Seth
Évnyitó

- Remélem is... ha nem jössz, akkor én távol is maradtam volna - dünnyögte a feleletet, kissé rosszallóan nézve a diákseregre, akik most valahogy sokkal nagyobb tömegnek tűntek, mint egyébként. Viszont igazat mondott, mert ha úgy alakult volna, hogy a bátyja nem tud eljönni valamiért, akkor meg se kísérelte volna ezt. Egyszerűen kellett neki, hogy ott legyen mellette Seth.
Persze mikor bementek a terembe, akkor be is célozta a másoktól legtávolabb eső helyet, egészen addig, amíg Seth úgy nem döntött, hogy az úgy nem lesz jó. Végül szusszanva adta meg magát a kényszernek, főleg azért, mert semmi kedve nem volt vitába kezdeni azok előtt, akik immár a kollégái lesznek. Köszöngetett is nekik egyébként szépen, illedelmesen, mert nem a tanárok voltak a gyomorgörcse tárgyai. Ők igazából akkor sem voltak soha, amikor még diákként volt jelen az iskolában.
Mikor aztán végre leültek, akkor kezeit az asztal alá rejtve szórakozott némileg idegesen a talár szélével, és csak akkor nézett fel, amikor Seth újra megszólalt. A tekintete végigsiklott a többieken, aztán megállapodott ismét a tányérján.
- Biztos vagyok benne, hogy téged kedvelni fognak, jó tanár vagy - felelt, nem rejtve véka alá a véleményét, hiszen nem érezte szükségét, hogy fukarkodjon az elismeréssel, ha a bátyjáról volt szó. Egyébként is mindig felnézett Seth-re, ez pedig a mai napig így van, mert mégis csak ő a nagy és okos bátyó, és ez mindig is így marad.
- Én egyelőre csak kíváncsi vagyok, hogy mennyien fognak jelentkezni legilimenciára - nézett fel ismét, töprengve bámulva pár másodpercig a diákok tömegét. Jó eséllyel már itt ülnek, akiket tanítani fog, ez pedig egy kicsit még jobban görcsbe szorította a gyomrát. Igyekezett rejteni zavarát, mégsem kellett volna zöldfülű kamasznak tűnni a felnőttek között.

Legilimencia
Haladó tanóra

Figyelmesen hallgatta végig Viktor szavait, bár sajnos nem sokat tudott meg annak kapcsán, hogy miért is nem haladt a másik.
- Nem egy konkrét történésre vagy kifogásra gondoltam – rázta meg végül a fejét. – Nem tartottad elég érdekesnek? Nem ment úgy, ahogy vártad? – vetett fel két példát, hogy érthetőbb legyen, mi lett volna a kérdés lényege. Részben ezért is kérdezte meg aztán, hogy miért szeretett volna Viktor legilimenciát tanulni. Azért csak részben, mert egyébként is ismerni szerette volna a jelenlegi és a leendő tanoncai indokait, mert biztos akart lenni benne, hogy nem tanít olyasvalakit erre a veszélyes mágiaágra, aki hajlamos ártani. Viktorból mondjuk ezt pont nem nézte ki, de nem is akart kivételezni senkivel, még akkor se, ha barátok.
Lassan bólintott aztán, mikor a másik befejezte, és az utolsó mondatnak hála végre azt is tudta, hogy mi a csudáról beszéljen majd óra címszó alatt, mert meg kell vallani, ezzel azért némileg bajban volt eddig.
- Értem, tehát pozitív célok vezéreltek, rendben – állapította meg azért hangosan is, majd miután várt még egy kicsit, de nem jött a másik diák, el is kezdte az igazi órát. Kicsit talán rendhagyóra sikerült a dolog, de mivel már nem egy kezdővel ült szemben, így meg merte ezt is kockáztatni.
Viktor védelme nem volt tökéletes, de ezen a szinten nem is lehetett volna elvárni, viszont nem volt rossz sem. A néhány kép, amit Sebby látott, mire a másik úrrá lett a helyzeten, arra késztette, hogy együtt érzően megkérdezze, hogy gyakran gondol-e még Kinsre, de végül eltette ezt is későbbre, mert ha már a másiknak nem engedte, akkor ő sem akart eltérni az óra tárgyától. Nem próbált mélyebbre furakodni mindenesetre a másik fejében, nem az volt a célja, hogy hadakozzanak, pusztán felmérte  a másik tudását, ezt pedig nem tudta volna úgy megtenni igazán, ha Viktor számít rá.
- Nem volt rossz. Megfelel a szintednek – nyugtatta meg a másikat afelől, hogy nem kell aggódnia a rozsdásodás miatt. Egyébként Viktornak akkor sem kellett volna aggódnia, ha Sebby valami olyanba botlik, ami titkos, mert ő úgy állt hozzá, hogy részéről fontos a titoktartás. – Igen, jó. De látod, ezért kellene igyekezned, mert ha őriznél hadititkokat, mostanra már úgy kikutattam volna a fejedből mindent, mint ahogy más kivájja a héjából a dinnyét – magyarázta. Nem volt kioktató a stílusa, inkább csak tipikusan olyan, mint aki példákat sorol.
Ezután kicsit lapozgatott aztán a jegyzeteiben, majd Viktor elé tolt egy vázlatot.
- Ez itt a legilimencia állatokon való használatáról szól – kezdte. – Ha nem akarsz embereken gyakorolni, akkor ezen a szinten már elkezdheted más élőlényeken is, én is Sherlockkal gyakoroltam valószínűleg a legtöbbször.

Legilimencia
Haladó óra

Úgy érezte, hogy szükséges átbeszélni az elmúlt időszak történéseit, motivációit ahhoz, hogy sikeresen dolgozhassanak együtt a jövőben, úgyhogy ezzel kezdték az órát. Miután sikeresen túlestek ezen, akkor már Sebby is nagyobb nyugalommal állt neki, hogy tesztelje Viktor képességeit, amik tulajdonképpen nem is voltak olyan rosszak.
- Morbidnak morbid, de igaz - vont vállat. - Az agresszív legilimencia sok kárt okozhat, nem véletlen, hogy keveseknek adatik meg, hogy tanulhassák - fejtette ki. - Bár nem az a klasszikus gondolatolvasás, aminek sokan hiszik, mégis egyszerre kelt félelmet az emberekben és kíváncsiságot, ami egyáltalán nem meglepő. Belelátni mások elméjébe olyan dolog, amire sokan vágynak, de ami nagyon kevés embernek való - szusszant. Az ő családjában hagyomány volt a legilimencia, függetlenül attól, hogy mennyire tudott valaki felelősségteljesen hozzáállni, és arra a tulajdon apja a legjobb példa, hogy milyen kegyetlen módon vissza lehet élni vele. Sőt, ő maga is odaállhatna, hiszen mikor az a varázslat befolyásolta őt, akkor minden volt, csak diszkrét nem.
- Igen, gyakorolnod kell a védelmet - bólintott rá a megállapításra. Egy kicsit nézegette a papírjait, az időbeosztását, aztán ráfirkantott valamit az egyik pergamenre. - Hétköznap reggel nyolctól este ötig tartsd készenlétben a védelmed a következő két hétben. Véletlenszerűen meg fogok próbálni keresztültörni rajta. Persze utána majd szólok, hogy én voltam, arra az esetre, hogy tudd, hogyha más próbálkozna ilyesmivel - nézett fel a másikra. Úgy ítélte, hogy ezen a szinten fél napnyi folyamatos védelem már nem kellene, hogy gondot okozzon. - Egyelőre ez legyen az első cél, mert nincs értelme a legilimencia gyakorlásának, amíg a védelmed nem tökéletes, hiszen utána már nem csak a saját emlékeidet birtokolhatod, hanem másokét is védened kell, amiket láttál - dőlt hátra a székben.
Igazából ez volt az, amit sokan nem értettek meg szerinte úgy általában a varázslatok kapcsán sem. Hiába tud valaki támadni, ha közben képtelen megvédeni magát, mire jó a győzelem, ha aztán belehalsz az átkokba?
Miután aztán némi legilimencia feladatot is adott a másiknak, azért még ő is elmosolyodott Viktor elképedésén.
- Az elme az elme - felelte. - Az emlősök, mint azt majd a jegyzetekben is láthatod, megfelelnek arra, hogy gyakorolj rajtuk. Mindenesetre szeretném, ha most megpróbálnál legilimentálni engem, hogy lássam, milyen a technikád, hiszen az állatoknak etikátlan lenne fájdalmat okozni, ha nem vagy elég jó - kérte aztán és várakozóan tekintett a másikra.

Legilimencia
Haladó óra

Hümmögött egy párat a vallomás kapcsán, hogy Viktor nem igazán foglalkozott a tananyag bizonyos részeivel. Lehet, hogy Seth-nek tényleg igaza volt, mikor felhívta rá a figyelmét, hogy valószínűleg túl magasak lehetnek majd az elvárásai másokkal szemben, mert bizony most máris letolta volna legszívesebben újdonsült tanítványát, de végül inkább csöndben maradt. Végül is ha behozza a lemaradást, akkor oké.
Feladatot is adott aztán a másiknak, hiszen fontos volt, hogy az okklumenciáját a kellő szintre növelje, és lehetőleg tartós használat során se gyengüljön a védelme. Csak akkor pillantott fel a papírjaiból ismét, mikor érzékelte, hogy a másik mozdul, és döbbenten pislogott párat, mielőtt elnevette magát.
- Te most komolyan jelentkeztél? - csóválta meg a fejét, de azért közben felírta az infót, amit Viktor adott. Akkor keddenként nem fogja keresni őt egyáltalán, mert felesleges lenne fáradni vele.
Nem sokkal később pedig már a következő napirendi pontnál jártak.
- Szándékosan biztos nem - felelte aztán. Persze, hogy nem hitte, hogy Viktor bántaná az állatokat, ha úgy lenne, akkor akár barát, akár nem, elküldte volna az órájáról, mert afféle ember kezébe nem való a legilimencia tudás. - Viszont az elégtelen próbálkozások, mint nyilván tudod, fejfájást okoznak, ezért szeretnék megbizonyosodni előbb róla, hogy minden rendben lesz - fejtette ki az álláspontját.
Le is rakta a pennát, ujjait lazán összefonva fektette karját az asztalra és szembenézett a másikkal. Figyelte, hogy Viktor hogyan fog neki a varázslásnak, és bár ezen a szinten már hibának számít, hogyha szemkontaktus is kell, nem szakította félbe a próbálkozást.
Összességében Viktor nem volt ügyetlen, fájdalmat sem okozott, de ettől függetlenül is volt mit gyakorolnia, nem is keveset. Sebby védelmén természetesen nem juthatott át, úgyhogy egy pár pillanat elemzés után az ifjú tanerő szépen kipenderítette őt még a falak mellől is, visszafordítva a folyamatot, de mielőtt ismét betörhetett volna Viktor fejébe, hagyta elszállni az egészet.
- Jól van, engedélyezem az állatokon végezhető legilimenciát - összegezte végül a véleményét, és a biztonság kedvéért ezt is feljegyezte magának. - Van mit gyakorolni ezen a téren is, de előbb az okklumenciára helyezz nagyobb hangsúlyt. Van valami kérdés? - pillantott fel ismét a papírjaiból. Tulajdonképpen ha a másiknak nem voltak további igényei ezzel az órával kapcsolatban, akkor a maga részéről el is mondott már mindent, amit akart.

Mínea - Legilimencia
Haladó óra
Október 31. - 15:00

Nem volt tőle boldog, hogy végül kénytelen volt ketté osztani a haladó tanoncok óráját, mert így gyakorlatilag mindenkivel egyesével találkozott, ez pedig nem túl időkímélő helyzet. Ennek ellenére nem látszott rajta, hogy különösebben mérgelődne, egyszerűen csak azért, mert a lány szerencséjére lefoglalta más, ami jobban bosszantotta. Mivel egy olyan időpontot sikerült kiválasztani, amikor még a tantermekben tanítás folyik, azonban a könyvtár elég nyugodalmas, így ideiglenesen ide helyezte át a székhelyét, lévén nincs legilimencia tanterem. Igaz, ennyi diákért, mint amennyivel dolgozik, kár is lenne.
A jegyzetek közül ugyanazokat hozta magával, mint amiket már az első órára is vitt, ahol a lány ki tudja milyen okból nem jelent meg. Mínea elméletileg már a harmadik szinten áll, vagy legalábbis annak környékén, úgyhogy az volt a jó hír, hogy legalább nem kell az alapoktól kezdeniük az egészet.
Lapozgatott egy kicsit a papírok között, miközben belekortyolt a teájába - a tegnapi nap után valahogy nem volt kedve a kakaóhoz, ami már önmagában is rossz jel, de igyekezett nem tudomást venni róla. Most ismét egy olyan diákkal lesz dolga, aki idősebb nála, így mindenképp a maximumot kell hoznia, különben gondjaik lehetnek a későbbiekben, azt pedig végképp nem szerette volna.
Végül nagyot sóhajtva becsukta a mappát, és kipillantott az ablakban. A könyvtár egyik legeldugottabb sarkában várta a lányt, de azért remélte, hogy könnyen megtalálja őt, és nem feleslegesen vár rá, mint legutóbb.

Ami azt illeti, olyasmin, mint párbajszakkör, még sohasem vett részt – most mégis lefelé ballagott az SVK tanterembe, amolyan mindig jó, ha van egy öcskös a közelben alapon, avagy segíteni fog Seth-nek, ha szüksége lesz rá. Mivel nem tudták előre, hogy mennyien lesznek, így talán nem árt majd a több figyelő szempár, ráadásul, ha valaki nagy fába szeretné vágni a fejszéjét, akkor ő is kihívható lesz.
Egyszerű, testhez álló ruhát viselt, amelynek sötét színe ideális lenne rejtőzéshez is akár, de elsősorban a praktikum miatt választotta ezt. Könnyű benne mozogni, ráadásul, ha valaki szeretné, akkor könnyebb megfigyelni a mozgását is varázslás közben, elvégre itt most tanítás lesz vagy mi a szösz. Mindenesetre elhatározta, hogy tényleg csak akkor fog előkerülni a sarokból, ha szüksége is lesz rá. Ennek okán hozott magával egy fél literes, lezárható teásbögrét is, amelyből olykor kortyolt egy kicsit már út közben is, mert hűvösnek találta az időt a folyosókon.
Mikor a helyszínre érkezett, akkor belépett a terembe, ahol még csak Seth és a tanársegédje tartózkodott.
- Hello – köszönt, ezúttal eltekintve attól, hogy a diáknak címezzen egy magázó köszönést is, mert nem volt kedve fáradni vele. Kinézett magának egy kényelmesnek tűnő széket, de mielőtt leült volna még a testvéréhez fordult. - Hoztam néhány bájitalt, ami jól jöhet - magyarázta, majd egy nagy korty után lerakta a hatalmas bögrét. - Finom tea, nem is túl cukros - jegyezte még meg, jelezve, hogy Seth bátran szolgálja ki magát, aztán nekiállt kipakolni az elsősegélyhez összeszedett holmik mellé az üvegcséket.

Szórakozottan bólogatott Seth szavaira, mert közben teljesen lekötötte, hogy még utoljára ellenőrizze, hogy mindent elhozott-e, amit szeretett volna. A bátyja egyébként is jól felkészült a vészhelyzetekre, de a bájitalok terén Sebby volt jobb, úgyhogy néhány aprósággal megtoldotta a készletet. Épphogy leült ezután a tevékenység után, máris nyílt az ajtó és Ricsi lépett be rajta.
- Önnek is, Szépvölgyi úr - válaszolt rögtön mostohatestvérének, de az arcán széles vigyor szaladt szét. Nem tudta, hogy a másik mikor fogja megunni az ilyen játékokat, de Sebby mindig jól szórakozott rajta.
Közben kézbe vette ismét a bögréjét, hogy belekortyoljon a teába, ha már Seth nem kért. Mostanában valahogy már majdnem annyi teát ivott, mint kakaót, ami kicsit az utóbbi rovására ment, de így is egészen élhető volt az élet.
- Köszönöm, jól - biccentett még mindig nevetve, és egy jelképes mozdulattal kínálta hellyel a fiút maga mellett. - Teát? - kérdezte tőle is, aztán ha kért, akkor odaadta a bögrét, viszont közben elvonta a figyelmét az ismét nyíló ajtó. Két diákkal és Viktorral lettek csakhamar gazdagabbak. Sebby mindenkinek köszönt szépen, kinek-kinek a rangjának megfelelő módon, viszont valahol itt ki is vonta magát a beszélgetésből, ha esetleg kialakult volna a csoportban ilyesmi, és inkább csendben figyelte az embereket.

Ricsi

Miután ilyen nagy egyetértésben teázgattak Ricsivel kicsit el is bambult, csak biccentve mindenkinek, aki közben érkezett. A dologból az zökkentette ki, mikor Seth közölte a párokat. Első pillanatban felvonta a szemöldökét, aztán vetett egy kérdő pillantást a bátyja hátára, amivel persze semmit se ért, de végül egy szó nélkül felkelt és elindult a neki kijelölt helyre. Akárhogy is nézzük, tényleg ez volt a leglogikusabb megoldás.
Szétnézett a terepen, mielőtt beállt volna a másik fiúval szemben és igyekezett felmérni, hogy mit lehet remekül kihasználni, ha támadásról vagy védekezésről van szó. Aztán szembenézett Ricsivel, megeresztett felé egy mosolyt, amiben nem kihívás volt, sokkal inkább afféle "na végre" árnyalat, mert egymás ellen még sosem párbajoztak, pedig jó tapasztalat és érdekes dolog is. Ezután szépen, szabályosan meghajolt, majd amint visszaérkezett párbajállásba, és megbizonyosodott róla, hogy Ricsi is készen áll, máris támadt.
- Capitulatus! - lőtte ki a legegyszerűbb lefegyverző átkot bemelegítés gyanánt, és közben minden idegszálával Ricsire és a mozdulataira kezdett figyelni, hogy azonnal reagálhasson, ha valamivel visszatámad. Izmai megfeszültek, tekintetébe a logika tompa fénye költözött.

Ricsi

Na jó, a varázslat, amivel kezdett, tényleg nem a legtökéletesebben lett kivitelezve. Talán nem vette elég komolyan Ricsit, vagy inkább csak nem akarta már rögtön az elején rövidre zárni a dolgot, ki tudja? A lényeg, hogy ennél már szerepelt jobban is. Ennek ellenére a figyelme nem lankadt, nem zökkent ki, így mikor jött a válasz, akkor rögtön tudott védekezni.
- Protego! - hangzott a varázslat, mert egyelőre nem akart kimozdulni a stabil helyzetből, amiből a másikat figyelte. A fedezék kellemetlen dolog, de talán lehet vele mit kezdeni, csak aztán elég gyorsan kellene majd reagálni, hogy ha a másik támad, akkor ne legyen vele gond. Még jó, hogy az előbbi eset miatt Sebby most már elkezdte igazán komolyan venni a dolgot, úgyhogy gyors másfél lépés után, amivel szembe került Ricsi fedezékével, már varázsolt is.
- Reducto! - Abban reménykedett, hogy Ricsit sikerül elsodortatni a saját védelmével, de ki tudja mi lesz a vége. Előfordulhat, hogy a másik elég gyors, hogy elmeneküljön.

Ricsi

Kicsit erősebbre sikerült a varázslata, mint akarta, mert igazából bántani nem szerette volna Ricsit, de legyőzni annál inkább. Mikor a másik eltűnt, akkor hirtelen mozdult, hogy lehetőleg három méteren belülre kerüljön, még ha ezzel kockáztatta is, hogy a másik megtámadja, de a szekrény alól nehéz lenne.
- Illigo - mondta, hogy a fiú ne tudjon elmozdulni a helyéről. Amennyiben sikerült, rögtön távolodott, de hátrálás közben még ismét varázsolt, hogy be tudja lőni a másik helyét a három méteren belül.
- Homenum Revelio - irányította a pálcáját a megfelelő irányba, és figyelt, hogy hol tűnik majd fel a derengő fény, ami a fiú jelenlétét jelzi. Készenlétben állt, hátha a másik közben láthatatlanul kezd támadásba. Még szerencse, hogy a varázslat fénycsóváját mindenképp észlelné.

Ricsi

Kissé elbénázta a második varázslatát, de annyira nem volt meglepő, mert hirtelen beugrott neki Ricsi és a szekrények idillikus kapcsolata, amitől kis híján elröhögte magát. Hamar túltette magát azon, hogy nem jött össze a varázslata, bár nem volt sok ideje tűnődni ezen eleve a felé száguldó szekrény miatt, ami  mintegy vissza a feladónak módon indult az irányába. Szerencsére elég távol volt, de mégsem eléggé, ugyanis mikor hirtelen dőlni kezdett, akkor kissé koppant a sarka Sebby térdén. Ez elég fájdalmas volt, fel is szisszent, viszont a szekrény hirtelenjében előlépett fedezékké, még ha kicsit alacsony is volt. Egyelőre nem mozdult volna igazán úgysem, hát letérdelt, hogy pihentesse a lábát, de közben már küldte is a következő varázslatot. Tudnia kellett hol van Ricsi, így olyan állat segítségét hívta, aminek jó a szaglása.
- Avis - mondta, és kis szerencsével egy csapat egeret idézett meg, majd folytatta. - Oppugno! - Mivel az egereknek amúgy is rossz a látása, így mindegy volt a láthatatlanság, a szagról viszont tudniuk kellett, hogy hol van a másik. Akkor pedig már csak le kell szednie.

Mínea - Legilimencia

Nem sokat kellett várnia, míg feltűnt a lány a színen. Valóban megvolt a helyzet furcsasága amiatt, hogy még együtt kezdtek, csak ő ezzel a dologgal már találkozott Viktornál is, szóval mostanra már nem aggasztotta igazán.
- Szervusz - köszönt neki ő is, viszonozva a tegező hangnemet. - Általában jobb szeretem a magázódást, de mivel még egyszerre kezdtük annak idején a tanulást... - tett a kezével egy mozdulatot, ami nagyjából azt jelentette, hogy teljesen mindegy így, hogy tegeződnek-e. Meglehet, ha már két diákja tegezi, akkor lehet, hogy a harmadiknak is engedni kellene, de azt azért egy kicsit más helyzetnek érezte, mert nem ismerték egymást annak előtte.
Ha Mínea helyet foglalt, akkor Sebby is elhelyezkedett, hogy kényelmesen tudjanak beszélgetni, ugyanis hasonlóképp szerette volna indítani az órát, mint Viktorral a múltkor.
- Először beszélgessünk kicsit kérlek. Szeretném, ha elmesélnéd nekem, hogy mi volt a motivációd, hogy legilimenciát kezdj tanulni, és hogy végül miért nem sikerült olyan ütemben haladnod, ahogy kellett volna. A papírok szerint a harmadik szint elején vagy, ami nem rossz, de szeretném, ha a saját belátásod szerint is megítélnéd, hogy szerinted mennyire vagy jó. Utána pedig kipróbáljuk gyakorlatban is, és meglátjuk - magyarázta. Nem igazán szerette az időhúzást, ha tanulásról volt szó, úgyhogy próbálta egyszerre összefoglalni a lánynak, hogy mit is vár tőle első körben. Aztán persze lesz még pár más dolog is, de úgy ítélte meg, hogy egyszerre ennyi most elég.

Ricsi

Nem úgy tűnt, mintha mostanában nagyon sikerülne neki igazán jó varázslatokat összehozni, de a három kis egérkét mégsem bánta, mert annyira aranyosnak találta őket. Ennek ellenére nem sok hasznot hajtottak szegénykék, mert bár Ricsit nyilván megtalálták és egy pillanatig látta, hogy merre is lehet a másik, de utána a három kis jószág nem tudott elég effektív lenni. Mikor aztán úgy tűnt, hogy nem történik semmi - lévén tényleg nem látta a miniatűr kígyót -, szusszant egyet és jobb híján más taktikához folyamodott.
- Salvio hexia - mondta ő is, majd azzal a gondolattal, hogy Ricsi biztos azt hiszi ezek után, hogy elmozdul majd a helyéről, éppen ott maradt a szekrény mögött, ahol eddig volt. Gyakorlatilag a szekrény két oldalán szemeztek egymással, csak nem tudtak róla.
Végül, hogy ne árulja el a helyzetét, ezúttal nonverbális varázsláshoz folyamodott. "Homenum Revelio" gondolta, miközben most, hogy semmi sem zavarta meg, erősen összpontosított, és reménykedett benne, hogy ezúttal meg tudja majd mondani, hogy hol van Ricsi. Na meg abban, hogy Seth nem látja a szerencsétlenkedésüket.

Kaisch Ráhel kisasszony

Mióta nem volt prefektus nem igazán foglalkozott olyasmivel, hogy az éjszaka közepén diákok után kajtasson, tanári rang ide vagy oda. Most viszont nem tudott aludni, és úgy esett, hogy miközben a folyosókat rótta azzal a céllal, hogy kicsit kifárassza magát, éppen az orra előtt slattyogott el egy tilosban járó. A diák nem láthatta Sebastiant, mert éppen egy merőleges folyosón haladt, de az ifjabbik Selwyn hamar a nyomába eredt, és kergetőzés lett a vége. Meg kell hagyni, ügyes egy diák volt, mert mindig úgy helyezkedett menekülés közben, hogy egy varázslattal se lehessen eltalálni.
Aztán a srác befordult egy sarkon, kicsivel utána Sebby is, csak hogy majdnem fellökjön egy lányt. Váratlan fordulat, alig tudta elkerülni, hogy neki menjen az idegennek, de meglátta a helyzetben rejlő lehetőséget.
- Segítsen elkapni! - utasította a diákot és a csuklójánál fogva már húzta is magával, nem tudván azt sem, hogy prefektus vagy éppen egy másik szabályszegő a delikvens, de nem is izgatta igazán. Annál jobban érdekelte viszont, hogy ki az, aki ilyen ügyesen (és meglepően gyakorlottan) mozgott a terepen. Aztán persze elengedte a lányt, de csak remélni merte, hogy engedelmeskedik annak, amit mondott. Mindenesetre, bármi is történt, Sebastian el akarta kapni az eredeti célpontját.

Kaisch Ráhel kisasszony

Jó, lehet, hogy nem volt a világ legátgondoltabb dolga egy random diák karját elkapni és bevonni az üldözésbe, de Sebastian remélte, hogy így talán sikerül megcsípni azt a másikat. Tulajdonképpen még az is lehet, hogy van olyan szerencséje, hogy egy prefektus segítségét kéri. Erről azonban egyelőre mit sem tudott, csak igyekezett a szökevény srác után, de aztán csakhamar be kellett látnia, hogy a mellette lévőnek igaza van.
- Fenébe - szusszant bosszankodva, mert nagyon nem szerette, ha ilyesmi történik. Üldözés helyett azonnal meg kellett volna próbálnia leszedni a diákot, csak fenemód értette a kölyök a dolgát. Nos, legalább annyit elkönyvelhetünk, hogy Seth biztosan remekül végzi a dolgát SVK-n, ha így tudnak menekülni a diákok.
Megfordult hát és figyelmét inkább a lányra irányította. Homlokráncolva próbálta felismerni, de nem sokra ment az erőlködéssel, mert a lány még megközelítőleg sem volt ismerős számára. A hirtelen magyarázkodás miatt aztán felvonta a szemöldökét, megbámulta a jelvényt, a sápadt arcot, a hátrálást... Mi a csuda.
- Maga minden tanártól így retteg, vagy csak engem tüntet ki a kiváltsággal? - kérdezte végül. Mondjuk a jelvény alapján már legalább azt tudta, hogy navinés a kisasszony, ami legalább részben megmagyarázta számára a helyzetet. - Elnézést, hogy úgy megragadtam a kezét, csak reméltem, hogy ketten el tudjuk kapni a srácot - intett a fejével abba az irányba, amerre eltűnt a szemük elől a szabályszegő. - Ugye nem okoztam fájdalmat? - érdeklődött még a maga kimért stílusában, amiről az ember nem igazán tudta volna eldönteni, hogy valóban kíváncsi a válaszra, vagy csak illemből kérdezi. Mindenesetre most tényleg érdekelte.

Kaisch Ráhel kisasszony

Rezzenéstelen, és kissé hideg tekintettel figyelte a lány kínlódását, azon tűnődve, hogy vajon mégis mi a fenéért tart tőle ennyire, mikor látszik a jelvényén, hogy navinés, tehát Seth a házvezetője, úgyhogy nem lehet neki nagy újdonság egy Selwyn. Ráadásul Sebbynek végképp nem rémlett, hogy valaha is találkoztak volna, úgyhogy még csak beszólni se tudott neki eddig véletlenül. Általában ezt vetik a szemére utólag, mármint, hogy megbánt másokat, pedig Sebastiannak ez nem szokott igazán célja lenni.
- Megmagyarázná, hogy mit ért összetett alatt? - kérdezett végül vissza egyszerűen, zsebre dugva a kezeit és a falnak támaszkodva, mint aki hosszútávra rendezkedett be. Ó igen, sajnos Ráhel kifogta egy olyan pillanatát, amikor beszélgethetnékje van.
Bólogatva vette tudomásul, hogy szerencsére a lánykának nem esett baja annak hála, hogy úgy megragadta, viszont ezen a ponton kezdett kíváncsi lenni arra, hogy kivel is van dolga.
- Neve, évfolyama? A házat már tudom - biccentett a jelvény felé jelzésképp, miközben továbbra is merőn nézte a prefektát. Mikor aztán a lány elkezdte magyarázni, hogy kivel bír el talán, akkor felvonta a szemöldökét, és pár pillanatig némán meredt rá, mielőtt megszólalt volna.
- A varázslással vagy a bátorságával van gondja? - érdeklődött, hogy vajon miért fél egy prefektus érvényesíteni a jogait, bár a hangjában nem volt semmi bántó, egyszerűen csak kíváncsi volt. Hovatovább, ha az elsőről van szó, azon még segíteni is lehet. Igen, Sebby fejében teljesen megmagyarázhatatlan módon felmerült a gondolat, hogy esetleg, mármint talán, korrepetálhatná a lányt, ha a varázslás nem megy neki.

Mínea

Figyelmesen hallgatta a lányt, bár arra a megjegyzésre, hogy "nem legális" rögtön felvonta a szemöldökét.
- Kifejtenéd, hogy mire gondolsz? - kérdezett vissza, mert nem akart elhamarkodott következtetéseket levonni. Egyébként a maga részéről mélyen elítélte a legilimenciával való visszaélést, ezért is kérdezte ki a diákjait, mielőtt bármit is tanított volna nekik.
A folytatásra viszont csak bólintott egyet. Nem Mínea volt az egyetlen, aki rengeteg időt hagyott ki a gyakorlással, hiszen nem véletlen, hogy még Viktor a diákok közé került ezen a szinten. Na meg az sem, hogy annak idején nem végzett más a csoportból csak Sebby maga.
- Értem - tette hozzá szóban is azért, majd, ahogy azt a másik haladó tanonccal is tette, hirtelen váltott legilimenciára, éppen csak felmérve a lány védekező képességét. Nem hatolt be az elméjébe, mindössze annyi történt, hogy ha volt védelme, akkor nekifeszült, ha nem volt, akkor súrolta a gondolatait, majd fordult is vissza.
- Elnézést, de ha figyelmeztetlek, akkor nem kapok reális képet arról, hogy milyen a védelmed - mondta, remélve, hogy azért nem szedi le a rellonos lány ezért a fejét.

//Álmodói infó: kérlek, a következő hszben írd le, hogy milyen erős védelme van a karakterednek, illetve, ha nincs neki, akkor milyen emlékképeket láthattam elsuhanóban. )

Leendő terapeutám

A reggel egy idegen ágyban érte.
Mikor kinyitotta a szemét, nagyon lassan eszmélt csak rá a világra, ahogy a nap sugarai résnyire nyitott szemébe szűrődtek át a szőke szempillákon. Először el sem jutott az agyáig, hogy mi történt, miért fekszik a gyógyszerszagú szobában, aztán észrevette a mellette ülő gyógyítót, és minden a helyére került a fejében.
- Ru..?! - esett kétségbe, mikor rájött, hogy szobatársa nincs ott, ahova még az éjjel feküdt, de aztán felfedezte, hogy a fiú az egyik közeli ágyon pihen. Csendben is maradt inkább, mert nem akarta felkelteni, hiszen neki is egyértelműen szüksége volt a regenerálódásra. Sóhajtva dőlt vissza a párnára, aztán végighallgatta a magyarázatot, és mikor addig jutottak, hogy hamarosan jönni fog egy pszichológus, akkor akaratlanul is összerezzent. Két lehetőség jött szóba, és egyiktől sem volt túl boldog, de tény, hogy a süteményes colos még mindig szimpatikusabb megoldásnak tűnt.
Bólogatott mindenre, amit a gyógyító mondott, de nem beszélt igazán az egyetlen elhangzott szó után. Még mindig nehezen mozogtak a fogaskerekek az agyában, hála a rengeteg nyugtatónak, amit belenyomtak. Nem tudta, hogy mit fog mondani a szakembernek, ha ideér, csak abban volt biztos, hogy ez a nap a fájdalmas szembenézések napja lesz.

Dr. Meyers

Az elkerülhetetlen nem sokáig váratott magára - a pszichológus, aki csakhamar megjelent az ajtóban, egyrészt szorongással töltötte el Sebastiant, másrészt némi megkönnyebbülést jelentett számára a személye, mert nagyon nem akart a másik szakemberrel beszélgetni. Nem állt jól azzal, hogy ha nőkkel kellett kommunikálnia a szigorúan hivatalos kapcsolattartáson túl, márpedig úgy tűnt az eddigiek alapján, hogy egy terápia azért ennél nagyobb nyitottságot igényel.
Mondjuk Sebastiannak a nyitottsággal is gondja volt.
Szótlan követte a szemével, ahogy a férfi közeledett és leült az ágya mellé. A pillantása egy villanásnyira Rurura vándorolt a másik ágyon, megállapodva a rövidre nyírt haj maradékain, és vonásain szinte szomorú fintor futott végig, de aztán figyelmét ismét az érkezőre irányította.
- Mintha kávét itattak volna velem - felelte, némi gondolkodás után magyarázatot is fűzve hozzá. - Kétszer ittam, mindkétszer rókáztam tőle.
Nem igazán tudta, hogy mit mondhatna még, úgyhogy inkább kérdezett.
- Ön lesz a terapeutám? - kérdezte, mintha amúgy nem lenne egyértelmű, de arra megfelelt ez is, hogy kitöltse a csendet.
Egyelőre még nehéz volt elképzelnie, hogy valóban együtt dolgozzon a férfivel a probléma megoldásán, hiába határozta el az éjjel, hogy megpróbál tenni valamit a fejlődés... gyógyulás? érdekében. Nehezen tudta elhinni, hogy ebben tényleg segíthet valaki, akinek soha köze nem volt olyan élményekhez, amikkel neki kellett megbirkózni, és akinek ráadásul továbbra sem mondhatja el a probléma felét, avagy Seth és az emlékek ügyét. Ennek ellenére csendben várta a továbbiakban, hogy mi lesz, és tényleg nagyon igyekezett, hogy ne küldje el a fenébe, ahogy a reflex parancsolná.

Dr. Meyers

- Bármi jó, ami nem kávé... vagy veritaszérum - felelte Sebby, csak félig-meddig viccelve, mert még mindig eléggé homályos elképzelései voltak a pszichológus valódi munkájáról, mert Zójára, még ha magyarázott is neki bármit, dacból sosem figyelt. - A kakaó tökéletes lesz, főleg, ha van némi pillecukor is - jelent meg az arcán egy egészen halovány mosoly, egy apró töredéket megmutatva a férfinak a régi Sebastian maradékaiból. Igaz, már az édesség sem vonzotta egy ideje, de megszokás nagy úr, ha más nem, hát beszélgetés közben legalább.
A választ hallva bólintott, aztán félig kérdő, félig "úgyis tudom a választ" hangsúllyal szólalt meg újra.
- Gondolom, hogy abszolút semmibe sincs beleszólásom - vetette fel. Nem voltak illúziói, bár csak ebben a pillanatban esett le neki, hogy valószínűleg a gyengélkedőt sem hagyhatja el egyhamar. Valószínűleg riasztóbűbájokkal figyelik, nehogy ismét elboruljon valami a fejében, és esetleg megpróbálja a teáskanállal vágni fel az ereit. Hm, melós lenne.
- Ez sokkal hivatalosabbnak hangzik így, mint amire számítottam - felelte, ráncokba szaladt homlokkal. A szerződés és a tárgyalás szavak miatt sokkal kevésbé tűnt az egész egy beteg kezelésének, mint amennyire egyébként gondolta. - Megfelelnek a könyvek, de azért pár kérdésem lenne. Most akkor itt senki sem várja el, hogy a zsebkendőmet szorongatva elsírjam a bánatom, miközben egy kanapén heverek? - érdeklődte, mert nagyon úgy tűnt, hogy nem ilyesmiről lesz szó. Sajnálatos módon tényleg most először nyitotta ki a füleit, hogy meghallgassa egy szakember szavait, így abszolút a nulláról kellett kezdeni vele. Egyedül a PTSD-vel volt tisztában nagyjából, mert arról Seth miatt olvasott bőven, de minden mást módszeresen kizárt az életéből.
- A kötéseknek meddig kell maradniuk? Felteszem, nem okoztam nagy kárt, ha még itt vagyok, szóval már nem látom értelmüket... - emelte meg aztán szemléltetésképp a karját. Kicsit sajnálta, hogy a gyógyítót elfelejtette az előbb megkérdezni erről, mert határozottan zavarta a sok géz, aminek ráadásul valószínűleg már kevés funkciója van. - Illetve a bátyám be lesz ide engedve, és ha igen, akkor mikor jön? - tette fel az utolsó kérdését is, bár ebben már tényleg nem volt biztos, hogy a pszichológus tud válasszal szolgálni.

Dr. Meyers

Enyhén félrebillentette a fejét a válasz hallatán, ami a gyengélkedőről való távozását illette. Kissé kétségesnek tartotta, hogy úgy általában bármit is ér az ideiglenes megfigyelés, hiszen ha valaki elszánta magát, akkor egyszerűen ki kell várnia, hogy kiengedjék, nem igaz? Persze ő most nem törte ilyesmiben a fejét, az tény, a lehetőségek viszont így is végigpörögtek az agyán. Végül nem is tudta megállni, ki ne mondja.
- És ez tényleg hatásos szokott lenni? - érdeklődött némi szkepticizmussal a hangjában. Arra viszont, hogy a holmiját be akarták neki hozni, csak a fejét rázta meg.
- Nem kell semmi, maximum valami könyv, hogy ne unatkozzak - felelte. Sebastian sosem kötődött igazán a tárgyakhoz, így most sem érezte, hogy szüksége lenne bármire is abból az alig néhány holmiból, amit az iskolában töltött ideje alatt felhalmozott, lévén korábbról semmije sem maradt.
A magyarázatot aztán némileg megkönnyebbülve hallgatta, még ha tudta is, hogy nála eleve nem opció a veritaszérum, még ha meg is szeretné valaki próbálni így bírni beszédre. Viszont a doktor szavaiból egyenesen következett egy újabb kérdés.
- Akkor hogy kezdődik a terápia? Már a célokon és a szerződésen túl.
Tényleg érdekelte a dolog, hiszen igyekezett rávenni magát arra, hogy részt vegyen ebben az egészben, de ehhez nem ártott, ha fel tud készülni lélekben arra, hogy mi következik.
A géz kapcsán már csak bólintott egyet, mert nem akarta magyarázni, hogy nem fáj a karja, csak húzódik rajta a bőr, és egyébként is tudja mozgatni az ujjait, de mivel neki nem volt különösebb tapasztalata medimágia terén, belátta, hogy jobb, ha ezúttal nem okoskodik. Amúgy sem volt abban a helyzetben.
- Rendben - kapta meg a doktor arra az engedélyt, hogy ott legyen, mikor Sebastian találkozik a többiekkel. Nem igazán tűnt fel neki, hogy ez nem kérés volt, hanem tény, ezért úgy vette, hogy máris megkapta az első döntési lehetőséget, ami kifejezetten jólesett neki. Arról már nem is beszélve, hogy meglehetősen kétségbeesett volt annak kapcsán, hogy mi fog történni, ha bejön valaki hozzá látogatóba, úgyhogy valójában még hálás is volt azért, mert az orvosa ilyen szépen megelőzte, hogy esetleg kérnie kelljen, hogy vele legyen. Bár kétségtelen, hogy Sebbynek nem jutott volna eszébe magától igazán ez az opció, és inkább megpróbált volna egyedül keresztülvergődni az egészen.
A névlista viszont komolyan gondolkodóba ejtette. Az nem volt kérdés, hogy Agatha bejöhet-e hozzá, bár volt egy olyan sejtése, hogy van mitől félnie az anyatigris kapcsán, de Ricsivel határozottan nem akart most szembenézni.
- Richárd nem jöhet be - felelte hát végül. Nem tudta volna elviselni most azt a nézést, amit kapott volna, elvégre a másik épp csak nemrégiben figyelmeztette arra, hogy hova vezethet a függés. Na nem mintha magától nem tudta volna, de így azért ez mégis egészen más. - Rurut viszont írjuk fel - tette aztán hozzá, majd mikor kapcsolt, hogy ez valószínűleg kevéske segítség volt az idegen doktornak, a másik ágyon alvó fiú felé billentette a fejét jelzésképpen. - Ruarc.
Az már csak a reflexszerű terelés következménye volt, hogy következőnek egy témához abszolút nem kapcsolódó kérdést tett fel.
- Na, és hogy működnek a védővarázslatok?

Dr. Meyers

- Mintha ezután visszaengednének a diákok közé - felelte olyan hangon, amihez csak a szemforgatás hiányzott, hiszen biztos volt benne, hogy most már tényleg nem fogják neki engedni, hogy az Eridon toronyban lakjon a kiskorú diákokkal. Meg tudta érteni egyébként, de azért úgy ennyit a környezetváltozásról.
A célokkal kapcsolatos magyarázatot viszont figyelmesen hallgatta, és néhány másodpercig töprengett rajta, mielőtt megszólalt volna.
- Tehát ha jól értem, akkor a közös munka nem feltétlenül egyszerű beszélgetés és a problémák előadása, hanem egyfajta rendszerben való gondolkodás? - összegezte, hogy mit sikerült leszűrnie az elmondottakból. Ez a szemléletmód szimpatikus volt számára, de kétségtelen, hogy nem hatotta meg még így sem, hogy nem hallgatott annak idején Zójára, aki valószínűleg hasonló dolgokat próbált meg elmagyarázni neki. Az akkor volt, ez meg most van.
Arra, hogy Ricsi megkapja a doktor elérhetőségét, Sebastian csak egyszerűen vállat vont, mert nem igazán tudott mit hozzáfűzni - neki teljesen mindegy volt, hogy a másik kettő mit beszél egymással, amíg neki marad ideje arra, hogy megszokja a gondolatot, hogy ismét beszéljen a többiekkel is.
- Nem, a macskámat Sherlocknak hívják - rázta meg a fejét. Sajnos azt meg sem kellett kérdeznie, hogy tudja, hogy a cica nem jöhet be a gyengélkedőre, pedig szívesen látta volna. Meg is torpant egy időre a beszédben, aztán bizonytalan hangon adott egy darabkát a történetéből Dr. Meyersnek.
- Kiraktam őt a szobából, mikor... tudja. Nem akartam sokkolni. Róla ki gondoskodik most? - kérdezte végül. Valószínűleg erre Ruru is választ tudna adni, ha a mellette ülő férfi nem is tudja a megoldást, de ha már eszébe jutott, akkor meg is kérdezte. Ráadásul jó átvezető volt az előtte elhangzottak felől a terelés irányába.
Amikor a férfi felmutatta kilenc ujjal rendelkező kezét, akkor Sebastian egy pillanatra annyira kizökkent a gondolatmenetből, hogy csak pislogni tudott. Kicsit kétségbe is esett, hogy ugyan mit tolhatott el a varázslatok közül, de mire végigpörgette magában a hibalehetőségeket, addigra  már Riley megrázta a kezét és előkerült a hiányzó testrész.
- Wow. Metamorfmágus? - kérdezte kíváncsian, mert az ilyesmi ritkaságnak számított, és nagyon érdekes mágiaágnak. Legalábbis Sebastian egészen különleges tulajdonságnak találta, de számára minden, a hagyományostól eltérő mágiatípus érdeklődésre adott okot.
- Remélem, azért nem gyakran szokta sokkterápiával gyógyítani a betegeit - szusszant, de érezhetően csak tetetett volt a bosszúsága, mert valójában nagyon is mókásnak találta a dolgot. Nos, igen, végül is Seth mellett nőtt fel.
- Mindenesetre jó tudni, hogy működnek, legalább akkor sem fog senki ránk törni, ha velem foglalkozik - vette elő aztán a praktikusabbik énjét, noha belül még mindig remekül szórakozott, csak épp a legutóbbi találkozás óta tudta, hogy hamvába holt kísérlet, ha viccelni próbál a férfivel - és nem a doc hibájából.

Dr. Meyers

Bár Sebastian ezúttal eltekintett a hangos választól, azért egy halk fújtatást engedélyezett magának - nem volt benne biztos, hogy valóban szeretné-e, hogy visszakerüljön a Farkasodúba, vagy úgy általában az iskolába. Ez az egész még mindig szörnyen értelmetlennek tűnt számára.
- Tényleg szükség van arra, hogy megmondja az ember, hogy milyen akar lenni? Nem elég, hogy milyen nem akar? - szaladt ki a száján a kérdés. Szörnyen nehéznek tűnt ebben a pillanatban számára, hogy meghatározzon bármi konkrétat, még ha tudta is, hogy nem kell azonnal megtalálnia ezekre a dolgokra a válaszokat. Azt már viszont látta előre, hogy nem fog neki jót tenni, hogyha sokáig kell várakoznia itt tétlen, mert bár az a fajta ember volt, aki nagyon nehézkesen szánta el magát a tettekre többnyire, ha egyszer megvolt az elhatározás, akkor szeretett mielőbb nekiugrani a megvalósításnak. Most még kába volt ugyan, de ettől függetlenül még elevenen élt benne az éjszaka emléke és a döntés, amit hozott.
Utána viszont a családtagokra terelődött a téma, és Sebastian újabb jó pontot adott fejben a dokinak, amiért hajlandó volt Sherlock sorsával is foglalkozni.
- Köszönöm - mondta, kicsit nyugodtabban húzva fel az álláig a takarót, helyezkedve az ágyon.
Bár kétségtelen, a következő pillanatban már kedve lett volna hirtelen felülni a döbbenettől, de még jó, hogy megkímélte magát ettől, mert hamarosan kiderült a turpisság.
- Nem hiszem, hogy nagyot tévedett, aki ezt mondta - felelte Sebby kicsit csipkelődve, ami talán megengedhető volt azután, hogy a férfi épp ráhozta a frászt az imént, de, hogy lássa a másik, hogy nem gondolja komolyan, szavait a már korábban megmutatott halovány mosoly kísérte.
Az viszont, amit a gondolatok védelméről mondott a doki, Sebastian számára minimum kétséges volt. Nem is tudta megállni a "na persze" hangú szusszanást és a kis mosolyt, amivel erőteljesebben fejezhette ki kétségeit.
- Hiszem, ha látom - vonta meg végül a vállát. A másik biztosan látta az aktáját és akkor tisztában van azzal is, hogy mennyire erőteljes Sebastian képessége. Valószínűleg némi figyelmeztető felhang is volt Dr. Meyers szavaiban, tekintettel a legilimenciával való múltbéli visszaélésre, de efelett Sebby inkább elsiklott egyelőre - nem volt értelme most firtatni vagy nagyszabású ígéreteket tenni arról, hogy nem fog megpróbálni a férfi fejébe nézni. Most nem is ment volna.
- Ó, a szemüvegem! - jutott eszébe aztán hirtelen váltással, mikor pillantása a könyvekre vándorolt, hogy hiába az olvasnivaló, ha látni nem fogja. - Nem tudom, hogy egyben van-e, de valahol a szobánk társalgó részén lesz, a fal mellett. Arra szükségem lenne - adta meg a szükséges paramétereket a férfinek, hogy teljesíthesse a kérését.
Ezen kívül gyakorlatilag már csak az érdekelte, hogy mikor fog a másik legközelebb erre járni, mert ismét álmosodni kezdett kissé. Na meg talán jó lett volna kicsit tájékozódnia a könyvekből, mielőtt folytatják a dolgot, de volt olyan jó fej, hogy meg akarta adni a lehetőséget a férfinek arra, hogy továbbfűzze a gondolatai szálát, mielőtt Sebastian jelzésszerűen lezárná a beszélgetést a kérdéssel.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Ma a délutáni olvasás helyett látogató érkezett hozzá, ami egyszerre jelentett örömteli változatosságot, és hozott némi szorongást, amit behangolás nélkül Seth közelében mindig érzett. Mostanában a legtöbbet, természetesen Rurun kívül, érdekes módon Averyvel beszélgetett, mert a férfi minden délután benézett hozzá, még ha csak néhány percre is. Narancsot hozott neki, édességet, amit éjszaka Sebastian általában be is majszolt, illetve könyveket, hogy tudjon akkor is foglalkozni valamivel, ha az orvostól kapott olvasmányok már elfognak. Seth csak egyszer jött, igaz, akkor elég sokáig beszélgettek, de mégis furcsállotta kicsit a fiú, hogy a bátyja ilyen ritkán néz felé. Talán ez is az "új" Seth sajátossága, hiszen régen talán az ágya szélét sem lett volna hajlandó elhagyni. A gondolattól sóhajtott egy nagyot, aztán megérkezett a nővér, ő pedig cipőt húzott, hogy elinduljon a társalgóba. Nem tudta, hogy meddig engedik még, hogy itt töltse az időt, holott a legutóbbi ülésen ismét időt kellett kérnie Riley-tól ahhoz, hogy elmondja a fő problémát, ami miatt nem akar hazamenni. Egyszerűen képtelen volt olyan formába önteni ezt az egészet, ami nem jelentett veszélyt az ő szemében, ilyen vagy olyan módon.
Az ápoló csak az ajtóig kísérte, hiszen tudta már a járást, kezdett megszokott vendég lenni itt. Viszonylag semleges érzésekkel indult el a bátyja felé, még várva is, hogy valami érdekesről beszélgessenek, de gyakorlatilag abban a pillanatban riadót fújt az elméje, amint meglátta a pálcát az asztalon. Pillantása Seth-re rebbent, aztán vissza az asztalra, arcán pedig látszott a pillanatnyi riadalom. Aztán összeszedte magát, vagy legalábbis elkezdte győzködni az agyát, hogy Seth talán csak a kávéját melegítette meg, ez semmit sem jelent, és leült.
- Szervusz. Hogy vagy? - kérdezte, egyre növekvő szorongással, mert meglehetősen nehéz volt hinnie saját magának.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Valami nem volt rendben. Lehet, hogy most koránt sem értett mindent, amit Seth-től látott, mert olykor máshogy reagált, mint amit megtanult tőle gyerekkoruk során, de mégis egyértelműen volt valami zavaró az egész helyzetben. Talán az arckifejezése, az a furcsa mosoly, talán valami más... talán csak Sebastiannak volt rossz előérzete.
- Köszönöm - viszonozta a halvány mosolyt és maga elé húzta a kakaót, de csak a bögre köré simította ujjait, bele nem ivott.
Amit nagyon is jól tett.
Nem hitte, hogy bárki is a kezébe veszi az irányítást, és elmondja Seth-nek, hogy mi történt, pedig számíthatott volna rá, miután orvosi vélemény mondta ki, hogy nem döntésképes és némileg beszámíthatatlan. A szavak hallatán azonnal végigszaladt a tagjain a remegés, gyomra összeszorult és elindult a torka felé, miközben meglódult körülötte a világ. Egyszerre volt ijedt és kétségbeesett, és ha képes lett volna felpattanni, akkor minden bizonnyal menekülőre fogja, azonban a lábai nem igazán akartak engedelmeskedni, így csak elengedte a bögrét és gyakorlatilag belepréselte magát a fotelbe, ösztönösen próbálva távolabb kerülni Seth-től, aki még ha fenyegetést nem is jelentett, de olyan problémába nyúlt bele, ami Sebastiant egy pillanat alatt padlóra küldte.
És Sebbynek még mindig az volt az érzése, hogy Seth roppant kíméletesen vetette az orra elé a témát.
Végül eltépte a tekintetét Seth-től és felhúzta a lábait, hogy térdei mögé bújhasson, átölelve lábait. Egészen kicsire húzta össze magát, miközben próbált úrrá lenni azon a rémisztő kavalkádon, ami a lelkében tombolt épp, és igyekezett normálisan lélegezni. Nem igazán ment.
- Féltem - nyögte ki végül, nagyon nehezen préselve ki a szót, mert mintha valami erősen szorította volna a torkát. Valójában a múlt idő nem volt reális, mert most is félt éppen, nagyon is, irreálisan erősen érezve azt, hogy el akar tűnni a föld színéről. De most legalább hadakozott az érzés ellen, mert valami egészen aprócska hang, ott legbelül, azt mondta, hogy már legalább túl van ezen is, és igazából meg kellene könnyebbülnie. Most már úgyis mindegy.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Ettől a pillanattól, ettől a beszélgetéstől úgy rettegett mindeddig, hogy szinte megbénította a félelem, ha rá gondolt. Nem véletlenül nem lépett - először még Seth-et védte, aztán már saját magát is, ahogy egyre inkább elodázta az egészet. Tudta, hogy kellett volna, de mintha máshogy érzékelte volna az időt - noha másfél éve tartotta sötétségben a bátyját, valójában számára alig néhány hónapnak tűnt az egész. Tudta, hogy nem így van, de nem érezte.
Seth szavai az akkori időket idézték, távoli visszhangként mondva el szinte teljesen ugyanazt. Talán Sebastian pillanatnyilag orvosolta a bajt, valójában éppen ugyanoda lyukadtak ki most is, hiszen Seth megkérdőjelezte, hogy mennyire van értelme bárminek is, amit tesz. A fotelben kuporgó fiú még nem tudott válaszolni, egyelőre még mindig magával viaskodott, és csak akkor reagált, mikor Seth a gyengélkedő kérdését hozta fel. Lassan bólintott, mert kénytelen volt igazat adni a bátyjának. Nem tagadhatta, valóban miatta nem akart hazamenni. A javaslatra viszont nem tudott mit mondani igazán.
- Semmit. Már mindegy. - Kényszerítette magát, hogy ne fogja be a fülét, és ne zárja ki teljesen a külvilágot, ahogy letaglózta az elveszettség érzése, de nem követhette el még egyszer ugyanazt a hibát. Belemart hát inkább ujjaival a nadrágjába, hogy ne kezdje el emelni a kezét, és mély lélegzetekkel nyugtatta magát. Mikor egy kicsit jobb lett, akkor felemelte a fejét, de szemei csukva volt egyelőre. Még túl sok lett volna körülötte a világ.
- Nem kell a szavamnak hinned. Ha megengeded, akkor megmutathatom - felelte végül kissé megkésve bátyja mondanivalójának az elejére, rekedtes hangon.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Nem vette észre, hogy illúzióba burkolták és nem érdekelte, hogy ki látja. Elég feladatot adott neki az, hogy kievickéljen abból, ami elragadni készülte. Egy régi emlék sejlett fel valahonnan, ahogy klausztrofóbiától beszűkült tudattal remegett egy szekrény mélyén, és a bátyja fogta őt, nyugtatta őt, igyekezet biztonságot teremteni a világban. Most ott ült mellette és csak nézte, magán érezte a pillantását, vagy talán csak képzelte, de mindegy is volt - sehol sem volt a védelem. Sehol nem voltak azok a karok, amik visszaránthatták volna őt ennek az egésznek a széléről, és még csak nem is a bátyja tehetett róla, hogy ez így van, hanem ő, csakis ő, többszörösen is ő. Túl sok helyen fordíthatta volna meg a történetük folyását, rengeteg alkalma lett volna, hogy elkerüljék ezt a pillanatot, ezt a beszélgetést, ami ki tudja hova vezetett.
- Érezhetnéd, hogy miért tettem - felelte halkan Sebastian. Nem a töréseket akarta mutatni, és nem azt, hogy hogyan pusztítottak az emlékek. A szeretetet akarta megmutatni a másiknak, ami miatt megpróbálta őt óvni, a félelmet attól, hogy baja esik, és azt, ami munkált benne - a vágyat, hogy időt adjon és esélyt a gyógyulásra, még ha egy ponton ő maga is volt az, aki miatt félrecsúszott az egész. Mert nem tudott megbirkózni azzal, amiről azt hitte, hogy menni fog. Meg akarta mutatni, hogy milyen érzés volt attól félni, hogy ha elmondja, amit tett, és Seth visszakapja az emlékeit, akkor rosszra fordul minden és elveszíti.
A másik hangja, mintha csak hallotta volna a gondolatait, úgy szólalt meg ismét mellette.
- SOHA! - kiáltott fel Sebastian őszinte dühvel. Szeme kipattant és haragosan nézett szembe Seth-tel, egy pillanat alatt váltva testhelyzetet, és előbbi összegubózásából ugrásra kész mozdulat vált, pedig nem akart sehova sem menni, csupán az indulat dolgozott benne. Arca kipirosodott és mintha könnyek gyűltek volna a szemébe, de lehet, hogy csak a fények játéka láttatta úgy. Hogy juthat ilyen a másik eszébe?! Sebastian számára nem volt kérdés, hogy áldozatot hoz-e, és még csak nem is érezte annak. Az események szerencsétlen láncolatának élte meg az egészet, és ha valakit, hát azokat tekintette tehernek, akik bár tudtak a dologról, de segítség helyett csak hibáztatták, vagy éppen elmentek mellette.
- Azt visszhangzod, ami miatt féltem elmondani! Nem akarom, hogy ezt érezd, nem, ezt nem lehet, nincs igazad!! - hajolt még inkább előre, hogy ki tudja, mi tartotta csak egyensúlyban. Ekkor vette csak észre, hogy jószerével kiabál, és riadtan nézett szét maguk körül, ám de senki sem reagálta hangra. Evidensen egy varázslat kellős közepén ültek. Ennek ellenére elhallgatott és ismét hátradőlt a fotelben. A hirtelen harag kiragadta a legrosszabb mélypontról egy időre, és most szúrós tekintettel méregette a bátyját.
- Mennyit mondtak el? - kérdezte végül, hosszú hallgatás után. Nem számított, hogy ki volt, aki felfedte az igazságot, az viszont nagyon is, hogy mennyire mondott valós információkat Seth-nek.

Seth
Szeptember 13., ötödik látogatás

Kimondva még jobban fájtak a szavak, mint amikor csak saját magában gondolt rájuk. Tudta, hogy Seth igazat mond, és neki sem volt igazán jobb szava arra, amit tett, még ha szükséges is volt abban a pillanatban. Azzal is tisztában volt viszont, hogy az már tényleg az ő lelkén szárad, hogy nem tett semmit az elmúlt másfél évben.
- Nem kell feloldozás. - Ennyi volt csupán a hozzáfűznivalója. Nem érdekelte ebben a pillanatban, hogy megbocsássanak neki, bár tény, hogy gondolatai szanaszét csapongtak. Olyasmire vágyott, ami nem történhetett meg, mert szerette volna, ha az idő kereke valahogy visszafordul és újrakezdhetik. Mindketten.
Helyette azonban maradt az indulat és a szégyen.
Csendben figyelte, ahogy válasz helyett a másik egy könyvet rak az asztalra - mostanában mindenki ezt csinálta vele -, de jobban megnézve ez nem is könyv volt igazán. Seth így válaszolt, értette ő, mert a másik egyszerűen felkelt és elköszönt ezek után, Sebastian pedig még sokáig meredt a helyre, ahol bátyjának háta eltűnt a szeme elől. Fogalma sem volt, hogy mit kezdjen most ezzel az egész helyzettel, és valójában túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen, így hát lassan, vontatottan felkelt végül ültéből, felvette a könyvet, és elindult a szobák irányába. Érezte, hogy vagy most, vagy soha, mert még talpon tartotta az előző adag érzelem, de ez nem sokáig lesz így.

Éjszaka ébredt, a gyengélkedő halk neszei vették körbe, odabent pedig feketén játszó cseppek kergették egymást, a másodperceket számolva. Éppen az ágyára vetült a hold halovány sugara, hát kinyitotta a szemét, és szemben találta magát a könyvvel, amit az éjjeliszekrényre tett, mielőtt a délután elbújt volna a takarója alatt, várva a megváltó öntudatlanságot. Most viszont felült és felkapcsolta a kislámpát, szemüvege után kutatott egy darabig, aztán belelapozott a kötetbe. Kézzel rótt sorokat talált, naplóbejegyzéseket, amibe véletlenszerű sorrendben olvasott bele, mert egyszerre nem tudta volna átrágni magát rajtuk. Évek során felgyűlt jegyzetek voltak, amik egy olyan darabkát adtak neki a bátyja életéből, amit még az emlékei birtokában sem ismert. Egy olyan töredéket, ami egyszerre volt megnyugtató és mélységesen felkavaró, ahogy felfedte, hogy talán teljesen felesleges volt minden, amit Sebastian eddig tett.  Szükségtelen, céltalan.

Nem indult el a pszichológusi ülésre, és az ápoló, akit délben jószerével elküldött a fenébe az étellel együtt, nem is merte igazán győzködni, inkább eltűnt valamerre, ismét magára hagyva a fiút az ágyban. Nem kelt fel egész nap, csak összegömbölyödve feküdt a paplan alatt, és hol elnyomta az álom, hol önmagával és a végtelen üresség érzésével viaskodott, ami aztán át-átcsapott fájdalmas önmarcangolásba. Újabb körök, újak és régiek egyaránt, amik egyre mélyebbre rántották.

Hát sohasem lesz vége?

Dr. Meyers

Ugyan számíthatott volna rá, hogy ha nem indul el az ülésre, akkor a pszichológusa jön majd el hozzá, ezt a tényt mégis kizárta valamiért az elméje. Mikor a férfi a vállához ért és meghallotta a nevét, Sebastian egész testében összerezzent, mintha áram szaladt volna végig a testén, de aztán ismét elernyedtek izmai, és belemarkolt a paplanba, hogy arca elé húzza a puha takarót. Szinte egészen összegömbölyödött az ágynemű alatt, csak szőke, kócos tincsei kandikáltak ki legfelül.
Egyszerre érezte azt, hogy legszívesebben elküldené a másikat, és azt, hogy talán könnyebb lenne tényleg beszélni vele. Talán kicsit még jól is esett neki az érdeklődése, még ha tudta is, hogy Riley törődése csupán a munkája miatt létezik. Hosszú csend következett, miután a férfi befejezte a mondanivalóját, aztán egy ponton halk hangok kezdek kiszűrődni a takaró alól, és megrázkódott a fiú válla. Gyűlölte magát érte, hogy egy idegen előtt sírta el magát, de jelen pillanatban ez sem tudta annyira érdekelni, hogy megpróbálja visszafogni a zokogást. Arcát belefúrta a párnába, hogy alig kapott levegőt, és így legalább biztosan nem kellett látnia Riley arcát, ahogy az ő rettenetesen szánalmas kínlódását nézi - legalábbis Sebastian ilyennek érezte a helyzetet. Aztán lassan elcsitult, megint csend következett, végül, nagyon hosszú idő után mozdult egy kicsit, hogy érthető legyen, amit mond.
- Rendben - hangzott a rekedt, csendes, törődött hang. - Elmesélem az egészet - tette még hozzá, miközben nagy nehezen rávette magát, hogy oldalára forduljon az ágyban, aztán félig ülő helyzetbe tornászta magát. Szemein tisztán látszott, hogy nem először sírta el magát az utóbbi órákban. - De adna előbb egy zsebkendőt? - szipogott halkan. Ezen a ponton már mindegy volt, hogy elmondja-e az egész históriát a másiknak, vagy tovább ül a titkain, hiszen Seth már tudta. Seth már mindent tudott, és ő is tudta már, hogy mennyire értelmetlen volt ez az egész.

Dr. Meyers

A férfi mosolya apró és jóindulatú volt, Sebastian fejében mégis megfordult, hogy mennyire különös, hogy mások ilyenkor is képesek rá. Tűnődve nézte a férfi mozgását aztán, ahogy zsebkendőért indult, aztán arcát, amikor megállt mellette. Kicsit irigy volt rá, mert Sebby ebben a pillanatban úgy érezte, hogy olyan messze van a boldogság és nyugalom, hogy talán soha többé el sem éri.
Törökülésbe tornászta magát, és miután már némileg kapott levegőt és az arcát is megtörölgette, a teáért nyúlt. Egyelőre nem ivott bele, de a stressztől jégcsapszerű kezeinek jólesett a bögre melege, ahogy köré fonta ujjait. Riley szavaira bólintott csupán némi gondolkodás után, amíg mérlegelte a férfi mondanivalóját. Nem mondta volna, hogy teljes lélekkel el tudja hinni, amit mondott neki, de legalább megpróbálja, ha más nem. Sajnos a Selwynekbe belenevelt, egyébként teljesen felesleges feszes tartás és álarc még most is dolgozott benne, talán ezért is nem tudott mindig sírni, mikor azzal könnyíthetett volna a súlyon, ami rátelepedett.
A merengős ötlet viszont kicsit meglepte, oldalra is billent a feje egy aprócskát, elmerengve nézve a másikra.
- Rendben - bólintott aztán ismét. Talán valóban lesznek részek, amiket egyszerűbb lesz megmutatni, de nem most. Legalábbis nem az elején. Erről még úgy érezte, hogy tud beszélni, a régi emlékek viszont lehetnek ennél sokkal kényesebbek, szavakba nehezen önthetők. Ez most lényegében csak egy vallomás.
- Levédené az ágy környékét, hogy ne halljanak minket? - kérdezte aztán, kissé még mindig tompa hangon. A férfi pedig becsülettel neki is állt, hogy eleget tegyen a kérésének, még ha a teljesítménye Sebastiant arra is késztette, hogy némi hitetlenséggel és felhúzott szemöldökkel nézzen rá. Ha kicsit jobban érezte volna magát, akkor talán csípős megjegyzést is tűzött volna mellé, például, hogy ennél még jelenlegi állapotában is erősebb varázslatot hozhatott volna létre, de a célnak tulajdonképpen megfelelt, amit Riley kreált - csak nem fog túl sokáig kitartani, maximum egy-két órát. Igaz, ennyi valószínűleg bőven elég is lesz nekik.
Miután a fiú végül belekortyolt a teába, némi hallgatás után, maga elé és a bögrére meredve elkezdte.
- Másfél évvel ezelőtt a bátyám annyira rosszul volt, hogy egy szóváltás során nekem esett. Bár bajom nem lett, de kiderült, hogy kis híján múlik, hogy megölje magát. Legalábbis úgy tűnt - gyűltek újra könnyek a szemébe egy pillanat alatt, de két nagy levegő után, ha nehezen is, de folytatni tudta. - Mivel kiütötték, így ideiglenes megoldásként sok-sok óra munkával átnéztem a legtraumatikusabb emlékeit, és ahol kellett, ott elzártam őket, ahol muszáj volt, ott pedig újat adtam neki. Voltak dolgok, amik egyszerűen nem juthattak ki... - akadt meg. Hirtelen már arra sem emlékezett, hogy mégis mik voltak azok. - Az volt a terv, hogy ha jobban lesz és stabil lesz, és ha elkezd foglalkozni a problémával, akkor majd visszakap apránként mindent. De... féltem. Hogy ha ez megtörténik, akkor elveszítem. Közben meg gyötört a bűntudat, mert ez fekete mágia - szorultak rá ujjai a bögrére, ahogy küszködött, hogy tovább tudjon beszélni. - És az emlékei... rettenetes dolgokat tettek vele! - szinte jajdult a hangja, ahogy kiejtette a szavakat. - És én... én nem akartam, hogy ismét rosszul legyen. - Lassan hintázni kezdett, ahogy Ru szokott. - Szinten volt tartva... hazudtunk neki. Gyűlöltem magam érte, de féltem lépni. És arra gondoltam, hogy ha nem lennék, akkor boldogan élhetne, anélkül, hogy tudná, mi történt vele, hogyan nőtt fel... hiszen az apánk csak eszköznek használta, hogy testőr legyen mellettem! - Elkezdtek folyni a könnyei. - És most.. most elmondták neki, hogy mit tettem, és... és... - akadozott a hangja, ahogy ismét rátört a sírás. - Az egész értelmetlen volt! A naplója... - pillantott oldalra. - Azt írta, hogy nem akart meghalni, és sok mélypontja volt, és én még csak észre sem vettem! És az amit vele tettem, az színtiszta értelmetlen gonoszság! - Megremegett a keze, hogy a tea is kilöttyent kicsit, de nem érdekelte, csak szorongatta tovább, mert legalább fogódzkodót jelentett és egy olyan pontot az ágyon, amire rászegezheti a tekintetét. - Eddig legalább láttam az elmúlt időszak célját, de most... most pontosan tudom, hogy mit érzett azon az éjszakán. A feleslegességet, hogy amiket tett, azoknak nincs súlyuk.
Hirtelen hallgatott el, mert hirtelenjében kifogyott a gondolatokból. Ujjai lassan elernyedtek, a sírás is abbamaradt, ahogy az érzelmi hullám átcsapott rajta, aztán elcsitult. Nem volt benne biztos, hogy Riley-nak ezért az egészért fel kell-e őt jelentenie, de ezen a ponton nem is érdekelte igazán.