Hah! Mindjárt mágiaügyi minisztert kap beszélgetőtársként, ráadásul néhait is, ezzel majd dicsekedhet otthon. Persze meg van szeppenve - nem is nagyon tud egy halk Ó-n kívül mást mondani -, de azért nem semmi, na. Egy zavart mosollyal félrehúzódik a társával, aki viszont képes elvonatkoztatni attól, hogy egy néhai miniszerrel beszélgetnek éppen, és a helyzet nagyobb sokkot okozó részére koncentrál, nevezetesen arra, hogy beragadtak a képek világába. Ja, tényleg.

 - Öh.. jó.. de hogy mész itt át, eleve, meg.. én nem igazán ismerem erre a képeket, meg mi van, ha nem is vesz észre minket senki, mármint, ki törődik itt képekkel, nem.. - ez hangos gondolkodás, nem szánja lényegében válasznak. Mindegy is, mert neki gyakorlati érzéke nem sok van. - Meg eleve, hallják-e, ha kiabálunk. - gondolkozik el ő is a részleteken, és rögtön fel is akad rajtuk.

 - Ami a lényeg, hogy ne a bolond felé menjünk. - szögezi le azt az egy dolgot, amiben biztos, pedig átfut az is az agyán, hogy így cserébe egy valószínűleg részeges férfi portréját választja, ami.. hát, nem egy csábító alternatíva, valljuk be. A bolondtól viszont jobban fél. Az udvari bolond olyan rosszul hangzik, pedig azok többnyire nagyon okos emberek.

Hogy nem túl hasznos a probléma megoldásában? Nem hát, elvégre róla van szó.

Este van, este van, ki-ki nyugalomba. Ezzel nem is tud vitatkozni, ez így van, nem hiába ő a kedvenc költője. Ugyan így ilyentájt a nyugalom az ágyat szokta jelenteni a többségnek, de hát ő mostanában nem arról híres, hogy sokat alszik. A szobatársai megszokták, és ő is csinos kis rutint alakított ki magának az estéire, amiben még véletlenül se szerepel semmiféle tanulás. Pedig mondjuk nem ártana. Mindegy.

Ez a nevezetes rutin abból áll, hogy fel-felkeres portrékat és ott lézeng a környékükön. Ugye, milyen veszettül unalmasan hangzik? Pedig nem is az. Az az egy előnyük megvan, hogy nem háromdimenziósak, és mióta egyszer a kis navinés is közéjük keveredett a 2d-be, sokkal inkább rokonszenvezik velük. A portrék többsége nagyon jó társaság egy csendes típusú lánykának - hallgatni tud, és a legtöbb festmény mesélni szeretne. Nagyszerű esti elfoglaltság alvás helyett.

Ez a folyosó mondjuk nem a vidéki öregasszonyok vagy a kedves bácsik képeinek helye, pedig azokkal könnyű megtalálni a hangot. Itt szép, ékszeres dámák laknak, akikkel a lánynak, hiába töltött itt már vagy négy estét egyhuzamban, még nem sikerült beszélő viszonyt kialakítania. Annyit ért el mindössze, hogy időnként észreveszik - persze észrevenni eddig is észrevették őt, és egyszer-egyszer hallotta már, ahogy róla pletykálnak, miközben velük szemben ül az ablakpárkányon, nem nagyon szégyellik magukat ezek a festmények -, ami azt jelenti, hogy ki-ki vérmérséklete szerint csúnyán vagy cinkosan rápislog, illetve volt, aki intett is neki.

Haladás. Egyszer majd meg is szólítják majd, bízik benne. Addig viszont ő a ruhájukat nézegeti, ők meg róla költik a pletykákat. Ez így teljesen rendben van.

Ennél már csak úgy lehetne jobban eltöltenie az estét - az alváson kívül, ugyebár -, ha a szabad ég alatt bámulná a csillagokat. Majd legközelebb, de most, hogy így eszébe jutott a lehetőség, kicsit bánja, hogy az ékes-fényes dámákhoz jött. Szegények annyira zárt világban élnek, hogy majdnem lehetetlen nekik bárki mással szóba állni - és ha szóba is állnának, akkor se vele tennék. Mindegy is, most már itt van, és összességében nem panaszkodhat.

Akkor meg pláne nem, mikor feltűnik a másik is. Egy szó nélkül. A lányka nagyon hálás a szótlanságért - jó, hogy nem kell semmilyen udvariassági kört lefutni. Ez már majdnem hagyomány náluk, és hát a navinés ragaszkodik a hagyományokhoz.

 - Én leszek a fehérrel. - szólal meg mégis ő először, boldog mosollyal, miután lepattant a párkányról, hogy legyen hova tenni a táblát. Van is oka boldognak lenni, mert amúgy is ilyen kis pillanatokból áll az a híres-neves boldogság. Először is, Adam kitalálta a gondolatát, mert már régóta szeretett volna játszani egyet. De főleg, mert itt van - a lányka annyi mindennel tartozik már neki, hogy számolni se tudja. Ha problémája van, és azért időnként akad, egy csendestársra mindig számíthat. Ennél meg nem is kell több. Mondaná, hogy ha kell, ő is menne, de ilyet meg nem mondunk.

Ő valahogy úgy képzelte a jobb, megőrzésre szánt pillanatokat, hogy gyönyörű tavaszi nap lesz majd, valami erdőben, valami komoly, de érző szívű emberkével, aminek a végén valami szép bejelentés is lesz majd. Összességében tehát fogalma sem volt róla, hogy milyen lehet egy jó időszak. Mert úgy néz ki, az is lehet egy nagyon jó időszak, hogy egy párkányon ücsörögsz egy vámpírral, aki borzasztóan aranyos, mert a lába igenis leér a földre, és nem kalimpálhatja, mint ahogy azt egy ablakpárkányon szokás, és éppen sakkozni készültök. Ennyi. Ez egy ízelítő, mennyire különbözik majd az elképzelt meg a valós. Csak többnyire az elképzelt lesz a szebb, nem a valós.

Vissza a sakkhoz. Játsszuk azt, hogy azért vagyunk itt. Nem azért a valószínűtlenül lehetetlen dologért, hogy kicsit felejtsük a megszokott bundás-sáros-dzsungeles rémképeket meg azt, hogy minden addigi, saját magunkról felépített kép ripityára törött úgy nagyjából abban a pillanatban, hogy elkezdtük kántálni azt a szöveget, amit nem hajlandó lefordítani. És nem is csak azért, mert nem tudja lefordítani. Mindegy is. Itt vagyunk és sakkozunk. Annyira örül és annyira hálás, hogy az már sok. Itt a kastélyban nem nagyon számíthat senkire, mert ismerősei vannak, de barátai nem igazán. Illetve hát hogyne lenne, jól mattot is fog adni neki. Mindenesetre álmodozni szabad.

Fogja a jobb oldali, ló előtti parasztját, és kilép vele egyet. Van egy bevált kezdési sorrendje, most is azt csinálja. Ő ilyen kis kevésbé innovatív típus.

De van köztük fekete is! Egy kevés. Épp annyian vannak, hogy ne érezzék magukat egyedül. Mert az nem jó dolog. Hadd beszélgessék meg, mennyire jó a többinek odafönt a táblán, ahol éppen bekerítenék a következő áldozatot, az utolsó fehér bástyát. A bástya, ha tudna, nagyon mérgesen nézne, de a sakkfigurákon kívül, akiknek azért ez fontos, más nem kifejezetten érdeklődik túlságosan a játszma iránt. Semmi baj, kis bástya. A királynő majd jól fogad, ő is ott ücsörög a párkányon.

A kis navinés tudja, hogy egy csöpp esélye sem volt, már a kezdetekkor sem. Ez picit hasonlít a szigeti élményeihez, mert ott se volt semmi befolyása a történtekre, de most ugye itthon vagyunk. Mert időközben a kastély valami otthonszerűvé változott a számára - mennyit nyavalygott eleinte, hogy nem érzi itt jól magát. Na, azon a problémán már túllépett. Ha az ment, ezen is menni fog. Fel a fejjel, mondja magának, és feladja a bástyáját.

Miközben ráfintorog a bábura, körülnéz, hogy hogy vannak a képek. Ó, igen. A dámák figyelnek. Ez jelentheti azt is, hogy esetleg annyira érdekli majd őket ez a kis sakkparti, hogy holnap este esetleg megszólítják..? Fene se tudja, miért, de a kis navinés szeretné, ha ezek az úrihölgyek leereszkednének hozzá. Ha már hús-vér valójában nem született dámának, akkor legalább a festmények szintjén emelkedjen egy picit a ranglétrán, nem? Csak egy picit, mert sajnos így sem fog tudni szép ruhában, legyezők mögé bújkálva pletykálkodni, de hát nem kaphatunk meg mindent.

Egy kicsit megigazítja magát a párkányon, és sikerül egy kicsit visszafognia azt a fülig érő vigyort, ami hirtelen ki akart bújni belőle. A párkányt kisdiákokra tervezték, nem langaléta éjjeli lényekre, akik annyira nem illenek ide, mint kigyúrt apuka a homokozóba. De mivel az az apuka is szívesen sütögeti a homoktortát a gyerekkel, és ez a langaléta vámpír is szívesen játszik a kisdiákkal, az ember nem fennakad a szokatlan helyszínen, hanem mosolyog egyet. Amolyan jókedvűen, még akkor is, amikor már csak három parasztja, meg egy-egy lova és futója maradt.

Válaszul ránéz a királyra, aki szegény mozdulni se tud már, ilyen egy jó sakk-matt, majd szó nélkül elkezdi kezdő pozícióba pakolni a bábukat. Visszavágót kér. Már csak a király miatt is. Szegény annyira el van kámpicsorodva, hogy ilyen csúnyán legyőzték. Valószínűleg inkább a kis navinés képzelőereje nagy, mert ez nem varázskészlet, de mindegy. Azt persze nem ígérheti, hogy most győzelemre vezeti a királyt, de esély az van rá. Egy picike.

Két erőfeszítés között, hogy most megőrizze a királynőjét, átfut az agyán, hogy ezt a sakkpartit jól el kell raknia az emlékei közé. Teljesen biztos benne, hogy ilyen még egyszer nem lesz. Pontosabban szólva, olyasvalaki nem lesz, aki szó nélkül leülne vele játszani, mert tudja, hogy a navinés kicsit szétesett. Amennyire ő látja a jövőjét - ami ebben az iskolában sosincs kőbe vésve, itt minden képes megtörténni -, ott maximum olyan barátai lesznek majd, akikkel csúnyán ki lehet beszélni mindenkit. Ami nem egy rossz dolog, ha a morális oldalát nem nézzük a dolognak, de jellemzően olyan ismerősökkel szokás pletykálkodni, akikre nagyon nem lehet támaszkodni. Hiszen pletyálkodik. Ha elmondod neki a problémádat, másnap az utcán visszahallod. Erősen kiszínezve, persze.

Nem mintha nem ezért ücsörögne pont a dámák képe körül, akik hírhedetten szeretnek mások életében turkálni, de azért ez kicsit más. A navinés gyaró, és szereti a szép ruhkat, meg azt is, aki viseli, és ha a szép ruhás hölgyek csak egyszer ránéznének, már attól is jobban érezné magát. Nem, nem jobban, inkább pökhendien és úgy, mintha ő nem is hétköznapi halandó lenne. Mint mondtam, a kis navinés gyarló.

És fejlődőképes, mert megbosszulta a fehér bástya múltkori sérelmét. Kis sunyin leüt egy fekete bástyát, amit feltételezi, hogy nem véletlenül hagytak ott esetleg őrizetlenül, de a végeredmény attól még az, hogy immár nem csak fekete parasztok pislognak fel a táblára a párkányról.

Ez már így megy. Ha az ember megszokja, ami nem is olyan egyszerű dolog, hogy körülötte jóformán minden mozog, talán csak a fal nem, akkor elkezd olyat is élettel felruházni, amiben addig nem volt egy szemnyi sem. Elvégre ők itt varázslók. Ha nagyon akarják, talán elérhetik, hogy a figurák is érezzenek. Bár ez kétélű dolog, mert a vesztes csapat nem fog ennek örülni...

Amíg a másik lépésére vár, nekidönti a fejét a falnak, és behunyja a szemét. Egy kicsit azért is, hogy ne lássa, ahogy csúfosan megverik, de egy kicsit azért is, mert álmos. Annyira pedig még nincs, hogy aludni merjen. Az eszével tudja, hogy nem fogja magát az erdőben találni, ha felébred, de ő híresen nem az eszével gondolkozik, hiszen nincs abból neki sok. Inkább leskelődik a félig kinyitott szemével, és elkapja, ahogy a dáma integet. Hát ejnye. Adam elviszi előle álmai nőjét. Mármint, hát.. Neki nem kell megdolgoznia a figyelemért, az biztos, míg a navinés hiába is pedálozik, senki nem veszi észre. Úgy általában, nem feltétlenül festett dámák portréjáról beszélve. És habár ez úy öszességében nem esik jól a lánykának, kezdi elfogadni a helyzetet. Még egy kis idő, és ki is használja majd ezt a jellegtelenséget. Remélhetőleg kreatívan és legálisan.

És már megint jól elkalapálták a pályán. Ránéz a királyra, valahogy úgy, hogy hát ez van, ezt kell megszokni, majd társára esik a pillantása, aki úgy néz rá, hogy arra muszáj felnevetnie. Mint aki teljesen véletlenül adott neki erőfeszítés nélkül mattot. Mint aki sosem tudna ártani egy légynek sem, a kis navinés kettőbe törése pedig egyenesen lehetetlen volna számára. Ez nyűgözi ám le igazán a lánykát; hogy a másik probléma nélkül csinálhatna vele bármit, de eszében sincs. Világos pillanataiban mindig megijed attól, hogy ki is voltaképpen a barátja, de tudja, hogy nem kell félnie tőle. És ez annyira furcsa és kifordított helyzet, hogy őszintén csodálja Adam-et. Aki képes uralkodni magán. A lány arra se képes, hogy vizsgák előtt legalább a kézremegését fékezze, nemhogy az alaptermészetét. Ami, mint a szigeten történtek bizonyítják, nem éppen az a semmire se jó állott víz, mint ő korábban gondolta, hanem az egészséges erőszak is ott van benne. Mindegy is.

Már csakazértis felállítja a táblát, még egy partira. Ő is meg a fehér figurák is tudják, hogyan fog végződni a játszma, de a bábukon egészséges versenyszellemet vél felfedezni, magában meg azt a vágyat, hogy egy picit még maradhasson itt a szortyogó festmények adta alapzajban, ezen a kellemesen hűvös párkányon a társával. A kezelés részén már túl vannak a dolognak, nem kell helyrerakni; innentől magának kell lerendeznie a dolgait. És le is fogja. Érzi magában hozzá az erőt. Akármilyen nevetségesen is hangozzék ez így.

Ez az egész rettenettesen szürreális. Nem kifejezetten a sakkparti, hanem ez az egész akármi kettejük között. Normális, józan ember nem barátkozik, mit barátkozik, hagyatkozik rá egy nála összehasonlíthatatlanul tapasztaltabb és veszélyesebb vámpírra. Mármint, ezt gondolta volna ő, ha gondolt volna ilyesmire, mielőtt az iskolába került volna. Most meg itt állítgatja sorba a leütött bábuit egy vámpírral, aki jóformán az egyedüli olyan lény, aki nem vár el tőle semmit, és csak ad. Na, ezért volt olyan nehéz a beszokás a kastélyba. Minden addigi, amit addig tudott, fogta magát és jól fejreállt. Ugyan most se tiszta még a helyzet, és nem is gondolja úgy, hogy valaha is fennakadás nélkül mozogna majd a varázsvilágban, de lényegesen többet tud erről a másik világról, meg ami fontosabb, saját magáról is.

Így van, nem értik meg. A legtöbb ember nagyjából tudja, mit tehet meg, mire van joga. Pontosan tudja abban az egyáltalán nem ritka esetben, mikor átlépi ezeket a láthatatlan határvonalakat. Adam nem kizárólag azért különbözik az emberektől, mert nem ember; az évszázadok alatt kifejlesztette a saját szabályait, amik köszönőviszonyban sincsenek az emberekéivel. Nem is feltétlenül azért veszélyes, mert az, aki, de persze azért is; annyira gyökeresen máshogy gondolkozik, hogy kevesen értik meg a logikáját. A kis navinés semmiképpen sem fogja. Ő annyit érzékel, hogy Adam mindattól különbözik, amit ő valaha is ismert - és ezt kiterjeszthetjük talán a jövőre nézve is. Hogy aztán ez a különbözés a navinésre nézve milyen hatással van, az más tészta.

Ő igényli a figyelmet. Hiába mondogatja magának, hogy nem, ami ugye egyfajta beletörődés akar lenni abba, hogy soha senki nem veszi észre. Ember, még pontosabban tizenöt éves lány; ebben az életkorban még inkább kell a figyelem. Az is jellemformáló erő, ha van, az is, ha nincs. Nála többnyire nincs. Ő képtelen lenne úgy lavírozni, mint az, aki most adott sakkot a királyának; ő vállalná azt, ha valaki rátelepedne, mert az is sokkal, de sokkal több, mint amit általában kap. Őt nagyon nehéz lenne - bár nem lenne lehetetlen - önálló személyiségnek nevelni; túlságosan függ a többiektől. Nincs meg benne se az önálló akarat, se a megfelelő ész, se a talpraesettség. Könnyű hajlítgatni, és elég rossz dolog, hogy ő ezt mind pontosan érzi. Tudni, hogy mire vagy képes, veszettül rossz dolog. Mert akkor pontosan látod, hogy mire nem vagy képes.

Egyrészt nagyon örül, persze, hogy valaki, pláne egy ilyen kivételes személyiség, mint a sakkpartnere, önszántából észreveszi. Másrészt ilyenkor szembesül is azzal, hogy a másik a teljes ellentéte, az a sok minden, ami ő soha nem lehet. És furcsa módon ez mindig egy picit helyrerakja. Olyan illúziókat ad neki, hogy azzal kell dolgoznia, amije van; ki kell használnia a jellegtelenségét, a félvérűségét, a nyitottabb világlátását. Persze hamar rájön, hogy ezzel semmire se megy, de ezek a találkozások ideig-óráig adnak neki valamiféle öntudatot. Sok kicsi pedig sokra megy. Egyszer talán oda is eljut, hogy nem ácsingózik mindenféle után, hanem kezd valamit magával. Valahogy úgy, ahogy Adamnek már sikerült.

Úgy néz ki, negyedszerre már nem fogják megverni. A fehér király már nagyon fáradtnak tűnik szegény, nem könnyű méltóságteljesen viselni a négyszeri porba döngölést, legalábbis taktikai szinten. A lányka nagyon úgy érzi, hogy a királynő pörölni fog vele, elég jogtalanul, de mivel ez még mindig nem varázskészlet, a kis navinés azt érez, amit akar.

Éppen fogná szegény királyt, akit eléggé megkedvelt az elmúlt órában - ő már csak ilyen, a veszteseket szereti -, mikor Adam a semmiből megfogja a kezét. Nagyon úgy hangzik, de nem volt ebben a mondatban irónia meg szarkazmus. Tagadhatatlanul egy váratlan gesztus volt, de nincs vele semmi baj. Leszámítva azt, hogy a másik keze hideg. Jól mondtad, ráér majd akkor is zavarban lenni meg szégyellni magát saját maga miatt, mikor egyedül van.

Egy félig mosoly-félig fintor hibriddel búcsúzik a távolodó sakkpartnertől, aztán miután megtárgyalta az elmúlt estét a padlóval, felsóhajt egyet, integet az alvó portréknak, és nyugtázva, hogy még mindig borzasztóan sok idő van reggelig, elindul a hálóterme felé. A fene se tudja, a végén még önszántából aludni is fog. És álmában ő fog majd jól mattot adni.

Nna. Ez is eljött. Újra korrepetálást kért, és persze nem egy aranyos ismerősétől, hanem a rellonos lánykától, akivel a múltkor is nagyon utálták egymást. Olyan egyszerű alapelv szerint, hogy csakazértis. Mondjuk, ő eredetileg szimplán repülni akart egy jót, de ahogy így elnézi a dolgot, miközben a pálya felé ballag, ez kevésbé lesz olyan élvezetes. Most már mondjuk mindegy.

Figyelj, még mindig jobb, mintha aszolút nem repült volna életében. Mert amikor először kipróbálta a seprűt - ami jó sokára következett be, mert ez van akkora szürreális akármi, mint egy darab faágat varázspálcának használni, szívében inkább mugli a lelkem, na - , az tényleg látványos volt. Az akkori segítője tényleg aranyos volt, és türelmesen tanítgatta, miköben ő behunyt szemmel kapaszkodott a seprűbe fél méterrel a föld fölött, és nem is eredmény nélkül. Vannak nála rosszabb seprűlovasok is az iskolában, ezt biztosra tudja. És az jó. Mindazonáltal ő még mindig csak a gyenge középmezőnyben kucorog, úgyhogy úgy gondolta, egy kis gyakorlás nem árthat.

Szóval felpattan a seprűre, magában elmormol valami mantrát, ami miatt talán később lesz ideges, és integetve meg hangosan hallózva odaröppen a lány mellé, hogy hahó, itt vagyok, most még nem is késtem.

Vizsgák! Madagaszkár! Repülés! Ez is meg az is meg amaz is! Minden, érted, mnden!
Na, szóval röviden annyi mindenen tud gondolkodni egyszerre, főleg persze olyasmin, ami még messze van, de nyomasztó - vizsgák -, már megvolt, de azért nyomasztó - Madagaszkár -, folyamatban van és nem nyomasztó - repülésmagánórák -, kilátásban sincs, de azért elég nyomasztó - mi lesz vele, ha megdöglik a kanárija -, hogy úgy gondolta, a csapongó és buta gondolatait lefoglalja valami könyvvel. Valami sajáttal, mert nincs jóban a könyvtárszabályzattal, különös tekintettel a kölcsönzési határidőkre. És amúgy is, a saját könyvet nyugodtan le lehet enni; onnan ismerni meg az ő könyveit, hoy minimum egy lapon van tükörtojás-nyom. De általában többön is.

A saját könyvre a legjobb hely pedig ez a poros kis könyvesbolt, mert itt minden van. Valami könnyedebb olvasmányra gondolt, és mugli életében ilyenkor valami közepes krimi szokott eszébe jutni. Örömmel látja, hogy a varázsvilágban is vannak rossz, egyszer olvasható könyvek, mint a Bűbájos gyilkosok, meg a Teafűvel csinálják, meg a Jósgömb meghasadt. Leveszi az Egy üstnyi méreg nevezetű, viharvert és címe alapján nagyon rossz könyvet, és igyekszik beleélni magát a csinos gyanúsított borzalmas helyzetébe.

Nem kifejezetten megy, na.

 - Ó, hát, öhm.. - de a köszönjük szépenig már nem jut el, mert átlép egy másik festménybe. Olyan érzés, mint mikor óriáskerekezett. Röviden összefoglalva nem kellemes, hosszabban kifejtve mondjuk volt ár rosszabbul is. Kis sóhajtozás, sok pislogás, kis nyökögés, és túl is van az élményen. Kezd hozzászokni a kastély mindenféle gyomorszorító dolgaihoz.

 - Szép napot. - köszön illedelmesen, mert az első benyomás az ugye legyen jó, és addig is felméri a terepet. Az italos ember nem mindig kellemes társaság, és emiatt se kelett volna ezt a festményt választaniuk, de ez az úriember a szórakoztató fajta részeg. A lányka igazi korának megfelelő prüszkölő nevetést mutat be, amit persze igyekszik köhögésnek álcázni, de mivel róla van szó, ez veszett fejsze nyele.

 - Hát hoznánk mi.. - kezd bele a válaszba, de közben csúnyán prüszkl, vices az úriember, na. - .. de merre is van innen a szerzetes? - teszi fel a kérdést hangosan és jól artikulálva, mert a falunapokon megszokta már az ittasabb társaságot, illetve azok nehezebb felfogóképességét. Meg hátha esetleg megmondja az emberünk, milyen képek vannak a közelben.

 - És mennyit hozzunk? - teszi hozzá most már nem is próbálva palástolni a nagy jókedvét. Amennyire ő tapasztalta, ez a fajta részegecske ember az a beszédes típus, akinek mindegy, hogy mit kérdezel, mesélni kezd. De még hogy. És még miket. Szórakoztató, na.

Szó se róla, megkédezték tőle a navine csapatától, hogy akar-e kviddicsezni. Ő erre szimplán megijedt. Kamaszos depresszió ide, madagaszkári események oda, azért nem akar még meghalni, na.

 - Nem t'om. Inkább valami trükköt. Mármint, fordulást meg bukfencet meg ilyesmi. - mondja szép cizelláltan. Csellel ő nem megy semmire, annyira lyukas a marka, csoda, hogy a kvaff nem repül ki rajta; lassítani meg gyorsulni meg szakszerűen és ügyesen biztos nem tud, de azért elboldogul. Meg amúgy is, ha gond van a seprűkezelésével - és van, ne aggódj -, az most majd úgyis ki fog derülni. Nem feltétlenül azért, mert most tényleg repülni fog, hanem mert a rellonos lány tuti hogy jól beszól majd érte. Valahol mélyen biztos jószándékú, győzködi magát serényen a kis navinés, de egyelőre ő még nem lát olyan mélyre.

 - Mondjuk valami egyszerűbbel is kezdhetjük. - repül kicsit távolabb, hogy legyen helyük, miközben ugye a lány lajhárlendülésére célozgat. Ő azt nem, köszöni szépen, nincs hajlama az akrobatikára. Valami kis nyugisat szeretne. Hasznosat. Meg látványosat, hogy otthon az erdőbeli tisztáson menőzhessen a családnak, de erről nem kell tudnia a rellonosnak, khm.

Ezért szereti ő a rellonosokat. Régebben rosszabb hírnevük volt, meséltek neki mindenféle átkozódásról, meg Razielekről, de az ő idejében most már a zöldek igenis szórakoztatóak. Teljesen követhetetlen észjárásuk van, és mindenféle érthetetlen dolog miatt küldenek el a fenébe. Illetve, küldik el a kis navinést a búbánatba. Többnyire nem bánja annyira, mert elég szórakoztatóan kapják fel a vizet.

 - He? - pislog azért kettőt értetlenül, mert most mi van. Nem, tényleg, most mi van. Az, hogy közben somolyog, mert megint még egy haragvós rellonossal hozta össze az élet, az most nem számít.

 - Most mi van. - von vállat lezseren. Érted, lezseren, ő. - Most valami egyszerűbbet igazán meg lehetne mutatnod, nem olyan izére gondoltam, mint amit csináltál, csak valami olyanra, amivel ki lehet kerülni a kvaffot-- gurkót, azt, na. - egy picit belezavarodott a nevekkel a végén, de igenis tudja, mi mi, alapvető tudáskincse van a kviddiccsel kapcsolatban. Még azt is tudja, hogy az előbbi trükk lajhárlendülés volt, egyszerűen csak lusta volt olyan hosszú szóval bajlódni. Vannak ilyen napjai.

 - De nekem mindegy. - teszi hozzá nagy lazán, mert hátha erre a nagy lazaságra a rellonos még mérgesebb lesz, és már csakazértis megmutat neki valamit. Meg azért is, mert ha mégis otthagyják, hát abba se fog belerokkanni. De azért nem hiszi, csökönyösek a zöldek nagyon.

Mondhatja, hogy előrelátátsból van itt. Vizsgaidőszak van, újfent feltételezi, hogy ramatyul fog szerepelni a vizsgáin, pedig tavaly is egész normálisan megoldotta őket, és mivel ő ilyen pánikolós típus, pedig látott már egy s mást, előbb-utóbb ki fog akadni, és valami szabályellenes dolgot fog csinálni. Na, nem valami durvát, valószínűbb, hogy egyszerűen csak latba veti majd az igazából elég míves káromkodási szókicsét, és hangosan mugli módon elküld mindenkit a búbánatos életbe a könyvtárban, miután tzenötödszöri olvasásra se képes megjegyezni a bájitaltan hozzávalóit. Szóval ilyesmire kell tőle számítani. Nem nagy dolog, de végződhet ilyen trófeasikálgatásban, és akkor eljött felderíteni a terepet.

Eleve, trófeák.. meh, neki nem kell. Bár az is igaz, hogy nagyon valószínű, hogy sose fog egyet se kapni, hacsak addig ki nem találja valaki a Bagolykő legmulyább diákja címet. Azt ide neki, az neki való. Mindenestre most itt sétálgat, fáj a szeme a sok ragyoástól, fáj a feje a sok magolástól, és legalább addig se kell tanulnia, amíg az nézi, hogy kik nyerték meg a kviddicskupát tizenikszvalahány évvel ezelőtt.

Ó, gyerekek, kit érdekel. Itt betűzgeti a mindenféle minimum másik bolygóról származó neveket a kviddicskupán meg az iskolaelsőknek járó trófeákon,és annyira borzasztóan fáradtnak érzi maát, hogy itt egy álló helyben el tudna aludni. Ez a trófeaterem mellékhatása lehet, ez a tömény íííííí-szerű hangulat, ami során ez az ííí lassan szuszogásba fordul át.

Illetve csak fordulna, ha nem cigánykerekezne be valaki a terembe. A lány erről lemaradt, akkor nézett csak oda, mikor már a másik álló helyzetben volt, de oda se neki, azért elég meghökkentő jelenség így is. Mármint, mi van?

 - Öh.. - egyelőre ennyi telik két pislogással megtoldva. Figyelj, ez a kastély egy eszement hely, az is lehet, hogy ő most valami zsebuniverzumban kötött ki, ahol például az emberek cigánykerekezéssel közlekednek, nem két lábon. Fene se tudja.

 - Öh. - torokköszörülés. Ha így van, ha nem, azért válaszolni illenék. Mint mondtam, a navinés mulya. Nem is kicsit. - Izé, Annamária. Mármint vagyok. - mi van?

- Ne haragudj, te igazi vagy? - teszi fel a kérdést, ami böki a csőrét, és ami nagyon hülyén hangzik, de annyira álmos lett hirtelen, hogy ilyeneket igenis meg kell kérdeznie. Mondjuk, ha a másik azt mondaná, hogy nem, ő nem igazi, azzal nem jutna előrébb, de mindegy.

 - Ó.. - nyugtázza a dolgot kicsit csalódottan, mert most őszintén, milyen érdekes lett volna, a behaluzik ide mindenféle hiperaktív eridonos lányokat. Mehetne is rögtön a pszichológus nénihez. Na nem baj, majd legközelebb.

 - Persze, hívj csak annak, ez tök jó. - kreatív a lányka, az teljesen jó, bár átfut az agyán, hogy innentől Bözsinek hívatja magát, mert az még nem volt. Most mért ne.

 - Igen az vagyok. - mondja oda se figyelve, mert éppen az orra előtt csináltak egy hátraszaltót és ő sose volt az az atletikus típus, értsd ezalatt azt, hogy ő már esett át küszöbön is.

- Azta.. - nem, ő most teljesen le van nyűgözve. - Tudsz még ilyeneket? - gyermeki lelkesedés a szemében, mindenféle trófeák jó messze elfelejtve, viszgaidőszak nincs és soha nem is volt, itt most úúú meg ááá meg némá van. - Mondjuk valami kézenállást meg ilyeneket?

Egy amolyan "az szép"-fintorral hallgatja, miket tud a másik. Ő kérlek, büszke arra is, hogy egyszerre tud járni meg lélegezni. Nemhogy még ennyi minden izét is csináljon levegővétel mellett.

 - Isten ments! - teszi fel védekezően a kezét, miközben nagy lelkesedéssel jelenti ki, hogy őneki semmit ne tanítsanak, aminek távoli köze is van a tornához. - Nem, köszönöm, én csúnyán összegubancolnám magam mindjárt az elején, meg én ügyetlen vagyok és ostoba. - kicsit pislog a mondata után, mert habár a tények azok tények, ő tényleg nem ügyes és főleg nem okos, azért ezt talán nem kellett volna így rögtön ki is mondani. Hupsz. Most már mindegy.

 - Öh.. - nyögi meglepetten a hirtelen jött ölelésre, aztán inkább úgy dönt, hogy erről nem beszélünk többet, és mondjuk reménykedünk, hogy több szélvész ölelés nem lesz. - Zenélni igen, azt szeretnék! - csap le nagyjából olyan modorban a témára, mint kutya a csontra. Gyorsan, biztosan, mohón. - Mindig is akartam zenélni, itt meg nem nagyon futok bele semmibe, és mondjuk gitározni se tudok, meg semmit, meg nem is tudom, hogy érdemes lenne-e megtanítani engem bármire, de zenét, azt igen, az jó. - a végére kifogyott a levegőből, azért lett ilyen suta a mondat befejezése, de a lényeg így is lejött. ZENE, érted.

 - Hát, nem tudom.. - motyogja nagyon oda se figyelve, mert azt mérlegeli, hogy ha ők most itt nekiállnak gitártanulni, akkor.. na, mindegy, ez beégés lesz rendesen, de jelen pillanatban nem kifejezetten érdekli. - Játszol valamit, ha szépen kérlek? - dönti el egyelőre a kis dilemmáját, és megereszt egy aztadeügyes-motyogást, ahogy a gitár elővarázsolódik. Ő még mindig azt választotta volna, hogy elrohan érte; sose lesz belőle rendes varázsló, túl mugli ő ahhoz.

 - Ezt ismerem. - nyugtázza vigyorogva, és szépen üti a ritmust a lábával mellé, vagy hogyan is kell ezt kifejezni. Tudod, tip-tip-tip-tip a lábfejével.

 -Ez jó, nagyon ügyes vagy.! - néz a másikra csodálattal meg minden, mert fel van villanyozódva, mert zene, érted, végre megint belefutott egy zenészbe.. hát, legalábbis olyanba, aki tud játszani, vele ellentétben. És ha már a lány olyan kedvesen felajánlotta, hogy esetleg egy picit meg is tanítaná őt pötyögni, ő most akkor élne a ritka lehetőséggel.

 - Öhm.. lehetne, hogy megmutatod nekem, hogyan is kéne gitározni..? - néz rá szendén és kiskutya módjára, mert tudja ő, hogy kényelmetlenség a másiknak, meg biztos nem is gondolta komolyan, de ő szeretne megtanulni legalább pötyögni. DE NAGYON.

Ezt nevezik tejbetök vigyornak, ezt ebben a pillanatban határozottan érzi, de most mit csináljon. A Boci, boci eleddig ismeretlen második versszaka marha aranyos, plusz megtanítják gitározni, érted, hát ez tiszta születésnap.

 - Öh.. - szakad ki belőle a kérdésre, mert persze, elméletileg minden világos, de a felét már most elfelejtette, és akkor ez csak az elmélet. A másik felét viszont jó alaposan megjegyezte, nála ez a két véglet van. - Így van, majd valahonnan szerzek egy gitárt, és gyakorlok. - csap le a mentőövre, jó ötlet. Egyelőre nem nagyon tudja, honnan is szerezhetne egy hangszert, de semmi sem lehetetlen, erre a kastély mindenképpen megtanította már. És ha mondjuk nem lopja a gityót, akkor talán még olyan személyt is tud keríteni egyszersmint, aki átveszi vele megint ezt a sok hangot.

 - Nagyon szépen köszönöm, meghívhatlak valamikor egy sütire? - ő erőteljesen próbálja abbahagyni a vigyorgást, de nem sok esély van erre, valljuk be. Egy régi álma kezdett valóra válni, azaz elkezdték tanítani zenélni, még ha ez tényleg csak az elkezdték fázis is, és most boldog, és valahogy viszonozni akarja a dolgot. A süti legtöbb esetben beválik.

Figyelj, túl van az első mérgén, ilyenkor még veszélyesebb a dolog. Nem kiabál, üvölt, csapkod, sír, hanem egészen racionálisan, mi több, nyugodtan és logikusan gondolkozik, miközben még mindig veszettül dühös. És ezen állapotában eldöntötte, hogy mivel megbukott a vizsgán, ezért eltemeti a jegyzeteit.

Nem kifejezetten szó szerint, bár az is megképzett a szemei előtt, de mégse vonzza annyira az ötlet, na. Az is egy megoldás lehetne, hogy elégeti a francba a jegyzeteket, de az a vizsgaidőszak utáni hagyomány, nem közbeni. Fogja tehát a paksamétát, és lejön ide, hogy bevágja a sufniba ezt az egész pocsadékot (= pocsékolós mocsadék dolgot. Nem, ezzel nem lett értelmesebb, tudom). Mert hadd suvadjon, akármit is jelent ez a szó, itt az isten háta mögött az egész dátumos-kardozós istennyila, amit általában mágiatörténetnek csúfolnak.

Ahogy így elnézi, két por miatti köhögés, két gyanús tócsa és lyuk kikerülése között a padlón, ez a hely pont megfelel. Ha még több vizsgán is megbukik, itt még akár el is bújhat. Valószínűleg senkinek eszébe se jutna, hogy ilyen terem is van, nemhogy itt keresse. Esetleg. Ha keresnék. Ugye.

Elképzelte, ahogy csinosan összeköti a paksamétát, lehozza ide, levágja egy félreeső sarokban a porba, hadd fájjon neki, és mellékel mellé egy csatakiáltást is törp nyelven. Végül ott megbukik a dolog, hogy be se kötötte, mert mit szenvedjen ilyenekkel. Türelmesen átnézte minden jegyzetét, hogy másvalami ne keveredjen bele, összefogta, amennyire tudta, azaz iőnként el-elhagyott belőle valamit, lecipelte ide, és most kéjes örömmel lépeget, és hullatja el a papírokat, miközben úgy nagyjából mindenki édesanyját szidja. Elnézést mindenkitől, de akkor is. A rumli itt etől már nem lesz nagyobb, ettől, ami itt van, már amúgy is kiakadna a rumlimérő.

 - És rohadjál meg te is, rohadt mágia elméletei.. - fejezi be lelkesen a szertartást, ördögi és átszellemült mosollyal megfodul, kezek a magasban, úgy nagyjából fel is van dobódva, és akkor meglátja, hoy nem messze tőle figyelik. Ja, jó. Oké. Szépen megköszörüli a torkát, az ördögi vigyor helyét pedig átveszi az az arckifejezés, mint amikor tetten érik az embert valami csúnyaság közben, és hirtelen megpróbál úgy tenni, mint aki itt se volt sose. Sunnyog, na.

 - Izé. - mondja szofisztikáltan, megvakarja a fejét, és úgy dönt, tök érdemes bámulni azt a savégette lyukat itt a falon.

 - Nem, nem hiszem.. - mondja nagyjából hangsúlytalanul, gondosan ügyelve arra, hogy lehetőleg nulla érzelmet tartalmazzon a hangja. Még mindig sunnyog. De már nem a falat nézi, hanem a lány dobozát, mert ha az ember sunnyog, akkor nem néz a másik szemébe, ez alapszabály.

 - Izé.. - megvakarja még a fejét lányos zavarában, majd úgy dönt, annyira nem volt kínos a jelenete, hogy még mindig úgy kelljen tennie, mintha nem is lenne itt. Rendesen ránéz a lányra, és egész határozottan mondja a nevét. Már csak azért is, mert egész határozott abban, hogy az a neve. - Annamária vagyok. - de hívj csak Bözsinek, gondolja, de végül nem mondja ki. Pedig igazán hívhatnák egyszer már Bözsinek, nagyjából minden máshogy ugyanis már hívták.

 - Öh.. miért is ne? - hökken meg egy kicsit a kötött pulcsi felajánlásán, de most tényleg, miért is ne? Ha ronda, ha szúr, ha bök, neki jó lesz, főleg, ha még hosszú és bő is. Most komolyan, a legjobb kötött pulcsik, főleg, ha olyan igénytelen és nyegle vagy, mint a kis navinés, a túlméretezett, kényelmes kis pulcsik, amikben feltűnés nélkül ücsöröghetsz a klubhelyiségben. Egy kikötése van, mégpedig hogy ne sárga legyen, mert akkor beleolvad majd a klubhelyiség falaiba.

Éppen feltűnésmentesen megtapossa a visszafordítás törvényeit tartalmazó jegyzetét, ahogy a lány felé tart, mikor beüt a krach, és borul minden. Jó, beverte a fejét a lány könyökébe, és a nyakán is érez egy adag pulóvert, de ezen kívül nincs is nagy baja.

 - Tök jó az anyaga. - állapítja meg lelkesen, csak kicsit tompítja a hangját az a tény, hogy fejjel lefele fekszik a padlón, és egy rakat ruha van rajta. - Az a jó, ha bök. - teszi hozzá nagy vidáman, és kísérletet tesz arra, hogy feltápászkodjon. Vagy valami hasonló.

Rezignáltan eszi, ami a legközelebb volt hozzá. Rezignáltan, élettelenül, szivacsaggyal, túl fáradtan minden érzelemhez. Kanál a levesbe, be a szájba, szótlanul passzolja a sót meg a borsot, ha kérik, tekintete valahol a vele szemben ülő poharán nyugszik, szóval ez vagy a zen, vagy a zombivá válás első foka. Vizsgaidőszak van, és akkor ez mindent megmagyaráz.

És akkor lecsöppen egy kanál leves az ölébe. Nem forró, de cserébe paradicsomleves; pedig ha húsleves lenne, lesöpörné a tésztát, és végülis csak egy vizes folt maradna a ruháján, ami fura mód velőscsontok képét idézne fel a mellette elhaladókban. Ez viszont paradicsomleves, amit nem lehet elmismásolni. Betűtésztás piros folt marad utána.

Tárgyilagosan szemlélve ez nem tragédia, valljuk be. Folyamatos tanulással töltött napok után viszont kiváló ürügy, hogy kiboruljon. Miután gyanúsan hosszan meredt az elkószált paradicsomlevesre az ölében, lecsapja a kanalat, és vesz egy mély lélegzetet...

...és akkor valaki balszélen is leehette magát, mert elszakadt a cérna ott is. Normális körülmények között minimum megijedne, majd magában méltányolná a káromkodás káromkodások nélküli igen kreatív megoldást, de ezek a hetek messze esnek a normális világtól. A díszes kiabálás csak biztatást ad neki, hogy hajrá, most te jössz. Egy pillanatra megképzik előtte egy amerikai filmbe illő jelenet, ahol mindenki sorra kiordítja magát a nagyteremben, majd angyali, jóllakott napközis mosollyal szépen visszaül enni, de már felállt, és már mondja is, hogy

 - Most kinek jut eszébe paradicsomlevest főzni, most komolyan? Halványkék ez az átokverte ingem itt, a manók tuti tudták, hogy jövök enni, és akkor mondták, hogy te, tudod mit? Tegyünk oda annak a navinés kiscsajnak, csináljunk neki paradicsomlevest! Eleve, ez a lány itt - mutat a vele szemben ülőre - cukorral eszi, ez kész katasztrófa, ki eszik paradicsomlevest cukorral? És még csak normális betűtészta sincs hozzá, esküszöm, hogy nincsenek benne számok, hát normálisak vagytok?
 

 - Nincsenek benne számok! Mer az oké, hogy addig rakosgatom, amíg kijön belőle a nevem, de ha nincsenek benne számok, akkor hogyan találom ki, hány százalékot kapok a következő vizsgámon? Meg speciális karakterek, mi az, hogy nincsenek benne ékezetes karakterek? Ugye, milyen? Mi vagyok én, annamaria?

Kiált vissza a balszélen kiabálónak, teljesen hétköznapi modorban, mintha nem is a nagyteremben ordibálnának, miközben az iskola nagyobb százaléka mondjuk ebédelne. Paradicsomlevest. Is.

Nem mondja, mintha látna mozgolódást a szeme sarkából, és egészen biztos, hogy a körülötte ülők kényelmetlenül mocorognak, de jelen pillanatban ez nagyon nem tudja érdekeln. Háttérzaj, fehér zaj egy ilyen érdekes beszélgetés mellett.

 - Így van, teljesen egyetértek! - bólogat bőszen a másik felvetésére, de mint minden kiborulófélben levő ember, a legkevésbé sem figyel arra, amit a másik mond. Ilyen pillanatokban az ember magával van elfoglalva. Bár időnként él a gyanúperrel, hogy minden más pillanatban is.

 - Meg amikor olyat kérdeznek, amit tuti, hogy soha nem is említettek, nem hogy leadtak volna, és akkor vigyorognak vizsga közben, mert látják, hogy nem tudod! - tesz rá még egy lapáttal egy személyes élményt, ugyanis a múlt csütörtöki vizsgája nem sikerült a legfényesebben, valljuk be, és a hibát emberi szokás szerint másokban kell keresni.

Na, ő most kezdte el élvezni ezt a kis közjátékot, és nem azért, amiért mondjuk szokás, hogy - szó szerint- új dimenziók nyílnak meg előttük a fetménysétával, nem. Ő rettenetesen jót mulat a kedves, de teljesen részeg bácsin, és kezét finoman a szája előtt tartva pukkadozik a nevetétől, csak halkan és finoman, ahogy szegény emberke újra és újra rádöbben, hogy biza itt most már nincs mit inni. Olyan kis szerencsétlen, hogy az már aranyos, na.

 - Hogy? - hagyja abba fél milliszekundumra a kuncogást a lány kérdésére, és akor meglepődik. Visszafojtja régi vágyét, hogy egyszer Bözsiként mutatkozzon be, és hogy egyszerűsítse a helyzetet, megmondja a nevét. Mondjuk tényleg ez a neve. - Én is Anna. - vigyorog, mert ezzel nem igazából jutottak előrébb, és jelen pillanatban ez vicces. Valahol mélyen tudja ám, hogy most nagyon idegesítő, de mit csináljon. Tizenöt évesen így szokás.

Vigyora mondjuk fokozatosan lehervad, ahogy hallgatja a lány kifakadását, és a végére csak nulla kuncogás, de annál több megszeppent pislogás marad belőle. A másik elrontotta a bulit. Azzal együtt is, hogy mondjuk ő csinál is valamit, nem csak viháncol a háttérben, és ha rajta múlik, egszer még akár ki is keverednek innen. Ha a kis navinésen múlna, ő itt elücsörögne a bácsival, hozna neki italpótlást, és csak akkor jutna eszébe, hogy haza kéne menni, ha éhes lesz, akor viszont pánikban rohangálna, mint egy őzike az autó előtt. Ő már csak ilyen. Nem túl hasznos.

 - Menjünk csak előre. - súgja félénken a mérges társának, ezzel észrevehetetlenül finoman jelezve is, hogy talán kicsit kevésbé lehetne határozott a nagy számonkéérsben. Nincs más út, mint előre, mert most komolyan, itt és most hasznos dolgot nem fognak megtudni.

 - Az biztos. - szisszen fel, amikor újabb csípés jelzi, hogy kifogyott a kezéből a csemege. Csúnyán néz a bagolyra, de őszintén, baglyokkal nézés területén nem lehet verenyezni Még egy marék csemege, nesze, te kis emberevő dög.

 - De jó! - kiált fel meglepetten, mert ez egy zseniális ölet volt, kérem szépen. Valószínűleg az a fajta, ami pillanatnyilag nagyon jó, de persze sose lesz belőle semmi, addig viszont már látja is maga előtt a plakátjait azon a ronda modern módon, amiken égszínkék hátteren egy nagy bagolybegy foglalja el a főhelyet, a BEGY és a többi szöveg pedig ronda narancssárga betűtípussal van szedve. Az egész úgy nagyjából visszataszító, de ő egyrészt ennyire képes, másrészt ennél jobb nem is kell.

 - Majd kiállok vele a bejárati csarnokba. - javasolja lelkesen és már látja is magát, ahogy egy hatalmas táblát hurcolászva demonstrál egyet a bejáratnál, azt kántálva, hogy Vazul néni nem tágít.. izé, gyertek begyelni. Vagy valami hasonlót, na.- Biztos használna, ez terápiás egy dolog. - szabatosan éppen nem tud fogalmazni, ugyanis itt az ideje kinőni a harmadik kezének, jött ugyanis még egy kis kuvik ebédelni. És amúgy is, ez terápiás. Embernek is, bagolynak is.

 - Bözsinek! - tör ki belőle végre hoszú ideje viszafojtott álma, hogy ne az annyira sablonos neveken szólítsák, mint az Anna. Hát milyen gyönyörű kép az, amikor utánaordítanak a folyosón, hogy BÖZSIII, és ő vidáman, libbenő hajjal megfordul? Na, ugye. - Hívjál Bözsinek. - mondja nagy vigyorral, mert minden oka meg van örülni. Kapott egy doboz szúrós anyagú kötött pulcsit, és még fel is tudott tápászkodni, igaz, hogy csak másodszorra. Ez a nap gyönyörű.

 - És téged hogy hívnak? - az a mosoly továbbra is ott az arcán, és csivitel, mint egy madár, és ő is nekiáll kutakodni, mint egy szarka. Ahogy gátlástalanul kotorászik a teremben, rá kell jönnie azonban, hogy tekintélyes mennyiségű poron, porcicán, és pókocskán kívül sok használható dologra ő itt nem igazán fog bukkanni. Ó, de ha majd egyszer lesz valami hatalma, tuti ideküld valakit, hogy most rendberakod ezt a szobát, kislányom, vagy megmutatom, mit lehet csinálni egy söprűvel repülésen kívül is. És ha már ott vagy, hozzál már nekem valami régi kis aranygyűrűt is, jó?

 - Ezt nagyon szépen köszönöm, a mamád egy csoda. Valamit adhatok cserébe, mondjuk egy sütire meghívhatlak? - mert valahogy viszonozni kéne a dolgot, de neki nincs mamája, hogy kössön neki, csak kanárija van, aki viszont folyon gondoskodik arról, hogy kalitkát súrolhasson.

Már csak egy vizsgája van, és azt majdnem rendesen tudja is, úgyhogy itt az ideje egy kis kikapcsolódásnak. És mivel az agya az elmúlt hetek alatt először lyukassá, majd kukacossá, végül porrá vált, nagyobb lelkifurdalás nélkül áll neki annak, amit már nagyon szeretne egy ideje, igazság szerint, csak szégyellte, met ő hangsúlyozottan nem kislány, és nagylányok ilyet már nem csinálnak. Nem babázásra gondolt, bár egy sírósbabára nem biztos, hogy nemet mondana, ő egyszerűen csak homokozni akar. És homokozik is.

Az meg, hogy időközben olyanok jönnek ki a száján, mint hogy I'm a barbie girl.. figyelj, a homokozás visszaröppenti a gyerekkorába, és ez a sláger mndig népszerű marad. Ha mondjuk nem is sütöget tortát homokból, mindenféle figurát szívesen kikisérletez. Ez tehát a következőképpen zajlik le:

 - á-á-á-je
 - elmélyült tapicskolás
 - uóu-uóu
 - modern művészet nedves homokból

Arra ugyan még nem gondolt, hogy hogy fog ő talpig mocskosan hazalavírozni, de az amúgy is még arrébb van. Egyelőre csendesen felsikít, a megfelelő résznél, mert valaki - jé, sötétedik - a háta mögül ráhuhogott.

 - I'm a barbie gIIIIIRL, a jó élet... szia. - megszeppent hang, miközben elegánsan mocskos mancsát a szívéhez szorítja, és térdeplő helyzetben, kifacsarodva pislog a baglyos lányra. Aki vagy kiröhögi, vagy nem. Igazából teljesen mindegy. á-á-á-je.