Rendesen megéheztem a jelmeztáros kavargás óta, szóval gondoltam, sütök megint valamit. Fölvettem a jelmezt, bár nem tudtom, miért. Talán mert így nem kellett cipelnem. Beléptem az ajtón, és a manók szokás szerint kezdték a nyüzsgést körülöttem. Minden alkalommal elmondom nekik, hogy hagyjanak békén, tudok sütni magamnak, de nem bírják megjegyezni. Most is elhessegettem őket, mint mindig.
Mit süssek? - tettem fel magamnak a kérdést. Kakaós csigát - feleltem magamnak. De az volt legutóbb is - kötöttem belém. Akkor aranygaluska? Az is ugyan olyan tésztából készül...
Ezzel aztán ki is egyeztem, és összegyűjtöttem az alapanyagokat. Tojás, tej, olaj, cukor, só, élesztő, és persze liszt. A vanília sodót majd utána. Kerestem egy bögrét, és egy tálat. A bögrébe tejet töltöttem, és megittam. Kimostam, aztán megint töltöttem, és megpróbáltam a varázspálcámmal kis lángot kibocsájtva felmelegíteni, ami végre sikerült is. Lám, az új pálca megtette a hatását! Addig melegítettem, amíg végül nem volt sem hideg, sem meleg - tökéletes volt ahhoz, hogy felfuttassam benne az élesztőt. Egy kis cukrot szórtam bele, aztán belemorzsoltam az élesztőt is. Amíg az felfutott, addig nekiálltam beleszórni a tálba a lisztet. Kis fehér felhőcske kíséretében beleszórtam egy kilót, aztán beleraktam a megfelelő mennyiségű cukrot, és tojást, és persze egy csipet sót, hogy kiemelje az ízeket. Az élesztős, cukros tejet beleöntöttem a tálba, aztán újratöltöttem a bögrét tejjel, és azt is beleöntöttem. Ezt az öntögetős procedúrát annyiszor ismételtem meg, amíg el nem értem a kellő mennyiségű tejet a tálban. Jöhet a dagasztás. Nos, ezt talán megpróbálhatjuk pálcával is, de nem kockáztatok. Ha véletlenül szétfröcsögne, akkor kezdhetnék takarítani, meg újra összedobhatnám a tésztát. Magamhoz intettem egy manót, és rábíztam. Érdekes, hogy legutóbb is ez a lekonyuló fülű manó jött. Mivel legutóbb is szépen végezte a munkáját, most is nyugodtan rábíztam. Amíg ő elvolt, és leültem egy székre, és azon ábrándoztam, hogy mit kapnék, ha valami prefektus most beállítana ide.

Az ember néha elfelejt nyilvánvaló dolgokat. Elfelejti, hogy ott van a fején a szemüveg, és negyed óráig keresi, vagy bemegy egy szobába, aztán megáll, és nem tudja, miért ment oda, vagy egyszerűen elfelejti, hogy egy nyúljelmez van rajta.
Már a vaníliasodót készítettem, amikor az ajtó nyikorgását hallottam. Odanéztem, de az zárva volt. Megnéztem, hogy mennyire sült már meg a tészta, amikor újra hallottam az ajtónyitódást. Odafordultam, és most valakibe is jött. Egy pici, vörös hajú lány, akit rögtön körbezsongtak a kis mitugrászok. Rákérdez, hogy mi a hézag... Álltam tanácstalanul, hogy erre mit feleljek, és végül arra jutotta, hogy még mielőtt válaszolok, elkergetem a manókat.
- Hé, hagyjátok a lányt. Majd én segítek neki. - Reméltem, hogy ezzel sikerül valamit elérnem, és lám, el is mentek.
- Szia, Wolgast vagyok. De hívj csak Wolnak, vagy Wolginak, vagy ahogy akarsz. - és a szokásos vigyor a végére. Tényleg mindig így kezdem az ismerkedést. Valamit újítanom kéne, mert ez már kezd elcsépeltté válni.
- És az a hézag, hogy aranygaluskát sütök. Mindjárt kész, csak pár perc a tésztának, a sodó meg... Óh, a sodó! - és futottam is a fazékhoz. Szerencsére nem égett oda, és ki sem futott.
- Ha éhes vagy, megosztozom veled szívesen. Nem szoktam kis adagokat készíteni.
Még mindig nem esett le, hogy talán hülyének néz a jelmez miatt.

A lányt Moondance-nek hívják, de Skynak szólítják. Fura. Felült egy asztalra, aztán a jelmezes emberekről beszélt. Már majdnem válaszoltam neki, hogy én sem értem, hogy miért vannak beöltözve, amikor észrevettem, hogy rajtam is jelmez van.
- Igazából én sem értem még ezt a beöltözős dolgot. Én csak úgy viccből vettem fel, meg hogy egy kínos helyzetből átlépjek egy másikba.
Sky tudatta velem, hogy nem szeret éhesen rögtön édeset enni.
- Fura, én mindig édessel nyitom a napot is. Mást nem is kívánok, ha nincs regelire valami édes, akkor kihagyom a reggelit. De aztán ebédre megeszek bármit, ott már nem válogatok. Nem bírnám ki evés nélkül. És neked is enned kéne, mert ilyen kis pöttöm maradsz. - kinyújtottam a nyelvem, aztán elmosolyodtam. Én sem voltam mindig ilyen magas. De nem is a sok evéstől nőttem meg... Bár, lehet, hogy az is közrejátszott. De inkább a gének miatt.
- Én viszont amint kész lesz, elkezdem elfogyasztani. Maradni fog neked is, ebben biztos vagyok!
A sodó elkészült, és a tészta is már kezdett szép aranybarnára változni. A sütés a leggyönyörűbb varázslat a világon.
Mesélj valamit magadról! Ki vagy, honnan jöttél, ilyesmiket. Csak hogy teljen az idő. - Álltam, és néztem, hogyan kutakodik a szekrényekben hozzávalók után kutatva.

- Nyugi, én vagyok túl nagy, te teljesen normális magasságú vagy - kacsintottam rá. Igazából innen föntről mindenki ugyanakkorának látszik. Csak a szín változik.
Nem utasította vissza a kérésemet, hogy meséljen magáról. Amerikait még szerintem nem ismertem soha. De vajon mi az a Malamut?
- Az én nevem Wolgast Sykes Bellafonte. Apám francia pék, anyámmal ide költözött Magyarországra. Szeretek sütögetni, kutyát sétáltatni... Ja igen, van egy kutyám, Negró. Pff, nem is tudom, mit mondjak még. Bal kezemmel megvakartam a tarkóm.
Beleszagoltam a levegőbe, aztán kivettem a kemencéből a tésztát. Gyönyörűen aranybarnára sült. A sodó is elkészült, mindet az asztalra tettem.
Tudod, mit? Megvárlak. - A gyomrom elégedetlenül kordult egyet, de nem törődtem vele. - Ráérek, hisz nem ma fogok meghalni.
De vajon mikor? Már napok óta nem jutott eszembe az ígéret. Már kezdem azt hinni, tényleg csak egy álom volt. Azért még óvatos vagyok, de már kezdek felhagyni vele.
Leültem, és néztem, ahogy Sky összeállítja a kajáját, és nekikezd az evésnek. Halál. Olyan távoli dolog. Olyan idegen. Mintha nem is létezne, mintha csak egy mese lenne, amivel a gyerekeket szokás ijesztgetni. Persze tudom, hogy mindenki meghal egyszer, de én még nem. Még nem halhatok meg.

Lotti

Lotti szerint a dög nem is dög. Ezt persze én is tudom, de szeretem cukkolni. Levitás létemre elég furcsa a kapcsolatom a szfinxekkel...
Megmutatta a jelvényét, hogy Eridonos, és aztán elárulta, hogy ő is elsős. Csodás, akkor ha nem is az összes tantárgyat, de jó párat be tudok pótolni. Belelapozott egy füzetébe, aztán a kezembe adta. Kis rajzocskák voltak benne a lap szélén. Én is szoktam néha rajzolgatni a füzeteimbe, de azok mindig csúnyára sikerülnek. Ez van, nem tudok rajzolni.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam rá hálásan, és úgy éreztem, hogy véget ért a az a beszélgetés, aminek célja is volt. Viszont most kértem el tőle a jegyzeteit, csak nem hagyom itt most!
- És mondd csak, Lotti... Milyen az Eridon? A Levitában csupa okostojás van, meg én. Az Eridonba kik kerültek?

A beszélgetés Lottival kezdte visszazökkenteni fáradt agyamat a normálisba, és miközben beszélgettünk, felidéztem a feladványt. Haaaa Fehér feketét ajándékozott... akkor azt csak Zöld, vagy Barna kaphatta. Zöld Feketének csak fehéret, vagy barnát adhatott. Vegyük úgy, hogy Zöld kapta a fekete pólót, hogy legyen merre elindulni. Ő Feketének mondjuk adjon fehéret, aztán ha nem jó, akkor erre a lépésre még visszatérek. Két ember nem adott még: Barna, és fekete. Barna Zöldnek, vagy Fehérnek adhatott, hisz Fekete már kapott... Zöld csak feketét kaphatott, mert Barna a saját színét nem adhatja neki, viszont feketét fehér ad, szóval ez így nem jó. Vissza. Őhhh...Akkor Zöld adjon feketének barnát. Barna megint ugyan úgy járt, de most vagy Zöldnek ad fehéret, vagy Fehérnek barnát. Adjon most akkor Zöldnek! Akkor kapott már pólót Fekete és Zöld, és Fehérnek csak zöld juthat, mert a feketét ő adja, a barna  már le van foglalva. Csak Fekete nem ajándékozott még, szóval ő adja lesz a maradék zöldet, és akkor a fekete, amit Fehér ad, az jut Barnának. Na, most végiggondolom még egyszer, és elmondom a szfinxnek.
Mindeközben próbáltam figyelni Lottira is. Eddig nem tudtam, miért lettem levitás, de most rájöttem: Egyszerre tudok beszélgetni, és egy bonyolult feladványt megoldani.
- Engem nem zavarnak a rajzok! Egész aranyosak. - mosolyogtam rá.
- A Levita jó. Csupa okostóni mindenki, de kedvesek, és segítőkészek. Sikerült már elég sok emberrel megismerkednem, hála az égnek! És örülök, hogy veled is összefutottam. - vigyorogtam, aztán a festmény felé fordultam.
- Ide figyelj, te szőrös! Fehér a fekete pólót Barnának adta, Barna a fehér pólót Zöldnek, Zöld a barna pólót Feketének, Fekete pedig a zöld pólót Fehérnek. Jól mondom? - diadalittas mosoly, és az a lélekemelő érzés, amikor úgy érzed, felsőbbrendű vagy. A lány lágy mosollyal bólintott, majd kattant egyet, és centikre kinyílt, mintha csak a huzat tolta volna meg.
- Még egy picit beszélgethetünk, mert kezdek felélénkülni, aztán megyek másolni a jegyzeteidet. Amit még egyszer köszönök!
Elgondolkodtam, hogy miről cseveghetnénk még.
- Van neked valamilyen házi állatod? Vagy hobbid?

A kutyás téma felkeltette az érdeklődését.
- Negró egy kuvasz-labrador keverék. Nem kifejezetten okos, de nagyon barátságos. Ennél többet nem volt kedvem mondani, mert teljesen lényegtelen lett volna. Néztem, ahogy az asztalon ülve majszolja a szendvicsét, aztán engem is evésre biztatott. Ellenkezni akartam, hogy de, megvárom, de aztán azt mondta, hogy ő úgysem enne belőle.
- Ugyan, kóstold meg! Jó, eszem belőle addig, de frissen a legfinomabb. Én vagyok a levitás konyhamester, nem hagyhatsz ki egy ilyen ajánlatot! - mondtam vigyorogva. Még soha nem utasították vissza amit sütöttem, nem is véletlenül. De állítólag a kakaós csigám a legjobb mind közül.
A halál téma érzékenyen érinti, úgyhogy megfogadtam magamban, még csak véletlenül sem fogok ilyeneket mondani előtte. Néha előtör belőlem ez a sötét humor, de a jelenlétében inkább visszafogom magam.
Gyorsan valami új téma felé akartam mozgatni a beszélgetést, de Sky megelőzött.
- Csellózom. Nem vagyok egy nagy virtuóz, de megy. Emellett énekelek. Vagyis... énekeltem, amíg muglik között éltem. Kórusban. És te játszol valamit?
Felötlött bennem egy kérdés, és rögtön fel is tettem.
- Amúgy fura neved van. Nagyon szép, de szokatlan. Miért így neveztek el?

Az ő hobbija az olvasás -ami elég közkedvelt hobbi a levitában- és a sétálás. Ez utóbbi már érdekesebb volt. Emellett van egy macskája is, de ez számomra már lényegtelen volt.
- Én is szeretek sétálni. Mondjuk leginkább a kutyámmal, az erdőben. Ezzel mindkét kérdést megválaszoltam. - Egyébként a kutyámat Negrónak hívják, és kuvasz-labrador keverék. Nem kifejezetten okos, de rendkívül barátságos állat.
A szfinx várakozóan nézett rám. Láttam rajta, hogy nem szeretne sokáig nyitva maradni, mert akkor lelepleződik, szóval próbáltam berekeszteni a beszélgetést.
- Bocsi, de most mennem kell, mert a cicám - fejemmel portré felé böktem - nem szereti, ha megvárakoztatom. Köszönöm még egyszer a jegyzeteket, majd hálából sütök neked valamit! Remélem, még találkozunk. Szia!
Azzal sarkon fordultam, kitártam a portrét, beléptem, majd visszazártam. Oké, agyilag fel vagyok végre pörögve, tanuljunk egy picit. Egy heti lemaradást kell bepótolnom. Az a szemét griff!

Lotti

-=Az évnyitó előtt és alatt=-

Íme, ott álltam a nagy ajtók előtt. Ugyan úgy, mint tavaly, de teljesen másképp. Az iskola előtt toporogtam, mely a tudást kínálja, pedig nem rég tapasztaltam meg, hogy a tudás lehet kegyetlen, és borzasztó. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább rájövünk, hogy mennyire reménytelen a helyzet. Minél többet tudunk meg egy emberről, annál több antipatikus jellemvonást találunk rajta. Minél jobban megismered magad, annál inkább rájössz, hogy az életed hazugságokból, és ábrándokból áll. A tudás eloszlatja azt a jótékony rózsaszín ködöt, melybe beleszületik az ember.
És mégis, a gyerekeknek iskolába kell járniuk, hogy aztán hasznosak legyenek. Azoik is lesznek, de egyben kiábrándultak is.
Kiábrándultam tártam ki, majd léptem be az ajtón. Nagyobb nyüzsgésre számítottam, de örültem, hogy tévedtem. Évnyitó, mi? Engem úgy sem említenek, a többit meg megkérdezem később. Éhes nem voltam, és ha később mégis megéheznék, akkor ott a konyha.
Odasétáltam a színes kavicsokkal teli homokórákhoz, melyekben most kizárólag fent helyezkedtek el a kavicsok. Nekidöntöttem a vállamat, és néztem, ahogy az emberek bevonulnak a nagyterembe. Diákok egyesével, vagy kettesével, tanárok, aztán egy fura, hosszú, fehér köpenyes alak, majd a többi diák... Csak én nem. Most nem. Nem tudnám adni a vidám, rózsaszín felhős énemet, aki voltam tavaly. Nincs kedvem beszámolni az egész levitának a nyaramról, aztán sajnáltatni magam. Inkább megvárom, hogy elkezdődjön a beszéd, aztán felmegyek a toronyba.

Lotti


Gondolataimban újra Wolgast utcáit jártam végig, emlékeztem, hogy akkor a torkomban dobogó szívvel néztem, hogy hátha felbukkan valami, ami megnyugtat. Elmentem a templom mellett, ott volt az a szobor, ami alá lepihentem. Így tettem most is, és néztem az embereket. Valami olyasmit vártam, hogy az öregek összesúgnak, és óvatosan felém mutogatnak, de nem így volt. Teljesen természetesnek vettek engem. Alaposabban szemügyre akartam venni a szobrot, és a feliratra tekintettem. Hatalmasra nyílt a szemem, aztán futottam, egészen amíg...
Ijedten szippantottam be a levegőt, amikor valaki a nyakamba csimpaszkodott. Az emlékeim világából kikerültem, visszatértem a jelenbe, ahol valaki a hátamon volt. Aztán megszólított ez a valaki, és alábbhagyott az ingerültségem.
- Szia, Lotti. Ugyan, nem szoktam én megijedni! - füllentettem. Eléggé elbambultam, és nem számítottam rá, hogy ilyen fog történni velem.
- Milyen volt a nyarad? - kérdeztem, szomorkás mosolyt erőltetve az arcomra. Nem voltam vidám hangulatomba, pedig mindenki úgy ismert meg, mint aki sosem szomorú.
- És miért nem vagy a nagyteremben? Mindjárt kezdődik a beszéd...
Egy picit próbáltam lerázni magamról, de mégis jól esett, hogy itt van. Talán sikerül egy kis lelket öntenie belém. Arra pedig nagy szükségem lenne.

Lotti


Csak csüngött a nyakamon, mint egy lajhár. Arra a kijelentésre, hogy mindenki meg szokott ijedni, nem reagáltam. Aztán megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Nem, semmi sincs rendben. A családom hazugságokon alapszik, összevesztem apámmal, még mindig nem tudom a történet egészét, én magam nem az vagyok, akinek hittem, és az a jóslat sem hagy nyugodni. Bár eddig még semmi nem bizonyította, hogy lenne bármi valóság-alapja.
- Jól vagyok. Mindig jól vagyok. - hazudtam mosolyogva.
Szóval olvasott egész szünetben? Nem rossz elfoglaltság, biztosan vidámabban telt a nyara, mint az enyém.
- Én nem szeretnék a szünetemről beszélni. Nem itt, és nem most.
Ezután elmondta, hogy csak ismerőst keresett, és így lelt rám. Megkérdezte, hogy zavar-e. Érdekes kérdés... Szerettem volna egyedül lenni a gondolataimmal, de mégis jól esett a közelsége. Talán már eleget voltam egyedül a nyár folyamán. Eleget gondolkodtam, eleget szenvedtem, és most eljött az idő, hogy kicsit visszazökkenjek. Mert ugyebár az életben nincsenek véletlenek. Valakinek az életében fontos, hogy találkozzak itt Lottival. Hátha pont az enyémben. Vagy mindkettőnkében...
- Nem zavarsz! - mondtam végre őszinte mosollyal. - Jól esik, hogy itt vagy. És nem, nem várok senkit. - végigpörgött egy-két esemény a fejemben. Ha nem így alakultak volna a dolgok, most lehet, hogy várnék valakit.
- Várom, hogy elkezdődjön a beszéd, aztán sétálok egyet. Szeretnéd hallgatni a szócséplést, vagy velem tartasz?

Lotti


 Mindent elmondhatok neki... Elképzeltem, hogy elmondom neki. Az egészet. Csak zúdítanám rá a sok szót, a sok keserű, fájdalmas szót, amíg össze nem esik. De erre nem volnék képes. Egyrészt nem tudnék vele ilyet tenni, mert a barátom. Másrészt pedig még túl friss az egész nekem is. De talán egy-két pici részletet elárulhatnék neki. De nem itt.
 Amikor felvetettem neki, hogy velem jöhet bolyongani, szívesen beleegyezett. A magányról így letettem, de jobb is így. Kedvelem a lányt.
- Akkor ha elkezdődött a ceremónia, és már mindenki bement, keressünk valami kellemesebb helyet! - mondtam Lottinak, és kacsintottam. A rossz kedvem egy picit enyhült, amióta itt van.
Tulajdonképpen tavaly sem voltam az évnyitón, és most is kihagyom. Biztosan tök jó, de különösebben nem izgat. Ha az álmom tényleg csak marhaság volt, akkor még jó pár évnyitón részt fogok venni. Ha meg mégis van valami valóságtartalma, akkor... Végül is az sem jelenti azt, hogy rögtön beteljesül... Van még időm. Remélem.
 Az emberek csak mentek be, és lassan elkezdődött az igazgató beszéde.
- Akkor mehetünk?

Lotti

A bejárati csarnoktól elkísértem egészen az Eridonon részlegig, ahol aztán megvártam, míg átöltözik. Egészen csinos volt így ünneplő nélkül. Rajtam eleve utcai ruha volt, mivel nem is terveztem, hogy bemegyek az ünnepségre.
- Szép vagy. - mosolyogtam rá. - Akkor keressünk valami helyet, ahol beszélgethetünk nyugodtan.
Zsebre tett kézzel mentem mellette, a folyosókon föl-le. Nem tudtam, hova tartok, csak meneteltünk szó nélkül, aztán megálltam egy véletlenszerű szimpatikus ajtónál.
- Csak utánad. - mondtam, és kinyitottam az ajtót. Megvártam, míg bemegy, aztán beléptem én is. A gondviselés jó helyre hozott minket, egy egészen kellemes szobába értünk, kényelmes kanapékkal, meg sok színes párnával. Olyan illat volt, mint Wolgastban. Ugyan nyáron voltam kint, mégis mivel északon van, ott hamarabb lehullottak a levelek, és ezt a kellemes avarszagot éreztem, a kéményekből áradó füsttel keveredve.  Szinte követelte a szoba, hogy meséljek.
- Üljünk le ide. - mutattam egy bézs kanapéra. Megvártam, míg helyet foglal, aztán leültem mellé én is. Kicsit közelebb ültem, mint az illendő lenne, de mindegy. Kettesben voltunk, ha zavarja, akkor arrébb húzódik.
- Először is köszönöm, hogy eljöttél velem. Ha nem jöttél volna, most magányosan sétálgatnék a folyosókon, a gondolataimba merülve. Így sokkal kellemesebb.
Valamivel ki ahartam fejezni a hálámat, szóval megöleltem. Reméltem, nem bánja.

Lotti

Miután elengedtem, kicsit elhúzódtam. Egyrészt hogy nehogy feszélyezve érezze magát, másrészt mert így nem jó mesélni. Beletúrtam a hajamba, és elgondolkodtam.
- A baj? - keserűen felnevettem. - Hol kezdjem? A nyáron kimentem Wolgastba, és... De nem, így nem lenne érthető. A legelejétől kéne kezdenem. Szóval... De nem is a valósággal, hanem talán azzal, amit hittem. Csak hogy értsd.
 Nagy levegőt vettem, és benntartottam. Készen állok én erre? Hogy kiöntsem a lelkemet? Még olyan friss az egész... Hagyjam leülepedni, vagy ne rágódjak rajta sokat, és adjam ki magamból? Kifújtam a levegőt, és belekezdtem.
- Szóval azzal kezdem, amit beetettek velem. Az pedig ott kezdődik, hogy megszülettem. Nem is... Ott, hogy a szüleim megismerkedtek.
Kis szünetet tartottam, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Apám -aki mugli- úgy mesélte, hogy ő pék volt Párizsban. Egy nap beállított egy magas, hosszú, sötét hajú nő, furcsa, fekete, alul megégettnek tűnő ruhában. Tágra nyílt szemekkel nézett körbe az üzletben, mintha még nem látott volna olyat azelőtt. Amikor apám megkérdezte, mit kér, azt mondta, mindent, és lerakott valamit az asztalra. Ezután apám kiüríttette a boltot, csak a nő és ő maradtak, Lehúztak minden redőnyt, és beszélgettek. Anyám elmondta apámnak, hogy létezik a varázsvilág. Később összeházasodtak, és előbb a nővérem, majd én is megszülettem. A nővérem hat éves volt, és három, amikor anyám eltűnt. Azt mondták, meghalt valami balesetben. Apám sosem mesélt azóta sem anyámról, és ha felhozom a témát, eltereli a szót, vagy kiborul, és kiabálni kezd értelmetlen dolgokról. Két évvel az incidens után a nővérem is meghalt. Maradtam a szótlan apámmal egyedül. A varázsvilágról nem voltak emlékeim, mugli iskolába jártam, szóval meglepődtünk, amikor a levelet kaptuk. Két hónappal később jöttem csak a suliba, mert nekem elég hihetetlennek tűnt az egész, apám meg... Azt mondta, botorság. De aztán megtaláltam anyám egy ládikóját a padláson, és onnantól értelmetlen volt tagadni a tényeket. Apám sosem mondta meg, hogy miért tagadta a varázsvilág létezését a levél érkezése után is.
Egy picit megálltam, hogy le tudja reagálni a kis beszédemet, aztán folytattam.

Lotti

Érdekes dolog az emberi létben, hogy semmi nem történik véletlenül, de legalábbis minden pillanat jelentős. Gondoljunk csak bele!
Ez a kis beszélgetés is nagyon sok következményt von maga után. Úgy értem, hogy a magam részéről, hiszen azt nem tudhatom, Lotti életében is jelentős-e. Úgy vélem, ha két ember találkozik, akkor az valakinek még jelentős lesz. Ha magadon úgy is érzed, hogy semmi nem változott tőle, a másiknak esetleg létfontosságú volt. Tovább boncolgatom a gondolatot, ezt a beszélgetést véve alapul.
Ezen beszélgetés miatt egyikünk sem ment be az ünnepélyre. Emiatt később éhesek leszünk. Az éhség miatt én tuti le fogok lopakodni a konyhába, ahol akár büntetést is kaphatok. A büntetés alatt pedig megint számtalan dolog történhet, de maradjunk a témánál.
Mivel nem mentünk be, így most nem tudunk alapvető információkat, amiket kéne tudnunk, szóval később újabb beszélgetésbe kell majd kezdenünk, valaki mással. Az pedig megint számtalan lehetőséget rejt.
Lehet, hogy a nagyteremben találkoztam volna valakivel, akivel összevesztem volna, és akkor megromlott volna vele a barátságom, de így talán ez az egész el lett kerülve. És az is lehet, hogy találkoztam volna egy lánnyal, aki megtetszett volna, de leettem volna magam előtte, és akkor az egésznek lőttek. Így viszont még megvan az első benyomás varázsa.
Menjünk tovább, a nagytermet hátrahagyva. Talán még később jelentős lesz, hogy most ráleltünk erre a szobára. Talán éppen Lotti lesz az, aki később még kihasználja, hogy ez a szoba milyen kellemes. Ki tudja?
És végül, de közel sem utolsó sorban: Most kibeszélhettem magamból egy kis töredékét annak, ami a szívemet nyomta. Ez a kis kitörés most lenyugtatott, és nem fogok meggondolatlanságot elkövetni hirtelen felindulásból. Számomra igen jelentős lett ez a beszélgetés, még ha Lottinak nem is annyira. Valakinek mindig jelentős az adott pillanat. Talán nem is közvetlenül. Talán most nem találkoztam valakivel, így az mehetett a dolgára, és így az találkozott valaki mással, és neki viszont tényleg fontos volt egy beszélgetés.

Ott ültem a kanapén Lottival, és elmeséltem azt, amivel áltattak egész életemben. És tényleg elhittem. Olyan szép lett volna, olyan kis melankolikus, de mégis sokkal szebb, mint a valóság! Csoda, hogy nem estem olyan poszt-traumatikus mittudoménmibe, amivel fenn tudtam volna magamban tartani ezt az álomvilágot...
- Szóval tavaly végig ebben a hitben jártam ide. Azt hittem, anyám meghalt valami betegségben, vagy balesetben, és ennyi. De...
Megakadtam.
- De aztán most a szünetben...
És újra. Egyszerűen leblokkolt az agyam, és összeszorult a torkom. Nem, erre még nem állok készen. Még nem dolgoztam fel a történteket annyira, hogy kibeszélhessem magamból.
- Sajnálom, Lotti - azzal felálltam, és kirohantam a szobából. Nem akartam, hogy a lány meglássa, hogy kicsordul egy könnycsepp a szememből.

Szent Bálint nap | Randomrandi
Tha Seksi Mask


 Felvettem a szuper szexi szürke álarcom, felvettem hozzá a legelegánsabb szürke ruháimat, majd elbandukoltam a fénylő lelkek udvarába. Már voltam itt egyszer, de akkor nagyon más volt. Most halk muzsika duruzsolt valahonnan, izzók kápráztatták el a szemem, illatok fenséges egyvelege szállt a levegőben. Úgy éreztem, menten elalélok. Megmarkoltam a zsebemben lévő kulcsot, mivel valószínűnek tartottam, hogy nem fogom csak maszk alapján felismerni a párom. Úgy éreztem, kínos próbálkozások sora áll még előttem. Persze csak azoknál próbálkozom, akiknek gyanúsan szürkés az álarcuk.
 Nem akartam leülni, mert felállni sem akartam onnan, márpedig ha most leülök, előbb utóbb fel kell állnom megkeresni a párom. Ezen oknál fogva Lassan zsebre tett kézzel sétálgatni kezdtem a fák között, nézegetve a díszeket és az embereket. Találtam lányokat, akiknek egyértelműen nem hozzám illő maszkja volt, volt akiknek gyanús. Még nem mentem oda, hátha jön valaki, akinek viszont egyértelmű. Így talán pár kínos próbálkozást elkerülhetek.
 Nem kifejezetten éreztem magam idevalónak, de gondolom ezzel szinte mindenki így van. Fura dolog ez. Picit izgatott voltam, de ezt a legkevésbé sem mutattam ki. Csak azért jelentkeztem erre a kulcsos-lakatos cuccra, mert mókásnak ítéltem. Persze azt elfelejtettem, hogy minden sztori utólag mókás igazán, közben viszont igencsak változó. Na de még szinte el sem kezdődött az este, ki tudja, mi minden vár rám, nem igaz? Talán életem nagy szerelme, talán csak egy rövid kaland, talán semmi. Az unokáknak mindenesetre jó lesz majd, mikor rám jön a "bezzeg az én időmben" roham.

Szent Bálint nap | Randomrandi

 Hiába, azért hűvös még a február. Kerestem egy pincért, kértem egy forró teát. Amíg hozta, odamentem egy lányhoz //Viko//. A maszkja nem hasonlított az enyémhez, de nem is számítottam rá, hogy az enyém párja ugyan olyan lesz, mint ez. Szóval próba szerencse, ha mégsem, akkor Wolgi zavartan balra el, egy személyt kihúzhatok az esélyesek listájáról.
 -Szia, ömm... Láttam, hogy itt álldogálsz egyedül, és még én sem találtam meg a páromat, szóval... Megnézzük, passzolunk-e egymáshoz? - kérdeztem, miközben elővettem a kulcsot és felé tartottam.
 Reméltem, hogy nem lövök olyan nagy bakot. Ha csak simán nem illik a kulcs bele, bocsánatot kérek és továbbállok. Viszont ha neki már van partnere, csak elment valamiért egy kicsit, akkor félő, hogy zavaromban elpirulok. Habár, így jobban belegondolva, nem is látszana a maszktól. Végre valami jó dolog!
 Közben a pincér, kis tálcán hozva az italomat, már közeledett. Biztos ez is valami különleges cucc lesz, mint rózsatea, vagy mittudomén, de erről szól ez a nap, nem? Apropó ez a nap... Elfelejtettem felköszönteni Bálintot. Remélem nem haragszik meg.

Szent Bálint nap | Randomrandi

 Szegény lány úgy meghökkent a felkérésemtől, hogy leöntötte magát valamivel. Ezután szabadkozni kezdett, én pedig azt sem tudtam, mit csináljak.
 - Se... Semmi gond, az én hibám, hogy csak úgy idelopakodtam...
 Elővette a lakatot. Már kívülről is úgy tűnt, hogy nem passzolnak, de ne bízzuk a véletlenre. Közelíteni kezdtem a kulccsal. Miért ilyen fura érzés? Mintha nem is tudom, mit csinálnék... Mintha... a legféltettebb titkomat kéne most lelepleznem, ez az egész olyan... intim volt.
 Megpróbáltam betolni a kulcsot a zárba, de nem illett bele. Enyhén remegő kézzel zsebre tettem a kulcsot.
 - Na, sebaj, majdcsak megtaláljuk mindketten a párunk! - kínos mosoly - Jó mulatást! - mondtam, majd megindultam a pincér felé. Már csak pár méterre volt tőlünk, szóval nem kellett messzire mennem. Elvettem a teát, bár ez után hirtelen már nem is fáztam annyira. Visszasunnyogtam egy fa alá, ácsorogtam egy pár percet. Miután a pulzusom lekászálódott a csillagok közül, szürcsölgetni kezdtem a teámat. Néztem a többi hölgyeményt, próbáltam kiszemelni a következő szerencsétlen áldozatomat.
 Talán érdemesebb lett volna abba belegondolni, hogy miféle drogból főzhették a teát, csak hogy még romantikusabban érezzem magam. A hatást még nem éreztem, de bármikor előtörhet belőlem. De erre akkor még nem gondoltam.

Szent Bálint nap | Mea

 Libafossárga szemeimet végigpásztáztam a helyen, kizártam magamban még pár maszkot. Amiben van szín, az tuti nem jó. Úgy döntöttem, a párom megtalálásával még várok. Talán még itt sincs az igazi. Beletörődve kihörpintettem a teám maradékát, leraktam egy pincér tálcájára, majd lézengeni kezdtem. Direkt ettem egy picit, mielőtt eljöttem, hogy ne tömjem magam degeszre a partnerem előtt, de most úgy tűnt, rossz döntés volt. Annyi habos süteményt találtam, hogy csak a látványtól megszédültem. Jólesően megborzongtam a rengeteg cukor gondolatától.
 Tudni kell rólam, hogy fura vagyok édességek terén. Minden reggel valami édessel kezdem a napot, különben levert és étvágytalan leszek egész nap. Este szintúgy. Napközben pedig felfalok egy komplett malacot. Ekkora testet etetni kell, ráadásul mozgok is rengeteget.
 Elvettem hát egy kis csodát, rózsaszín piskóta, fehér hab, koktélcseresznye a tetején... Nem mertem beleharapni. Féltem, hogy menten össze fogok esni. Az agyam zsibongott, hogy itt az esti édes ideje, hogy szépeket álmodjak majd. A legközelebbi asztalhoz mentem, a szememet le sem vettem a kis kincsemről. Egy széket kijjebb húztam, hogy leülhessek, de még mielőtt ez megtörtént volna, olyan elegánsat haraptam a süteményből, mint még életemben soha. Még csak az ajkam sem lett habos, szinte hihetetlen! A térdem megrogyott, teljes extázisban huppantam a székre.
 Mindez körülbelül hat másodpercig tartott. Ezután kinyitottam a szemem, és egy lányt pillantottam meg az asztal túloldalán. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak néztem, egyenesen a szemébe. Kívülről talán úgy tűnt, megrökönyödök attól a nem mellesleg gyönyörű szempártól, vagy talán teljesen bolondnak látszottam, de belül csupán egy kis gondolat keringett, mint egy kisvasút: Azt a hét meg a nyolcát! Csak nem épp ezekkel a szavakkal.
 Befordultam a széken a lány felé, gondoltam legyen a szituáció még mókásabb, beszélgessünk!
- Szia! - Wolgi vagyok, mondtam majdnem, de aztán leesett, hogy ez egy álarcosbál. - Remélem, nem zavarok. Bocsi, hgy csak úgy ide... vetődtem - igen, ez talán helyes kifejezés - , de nem találtam a párom, szóóóval... - És ő is egyedül van! Logika ON - ...láttam, hogy te is így üldögélsz magányosan, gondoltam miért ne legyünk magányosak együtt? - vigyor. Reméltem, nem zavar el rögtön.

Szent Bálint nap | Mea

 A váratlan szituációkban általában kétféleképp szoktam reagálni, ennek mikéntje pedig a körülményekre vezethető vissza. Ha veszélyes helyzetben vagyok, egekben van az adrenalinszintem, vagy meg kell mutatnom, mire vagyok képes, akkor az elmém pezsegni kezd és bármire képes vagyok. Minden más esetben pedig szórakozott tökkelütötté válok. Sajnos ez történt most is. A tény viszont, hogy egy hölggyel van dolgom, lassacskán elkezdte visszazökkenteni az agyam az alapállapotba.
 - A társas magányra! - kacsintottam, majd betömtem a süti maradékát. A második harapás már nem volt nagy szám.
 - Én főleg fagylaltban szeretem a citromosat, de süteményben sem vetem meg. - Ejj, de választékosan beszél az úrfi! Azért túlzásba sem kell vinni a komolyságot.
 - Beszélgessünk, a párunk talán még meg sem érkezett.
Valami oknál fogva meg sem fordult a fejemben, hogy ő lehet az. Láttam olyanokat, akik már sikeresen egymásra találtak, az álarcuk egy-két apró részletet leszámítva ugyan olyan volt. De a miénk viszont egy-két hasonlóságon kívül teljesen más. Az enyém kétszínű, az övé egy. Az övé csipkeszerű, az enyém szimpla. Még a szemek vágása is más...
 - Kezdjük valami alap kérdéssel. Hogy vagy? - Vártam a lány válaszát, közben azon gondolkodtam, hogy én vajon hogy érzem magam.

Szent Bálint nap | Mea

 Mindenkinek vannak furcsaságai. Az övé az, hogy nem annyira szereti a fagyit, mint rajta kívül mindenki az univerzumban. Hát... lehetne rosszabb is. Mint például Oliv. Na, ő megkapta a világ összes furcsaságát! Tényleg, mi van vele? rég találkoztunk...
 Elkalandoztam, de szerencsére a lány válasza a kérdésemre kizökkentett a gondolatmenetemből. "Azt hiszem", "egészen jól", "pár perce még"... Nem vagyok legilimentor, de még így is érzem, hogy valami nem stimmel itt. Faggatni viszont nem akarom, udvariatlanság volna, ráadásul nem is tudom, hogy kezdenék neki. Egy bólintással elfogadom tehát a válaszát, majd válaszoltam a kérdésére.
 - Tulajdonképpen nem is tudom... Csak sodródtam az árral, ahogy szoktam. Hallottam erről a dologról, kérdezősködtem, aztán gondoltam, miért ne? Jobb dolgom nem volt mára, szóval itt vagyok. - elmosolyodtam - Csak a móka kedvéért. - Ezután rátértem a másik kérdésre.
- Hogy hogy vagyok? Remekül. - És hosszú idő óta tényleg remekül voltam. Persze ritkán mutattam ki, hogy esetleg nem vagyok úgy, de akkor is. Valami melegített belülről, mint egy cserépkályha. - Igaz, a párom még nincs meg, leöntötte miattam magát egy lány és ittam egy teát, amiben valószínűleg volt valami, de még nem érzem a hatását, de most itt ülök egy gyönyörű lánnyal szemben, beszélgetek vele, ettem egy finom sütit, minden egyszerűen... remek.
 A bók csak úgy kicsúszott. Szokott olyat. Általában nem ilyen nyíltan bókolok, de talán mégis hatott a tea. Hátradőltem a széken, picit oldalra döntöttem a fejem, aztán kiböktem a kérdésem.
 - És te hogy keveredtél ide? - Ez a játékszabály, visszakérdés, plusz egy új. - És mi az, amit szeretsz csinálni?

Szent Bálint nap | Mea

 A tettek embere! Többnyire ez igaz, de minden tettet gondolkodás előzi meg. Mindössze ennyi az, ami miatt megértem, hogy a levitába kerültem. Szeretem használni az agyam. Persze az agyam nem mindig szeret használódni, ilyenkor elég szórakozott vagyok, és ha ez hiperaktivitással párosul, akkor ott kő kövön nem marad.
 Milyen szép mosolya van, mint egy modellnek! El is ábrándoztam ezen, így a következő mondatából csak morzsák jutottak el a tudatomig. Végeredményképp a következőket mondtam:
 - Azok a koktélok tényleg jól néznek ki... Megkóstolunk egyet?
 Választ nem is várva intettem egy pincérnek, hogy hozzon egy koktélt. Nem terveztem rögtön meginni, de olyan szépek voltak, hogy akár asztaldíszként is megállnák a helyüket.
 A kérdésemre újabb kérdéssel felelt. - Először amit kitaláltál, kíváncsi vagyok rá - mondtam széles mosollyal, majd folytattam hajszálnyit komolyabban - aztán a valódit.
 A másik kérdésemre rendes választ kaptam. Nagyon hasonlít rám a lány!
 - Nekem a sakkal sincs bajom, szívesen játszom, ha ahhoz van hangulatom. De általában a mozgalmasabb dolgokat űzöm. - Mint például kviddics. Azonban ha ezt kimondom, esélyes, hogy ha eddig nem ismert fel, most majd fel fog. Kevés ilyen magas szőke kviddicses van a suliban.
 - Engem bármi érdekel, ami mozgás. Kivéve a tánc, azt csak kivételes alkalmakkor engedem meg magamnak. Viszont kifejezetten szeretem a fejtörőket is, logikai játékokat. Szeretek sétálni erdőkben, szeretek olykor bőrig ázni, szeretek csellózni, énekelni, de legjobban talán álmodni szeretek. Szinte mindig megjegyzem az álmom.
 A legutóbbit talán majd még ma el is mesélem, ki tudja? Nem volt kifejezetten romantikus, de ez a lány nekem olyan lánynak tűnik, akinek tetszeni fog az izgalmas is.
 - Hű, választásban rossz vagyok. Mindig túl sokat gondolkodom rajta. A repülés azért lenne jó,  mert gyorsabban odaérnék bárhova, és hát úgy egyáltalán, repülni... A telepátia pedig szintén vicces. Egyrészt dogák közben kilesném a nálam jobb tanulók fejéből a válaszokat, másrészt hasznos lehet, hogy úgy tudok valakivel beszélni, hogy meg sem kell szólalnunk. Az én gondolataimat betömködöm az ő fejébe, amit ő gondol pedig kilopkodom onnan. Viszont a pletykákra allergiás vagyok. Talán ez az, ami miatt inkább a repülést választanám.
 Megint belelovaltam magam. Ez van, nem tudok mit tenni, ha egyszer elkap a hév, akkor le kell lőni, hogy befogjam. Bár talán a hölgytársaság az, ami miatt be nem áll a szám.
- És te mit választanál? Szerintem te is a repülésre voksolsz, de ez csak tipp - tettem hozzá huncutan mosolyogva.

Szent Bálint nap | Mea

 A koktél megérkezett. A pincér olyan figyelmes volt, hogy rögtön hozott a lánynak is, nehogy rosszul érezze magát, amiért csak én iszogatok. Hálásan megköszöntem, hogy megmentett egy kínos szituációtól, aztán nézegetni kezdtem az italt. Ilyen rózsaszín dolgot még sosem kóstoltam. Lefogadom, hogy az íze maga a rózsaszín megízesülése.
 Úgy tűnt, a lány jó kedvre derült, amit személyes sikernek könyveltem el. Abból, amit mondott, kilogikáztam, hogy valószínűleg azért ücsörgött itt egyedül, mert a srác, akivel jött, megtalálta, akit keresett, és nem akart lábatlankodni. Ez bizony tiszteletre méltó.
 - Bizony, a legtöbb alkalommal igen nagy részletességgel megmaradnak. De ha egyszer elkezdem elmesélni az egyiket, akkor ha lelőnek, sem hagyom abba! - feleltem nevetve a kérdésére. Szegény Linát sem hagytam szóhoz jutni annak idején...
 A felvetése, hogy milyen jó lenne átmenni mások álmaiba, elgondolkodtatott.
- Ha jól emlékszem, van olyan hely, ahol ez megoldható... Csak kérdéses, hogy az én álmaimba érdemes-e belemászni. Izgalmas lenne, az biztos, de... gyakran álmodok olyat, amit mások rémálomnak neveznének. De ha szeretnéd, majd egyszer megpróbálhatjuk! - kacsintottam rá.
 Telitalálat! Hát megint... Még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne hasonlítana rám. Olyan vagyok, mint egy gyurma, ami mindenkihez passzol. Bár talán minden ember ilyen, csak észre kell venni. Talán már mindenki elgondolkodott ezen, csak nem beszélnek róla. Hiszen én sem teszem. Hű, talán túl ritkán mondom ki, ami a szívemet nyomja!
 - Mesélj egy kicsit magadról! A múltadról, a jelenedről, az elvárásaidról a jövőt illetően... Persze ha nem akarsz róla beszélni, akkor ne tedd, nem akarok tolakodni, vagy ilyesmi, csak érdekel - mondtam a legártatlanabb arckifejezésemmel.

Skanky Ivarsson

 Cupido, te istennyila! Hogy lehet ennyire elvéteni a célt? Mármint a célt -engem-  eltaláltál, de hol, te jó ég, hol?! Most komolyan nem volt jobb időpont, mint amikor a tükörteremben vagyok...? Nem mintha annyira bánnám, a lehető legjobb emberbe szerettem bele - magamba. Csak szegény Evelint sajnálom. Gondolom rá gondolt az a szerencsétlen, mint szerelmem tárgya, de ki kell ábrándítsam, ezt nem gondolta át rendesen. Rui full hülyének nézhetett. Bár talán már megszokta. Apropó Rui, miért én takarítsam ki a csikkes edényt, ha csak ő cigizik? Jó, mondjuk ő is takarított már el helyettem... Egye fene, ez egyszer rendes leszek!
 Ezek, és hasonlók keringtek a fejemben, miközben a tornyunk felé haladtam. Szépen hömpölygő gondolatáramomnak a szokásos szemét szfinx szabott gátat.
 - Na halljam, mi a mai feladvány? - forgattam a szemem. Tudtam, hogy nem fogom tudni megoldani, mert állandóan elkalandoznék. Márpedig be szeretnék jutni...
 A szfinx megköszörülte a torkát, majd belekezdett.
 - Az aurorok órák óra faggatnak egy halálfalót, hogy hova rejtette az ellopott levelet, melyben értékes információk lappangnak. A halálfaló már unja az aurorok próbálkozásait, ezért így felel: "Ha annyira érdekli magukat, akkor elmondom. A hálószobámban találnak egy könyvet a rúnákról. Abban rejtettem el a 393. és 394. oldal közé." Az aurorok el is indulnak, ám még az ajtóban az egyik megáll, és így szól: "Átvert minket." - itt hatásszünetet tartott, hogy megemészthessem a hallottakat.
- A kérdésem a következő: Honnan tudta az auror, hogy hazudik a halálfaló?
 Pazar. Válaszra sem méltatva leültem a vele szemben álló falhoz. Régi jó barátom már az a hely, órákat töltöttem ott. A megoldást általában kitalálom, csak idő kell. De hogy ezúttal mennyi, azt még nem tudom.

Skanky Ivarsson

 Éppen azon morfondíroztam, hogy milyen kis formás lábaim vannak, amikor felbukkant egy leányzó. Természetesen szó nélkül figyeltem, amíg észre nem vett. Az eset kicsit de ja vu  érzést keltett bennem, szinte pont így ismerkedtem meg Lottival. Persze attól eltekintve, hogy akkoriban még nem szerettem magamba, és ha jól emlékszem, legutóbb hosszasan és hangosan vitatkoztam ezzel a olajfestett döggel. Phű, az a feladvány mondjuk nem volt semmi...
 A lány segítséget kért, amiből leszűrtem, hogy új lehet, hiszen még hozzá sem szólt a szfinxhez. Maradtam ülve, nem volt sok kedvem felállni.
 - Ez a festmény erről a gyönyörű teremtményről... - a gyönyörűt félreérthetetlen, gúnnyal átitatott iróniával mondtam - a Levita torony bejáratának őre. Ha be szeretnél jutni, kérdezd meg, mi a mai feladvány. Ha kitalálod, bemehetsz.
 Átvillant az agyamon, hogy ha most ő kapásból kitalálja, akkor butának tűnhetek, szóval gyorsan elkezdtem mentegetőzni.
- Én speciel meg sem próbáltam megfejteni. Nem mintha olyan nehezek lennének ezek a feladványok, csak most nincs hozzá kedvem.
 A fejemben nem hangzott ilyen retardáltan... Na mindegy, hátha elhiszi.

Skanky Ivarsson

Ez az - gondoltam magamban - bevette, hogy csak szimplán ücsörgök itt a földön, és nem pedig a sikertelen próbálkozást untam meg!
 Kedves szfinx... kedves? Ez a szívtelen dög? Az én örök riválisom és ellenfelem? Nevetnem kell, ha!
 A lány újra meghallgatta a feladványt, s rá pár pillanatra még rá is vágta a megoldást. Persze, egy oldalon... ez egy kifejezetten fárasztó feladvány volt, fogjuk rá, hogy csak nem volt lélekjelenlétem a megoldáshoz, mert még a végén butának fogom magam érezni. Bár egy buta levitás még mindig jobb, mint mondjuk egy okos navinés... Te jó ég, mióta vagyok ilyen sztereotipikus? Eleve azt hittem, hogy navinés leszek, amikor beosztottak ide.
 A szfinx lesütött szemmel, csalafinta mosollyal az arcán bólintott, majd a portré résnyire kitárult. Hirtelen felpattantam és kitártam a bejáratot.
 - Egyébként Wolgast vagyok. Wolgast Bellafonte. De hívj csak Wolginak  - és vigyor. Mióta az eszemet tudom, így mutatkozok be mindenkinek, aki velem nagyjából egykorú. Némi változtatás elkélne már... - Csak utánad - invitáltam be a lányt. Újnak tűnt, szóval gondoltam majd a klubhelyiségben beszélgetek vele egy kicsit. Persze csak ha nem akar inkább felmenni a gólyalakba kipakolni, ismerkedni másokkal is.

Farkas Kamilla

 VÉGRE. Nem mintha nem élveztem volna Madagaszkárt, vagy ilyesmi, sőt. Imádok utazni, pláne messzire. VISZONT. Itt hagytam a pálcám. Igazából pár napig fel sem tűnt, már-már havonta töröm el a pálcáimat, aztán lusta vagyok lemenni a faluba újért. A mostani nem igazán passzol hozzám, de meg is tudom érteni. Talán már nem maradt egy pálca sem, ami elfogadna engem teljesen.
 Amint megérkeztünk, felsprinteltem a szobámba, még mielőtt Rui körberöhöghetett volna, felkaptam a pálcám, és kerestem egy sarkot, ahol összerogyhatok és liheghetek. Messze van a hálótermem és sok a lépcső, na. Még Wolgast Bellafonte is elfáradhat egyszer-kétszer.
 Kifújtam magam, kerestem egy mosdót, ahol megmostam az arcom. Egy nagyon picit lebarnultam, de nem annyira, mint mások. Nem vagyok barnulós, inkább leégős, éppen ezért kerültem a napot. Ettől függetlenül a vállaim most is szinte perzselnek, és az arcom is megpirult. Szerencsére nem hámlik, annyira azért vigyáztam magamra. A hajam picit szőkébb lett, ami az eddigi nagyonszőkeségből tejfölszőkeséget produkált. Lassan beletúrtam, élveztem ahogy a selymes hajszálak végigsuhannak az ujjaim között. Talán kicsit túlzottan szeretem a hajamat, de szerintem megérthető: ritka az ilyen vékony, erős, selymes és világostejfölszőke haj. Ha annyi galleonom lenne, ahányszor valaki bele akart túrni, már rég kihullott volna  a hajam a zsíros ujjacskáktól. Na meg gazdag lennék mint az atom. Nyithatnék saját bankot. Hé, árulnom kéne a hajbatúrást egy mosdó mellett, kötelező kézmosás után!
 Már kezdtem magamban megtervezni a biznisz menetét, amikor megkordult a pocakom. Most van ebédidő! Magasságos egek, el ne lopkodják előlem a répatortát! A szobámig tartó sprinthez hasonló iramban céloztam meg a nagytermet, ahol már evett a sok kis éhes diák. Az éhség kissé összezavart és nem az embereket néztem, ahogy hol vannak a levitások, hanem az ételeket, hogy hol van legközelebb édesség. A kékek tőlem akár kiabálhattak és integethettek volna, akkor sem mentem volna feléjük, ugyanis kiszúrtam egy csodálatos répatortát, egy olyat, amire már hónapok óta vágytam. Gyors menetben odairamodtam, majd helyet kértem. Igazából egy fél fenéknyi hely eleve is volt már, oda pedig az engedély megérkezte előtt be is zsúfoltam magam és vettem egy szeletet a süteményből.

Farkas Kamilla

 A számhoz emeltem az első falatot, beleharaptam. Az extázis nem maradt el, behunyt szemmel élveztem az ízek fenséges kavalkádját... egészen amíg észre nem vettem, hogy valaki fuldoklik mellettem. Kinyitottam a szemem, a hang irányába fordultam. Ekkor esett le hogy a Navine dicső képviselői között ülök, azon belül is lányok között. Egy mellettem ülő elsős hölgyecske nyelt félre, valószínűleg a heves becsapódásom miatt. Higgadtan a hátához emeltem a kezemet és határozottan, de nem erőszakosan megütögettem a hátát. Miközben elsősegélyt nyújtottam, gondoltam bemutatkozom.
 - Bocsáss meg, hogy csak így idecsapódtam, mint egy kerge meteorit. Wolgast vagyok. Wolgast Bellafonte, a levitából.
 Elgondolkodtam, hogy hallhatott-e már rólam. A lány egyáltalán nem tűnt nekem ismerősnek, valószínűleg még új. Persze az, hogy én nem ismerek valakit, az nem azt jelenti, hogy ő sem ismerne engem. Kviddicsmérkőzések, diákcsínyek, késő éjszakai randalírozások, elmélyült filozofálgatások, sütés, ezeket mind hobbiszerűen űzöm. Na meg a pálcatörögetés, bár azzal csak egy ismeretséget tudtam kötni, méghozzá a pálcaboltos nénivel.
 - Újnak tűnsz. Bár nem én vagyok a legjobb emberismerő a vidéken, de ezt még én is meg tudom állapítani a kivételesen csillogó szemeidből. Hacsak nem a fuldoklástól könnyes a szemed, mert akkor ezzel sikerült átverned - és rávigyorogtam. Mostanában végre felhagytam a megszokott bemutatkozós szövegemmel. Már túlhasználtam, kezdett elavult lenni. A vigyorom is változott az évek során, az eleinte hatalmas, összehúzott szemmel való teli szájjal vigyorgást felváltotta a baloldalas félvigyor, melyekhez huncut tekintet párosul. Persze az első verzió is életképes, csak más szituációkban kerül elő. Mindezekre az apró változásokra ott vigyorogva eszméltem rá. Ritkán gondolkodom el rajta, hogy miként változom az eltelt idővel párhuzamosan.
 - Egyébként nem zavarok? Mert ha kellemetlen a társaságom és inkább a háztársaiddal lennél, akkor eltűnök - mondtam a lánynak, a másik oldalamon ülő valakit teljesen ignorálva.

Kami :3

 Miután engedélyt kaptam a további létezéshez azon a helyen, visszatértem a tortámhoz. Az extázis mindig az első falatnál üt be, utána csak simán nagyonfinom. Töltöttem mellé valami pisztáciás tejet, mert finomnak tűnt. Megszagoltam, furán gyurmaillata volt. Egyszer élünk, gondoltam, azzal lehúztam. Amíg tartott, nem volt rossz, aztán jött egy kis gyurmás utóíz, és végül lágy édességgel vonta be a torkom. Összességében nem volt vészes.
 Gondolkodni akartam valamin, de nem jutott eszembe semmi. Furcsa. Mindig akad valami téma, amin kínosan sokáig fenn tudok akadni, és addig mindenki csak furán néz rám, mert kiestem a téridőből és csak a saját gondolataim közt kavarogva szállingózom. A furán nézésről jutott eszembe, hogy most eleve sokan néznek rám furán az asztalnál, úgyhogy beszélgetnem kéne, oldva a feszültséget. Ritka, hogy valaki nem a saját asztalához ül, pláne a levitából. Nem azt mondom, hogy antiszociálisak vagyunk, csak... összetartóak. Oh, minő csodálatos megfogalmazás, büszke vagyok önre Bellafonte, a Nobel-békedíjért ebéd után jelentkezzen a legközelebbi prefektusnál.
 Szóval téma. Beszédtéma. Ömm...
- Hogy vagy?
 Bravó Bellafonte, a díjtól most búcsúzzon el. Ennél többet vártunk magától.
 - Hogy érezted magam Madagaszkáron? - tettem hozzá még tűrhető időn belül, így a két kérdés egybe számított. Legalábbis egybe szántam. Mindegy. Zavartan mosolyogtam rá, majd megint ettem egy falatot a répatortámból. Mr Bellafonte, csalódtunk magában. Jobb beszélgetőpartnernek ismertük meg, erre most ezzel jön. A mentés nem volt rossz, de nem is elég jó. A továbbiakban igyekezzen jobban, vagy...
 Beletúrtam a hajamba, aztán vártam a lány válaszát.

Kami

 Rágtam a falatot, mint azt szokás. Valami viszont szokatlanul felsercent a fogaim alatt. Miközben a lány válaszolt a második kérdésemre, lassan odaemeltem a kezemet, két ujjal megfogtam a rendellenes hozzávalót, majd húzni kezdtem kifelé. Ha naiv lennék, azt mondanám: haj. És ez a válasz félig-meddig meg is felelne az igazságnak, csak van még egy apró dolog, amitől mégis picit más lesz a helyzet.
 - Manószőr - mondtam olyan kifejezéstelenül, hogy utána elmosolyodtam saját magamon. - Úgy tűnik, az egyik manó a konyhában nem tartja be a házirendet.
 A közel hét centiméteres szőrszálat a szalvétámra helyeztem, mint későbbi bizonyítékot, majd ettem még egy falatot. Mielőtt a lány azt gondolhatná, hogy most majd megyek és panaszkodom hogy rúgják ki a manót, elmagyaráztam a szándékomat.
 - A manók a konyhában jól ismernek már engem. Talán már picit elegük is van belőlem. Ezzel sarokban tudom tartani egyiküket és... hát, csúnya szóval zsarolhatom, de igazából csak további bejárást szeretnék és hozzáférést az alapanyagokhoz.
 Felidéztem magamban a lisztes esetet, amikor az egész levita lesereglett a konyhába és kakaós csigát sütöttünk a vezényletemben, majd mintha egy káoszbombát dobtak volna ránk, mindenki liszteszsákokkal kezdte püfölni a másikat. Régi szép idők!
 - Egyébként én is tök jól vagyok, köszönöm - vigyorodtam el ismét, most picit szélesebben. - Végre nálam lehet a pálcám. Tudod itt felejtettem a nyaralás idejére. És ezzel talán el is árultam, milyen volt számomra Madagaszkár. Néztem ahogy a többiek távol a felügyelettől varázslatokat próbálnak ki, amiket itt a kastélyban esélytelen lenne kipróbálni, párbajoztak, kviddicseztek... jó, azt speciel én is csináltam. Meg is nyertük egyébként - hencegtem azzal a tipikusan Wolgis félvigyorral és huncut szemekkel. Ez van, a hencegés megmaradt, mint utóhatása Cupido célt tévesztett nyilának. Még mindig nem értem, mire gondolt, amikor a TÜKÖRTEREMBEN lőtt rám. Most komolyan.
 - Szóóóóval... - kezdtem bele egy mondatba, amit még nem fogalmaztam meg magamban. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit mondjak, csak nem akartam, hogy kínos legyen a csönd, ahogy ott mosolygok magamban. Én vagyok az idősebb, meg a férfi, össze kéne szednem magam, vagy valami... oh, megvan. - ...van neked háziállatod?
 Alig észrevehetően sóhajtottam. Hátha majd meg tudom törni ezt a megszeppent szituációt, és belemelegszünk a beszélgetésbe. Sokat segítene rajtam, hisz fura helyzetbe sodortam magam. Szokás szerint. De ettől szép az élet, nemde? Ilyenek nélkül halálra unnám magam.