. Na persze, sohasem fogok ráncosodni, vagy éppen a gyermekeimmel játszani, mégis a lehető legtöbbet igyekeztem kihozni az adott helyzetből.
Menyasszony lettem.
Majdnem megbotlottam a saját lábamban –vámpír létemre–, amikor kimondtam magamban ezt a két szót. Gyorsan összekaptam magamat, hogy az utolsó pár lépést még biztosan tudhassam le és közben Gwen jutott eszembe. A legjobb barátnőm, bizalmasom és unokahúgom, akivel annyira egyformák voltunk, hogy az már szinte ijesztő. Elképzeltem az arcát, amikor megtudja és a kijelentését, hogy mindent ő fog megszervezni, a ruhámtól egészen a toráig.
Ahogy a zene lassan, de biztosan elhallgatott én szinte repültem vissza a férfihez. Ebben komoly gátat jelentette a hirtelen meginduló embertömeg, de egy vámpír mégiscsak a kecses gyorsaságáról híres, így aztán ahelyett, hogy jó szokásomhoz tartva magamat, félrelöktem volna mindenkit az útból, biztosan lavíroztam a testek között.
Aztán a férfitől pár lépésre megtorpantam.
Hirtelen, fájdalmasan ért a felismerés, hogy tulajdonképpen én menyasszony lettem és nem voltam biztos benne, hogy ezt valaha is fel fogom tudni dolgozni. Bátortalanul tettem felé néhány lépést, miközben kutatóan néztem a szemébe, vajon megbánta-e, amit mondott?
-Az első tánc? –érdeklődtem felé nyújtva a kezemet, egy aprócska mosollyal az arcomon.
Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak megfogtam és húztam magam után a parkettre, hogy ott a vállára csúsztassam a jobbomat és a fejemet a vállára hajtsam.
Érezni akartam őt.

Konstantin

Buda, Osztrovszky szülők otthona

Ne nyugtalankodj! Úgyis másképp történik minden, mint ahogy elgondolod.
Ez az egy mondat járt a fejemben, miközben megálltunk a kapu előtt. És ez az egy mondat segített abban, hogy végre összekapjam magamat, a sarkamra álljak és ugyanazt a magabiztos nőt láthassák meg bennem Konstantin szülei, akit ő is ismer. Elvégre ki vagyok én? Katherine Averay, a nagy múltú aranyvérű család legfiatalabb tagja. Az a lány, akit gyerekkorától kezdve arra neveltek, hogy mindig a legtökéletesebb arcát mutassa, hogy mindig az illemnek megfelelően viselkedjen.
Ezt tanultam a nagyszüleimtől.
És, hogy mit tanultam az apámtól?
A vakmerőséget és a képességet, hogy minden helyzetben talpra tudjak állni.
Tehát ez utóbbit igyekeztem tudatosítani magamban, amikor felbukkant az egyetlenem édesanyja az ajtóban. Kihúztam magamat és az arcomra varázsoltam egy visszafogott mosolyt, majd Konstantin előtt becsusszantam az ajtón, tökéletesen tudatában a vámpírokra jellemző önkéntelen eleganciámnak.
Szívem szerint a megkönnyebbüléstől felnevettem volna, amikor az anyukája szemei rajtam maradtak. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt és hagytam, hogy Konstantin átvegye az irányítást. Bemutatott, én pedig hol egyikükre, hol másikukra pillantva fűztem tovább a dolgot.
-Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket! –mosolyodtam el lágyan és közben végig tudatában voltam, hogy Konstantin keze rajtam pihen.
Óvatosan átöleltem a férfi derekát és ujjaimmal megkapaszkodtam benne. Kezdtem összeszedni magamat, de ez nem jelentette azt, hogy tökéletesen magabiztosan álltam a szülei előtt. És hogy ennek mi az oka? Még sohasem voltam sem ilyen, sem pedig ehhez hasonló helyzetben.
Konstantin anyukájához fordultam és igyekeztem a lehető legmegnyerőbb hangomat elővenni.
-Engem is borzasztóan meglepett a lánykérés. –biztosítottam egy mosoly kíséretében. -Remélem, hogy nem zavartuk meg Önöket semmiben sem ma este.
Váltottam gyorsan témát, remélve, hogy ezzel elterelhetem a figyelmet magamról és nem találom szemben magamat olyan kínos kérdésekkel, mint hogy vámpír vagyok-e.  

Konstantin

Gondolataim a tánc közben ezer úton jártak. Nem tudhattam biztosan, hogy jó döntést hoztam-e, hogy nem okozok fájdalmat neki, vagy hogy a későbbiekben hogyan alakul a viszonyunk, de egy dolgot tudtam, visszafordíthatatlanul és megmásíthatatlanul beleszerettem.
A jövőm –a személyes jövőm- ebben a pillanatban olyan apró tényezőnek tűnt, mely felett könnyedén elsiklottam és innentől csak a mi számított. Talán ostoba voltam és meggondolatlan. Talán túl fiatal voltam mindahhoz, ami történt, talán az emberségemmel együtt az eszemet is elveszíthettem. Elvégre volt idő, mikor én voltam a nagy és vérszomjas vámpír, az igazi vámpír. Akkor nem számított, ki és hogyan akad az utamba, csak dacolni akartam, mert elveszítettem valakit, aki borzasztóan közel állt a lelkemhez.
Konstantin vállán pihentettem a buksimat és sehogyan sem akaródzott válaszolnom a kérdéseire. Fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék. Tervek? Nekem terveim? Az életben nem voltak még épkézláb terveim, miért éppen most kezdtem volna megkomolyodni és agyalni? Mindig spontán cselekedtem, mint mikor megpattantam Osloba, hogy vámpír eledel legyek, vagy ahogy Firenzében lekaszaboltuk a klán nagy részét. Ebből is látszik, hogy nem vagyok a logikus döntések és a tervezés nagymestere.
-Itt kell maradnom. –a könnyebbik kérdéssel kezdtem. -Itt van Gwen és minden emlékem. Nem szívesen hagynám el ezt a helyet még egy ideig.
Voltak jók is, rosszak is, de tény, hogy itt töltöttem az életem nagy részét és nem akartam ettől megválni. Na, meg aztán Konstantin sem szívesen mozdítottam volna el a munkája mellől, tudtam mennyire fontos szerepet játszik az életében. Ő a szerelme… részben
A munkalehetőségeim száma nem verdeste a plafont. Három eshetőség állt fenn, vagy folytatom a véres melót a bátyám mellett, vagy beállok az apám mellé és hasonlóan véres kalandokba keveredek, vagy pedig átveszem a nagyszüleim és édesanyám cégének a vezetését. Megunta már, szeretett volna háttérbe húzódni és úgy gondolta, én vagyok a legalkalmasabb személy arra, hogy folytassam a munkáját.
A legkevésbé veszélyeset vezettem elő.
-A családomnak van egy vállalkozása Londonban. Édesanyám szeretné, ha én vezetném ezt az egészet, ezt pedig innen is megoldhatom. Az ingázás pedig nem lenne túl vészes… nagyon gyors vagyok. –felnevettem és felemeltem a fejemet, hogy a férfi szemébe nézhessek. -Te menni szeretnél?

London

Ahogy ott álltam a tükör előtt egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy én ezt az egészet akarom. Nem Kon miatt, sőt még csak nem is a hátam mögött az utolsókat rúgó Gwen miatt. Ennél egy sokkal komolyabb problémával álltam szemben.
Ruhakrízis.
Minden menyasszony rémálma –pláne az olyanoké, mint én vagyok–, hogy mindössze egyetlen hónapja van megtalálni a tökéletes ruhát. Ezer meg egy ruhaboltot végigjártam már és itt, Londonban volt az utolsó reményem. Éppen ezért kaptam el ma reggel Gwent és cipeltem el magammal egészen Angliáig.
A gyomrom összeszorult, ahogyan a tükörképemre pislogtam. Szerettem volna tökéletes lenni, nem csak a magam, vagy Konstantin kedvéért, sokkal inkább a szülei miatt. Nem tudhattam, mit gondolnak rólam pontosan, de nyilvánvalóan mindamellett, hogy az édesanyja odáig meg vissza volt egy nőért a házban, nem igazán jó pont a tény, hogy vámpír vagyok.
Maximalista voltam. Minden tekintetben.
A szőkére pillantottam a tükrön keresztül és elhúztam a számat. A három jelöltem közül ez volt az első és mindenképpen rá kellett a lánynak is bólintania mielőtt elviszem. Anyámnak még nem meséltem el a dolgot, így aztán az egyetlen reményem az unokahúgom maradt.
-Ez az egyik. –sóhajtottam fel végül.
Íriszeim visszavándoroltak a költeményre. Természetesen minden menyasszonyi ruha szép és minden menyasszony tökéletes, csakhogy én nem így láttam magamat. A hajamat reggel kontyba fogtam, így többé kevésbé megegyezett az összhatás azzal, amit majd szeptemberben kapnak.
Míg vártam a lány válaszát az eladólány csusszant be az ajtón és aggódva kezdte méregetni az arckifejezésemet. Nyilvánvalóan nem nyújtottam túl biztató látványt…

Gwen

London

Egyetértően bólintok a lány kijelentésére. Tényleg elég furcsa, talán nem éppen egy esküvőre való a fedetlen váll és a hát, de valójában egy vámpír sem esküvőre való, így aztán a dolgok többé-kevésbé összevágnak. Szerettem volna legalább egy kicsit örülni annak, hogy most itt lehetek, de a stressz egyre csak halmozódott –annak ellenére, hogy nem terveztünk hatalmas partit. Dühösen forgattam meg a szemeimet, majd egy sóhaj kíséretében elcsattogtam a fülke felé, de mindeközben a gondolataim csak Gwen körül forogtak.
Aggódtam érte.
Krisz itt hagyta, csak azért, mert kibukott, hogy farkas. Valószínűleg más is volt a háttérben, de a lány erről eddig nem beszélt, én pedig nem akartam erőltetni a témát. Abban bíztam, hogy a mai nap annyira kiborítja, hogy megfeledkezik a történtekről. Persze, nyilván lehetetlen erről az egészről megfeledkezni, itt és most azonban nem volt ennél jobb terápia.
Az eladólány segített kibújni a göncből és már adta is rám a következőt.
A ruhát óvatosan megigazította, én pedig halványan elmosolyodtam. Az eddigi esélyesek közül talán ez volt a legjobb. Halkan, a ruhát óvatosan tartva előosontam a fülkéből és az unokahúgomat –mit ad isten?– a ruhák között találtam meg.
-Mit csinálsz? –érdeklődtem halkan, egy aprócska mosollyal az arcomon. Vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre, de a pillantásom máris visszafordult a szöszihez. –Aggódom érted, Gwen! Mióta Krisz elment, nem mondasz szinte semmit? Mégis mi történt?
Lehuppantam a fotelbe és pillanatnyilag félretettem a ruhadilemmát. Nyilván az öltöztetőm úgy gondolta, eleget fizetek azért, hogy hagyjon nekem egy kis időt, így a lehető leghalkabban kislisszolt az ajtón.
Konstantin felé fordultak a gondolataim és összeszorult a torkom. Csak egy pillanatra belegondoltam, mégis mit éreznék, ha őt elveszíteném. Ha éppen ilyen hirtelen és érzelemmentesen kisétálna az életemből, mint a lány párja. Valószínűleg teljesen összezuhantam volna, éppen ezért csodáltam a lányt, hogy képes ennyire gyorsan talpra állni és hajlandó elkísérni engem, mindannak ellenére, ami történt.
Ezért szorítottam háttérbe a ruhaproblémát. Még egy teljes hónap, nem igaz?

Konstantin

Beleolvadtunk a táncoló sokaságba és ez tökéletes volt. Pont így, pont most. Csak a férfire figyeltem, a karjára a derekam körül, a hajamba rejtett arcára. Nem vágytam ennél többre, pedig nem rég még el sem tudtam volna képzelni, hogy ennyire közel kerülhetek valakihez. Hogy ilyen sokat jelenthetek valakinek, aki ennyire… nos, emberi.
Életem legfontosabb napja volt a mai. Most váltam hivatalosan felnőtté, most lettem szabad. A vámpírság bizonyos szintű érettséget követelt tőlem. Túl hamar kellett felnőnöm ahhoz képest, hogy egy tizennyolc éves testben rekedtem meg. De az igazi varázslat, a valódi világ csak most tárul ki előttem. Most, hogy kijelenthettem, van valaki, akit jobban szeretek, mint bármit ezen a világon.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, ahogy hallgattam, hogyan beszél a terveiről, aztán egyik pillanatról a másikra borult el a tekintetem.
-Azt rettenetesen sajnálom. –húzódtam el kicsit, hogy a szemébe nézhessek. –Az én hibám volt, nem lett volna szabad arra kérnem téged, hogy védj meg. Egyedül kellett volna szembenéznem ezzel az egésszel.
Borzalmasan éreztem magam a történtek miatt. Akkor és ott csak és kizárólag magamra tudtam gondolni és egyáltalán nem érdekelt, hogy ki és hogyan sérül, miközben ismételten a saját bőrömet akartam menteni. Önző voltam és azóta ezerszer megbántam, hogy így bántam a körülöttem élőkkel; azokkal, akiknek számítok.
Az, hogy Konstantin tényleg közösen képzeli el a jövőnket mosolyt csalt az arcomra. Sohasem gondoltam rá, hogy valakivel ilyen szinten összekötöm az életemet, de most hirtelen másokat is be kellett iktatnom. Figyelembe kellett vennem, hogy Konstantin tanul és dolgozik, azt, hogy van egy lánya és egy nő, aki annak a lánynak az anyja. És azzal mindenképpen számolnom kellett, hogy soha, de soha nem fog a lánya érdekei elé helyezni. Ez persze így volt helyes, de még sohasem voltam ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben. Mindig én voltam a középpontban, de most változott a helyzet.
-Fleur… megismerhetem majd jobban? –kíváncsiskodtam apró mosollyal az ajkaimon és lesütöttem egy pillanatra a szememet. –Ha már hozzád költöztem… -toldottam még meg a mondatot, ezzel választ adva a kérdésére egy aprócska, édes kis görbület kíséretében.

Konstantin

Buda, Osztrovszky szülők otthona

A gondolataim kissé kuszák voltak és nem voltam benne biztos, hogy jól tartom a kezemet, a lábamat vagy egyáltalán jó helyen állok-e. Rettegtem, hogy mégis mit fognak szólni hozzám a szülők és ennek elég nyilvánvaló oka a vérszívó mivoltam. Mintha legalábbis tehettem volna arról, ami velem négy éve történt. Igen, az én hibám volt, mert elszöktem otthonról, de nem ragasztottam neon villogót a homlokomra „Gyere és csapolj meg!” szöveggel.
Konstantinba kapaszkodva hallgattam az édesapja reakcióját, de nem állt szándékomban semmiféle módon sem jelezni, hogy fájna a mondandója. Ilyen volt a világom; hamis, felszínes. Senkit sem érdekelt, valójában mit gondol a másik, mégis rendkívül jól esett, ahogyan az édesanyja rám nézett és az érintése is, miközben elhaladt mellettem.
-Igen, szeretem. –mosolyogtam rá és a férfi kezével a derekamon megindultam előre, csak a vállam felett pislantottam vissza, hogy egészen halkan válaszolhassak Kon bátorítására. -Vámpírokkal harcolok, elbírok apáddal is.
Majdnem hangosan felnevettem, de még idejében összekaptam magamat, ahogy belibbentem az étkezőbe és elfoglaltam a helyemet. Halvány görbülettel köszöntem meg a férfinek a segítséget, de mielőtt még bármit is szólhattam volna az édesapja már szóra emelkedett. Minden egyes mondat tőrdöfés volt a szívemben. Borzasztóan fájt, ha ember lettem volna a kezem egészen biztosan remegni kezd, de így csak Konstantinéra csúszott és igyekeztem meg sem moccanni, egészen szoborszerűvé dermedtem addig, amíg Felurt bele nem keverte a dologba… és az anyját. Kényes pont volt ez az életemben, bármennyire is igyekeztem, minden erőmmel azon voltam, hogy a kislány megkedveljen és minél több időt szándékozzon eltölteni az édesapjánál. Elvégre, én mindezt nem adhattam meg neki, hát minden követ megmozgattam. Megtettem mindent, ami csak tőlem telt.
-Igen, vámpír vagyok. Problémát jelent? –feleltem végül a lehető leghiggadtabban, mégis éreztem a gyilkost, aki megbújt a hangomban, elrejtőzött a sorok között. –Tettem olyanokat, amire nem vagyok büszke, de egyáltalán nem az én hibám, hogy azzá váltam, amivé. És ha hiszi, ha nem Felur kifejezetten kedvel engem, mert ő azt látja, amit maga, Uram, észre sem vesz. Hogy szeretem Konstantin.
Ennyi. Ennél több mondanivalóm nem akadt. Sikerült annyira higgadtan és hidegen elmondanom a monológomat, hogy rejtve maradhasson az éjlény, aki mindeközben odabent kitörni vágyott. Megtehette volna. Ha nem gyakorlok önuralmat évek óta, bizonyára felfalom a díszes társaságot.
Tessék, kimondtam itt, a szülei előtt is, hogy szeretem. Ez volt a lehet legőszintébb és legnehezebb… főleg, mert azelőtt talán a férfinek sem mondtam a szemébe. Ahogyan pedig ez a gondolat megfogalmazódott bennem Konstantin felé fordultam és valamiféle reakciót vártam, csak mert én halálra rémültem. Épp ezért, hagytam, hogy ő terelje el a témát az ismerkedésünkről.

Konstantin

Buda, Osztrovszky szülők otthona

Vér.
Hallottam, hogyan változik meg Konstantin szívverése, a vér száguldása az ereiben és a lélegzetvételei. Egy pillanatra mintha csak mi ketten lettünk volna. Megfagyott a levegő kettőnk között és nem tudtam rávenni magamat, hogy a tekintetemet elszakítsam tőle. Óceánjaimat az övébe fúrtam és olyan nyugalom szállt meg, mintha csak otthon lennénk; kettesben.
Már nem érdekelt, hogy az apja mit gondol rólam. Bíztam benne, hogy legalább a fia kedvéért megbékél a dologgal és előbb-utóbb -remélhetőleg előbb- ő maga is rájön, hogy nem vagyok én annyira rossz-gonosz-szadista, mint azt első pillantásra feltételezné rólam. Elvégre éppen úgy nézek ki ebben a rózsaszín kis ruhácskában, mint egy őrült pszichopata… tudtam, hogy nem ezt kellett volna felvennem.
Elmosolyodtam Konstantin kijelentésére, de ennél többet itt, az étkező asztalnál, a szülei előtt nem nagyon tehettem… de semmi sem tart örökké, nem igaz? Egyszer csak haza kellett mennünk és engem jelenleg ez az egy gondolat éltetett. Visszapillantottam a nőre, aki annyira kedves és olyan előzékeny volt velem, amit talán meg sem érdemeltem.
-Vöröset.
Az idősödő hölgy nekem szegezte a kérdéseit, én pedig lesütöttem a pilláimat. Kényes téma volt ez nálam és egyelőre még Konstantinnal sem vitattam meg, mit is érzek a tény iránt, hogy sohasem lehet gyerekem. Életem mélypontja volt ez a tény, elvégre nő vagyok és nem mellesleg látom Fleurt, ahogy az édesapja körül forgolódik, ahogy ránéz, és ahogyan Konstantin figyeli minden mozdulatát. Ha le is tagadja, én tudom mennyire szereti őt. Tőlem pedig ezt nem kaphatja meg.
Soha.
Azzal igyekeztem lekötni a figyelmemet, hogy Konstantin combjába kapaszkodtam és körmeimet –talán kissé túl erősen- belevájtam. Ez nyilvánvalóan az édesapja újabb mondanivalójának volt betudható.
Felkacagtam.
Ennél tovább nem voltam hajlandó elmenni, elvégre Konstantin szülei, az ő dolga elsimítani a helyzetet. Reménykedtem benne, hogy ezzel tisztában van. Amikor viszont rápillogtam és gyakorlatilag egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem lenne ellenére, ha innék egy cseppet a véréből az ujjaim elkezdtek felfelé csúszni a combján; óvatosan és nagyon-nagyon lassan.
Elvégre, nem akartunk lebukni...

Konstantin

Szalamanton

Frusztrált voltam.
Nem, nem ez a megfelelő kifejezés; mérhetetlenül dühös voltam. Persze foghattam volna arra, hogy az esküvő megszervezése kiborít, vagy hogy a tökéletes ruha megtalálása lehetetlen feladatnak tűnik, esetleg azzal is áltathatnám magam, hogy Gwenért aggódom, de mindez nem lett volna igaz.
Konstantinra haragudtam.
Haragudtam? Tajtékoztam!
Mégis melyik nő ne tenné ezt az esküvője előtt, ha megtudja, hogy a vőlegénye valaki mással ütötte el az időt, csak mert ő éppen nem volt elérhető? És hogy ez a nőnemű egyed konkrétan elszakította egymástól az unokahúgomat és a fiút, akit szeret?
Szóval, miután kiüvöltöttem magamat Gwennek és mint egy őrült fel-alá járkáltam a nappalinkba, ahová kényszerrel rángattam el, elkezdtem összeszedni magamat a vacsorához. Meglepett a dolog, viszont kiderült, hogy a vőlegényem sem az időzítés mestere.
Ezt tovább tetézte a nyitómondattal.
Marhasült? Kit érdekel a marhasült? A francba is, titkolóztál előttem!
Így vicsorogtam magamban, ahogy befelé haladtunk az étterembe, majd anélkül, hogy megvártam volna a férfit lehuppantam a helyemre, összekulcsoltam a kezeimet az asztalon és kibámultam a tájra. Jobbnak láttam mélyen hallgatni.
Egy ideig.
-Miért hoztál ide? –szegeztem neki, ezzel esélyt adva, hogy legalább egy kicsit jobb színben tüntesse fel magát.

Szalamanton

Hallgattam.
Ez tűnt a lehető legjobb stratégiának jelen helyzetünkben. Nem akartam komolyan összeveszni Konstantinnal, sőt az, ami itt és most folyt közöttünk megőrjített, de muszáj volt tovább mennem. Női büszkeségből. Vagy legalább Gwen védelmében. Nem lehet mindent olyan egyszerűen megoldani, mint hogy lelép az ember, kitudja hová. Muszáj volt szembe állnom a férfivel és tisztáznom a helyzetet.
Még az esküvő előtt.
Halvány mosoly kúszott az arcomra, amikor a lehető legférfiasabb reakcióval hozakodott elő. Elpoénkodta a helyzetet. Azt hiszem, ez volt a legjobb, amit tehetett, ugyanis kiengedtem a bent tartott levegőt, de ujjaim továbbra sem reagáltak az érintésére.
Vártam, mikor ébred rá, hogy nem a fáradtság terített így ki, sokkal inkább ő.
-Szira.
Ez volt az egyetlen szó, amit első körben ki tudtam adni magamból. A tekintetem elsötétült, ahogy visszafordultam Konstantin felé. Többé nem akartam titkolózni és bíztam benne, hogy vére őszinte lesz velem. Nem titkolózik, nem próbál meg terelni –ez lett volna a lehető legrosszabb opció.
Kihúztam magam ültömben és a vámpírokra jellemző merev, szoborszerű mozdulatlansággal méregettem őt. Óceánjaim mélyen azokba a csodás szürkékbe mélyesztettem, így is tovább követelve az igazságot.
-Tőled akarom hallani az igazságot. Mikor, hogyan és a legfontosabb: miért?
Magamra öltöttem a kiismerhetetlenség álarcát, de közben legszívesebben átvetettem volna magamat az asztalon, csak hogy az ölébe fészkelhessem magamat és megcsókolhassam. Fizikai fájdalmat okozott, hogy nem érhetek hozzá… hogy ennyire hűvös vagyok.

Hallgattam.
Továbbra is ez tűnt az egyetlen megoldásnak. Tartottam tőle, ha kinyitom a számat, esetleg olyasmit mondhatok, amit a későbbiekben megbánnék. Mérhetetlenül csalódott voltam. Természetesen én magam is tisztában voltam vele, hogy nem várhattam el a férfitől a tökéletes hűséget, amikor sohasem tudhatta, mikor tűnök el és mikor bukkanok fel újra.
Csakhogy most felmerült bennem a kérdés: mi lesz, ha valamiért úgy alakul, hogy hosszabb időre el kell mennem? Ha akkor nem bízott bennem annyira, most miért bízna? Elvégre teljesen jogosan lapulhat meg benne a félsz, hiszen vámpír vagyok. Mégis mi tarthatna vissza attól, hogy eltűnjek?
Tudtam, hogy ennek sohasem szabadna őt kitennem. Meginogtam azon elhatározásomban, hogy hozzá megyek feleségül. Jó ötlet-e egy embert ilyen mértékű bizonytalanságban tartanom?
-Valamit tudnod kell. –szólaltam meg egészen halkan, amikor ő elmondta, amit el kellett. -A múltban tettem olyan dolgokat, amire nem vagyok büszke. Abban az időszakban, amikor te nem tudtad hol is vagyok és vissza jövök-e, én olyan életet éltem, amit talán nem kellett volna. Vannak ellenségeim és lehet, hogy ez komolyan kihat a közös jövőnkre. Még így is el akarsz venni?
Fel kellett tennem a kérdést és szándékosan figyelmen kívül kellett hagynom a szerelmi vallomást. Mozdulatlanul ültem a székemen és csak arra tudtam gondolni, hogy ha most nemet mond, akkor teljesen összetörök. Kezeim az ölemben pihentettem és ujjaim szorosan fonódtak egymásba. Az érzelmeimet a lehető legmélyebbre rejtettem, miközben szörnyű fájdalmat okozott figyelni, hogy ő mennyire szenved.
-Mi lesz, ha ezek miatt egyszer hosszabb időre el kell mennem? Akkor is keresel valaki mást?
Tudtam, hogy önző vagyok. Mérhetetlenül önző.
Nem várhattam el tőle, hogy várjon rám. Most sem. Tudnia kellett, mivel is áll szemben, mielőtt még az egész életét feltenné kettőnkre. A maszkom talán csak egy pillanatra, de megroppant, így ha elég figyelmes volt láthatta a tekintetemben a kimondatlan fájdalmat és gyötrődést, de a lehető leggyorsabban rendeztem az arcvonásaimat.

Konstantin
Szalamanton

Tiltakozni szerettem volna, de a szavak a torkomra forrottak. Egy dologban hihetetlenül hasonlítottunk egymásra; ha Konstantin hagyott volna el engem szó nélkül, én is csalódtam volna benne. Menekülőre fogtam volna és valószínűleg pontosan ugyanazt a hibát követtem volna el, amit ő.
A kis dobozkát figyeltem az asztalon, nem mertem a férfire nézni. Önzőnek és mocskosnak éreztem magamat. A fájdalom felkúszott a gerincemen és hányingerem támadt tőle.
Valószínűleg olyan volt ez, mint a poszttraumás stressz; elvégre egy vámpír nem lehet rosszul!
Az életem kész káosz volt és mikor a helyükre akartak zökkeni a dolgok, én makacsul tiltakoztam.
Féltem.
Megrémisztett a gondolat, hogy mindez egyetlen pillanat alatt összedőlhet, akár a kártyavár. Vettem néhány mély levegőt és hangtalanul, néhány széket félretolva és jó pár emberi testen átpréselve magamat a mosdó felé vettem az irányt. Ujjaim között szorongattam a bársony dobozkát, kétségbe esetten kapaszkodtam belé, miközben belöktem az ajtót és a lehető leghalkabban Konstantin mögé léptem.
-Nem tudnálak elhagyni. Főleg nem szó nélkül. -szavaimat felsőjéhez intéztem, ahogy átkaroltam hátulról és egészen hozzá simultam. -Talán te nem hiszel nekem, de te vagy a legfontosabb az élemben és bármit megtennék érted.
Egy pillanatig haboztam, majd ha hagyta, óvatosan szembe fordítottam magammal, hogy egyenesen a szemeibe nézhessek.
Fájdalmas volt látni, mit tettem vele.
Mit tettem kettőnkkel.
Rá kellett ébrednem, hogy a saját váramon taposok éppen. Óvatosan a férfi ujjai közé csúsztattam a kis dobozt és kezeim a derekán pihentek meg.
-Szeretlek. És melletted akarok maradni. Örökre.