Kamii

 Ébredés után egy ideig le sem esett, hogy ma bál lesz. Lazán megreggeliztem, furcsán tekintgettem körbe a bezsongott diákokon, és feltűnt, hogy a lányok jó része nincs ott. Mit terveznek vajon? Lerohanják az iskolát és új rendszert alapítanak, melyben unikornist fogunk tenyészteni, mint emelt óraszámú tananyag? Vagy varrunk? Te jó ég, nehogy azt akarják elérni, hogy azokat a lehetetlen ruhacsodákat nekünk kelljen elkészítenünk, mert csalódni fognak, mi meg a fejünket fogni. Cunamiszerű hajhullást eredményezne férfitársaim körében egy ilyen nőuralom. Márpedig én nagyon szeretem a hajam. Meg a tejet. A kakaót is.
 Óvatosan visszamentem a klubhelyiségbe, közben hallgatózva, hátha meghallok valami kis titkos információt, de nem. Csupán kuncogás, a "te kivel mész", és a "mit veszel fel" kérdések kombinációit tudtam kiszűrni az éterből. Fent aztán a levita toronyban leesett, hogy mi folyik itt a kiborított tökleven kívül, amibe beleléptem. A lányok sikítozva takargatták el a ruhájukat, mintha legalábbis meztelenek lennének. Pedig nem is voltak azok. Azt kiabálták, hogy nem akarják, hogy a bál előtt meglássam, mit vesznek fel. Mondtam, hogy akkor vetkőzzenek, mire megdobáltak. Ki érti a nőket?
 Közben persze leesett, hogy én is elhívtam valakit, méghozzá Kamillát, az elsős navinést. Hogy miért nem választottam valakit a levitából, vagy bárkit, akit már jobban ismertem? Passz. Ha már abban a fura szituációban szóba került, gondoltam legalább ezzel kiengesztelem. Persze biztos volt még oka, de hirtelen nem volt kedvem filozofálni.
 Na aszongya. Ruha. A lányok mindig órákat, esetleg napokat tökölnek vele. Tényleg ilyen nehéz lenne? Kinyitottam a szekrényt, kivettem egy Világosszürke inget, rávettem a V-nyakú, vörös, selymes pulcsimat, amit annyira szeretek, meg egy egy hosszú, sötétkék nadrágot és egy barna cipőt. Bohém elegancia... Azt sem tudom, azt eszik-e vagy isszák. Az eleganciát vágom, de ha bohém, akkor tuti nem kell öltöny. Ezzel az összeállítással még mehetnék színházba, de mégis olyan laza. Szerintem tökéletes. Az órára néztem, láttam, hogy még van időm aludni is egyet. Megtettem hát.
 Még viszonylag időben ébredtem, viszont elaludtam a hajam. Próbáltam rajta segíteni, de valahogy mindig kócos maradt. Mindegy, fogjuk rá, hogy bohém a hajam. Picit késésben voltam, amikor befújtam magam valami löttyel, amit Kölnben vettem még annak idején, aztán leindultam. Már az előcsarnok sarkán álltam, amikor eszembe jutott, hogy kéne még valami. Sarkon fordultam és sprintelni kezdtem. Kb negyed óra múlva megint megálltam a sarkon, hogy kifújjam magam. Mostanra a kölni illata összevegyült a saját illatommal, és saját bevallásom szerint nagyon vadítónak találtam. Bele is haraptam a kezembe, aztán laza vigyorral és hátratett kézzel odasétáltam Milla elé.
- Bocs a késésért. Mehetünk? - kérdeztem, miközben a hátam mögül egy rózsát vettem elő, és nyújtottam felé.

Kamii

 A rózsám elérte célját, látszólag a lány elnézte, amiért úgy elkéstem. Fura dolog ez a lányokkal és a virágokkal. Biztosan van bennük valami méhkirálynő ösztön. Esküszöm ezen még el fogok gondolkodni és tudományos értekezést fogok róla írni.
 Egy pillanatig kifejezéstelen mosollyal néztem a felém nyújtott kezet, aztán belekaroltam a lányba és bevezetem a terembe. Odabent hangos zene és ételek bódító illatának elegye fogadott. Már voltak bent bőven, de a keringőt még biztosan nem késtük le. Miközben lassan elindultam egy tetszőleges irányba, azon gondolkodtam, hogy miért is jöttem el egyáltalán. Ha nem hívtam volna el Millát, akkor biztosan találtam volna valami elfoglaltságot, pláne most, hogy szinte üres a kastély. Táncolni nem kifejezetten szeretek, de magamat ismerve a végén én is ropni fogom esetlen mozdulatokkal. A keringő biztos szép lesz, de amúgy csak a levitások miatt izgat. Az ételek pedig... nos az ételek tényleg felkeltették az érdeklődésem. Oda is vezettem a partneremet az egyik asztalhoz, kihúztam neki egy széket, és megvártam, hogy leüljön, majd én is helyet foglaltam.
 - Hogy érzed magad? - kérdeztem lágyan mosolyogva. - Izgulsz az este miatt? - Mondjuk nem tudom, mi miatt lehetne izgulni egy bálon. Ha egy griff tart feléd a kviddicspályán, akkor van min izgulni. Ha egy pinceszerű labirintusban ébredsz, ahol mindenféle vacak meg akar gyilkolni, akkor van min izgulni. De egy bálon? Hogy kitörik a magassarkú sarka, vagy félrenyeled a muffinod... oh, ha már muffin...
 Megragadtam egyet és beleharaptam. Nem morzsálódott, és finom volt. Talán még manószőr sincs benne.

Wolgicsapat *-*

 A párom úgy tűnt, nincs beszédes kedvében. Csupa egyszavas válaszokkal reagált a kérdéseimre, a leghosszabb mondata az: "ez csak egy bál, nem?" volt. Persze nem lehet mindenki olyan fecsegős, mint az átlag, de lassan kezdem úgy érezni, valami baja van. Remélem nem velem. Velem miért lenne baja? Jó, késtem, de azon felül megtisztelve kéne érezze magát. Igazából rendesen akadt volna lány, aki csak arra várt, hogy elhívjam. De átváltottam randomwolgiba és elhívtam Kamillát. De nem bánom, sosem bánom amit tettem. No de ha nem velem van a baj - mert velem már hogy lehetne... - akkor mi a gond?
 Éppen azon voltam, hogy megfogalmazzam ezt a kérdésemet, amikor elkezdődött a keringő. Szolid vigyorral és csodálattal figyeltem, ahogy kivonulnak a táncparkettre és nekilátnak. Főként Ruit figyeltem, nem tudtam róla elképzelni, hogy valaha is keringőzni fog.
 Sokáig néztem őket, valahogy teljesen a zene hatása alá kerültem és nem észleltem, ahogy egy lány furcsa, mániákus szemekkel közelít. Ha észrevettem volna, valószínűleg megijedek és behúzom a nyakam, mert valakit megint felidegesítettem valamivel. Aztán kezdhetek magyarázkodni. Még jó, hogy abban jó vagyok. Azonban éppen csillogó szemekkel a pörgő-forgó párokat figyeltem, miközben hátrafelé nyúlva egy újabb muffint próbáltam megkaparintani. Már éppen megcirógattam az ujjam hegyével, amikor az apokalipszis elkezdődött. A kis édes süteményem hirtelen eltávolodott az ujjamtól, lassan elkezdtem letérni az X-tengelyemről és szigorúan monoton csökkenő függvényben közeledtem az Y-tengelyemhez. Szerencse, hogy kviddicses reflexeim  vannak, így villámgyorsan megtámasztottam magam a lábammal. Ránéztem a furcsa jelenségre (aki amúgy kifejezetten csinos volt), mire az leköpött. Nem úgy, ahogy Ruival szoktunk köpködni, célirányosan és összesűrítve a cuccot, hanem porlasztva, sütivel elegyítve a nyálát. Trükkös, trükkös. Letöröltem egy nagyobb darabot a szám széléről, aztán odahajoltam az immár asztalon fuldokló lányhoz. Azon gondolkodtam, hogy megveregessem-e a hátát. Valószínűleg kiköpné az összes tartalmat az asztalra. Az addig még hagyján, de vajon utána mit akar azzal kezdeni? Áh, inkább fulladjon meg.
 Idáig jutottam a gondolatmenetemmel, aztán magamnak ellentmondva csakazértis megveregettem a hátát. Jé, Kamillát is így kellett ápolgatnom, amikor nagyon-nagyon hasonlóan odavágódtam répatortázni. Az egyetlen különbség a köpködés volt. Nem szokásom.
 - Hali. - köszöntem az apokalipszis lovasának. Mit kellett volna mondanom? Jó, mondjuk megkérdezhettem volna, hogy jól van-e. Én viszont a köszönés után csak letöröltem az arcomról a maradékot, és megpróbáltam a ruhámról is eltávolítani a cuccot. - Esetleg szeretnél csatlakozni szerény társaságunkhoz? - kérdeztem felhúzott jobb szemöldökkel és picit zavarodott mosollyal. Igazából szimpatikus volt a jövevény. Magamra emlékeztetett egy picit.

TeamWolgi *-*

 Jól tudok hátat lapogatni. Egy hét alatt kétszer mentettem meg vele egy lány életét, és most mindkét szenvedő alany itt van velem a bálon. Talán még fejlődtem is ebben a tudományomban. Hátlapogatás "leveláp". Ezt csak azért gondolom, mert ezen legutóbbi alkalomkor még puszit is kaptam érte. Jó szokásomhoz híven látványosan elpirultam miatta, bár talán nem túl feltűnő ebben a forgatagban.
 Kamilla reakciója fura volt.  Kicsit fel is húztam a szemöldököm és amolyan ejnye-bejnye pillantással néztem rá. Persze segíteni nem sokat tudott volna, de azért így kinevetni valakit, aki haldoklik, pláne úgy, hogy pár napja ő is ugyan ilyen helyzetben volt... fura. Mindenesetre nem sokat gondolkodtam rajta, mert éreztem, hogy ha most egy pillanatig nem figyelek, akkor minimum apokalipszis lesz. Mint rangidős, nekem kéne rájuk ügyelni egy picit. Viszont annyira vágyom rá, hogy szórakoztató estém legyen, és ne csak egy lassú, beszélgetős (már ha Kamilla hajlandó lenne beszélgetni) bálocska. És most valami azt súgja, hogy maradandó emlékeim lesznek erről az eseményről.
 Szóra sem érdemes - vonom meg zavartan a vállam a mentőakció felemlegetésére. Sosem tudtam normálisan lereagálni a bókokat vagy dicséreteket. - Tök mellesleg Wolgi vagyok - tereltem a témát - Ő pedig itt Kamilla.
Ebben a pillanatban egy újabb jövevény vágódott hozzánk. Szó szerint vágódott, már-már becsapódott, mint egy aszteroida. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy be van csípve, de ezt a gondolatot hamar kikergettem a fejemből. Egyrészt mert még pici, valószínűleg elsős, másrészt pedig mert megszólalt, és a hangja józanul szólt.
- Szia - néztem rá beletörődötten vigyorogva. Ez az este ilyen lesz. Remélem ilyen lesz. - Szóval ott tartottam, hogy Wolgi vagyok, ő pedig itt Kamilla.
 Ezután egy újabb süteményért nyúltam, időt engedve a többieknek a bemutatkozásra.

TeamWolgi *-*

 Érdekes érzés három lánnyal egyszerre bálozni. Minta mindet én hívtam volna el, kötelességemnek éreztem mindegyikkel törődni. És megtáncoltatni őket. Ha csak Kamillát vittem volna el táncolni, mint hivatalos páromat, a többieket magukra hagynám, azt pedig nem akarom. Nem akarom, hogy esetlegesen kényelmetlenül érezzék magukat.
 Detti felszólítására huncutan felvontam a szemöldököm, és egy félvigyorral bólintottam. Azonban mielőtt valami ötlettel előállhatott volna, megragadtam Blanka és Kamilla kezét, és ellentmondást nem tűrően a táncparkett felé húztam őket.
 - Pörögjünk! - kiáltottam Dettinek, ezzel mintegy meginvitálva őt is, hogy tartson velünk.
 Megálltam egy részen, ahol viszonylag nagyobb hely volt, így mindenki kibontakozhatott, és kiélhette mozgáshiányát mindenféle absztrakt mozdulatsorokkal. Rögtön el is kezdtem táncolni, hogy önbizalmat adjak a lányoknak, ha esetleg szükségük volna rá. Ilyenkor mindig olyan esetlennek érzem magam, de most nem ez volt a fontos. Az, hogy gentlemanként szórakoztassam a hölgyeket, azon az estén nagyobb prioritást élvezett. A ritmusérzékemmel nincs gond, így talán nem feltűnő a bizonytalanságom. Végignéztem a lányok arcán, egy-egy vidám mosolyból rettentő önbizalmat tudok gyűjteni. Beletúrtam a hajamba, picit hátravetettem a fejem és behunytam a szemem. A vidám mosolyom boldogra enyhült. Már csak egy répa kéne - gondoltam, aztán kinyitottam a szemem és egy hatalmas öleléssel magamhoz szorítottam őket, majd táncoltam tovább, mintha mi sem történt volna.

A szokásos edzés után, a monoton lépcsőkön kaptatva, zsebre tett kézzel próbáltam végiggondolni, hogy az iskola mely területén nem jártam még. Mert biztos voltam benne, hogy mindent még nem láttam, márpedig a kíváncsiságom olthatatlan. A pincében talán van még ajtó, amit nem vettem észre a sötétben, a tornyokat rendre összekeverem, szóval előfordulhat, hogy valamelyikben még nem is voltam a több, mint négy év alatt. Elővettem a pálcát a zsebemből. Már rég vissza kellett volna adnom a tulajdonosának. Már hónapok óta nem vettem új pálcát a törött helyett, mert amikor gyakorlati órám volt, csak kölcsönkértem egy levitástól, akinek épp nem volt szüksége rá. Eleinte ez a módszer elég gyatra volt, mert nem tudtam, ki adja nekem a pálcáját kölcsönbe egy órára. Azóta kitapasztaltam persze. Kis naivak, nem tudják, hogy a híres pálcatördelőnek adták saját tulajdonukat.
 Gondolataimba merülve értem fel a portré folyosójára. Láttam a szfinx előtt egy srácot, aki csöppet mérgesnek tűnt. Amíg odaértem, sikerült felismernem benne Norbit, az eridonos kviddicsest. Épp a pálcájáért nyúlt, mertem feltételezni, hogy a bejutás volt a célja vele. De édes.
 - Hahó - bokszoltam vállon, hátha attól észbe kap és elrakja a bejutása - általa feltételezett - kulcsát. - Azt a módszert próbáltad, hogy kérdezel, aztán gondolkodsz? - kérdeztem tőle vigyorogva. Nem az a fajta vigyor volt, amit szívesen befejezésre késztet az ember egy ököllel, inkább az a megértő, kicsit szánakozó fajta. Amit azért még mindig jól esne megütni.
 - Hahó neked is, macsek. Mid van mára? - fordultam ősi ellenségem felé kihívóan. Ne ma adj megoldhatatlan feladványt, kérlek. Nem akarok beégni.

Tipikus eridonos hozzáállás. Semmi gáz. Ne vigyorogj a viselkedésén feltűnően.
 - Meglesz a megoldás, ne félj. A biztonság kedvéért azért te is gondolkodj, ahány agy, annyi gondolkodásmód. Megleszünk ezzel hamar.
 A macska a szokásos önelégült félmosolyával mondja a rejtvényt. "Akárhogy próbálom két egyenlő részre szedni, mindig három lesz belőle. Mi ez?" Egy pillanatra eltöprengek rajta, hogy most ez valami vallásos dolog-e és a szentháromságról talált ki valamit, de aztán leesik. És koppan. Elégedetten mosolygok, mielőtt viszont megmondanám a megoldást, megkérdezem drága Norbert barátomat, mégis mi a jó fenét szeretne csinálni a levitában.
 - Egyébként mégis mi a jó fenét szeretnél csinálni a levitában? - dőlök a falnak vidáman a portré mellett. Nem mintha ettől függne, hogy beengedem-e, egyszerűen kíváncsi vagyok és húzni akarom az agyát, ha már siet.

Látom, hogy komoly a téma, okosabb nem húzni tovább a dolgot. Ha eddig sikerült többnyire ellenségmentes életmódot folytatni, tartanám magam hozzá.
 - Ejha, becsület és büszkeség forog itt kockán, ilyen esetben készségesen segítek bejutni.
 Egy hosszú pillantást még vetek a srácra, hogy felmérjem, mennyire van kész agyilag. Mármint az alapállapothoz képest. Sokat nem barátkoztunk korábban, de ennyi azért lejött a sráccal kapcsolatban. Tulajdonképpen kifejezetten szimpatikus a bolondsága, de szeretem, ha az ember tud komoly is lenni. Ilyet eddig Norbin nem tapasztaltam. Jobb nem felbosszantani... túlságosan.
 A portré felé fordulok. Az felvont szemöldökkel néz rám, tudja ő is, hogy tudom a megfejtést. Ismerjük mi egymást, mint cipőtalp a rágógumit. És pont annyira kívánjuk egymást társaságát.
- A megoldás hat. A hatot ha két egyenlő részre szeded, hármat kapsz - magyarázom igazából Norbinak, csak hogy kicsit felvágjak, és hogy ő is okosabb legyen. Bár van egy tippem, mennyire érdekli a megoldás. Biztosan nem is figyelt és megint feleslegesen menőzöm.
- Nos fordulok Norbihoz -, csak ön után.
 Kéjes mosollyal engedek neki utat, hogy beronthasson.

Édes Egyetlen Izabellám

 Kis nyomozás után kiderítettem, mikor nincs semelyik csapatnak edzése a pályán. Óvatos léptekkel sunyultam előre, figyelve arra, hogy ha mégis valaki a pályán tartózkodna, az ne vegyen észre. Nem láttam senkit. A pálya szélén sétáltam, felmértem a terepet. Elvégre ilyen szemszögből ritkán volt alkalmam végigvizslatni mindent. Az öltözőkhöz érve megálltam. A kilincsre helyeztem a kezem, és lenyomtam. Zárva. Nyúltam a pálcámért, de nyilván nem volt nálam. Igazság szerint abban sem voltam biztos, hogy éppen van-e pálcám. A zsebemből elővettem egy gémkapcsot és egy olyan hajizét, aminek nem tudom a nevét. Még a szünetben, otthon láttam egy videót róla, hogyan kell zárat feltörni, de sosem próbáltam. Féltérdre ereszkedtem, a hajizét (azt hiszem, hajtű a neve, de nem vagyok benne biztos) meghajlítottam a végén, aztán megpróbáltam beilleszteni a zárba. Ez volt az a pont, ahol leesett. Kihúztam a görbe cuccot, aztán szolidan belevertem a fejem az ajtóba és úgy maradtam. A kastélyban nem olyan zárakat használnak, mint amilyeneket mi otthon. Itt jóval nagyobb a kulcslyuk. A testhelyzetemet nem változtatva próbáltam kitalálni, hogy hogyan tovább.

Izabellám, kinek lépteibe a föld is beleremeg

 Már éppen kitaláltam, mihez fogok kezdeni, amikor mintha megcsúszott volna a lábam térdelés közben és még egyet koppantam az ajtón, immár nagyobbat. Legnagyobb meglepetésemre a zár kattant egyet, mintha a zár megadta volna magát. Mielőtt azonban kipróbáltam volna, igazam van-e, feltápászkodtam és körbenéztem, lát-e valaki. Látott. Méghozzá Miza drága. Egy szerencsétlen kamu mosollyal fogadtam. Más helyzetben kitörő örömmel fogadtam volna, most viszont kissé kínos volt a szituáció miatt.
 - Hahó, széplány - próbáltam magam összeszedni - mit keres egy magadfajta gyönyörűség egymagában itt?
 Miközben ezt mondtam, visszacsúsztattam a profi zárfeltörő szettemet a zsebembe.
 - Egyébként érezted a földrengést? - kérdeztem meg egy pillanattal később - Nem emlékszem, hogy valaha éreztem volna földrengést ezelőtt.

Izabellám, akire nem fogok sikátorokban mosolyogni

 Tulajdonképpen tudtam, hogy Iza szokott futni, és ki is következtethettem volna, de valahogy ez akkor hirtelen nem ötlött fel bennem.
 - Semmi érdekeset, csak... ellenőriztem valamit. Mármint a zárat, nem csak úgy valamit, hanem a zárat. Nézd.
 A kilincsért nyúltam, lenyomtam, és ugyan úgy árva volt. Egy kínos másodpercig a kezemet néztem üres tekintettel, majd Izára néztem.
 - Amint látod, minden rendben van. Ezt állapítottam meg én is az előbb, mielőtt megremegett a föld.
 A mérges pillantást nem tudtam rögtön mire vélni. Vagyis az ugrott be rögtön, hogy amiért dühös lehet rám, az az, hogy beengedtem hozzá Norbit, aki aztán őrjöngött egy sort, aztán elmenekült, de mivel nem tudtam összekötni a dolgot a földrengéssel, elvetettem a dolgot.
 - Fussunk együtt, addig is meséld el szépen, mi a baj - mosolyogtam rá kedvesen, hátha megenyhül a szíve és nem kínoz meg. Habár ha ő kínozna, az talán még tetszene is.

Kecsesléptű Izabellám, akit seperc alatt beérek

 A további faggatózásra nem felelek, próbálok úgy tenni, mint aki elengedte a füle mellett. Mikor a lány közelebb lép, egy gyors pillantással végignézek rajta, majd a szeménél megállapodom. Mosolyra húzódik a szám. Ekkor viszont ő megerősíti bennem az érzést, hogy a beengedés miatt haragszik. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak, de mielőtt bármit mondhattam volna, faképnél hagy. Egy pillanatra meglepődtem, majd elvigyorodtam és utána futottam.
 - Figyelj... - kezdtem bele újra, amikor mellé értem - Ha azért vagy dühös, mert beengedtem Norbit, akkor...
 Nem tudtam, mit mondjak. Azt tudtam, hogy valamivel meg kéne magyaráznom, de nem jutott eszembe semmi értelmes. Most mondjam azt, hogy megsajnáltam, és az alapján, amit ő mondott nekem, ami nem sok, azt gondoltam, hogy megérdemli, hogy tisztázza vele a dolgot? Végül is ez így nem is rossz.
 - Csak azért engedtem be, mert megsajnáltam, és az alapján, amit ő mondott nekem, ami nem sok, azt gondoltam, hogy megérdemli, hogy tisztázza veled a dolgot. De nem vagyok vele teljesen képben, mit műveltél, ami ennyire kiakasztotta. Olyasmit mondott, hogy vele csaltál meg valakit.
 Ezeket kimondva merült fel bennem, hogy Miza most dühös rám, és vigyázhatnék, mit mondok és hogyan. Elvégre nem akarom, hogy megromoljon a viszonyunk.

Édes Izabellám, aki aaaahw

 Miközben beszélek, lábujjhegyen kocogok a lány mellett. Amikor megtorpan, én is megállok, tőle nagyjából másfél lépésnyire. A kérdésözönre nem tudok válaszolni, Norbi nem avatott be a dologba részletesen, én meg nem szoktam mások életében vájkálni. Mindenesetre megvonom a vállam. A kezeimet a zsebembe rejtem, úgy figyelem, ahogy lehajtja a fejét. A vigyorom már rég eltűnt, az arcom értetlenséget és együttérzést tükröz. Amíg beszél, pótcselekvésként a cuccokal matatok a zsebemben, ez valahogy segít figyelni és felfogni, amit mond. Amikor már nem találja a szavakat, megsajnálom. Lassan kihúzom a kezem a zsebemből, hogy megöleljem, de legnagyobb meglepetésemre felemelte a fejét, rám nézett és a nyakamba borult. Tudtam, hogy neki erre szüksége van, de arra nem számítottam, hogy nekem is ilyen jól fog esni. Egyik kezemmel a hátát, a másikkal a derekánál karoltam át és szorosan, de nem erősen öleltem. Nem tudom, mennyi ideig voltunk így, de még mielőtt elmúlt volna a pillanat varázsa, kicsit lazítottam szorításon és halkan kérdeztem.
 - Bánod, hogy megtörtént?

Mizabellám, aki nem haragszik

 Amikor beletúr a hajamba, nekihajtom a fejem az övének. Pár másodpercre lehunyom a szemem, majd a semmit bámulom a fűben. Ahogy elereszt, rögtön a szemét keresem.
 - Helyes. Bolond dolog bánni a múltat.
 Éppen befejezem a mondatot, amikor csókot nyom az arcomra, egy meglepett mosolyt és egy adag pirulást előidézve. Zavaromban próbálom elpoénkodni a dolgot.
 - Még szerencse, a harag öregít - egy pillanat gondolkodás után aztán vigyorogva teszem hozzá: - bár te még morcosan is édes vagy.
 Ám a bókok abbamaradnak, ahogy a lány újra felhozza a szerencsétlenkedésemet az öltözőnél. Szóra nyitom a szám, de nem mondok semmit. Végiggondolom, hogy eláruljam-e neki a dolgot, vagy próbáljak meg hazudni, amiben annyira azért nem vagyok jó.
 - Ha elárulom, nem mondhatod el senkinek, jó? - hatásszünet - El akarok csenni egy seprűt. Persze csak kölcsön, nincs sokáig szükségem rá. Csak egy napra.
 Ennél többet hirtelen nem mondok, megvárom a lány reakcióját, mielőtt elárulnám a valódi célom a seprűvel.

Izabellám, aki túl kíváncsi

 Minek edzés, ha egyszer valaki őstehetség? Neeem, nekem valami egészen másra kellett az a seprű. Ám Miza drága prefektus, nem biztos, hogy jó ötlet neki elárulni a terveim.
 - Persze, tulajdonképpen valamilyen szinten edzeni is szeretnék vele...
 Próbáltam kitérni az egyenes válasz elől, ezzel pedig nem hazudtam nagyot, mert ugyan nem a szó hétköznapi értelmében edzenék, azért ezzel is gyakorlok. Ha nem kérdezett volna rá konkrétan, hogy mit szeretnék csinálni, akkor körülbelül ennyiben is maradtam volna. Ám ahogy hátralépett egyet és a nagy szemeit az enyéimbe mélyesztette, jobbnak láttam elmondani. Hátha nem köp be a felügyelőknek, vagy tanároknak, vagy tulajdonképpen bárkinek.
 - Ígérd meg, hogy nem kürtölöd világgá! - komolyodtam meg egy pillanatra. Vettem egy nagy levegőt, aztán közelebb hajoltam és szinte suttogva árultam el a piciny titkomat - Fel akarok repülni a kastély tetejére. Megnézni a cserepeken ülve egy naplementét, repkedni toronyról toronyra és random ablakokon bekukkantani.
 Lelkesen, de mégis óvatosan mondtam, mert nem tudtam, mit fog a lány reagálni.
 - Persze a lányszobákba és hasonló helyekre nem nézek be, becsszó! - teszem hozzá, mert ezt azért hozzá kell tenni. Jófiú vagyok.