Samu Ezekben a szellemekben manapság már meg sem lehet bízni! (:

A helyzet kilátástalannak bizonyult a számomra. A mai nap harmadjára találkoztam ezzel a padlóval, és mindig más fajta kivitelezésben, hiszen elsőnek egy hátast, majd egy seggest, most pedig sikerült egy hasast is dobnom, úgy mint azok a jégen csúszkáló emberek. És, hogy ezt még tetézzük, Samunak sem kellett több, ki is használta az alkalmat, a lehető egyik legdurvább módon. Meg merészelt csókolni, az engedélyem nélkül! Szegény fejemnek kellett pár perc, hogy értelmezze a helyzetet, majd el is fogadja azt. Persze, ez nem volt olyan egyszerű! Meglepetten küzdöttem fel magamat fekvőtámaszba, majd pedig onnan, óvatosabban mint az előbb álló helyzetbe, figyelve ahogy a szellem elégedetten rikkantja ki magából, a szabadságát. Az ajkamra tettem a mutatóujjamat, próbálva összeszedni magam annyira, hogy meg bírjak szólalni. Azonban inkább gondolatok százai jöttek, mintsem szavak az ajkamra. Így, ott ácsorogtam, követve a szememmel Samut. Vissza próbáltam idézni az elmúlt pillanatot.... és igen. Tényleg meg merészelt csókolni.
- Le kell ülnöm... - motyogtam kis idő múlva magam elé, és így is tettem mert az álló pozíció éppen nem tűnt túlzottan megfelelőnek ezekben a pillanatokban. A csók maga több érzést is keltett bennem, na persze a harag, a megbántottság és a meglepettség keveredett egymással, de voltak itt más érzések is, mint például az, hogy milyen is volt a számomra ez a csók. Hiszen, ha tetszik, ha nem ez volt az első csókom, még ha el is lopták, nem lehet visszacsinálni. Megráztam a fejem, próbálva magam kirángatni a  kábultság súlya alól, és végül sikeresen visszatértem ebbe a helységbe szellemileg is, nem csak fizikailag voltam jelen, ha ezt az állapotot nevezhettem ennek. Elvetem az ujjamat az ajkamtól, mert eddig ez nem igazán jött össze.
- Te meg merészeltél csókolni... te komolyan, az engedélyem nélkül. - hebegtem, mert ezt nem tudtam másképp kifejezni, mint így.
- Én, te... szóval, te! -nyeltem egy nagyot, majd lehunytam a szemem és elszámoltam magamban tízig, ezzel visszafojtva azt amit ki akartam mondani, más néven azt, hogy elhordjam mindennek és elátkozzam.

Horváth Milán Lóránt

Az úton csupán egyetlen személy jött felfelé, azonban lerítt róla, hogy még nem járt itt, a bőrönd pedig igazolta, hogy igen, ő egy új diák lesz a tanodában. Elmosolyodtam a gondolatra, amikor én baktattam fel erre, hogy mennyire el voltam veszve és nem tudtam merre menjek, mit csináljak és, hogy hogyan tegyem meg az első lépéseket. A fiú egyre közelebb ért és végól ki is szúrt, habár ez talán annyira nem lehetett nehéz dolog a számára, mert nem olvadtam bele a környezetembe. Nem kis meglepetés volt, amikor le is támadott egyszerre több kérdéssel, én pedig meg se mertem mukkanni, míg nem fejezte be a kérdéssorozatot, mert nem akartam a szavába vágni. Valószínűleg én is ezt tettem volna a helyében, ha tehettem volna.
- Szia – mosolyogtam rá kedvesen. - Üdvözöllek a Bagolykő Mágustanodában Milán, remélem nem baj, hogy így hívlak, ha igen mond csak meg nyugodtan, az én nevem Catherine Alexis Rawen de hívj csak Catnek, és persze, meg tudom mondani merre kell menned. - válaszoltam a kérdéssorozatára, majd a bőröndökre pillantottam.
- Segítsek? - kérdeztem meg, hátha el is fogadja az ajánlatomat. Nem zavart volna, ha nem teszi, de én azért minden esetre felajánlottam neki. - Melyik házba kerültél? - kérdeztem meg némi kíváncsisággal és őt figyeltem. Így elsőre nem igazán mertem tippelni, ezért jobb volt, hogy megkérdezem tőle, mielőtt még valami butaságot mondok és ezzel sikeresen megsértem. Engem is zavarna, ha valaki, mondjuk Navinésnek nézne, vagy bármi másnak. Jó néha nem vagyok teljesen olyan, mint aminek egy Rellonost szoktak titulálni, de hé! Senki sem tökéletes, ahogy én sem, aki pedig ezt mondja, az hazudik.
- Ha gondolod, én szívesen körbevezetlek, úgy gondolom könnyebb lenne neked is a későbbiekben. - ajánlottam fel, majd enyhén oldalra döntöttem a fejem és végigmértem a srácot, jobban megnézve magamnak, habár nem úgy, mintha mondjuk fel akarnám falni, csak úgy simán, érdeklődve. Így első pillantásra helyes volt, jól öltözött, jólfésült, tehát nem volt vele semmi probléma, de megettem volna a kalapom, ha magyar diákról van szó. Mondjuk, azért a kalapom nem enném meg, akár magyar akár nem, mert nem éhezem rá, és ez csak egy ilyen mondás. Szórakozott pillantással sütöttem le a szemem és a földet bámultam, mert biztosan nem érthette volna meg, most éppen mi olyan mulattató a számomra.

Loo
Szórakozott mosoly ragyogott fel az ajkamon, amikor meghallottam a Loo becenevet. Aranyos becenév volt, nekem tetszett.
- Oké akkor Loo-nak foglak hívni. Szóval akkor örülök a találkozásnak Loo - mondtam, majd kezet nyújtottam neki. Ő is elmosolyodott azon amit mondott, így majdnem olyannak tát a helyzet mintha, összemosolyogtunk volna valami jó dolgon. A bőrönd cipelését persze elutasította, ahogy egy férfihoz illik, így csak biccentettem rá. Ahogy szeretné! Nem zavart, kis udvarias volt tőle a dolog, szóval nem kaptam fel rajta a vizet, vagy bármi ilyesmi. A házára utaló kérdésemen persze meglepett arckifejezést vágott, amin pedig én lepődtem meg, mert tudnia kellett. Kényelmetlen lenne neki, ha végig kellene mászkálnia a házakat, vagy az igazgatóiba kellene kísérnem. De nagy mázlinkra emlékezett rá, így nem kellett számításba venni a dolgot.
- Oh! Ez szuper, akkor üdv a csapatban! - mondtam lelkesen. - Én is Rellonos vagyok, második évfolyamos, meg még jó pár egyéb tagja a sulin belül amit majd te is megismerhetsz időközben.- mondtam, majd áttértünk arra, hogy körbe kísérem a kastélyban.
- Tényleg? Szuper, bármikor számíthatsz rám, de először gondolom jobb lenne, ha lepakolnál. -  Örültem neki, mert ő is ebbe a házba került amiben voltam, így nagyon egyszerű lesz körbevezetnem azokon a helyeken, amelyek fontosak lehetnek a számára, mivel elfogadta az ajánlatomat. Azon, hogy miért mosolygok nem lépett túl, hanem volt annyi mersz benne, hogy rákérdezzen nyugodt szívvel. Ezt persze megbecsültem benne, nem teketóriázott, ügyes.
- Hát tudod, lerí rólad, hogy te sem vagy magyar diák. - pillantottam fel rá, majd a kapu felé néztem, majd a bele vésett szövegre és végigfuttattam rajta a szemem elolvasva, aztán újra rá emeltem a tekintetemet. - Hamar be fogsz illeszkedni, biztos vagyok benne. A Rellon tele van jó fej diákkal, na meg szabályszegőkkel! - nevettem belegondolva, hogy én sem vagyok kivétel ez alól a szabály alól. - De itt legalább nem kell törnöd magad, hogy pontokat szerezz a háznak. Itt inkább a kviddics az ami fontos, de ha olykor beadsz pár szorgalmit, akkor úgy nézhetnek rád, mint egy stréberre... de titokban persze örülnek neki. - mondtam, majd elindultam felfelé visszapillantva rá, hogy jöjjön velem.

Dwayne Warren

Elgondolkoztam azon amit mondott. Ha nem minden nap csinálja, akkor az nem lehet olyan nehéz, gondolom.
- Igen, az mondjuk teljesen más... De nem értem, hogy lehet képes valaki meginni egy olyan bájitalt, amiben nem biztos, hogy az van amit ő hisz, vagy nem tudja mire való. - ingattam a fejem. Egy két ember annyira, de annyira lehetetlen tud lenni. Leszámítva azt, hogy kíváncsiak, mert az majdnem mindenkiben ott van, csak sokan tagadják. Ekkor eszembe jutott valami, amit meg akartam kérdezni tőle, ha már van rá alkalmam. Persze egyenlőre csak ködösen közelítettem meg a dolgot, de nem fogom kibírni, hogy ne tegyem fel a kérdést. Érdekelt, milyen lehet ez az egész Házvezetős, vagy házvezető helyettes dolog.
- Úgy halottam, hogy házvezető-helyettes is emellett, a tanár úr. - tértem át másra, kíváncsian nézve rá. Vajon szereti? Vagy csak rákényszerítette valaki. Tök jó dolog lehet... mármint, szerintem szuper dolog. A tanévnyitó jutott erről eszembe, majd az, hogy meg lettem dicsérve a sok kiválóm miatt, meg az ami ott történt. Ennyi dolgot amit ott mondtak, az új tanárok, meg minden egyéb ami elhangzott kissé sok volt, vagy talán a sokk jobban jellemezte volna azt, ami történt. Nem is tudtam nyomon követni akkor az eseményeket, így innen-onnan kellett beszereznem az információkat. Nem volt tehát csoda, hogy ezt is megtudtam, de azért azt nem, milyen lehet. Persze, gondoltam van aki szereti csinálni, van aki pedig nem. Nem az én dolgom elítélni, így nem is szólhatok bele, hiszen csak egy gyerkőc vagyok a hatalmas diáksereg egyik tagja. Maximum még az különböztetett meg, hogy melyik házban voltam és, hogy hányadik évfolyamban, de ezen kívül csak egy voltam a többiek között. Én legalábbis ezt így gondoltam és biztos is voltam benne, hogy nem én vagyok az egyetlen aki ezen a véleményen van.

Jelmezem
Az utolsó jelmezes beöltözés óta nem igazán rajongtam az ötletért, hogy egyedül elmenjek a partira ami most a Halloween témájában készült el. Ugyan a DÖK tagjaként tudtam mire számítsak, de valahogy jobbnak tűnt akkor, hogy ne menjek el, ám nagy meglepetésemre elhívtak rá. Egy elsős srác volt a Navinéből és nagyon kedves volt tőle, hogy megkérdezett, így nem tehettem meg, hogy faképnél hagyom egy nemmel. Belementem a meghívásba és meg is beszéltem vele, hogy a Nagyterem ajtaja előtt találkozzunk. A bál napján újra éreztem némi izgalmat azzal kapcsolatban, hogy be kell öltöznöm. A ruházatomat eléggé könnyedén kiválasztottam pár hete, hiszen a Halloweenra nem kell más, mint egy kis borzongás. Végül egy ötvözve a gótikus és a viktoriánus ruházatot választva megtaláltam a megfelelő öltözetemet és elkértem otthonról egy hollót. Nem volt annyira nehéz beszerezni, anyám imádta a hollókat ami számomra nem volt meglepő már csak a vezetéknevünk miatt sem. A hajamat rendbe tettem és összefogtam, majd elkészítettem a sminkemet, ami eléggé ijesztő ábrázatot adott nekem ahhoz, hogy egy ideig a tükör előtt szemléljen a kinézetemet és a „vérző” foltot a vállamon. Nem volt rossz, sőt egészen kellemesnek mondható, de egy kicsit paráztam  milyen lesz a végeredmény a legvégén és azon, hogy mit szól majd hozzá a partnerem. A nyakamba akasztottam az anyámtól elkért holdköves nyakéket, aztán felkaptam a ruházatomhoz megfelelő kiegészítőket és a gótikus stílusú magassarkú csizmát, aztán még egyszer ellenőriztem magam a tükörben, majd elégedetten a végeredménnyel és a madárral siettem ki a részemről, bekukucskálva Laviához és egy „Búúú” kíséretében megrémisztettem őt. Kuncogva futottam ki a szobából, mielőtt leharapja a fejem, vagy rájön, hogy én voltam az. A lépcsőket sietősen szedtem, de azért vigyáztam, hogy ne dobjak egy hasast, vagy esetleg egy hátast a nagy rohanás következtében, mert az nem lenne szép. És nem szerettem volna megismételni azt az esetet ami... Felsóhajtottam és végignéztem a folyosón. Egyszerűen lehengerlő volt, tökéletes lett ahogy azt sejtettem. Biztosan megmondom a többieknek, hogy ennél szebb díszítést ki se találhattak volna, legalábbis az én véleményem szerint. Észrevettem néhány kint ácsorgó diákot, így én is ezt tettem, na és azt beszéltem meg Mattel, hogy ide jön majd, nem pedig bent várok rá. Nekidőltem a falnak és figyeltem az érkező diákokat, akik már a párjukkal jöttek. Lehet nekem is ezt  kellett volna megbeszélnem Mattel, de most már teljesen mindegy. Inkább felhagyva azzal, hogy ezen törjem a fejem, néztem a különféle jelmezeket. Volt néhány eléggé érdekes, de volt olyan is, ami ijesztő volt a számomra, így bőven volt nézni valóm, míg a hős lovagom, aki bekísér megérkezik. A jelmezeinket nem egyeztettük, de nem is volt akkor az eszemben, így reméltem sikerül nagyjából egyenlő stílusban megjelennünk. Ha nem, az sem zavart volna igazán, mert az a lényeg, hogy beöltözzünk. Észrevettem pár diákot a Rellonból akiket látásból, vagy éppen nem abból ismertem. Elmosolyodva sunytam le a fejem azon morfondírozva, vajon mi lenne, ha Lavi is megjelenne egy fiúval kéz a kézben. Elvileg ő is be fog öltözni, de nem tudtam kiszedni belőle, hogy miben jön el, sőt azt sem mondta el, hogy kivel jön el. Enyhén megráztam a fejem és felpillantottam, hogy Matt jön-e már, de egyenlőre nem láttam. Azonban még volt ideje rá, hogy megérkezzen, én pedig türelmes ember vagyok, aki tud várni.

Jelmezem
Nem kis meglepetés volt amikor az érkezők közül, egy ismerős arc jelent meg némi kék és zöld színnel a testén és mondhatni félmeztelenül. Mondhatni majdnem a padlóról kellett felszednem az állam... Én megfojtom ezt a fiút...  Oké nagy levegő! Vettem egy nagy levegőt és körbenéztem vajon kit kereshet, de persze a hírnevéhez híven leszólított vagy hármat. Ez annyira tipikus volt, hogy mosolyognom kellett volna rajta, ha éppen nem megy oda egy nálam vagy 4 évvel idősebb csajhoz, aki eléggé... hiányos öltözetben volt. Na megint kellet pár másodperc, hogy felfogjam a dolgot ép ésszel és ne menjek oda hozzájuk, ami sikerült is. Az ember lánya ne legyen féltékeny, pláne ha a pasija tipikus nőcsábász. Inkább elnéztem a párostól és megpróbáltam őket a lehető legnagyobb mértékben hidegen hagyni, nehogy odamenjek és tényleg hülyeséget csináljak. Abban tuti biztos voltam, hogy Dió kérte fel, nem pedig a csaj őt. Minden esetre megjegyeztem magamnak ezt a lányt is. A folyosóra pillantottam hátha érkezik már a társam, de egyenlőre nyomát sem láttam. Lehet eltévedt volna?... Szórakozottan elmosolyodtam, mivel én is csak azért tudtam hogy kell idejutni, mert Lavia elmagyarázta nekem még régebben és mert már voltam itt, amikor megkaptam, hogy nekem volt a legtöbb kiválóm első évfolyamban és meg is dícsértek érte. Na nem hiszem, hogy idén lesz ilyen, de ki tudja. Az egyik tincsemmel kezdtem játszani és a folyosót kémleltem, várva mikor érkezik meg a párom.

Jelmezem
Dioméd észrevette, hogy feltűnt a jelenléte és rám kacsintott. Nem  is várhattam volna tőle mást, így megajándékoztam egy mosollyal aztán a folyosót szemléltem és nemsokára feltűnt rajta egy hófehér hajú srác sietősen, sőt mondhatni rohanva. Szórakozottan néztem ahogy a párom befékez előttem, majd fulladozva bocsánatot próbál kérni.
- Semmi gond Mat, nem vártam sokat és az időt elütöttem azzal, hogy szemléltem a jelmezeket. Vannak elég érdekesek nem? - kérdeztem kíváncsian nézve rá, hogy neki mi a véleménye erről és őt figyeltem. Végigtekintett rajtam, majd a hollón akadt meg a tekintete amin elnevettem magam.
- Igen, egy igazi holló! A neve Rowen, anyámé. A családunk vezetékneve miatt azt hiszem nem olyan meglepő, hogy kötődünk a hollókhoz valamilyen szinten. -mosolyogtam rá magyarázatot adva a kérdésére és végigsimítottam a madár fejét aki hangot adott annak, hogy tetszik neki. - Tudtad, hogy képesek leutánozni a hangokat amiket hallanak? Okos madarak. - mondtam neki, majd végigpillantottam rajta és megjegyeztem magamban, hogy hasonló stílusú a jelmezünk és még helyes is benne. - Tetszik a jelmezed! Hasonló az enyémhez. - mosolyogtam, majd a kezem nyújtottam. - Szerintem menjünk be mi is. - jegyeztem meg, majd az ajtó felé pillantottam. A csontik remek megoldásnak tűntek, megfelelően ijesztőek voltak, de megfelelőek voltak egy ilyen bálhoz. A teremről tudtam milyen lesz, de kíváncsi voltam Mat reakciójára is, így nem lőttem le előre a poént. Persze engem is érdekelt, mert az elképzelést tudtam, a kinézetét azonban nem láttam, ezért kíváncsian vártam, vajon milyen lesz élőben az elképzelés, de már most tudtam, hogy ha a folyosó ennyire remekül néz ki, akkor a Nagyterem csodálatosabb nem is lehetne. De hát kitettünk magunkért, hogy ez így legyen.

Jelmezem
A fiún nagyon látszott a lelkesedés és az öröm, hogy nem váratott meg túlzottan. A húgom miatt persze megtanultam várakozni, így ezzel nem lehetett gondja senkinek, mert a türelmem majdnem végtelen volt. A jelmezek szerintem is remekek voltak, így örültem annak, hogy egy véleményen van velem ezzel kapcsolatban.
- Én is így gondolom. Mindegyik egyedi és van amelyik eléggé rémisztő. Ha jól emlékszem lesz valami szavazás, hogy kié a legjobb. - kíváncsian vártam, hogy ki nyeri majd meg a végén. Biztosan a legérdekesebb jelmez fog nyerni, ehhez nem is kellett töprengenem, hogy tudjam. Mivel megkérdezte Rowenről hogy igazi-e ezért magyaráztam neki róla, na persze láttam rajta a szégyenlését annak, hogy nem tud róla semmit sem mondani. Elmosolyodva néztem rá és az arcán legeltettem a tekintetemet pár másodpercig mivel amikor megdicsértem az öltözetét ő elpirult. Egyszerűen szólva is aranyos volt ez a srác, olyan kis cuki, ha az ember érti mire gondolok... A megjegyzése a saját öltözetemre pedig kedves volt és ide illő, mert elvileg ezt minden fiúnak meg kellene tennie egy lányért, hogy megdicséri a fáradozásait. Na persze a mai fiúk sokasága erre nem képes, legjobb tudomásom szerint. - Köszönöm Mat, ez igazán kedves tőled. - jegyeztem meg figyelve a zavarát. Az övével összekulcsolt kézzel indultunk el a nagyterembe és a csontvázakra pillantottam szórakozottan mivel azok illedelmesen ajtót nyitottak nekünk. - Az ember azt hinné, hogy megijesztenek, vagy valami... - kezdtem bele a mondandómba amikor beértünk és a partnerem ámuldozva megszólalt. Felnevettem és én is körbepillantottam. Azért látszik mire nem képes egy kis varázslat...
- Igen szerintem is csodálatos. Rengeteg munka van benne! - mondtam büszkén arra, hogy Dök tag vagyok én magam is. Mat a szemembe pillantott én pedig visszanéztem az övéibe, majd rámosolyogtam és kivételesen örültem a két színből álló világnak, na és a sminknek az arcomon. Elpillantottam a tömegre amelybe csöppentünk, aztán a diákoktól nyüzsgő svédasztal felé és végül vissza rá. - Hát... ha akarod szerezhetünk valamit inni. - dobtam fel az ötletet szórakozottan – Már ha át tudunk verekedni azokon akik ott élősködnek az italok környékén. - tettem hozzá és újra az arcára emeltem a tekintetemet várva, mit mond majd rá.

Jelmezem
Szemléltem a tömeget épp úgy ahogy ő tette, azonban a nevetés miatt újra ő volt a figyelmem középpontjában. Felnéztem a díszletekre, majd visszapillantottam rámosolyogva. Engem annyira nem lepett meg a díszítés mert én tudtam mire számítsak, de az ő reakciója miatt rám is átragadt némi izgalom, na meg mindig is értékeltem azt ami érdekes volt, legalábbis a számomra biztosan. - Az egész Dök benne volt. - bólintottam egy aprót és hozzátettem. - Igen a tanárok is, tudtommal. De a végeredmény csodálatos. Én még egy ilyen Halloween bálon sem voltam a suliban, de gondoltam, hogy jó lesz. - mosolyogtam rá, majd az arcát figyeltem, ahogy egy kissé elgondolkozva meredt maga elé. Ugyan semmit sem tudtam leolvasni róla, de úgy tűnt, mintha zavarná valami, de nem tettem szóvá, inkább áttértem arra, hogy igyunk valamit, hátha sikerül rávennem, hogy újra engem figyeljen. A felszólalásán jót nevettem, pedig láttam, hogy nem tartja túl viccesnek. - Azt gondolom egy faltörőre nem lesz szükségünk, ha pedig mégis akkor elkiáltom magam, hogy egy igazi pók van elrejtve az egyik sütiben, vagy azt mondom, hogy… - elgondolkoztam rajta, de hamar beugrott. - Sikló van a töklében! - mondtam neki komoly arcot vágva hozzá, de nem bírtam sokáig, így újra mosoly váltotta fel a komolyságot. - Amúgy, a viccet félretéve jól esne egy ital. - néztem őt, majd a kezét megszorítva nem túl erősen, a szemébe néztem. - Nem tudom, hogy csak én képzelem be, vagy tényleg igaz, de egy kicsit frusztráltnak tűnsz. Ne aggódj, nem harapja le senki a fejed, ha pedig megpróbálja akkor megverem! - nevettem fel és biztatóan néztem őt, majd elindultam vele kézen fogva az italok felé. Odaérve végignéztem az italokon, vagyis a palackokon, majd kiválasztottam egyet és miután megbizonyosodtam róla, hogy iható, azután beleittam és elégedetten az ízével, emeltem el az ajkamtól az italt. - Ez Ghúl koktél! - néztem a palackot szórakozottan, aztán visszapillantottam Matre. - Tudsz táncolni? - kérdeztem kíváncsian őt szemlélve.

Jelmezem
A fiú bevallotta, hogy fél a siklótól ami miatt az ajkamba kellett harapnom erősen, nehogy hamarabb járjon el a szám, mint az eszem, ami gyakran megesik velem. Átgondolva a dolgot én nem féltem tőlük, habár ha tényleg lenne benne, biztosan nem ittam volna meg, még én sem. Maximum akkor, ha az egy gumicukorból készült és elvarázsolt sikló lenne. Az mondjuk finoman hangzik!
- Engem azzal lehetne, ha pókokat tennének bele... akkor biztosan nem mernék odanyúlni. De ne áruld el senkinek! - kacsintottam, majd ittam az italomból. Finom volt, de azért még új dolog, mert ilyet eddig nem nagyon ittam, inkább csak a jól megszokott töklevet, amiről tudtam milyen. Megkérdeztem, hogy akarna velem táncolni, amire igent mondott én pedig elmosolyodtam.
- Szuper! Nem, nem vagyok szomjas, azt hiszem, hogy egy tánc erejéig nem fogok belehalni, ha esetleg mégis az lennék még. - mondtam és a kezét fogva elsétáltam vele táncolni. A parketten voltak már páran, a zene viszont számomra olyan volt, amit nem igazán ismertem, pedig elég sokféle stílust el tudtam táncolni.
- Te erre tudsz táncolni? - kérdeztem a fiút körbepillantva eközben a tömegen. Pár embert felismertem itt is, köztük volt diák és tanár egyaránt. Volt egy két eléggé érdekes figura, akiken törnöm kellett a fejem, hogy vajon minek is öltöztek be, de nem lettem sokkal okosabb a megfigyelésük alatt sem, így visszatekintettem a partneremre.
- Akkor táncoljunk, vagy legalábbis próbáljuk meg! - mondtam neki, várva mit lép erre.

Jelmezem
Rámosolyogtam amikor azt mondta, hogy lakat a számon. Ez eléggé murisan hangzott, pláne ha az ember komolyan ezt csinálná, mikor ilyet mond.
- Oké, szuper! Köszi, jövök neked eggyel. - kacsintottam, majd ittam az italomból és kis híján félre is nyeltem amikor kijelentette, hogy nem hunyok ki.
- Hát, ha nem vagyok egy... csillag talán. Akkor remélhetőleg ez nem következik be, de köszönöm Mat, ez kedves tőled. - mosolyogtam és a táncparkettre sétáltam vele ahol a zene nem nyerte el a tetszésemet, de mikor megkérdeztem, hogy ő tud-e rá akkor olyat mondott amin felnevettem.
- Flamencot? Én azt tudok! - néztem a szemébe. - Ha akarod, majd megtanítalak! - mondtam  neki. Ezután megfigyeltem az embereket. Valószínűleg ő vagy engem nézett, vagy szintén körbetekintett, azt sajnos nem tudtam, de mikor visszanéztem rá és mondtam  Visszanéztem rá és egy kissé bocsánatkérően nézve rá mondtam neki, hogy táncoljunk akkor. Mégis csak ezért jöttünk ide, a parkettre, így hát mikor belement elkezdtem táncolni vele erre a zenére. Nem volt olyan nehéz alkalmazkodni a ritmusához, de mondjuk egy zombit elnéztem volna, ahogy erre táncol. Ezen mosolyogtam magamban egy sort, aztán minden figyelmemet a fiúra szegeztem. A tánc végéig nem kérdeztem semmit, mert nem akartam megzavarni sem őt, sem magamat, mielőtt még valami balul sül el. A tánc végeztével mutattam neki, hogy menjünk vissza innivalóért és el is siettem arra, remélve, hogy követ engem. A közelben kiszúrtam Lavit, aki egy lánnyal érkezett. Semmi meglepő nem volt benne, az lett volna, ha egy sráccal jön el, mert akkor megkérdeztem volna, hogy ki volt az a szerencsés, akit nem fojtott meg azért, mert el merte hívni magával. Az italoknál körbepillantottam, majd elvettem egyet és beleittam. Ez töklé volt, nem koktél, de ezt is épp úgy szerettem ahogy a másikat, így nem zavart, hogy nem ugyanaz. Az ital jólesett, kellemes hőmérsékletű volt, főleg azután, hogy kissé kimelegedtem.

Jelmezem
Mosolyogva néztem Mattet aki annyit mondott rá, hogy ez természetes dolog. Szórakoztató volt, mert az akinek az ilyen természetesnek minősül, az midig is egy vicces jellemet takar, mivel van aki elrohan, vagy el is ájul, egy számára félelmetes lény láttán.
- Ha te mondod! - mosolyogtam és belegondoltam abba, hogy szerintem azért én az elájulós szakaszban tartózkodnék... Beleittam az üvegembe, ami nem volt túl jó ötlet, de nem tudhattam, hogy Matt mondani akar valamit, így kis híján sikerült félrenyelnem az italomat. Mikor végre összekaptam magam, akkor a táncparkettre sétáltunk és végül egy kicsit táncoltunk is. Nem volt rossz, sőt egészen megnyugtató volt erre a zenére táncolni egy kicsit, habár nem volt a stílusom, de poénja miatt sikerült feloldódnom és fel is ajánlottam neki, hogy megtanítom flamencózni.
- Rendben, biztos vagyok benne, hogy még sokszor össze fogunk futni. - feleltem a tömeget vizslatva, majd a zene  végeztével visszasétáltam az italokhoz vele a nyomomban és itta egy újabb italt, aztán Lavit szemléltem, akit ki is szúrtam a tömegben. A tekintetemmel tovább időztem a sokaságon és kiszúrtam, Diót is aki elhagyta a csajszit és most egy fiú társaságában volt fellelhető. Nem kellett azon aggódnom, hogy megint egy lány szoknyája után legyeskedik... Az idő szépen ment, tudtam, hogy nemsokára ki fogják hirdetni a győzteseket a jelmezversenyre, így mamit kezdtem keresni a szememmel a tömegben és sikerült is meglelnem, mikor odament, hogy kihirdesse a győzteseket. Szórakozottan néztem, amikor kiderült kik lettek a győztesek. Dióra számítottam, de arra nem, hogy egy tanárral kell majd vacsoráznia. Ez annyira vicces volt, hogy az ajkamba kellett harapnom erősen nehogy hangot adjak neki.
- Hát, erre te számítottál? - néztem Mattre vidáman. - Egy tanár és egy diák egy kellemes vacsorát tölt el kettesben... - néztem rá, majd a tömegre. - De azért jó választás volt! - A homlokom nekidöntöttem a hideg üvegemnek, hogy lecsillapodjak egy kicsit. Ezzel fogom halálra szekálni szegény Diót, azt már most láttam.
- Mit szólsz? Megnézzük a thesztrálokat? Vagy a dementoros standot, vagy mi az? - kérdeztem kíváncsian, mert nagyon érdekelt milyen lehet ez a simogató, na meg minden ami ki volt találva a mai napra. Hiszen még nem volt vége a napnak és reméltem attól még jól érezhetjük magunkat!

Jaj a fejecskémnek!

Szórakozottan néztem Noelt, aki nagyon elgondolkodva készítette a művét én pedig egyre kíváncsibb lettem, hogy vajon mi kerül a fába. Mivel nem volt jobb ötletem és nem hagyta, hogy lessek ezért arról meséltem neki, hogy mennyire elszúrnám, ha ilyennel próbálkoznék... Ebben abszólút biztos voltam, hogy ha én csinálnék ilyet akkor ez az egész már lángolna, mi meg menekülnénk mintha az életünk múlna rajta, ami valljuk be ebben a helyzetben igen is azon múlna. Noel végül szabad rálátást biztosított a művére, én pedig a szó eléggé szoros értelmében a nyakába ugrottan. Valahogy engem nagyon könnyű volt meglepni, vagy ha pontosabban akarom mondani elbűvölni, pláne az ilyen dolgokkal, de legyen arra írva, hogy éppenséggel nem nagyon barátkoztam azelőtt sok velem egykorú gyerekkel és ez amit csinált azért eléggé lenyűgözött engem.
- Te jó ég Noel! Ez mesés! - mondtam meghatottan ölelve a fiút. - Köszönöm! - mosolyogtam rá, majd ráeszméltem, hogy ez így eléggé meglepő lehetett a számára, némileg elpirulva húzódtam vissza és egy kissé a hajam mögé rejtettem az arcom zavaromban. Persze amit mondott arra odafigyeltem, de valahogy az a pír csak nem akart eltűnni. Megpróbálkoztam a lehetetlennel, azaz azzal, hogy rápillantottam és próbáltam nem figyelembe venni, az előbb történteket és inkább arra válaszoltam amit mondott.
- Majd lesz rá lehetőséged, gondolom egy órán biztosan össze fogunk futni. De amúgy kedves tőled, hogy megvigasztalnál, mert ha mások előtt csinálom teljesen kikészülök tőle... - feleltem őszintén és rámosolyogtam, mert elmesélte, hogy ő pedig pont órán bénázik.
- Jaj! Abban, ha szeretnéd segítek neked, eddig a bájitalokkal még nem volt bajom! - nevettem fel és barátságosan vállba bokszoltam, majd rámosolyogtam hálásan, mert sejtettem, hogy azért mondta el, mert azt akarta, hogy felviduljak, ami nagyon édes dolog volt tőle. - Habár a szerencselét nem próbáltam még csak úgy előállítani, de amíg nem voltunk abban a szobában addig azon voltam, hogy mondjuk egy Veritaserum nem lenne rossz.. most már inkább nem szeretnék... - mondtam vágva egy grimaszt. - Még jó, hogy veled futottam össze! - néztem a szemébe. - Habár az egy elég vicces találkozó volt, de legalább nem felejtjük el! - tettem hozzá és meglepetten néztem őt, amikor megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Elgondolkodva néztem rá, de a szavak helyett a drága pocakom adta a tudtomra épp most, hogy elfelejtkeztem az evésről. Na szuper! Most még jobba zavarba jöttem, így csak egy bólintásra futotta, és arra, hogy eltakarjam előle a arcom. Valószínűleg most ki fog nevetni, de e azért egy elég kínos pillanat volt!
- A konyhára szeretnél menni? Úgy tudom remek ételeket adnak ott, ha betévedsz oda! - kissé hadarva nyögtem ki ezeket a szavakat, mert eléggé avart, hogy pont most kellett korognia a gyomromnak. Buta, buta korgó pocak!

Jelmezem
Mattnek is épp annyira tetszett ez a helyzet mint nekem, habár más okokból kifolyólag, de együtt mulattunk az eredményeken!
- Hát... én örülök neki! Legalább nem hódít egy újabb lányt! - ingattam a fejem, mert reméltem azért egy tanárral csak nem. Habár Dió az Dió! Szórakozott mosollyal bólintottam, mert tényleg remek szavazás volt. Megtapsoltam a színpadra érkezőket és mamit, majd felvetettem neki, hogy menjünk thesztrált simogatni, meg dementorozni. Mind a kettő érdekes volt, de úgy voltam vele, hogy nem tudtam dönteni melyiket nézzük meg előbb azonban hamarabb. Habár mivel a theszik nem itt voltak, mármint a közelben ezért a dementoros standra esett elsőre a választásom.
- Akkor nézzük meg őket! - mondtam lelkesen- A dementoroknál, aztán menjünk a rétre a thesztrálokhoz. - mosolyogtam rá és a fiút néztem, akinek gondja akadt a kontaktlencsével. Nem sietettem, hiszen ráértünk és amúgy sem volt baj, hogy egy kicsit eltöltjük az időt.
- Ugye nincs baj? - kérdeztem, mert ha igen, szívesen lemondtam volna a thesztrálokról és a dementorokról is. Nem az a lényeg, hogy csak nekem legyen jó ez a egész. Aggódva néztem Mattet, de végül sikerült kiszednie a lencsét én pedig őt figyeltem, majd körbepillantottam a helységben. Hát innen nehezen fogunk kijutni, nem éppen kevés ember döntött úgy, hogy bent tölti az estét, ezért úgy láttam, hogy inkább a végére tartogassuk a dementorokat. A rét talán nincs ennyire tömve.
- Tudod mit? Inkább menjünk ki, persze csak ha minden rendben és szeretnél még kimenni. - mosolyogtam rá, majd újra felpillantottam és a tanárokat szemléltem, persze volt itt rengeteg olyan ember akit látásból sem ismertem, de olyanok is akiket meg igen, sőt még Adam is itt volt. Visszanéztem Mattre és őt figyeltem. Igazán érdekelt mit is gondol, mit szeretne ő csinálni, vagy hogy mennyire érzi jól magát a társaságomban, de eddig úgy tűnt, hogy jókedve van, ám azért sosem tudhatja az ember... Enyhén oldalra biccentettem a fejem és továbbra is őt szemléltem, hogy hogyan tovább.

Mert olyan ari vagy
Az a kínos pillanat koronázta meg az egész napomat. Egyszerűen miért nem jutott az eszembe, hogy ne reggeli nélkül induljak el. Na persze ez semmit sem jelentett, sőt  nálam még kevesebbet, mert ha nem jut eszembe akkor addig nem eszek, amíg nem figyelmeztet rá a kedves szervezetem, hogy szüksége lenne némi tápanyagbevitelre. Szerencsémre nem nevetett ki és ki sem cikizett azért, mert ez történt amiért hálás voltam neki. Feldobtam a konyha ötletét, hiszen ott tényleg lehet enni. Persze a drága kitalálta, hogy rendbe szedi magát amin mosolyogtam.
- Oké, akkor szedjünk téged rendbe egy kicsit, mit szólsz? Habár nekem tetszik! - jelentettem ki, majd vidáman keltem fel a kényelmes helyemről és újra rápillantottam a Catra amit odaírt, majd Noelre vissza aztán odamentem hozzá és megigazítottam a haját, nagyjából, hogy ne nézze ki úgy, mit egy bagolyfészek.
- Tessék ezzel megvolnánk! - mondtam vidáman, majd elindultam lefelé. - Ha leesnék elkísérsz a gyengélkedőre ugye? - kérdeztem felnevetve és lemásztam a létrán, vagy mi volt az. Minden egyes fokot megterveztem, mert féltem, hogy leesek és akkor tényleg ott fogunk kikötni, nagy szerencsémre. Leérve felnéztem, hogy jön-e Noel, majd felkiáltottam neki.
- Verseny a bejáratig! - kiáltottam lelkesen és elrajtoltam. Lehet, hogy nekem volt előnyöm, de neki persze könnyebb lesz beérni, mert én annyira tökéletesen nem tudom az utat kifelé. Végeredményképp nem volt nehéz odajutnom, mert megjegyeztem nagyjából az utat vissza, így viszonylag hamar, viszont kifulladva értem oda és elsőként.
- Ez az! - leheltem lelkesen és leültem megvárva míg Noel drága odaér hozzám. Akkor rávigyorogtam és büszke voltam magamra, mert sikerült felfutnom idáig és nem előzött be.
- Ez jó volt! - mondtam még egy kissé szapora lélegzetvétel kíséretében. - Viszont, éhesebb lettem tőle. Be tudnék kapni egy egész farkasfalkát! - nevettem el magam és a fiút néztem. Hamar megkedveltük egymást és már most a legjobb barátomként néztem rá, hiszen kiérdemelte ezt a címet.
- Na mond csak, te tudod merre van a konyha? - kérdeztem, majd ha választ kaptam rá követtem a fiút oda ahova indul. Az se zavart volna, ha nem tudja, mert vele szívesen bolyongtam volna a tanoda falai közt.

Asztrológia tábor, Budanekeresd
A terv, hogy elmegyünk táborozni egy kicsit és nem a tanoda falai között töltjük az időt a végeláthatatlan jegyzeteléssel, számomra maga volt a megváltás. Ugyan szerettem bent ülni órán és jegyzetelni, de néha bármelyik diák úgy érzi, hogy jobb odakint és miért ne lehetne egy órát odakint megtartania egy tanárnak, vagy távol a sulitól. Szóval ez az eset, hogy eljövünk a tanodából egyenesen ide, nagyon feldobta a napomat. Már előtte tudtam róla, hiszen Várkonyi tanár úrnak vagyok a tanársegédje, ezért nem volt meglepő dolog, hogy elsőként részesültem az ötletéről. Odáig voltam, na és vissza, hiszen még sosem voltam Budanekeresden és amúgy is egy remek ötlet volt a részéről. Már az indulás előtti napon is szinte visszaszámoltam a perceket, habár ezzel az izgalommal együtt járt egy másik is. Most voltam először jelen egy ilyen órán és még ráadás, hogy tanársegédként kell részt vegyek rajta, ami szerintem hatalmas felelősség volt. Egy kissé, hogy úgy mondjam paráztam, mert féltem, hogy elrontok valamit és akkor leégetem magam. Az indulás napján hatalmas idegesség lett úrrá rajtam attól a pillanattól fogva, hogy eldöntöttem felkelek. Egész egyszerűen szólva nem volt szép ébredés, mert az este alatt körülbelül egy órát aludtam békésen, a többiben hol fent voltam és hallgattam a macskám, a kiscicái és a szobatársaim halk neszeit, így reggelre olyan voltam, mint valami élőhalott. Időben akartam érkezni, ráadásul korán keltem, így volt időm, hogy végigsimítsam az én hatalmas szívű pajkos macskámat. A kiscicákhoz még nem értem hozzá, mert az lehet, hogy Sierra az én macskám, de néha kétséges ki a főnök kettőnk közül. Szórakozottan néztem a négy szőrcsomót a kosárkában és elléptem onnan remélve, hogy nem ébresztettem fel egyiket sem, mert akkor az egész szoba fel fog kelni, ha ezek nyüszögni kezdenek itt nekem. Az öltözködésben rekordot döntöttem magamhoz képest. Szórakozott mosollyal az arcomon szedelődzködtem össze és szedtem rendbe magam, majd végül amikor menni kellett a cuccaim felkapva siettem ki a szobából. Az utat elég különleges módon tesszük meg, mert a Hopp hálózatot használjuk. Már volt részem efféle utazásban, ezért emiatt nem aggódtam, maximum akkor fogok, ha Budakeszit mondok, vagy ilyesmit. Felnevettem és egy kicsit jobb kedvem is lett a gondolattól. Mondjuk vicces lenne, ha pont én lennék ennyire béna! Végül odaértem a találkozóhelyre és a tanár úrra néztem, majd mosolyogva odasétáltam hozzá és köszöntöttem. Miután megbeszéltük hogyan legyen, megkezdtük az „utazást”. Szerencsére senki nem ment Budakeszire, vagy Buda-akárhova ami jó volt! Meg is könnyebbültem, mikor Zoltán tanár úr is átért és ezzel egy kicsit oldódott az izgalmam is, mert ő róla biztosan tudtam, hogy kézben tudja tartani a helyzetet, ha arra kerülne a sor. Én lehet, hogy bepánikolnék... Amint átért rögtön azt mondta nekünk, hogy foglaljuk el a szobákat. Több se kellett! Nem akartam, sokat vacillálni a dolgon, ezért így is tettem és szépen lepakoltam a cuccaimat és elrendeztem úgy, hogy bármikor bármit megleljek, ha szükségem van rá. Szerencsémre nem az a típus voltam aki egy hétre elhoz magával annyi cuccot amellyel egy hónapot is átvészelhetne, ha akarna. Mikor végeztem a kipakolással eltűrtem egy előre hulló tincsemet és apró bólintás kíséretében hagytam el a szobámat, mert ki akartam ismerni a helyet, sőt meg akartam nézni mindent, ami belefér az időbe anélkül, hogy össze kelljen szedni valahol, mert sikerült eltévednem... Na és még beszélni szerettem volna azelőtt a tanár úrral, mielőtt mindenkivel találkozunk. De még volt időm, amit ki is fogok használni!

Elmosolyodtam amikor Mat azt mondta, hogy hallott már a nőcsábász életviteléről és egy bólintással adtam a tudtára, hogy helyes az információ. Felvetettem az ötletet, hogy menjünk thesztrált simogatni, aminek láttam, hogy ő is örül, így még jobban tetszett mint előtte. Aztán persze jött az eset és Matt szenvedett egy keveset a kontaktlencséjével én pedig aggódva kérdeztem rá, hogy nincs-e esetleg gond. Persze kaptam magyarázatot arra, hogy mi a baj egy kicsit értetlenül álltam a dolog felett, tekintettel arra, hogy én nem voltam szemüveges sohasem, így kontaktlencsére sem volt soha szükségem.
- Hát, ezt nem nagyon tudom milyen, de biztosan kellemetlen érzés... - jegyeztem meg és őt figyeltem. Amikor végül összehozta a dolgot elindult a stand felé, de felvetettem neki a thesztrálokat, mert egy kicsit kezdett klausztrofóbiám lenni a tömegtől. Elismerte, hogy tényleg sokan vannak amire egy bólintás volt megint csak a válaszom, mert a tekintetem közben a tömeget fürkészte, de kezdett  zavarni a sok ember látványa, így visszatekintettem rá, aminek az lett a következménye, hogy Matt nevetni kezdett. Felvontam a szemöldököm és meglepetten néztem rá miért nevet, de végeredményre sikerült engem is nevetésre sarkallnia. Legalább jól szórakoztunk, amit a fiú ki is jelentett egy vigyor kíséretében.
- Szuper! Ennek csak örülni tudok. - mondtam, majd kifelé indultam kerülgetve a társaságot, itt-ott megállva, mert páran éppen elhaladtak előttem. Persze a végére csak sikerült kijutnom a teremből és a folyosón vettem egy mély lélegzetet csak úgy magam elé motyogva.
- Egy kis csend... - körbepillantottam, majd Mattre emeltem a tekintetem és rámosolyogva kiindultam a rétre, de rájöttem, hogy ebben a ruhában egy kicsit, hogy úgy mondjam fáznék. Szórakozottan ráztam meg a fejem és hirtelen megálltam, majd Mattre pillantottam.
- Én valószínűleg, ha kimegyek bekapok egy kiadós megfázást... - jegyeztem meg szórakozottan. Ez rám vall, ha akarok valamit akkor beüt a guta. - Mit szólsz az erkélyhez? Onnan rálátásunk lenne mindenre. Na és útközben szerezhetnénk egy pulcsit! Vagy most elrohanok... - néztem rá az ajtó előtt állva, majd elmosolyodtam. - Várj egy picit! Mindjárt visszajövök. - siettem el a Rellon felé, hogy szerezzek egy pulóvert magamnak. A szobáig szinte száguldozva tettem meg az utat, így nem volt csoda, hogy egy két diáknak ez nem tetszett, de nem tudtam foglalkozni velük. A szobába érve gyors lekaptam a kabátom a fogasról, majd  visszafutottam egészen Mattig. Most én voltam aki lihegett, így kellett pár másodperc, amíg ki tudtam nyögni valamit is.
- Mehetünk! - mondtam próbálva rendbe szedni a légzésemet és amikor sikerült a folyamat, akkor elindultam az erkély felé. Ugyan így már kimehettünk volna a rétre is, de valahogy már nem kívánkoztam ki oda, mert láttam pár párocskát akik kifelé tartanak a rétre. Most semmi kedvem nem volt az emberi társasághoz, leszámítva Mattet. Ezért tűnt jó választásnak az erkély. Rálátásunk nyílik majdnem mindenre és senki más nem lesz ott nagy valószínűséggel. Pont a megfelelő hely volt, legalábbis egy kis nyugalomhoz. Reméltem ő is így fogja gondolni a dolgot és nem csak én vagyok ennyire akaratos.

Annelie Freya Blomqvist
Az előadás *__*

Sosem gondoltam volna, hogy egy nap eljövök ide, ráadásul Annelievel együtt, de most megtörtént és boldogabb nem is lehettem volna, mint most. Még sosem voltam egy előadásán sem, ezért nem volt meglepő, hogy izgultam, mivel ma ő lépett itt fel és én csak elkísértem és támogattam ahogy tudtam, ami azt jelentette, hogy jelenleg vártam, míg elkészül. Nem voltam teljesen türelmes, mert nagyon kíváncsivá tett a dolog, így tűkön ültem, hogy mikor fognak a végezni. Egy kis időre persze lefoglalt, hogy a cirkuszi tagokat néztem, de azért nem eléggé ahhoz, hogy ne tűnjön fel az idő múlása. Mikor az anyja elhúzta a függöny máris hegyeztem a fülem, de sajnos svédül egy szót sem tudtam volna kinyögni, nem hogy megérteni amit mondanak. Az alsó ajkam harapdáltam, majd újra az elhaladó embereket néztem és vártam, hogy Anne kész legyen végre és láthassam. Újra a függönyre emeltem a tekintetem és ő pont ekkor húzta el. Elmosolyodva pillantottam rá, majd csodálkozva néztem végig rajta. Persze rögtön megmondta, hogy ő az, de sejtettem még így is, hiába volt barna a haja, viszont ez így egyben egy mestermű volt. A smink, a ruházat! Minden elismerésem az anyukájának... Ha lesz időm megmondom neki, vagy megkérem Annet, hogy tegye meg helyettem.
 - Hűűű...! - ez volt az első amit ki tudtam nyögni, így megköszörültem a torkom és korrigáltam. - Szerintem szuper lett! Komolyan! Nagyon jól áll! - lelkesen és őszintén mondtam, mert így gondoltam. Kellett vetnem rá még egy pillantást és másodjára is úgy gondoltam, ahogy az előbb, sőt minnél többet néztem, annál jobban nézett ki. Ez az egész így tökéletesen állt neki, mintha rászabták volna! Elmosolyodva pillantottam rá és elkezdtem volna áradozni újra, de rákérdezett, hogy Máté hol van. Zavartan körbepillantottam, majd vissza rá és megráztam a fejem, hogy nem tudom.
 - Nem tudom... - mondtam őszintén, mert ez volt az igazság. Újra végigtekintettem a körülöttünk lévőkön, de nem láttam sehol. - Biztos itt van valahol a közelben! - mondtam megnyugtatásként, de azért újra körbekémleltem, hátha kiszúrom.

Keith D. Kenway
egy szabad hétvégén... ^^ † Ruha

Végigsétáltam a kirakatok között és a kezeim próbáltam felmelegíteni, mert magamhoz hűen a szobában felejtettem a kesztyűm. Nem meglepő, szokásommá vált elhagyni a dolgaimat, így most sétálhattam kesztyű nélkül a faluban. Persze szerezhettem volna, de már vettem pluszba nemrég egyet, így nem akartam megint venni, mert a végén lesz egy halom. Érdeklődve pillantottam az egyik kirakatra amit kiszúrtam, majd egy sóhajjal álltam meg előtte és azon töprengtem betérjek, vagy inkább ne. Egy ideig így ácsorogtam, de végül megrázva a fejem léptem egy lépést hátra sikeresen nekiütközve valakinek.
- Bocsánat! - mondtam, ő pedig maga elé motyogva ment tovább. Néztem egy darabig merre megy, majd én is elindultam a vendéglátó negyed felé. Lassú, nyugodt lépésekkel haladtam a kitűzött cél felé és közben a gondolataimba temetkeztem. Nem igazán vettem tudomást a körülöttem lévőkről, nem is emlékeztem volna azokra az arcokra akik mellett elmentem, ha vissza kellett volna idézzem őket. Nem túlzottan zavart a dolog. Viszonylag hamar ideértem a negyedbe, de ki se gondoltam, hogy mit is akarok itt csinálni. Mivel nem volt jobb ötletem, így betértem a csárdába, habár eddig sosem jöttem be, mert eléggé bizarr alakok járkáltak errefelé. Körbepillantva ez a dolog nagyrészt igaznak bizonyult tekintettel arra, hogy vagy három alakot szúrtam ki, akikkel biztosan nem kezdeményeznék még beszélgetést sem. Az alsó ajkam beharapva  néztem körbe jobban, majd magamra öltve egy semleges arckifejezést sétáltam az egyik  üres asztal felé, ám kiszúrtam  valakit, aki nem illett be a képbe, mert fiatalabb volt mint a bent ülők nagy része és még az is rátett, hogy valószínűleg ő is diák. Egy pillanatig kíváncsi tekintettel szemléltem, majd végül odaléptem hozzá magabiztosan.
- Szia, leülhetek hozzád? - kérdeztem meg két okból is. Az egyik az volt, hogy tudni szerettem volna kivel futottam össze, míg a másik nagyon egyszerű volt. Nem akartam egyedül letelepedni ezen a helyen sehová sem, mert nem ismertem túl jól és jó lett volna, ha nem ülök egyedül. Vártam, hogy a fiú mit válaszol és nem ültem le. Ha hellyel kínál akkor persze lefogok, de udvariatlan lenne tőlem, ha úgy ülök le, hogy még csak engedélyt se adott rá.

Keith D. Kenway
egy szabad hétvégén... ^^ † Ruha

A fiút néztem aki köszönt nekem, miután én is köszöntöttem őt. Illedelmes volt, ami jó pont így elsőre. Persze az a vállrándítás amivel utána illetett már annyira nem, de nem zavartattam rajta magam sokáig, mert a Rellonban vannak sokan, akik így viszonyulnak az emberekhez, vagy még kevesebb, esetleg undokabb stílusban, már ha úgy tartja a kedvük. Na és én persze nem fogom érte leszólni, sem viszonozni, mert nem vagyok ilyen és nem is szokásom, maximum ha felhúznak.
 - Köszönöm! - engedtem meg magamnak egy barátságos mosolyt és miután levettem a kabátom leültem vele szemben. Ugyan még nem tudtam mit rendeljek, ezért nem kértem, helyette inkább a fiút figyeltem, aki feltűnően kifelé lesett az ablakon. Kérdőn néztem amikor sóhajtva felém nézett, majd szórakozottan elmosolyodtam a kérdés miatt.
 - Hű, kedves tőled! Mármint, hogy megkérdezel... Mert ha jó a tippem, akkor te is Rellonos vagy. - mondtam őt nézve, majd egy kissé hátradőltem a székben. Igazából biztos voltam benne, mert az ilyen fiúk mit ő, a stílusa és úgy az egész lénye olyan volt, mint a többieké akiket ismertem a házból. Persze nem szó szerint, de megvoltak benne azok a vonások, ami miatt erre tudtam következtetni. Higgadtan kezdtem dobolni az ujjaimmal az asztalon, mert már nem voltam annyira zavarban, ha egy ismeretlennel találkoztam a suliból.
- De a kérdésedre válaszolva, igen kérek... - néztem el a pult felé. - Te mit iszol? - érdeklődtem kíváncsian, de azért próbálva leplezni az érdeklődést. Legfőképpen azért kérdeztem meg tőle, mert akkor talán felajánlja, hogy kér nekem egy ugyanolyat, mint amit ő ivott és nem kell nekem kitalálnom mit kérek, na meg kíváncsi voltam, hogy ő mit iszik. Az asztalra emeltem a tekintetem és azt tanulmányoztam elmélyülten pár másodpercig. Egy idő után persze feltűnt a dolog, így újra az arcára emeltem a tekintetem, majd a kezem nyújtottam egy kézfogásra némileg ráhajolva az asztalra.
- Catherine Alexis Rawen – mutatkoztam be neki illedelmesen. - De persze hívj Catnek, vagy ahogy akarsz, nincs megszabva. - mondtam továbbra is nyújtva felé a kezem, majd ha elfogadta, vagy legalább válaszolt, akkor visszaültem szépen a helyemre és elkényelmesedve néztem felé, várva mit mond.

Dwayne Warren & Keith D. Kenway
Egy elég kellemetlen helyzetbe kerülve...

Sok mindenre számítottam amikor leültem ide, de arra nem, hogy Whiskyvel fognak megkínálni. Ráadásul egy elsős!... Vannak még meglepetések a világban és ez is ahhoz írható fel. Keithet néztem, akitől ugyan kedves dolog volt, hogy hozott, de nem szeretem a Whisky-t, sőt a suli szabályzata kimondja, hogy nem lehet inni a fiatalkorúaknak. Prefektusként meg aztán... pláne nem kellene ilyesmit tennem, mert duplán rossz, ha még én mutatom a többieknek az ilyesfajta példát. Mély sóhajt engedek meg magamnak, majd a kézfogás és a bemutatkozás után leülök és őt figyelem egy darabig, aztán az italra pillantok amit végül eltolok magamtól.
- Hát igen, még kiskorú vagyok és nem igazán szeretem az ilyesfajta italokat... - jegyzem meg felé pillantva, majd átgondoltam hogyan közöljem vele, hogy a házirendet sértő cselekedet a szeszes ital fogyasztása, azon tűnődve, hogy talán azért mert inni, mert még nem mondták neki, vagy mert nagyon makacs fiú és szeret a szabályzat ellen véteni. Csak ezzel az a baj, hogy én emiatt most meg fogom büntetni.
- Ugye tudod, hogy mi ilyet nem ihatunk... - kezdtem bele, mert másodikos fejjel azért ezzel tisztában voltam még a prefektusi kijelölés előtt is. - Ezt tiltja a házirend és biztosan meg fogod ütni érte a... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert megláttam egy ismerős alakot felénk közeledni. Már csak ez kellett!...Oké ez a nap nem kerül fel a jó listámra.   A defenzor tartott éppen erre, én pedig már tudtam, hogy ezt a helyzetet biztosan nem ússza meg Keith, de még az is lehet, hogy én sem és akkor pedig felelhetek Marki bácsinál, aki valószínűleg nagyon mérges lesz rám, pedig egy kortyot sem ittam. Egy fájdalmas arckifejezéssel pillantottam az asztalra, majd magamban szitkozódva a helyzet miatt nézek fel az asztalnál megálló Dwayne Warrenre. Már egyszer találkoztam vele, így volt sejtésem, hogy mi lesz ebből az egészből. Megütjük a bokánkat, de rendesen, de ha mázlim van, akkor én nem. Amikor megszólal felpillantok rá, majd Keith felé lesek és végül vissza az előbbire jól meggondolva mit mondjak.
- Ezek közül egyik sincs a tulajdonomban. - a tekintetem újra a most megismert srácra emelem, mert így legalább össze tudtam szedni a gondolataim. - Éppen szerettem volna felhívni rá a figyelmét, hogy az italfogyasztást tiltja a házirend, azonban megláttam magát hogy jön, így még nem volt alkalmam megbüntetni érte. - mondtam őszintén, mert tényleg ez állt a szándékomban, na és az, hogy jól megbüntetem az előttem ülőt, ám sajnos ehelyett ebbe a kellemetlen helyzetbe kerültem, aminek kicsit sem örültem. - És ahogy sejtem bármit is mondok, akkor is nagy slamasztikában vagyunk... - teszem hozzá újra visszapillantva a férfira. Ahogy ránéztem rögtön úgy reagáltam, ahogy múltkor. Ha rákérdezne bármire mikor ránézek, akkor biztosan az igazat mondtam volna, de mivel most is azt tettem, így maximum elismételtem volna az előző szavaimat. Csak nehogy tényleg rám fogják hogy ittam. Még egy rivalló otthonról és teljesen össze fogok törni lelkileg. Na meg ha anyám fülébe jutna, hogy esetleg megpróbálkoztam vele ami ugyan nem igaz, de ki tudja mit mesél be magának a drága, akkor biztosan végem lenne. Bead valami javítóba, vagy még rosszabb! Még levegőt is elfelejtettem venni pár másodpercig ennek a gondolatnak köszönhetően. Inkább küldjenek büntetőre, vagy bármi, csak anyámnak ne mondják azt, hogy ittam, mert ő képes a hamis feltételezés miatt is bedugni egy javítóintézetbe.

Katherine Danielle Averay
Sötétedés után...

Hogy miért is sétáltam újra kint, mikor már sötét volt? Az élet tehet róla és az, hogy egyszerűen szólva elhagytam egy számomra fontos dolgot, a Londonból kapott karkötőmet, ami olyan mint Lavia karkötője, hiszen az övének a párja volt. Egész délután azt kerestem, de semerre sem leltem rá, pedig már majdnem minden utat bejártam, amire emlékeztem, hogy megfordultam ott a napokban. Tegnap este tűnt fel, hogy a sok karkötő mellett, ami a karomon van, egy hiányzik. Nem volt meglepő, hogy bepánikoltam és az sem, hogy rögtön a keresésére akartam indulni. Nem mertem volna a szeme elé kerülni azzal, hogy nincs meg. Mély levegőt vettem és felnéztem az égre. Ilyenkor haragudtam a téli időszakra, mert olyan hamar sötétedett. Nem adhattam fel, még nem, így megálltam és a pálcám előhalászva elmormoltam a Lumos varázsigét, hogy legalább lássak valamit. Körbepillantottam a területen, hogy rájöjjek hol is vagyok és rájöttem, hogy az erdő közelében álltam meg. Nem éppen a legjobb hely sötétedés után, de nemrég jártam erre, mert a faházhoz lejöttem, hogy megnézzem vannak-e új karcolások a fába vésve. Ó, a faház! Eszembe jutott, hogy talán ott hagyhattam el, ám az erdőbe bemenni, ilyenkor nem a legbölcsebb dolog egy olyannak mint én. Jó a takarodó még messze volt, de most nincs itt Noel, hogy kivezessen, ha esetleg eltévedek. Na meg már azért sem jó ötlet, mert ha találkozom valami élőlénnyel, akkor biztosan szedhetem a lábaim kifelé. Mindegy, Rellonos diákként és prefiként lehetne nagyobb önbizalmam, hiszen ez felbuzdíthatna rá, hogy minden aggodalmam ellenére bevessem magam az erdőbe és megkeressem azt a karkötőt. Egy nagy lélegzetet vettem és a fákat szemléltem, melyek magasan az égbe meredtek.
- Menni fog! Meg fogod találni Cat, szedd már össze magad! - biztattam magam és besétáltam az erdőbe. Az elején persze semmi gond nem volt, nem ijedtem meg, ám ahogy haladtam beljebb, úgy tűnt el az önbizalmam is minden egyes lépésnél egyre jobban. A végére minden egyes ágreccsenés, furcsa zaj, vagy éppen a szél süvöltő hangja megijesztett, így a lépéseim sietőssé váltak, na és a szívem is a torkomban dobogott. Teljesen beparáztam, nem is tudtam igazán, hogyan jutottam el a fához. Sokkal barátságtalanabb volt az egész erdő a számomra éjszaka, pedig nem voltam annyira ijedős, ha az erdőkben kóboroltam odahaza. Azonban ez most más volt, ez nem az a biztonságos erdő, ahol eddig megfordultam, hanem az ahol bármilyen ijesztő lénnyel összeakadhatok aki lehet, hogy megtámad, vagy meg is öl. Gyorsan kapkodva eltettem a pálcám, majd felkapaszkodtam a faházba és bevetettem oda magam kapkodva a levegőt, hála annak, hogy egy újabb ágreccsenést hallottam.
- Hogy az a jó... - haraptam el a mondatot és néztem vissza oda, ahol nemrég álltam, de nem volt ott semmi, ám nem bíztam el magam. Biztos voltam benne, hogy valami itt van az erdőben és még bajt hozhat a fejemre. Hetedik érzék? Vagy a hatodik? Nem is tudtam igazán, de azt igen, hogy nem volt jó ötlet ilyenkor az erdőbe jönnöm.

Katherine Danielle Averay
Sötétedés után...

A tekintetemmel kerestem az esetleges vadakat, de ehelyett egy halk mondat volt az, ami kiugrasztott majdnem a faházból, sőt még egy sikkantást is megengedtem magamnak. Egy fordulattal lestem körbe a sötétségbe és a pálca már a kezemben volt, hogy megvédjem magam. Na persze, a reflex! Ha az a valaki tudta volna, hogy egy kis fényen és a lebegtető varázslaton kívül mást nem is merek nagyon használni, mert valaki biztosan megsérül... A sarkot fürkésztem ahonnan jött a hang, ám az egész testem merev volt, ugrásra kész, hogy elmeneküljek, ha kell. Az a valami a sarokban megmozdult, majd közelebb sétált, így valamennyire kivehettem, hogy egy emberi lénnyel van dolgom, nem pedig egy kentaurral. Jó, ez buta egy gondolat volt, mert szegény hogy jött volna fel ide, de jelenleg örültem annak, hogy nem egy szörny az, aki miatt aggódnom kell. Ám, ahogy megfigyeltem jobban a mosolyát, de legfőképpen az arcát, rájöttem, hogy sajnos nem egy kedves iskolástársammal van dolgom aki szintén a faházat kereste fel, hanem egy olyannal, akivel utoljára a kastélyban akadtam össze, habár az sokkal öregebb volt. Az a tekintet és az arca, a fehér bőr... nem volt nagy agytörő, ha az ember elhiszi, hogy egyszer már találkozott valaki ilyesmivel.
- Öhm... - szólaltam meg végül, majd megköszörültem a torkom, mert nem tudtam, hogy mit mondjak hirtelen. - Hát... én! - nyeltem egy nagyot, majd a lélegzetemet próbáltam rendbe szedni. - Egy karkötőt keresek. - néztem felé, de a pálcát nem tettem el. - Te.. szóval. Miért vagy itt? - kérdeztem tőle és megpróbáltam helyre szedni magam, kitisztítani a fejem. Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, mert egy az, hogy szép szóval sikerült halálra rémisztenie, a másik pedig, hogy általában ha sokat beszélek, akkor letámadom a másikat a kérdezősködéssel. Jobbnak láttam, ha most várok, hogy ő kérdezzen, vagy mondjon valamit, mert még egy kérdés tőlem és rögtön vagy harminc másikkal néz majd elébe, magamat ismerve.

Karácsonyi, Végzős bál - Jeges Kventin Dioméd
Haj † Viselet

Nem is hittem volna, hogy eljön ez a nap. Az egész szervezkedés a karácsonyra felcsigázta a csapatot, ezzel együtt engem is. A Dökben mindenki szívét, lelkét beleadva szervezte a bált, hogy a többieknek egy szép napot szerezhessen. A szervezkedés számomra is egy remek élmény volt és már alig vártam, hogy eljöjjön a nap. Dioméddel megbeszéltük, hogy erre a bálra kivételesen most együtt jövünk, nem pedig külön, így egy kicsit jobban izgultam az átlagosnál. Legfőképpen azért, mert ezen a bálon a fehér ruha volt a viselet, ami pedig nem éppen volt az én stílusom. Az ilyen ruhákat, amelyeket a fehér szín alatt tituláltam, azok az esküvői ruhák voltak. Persze anyámmal sikeresen leüzleteltem a dolgot, így ő segített nekem a bálra szerezni ruhát, persze miután megmondtam neki, hogy nem, nem akarok sem fodrosat, sem túl csicsás ruhát és a tiarát pedig felejtse el, mert nem szépségkirálynő akarok lenni, hanem csak helyes, vagy  legalábbis nagyjából jól kinéző egyén a bálon. Na persze, ha a szülőkről van szó, akkor beszélhetsz nekik. Mikor megkaptam a ruhát és felpróbáltam, úgy éreztem magam mint habcsók hercegnő. Még grimaszoltam is hozzá, mert amit elsőre választott egyszerűen nekem túlzottan  csicsás volt, így egy ruhacsere történt a napokban és körülbelül két napja kaptam meg a mostanit. Ez is olyan volt a számomra, amit nem igazán hordanék egynél többször, de legalább nem volt teleaggatva virágokkal meg csillogó kövekkel. Komolyan, legközelebb ráveszem magam és én megyek el, aztán valószínűleg fehér nadrágot húzok fel egy fehér enyhén kivágott felsővel! Jó, furcsa lenne, mert valószínűleg az összes lány szebbnél szebb ruhában fog megjelenni, így nekem sem lehet gatyát húznom, pláne most, hogy Dioval leszek. Csak ne essek el előtte... Ezen járt a buksim, miközben magamra vettem a fehér ruhát és a hajam is rendbe szedtem úgy, ahogy anyám mondta. Miután a formalitásokkal, vagyis a sminkeléssel is megvoltam újra ellenőriztem a kinézetemet és eldöntöttem, hogy tudok még úgy kinézni, ahogy egy lány, vagy legalábbis egy nagyjából helyes leányzó. Az ékszereket felvéve már csak a magassarkúba kellett beleugranom, de mivel egy fehér magassarkú szandál volt, így jobbnak láttam volna, ha nem megyek fel benne, ám akkor meg az átlátszó harisnya kárára ment volna a dolog. A szépségért meg kell szenvedni! Mély sóhaj hagyta el a szám, majd felvettem a szandált is és elindultam a Nagyterem felé, ahogy az meg volt írva. Mázlimra sehol sem botlottam meg, mert már kezdtem megszokni a magas sarkakon való járást. Ahogy sejtettem, az én hős lovagom már ott állt az ajtónál és rám várt. Ki ne akarna egy ilyen romantikus pillanatot magának? Hát én teljesen felélénkültem mikor megláttam őt. Rögtön elmosolyodtam és nagyjából sietősre véve a lépteim, majdnemhogy szárnyra kapva mentem oda a fiúhoz.
- Szia! - szólaltam meg, mikor hallótávolságba értem annyira, hogy ne kelljen kiabálnom. - Remélem nem vártál sokat. - tettem hozzá és rámosolyogtam. Örültem neki, hogy kivételesen együtt jöttünk és nem külön, mert így legalább nem kell féltékenykednem. Habár semmi okom se lehetne rá, de azok a női ösztönök...

Mat Filips
A Halloween-i bál után...

Mattel nagyon jól éreztem magam, hiszen a legcukibb srác volt, akit eddig megismertem. Jó volt vele szórakozni és ahogy láttam ő is jól érzi magát velem. Persze reméltem is, hogy így lesz a dolog. Megbeszéltük, hogy nem lenne tanácsos kint ezekben a ruhában futkosni, így mind a ketten elfutottunk egy melegebb felsőért. Mire visszasiettem, addigra Matt drága már ott várt, ezért egy kicsit elszégyelltem magam a lassúságomért. Persze sietősen odamentem hozzá, majd szusszantam egy kicsit a falnak dőlve, mielőtt megszólaltam volna. Néha elgondolkodtam rajta, hogy esetleg futhatnék reggelente egy keveset, mert úgy formában lehetnék. Jó, sportolok, mert a kviddics is egy sport, de futni nem nagyon tudok hosszú távon, így jót tenne a reggeli mozgás. Kiötlöttem, hogy mi lenne, ha felmennénk az Erkélyre és a drága persze benne volt, ezért el is indultam vele. Együtt sétáltunk, de egyikünk sem szólt egy szót sem, így volt időm gondolkodni és kiszellőztetni a fejem. A bálon olyan nagy volt a hangzavar, itt pedig a csend szinte tapintható volt. Mat volt olyan kedves, hogy amikor odaértünk betessékelt az ajtón, így megajándékoztam egy mosollyal a fiút. Kint körbepillantottam és összébb húztam magamon a felsőt, mert egy kicsit még így is éreztem a hideget. Persze, ha nem lett volna rajtam, akkor ez az egész sokkal rosszabb lett volna és itt vacognék neki,.
- Ez gyönyörű... - néztem el a távolba a korláthoz sétálva csodáltam táj szépségét. Még sosem jöttem fel ide, pedig terveztem, de így, az este befejezéseként egy remek dolog volt. A korlátnak dőltem egy kicsit és ellesem a falu felé, ahol láttam a fényeket, amelyek a házak ablakain szűrődtek ki. Az egész olyan tökéletesnek tűnt, hogy most először éreztem úgy magam, hogy nem hiányzik a családom, mert mindenem megvan itt, amire szükségem lehet. Barátok, Testvér és még rengeteg diák, akiket megismerhetek. Alig vártam, hogy jobban beilleszkedhessek közéjük.

Karácsonyi, Végzős bál - Jeges Kventin Dioméd
Haj † Viselet

Az egész készülődés úgy tűnt megérte, mikor megláttam Diót. Olyan volt, mint egy herceg, ahogy ott állt és várt rám. Igyekeztem nem ujjongani, nem a nyakába vetni magam és a legkevésbé sem az idegeire menni. Mesélte, hogy ezután hazamegy és összeházasodik Karinával, aminek örültem egy kicsit, mert reméltem boldogok lesznek és ez azért szerintem nagyon romantikus dolog volt, de azért az öröm mögött a bánat is jelen volt, hiszen szerettem Diomédet a magam módján. Hiszen ő az első szerelemem... Odaérve hozzá még mielőtt újra volt az ellenemre, mert örültem neki, pláne a csóknak. Ennek a fiúnak mindig sikerült elkápráztatnia, vagy éppen elcsavarnia a fejemet, újra és újra. Azért abban biztos voltam, hogy ez a képessége nem csak nálam működött, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy csak én vagyok ilyen könnyedén elhódítható típus. Mondjuk Dióméd az első fiú, akibe beleszerettem és ez azért nagy szó volt, akárhogy is nézzük. A dicséret, hogy gyönyörű vagyok egy enyhe pírt csalt az arcomra, főleg mikor hozzátette, hogy komolyan, mivel miatta csinosítottam ki magam ennyire. Ha mondjuk valaki mással jövök, akkor biztosan nem szenvedek ennyit azzal, hogy minden abszolút szuperül álljon rajtam és még az is lehet, hogy az első ruhát se küldöm haza, esetleg lehet el se jöttem volna, mivel ez az egész bál egy kicsit romantikusabban hangzik, mint a Halloween-i volt. Azonban az is egy remek szórakozás volt, mert a végén ugyan nem néztük meg Mattel a thesziket, sem a dementorokat, de azért jól mulattunk.
- Köszönöm! Mármint a bókot. - mondtam az arcát nézve, az alsó ajkam beharapva. Akárhogy is, ez a srác megdobogtatta a szívemet, ám tudtam, hogy sohasem lehet igazán az enyém... Ezzel most nem szabad törődnöm! Az mentett meg a fejrázogatástól, hogy átkarolta a derekamat és ezzel kiűzte a fejemből az efféle gondolataimat egy kis időre.
- Te is szuperül nézel ki, habár mikor nem? - kérdeztem egy mosoly kíséretében és besétáltam vele. A kérdése azonban meglepett, mert hirtelen jött és nem is igazán tudtam, hogy hogyan is érzem magam úgy igazából. Elgondolkozva pillantottam körbe, hogy úgy tűnjön, mintha a díszítést nézném, pedig valójában ezen törtem a buksim.  
- Remekül, mármint... megvagyok. - mondtam összegezve az érzéseimet, habár elég zavarosak voltak. Nem tudtam eldönteni például, hogy örüljek, vagy szomorú legyek, mert Dió hazamegy a szünetre én viszont itt leszek, mivel elterveztem, hogy nem megyek haza, mert nem akartam ide-oda utazgatni. - És te? Izgulsz? - kérdeztem és megpróbáltam kiölni a hangomból azt a kis szomorúságot, ami ezzel kapcsolatban lappangott bennem. Na persze, nem sok sikerrel... sajnos az érzelemmentesség nem az én műfajom. - Mármint, gondolom biztosan izgulsz az esküvő miatt, meg minden. – legyintettem és elnéztem tőle, hogy összeszedjem magam. Viszonylag hamar sikerült, így egy mosollyal pillantottam vissza rá. -Kérsz forrócsokit? Esetleg teát? Én személy szerint valami teára vágyom, de érdekel te mit kérsz. - elég gyenge próbálkozás volt, de legalább tereltem a témát.

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Nem éppen számítottam rá, hogy itt kötök ki a végén, de kerestem valami ajándékot a szüleimnek. Bagolyfalván már körbenéztem, de nem találtam a megfelelő ajándékot, így úgy döntöttem elutazok, de csak ezért, nem szórakozni, vagy valamelyik ismerősömhöz. Amint tehetem visszamegyek a kastélyba és megint a macskáimmal vagyok, akik biztosan várnak már rám. Megkértem a többieket, hogy vigyázzanak rájuk és mivel bíztam bennük, így nem kételkedtem abban, hogy a csöppségeknek, vagy Sierrának esetleg baja lesz míg távol vagyok. Mélyet sóhajtottam kilépve az üzletből egy táskával a vállamon, amibe az ajándékot rejtettem és körbenéztem. Persze, hogy még ekkor sem tudnak nyugodni az emberek... Most is tele volt velük minden. Nem szerettem közöttük császkálni, mert biztosan pórul járok és vagy fellöknek, vagy pedig elsodornak. Egy ideig figyeltem őket, majd határozottan indultam meg közöttük a táskám magamhoz ölelve, nehogy elhagyjam. Hiába a nagy határozottság a sok tolakodó rögtön másfelé sodort a tömegben, mint amerre terveztem, így egy idő után már hagytam, hogy sodródjak az embertömeggel. Ennek hála nekisodródtam a tizedik embernek is az utcán, aki kivételesen elkapta valaki másnak a kabátját és.. hirtelen teljesen máshol kötöttünk ki. Komolyan, eltűnt a zaj, az utca meg minden és egy nappaliféleségben találtam magam azzal a fickóval akinek nekisodródtam és azzal, akinek elkapta a kabátját. Egy kis hatásszünetem biztos volt, de aztán leesett az állam.
- Mi a... én. - becsuktam a szám és körbepillantottam. - Hol vagyunk?! Kik vagytok? Jézusom, hogyan kerültem ide! - néztem körbe újra, majd a fickóra kérdőn akinek nekimentem, mert ő talán érti ezt a helyzetet, de én biztosan nem. Hátrább léptem tőlük, pontosan egy lépést ám még mindig értetlenül álltam a helyzet felett. Hogy fogok innen kikeveredni? Kik lehetnek ezek? Mibe keveredtem már megint?! Ezek voltak az első normális gondolataim a kezdeti enyhe sokk után.

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

A helyzet az volt, hogy leteremtettek. Hát, nem pont erre számítottam, mert jobban örültem volna egy egyszerű magyarázatnak, hogy mégis mi az istenbe keveredtem bele, de arra várhattam. Mire válaszoltam volna, vagyis őszintén szólva megmondtam volna a magamét, addigra visszafordult a fickó felé. Oké, ha figyelek felfogom azt, hogy miről is van szó, ezért vártam a leteremtésével. Annyi esett le, hogy valamit vissza akar szerezni a srác a fickótól és hogy nem tud hoppanálni, így a fickónak kellene visszavinnie minket, csak az meg nem akart, ráadásul azt mondta, hogy tűnjünk el. Na hát ez remek... Lehiggadtam viszonylag hamar és éppenséggel előszedtem a pálcám. Én komolyan elátkozom ezeket, én komolyan... Ez járt a fejemben, de sajnos újabb problémába ütköztünk, vagyis csak én. Az első az volt, hogy beszólt, már megint.
- Ha még egyszer azt mondod, hogy idegösszeomlást kapok én esküszöm elátkozlak! Nem fogok idegösszeomlást kapni, csak meglepett a dolog, oké? Bocsi a kiakadásért, de nem vagyok egy olyan lány, aki sipítozik, csak mert...mert na! -mérgesedtem fel, mert nem sipítoztam az előbb sem, hiszen teljesen normális reakció volt, szerintem legalábbis. - Ami pedig ezt a helyzetet illeti... -emeltem a srácra a pálcát, habár nem sokat tudtam volna csinálni vele, de ők ezt nem tudják és ez csak jó. Blöffölni azért még tudok és ha nem olvasnak a fejemben akkor még lehet nyert ügyem. - Szóval most szépen... - kezdtem volna bele abba a nagy mondókámba, amikor még négy ember jött be és háromnál volt pálca, na meg eléggé izmosak is voltak ahhoz, hogy ne akarjak hősködni. Ó mamám... kezd ez az egész eldurvulni.
- Komolyan. Mégis mibe kevertél bele? - sziszegtem elfojtott dühvel a pálcát elrejtve magam mögé, majd egy lépéssel félig meddig a srác mögé kerülve tettem el, de úgy, hogy könnyen elő tudjam kapni, ha szükségem lesz rá. - Én innen ki akarok jutni, szóval remélem van valami briliáns ötleted. - tettem hozzá, majd a tekintetem az újonnan érkezőkre emeltem. Ha kell én kiverekedem innen magam, ebben biztos voltam. Nem itt és nem most fogok más buta üzletei miatt meghalni. Felmértem a környezetemet jobb ötlet híján, de azért minden rezdülésre próbáltam odafigyelni, nehogy lemaradjak valamiről. Az adrenalin persze ilyenkor jól jött, szóval eléggé küzdött bennem az élni akarás ösztöne, pedig még nem történt semmi, ám a három fickó jelenléte elég volt hozzá, hogy ez megtörténjen. A srácra pillantottam, hogy mégis mihez is fogunk így kezdeni, mert nekem nem sok ötletem volt és mivel ez az ő sara, így jobb ha megvárom mit lép, mert azért mégis csak egy nálam idősebbről volt szó, aki több varázslatban jártas mint én. Legalábbis reméltem, hogy előáll valami remek és erős varázslattal, habár ki tudja, nem igazán tudtam eldönteni, hogy miben jártas és miben nem. Még csak a nevét sem tudtam...

Aaron E. Blake
Szalamanton, A téli szünetben † Ruha

Na, tényleg slamasztikában vagyunk és az még nekem is leesik, hogy nem egy kisebb fajta kis összeröffenésre jöttem el véletlen, hanem egy nagyobbra és veszélyesebbre. A fiú válasza pedig nem éppen kielégítő.
- Egyszerű? - kérdeztem fojtottan. - Ha nem vennéd észre három izomember kivont pálcával akar minket elátkozni és ez a te munkádnak köszönhető. Mindegy, csak jussunk ki élve. - sóhajtottam egy aprót, majd összeszedve magam valamennyire a kopasz fickóra emeltem a tekintetem, aki méregetni kezdett. Tudja kit méregessen... Jobb ötlet hiányában a fiúra pillantok újra félig meddig a takarásában és megkérdezem, hogy esetleg nincs egy frappáns ötlet a tarsolyában, de nem tudja befejezni a mondatot, mert egy átok csapódik felette a falba. Nem rezzenek össze, már rájöttem, hogy ezek itt nem lesznek olyan kedvesek és csak úgy kiengednek... Mivel nem sokat tudok tenni a fickóra emelem a tekintetem aki közben megszólalt. Az a mosoly egy hétig a rémálmaim főszereplője lesz, az tuti! Már éppen szólásra nyitnám a számat, hogy akkor se mondanám meg a nevem, ha megpróbálna megölni, amikor a srác kijelenti, hogy ő a bátyám. Mázlimra sikerül semleges arckifejezéssel elfogadnom az új helyzetet. Szóval Kovács Gabriella vagyok... szuper. Mondjuk nem is olyan rossz név! Elrendezve magamban a dolgot a fickóra tekintek aki aranyomnak hív. Biztosan meg fogom fojtani!... Elmosolyodok halványan, magamra erőltetve egy teljesen ártatlan arckifejezést, olyat amivel megszoktam győzni a szüleimet, hogy én abszolút jó kislány vagyok, nem fiúzom, nem rosszalkodom.
- Hát tudja... - mondom és a „bátyámra pillantok” - Igazából csak véletlen keveredtünk ide, mert a nagy tolongásban nekünk jött az a fickó. - mondom és arrébb lépek amit nagyjából mindenki figyelemmel követ. A fickó megint elkezdett vizslatni, ami zavar, de amennyire lehet figyelmen kívül hagyom és rápillantok, majd a többiekre. - Muszáj ezt? - kérdeztem a rám szegeződő pálcákra mutatva. - Igazán, nem akarunk mi rosszat. - mondom abszolút őszintén előadva az ártatlant, pedig ha közelebb jön akkor szívesen középen küldöm úgy, hogy biztosan érezze a sarkaimat. Mivel a kopasz fickót nem zavarja arrébb sétálok újra felérve a helyet és arra nézek, akinek hála idejutottunk, de ő meg se mukkan. A kopasz is ráemeli a tekintetét, majd int az embereinek, akik elvesznek tőle egy kesztyűszerűséget. Aha, akkor tényleg az amire gondoltam, valami értékes ereklye lehet... most komolyan, egy kesztyű miatt kerültem bele ebbe az egészbe. A kopasz elveszi a kesztyűt, majd intett az embereinek azok pedig körülállják a férfit. Én az előzőn tartottam a tekintetem és kíváncsian néztem a kezében lévő tárgyat. - Az micsoda? - érdeklődtem csak úgy semlegesen, de ezzel újra magamra vonom a vezetőjük figyelmét és kapok egy elég érdekes pillantást mellé. Nem mond semmit, csak felém lép, én pedig egyet hátra. Végül megáll és felnevet, majd az eközben siránkozó ember felé tekint és csak annyit mond. - Öljétek meg! - na itt volt az a pont, amikor újra a bátyuskám felé tekintettem, mert nem sok ötletem volt. A három el volt foglalva az üvöltő férfivel, a kopasz meg újra velem. Remek, lehet nem volt jó ötlet ennyire rám terelni a figyelmét. A kesztyűre pillantok a kezében, aztán vissza az arcára és hátrálok még egy lépést. Már csak egy lépésem van, aztán a fal és közé szorulok. Gondolkodj Cat!...

Karácsonyi, Végzős bál - Jeges Kventin Dioméd
Haj † Viselet

Ez az egész, teljesen felforgatta a dolgokat bennem, pedig nem voltam ilyen, legalábbis én nem így láttam önmagamat. Akárhogy próbáltam kiűzni a fejemből azt ami zavart, az mindig visszatért, ezzel tönkretéve az eddigi jókedvet. Most azonban más volt, nem tehette ezt velem, hiszen itt volt Dioméd és ő nem tehetett arról, hogy házas lesz és Lavia hirtelen elutazásáról sem. Megpróbáltam rávenni magam arra, hogy a mával törődjek, ne azzal, hogy mi lesz utána, ám ez nem volt olyan egyszerű és így kerültünk ehhez a témához.
- Megértelek. - figyeltem meg a reakcióját a kérdésre. Tudtam, hogy nem örül ennek az egésznek, de azt nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy akármit is akar ő, vagy éppen én ez akkor is így lesz. - De azért kedveled őt, így azért jobb. - mondtam, ezzel lezárva a témát, mert ez a mi napunk. Nem akartam végig ezen rágódni, szerettem volna egy olyan napot vele tölteni amiben nincs szó a jövőről. Eltereltem a témát, ezzel lezárva végleg a dolgot. Dio annyira komoly válasszal állt elő az egyszerű felajánlásomra, hogy sikerült teljesen zavarba jönnöm. Felsóhajtottam és felnéztem az arcára. - Bocsi, nem akartam butaságot mondani. - mondtam őszintén. Elsétáltunk az asztalokhoz és én szereztem inni magamnak, míg ő sütit evett. Olykor rápillantottam csak úgy, nem is igazán értettem miért. Az biztos, hogy a szerelem furcsa dolgokat művel az emberekkel, ez esetben pedig velem is ez történt. Mivel szerettem a fiút, tényleg, teljes szívemből. A pohárra pillantottam a kezemben, majd letettem azt és hozzá sétáltam. - Érezzük jól magunkat! - mondtam vidáman. Az idő telt, láttam rajta, hogy tetszik neki a hely kinézete amit meg is értettem, mivel ő jégvarázsló volt. Mikor elkezdődött a végzős bál, akkor odavezetett és átölelt hátulról, ami nagyon jó érzéssel töltött el, hiszen nem is emlékszem, hogy tett volna ilyet ezidáig. Még a szívem is gyorsabban vert tőle a mellkasomban. Lehunytam a szemem és egy kis időre teljesen boldog voltam, problémák nélkül. A fiú végül bevezetett engem is táncolni, amire mázlinkra képes voltam. Nem lett volna túlzottan romantikus, ha a lábára lépek, de szerencsénkre a szüleim szerették volna, ha tudok táncolni. A vigyorát figyeltem, ami mosolyt csalt az arcomra.
- A romantikus alatt értsem azt, hogy egy kicsit nyálas? - kérdeztem kuncogva, mivel a fiúk annyira nem szerették az efféle hangulatot. Nem sértődtem volna meg, ha ezzel illeti, de azért nekem nagyon tetszett. A következő szavai azonban megdobogtatták a szívemet. - Én is örülök neki. Annyira boldog voltam, hogy együtt jövünk, hogy... - haraptam el a mondatot a szemébe nézve. - Tudod... nem tudom, hogy kimondtam-e már ezt így, vagy csak utaltam rá, de szeretlek Dioméd. - mosolyogtam rá és az ajkaira leheltem egy könnyed csókot, aztán tovább táncoltam vele. Ez az egész bál jó volt, olyan amilyenért bármelyik lány odadobná az életét is, hiszen azzal voltam akit szeretek és ez az egész helyzet mesébe illett. Szerettem volna, ha sohasem ér véget, de ez nem történhet meg, mivel az idő telik akár akarjuk, akár nem... Bár sohase lenne vége ennek a napnak.