Azt hittem megoldottam a problémát. De a fiúnak igaza volt. Még akkor is, ha csak egy álomvilágban léteznek, tudatukban áll minden. Leginkább a festményekhez hasonlítanám őket.
A fiú rávilágított a problémára. A tavat kiszárítottam, hal most volt bőven. Azonban ez később vélhetőleg nem így lesz.
A fejem elnehezült, mintha egy mázsás súlyt tettek volna rá. A nyakam alig bírta megtartani. Forgott velem a világ. Le kellett ülnöm.
- Várj, várj egy pillanatot.
Próbáltam csitítani a fiút, több-kevesebb sikerrel.
- Egy pillanat, és megtöltöm, csak hadd pihenjek egy kicsit. Addig szedd ki amennyire szükséged van!
Lehuppantam törökülésbe a fűben és a fejemet megtámasztottam a kezemmel. Behunytam a szemem, és próbáltam összeszedni magam. Túl meggondolatlanul cselekedtem. Legközelebb nem véthetek hibát.
A madarak csicsergését hallgattam, és gyötörtem az agyam valami megoldás után.
Lassan kezdett elmúlni a fejfájásom, de az agyam tompa maradt.
Mit csináljak?
Azt reméltem eszembe jut valami, de egyszerűen túl gyenge voltam ahhoz, hogy vizet töltsek a tó helyére.
No sebaj. Hibákból tanul az ember.
- Bert? Itt vagy valahol?
A legjobb ötlet ami az eszembe jutott, hogy segítséget kérjek a tükörfiútól.
Hátha van valami jó ötlet a tarsolyában.

A horgász fiú végre összeszedte magát és megszedte a vödrét, miközben Bert feltűnt a hívásomra.
Meglepetten néztem a fiú reakcióját, majd Bert magyarázatára elmosolyodtam. A tükörfiú leguggolt hozzám és az ujjával a homlokomra bökött. Azt hittem tréfál, és majd nevetve félreugrik, hogy április bolondja, de április híján nem volt rá sok esély. Mellesleg egy pillanat után már éreztem, hogy visszatér belém az erő.
Hálásan pillantottam Bertre.
- Jövök neked eggyel.
Megértettem a fiú intelmét. Nem bánok felelőtlenül az erőmmel legközelebb. A tény, hogy amint kilépek a tükörből, a hatás elmúlik és ugyanolyan fáradt és erőtlen leszek, mint Bert feltűnése előtt, egyelőre nem érdekelt. Foglalkozom vele később.
Mindenesetre bólintottam a fiú szavaira, majd néztem ahogy eltűnt.
Ahogy ültem az árnyékban, fejben egyfolytában szidtam magam. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Így tartja a mondás. És milyen igaza van.
Picit elkenődve, de erőm teljében álltam fel a fűből.
Visszavarázsolni a semmiből a vizet túl sok erőt igényelt. Más megoldást kellett találnom.
Az ajkamat harapdálva járkáltam fel-alá. Kellett valami ötlet. Nem gyengíthettem le megint magam.
Ahogy törtem a fejem, eszembe jutott valami. Forrás. Nem csak csobogó, hegyoldalból folyó források léteznek. A föld alatt rengeteg forrást lehet találni, ha elég mélyre ásunk. Viszont nem állt módomban kutyamód kaparni.
Elindultam a saras mederbe mezítláb. A lábam belesüllyedt a sárba. Régen élveztem, és most is nyugtatólag hatott rám.
Egy szimpatikus helyen megálltam, leguggoltam, az egyik tenyeremet a talajra téve. Lehunytam a szemem és a földben lévő folyadékra öszpontosítottam. Szinte hallottam folydogálni a lemezrétegekben az éltető vizet.
Egy-egy ponton gyengébben, más pontokon jóval erősebben éreztem a jelenlétét. Egy erősebb kisugárzású pontnál megálltam. A mutatóujjammal egy apró kört írtam a sárba, majd lassan felemeltem a pontról az ujjam, mintha valamiféle kecses táncot járt volna a kezem. A víz kiserkent a kör közepéből.
Elégedetten néztem a fiúra.
- Azt hiszem megvolnánk. Ez a föld alatti forrás feltölti a medret. Van olyan nagy, hogy kitöltse a tavat, de a kiömléstől nem kell félni.
Bár ez a művelet is sok erőt igénybe vett, nem éreztem magam gyengének. A homlokom - ahol Bert megérintett - bizsergett egy kicsit, de más problémám egyelőre nem adódott.

- Na hát meg is voln...
A mondat közben elindultam volna ki a mederből, mire egy darabon berepedt és a következő lépésnél beszakadt.
A hirtelen meglepetésben teljesen a víz alá kerültem. Egy pár métert fel kellett úsznom hogy a felszínre érjek. Hatalmas levegőt vettem. Aztán rájöttem hogy felesleges volt. A szemöldökömet összevonva lemerültem újra. Kinyitottam a szemem és levegőt véve és kifújva úszkáltam mélyen a felszín alatt. Körülöttem mélytengeri halak úszkáltak, néha egy-egy növényt használva búvóhelyül.
A látvány elragadó volt. Korábban csak az Akváriumban volt részem hasonlóban, persze növények és állatok nélkül.
Megelégelve az úszkálást, újból felszínre úsztam, és körülnéztem ott is, most hogy már a víz alatt megismertem a terepet.
Egy barlangban voltam. Előttem, maximum két kilométerre épületek emelkedtek ki a vízből, megtörve a barlang félhomályát.
Fölöttem a tátongó lyukból enyhe narancssárga fény szűrődött be, a lemenő nap utolsó sugarai.
Eszembe se jutott, hogy visszaküzdjem magam a földre. Attól nem féltem hogy a fiú majd megpróbál kiszabadítani. Amilyen félénknek és naivnak tűnt, valószínűleg hazamegy és másnap azt hiszi csak álmodta az egészet a vízen járó lányról aki kiszárította a tavat, majd eltűnt egy lyukban.
Mellúszva elindultam a két kilométer messzeségűnek vélt épületek felé.

Lassan odaértem az épülethez, amiről kiderült, nem is egy. Egy egész város. Utcákkal, házakkal.
A legközelebbi ház ablakához felkapaszkodtam, és rögtön éreztem hogy milyen hűvös van. Kirázott a hideg. A csurom vizes hajam a hátamra tapadt, a ruhámmal egyetemben.
Ezt azonban hamar elfelejtettem amikor benéztem az ablakon - már csak a folytonos remegés volt ami emléleztetett a hidegre ami felkúszott a hátamon.
Az ablak mögötti szobában lányok üldögéltek. Azonban nem egyszerű lányok szétázva, dideregve. Sellők voltak. Az egyiknek kék, a másiknak rózsaszín, zöld, sárga, a szivárvány minden színében játszó uszonyaik voltak.
Leereszkedtem az ablakból a vízbe, és odaúsztam a bejáratnak tűnő valamihez. A vízmágusokkal a vízi élőlények barátságosak... Legalábbis az órán ezt is tanultam többek között. Reméltem nem csak átverés. Mellesleg érdekelt, milyenek Bert szerint a sellők. Valószínűleg nem vérengző fenevadak.
Nem tudtam mit csináljak. Az ajtó előtt állva bekopogtam hát a félig vízalatti házba a sellőkhöz. Nem akartam elindulni másmerre, valószínűleg megfagytam volna, vagy bármi más. Bár azelőtt Bert biztos kivitt volna a tükörből, de inkább nem akartam kockáztatni.
Az ajtó előtt lábtempózva vártam, hogy történjen valami, szinte már lilára vált szájjal a hidegtől.

Nagy kő esett le a szívemről amikor megláttam a sellők arckifejezését.
Kezdtem felmelegedni a folytonos úszkálástól, pihenni azonban nem volt időm. A sellők kérdések sokaságával halmoztak el.
Kapkodtam a fejem ide-oda az uszonyosok között a kijelentésekre és az egyik sellőlány kérdéseire. Magamban gyorsan végiggondoltam a választ.
- Egy Mágustanoda elemi mágia órájáról csöppentem ide.
A hangom tompának hatott a víz alatt. Megvontam a vállam. Nem szerettem ha úgy beszélnek rólam mintha ott se volnék. De megpróbáltam a kedves énemet előkaparni.
- Az óra eleje óta elemi mágus vagyok. Így tudok lélegezni a víz alatt.
Mióta Bert feltöltött, azóta vigyáztam az erőmmel. Nem akartam lenullázni. Inkább úszkáltam kicsit a hideg elkerülése végett, minthogy felmelegítsem. Ez van. Spóroltam.
- Sokan laktok ebben a városban?
Gyorsan körbejártattam a tekintetem a szobán, miközben válaszra vártam.
Kíváncsi voltam rá, hogy mit esznek, mit isznak, mit csinálnak egész nap?
A víz alatti szoba emlékeztetett az akváriumi délutánra. Beharaptam az ajkam. Nem akartam emlékezni rá.
Elhessegettem az emléket, és szájtátva néztem végig a szobán, közben kezdett visszatérni a hűvös, bizsergető érzés a hátamon.

Hevesen bólogattam a sellő válaszára, közben pedig próbáltam nem tátott szájjal bámulni a pórázon vezetett cápát csodálkozásomban.
A sellő gyerekek szemében majdnem ugyanilyen csodálkozást láttam, csak ők rajtam csodálkoztak, én pedig a háziállatukon.
- Semmi gond. - szabadkoztam a felnőtt sellő magyarázkodására.
A szemem felcsillant, mikor az egyik kisfiú a trükkökről kérdezett.
A két kistestvérem lévén pontosan tudtam, hogyan kell a gyerekeket szórakoztatni.
- Nem trükknek nevezném. Sokkal inkább varázslatnak.- mosolyogtam sejtelmesen.
Nem gondolkoztam sokáig, a víz alatti szoba egyik asztalán lévő vázára koncentráltam. Az erőm segítségével megízesítettem a vizet. Egyszerű ízetlen folyadékból almaízű folyadékot készítettem.
- Ha minden igaz, abban a vázában most víz helyett üdítő van. Kóstold meg ha gondolod.
Úgy gondoltam, a gyerekeket elvarázsolhatja ez a dolog, hiszen általában jobban szeretik az üdítőt a víznél. Sőt, az öcsém mindig is akart valami ilyesmit csinálni.
Kíváncsi voltam a gyerekek véleményére, azonban nem akartam kimerülésig lemeríteni magam - újra. Úgyhogy nagyon reméltem, hogy tetszett nekik és nem uszítják majd rám a cápájukat.

Izgatottan vártam az edzőmeccsünket. Bár nem tétmeccs volt, azért megvolt bennem a meccsek előtti várakozás izgalma. Nem feltétlenül azért izgultam, mert nem bíztam magamban, sőt. Nem ez az első idény amiben részt veszek, és remélhetőleg nem is az utolsó.
Az enyhe félelmem inkább azért kerülgetett, mert a csapattársaim ellen indultam. Ha nem különböző színű talárokban lettünk volna, valószínűleg nagyon bekavart volna a dolog. Így még valamelyest rendben voltunk.
Apró pillangókkal a hasamban álltam fel a pályára és még eszembe jutottak Mínea biztató szavai, miközben Robi és ő kezet fogtak.
Amint a lábam közé kaptam a seprűt, elillant a félelmem és már csak a játék öröme lebegett a szemem előtt, mint ahogy lenni szokott a felszállásnál.
Amint a sípszó elhangzott, felszálltam a seprűvel és még épp láttam ahogy az újonc hajtónk, Flóra kilőtt a kvaffért. Halvány mosoly játszott az arcomon.
Bár úgy kellett játszanunk, mint tétmeccseken, Robi nem kapkodta el a dolgot. Úgy tűnt, próbál lehetőséget adni a kibontakozásra.
Befaroltam a helyemre a karikáknál és kapkodtam a fejem az eseményekre. Egyelőre nem úgy tűnt, hogy pillanatokon belül szükség lesz a védésemre, úgyhogy lebegve vártam a karikáim előtt. Bár, ha rajtunk, rellonosokon múlik, sosem lehet tudni, épp mikor kellek. Úgyhogy vártam.

+1
Vesszőhibára ügyelj, őrzőkém Sok sikert a védéshez.

Tanulmányi kirándulás
~Miza

Késve indultam le a vasútállomásra. Bár bentlakó vagyok, kivételesen otthon töltöttem egy kis időt, így onnan sétáltam le a vasútállomásra.
Kicsi bőrönddel érkeztem, ami még anyámé volt, amíg el nem örököltem tőle. A tértágító bűbáj miatt mindenem belefért és mégis kis helyen elfért. Tökéletes apróság a mindennapokra.
Épp időben érkeztem a népszámlálásra.
Furcsa módon szinte mindenki társaságba verődve ácsorgott és szállt fel a vonatra. Alig láttam valakit egyedül.
A vonatra szállva biccentettem a házbelieknek, és még akiket ismertem. Sorban töltődtek fel a kabinok, így - mivel hátul álltam - a hátsó kabinok egyikébe tudtam letelepedni.
A kabin ajtót elhúzva egy szőke fejre lettem figyelmes és egy házi kedvencre. Akaratlanul eszembe jutott Gotto, akit a szüleimnél hagytam pár nap erejéig.
Bár eléggé mufurc egyéniség, a szüleimet azért elfogadja.
- Szia! Nincs máshol hely, remélem nem gond. - biccentettem a lány felé, akit időközben felismertem a levitás őrző képében.
A bőröndöt az ülések fölötti polcra emeltem és helyet foglaltam.
Az igazat megvallva, nem sok kedvem volt beszélgetni. De persze mindig válaszoltam ha kérdeztek, úgyhogy most sem húzódtam félre a kérdések, vagy kijelentések elől.

All I want for Christmas
Ruha

Kapkodva érkeztem a bál helyszínére, már fellépőruhában. Akár úgy is tűnhetett volna, mintha bulizni érkeztem volna, de a hasamra kötött kenguruban ficánkoló Miló és a kezemben tartott cumisüveg árulkodott róla, hogy más elfoglaltságom is bőven akad.
A tömegben Diót kerestem. Tudtam, hogy Karinával érkezett a bálba. Ezzel nem is volt semmi probléma, nem éreztem utálatot a lány iránt, vagy bármi mást.
Meg is találtam őket, szerencsére nem a forgatag közepében, így oda tudtam menni anélkül, hogy fellöktek volna a gyerekkel a karomban.
- Sziasztok! Bocsi a zavarásért…- kezdtem, miközben lecsatoltam magamról Milót – Szükségem lenne rátok kábé tíz perc erejéig.
A cumisüveget Dió kezébe nyomtam, miközben rácsatoltam Karinára Milót a kenguruban.
- Ne haragudj, de egyedül az apjára nem bízom – intéztem a szavaimat Karinának.
A rövid ruhában siettem a színpad mögé, de még visszakiabáltam.
- Csak tíz perc! Köszi!
Azzal a lendülettel berontottam a színpad mögötti helyiségbe, meg se várva, hogy Dió és a felesége reagálni tudjon. Épp idejében érkeztem, mert az első három páros már a színpadon volt.
Arnoldot kerestem a helyiség félhomályában, majd mikor megtaláltam, odafutottam hozzá és még időben léptünk fel a színpadra.
A lépéseket olyan természetesen csináltam, hogy magamat is megleptem. Régen szerettem táncolni, de azóta nem nagyon csináltam, kivéve azt a pár hetet, mióta gyakoroltunk a fellépésre.
Miután a fiúk is megjelentek az ajándékdobozokkal, Helena, Szira és én visszafutottunk a párunkhoz, és befejeztük a részünket a páros tánccal.
Még nem pihenhettünk, hiszen kétszer még színpadra kellett állnunk, de ezek már közös részek voltak.
A dal végére kellőképpen elfáradtam, de az érzés jóleső volt. Úgy gondoltam, egészen jók voltunk, és alig hibáztunk.

Will

Elbambulhattam, mert kisebb szívrohamot kaptam amikor Will lehuppant mellém és az újságot olvasó Ricsi mellé.
- Rám hoztad a frászt. - motyogtam a fiúra nézve - Jó reggelt.
A meglepettség után halvány mosoly játszott az arcomon, valószínűleg Will jelenléte miatt. Aztán ez az apró kis jele a boldogságnak hamar szertefoszlott, ugyanis az igazgatóhelyettes bá' fellépett a pódiumra és az amúgy is furcsa susmus abbamaradt. A levegő szinte szikrázott.
Merkovszky bá' rossz hírekről számolt be.
Összenéztem Willel, aki szintén az arcokat mustrálta.
Nem mintha olyan gyakran csinálnék olyasmit ami miatt nagyobb büntetést kellene kiszabni rám, azért frusztrált a felügyelők jelenléte.
Unottan pillantottam Willre.
- Le kéne lépni valahova ezután! - formáltam a szavakat némán a fiú felé fordulva.
Nem sok kedvem volt a lakomához ma. Szívesebben sétáltam volna valamerre Willel, aminek ezzel hangot is adtam, persze nem szó szerint, hiszen csak suttogtam.

WillRuha, Haj

Hát eljött a nap. Még élénken él az emlékezetemben az első bagolykövesként eltöltött napom még elsős koromból, most pedig itt állok, Willel az oldalamon, végzősként a saját bálomon. Furcsa és egyben jó érzés. Az elmúlt hetekben rengeteg dolgunk volt, keringőpróbák, ruhapróbák és a többi, így senkinek nem volt ideje azon izgulnia, hogy a VAV után mégis mi a fenét kezdünk majd magunkkal. Én mondjuk teljesen megingathatatlan voltam azzal a ténnyel kapcsolatban hogy kviddicses mestertanonc leszek, aztán kis szerencsével profi játékos hírében leszek majd.

Will mellett állva nézelődök a teremben. Mikor beléptünk nem kicsit lepődtem meg. Sima gyepen sétáltunk, és az egész terem úgy nézett ki mint egy kert.
Épp körülbelül a második lépésnél a cipőm sarka elakad egy fűcsomóban. Gyorsan belecsimpaszkodom Will karjába, így nem esek pofára.
- Vicces lesz ha a keringőnél is így fogok botladozni. - morgok félig magamhoz, félig a fiúhoz beszélve.
A próbákon viszonylag jól mozogtunk együtt, néhány csetlés-botlástól eltekintve az elején. De összességében sikernek könyveltem el.  
- Iszunk valamit? Hallottam van néhány érdekes koktél amit mindenképp meg kell kóstolnunk. - Villantok egy izgatott mosolyt a partneremnek.

WillRuha, Haj

Nagy léptekkel indulunk meg a bár felé, azonban ismerős hang csilingel a mikrofonba, és felhívja a bálozók figyelmét, hogy kezdetét veszi a keringő.
- Asszem erről lekéstünk. Nem baj, talán tényleg nem tett volna jót. - vigyorgok Willre.
Elindulunk hát vissza a táncparkett felé, ugyanis Kamilla már felkonferált minket.
Többi évfolyamtársunkkal együtt felvonultunk mi is, és beálltunk indításra készen.
- Odanézz! - mutatok a földre, ami nem is tűnik földnek. Olyan hatása van, mintha vízen járnánk.
A zene felcsendül, mi pedig elkezdjük amit már hetek óta gyakoroltunk. Az első pár pillanatban feszült figyelemmel kísértem minden lépésünket, nehogy elrontsunk valamit. Azonban lassan ellazultam, és még csak nem is figyeltem többször a lábunkat. Jött minden magától. Nem tudom eldönteni, hogy azért mert már a könyökünkön jön ki minden mozdulat, vagy mert Will biztonságot adó kisugárzása tette.
Észre se vettem mikor elhalkult a zene és a bálozók tapsolni kezdtek.
- Hű. Jobban sikerült mint gondoltam. - suttogtam mosolyogva, miután elhalkult a taps.

WillRuha, Haj

Na erre nem számítottam. Hitetlenül elmosolyodom, és az arcomhoz kapok. A bőröm forró, biztos elvörösödtem.
Te vagy fantasztikus.
Mire felocsúdtam az álomszerű állapotból, már meg is fogtam a kezét és elindultunk az itató felé.
- Ehetnénk is valamit, ha már itt vagyunk. - vetettem fel az ötletet. Üres gyomorra amúgy is rossz inni akár van benne alkohol akár nem.
Végignézek a kínálaton. Az ételek és italok négy asztalra vannak pakolva, a négy elem szerint.
Mielőtt azonban egy lángoló italért nyúlhattam volna, felcsendült újra Kamilla hangja. Sosem voltam még bálkirálynő, de nem is vágyom rá. Nem olyan típus vagyok. Viszont arról fogalmam sincs, hogy Will hogy viszonyul ehhez. Ő vajon szeretne koronát a fejére?
- Mit gondolsz erről a bálkirályosdiról?
Hamar kiderült hogy egyikünk se kap koronát, de engem hidegen hagyott. Mindenesetre megtapsoltam a bálkirályt és a királynőket.
A kezem ismét elindul a furcsa égő koktél felé. Óvatosan közel emelem az arcomhoz, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem ég le a hajam miközben megiszom. De nem érzek meleget.
- Megkóstolod? - nyújtok felé egy pohárral, mosolyogva.

WillRuha, Haj

A morgás amit Will hallat mikor Kamilla újra megszólal elárul mindent. Azonban mégiscsak kémleli a színpadot és észrevétlenül összefonja az ujjait az enyémekkel. Ez a kis mozdulat rengeteg érzést vált ki belőlem hirtelen. A pillangók repdesni kezdenek a gyomromban, és édes bizsergés fut végig rajtam. Mostanában annyi időt töltöttünk együtt és olyan hamar elment ez az év Will mellett, hogy észre sem vettem. Valahogy mindig így képzeltem el egy tökéletes kapcsolatot, bár féltem bevallani Willnek ezt a felfedezésemet.
Most, hogy a keze összefonódik az enyémmel, már biztos vagyok benne hogy valami elkezdődött. Mint valami lavina, amit képtelenség megállítani. Egyszerre ijesztő és csodálatos.
- Fogadni mertem volna rá, hogy Anne fog nyerni. Az utóbbi két alkalommal ő volt a bálkirálynő ha jól emlékszem. Furcsa, hogy szinte soha nem végzős nyeri a koronát – vonom meg a vállam – Nem mintha én szeretném ezt a felhajtást magam körül.
Will elhúz az egyik asztal felé. A sok finomságot vizslatjuk, és bár eddig nem voltam éhes, most aztán nagyot korgott a hasam.
- Hogy hova tovább? – Mosolyodom el – A kviddics szakot néztem ki magamnak, bár be kell valljam az aurorképzés is csalogató, bár nem tudom el tudnám-e képzelni magam ilyen szakirányban – sütöm le a szemem – Na és te?
Ahogy beszélgetünk, észreveszem, milyen könnyeden fogjuk egymás kezét. Mintha mindig is így lett volna. Szinte már el is felejtem milyen éhes vagyok.

Levendula

Napsütötte reggelre ébredtünk, már aki aludt amúgy is. Én nem sokat. Bár Boti jó gyerek volt, azért szívesen felébresztett az éjszaka közepén a sírásával. Ez se Willnek, se nekem nem jött jókor. Will amúgy is kimerült az egyetem miatt, én meg képtelen vagyok kipihenni magam, ami nem mutat jól a Viperáknál. Néha képes lennék a seprűn elaludni.
Szóval fáradtan, de egész jókedvűen baktattam Botival a szokásos szombati bevásárlókörútra. Útba ejtettük a közértet, ahol babakaját és egy csomag pelenkát is vettünk, meg egy-két dolgot otthonra.
Hát igen, Botival nem a legegyszerűbb a vásárlás. Nem szeret babakocsiban vagy kenguruban lenni, így kénytelen vagyok a karomban vinni mindenfelé. Még jó, hogy a kviddics megedzi a kart.
Kezdem megismerni lassan Botit. Mi az amit szeret, mi nyugtatja meg. Érdekes módon úgy tűnt nem hiányolja az apját vagy az anyját. Egész nyugodt kisfiú.
Körútunk utolsó állomása a játszótér volt. Furcsa mód, nem volt egy szem gyerek se, pedig gyönyörűen sütött a nap.
Mióta nálam volt, Boti lassan elkezdett lépkedni, de még nem nagyon érezte biztonságban magát ahhoz hogy elengedje a kezemet. Így "sétáltunk" egy darabig, mikor elfáradt, beültettem a hintába.
Nyugodtan üldögélt és néha mosolygott. Külső szemlélő biztos azt hihette, hogy az én gyerekem. Ó, pedig mennyire nem. És bár Boti nagyon édes gyerek, apámra még mindig nagyon haragudtam amiatt, hogy ilyen helyzetbe hozott.

Levendula

- Helló - néztem furcsán a lányra.
Tudtam, hogy ismerem, hiszen találkoztunk már kviddicsmeccsen, sőt, biztos voltam benne, hogy azonos poszton játszik mint én. Furcsálltam, hogy magázott, pedig évfolyamtársak is lehetnénk, ha nem azok vagyunk persze.
- Öhm, nem az én gyerekem. Nekem csak lepasszolták.
Kellemetlen, de csak tippelni tudtam hogy körülbelül egy éves lehet. Apám nem mellékelt használati utasítást. Az kínosabb lett volna, ha a nevét se írja rá a cetlire amit a kosárban hagyott a gyerekkel.
- Egy éves.
Beszéd közben piciket löktem a hintán. Nagy szemeit lassan hunyta le és nyitotta ki, kezdett álmosodni.
A napokban elgondolkoztam rajta, hogy mégis mennyire foglalkozott Botival apám meg a nője, ha ennyire nem hiányoznak a gyereknek. Ilyen korban talán még ragaszkodóbbnak kéne lenniük, nem?
- Kviddicsezel a suliban nem? - fordultam felé ismét, - Ismerős vagy. Én Norina vagyok. Őrző, Rellon - Biccentettem felé.
A Vipera őrzői posztommal nem dicsekedtem el, főleg, hogy csak látásból ismerem a lányt.
Amúgy is örülhetek, ha nem keresnek helyettem valaki olyat akinek nem kell kimaradnia az edzésekről egy gyerek miatt aki nem is az ő felelőssége lenne. Köszi apa, ismét keresztbe húzod a számításaimat.

Várffy-Zoller Robi

Karácsony óta gyakran megfordultam a postán. Anyuék a látogatásuk óta gyakrabban küldenek baglyot, érdeklődnek az eljegyzésről és a nem túl távoli jövőbeli esküvőnkről. Apu persze nem jelentkezett hónapok óta, ami általában nem szokott zavarni, de idejét éreztem annak, hogy őt is informáljam a történtekről.
A végeláthatatlan sorban lassan az ablakhoz kerültem, hogy feladhassam a levelemet. Odanyújtottam a feltekercselt üzenetet az bibircsókos boszorkánynak az ablak mögött, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.
Odakaptam a tekintetem a két ablakkal távolabb, sorban veszekedő varázslóra.
A szám apró mosolyra húzódott.
- Hölgyem, ennyi lesz? Feltartja a sort... - morgott a boszorkány.
Gyorsan bólintottam, kiálltam a sorból, és az ajtó felé siettem.
A házsártos régi ismerőst a szökőkútnál értem utol.
- Robi? - szólítottam meg. Tudtam, hogy visszajött a suliba, és tanár lett, de valahogy mindig elkerültük egymást a folyosón. Persze az is közbejátszott, hogy velem már csak nagy ritkán lehetett összefutni az iskolában. Az órák után mindig hazamentem a faluba, vagy Visegrádra edzésre,- Jó rég találkoztunk.
Nem is tudtam pontosan, hogy merre vitte az útja a suli után.

Várffy-Zoller Robi

Meglepődtem, milyen örömmel fogadott, annak ellenére, hogy az előbb a postán még nem volt túl boldog. De persze mi mindig jóban voltunk, ezért nem reméltem fejleharapást, és hasonlókat, úgyhogy örömmel visszaöleltem.
- Hát, tudod, engedni kell a kisebbeket is kibontakozni - vigyorodtam el,- Az új őrző idén lépett be, előtte mindig egyedül voltam. Most, hogy jövőre már nem játszom, kellett a jó utánpótlás ezen a poszton is.
Jó volt újra látni Robit, azelőtt mindennapi volt hogy találkoztunk, de most már jó pár éve nem futottunk össze. Ez rajta, és rajtam is látszott, hiszen mindketten öregedtünk ezzel párhuzamosan. Én kislányból nagylány lettem, ő pedig nagyfiúból tanár a suliban. Valahogy anno mindennek el tudtam volna képzelni, de tanárnak... na annak nem. Pedig jó tanárnak bizonyult a kviddics terén is, nem ezért. Hanem, mert nem gondoltam volna, hogy mire végre végez Bagolykőben, vissza akar majd jönni tanítani.
- Igen, megírom a vizsgáimat és adieu Bagolykő! - vonom meg a vállam, - Már második éve játszom a Visegrádi Viperáknál, és kviddics szakon is végzek, úgyhogy mindenképp ez lenne a terv. Persze tudom, a sport soha nem egy életbiztosítás... Egy baleset és annyi a nagy jövőnek, úgyhogy ha belefér, majd a közeljövőben lehet szó egyetemről is, bár fogalmam sincs milyen szakon.
Ez az egész tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, még nem mondtam ki soha ilyen őszintén azelőtt.
- És te? Mi történt veled ez alatt az X év alatt?

Várffy-Zoller Robi

- Zsinórban három éve mi vagyunk a bajnokok, és idén is jó esélyünk van rá,
 úgyhogy nem panaszkodhatok.
És tényleg. Emlékszem Robi mindig mennyire a szívén viselte a csapat sorsát. Jót is tett neki, azóta is hírhedtek vagyunk és nemcsak a kviddics terén.
- Hát egyelőre nem terveztem itt hagyni. Van egy szép házunk a vőlegényemmel a faluban, és boldogok vagyunk itt - vonom meg a vállam.
Sosem vágytam nagyvilági életre. A csapattal úgyis gyakran megyünk ide-oda a világban, és egy-egy hosszabb út után jó végre itthon lenni. Bogolyfalva hiába egy kis névtelen falu a térképen, néha jó kisszerű életet élni a csillogás és rivaldafény helyett.
Elmosolyodom a gratuláción. Álszent lennék, ha azt mondanám hogy nem esik jól a dicséret.
Azonban nem csak velem történtek fontos dolgok az elmúlt években. Elkerekedik a szemem.
- Még hogy hétköznapi dolog! Ha mindennapi dolgok történtek volna veled,
 arról nem írtál volna könyvet.
Letelepszem a szökőkút szélére, és megpaskolom magam mellett a márványt.
- Csüccs, és mesélj. Sajnos nem igazán van időm olvasni, úgyhogy ezt rád bízom.

Várffy-Zoller Robi

- Legközelebb egy baráti meccsünk lesz a Hansági Hódokkal. Majd ha kijutottunk a Világkupára, szólok - nevetek. Persze semmi sem lehetetlen, jó csapat vagyunk, itt az országban a legjobbak között tartanak számon.
- Az évfolyamtársam volt, most gyógyító a suliban. William Payne. Nem tudom ismered-e - Ösztönösen elmosolyodom, - Szerencsém van vele.
Bár elég furcsa a kapcsolatunk jelenleg, hiszen mindketten sokat vagyunk távol otthonról, ő sokat túlórázik, én pedig a szabadidőm jelentős részét Visegrádon töltöm.
- Ez hihetetlen. - nézek előbb a sérülés helyére, majd rá, őszinte csodálattal, - Hát én csak gurkó okozta sérülést tudnék mutatni, de az kevésbé menő.
Felállok a betonról, mert a kabátom alja kezdi átereszteni a belőle áradó hideget.
- Jó volt találkozni végre. Most sajnos indulnom kell haza, neked is biztos van még elintéznivalód. A könyvet pedig behajtom ám! - ígérem játékos éllel a hangomban, - Biztos jó kikapcsolódás lesz.
Búcsúzásképp megölelem, majd hazafelé, a Régi negyed irányába veszem az utamat.

március 26. délután
Nagy léptekkel haladok a nyugati szárny második emeletén. A vizsgaidőszaknak vége, egy ideje elkezdődött a szünet is, de szokás szerint a kastély nincs kiürülve. Szünet ide vagy oda, nekem már nincs értelme számolgatnom a napokat a végéig, a tanév kezdetekor már úgysem jövök vissza.
A folyosón ritkábban lehet belebotlani diákokba, így hamar odaérek a gyengélkedő ajtajához. A nagy sietség ellenére, a kilincset megfogva megtorpanok. Habozok, elhúzom a kezemet. Egy pillanatig az ajtó előtt állva szerencsétlenkedek, benyissak, ne nyissak? Végül kopogásra emelem a kezem, de úgy hallatszik, senki nem válaszol, így hát lenyomom a kilincset és belépek.
Gyorsan körbenézek, de üresnek látszik a szoba. Gondoltam is, hogy nem nagyon lesznek bent fekvők a gyengélkedőn, a szünetben Will inkább a papírmunkával és a leltárral szokott foglalkozni.
- Will? - Nem emelem fel a hangom túlságosan, - Will, itt vagy?
A falak visszaverik a hangomat. Olyan, mintha az egész szoba kongna az ürességtől.
Körbejáratom a tekintetem a helyiségen. Nem először fordulok meg itt, elvégre itt dolgozik a párom naphosszat, és persze a meccsekről is kerültem már be egy-két nap kényszer pihenőre gurkótalálat, vagy más miatt.
A gondolatra elkomorodom egy pillanatra. Nem voltam Visegrádon már egy hete, és fogalmam sincs mikor leszek legközelebb, vagy leszek-e még valaha. Will persze nem tud a kihagyásokról, nem is nagyon tűnhetett fel neki, hiszen mindig akad dolga, ami itt tartja a gyengélkedőn.      

március 26. délután

Meglepetten huppanok az ölébe. Ha másért nem is, az ilyen fogadtatásért megéri ritkábban találkozni, mint az átlag párok.
- Érzed már a szív szavát, a közeledben jár, a nagy Ő az éjen oson át, és előtted áll... - folytatom én is vigyorogva a dalolást a kedvenc mesémből, persze nem olyan mesterien, mint a zuram, de hát valamiben lehet jobb nálam, na.
Erre volt most szükségem. Will az egyetlen, aki három másodperc leforgása alatt képes változtatni a hangulatomon jó irányba. Persze rosszba is, de hát arra bárki képes.
A gurulós szék lassan veszít a lendületből és megáll, de nem igyekszem annyira feltápászkodni belőle.
- Szívem, látom jó kedved van - Suttogom, és egy csókkal megerősítem benne, hogy biztos az legyen, mielőtt újra kinyitom a számat. Remélem akkor is az lesz, amikor elmondom neki, hogy mi végett is jöttem tulajdonképpen. Bár az első pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy ő jobban fog örülni a hírnek, mint én elsőre. Csak vegyem a bátorságot kinyögni végre.
- Figyelj... van valami, amit meg kellene beszélnünk.
Tudom, tudom mennyire idegesítő és idegtépő ilyet hallani a párodtól, tudom jól. De egyszerűen nem tudok máshogy belekezdeni.
Valószínűleg ezt Will is érzi, ha más nem, a lesütött szemek és a köpenye gombjával babráló ujjaim érzékeltetik azt a feszültséget, ami ekkor bennem épp felszínre készül törni. Pedig tudom, hogy Will majd' kiugrik a bőréből, ha meghallja. Mégis olyan ideges vagyok.  

március 26. délután

- Tudod, hogy mit akarok mondani? - kérdezem alig hallhatóan sokkal inkább magamtól, mint Willtől. Tényleg tudja, hogy mi az ábra, és ezt csak ilyen félvállról mondja?
A fejemben mindenféle gondolatok cikáznak ide-oda, és majdnem elnyomják Will hangját, ami kívülről érkezik. Polgármester, gyógyító, helyettesítés, oké. Rábólintok. Normális idegállapotomban valószínűleg gratulálnék, vele együtt örülnék, vagy valami, de most csak arra vagyok képes, hogy tovább babráljak a gombjaival, miközben az ölében ülök, és próbálok nem szívinfarktust kapni.
- Az jó, a közeljövőben valószínűleg úgyis sok időt fogok otthon tölteni - válaszolok, de még mindig a gombokhoz beszélve, véletlenül se felnézve, Will szemébe.
Jó is lenne, ha tényleg többet lenne otthon, legalább én sem lennék olyan sokat egyedül. Ebben a helyzetben igazából kapóra is jön ez az álláslehetőség.
- Nem az esküvőről van szó - Fészkelődök az ölében. Mondjuk erősen érinti az esküvőt is, de még inkább az életünket, előre láthatóan úgy... halálunk napjáig, - Az elmúlt egy héten egy edzésre sem mentem el. Azért, mert... kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy kisbabánk lesz. - Az utolsó három szót úgy mondom ki, hogy végig Will szemébe nézek. Kíváncsi vagyok a reakciójára, és többek között azért is, mert ahogy belekezdtem, egyre könnyebb és könnyebb volt kimondani a szavakat, már nem is érzem magamban azt a feszültséget, amit korábban. Végül is... már egy ideje beszéltünk a gyerekvállalásról, sőt, Will volt az, aki felhozta a témát, többek között a családja részéről fennálló aggodalom miatt, ami az átlagosnál ritkább találkozásaink eredménye. Úgyhogy, ha minden jól megy, az anyósék megnyugodhatnak, lesz unoka.      

március 26. délután
A szívem ismét a torkomba ugrik. Ahogy kimondom a szavakat, Will egyszerre úgy néz rám, ahogy még sose. A világ hirtelen forogni kezd körülöttem. Az öléből majdnem lebucskázom, nem tudom, hogy a szédülés miatt van-e, vagy másért, de Will a karomra szorít, így nem kötök ki a földön. Én vagyok az, aki a legjobban ismeri Willt, ebben biztos vagyok, de most mégis képtelen vagyok megállapítani, hogy Will mit érez. Jót, vagy talán rosszat? A rizsszem méretű valami mindkét esetben a hasamban van, ezen ebben a pillanatban nem tudok változtatni, és őszintén... az elmúlt egy héten volt időm gondolkozni erről, és arra jutottam, hogy hiába tett keresztbe a karrieremnek, a bennem növekvő életet mindenképp meg kell védenem. Nem vagyok még tisztában a terhesség minden csínjával bínjával, de elképzelhető, hogy a hormonok és az anyai ösztön beszél belőlem, ami már megjelenik az első hónapban is.
- Köszönöd? - nevetek, - Úgy emlékszem, te is nagyban közrejátszottál.
Szorosan ölelem Willt, és a hátát simogatom. Nem tervezett baba volt ugyan, de hát így alakult. Legalább fiatal szülők leszünk, és nem járókerettel megyünk a ballagására.
- Szívem - tolom el magamtól egy kicsit, hogy a szemébe tudjak nézni, - Várjuk meg mit mond az orvos, addig ne szóljunk senkinek, jó?
Eredetileg amíg a legnagyobb esély van a vetélésre, addig nem szólnék senki másnak, de az esküvő miatt ez nem opció. De legalább amíg az orvos biztosra mondja, hogy baba, és tudni fogjuk hogy tuti nem téves riasztás, addig meg szeretném tartani magunk között.

március 26. délután

Will kérdésére egy nagy sóhaj az első reakció.
- A kviddicsnek vége. Kilenc hónapig mindenképp, azután pedig ki tudja.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ez volt az első gondolat ami megfogalmazódott bennem. És elítélendő, vagy sem, ez az érzés elnyomott mindenféle boldogságérzetet az első napokban. Nem csak arról van szó, hogy mi lesz a karrieremmel. Én ezt nemcsak karrierként fogtam fel, nekem ez jelentette a kikapcsolódást is, a szórakozást. Elgondolkoztam rajta, hogy mi lenne ha terhesen is folytatnám, hisz láttam már ilyet a suliban is, de hamar elvetettem az ötletet. Egy jól irányzott gurkótalálat, és ott helyben vetélek el a seprűn ülve. Nem lehetek ilyen felelőtlen.  
- Will... szerinted rossz anya leszek, ha az első gondolatom az volt, hogy ezzel tönkrement amiért dolgoztam? Amiért elvégeztem a mestertanoncit, és amiért feláldoztam a szabadidőmet? - A plafonra nézve próbálom visszatartani az előtörő könnyeket. Én próbáltam máshogy felfogni a dolgokat, de az első pár nap leginkább a letargiáról szólt, holott a legcsodásabb dolog történik most velem, ami egy nővel és egy pár életében megtörténhet.
- Nem indultam jól az anyaság terén. Viszont eltelt egy hét és... azt hiszem észhez tértem - törlöm le az arcomon leszaladt könnycseppet.
Legbelül végig örültem neki, de a másik felem mégis csak a rossz dolgokat sorakoztatta fel bennem, ami nem volt rám jó hatással.
- Én nem szeretnék addig várni. Jót tenne, ha anyával is tudnék beszélni már. És az esküvő miatt úgysem tudjuk eltitkolni. Kérdezősködni fognak, ha úgy döntünk, hogy eltoljuk, ha pedig nem toljuk el, úgyis látni fogják. Húsz hét rengeteg idő - válaszolom,- És egyébként sem vagyok olyan súlycsoport, hogy el tudjam rejteni. Szerintem egy hónap és látszik majd - simítok végig a hasamon.
Tényleg jó lenne, ha el tudnám mondani anyának. Persze Will is nagy segítség, de ebben a helyzetben anya is tudna tanácsokat adni.
- Persze nem azt mondom, hogy kürtöljük világgá, de legalább a szűk családi körnek elmondhatnánk - nézek fel rá.    

Rosara|Világkupa|csiniben


Rengeteg ember. Ez volt az első gondolatom. Rengeteg ismerős, ez volt a második. Lépten nyomon ismerős arcokba botlottam, hol volt sulis társakba, hol csapattársakba. Persze mindenkinek volt egy-két jó szava hozzám, pár perces beszélgetések, és érdeklődő tekintetek a visszavonulásom miatt. Jóformán Willel két szót nem tudtunk rendesen váltani, mióta megérkeztünk, pedig kézenfogva sétáltunk a tömegben. Valaki mindig félbeszakított minket. Persze nem mondom, hogy nem élveztem a társaságot, mert akkor füllentenék. A Viperák a pótcsaládom, velük mindig szívesen beszélgetek.
Éreztem, hogy Willnek böki a csőrét, hogy mindig felismer valaki és leállunk beszélgetni, de leginkább az, hogy a vége mindig az, hogy megkapja a te tehetsz erről nézéseket, amit az én bocsánatkérő pillantásom követ. Közösen döntöttünk róla, hogy amíg nem muszáj nem szólunk a baba érkezéséről senkinek, úgyhogy el kellett viselnünk most ezt. Lassan úgyis arra a pontra érkezünk amikor már nem tudjuk tovább titkolni, hiszen egyre látványosabb. Annak aki ritkán lát, főleg.
Az újabb ismerős közeledtére elengedtem Will kezét, hadd menjen tovább az eredeti úticélunk felé, Sebbyhez. Majd beérem.
Így is volt, nagyjából tíz perc elteltével már én is folytattam az utam a fiúk felé.
- Hát ez jobb, mint a karácsony! Miért nincs minden évben? Szia, Sebby - ölelem át kis családunk jó barátját - Örülök, hogy látlak.        

március 26. délután

Nagy kő esik le a szívemről, amiért Will ennyire jól fogadja. Mélyen belül tudtam, hogy nem kell attól tartanom, hogy ne támogatna, vagy rosszul reagálná le, hiszen szeretjük egymást, akartunk gyereket, és hát hiába jött korábban a tervezettnél, akkor is a miénk. Talán keresztbe húzta a számításainkat, és le kell mondanunk néhány dologról miatta, de cserébe egy másik álmunk valóra válik.
Elmosolyodom, amikor Will eszembe juttatja a szűk családi körének kismillió tagját.
- Jó, ezt nem gondoltam át - törlöm meg az arcom, - Majd lesz, ahogy lesz. Az esküvő meg... hát, talán április végén még rám jön majd a ruha.
Tavasszal tényleg szép esküvők szoktak lenni. És legalább nincs se túl meleg, se túl hideg. Végül is, elsülhet ez még jobban is, mint ahogy egyébként lett volna.
- Hallottad? - teszem rá a kezeim a hasamra, - Kapunk cukorkát is.
Will mindig tudja mi az, amivel elcsábíthat. Néha úgy érzem, ilyen esetekben egy tízéves szintjén állunk. Édességgel rávehetőek vagyunk szinte mindenre, kibékülni, vagy jobb kedvre derülni, mindegy, csak evés legyen a vége.  
Feltápászkodom Will öléből, megvárom amíg bezárja a gyengélkedő ajtaját, és kézenfogva elindulunk hazafelé, útbaejtve a cukrászdát.

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

Három és fél napja vagyok a világ legboldogabb kismamája. Mondjuk ezt előtte is mondtam, nem hittem volna, hogy lehet fokozni, de úgy tűnik mégis. Jól jött ez a nagy adag boldogság az elmúlt hetekben, a kisebb melankólia után. Április közepére az életem újra rendeződni látszott. Will mindenben támogatott, anya is segített, és munkát is kaptam, amit élvezettel csinálok, ugyanis előkészítős gyerekeknek taníthatok kviddicset.
Majdnem négy nappal ezelőtt pedig megtörtént Willel közös életünk eddigi legfontosabb eseménye, az esküvőnk. Ezt persze megelőzte a nagy bejelentés a családunkban, amit szinte mindenki örömmel fogadott a kezdeti sértődöttség ellenére. A drága édesapám nehezményezte, hogy míg az anyukáink tudtak róla, ő csak később értesült a dologról. Meglepő, de a hír tehát nem terjedt el az anyukáktól a többiekig, legalábbis tudtommal.
Az esküvő másnapja óta az olaszországi nászutunkat töltjük, aminek tervezett programja természetesen a nyolcaddöntő aktuális meccse is.
- Milyen jó, hogy egy órával előbb jöttünk! Legalább nincs még akkora tömeg.
Régebben nem különösebben zavart volna, de mióta várandós vagyok, néhány dolog megváltozott. Na nemcsak a gömbölyödni kezdő pocakra gondolok, hanem olyan dolgokra, mint például a répautálat és a piros színű ételek imádata.
A sátrak közt sétálva előbukkan néhol egy-egy árus, akik különböző ajándéktárgyakat árulnak, zászlókat, sálakat. Én direkt magamra vettem a zöld tavaszi kabátomat, hogy egyértelmű legyen a hovatartozásom. Alatta a fekete felsőben már jól kivehető a kis Big Mac-em, nem kell már takargatni tovább, mondhatjuk, hogy publikus lett.    

Nászút * május 4 * Új-Zéland - Írország meccs * pocakkal

---

- Nekem sincs kedvem nyalogatni a sebeidet a bunyó után.
Nem viccelek, az egyetlen hely, ahol elviselem az agressziót, az a kviddicspálya. Jó, persze ha mégis arra kerülne a sor, hogy a drága férjem leáll valakivel verekedni, valószínűleg nem én adnám neki a következőt, de biztos nem viselném el a társaságát, amíg le nem nyugszanak a kedélyek, úgyhogy remélem nem gondolta komolyan.
Az első perctől kezdve mióta tudjuk, hogy szülők leszünk, Willben beindult valami apatigris üzemmód. Ha esik, ha fúj, ha vihar jön, ha tömeg van, ha rosszul vagyok, ha jól vagyok, ő mindig aggódik és óv mindentől. Azt már megbeszéltük, hogy valószínűleg ő lesz az, aki mindig pánikolni fog, de ez nem baj addig, amíg én nyugodt tudok maradni. Most úgy érzem, ez nem esik majd nehezemre, de majd meglátjuk.
- Jól vagyunk. Mindketten. - Megállok, és magamhoz húzom Willt, aki mindig fél lépéssel előttem sétál. Egy puszit nyomok az arcára, és odahúzom a kezét a pocakomra, hátha érez valami mocorgást, esetleg rúgást, hogy elhiggye, tényleg minden a legnagyobb rendben van.
Nagyjából két hete nagyon rosszul voltam, egész nap alig hagytam el a fürdőszobát, és akkor Will nagyon megijedt. Tudom, hogy nem lepődik meg a rosszulléteken, hiszen gyógyító, jobban tudja hogy milyen folyamatok mennek végbe a testemben nálam is, mégis felülkerekedik rajta az apa és férj, aki ennek tudatában is képes halálra rémülni.
- Ő ma nem jön ki a meccsre? - érdeklődöm Sebbyről, ha már szóbajött a német barátocskánk.  

Kyle
pocak

A szokásosnál sokkal korábban indultam el otthonról. Talán a nyárias idő vonzott egy nagyobb sétára, vagy csak nem tudtam ellenállni az erdei gyümölcsös fagyi gondolatára. Nem tudom.
Mire megérkeztem a kapuhoz, a fagyinak már hűlt helye volt, viszont a lábaim már széket kívántak a nemesebbik felem alá. Mostanság könnyebben elfáradok, ráadásul a meleg idő is rátett egy lapáttal. Kezdek eltunyulni, ez nem jó.
Még majdnem a fele hátravan, hát mire odaérünk mi lesz itt?
A tanári még a szokásosnál is üresebb. Persze nem meglepő, még tart az óra. Egyetlen nő ül bent, akit csak látásból ismerek. Odaköszönök neki, és végre leülök a helyemre, az ablak mellé. Nem is igazából az én helyem, mivel én csak hetente egyszer-kétszer járok be, de itt ilyenkor sosem ül senki. Valószínűleg délelőttös az illető, mindenesetre én remekül elhelyezkedem az asztalánál minden alkalommal. Még néhány cuccom is van az egyik fiókban, névsorok, mappák, ilyesmik.
Kihúzom az említett fiókot, és előveszek belőle egy fehér mappát, amiben a tanmenetet írtam össze.
- Labdák, ütők és játékosok - olvasom magamban a mai óra témáját.
Tudtam jól, mikor megkaptam az állást, hogy a gyerekek kevésbé fogják élvezni az elméleti oktatást, mint a gyakorlatit. Őszintén megértem őket, én is szívesebben játszanék és gyakorolnék velük, de féltem elvállalni. Egy jól irányzott gurkó nagy kárt okozhat bennünk, nem akartam kockára tenni a fiam épségét. Mindezek ellenére, a kis lurkók izgatottan figyelnek rám minden alkalommal, úgyhogy egy szavam sem lehet.