Akkor van egy bögrénk. Vajh' mi lehet az oka, hogy hirtelen lett egy bögrénk. A srác inni akar valamit. Nem nagyon valószínű, mert nincs mit. Látványosan össze akarja törni, mert mert. Elég hülye dolog lenne, de nem igazán lepné meg. Le akarja rajzolni a bögrét. Ez csak egy bögre, mit rajzolsz azon. Patkánnyá akarja változtatni. Na, akkor hamar egyedül találná magát, mert a lány irtózik a patkányoktól. De az is lehet, hogy szerelmes abba a szerencsétlen bögrébe, és mindenhova magával hordja, hogy epekedhessen hozzá, és az előbb valami versfélét írkálgatott.

Csak egy kis bepislantás a lány gondolataiba, uganis a lehető legkevésbé se érdekli, mi folyik mellette, de még az is jobb, mint amikor nem folyik mellette semmi - azaz a hét hét napjából úgy általában hét nap. Egyszer el kéne gondolkoznia azon, miért van a minimálisra redukálva a társasági élete, de most erre nem veszi a fáradtságot. Inkább jobb híján figyeli, mit akar a srác.

Fogalma sincs róla. Valamit varázsol vele, ez mondjuk egy mágustanodában nem éppen kirívó viselkedés. De hogy mit, arra ő nem tud rájönni. Annyit lát, hogy erősen próbálkozik, úgyhogy amikor látványosan nagyon koncentrál, beleszól a csendbe, hátha sikerül jól kibillentenie, és minimum nem sikerül a varázslata, jobb esetben meg el is ront valamit, és leszakad szeretett bögréjének a füle.

 - Hogy haladsz? - jó hangosan és hirtelen. Rosszabb esetben nem sikerül, és akkor muszáj lesz papírrepülőket csinálnia, és azzal zavarni a srácot. De kiállhatatlan egy dög lesz belőle, ha így folytatja.

Kezd átmenni akaratosan nyüszítő kiskutyába, ezt érzi ő is, úgyhogy igyekszik visszafogni magát. Hagyják kihisztizni, azután majd jól elszégyelli magát, és utána egy darabig nyugi lesz.

 - Csak hát.. - te, gondolkodj má, mielőtt megszólalsz, szól magára nem sok eredménnyel két mentális vinnyogás között -.. szóval hát és ha nem megyek át majd a vizsgán? Mit vizsga, addig el kell jutni, ha megbuktatnak év közben, hát hogy megyek én úgy haza, szia anyu, szia apu, képzeld, akkor én most megjöttem, hát de nem jó..? - motyogja ki magából, és majd ha összerakja magát, akkor nagyon hálás lesz majd a segítő lánynak, de egyelőre még azt se tudja, ki fia borja a lány, mert el van foglalva magával.

Mély levegő, mély levegő, a fenéket annak, aki szerint ez használ, mert nem használ.

 - Igen, igen. - válaszol bágyatagon, miközben úgy néz ki, az a mély levegő, vagy a segítő kéz azért tényleg segített, mert túljutott a hiszti csúcspontján, és most enyhén kezdi nagyon kényelmetlenül érezni magát - Elsős vagyok, Navinés. - kitűző, milyen kitűző, reggel fölveszi, de másokét sose nézi, ebből következően feltételezi, hogy más se szokta nézegetni az övét, pedig de. - És utálom az Átváltoztatástant. - mosolyodik el kényszeredetten, vesz egy mély levegőt, és akkor belekezd, mert már nem enyhén érzi magát nagyon kényelmetlenül, hanem nagyon nagyon.

 - Ne haragudj, bocsánatot kérek, csak.. hát szóval, én nem vagyok valami okos, és erre ilyenkor behisztizek, és akkor még inkább idióta vagyok. - ez egy bocsánatkérés akart lenni, szép cizelláltan, a hisztiért, amit rendezett, de elsőre nem sikerült összehozni. Majd még próbálkozik vele.

A jó.. Morog magában mindenféle nem szépet. Hát ez nem jött össze. Nem hát, róla van szó, nem szokás. Összejönni a dolgoknak. Na, nem baj. Akkor valami mást. Hát de ez az, ő nem kreatív. Egy cseppet sem.

Megfontolja a korábbi kósza gondolatot, hogy ő akkor repülőket fog hajtogatni és azzal dobálózik majd tök lazán, de hát egyrészt az nem az ő stílusa, még annyira se, mint ahogy a mai lépkórságos viselkedése sem, másrészt meg, repülőt se tud rendesen hajtogatni. Nem szállnak, csak visszajönnek, mint a bumeráng. Hajóban, na, abban viszont profi. Azzal meg mit kezdjen, eregesse őket a bögrébe? Szóval akkor ezt most nem.

Meg egyáltalán, mi a fenét csinál az a srác szerencsétlen bögrével? Dugdossa bele az ujját, mintha harapna. Ó. Ez harap is. Mi a.. Nem, tényleg, mi a..

 - Mit.. ezt most mért? - teszi fel értetlen, de nem feltétlenül sértő hangsúllyal az egyetlen kérdést, amire jelen pillanatban választ akar kapni. Nem, őszintén nem érti. Hát csak nem a srác ilyen mazochista természetű, bár ki tudja, ajándéknak meg elég fura, mondjuk így egyéb szavak híján. Mindenesetre, ha ő ezentúl bögrét kap, akkor továbbadja másnak.

Mentálisan összereszket. Hát, nem, tényleg nem segített. Többen is megbuknak? Hátdejó, de tényleg. Neki mindig azt mondták, hogy okos, és el is hitte. Szembesülni azzal, hogy a legrosszabb félelmeid valóra válnak, tudniillik az, hogy ugyan te mindig sejtetted, hogy nem lehetsz annyira okos, és akkor kiderül, hogy nem is vagy - hát, azt nem kívánja sok mindenkinek. Az nem jó érzés. Tudni, hogy a nulla hozzád képest már valaki. Nyá, és akkor rajzoljunk fel még egy mentális jelenetet is, amiben hazamegy szemeszter közepén, hogy hát megbuktam, de ti küldtetek képességeimnek nem megfelelő iskolába, hadd kenjem már rátok a kisebbségi komplexusomat. Nem, köszöni szépen, ebből most nem kér.

Elsőre egy nyüszögést sikerült kipréselnie magából. Azért erre ő se számított, szóval torokköszörülés után elmondja a kötelezőket; már majdnem családias hangulata lesz a bemutatkozástól, annyiszor közölte már mindenféle emberekkel nevét és alapvető, teljesen érdektelen tulajdonságait. - Annamária vagyok, amúgy. - várjál, ki kérdezte? Tökmindegy, most már kinn van. Szedd már össze magad, édes lányom.

 - Jaj, az jó lenne. - szakad ki belőle, pedig tudja, hogy a saját jegyzeteiből tud csak tanulni. Nem csak a kézírás miatt, hanem mert megvan a saját jegyzetelési módszere is. Mindegy. Minden elérhető tanulási segédeszközre szüksége lesz, úgy érzi. - Köszönöm szépen.

- És bocs a zavarásért, tényleg. - ez az, visszatért a megfelelő udvariassági formulákhoz, pedig még messze nem rakta össze magát, de ennyi hiszti egy napra elég volt. Mondom, elég volt. - Mit.. tanulsz? - az a hezitálás a mondat közepén egyrészt azért volt, hogy akarja-e azt ő tudni, mert az alapja lehet egy másik görcsnek - jajistenem, hát ezt se tudom. Meg hát azért is, mert ezzel ugye még tovább feltartja a lányt, és nem engedi tanulni. Valószínűleg pokolba kívánja már szegény Rozsosunkat, és hát meg is tudja érteni, de tényleg.

Egy lépés. Még egy. Egy harmadik. Negyedik. Szépen, ritmusosan, ahogy a hópehely lehullik, az óra kattog, a metronóm szól. Ötödik.

Olyan, mintha felült volna egy vonatra, ami csak megy előre, lassulás vagy gyorsulás nélkül, egyenesen, kattog, zötyög, és nem tart sehova. Mint a fizikai példákban az eszményi vonat, ami x sebességgel megy, akkor milyen a gyorsulása. Van idő, de minek mérni. Hatodik.

Minek egyáltalán pazarolni az energiát bármire is. Olyasmire, mint hogy a tartós és egyenletes mélypontról feltornászni magát, már rég nem pazarolja. Nem lehet persze folyton pocsékul éreznie magát, az fizikai képtelenség; ha találkozik valaki kedves emberrel, akkor arra az időtartamra örül; ha számonkérik, bepánikol; ha sütit eszik, akkor minden nagyon rendben van; ezeken kívül viszont minden visszatér a konstans létezésbe. Szín nélkül, szag nélkül, de főleg értelem nélkül.

Nem óra ő, hogy meg lehessen javítani. Ide teszünk egy kis céltudatosságot, ott megszorítjuk egy kicsit az önbizalmat, egy-két csepp szorgalom se árt, itt meg megolajozzuk egy kicsit a jövőképet. Minden a helyén, tessék néha elemet is cserélni, és működni fog, hallja, már kattog. Hetedik.

Vasárnap van. Már megint. Még mindig. Az utóbbi időben konstans vasárnap van. Készítene egy filmet is a vasárnapról azzal a címmel, hogy a holnap árnyékában. A vasárnap várakozás, az elemek teljes lemerülése, nyugtalanság, és csak arra jó, hogy a hét tényleg hét napból álljon. Kitölti a helyet két időpont között. A konstans vasárnapban az az igazán rossz, hogy már rég nem tudni, mi is az a két időpont.

Nyolcadik.

Hát erre produkál valami izét, ami részleteiben úgy jellemezhető, hogy felvonja a szemöldökét jó magasra, miközben egyszerre elismerően elhúzza a száját és vigyorog. Hogy hogy festhet, azt ő se akarja tudni. Mert ez egy ajándékba adott harapós bögre. Ilyenkor öregnek érzi magát, mert hogy ennek értelmét nem látja, na, az biztos. De az is, hogy azért mókás ötlet, ha kicsit érdekes is, ugye. Szóval akkor igen, továbbadjuk a bögrét, ha valaki azt ajándékozna nekünk.

 - Hát, biztos örülni fog neki. - jegyzi meg valószínűleg a semminek, mert a srác újra elfoglalta magát, és valószínűleg se hall, se lát. És jól is van ez így. Addig a lány ugyanis eltűnődhet azon, hogy.. nem, ez így nem lesz jó. Ez egy harapós bögre, ezen nincs mit eltűnődni.

 - És adjál mellé felturbózott teát is. - nyugtatós teát. Bár belegondolva, odáig a delikvens ugye nem fog eljutni, hogy igyon is, meg is kóstolja a bögrében levő anyagot. Nem jó. Más kell.

 - De ez tök jó. - jegyzi meg megint csak a levegőnek egy adag hallgatás után, mert hirtelenjében nem jutott eszébe semmi, amit a bögre mellé lehetne adni, és hasonlóan trükköske lenne. Nem a képzelőerejéről híres, ezt tudta eddig is. És most mit mondjon, ez a harapós bögre, mindamellett, hogy fejfájást tudna kapni tőle, azért kreatív cucc.

 - Csinálsz ilyet másnak is? - értsd, rendelésre. Kedvet kapott egy ilyen haszontalanságra, pedig nincs kinek adnia. Nincs, akit annyira utálna, vagy olyan jó kapcsolatban lenne, hogy az a másik értékelni tudná, hogy poénból leharapják az orrát. Maximum odaadja Lucy-nak, és úgy kidobják majd az előkelően hipsteresen dizájnos szobájából, mint a huzat. De egy ilyen bögrét akkor is szeretne ebben a pillanatban. Mert csak.

Kilencedik.

Na ne.

Na ne, tessék ezt most itt abbahagyni. A hajadnál fogva kihúzni magadat az önsajnáltatás sziruposan édes mocsarából. Mindamellett, hogy ezt a kifejezést biztosan olvasta már valahol, elege lett a saját kis elfoglaltságából. Mert ki harapós bögréket bájol, ki meg, mivel alapvető szociális értékeket nem birtokol, azzal vágja a centit, hogy depressziósat és kis emosat és hipstereset és nagyon fejfájdítóan unalmas kamaszlánykát játszik. Azért időnként még ő is besokall magától.

És akkor miért is ne?

Mert meglát egy rettentően fekete, ízlelhetően abban a bizonyos mocsárban tapicskoló, nagyon egyedi, és elég feledhetetlen alakot szembejönni. És akkor megörül neki, mert minden ember közül pont neki kell ugye megörülni. Nem az átlagos, többnyire nagyon aranyos és kedves, és szimplán emberi alakoknak, akik olyanok, mint ő. Ugyanmá. Itt van az, aki cseppet se olyan, mint ő. Hogy lehessen kísérletezgetni mindenféle szokatlan kommunikációval, ki lehessen szakadni a megszokott kapcsolatok megszokott folyásából, és iksz időre azt lehessen játszani, hogy belenyúlkálunk a kettőhúszba, mert nagyjából az a kategória az a fajta önismereti gyorstalpaló, amit a múltkor sikerült összehozniuk, de legalábbis a lánynak. Miket ki nem hoz egy apatikus, önmagába összeomlott kis szerencsétlenből valami poshadtul friss dolog. Mert a másik se tűnik túl életvidámnak. Se most, se általában. De azért frissnek is friss, mert neki, a navinésnak valami újdonságot hoz ebbe a nem eléggé lefoglalt tanulóéletbe. Most komolyan, a problémáinak háromnegyedét megoldaná, ha beiratkozna még két olyan szakkörbe, ami érdekelné, és ami nincs.

És ollé. És akkor nem kell szembesülnie azzal, hogy egy szó nélkül elmennek mellette az utcán, ami általában egyáltalán nem zavarja, de itt most annyira megörült, hogy igenis nagyon bántaná. Ha a másik észre se venné - nem, az nem, biztos nagyon elfoglalt, és ha dolga van, menjen -, de főleg, ha észrevenné, és két pillantást nem pazarolna rá. Na, akkor fogná magát meg egy mentális lapátot, és még lapátolna magára egy adagot abból a bizonyos mocsárból. De hát így nem kell, sőt, a világ helyreállt, megy a megfelelő körforgásban. Akkor fogja magát, elfogadja a felkínált kart, és lépeget a semmibe. Szokásosan nincs hova, de ez most kit érdekel.

Annyira megörült, hogy már az is kezd sok lenni. De most ne legyen oka nem örülni? Rendezgeti magában ezt a nagy hangulatot, hogy hát fogjad vissza magad, mert ha elfogy hirtelen ez a nagy nekibuzdulás, itt fogod magad találni valaki olyan oldalán, akit hirtelen nagyon meg fogsz utálni. Mert a szélsőséges hangulatok nem egészségesek, ennyit már ő is összecsipegetett. Szélsőséges spleen után szélsőséges örület, aztán meg jönne a vákuum.

Szóval mély levegő. Tegyük magunkat takaréklángra. Gondolkozzunk el szigorúan egy pillanatig azon, hogy hogyan festhetünk a járókelők szemében, és hogy a jóemberek milyen pletykát lennének képesek ebből összehozni, ha látnák. Hú, még hogy a emberek nem kreatívak. Dehogynem, teljesen felesleges dolgokban nagyon azok.

Vess egy pillantást a szomszédra, hogy megnézd, mit tudsz leolvasni belőle. De ne, mégse. Féltékenyen meg akarod tartani ezt a különleges státuszt, amit, remélsz, birtokolsz a másik szemében, nem? Akkor nincsen vájkálás, kombinálás, úgy egyáltalán, nincsen volt. Van van. Nem ítélkezünk, próbálgatunk, próbálunk gyógyírt adni olyan dolgokra, amikről semmit nem tudunk, semmi közünk, és valószínűleg csak rontanánk rajta.

Mi egy dologra vagyunk: elszökni pár percre a világból. Létrehozni egy saját zsebuniverzumot, amit éppen le lehet rakni, ha úgy akarjuk, és fel lehet venni, ha éppen azt szeretnénk, ott, ahol a múltkor abbahagytuk.

Adam Kensington

Az előbb számolta a lépéseit, hogy azzal is úgy tegyen, mintha haladna valahova. Most újra számolja, de csak azért, hogy hangokat halljon a fejében, ne ürességet. Hogy társaságot adjon magának. Önmagával beszélgetni, nem, önmagával számolgatni ugyan meglehetősen furcsa egy társaság, de most mit csináljon. Valamire gondolni kell.

Mert most úgy érzi magát, mintha a levegőben lépegetne szépen. Jó kedve van. Nem is, ez valami derűs kis boldogságféle; a hipster kifejezés ellenére ez egy nagyon jó dolog. Törékeny, meg nagy valószínűséggel jól kiböjtöli majd, amikor másnap reggel felkelve szembejön megint a spleen, dehát addig ez nagyon szép egy dolog. Mintha sütne a nap, szép erdőben járkálna, mögötte futkozna kitartóan a kiskutyája, ami már nincs, és csorogna mellette egy patak, és nem lenne semmiféle iskola, meg a kamaszodással járó mindenféle kavarodás, meg nem lenne otthonról több száz kilométerre egy nagy hodályban, amit kastélynak csúfolnak.

Belegondolva, ha ezt egy ember képes elhozni neki, és nem a hangulatából adódik, akkor a Mikulás mondjon le. Adamnek még ő ad időnként ajándékot, ha néha összefuthat vele valami vagy gyanúsan félreeső területen, vagy semleges zónában. Lehet, hogy nála másfélszer magasabb, egyszerre tükröz metálos és emos alapjegyeket, összességében egy hétszáz éves vámpír, de akkor is, jobb, mint a Mikulás. Az amúgy is csak csokit hoz, azt meg tud venni máskor is. Mocsárból kirángatást viszont még nem árulnak, azt csak bizonyos vándorárusok kínálnak.

Úgy érzi magát, mintha egy kosztümös semmiség filmben lépegetne. Szemnek szép, viselni kényelmetlen utcai ruhában, a nap sugarasan átüt a leveleken, a hangulat derűs és kellemes, mindenki tisztelettel és megbecsüléssel köszönti őt, por szállingózik léptei nyomán. Minden elegánsan és kényelmesen poshadt. Már nem is törékeny, hiszen régen összetörött már - röviden tehát amolyan kosztümös romantikus filmes hangulata támadt. Belelépett véletlenül egy nagy felcicomázott tortába, és most fuldoklik a tejszínhabban. Mert szép ez? Hát hogyne. De az a baj, hogy mi lesz akkor, ha majd különválnak az útjaik. Szétfolyik a tejszínhab, és dagaszthatja majd tovább a mentális sarat.

Félrelökdösi a zavaró megérzésecskéit - még idillt se tud zavartalanul kreálni, szánalmas -, és lépeget szorgalmasan, éppen, amerre mennek. Kénytelen  úgy nézni a falut, mint egy két évszázaddal korábban élt romantikus hősnő alteregója tenné: elegánsan oda-oda pillantgatva, felülről és leereszkedően. Ő most ebben a pillanatban, kérlek szépen, megteheti ezt a nagyképűséget. Hadd koppanjon majd jó nagyot, már eleve arra készül.

Ó. Beszélnek. Remélni se meri már, hogy amikor megszólal, értelmes és értelmezhető és épkézláb mondatot ejt majd ki a száján, hiszen tudjuk, mi történt a múltkor, de mit alakoskodjon itt. A hülye megnyilvánulás is az övé, meg az épkézláb is.

 - Mindig is szerettem volna. - mert ő mai csirke, ebből következően sosem írt még régi vágású levelet. Mint a romantikus hősnő alteregója tenné. De mindig szeretett volna; sokat szenvedne vele, mert fontolgatná, mit mondjon el magáról és mi érdekelné a másikat; a levélírás költészet; de hát ő már a gyors és nem annyira átgondolt kommunikáció világában él. A levélírás romantikus. Vonzó, szép, de meg van róla győződve, hogy unalmas levélíró lenne belőle.

Nem, nem utazik sehova, pedig mindenki örülne neki. Ő is, meg az a pár ember is, aki időnként összefut vele. Mi a jó életet keres akkor a vasútállomáson?

Ő, kérlek szépen, játszik a vasútállomáson. Olyat játszik, hogy beáll a sok ide-oda mozgó ember közé, és miközben sodortatja magát a tömeggel, vágyakozva néz a sínek felé. Addig is, amíg itt van, emberek között van, de nem emberekkel, valamint egy újabb szegletét figyeli meg a falunak, és a megérkezés mindig is érdekelte. Érkezéskor az emberek fáradtak, de örülnek, hogy végre helyben vannak; ez egy rendkívüli állapot, olyat is szívesen üdvözölnek, akikkel normális körülmények között perceken belül vitába bonyolódnának. Egyszerűen szereti megfigyelni az embereket. Hipster? Hipster.

Kiélheti a segítő és adakozó felét is. Szívesen segít idős néniknek, és kisgyerekes anyukáknak, annak, akit éppen szimpatikusnak talál. Az értékeire mondjuk vigyáz. Hipster? Hipster.

Meg emlékszik arra is, hogy milyen, amikor az ember tökidegen helyre vetődik, és azt se tudja, merre, kivel, miért. Úgyhogy amikor meglát egy nyilvánvalóan most érkezett, padon üldögélő diákot, menne neki segíteni. És megy is. Hogy miért? Mert önző a szentem. Így van esély arra, hogy jó benyomást kelthet az emberekben. Persze arra is, hogy kotnyeleskedőnek és idegesítőnek tartják, haszonlesőnek és ügyetlennek. Ez van.

 - Szia! Öhm.. - egy gyors átfutás az összes lehetséges kimenetelen. Széles a skála. - Segítsek valamit? - á, tudod mit szórakozzon itt, egyenesen bele a közepébe. Nem tud szabadulni attól a benyomástól, hogy kéregető ingyenélőnek nézik, de be kell vallania, van rá hajlama.

Ó. Ó. Nalátod.
Várjál, nem néz kéregető hajléktalannak.
Se cukrosnéninek.. ha van olyan.
Na, nála is megszaladt a gép. Semmi baj, én is szoktam ilyet.
De tök jó, hogy nem nézel késelősnek.

 - Annamária. És bocs, hogy így hirtelen.. - mutogat a semmibe, mert azért most előírásszerűen ráerőszakolta magát a sokbőröndös lányra. Elküldhették volna nagyon messzire is. Mondjuk még mindig játszik ez az eshetőség. - Csak gondoltam, hogy esetleg megmutathatnék cuccokat. Helyeket. A kastélyt. - javítgatja magát meglepetten és összezavarodva, ez most a semmiből jött.

 - Szia, macska. - nézi meg a cicát, de nem tetszik neki, meg amúgy is macska. Bocs, Döme.

 - Izé.. - de el is mehetek, ha gondolod. - magyarázkodik össze-vissza, puff a lezser önkéntes-imidzsnek. Merthogy neki senki se segített, amit annyira nem is bán. Ha már idegen helyen van, jobban szeret egyedül tévelyegni, mert így legalább mások előtt megmarad az esetleges céltudatossága.

Na, akkor a zavart félmondatokon is túlestek, innen már lehet jutni valamerre.

 - Szeptemberben jöttem. - válaszol, miközben a macskát nézi. Olyan macskaformája van, persze külsőre is, de a személyisége és viselkedése igazi macska. Ő kutyás embertípus; igenis hízelegjenek neki és imádják látványosan és többnyire önzetlenül. - Sértődékeny egy fajta. - jegyzi meg, miután szemügyre vette az állatot. Nem törődsz velem a nap huszonnégy órájában? Akkor tudod, hova menjél. A kutya csak még jobban istenít, ha néha békén hagyod. Mondjuk, akkor is istenít, ha csak szimplán vagy. Mert te vagy a gazda, és kész, ennyi nekik elég.

 - Vigyek valamit? - nézi el szegényt, ahogy küzd a sok táskával. Az utazás nagyon jó dolog, ha van, aki cipekedjen helyetted, és ha viheted a fél szekrényt. Nincs annál rosszabb, amikor ki kell válogatni, mit akarsz elvinni. Hát mindent, nem nyilvánvaló?

 - Húha, jó tanáccsal.. - mosolyodik el, mert hát ilyen nincsen. Vegyüljön el a többi közé feltűnésmentesen, ez az ő módszere, de egy, teszem azt, rellonosnak ilyet fölösleges mondani. - Melyik házba kerültél? - teszi fel inkább a kérdést, ami megfelelőnek tűnik, mert nem annyira random, bár semmire se megy vele. Ez is olyan alapinformáció, mint hogy mi nagyapád volt szobatársának a neve; mindig megkérdezzük, de előbbre nem jutunk tőle.

Egyszavas horrortörténet: átv. Ugye, milyen rémisztő? A navinés számára mindenképpen, úgyhogy a vizsgaidőszak előtt, nagyobb pánikrohamokat megelőzendő, szorgalmasan átnéz még mindent. Szóval amikor valaki belép, egy nagy könyvvel meg tollal-papírral felszerelkezve találhatja, ahogy elszántan, de nem igazán hozzáértően jegyzetel.

 - Szia. - néz fel szórakozottan, udvariasan rápislog a lányra, aztán elmerül az érthetetlen leírások óceánjában megint. Illetve hát nem. - Öh.. de, lehet. - szíve szerint folytatná a jegyzetelgetést, de nem akar a végletekig udvariatlannak tűnni, úgyhogy úgy tesz, mintha gondolkozna azon, hogy hol találkozhattak korábban. Ismerősnek ismerős, de hogy honnan.. - Nem tudom.. átváltoztatástan..? - tippel hanyagul, mert fogalma sincs az ismeretség keltezéséről, úgyhogy ahhoz nyúl, amije éppen van: átv-könyve. Tippnek ugyanolyan jó, mint bármi más.

 - Örvendek. - mondja gondolkozás nélkül, miközben már azt próbálja kitalálni, hol szakították félbe. Ja, hogy a nevét illett volna megmondania? Minden máskor, ha nem kérdik, akkor is, szépen elmondja, de ha kérdik, akkor meg nem.

 - Tudod, mit? Én ehhez nem értek. - csapja be nagy lendülettel pár perc múlva a könyvet. Félig azért, mert fogytán a türelme maga és képességei felé, félig meg, mert így hátha ráébreszti a másikat arra, hogy bizony tényleg idegesítő a kapcsolgatása. Most tényleg, ennek sok értelme van, menjen ki a folyosóra, kapcsolgasson ott. Passzív-agresszív viselkedés, mert az a rossz szokása. Megmondani, mi a probléma.. ugyan már. Mérgesedjen csak el a viszony a sok ki nem mondott gondolat miatt, az az igazi.

És most se szól, csak gubbaszt. Mérgesen magára, a másikra, de legfőképp az átv-re.

Csak nem idegesít?
Ez az egy darab kérdés leírja a lány karakterét. De. De igen, marhára idegesít. Szól érte? Dehogyis. Azzal ugye felfedné, hogy gyenge, hogy ő van rosszabb pozícióban. Tehát nem szól, hanem úgy tesz, mint aki észre se veszi. De azt se bírja sokáig, és ha mégis, erős késztetést érez arra, hogy széttépkedje apró darabokra a saját izmait és ereit és egyéb belső szerveit. De nem szól. Ő, kérlek, cool. Hűvösebb, felsőbbrendűbb, és sznobabb mindenkinél. Várjál. NEM.

Na, ez az a pont, ahol idegrohamot szokott kapni néha. Nem szép látvány. A probléma az, hogy még csak nem is hatásos, mert gyenge őzike lévén komoly kárt nem tud okozni. A múltbeli tapasztalatai megtanították arra, hogy lenyomja ezeket az idegbajos pillanatokat, és tűrjön. Álljon fel szépen, és menjen el messzire.

A kiáltásra szép kiállással megfordul.. és bajban van, hogy mi szépet szóljon vissza. Mert nem okos, és visszavágni nem tud. Azt se. Semmit se. Mindenesetre, miután gyorsan lefuttatta magában az összes eszébe jutott beszólást, megfontolta, hogy mégis csak navinés, azaz galamblelkű, és segíteni illik, az utóbbi érvet még egy párszor megfontolta, végül annyit szólt, hogy

 - A folyosó végén balra, a freskónál meg jobbra.

és kilibbent a folyosóra. Amennyit a válasszal törődött, nincs kizárva, hogy nem feltétlenül a megfelelő útirányt mondta meg.

Vagy hogy értelmes mondatot rakott össze úgy egyáltalán.

Ajj, pedig de szép végszó és kivonulás lett volna ez.. de hát jöjjenek az önlekicsinylő ismerős gondolatok, miszerint ez ő, ez se sikerül neki, semmi se sikerül neki. Leküzdi a heveny vágyat, hogy káromkodva rákiáltson a lányra, összenéz a fallal, a fal mintha biztatóan visszanézne rá, aztán megfordul.

Még egy heveny vágyat le kell küzdenie, hogy random orrba vágja a másik lányt.
Meg azt is meg kell beszélnie magával, hogy szóban előcitálja a másik szülőanyukáját. De megoldja. Mentálisan mantrákat mormol, mélyeket lélegzik, gondolatban Tibetben jár, és..

.. ez az a fajta és méretű pofátlanság, ami már túlmegy igazából azon a ponton, hogy úgy istenigazából idegesítse az embert. Ez a méretű tiszteletlenség ugyanis egy olyan lelkületű lányt, mint a navinés, heveny pszichologizálásra készteti, és fél másodpercig eltűnődik azon, hogy a másik a nagy kiállásával vajon mit akar leplezni. A nyilvánvaló kisebbségi komplexuson, meg a feltételezett családi hátteren kívül. És akkor a navinés azt a taktikát választja a nyilvánvaló erőfölénnyel szemben, hogy szegről-végről megsajnálja a másikat a nagy fellépése miatt. Legalább morálisan ő legyen a jobb, ha sehogy máshogy nem az, ugye.

Azért meg kell ráznia a fejét, hogy ne az említett édesszülő jöjjön a szájáéra hirtelen.

 - Mittudomén.. éhes vagy? - simul bele akkor, ismerősen, tegyük hozzá, az alacsonyabb rendű szerepébe, és mivel teljesen mindegy neki, hogy merre mennek, felajánl egy fogódzót. Ha éhes, akkor konyha. Ha nem, akkor maradt még kismillió egyéb lehetőség.

Akkor a konyha. Szótlanul, megadóan, azért még felbosszantva bandukol idáig, nyomában a lánnyal. Mikor elér a megfelelő ajtóig, késztetést érez rá, hogy jó inasként előre engedje a másikat, és magában kiröhögi saját magát. Az idevezető séta alatt lenyugodott, még hülyéskedni is képes magával.

 - Akkor ez a konyha. - nyit be a terembe, ahol szokás szerint nagy a sürgés-forgás, és ami szokás szerint most, így sokadszorra is lenyűgözi. Szegény manók már persze megszokták, hogy a diákok nem hagyják őket zavartalanul dolgozni és mindig elkényeztetett kiskölyökként jönnek kaját kunyerálni, és beillesztették őket is a napi rutinjukba. A lány szeret főzni, habár azt se tud valami fényesen, és mindig csodálta a szakácsokat, de a manókról valami játékkonyha, vagy animációs film jut az eszébe, ahogy hangyabolyként nyüzsögnek, fejetlenül rohangálnak jobbra-balra, és mégis mindig készen lesznek mindennel.

 - Ha kérsz valamit, a manók meghozzák. - fordul magyarázón a társa felé, és közben átfut az agyán, hogy de jó dolguk van itt a diákoknak, ki vannak szolgálva fényesen. Meg kéne bukni, amíg csak kirakás nélkül lehet. Ennél kényelmesebb dolga nem mostanában lesz megint.

Alaposan összerezzen, magában előhívja szegény sokat emlegetett édesszülőt, és mérgesen pislog a kiáltozó lányra. Ezt most minek? Aztán meglátja a poént, illetve hát annak a lehetőségét, és megcsóválja a fejét, és igyekszik elfojtani a nevetését. Mert azért ez már majdnem vicces volt, de inkább azért csak magát akarja kinevetni, a maga alamusziságát és behódolását - meg az egyöntetű rosszallást, ami mindenki arcán megjelent, és akkor is komikus, na. Nevetni nem nevet, de futólag elvigyorodik. Mert várjál, nem leszünk mi itt kebelbarátok, elég idegesítő vagy így is, ugye.

 - Én kérhetnék egy.. - várjál, mit is. Hát nem kötelező itt rendelni, nem vagy étteremben. De másrészt meg, potyakaja, hát azt ki hagyná ki. - Egy csokis kekszet. -  vágja ki magabiztosan, és eltűnődik, hogy mi van, ha az éppen most nincsen. Feltart egy manót csak azért, mert neki most keksz kell, amit annyira nem is akar. El vannak itt súlyosan kényeztetve.

 - Na, mit szólsz? - fordul kakaskodóan a lányhoz, mert hát ő mutatta meg a helyet, az ő érdeme itt minden.. hopp. Mindegy. Attól még kiélvezheti azt a hatást, ami amúgy őt is minden alkalommal elfogja, és neki semmi köze hozzá, csak annyi, hogy ő mutatta meg először a másiknak a konyha varázslatos világát. Más tollával ékeskedni igenis jó dolog.

Mindig ez jár a nagy kakaskodás után, valaki jól megmutatja neki, hogy hát nem őt kell itt dicsérni, ő itt a legkevésbé fontosabb. Letörik, mint a nádat. A változatosság kedvéért le van forrázva, és mérges lesz megint. Mer mér ne.

 - Na igen, csak mikor. - morog vissza félig érthetően, nagyjából hallhatóan, mert hát nyíltan nem konfrontálódunk, ha egyszer úgyis mi vesztenénk.

 - Köszönöm szépen. - mosolyog bocsánatkérően közben a kekszét idehozó manóra tisztelettudóan, alkalmatlansága és feleslegessége teljes tudatában, és eltűnődik már megint, most éppen azon, hogy a másikból kinézi, hogy egzecíroztatni fogja szerencsétlen konyhai dolgozókat, hogy amit kért, az nem jó, nem megfelelő hőmérsékletű, száraz, penészes, nem vegán és nem paleo, és nem jó úgy egyáltalán, és akkor előre elszégyelli magát, és a csokis kekszét szorongatva, aminek azért nagyon is örül, odavágja úgy valahogy a másiknak, hogy

 - Na, elégedett vagy? Kell még valami? - és miközben bátor kiskakas módjára villog a szemétdombon, valahol mélyen felnyerít, mert most komolyan, mi a fenén veszekednek itt.

Ó, és nincs műsor. Majdnem sajnálja is, mert jólesően ideges lett volna tőle, és igazából mindig érdekes rossz vendégek kifogásait nézni. De ha nem, akkor nem.

Hm. Még sose használták a nevét sértésként, de úgy tűnik, egyszer mindennek eljön az ideje. Na jó, itt se kifejezetten sértés volt a neve, de hangsúly, amivel kimondták, az nem volt egyszerű. Nna, micsoda érdekes dolgok történnek itt, mindenből kell egy első. Egy pillanatra megijed, mert gondolatolvasó talán a lány vagy mi, már azon se lepődne meg, de aztán rájön, hogy hát leolvasta a címkéjéről. Nem rossz, sőt, elég ügyes.

 - Az. - mondja, és stílusosan beleharap végre szegény kekszbe, mert eddig csak a kezében szorongatta, ugyanis el akarta tenni magának későbbre. Így viszont akkor most fog elfogyni, ami kár, mert csak egy van belőle. Többször nem akarja zavarni a manókat, pedig egy keksz nem keksz. A keksz a doboznál kezdődik. Vége nincsen, a sok doboz se elég.

 - És téged hogy hívnak? - kérdi hányavetien két falat között. Számít mindenféle kimenetelre, nevezetesen, hogy elküldik jó messze, nem válaszolnak, vagy szimplán valami más nevet mondanak. Teljesen mindegy, ugyanis nem igazán érdekli őt a másik neve. De mivel jó visszavágás persze nem jut eszébe, hát csak simán visszakérdez.

A múltkor ugye nem sikerült itt átv-t tanulnia. Mondjuk máshol se. A láz még tart, az ismétlés még nem ért véget, bár közeledik hozzá, és mit ad Isten, kezdi érteni az anyagot. Ami nagyon jó, csak jobb lett volna év közben is érteni, mer ehhez gyakorlat is van. Mindegy, úgyis a vizsga a lényeg, addigra menni fog. Rosszul beosztott alvással, csokis keksszel, napközbeni nehézkes ébrenléttel, de menni fog.

Két könyvvel meg jegyzeteléshez szükséges anyaggal benyit az ajtón. Ilyenkor már nem akarja zavarni a szobatársait, a kh tele van, a folyosók hidegek, úgyhogy akkor vissza az amúgy is tanulásnak kialakított helyiségbe. Úgyse lesz itt senki. Erre persze kicsi az esély, mert mindig mindenhol van valaki, de remélni meri, hogy azért ilyenkor senki se vetemedik tanulásra. Szóval nyugodt szívvel, abban a majdnem biztos tudatban, hogy még egy fejezet meg lesz értve reggelig, fogja a kilincset, és lenyomja.

És pislog kettőt. Azért annyit alszik, hogy ne hallucináljon. Meg jó, mindenkinek meg van a maga módszere a lazításra, de.. hát, erre nem számított. Az ajtóban állva szépen figyeli a lányt, mert egyrészt csodálja, hiszen ő mérlegállást se tud rendesen csinálni, meg nem is akarja zavarni. Hadd álljon kézen, ha neki jólesik.

Múltkor alternatív rockegyüttest keresett a kastélyban, most sportot talált; lesz itt élet lassan.

Persze rögtön abba is hagyta a másik az akrobatizálást, pedig ő még elnézte volna egy darabig az ajtóból. Na, mindegy, akkor menjünk beljebb.

 - Nem, nincs semmi. - tesz egy hárító mozdulatot, mert hát tényleg ki hogy relaxál. Vagy tölti a idejét, amíg őt nem zavarja. És a kézen állás még inkább szórakoztatja, úgyhogy nincs itt miért bocsánatot kérni.

 - Óh.. szia, öhm, Annamária vagyok. - fogadja el zavartan a kezet. Nem azért, mintha baja lenne vele, csak ez a folytonos bemutatkozás olyan klisés. Nem tök mindegy, de tényleg, hogy kit hogy hívnak? Úgyis elfelejtik öt percen belül. Ha felismerik egymást legközelebb is, akkor jó, de ha nem, az se baj. A bemutatkozás nem teszi maradandóbbá az embert.

 - Leülök ide, jó? - kér engedélyt egy amúgy publikus helyen a letelepedésre, mert kicsit még zavarban van, és mert úgy illik. A válasszal sokat mondjuk nem törődik, mert már ül is, és pakolja szét a cuccait. Élvezte a kézenállást, köszöni szépen, most akkor tanulna. Elvégre azért jött.

Elég röviden intézte el a lányt, érzi ő, és amilyen kis szende, ez nem esik jól neki, úgyhogy, hogy ne tűnjön udvariatlanak, szépen megdicséri, őszintén amúgy, a másikat

 - Nagyon ügyes vagy.

miközben fejével a kézenállás helye felé biccent, és vissza is temetkezik a tankönyvbe. Most melyik az udvariatlanabb, szépen nem szólni egy szót se, vagy szólni, de közben látványosan csak azért, mert úgy illik, és nem azért, mert érdekli is a válasz.

Mea. Szép név. Ő már feladta a megszokott névkészletéhez való hasonlítást, tudniillik rájött, hogy a lehetséges nevek ezredrészét se ismeri. Nem csak magyar nevekre kell ezt vonatkoztatni, hiszen az iskola nemzetközi lett. Szóval már rég nem gondolkozik el azon, hogy jé, de fura név ez, hanem csak szimplán tetszik neki, és tudja, hogy annyi fog csak megmaradni belőle, hogy m-mel kezdődik, rövid, és sok benne a magánhangzó.

 - Nem, nincs. - néz fel meglepetten  a tanulmányaiból a hirtelen kérdésre. Akkor nem jött össze ez a small talk és tanulás vegyítése.

 - Nem, csak.. átv-vel szenvedek. - hogy miért osztja meg mindenkivel ezt a senkit se érdeklő információt? Akkor soroljuk. Ugye meg kell győzni magát arról, hogy ő most tényleg tanul. Aztán közölni kell mindenkivel, hogy ő szorgalmas, lám, késő éjjel is rontja a tankönyvvel a szemét. Aztán azért is mondja ezt, mert szánalmat akar kicsikarni a hallgatóságból, mert az átv köztudottan nehéz tárgy. Ebből akkor arra juthat a hallgató, hogy a navinés milyen ügyes, keni-vágja a tárgyat, de többnyire a lány azért osztja meg mindig azt, hogy ő most átv-vel foglalkozik, hogy a beszélgetőtársa sopánkodni kezdjen azon, hogy az nehéz és neki se megy, és amíg együtt sápítoznak, addig se kell tanulnia.

Na, érik a megfelelő reakció, megdöbbenés és hitetlenség, az mind azt jelenti, hogy a másik azt gondolja, hogy a navinés milyen szorgalmas és elhivatott és stréber.. ó. Na, ilyen megfogalmazással se találkozott még. Hogy az átv fontos lenne neki. Mármint, persze, az, mert itt rezeg a léc a legjobban, pedig rezeg az máshol is, hanem hát ez a szóhasználat úgy jön le, hogy neki pozitív érzései is fűződnek a tárgyhoz. Az meg ugye, és ezt bármikor örömmel és biztosan kijelentheti, nem igaz. Mert az átv érdekes, igen, elméletileg érdekli is, mint mást a nyelvek, de annyira azért nem, hogy komolyabban is foglakozzon vele, és ebbe beleesik a tanulás is, mint ahogy más akkor képes behatóbban foglalkozni nyelvtörténettel vagy dialektológiával. Erről szó sincs. Ő év elején izgatottan ül az órán, mert de érdekes az átv, de év végén már tényleges pánikrohamot kap, ha a vizsgára gondol. Így múlik el a világ dicsősége.

Na, akkor ezt a sok mindent neki szavakba is kell öntenie. A legkézenfekvőbb, leggyorsabb és legismerősebb megoldás erre a tiltakozás. Hogy hát őt nem, hát erre gondolni se tessék.

 - Dehogyis fontos, csak nagyon nem megy, és muszáj foglalkoznom vele. - egész jól sikerült összehoznia; annyi ugyan kimaradt ebből, hogy már félig érti a dolgokat, de ez most nem számít. Beszélgetni kezdtek tanulás helyett,, ez a lényeg.

 - Rúnatan? Az de jó, nekem olyanom nincs. Mindig érdekesen hangzott. - ez is az a fajta könnyed érdeklődés ám, amit a tényleges tanulás jól az ellentettjébe fordítana. Annyira sose érdekelte a rúnatan, hogy, teszem azt, elgondolkozzon azon, hogy tanítsa akár egyszer, de tényleg nagyon érdekesen hangzik. - Az gyakorlatilag titkosírás. - na, hát röviden ezért érdekli annyira a rúnatan.

 - Én.. nem is tudom. - hát, gyerekek, ez eddig nem jutott az eszébe. Segítséget kérni. Tudja ő, hogy olyan hülyeségeket kérdezne, amitől a másik meggyőződhetne arról, hogy a navinés nem okos finoman szólva, szóval, mivel önbecsülése van, erre a lehetőségre inkább nem is gondolt. - Tudsz valakit, aki korrepetál? - mert akkor a második nehézség, hogy nem vadászhat a folyosóról átv-tanárt magának.

 - Miért, nem jó? - kérdi ártatlanul. Lám, akkor tényleg csak kívülről érdekes a rúnatan. Pedig úgy tényleg az; azon kívül, hogy semmit se tud a rúnákról, csak amit mugli tanulmányaiból összecsipegetett, csak mérsékelten érdekli a tárgy. De hát nézzük; minden kultúrának más rúnakészlete volt; miért pont azok a rúnák, amik, akármilyen lehetetlen kérdés is ez; rúnák, érted, erről hideg és kietlen északi tájak és vérengző vikingek jutnak eszébe, mert tényleg nem tud semmit a varázsvilágos rúnákról. És a vikingek érdekesek, na.

 - Igen? Nem emlékszem. - mondja lezseren, és így is van. És ha esetleg kérdezte volna is a nevét, hát úgyis elfelejtette volna, hiszen azok csak nevek. Kit érdekelnek a nevek, tényleg. A Lina mondjuk nem rossz, de ezt persze nem köti a másik orrára.

A manó megállítására már edzi magát, hogy panaszkodás lesz pesti gasztroblogger módjára a muffin miatt, de a másik.. udvariasan és szépen megkéri szegény szerencsétlent? Na igen, ez le is taglózza. Jó, nem lehet mindenki mindig bunkó, illetve hát dehogynem, de a lányról már tudjuk, hogy nem velejéig paraszt. De könnyebb ugye arra számítani, hogy borsószem királykisasszonyt is lenyomja elégedetlenség tekintetében. Amikor ilyen kis kedves, az már majdnem ijesztő.

 - Nocsak, te tudsz normális is lenni? - mert hogy a navinésból kihozza a felvágott nyelvű énjét, az biztos; nem szokott ő ilyen beszólogatós lenni. Magában örülve azon, hogy megtalálta a hangját, elfogyasztja a kekszét, és közben nagyon szomorú, mert ez finom volt, és szíve szerint kérne még két tepsivel. De nem fog. Van önuralma. Mondom, van. Áh, fenéket, nem nézheti, hogy a másik eszik, ő meg nem, nem igaz?

 - Elnézést kérek, kaphatok még egy kekszet?

 - Ú, tényleg, ez jó ötlet, köszi. - lelkesedik fel az igazából teljesen egyértelmű és alapvető ötletre, hogy hirdetést ad fel. Ő csak odáig jutott, hogy sokáig fogja sajnáltatni magát, és valaki majd megszánja, és korrepetálja. Nem okos, de tényleg. Azon ráér később idegeskedni, hogy leendő tanára mennyire bír acélidegekkel, mert az hozzá kell majd.

 - De jól hangzik. - fellelkesedett, mint egy gyerek. Nincs kedved a rúnatanhoz? Kérdezd Meát, majd ő csinál hozzá. - Miket tanultok? - nyá, szép széles kérdéskör. De ha valami elkezdte érdekelni, akkor többnyire rossz és értelmetlen kérdésekkel indít, minthogy mi a neved, miket tanultok, milyen csokit szeretsz és mi a kedvenc helyed Bogolyfalván. Igen, ezeket mind feltette már valakinek.

Időközben úgy elfelejtkezett szegény jobb sorsra érdemes átv-ről, mint ahogy illik. Oda lett a meg lesz még egy fejezet reggelig-lelkesedés - meg hát, ha egyszer olyan helyre bukkan, ahol tényleg nincsen senki és az nem a fürdőszoba, mert így mindig talál jobb dolgot, mint a tanulás. Na, ezért pánikol be vizsgák előtt. Mert van oka rá.

A kekszeidet kóstolgasd, ne engem, ez jó, erre igyekszik nem felröhögni, és sikerül is. Na, ilyen beszólogatást kéne neki is, de hát ez veszett fejsze nyele.

Á, nem sikerül egyiküknek se tartósan szerepet játszani, a másiknál is kibújt a szög a zsákból. Jó, hát sejtette ő, hogy előbb-utóbb lebuknak, és kiderül, hogy normális emberek, de most ilyet játszanak, hogy mindketten menőek és bunkók. Meg kell hagyni, nem is olyan rossz egy játék. Nem a megszokott, ugye.

 - Köszönöm szépen, és ne haragudjanak, tényleg. - mosolyog szendén a kekszét hozó manóra, mert nem tud segíteni magát, az keksz. Az valahogy úgy van tervezve, hogy ne lehessen belőle eleget enni. Amúgy is mohó a szentem, tudja ő is.

Még jó, hogy éppen rág, mert különben felnevetne megint. Ez az, nyomjuk keményen, ez mekkora sértés már. Ez szép volt.
 - És. - von vállat nemtörődően, mert tényleg nem törődik vele, érzéke a divathoz annyi, mint a sütéshez. A probléma csak az, hogy sütni azért szokott. Az otthoniaknak ezzel szerzett egy pár mindig bevethető történetet. Mese a kőkemény gombás muffinról, vagy a szétfolyt kekszről. Mindegy, szóval akkor vissza kell vágni. Megnézi gyorsan a lány öltözékét és vigyorgását visszafojtva közli azt a minden alapot nélkülöző állítást, hogy

 - Neked meg rusnya a cipőd.

Miaf...
Nem, most komolyan, mi a jó.. Itt valami komolyan eltörhetett. Mert ugyan hozzá se tud szagolni a bakancsmárkákhoz, és hogy őszinte legyen, ennek felhozása se rövid-, se hosszútávú tervei között nem szerepel, de akkor ez nagyon márkás vagy drága cucc lehet, ha valaki így bekattan tőle. Na, nem mintha ez a bekattanás nem lenne egy ismeretlen jelenség előtte, látott ő már egy-két ilyet, de abba a kellemes hitbe ringatta magát, hogy erre a kastélyban nem fog sor kerülni. De nem legalábbis egy rusnya cipő miatt, na.

 - Most ilyenkor mi van veled? - teszi fel akkor már hangosan is a kérdést, ami a fejében jár, és óvatosságból körülnéz, vészhelyzet esetén merre tudna elfutni. Vagy ha nincs más, és úgy tűnik, nincs más, mert a másik áll az ajtóhoz közelebb, akkor legfeljebb elbújik a manók mögé, és megkéri őket, hogy védjék meg. Csak megvédik. Mert tapasztalatai szerint az ilyen hirtelen idegroham esetleges következményekkel jár, jelen esetben mondjuk bakancsismertetéssel testközelből, vagy tányérszórással, mert abból van egy csomó kéznél.

 - Nyughassál már le. - hát ez nem biztos, hogy segített, ez a fensőbbrendű nyugtatgatás, amit a jókedvű és ugráló kutyákra szokott alkalmazni, de hát éljünk veszélyesen, azaz jelen esetben bosszantsuk fel azt, aki amúgy is mérges, mert hát az jó dolog.

Ez egy bakancs, gyerekek.

Hogy is volt? Rossz ötlet volt ez a rádobás a nyughassál-lal? Vagy ott rontotta el, hogy visszajött a folyosóról? Ezen már mindegy tűnődni, de később helyzetelemzéskor majd talán átfut a kényes pontokon. A lényeg ebben a pillanatban az, hogy megszívta.

Vagy mondjuk nem, mert a másik nem feltétlenül gondolja komolyan ezt a bakancsismertetőt, de a navinés igen. Ő feltételez ilyesmit az emberekről. Gondjai vannak a bizalommal. És akkor jön az az eset, hogy nincs más menekülési út, mint hogy elbújjon a manók háta mögé.

Várjál. Nincs pánik, ne legyél már ilyen átlátszó meg drámai, hát eddig is ilyen kis nyomulós volt ez a lány. Jó, te ott rontottad el, hogy akkor szépen behódoltál a jobban felvágott szájnak, de mindegy. Amelyik kutya ugat, az nem harap, a helyzetre alkalmazva ezt tehát nagy valószínűséggel nem fognak megszórni tányérakkal.

Mondom én, hogy gondjai vannak a bizalommal. De már összerakta magát.

 - Menj a fenébe. A bakanccsal együtt. - teszi hozzá egy pillanattal később, olyan hangsúllyal, ami nem kifejezetten ellenséges, mindenesetre azt tükrözi, hogy jelen pillanatban ennyi interakció neki elég volt a lánnyal, ő most inkább elmenne. Kicsit jobban megijedt, mint kellett volna, így jár az, akinek nulla az önbecsülése. A lányra nem haragszik, csak kicsit hangos neki, és be tud kattani, ahogy látszik. Majd még biztos összefutnak, és akkor megint szépen edzik a beszólogató szervüket.

Addig azonban a navinés - azért ügyelve arra, hogy pár manó legyen köztük - elegánsnak és könnyednek szánt mozdulatokkal kilibben a konyhából, és átv ide vagy oda, inkább elmegy aludni szépen.

Hogy a másik mit csinál.. a navinés szerint vagy ő is el megy aludni, de valószínűbb, hogy keres még egy gyengébb valakit, és szórakoztatva jól kiidegeli.