Violetta Rose


Aznap fáradt voltam. A tanulás teljesen leszívott, és nem volt sok kedvem felderíteni a suli számomra ismeretlen részeit, szóval gondoltam, kimegyek a rétre. Először lepakoltam a gólyalakba, aztán magamhoz vettem egy kis maradék saját készítésű kakaós-csokis csigát. Ezt majszoltuk páran a levitások közül órák között, de maradt még öt darab, és úgy véltem, jól fog majd jönni, ha megéhezem a réten. Elindultam lefelé, miközben próbáltam átváltoztatni az egyik süteményt fadarabbá, de nem igazán ment. Félvér létemre, semmit sem tudtam a varázslásról egészen amíg Bagolyköves nem lettem, és most sem jeleskedem a gyakorlati részekben. Leértem a kapuhoz, és elraktam a pálcám. A kudarc, hogy nem sikerült az átváltoztatás, kissé lelombozott. Kitártam a hatalmas ajtókat, és a kinti világosság pár pillanatig elvakított. Szemem elé kaptam a kezem, és félig leszegett fejjel keresgéltem egy üres padot. Találtam is egyet, egy fa árnyékában. Megálltam előtte, és pár pillanatra kikapcsolt az agyam. Üveges szemel néztem a padot, nem tudtam, mit akarok vele kezdeni, úgyhogy inkább lefeküdtem a fűre, magam mellé téve kinyitva a kis dobozt, ami a finomságokat rejtette.
Ha valaki most meg mer zavarni, akkor én... -gondoltam, de nem tudtam befejezni a gondolatot. Felesleges magamnak hazudnom, akár rám is ugorhatna valaki, akkor sem lenne annyi energiám, hogy dühös legyek. Hanyatt feküdtem, az egyik kezem fejem alá tettem, a másikkal pedig eltakartam a szemem. Remélve, hogy nem másznak hangyák a csigáimra, elszunnyadtam.

Az átváltozás másnapja. Reggel, mikor felébredtem, zúgott a fejem, azt sem tudtam, hogy az éjjel mi történt velem. De amint felültem, eszembe jutott minden, mert a mellkasom szokatlanul előrehúzott, és lefejeltem a térdem. Ennek hatására beugrott, hogy én jelenleg nő vagyok. Szerencsére nem volt bent rajtam kívül már senki, sokáig aludtam, fejtetőig betakarva. Úgy éreztem, tervet kell készítenem:
1) Ruhát kell szereznem
2) Keresnem kell valakit, aki szintén átváltozott
3) Vissza kell változnom
Hát tömören ennyi volt, amit ki tudtam gondolni, szóval elindultam ruhát szerezni. A lányok hálókörletébe nem tudtak a fiúk bemenni, de most megpróbáltam, hátha. Meglepődtem, hogy tényleg sikerült, úgyhogy óvatosan benyitottam, és köszöntem.
-Sz... Sziasztok! Wol... Khm! Wanda vagyok, új lány a suliban. Izé... valaki ellopta a ruhám, nem tudnátok kölcsönadni valamit?
Adtak valami fehér egyberuhát, amiben rohadt kínosan éreztem magam, mert az alja szoknya szerű volt, de mivel már semmi sem tudna himbilimbizni, pár perc után megszoktam. A terv egyes pontja kipipálva! A második az bonyolultabbnak tűnt, mert a lányoknál nem láttam senkit, aki fiú lett volna. Elindultam óvatosan a kastélyban, nehogy valaki észrevegyen, mert -bár már volt álnevem- nem igazán tudtam volna egy hiteles sztorit előadni egy prefektusnak. Sétálgattam mindenfelé, de úgy tűnt, ha mások is átváltoztak az éjszakai fürdőzőkön kívül, akkor azok jól elbújtak. Miután a kastélyon belül túl sok diákot találtam, hamar úgy döntöttem, hogy kimegyek a rétre. Mivel ott sokan voltak, továbbmentem, amíg egy számomra még ismeretlen helyre értem. Egy könyököt láttam kilógni az egyik oszlop mögül, és így messziről elég bizarrnak tűnt amit művel. Amint közelebb mentem, rájöttem, hogy tényleg a nadrágjában matat, viszont azt is fel véltem fedezni, hogy a matató fiú nem már, mint az átváltozott Hanka.
-Szia! -köszöntem rá halkan, nehogy leüssön ijedtében. Ebben a női testben olyan esetlen voltam és kicsi. Nem ehhez voltam hozzászokva, na! Nekem egy magas, izmos testem volt, ami helyett most egy gizda kiscsaj testét kaptam. -Látom, nem boldogulsz "Karcsikával" -vigyorogtam rá. -Adjak egy nadrágot? A szárát majd fel kell tűrnöd, de egyébként, mivel nem vagyok -voltam- kövér, nem hiszem, hogy leesne rólad. Odaadtam a még mindig nálam lévő ruháimat. Nem raktam le a hálóban, mert gondoltam még jól jöhet egy olyan szerencsétlennek, mint én. Leültem egy padra, és vártam, hogy leüljön mellém. -Te nem érzed úgy, hogy nem csak kívülről változtatott meg ez az átok? Mármint... Nem azt mondom, hogy egyel kevesebb bordád van, vagy ilyesmi, hanem... tudod... érzelmileg. Például ahogy tegnap behajítottad a ruhám a medencébe, az igazán bunkó volt, tudod? -néztem rá nedves bociszemekkel. -Tudod, én magamon már tapasztaltam némi változást, érzelem ügyileg. Nem a lányokat kezdtem nézni, hanem... -megborzongtam -A fiúkat. És mindig arra gondoltam, hogy ez annyira meleg dolog, és mindig elkap a hányinger, de te is olyan jóképű vagy, és... -be kellett tapasztanom a számat a tenyeremmel. Úgy tűnik, lányként sokkal locsogósabb lettem, mint fiúként.

Violetta Rose

Arra ébredtem, hogy valaki lerúgja a vesémet. -Blööögh! -köszöntem vissza a rajtam keresztben fekvő lánynak. -Ugyan már! -ahh... -Semmi gond, előfordul!
Egy barna hajú, számomra ismeretlen leány volt, valószínűleg még nálam is újoncabb. Elvörösödve tápászkodott fel. A csigáim felől érdeklődött, amiről el is felejtkeztem, de szerencsére nem másztak bele hangyák. Vannak itt egyáltalán hangyák? -Ezek kakaós csigák. Kérsz? Tegnap sütöttem - vagyis... sütöttük, mert segített még egy pár ember a levitából. -nyújtottam felé a dobozt, és nem volt kérdéses, hogy venni fog belőle. Az én süteményeimnek nem lehet ellenállni, ezt már bebizonyított tény.
-Én csak itt... pihentem. Amíg fel nem rúgtál. -vigyorogtam rá viccelődve, nem akartam, hogy rosszul érezze magát a történtek miatt, hisz nem is volt nagy dolog. -Fárasztó napom volt. Ma is, és tegnap is. Úgy gondoltam, hogy kijár nekem a lazítás, ezért lejöttem ide, mert ez a hely olyan nyugodt tud lenni. -kicsit elbambultam, aztán egy fél perc múlva hozzátettem -És te mit csinálsz itt? Csak sétálgatsz, vagy volt valami kifejezett célod a réten? -úgy véltem, hogy nem volt különösebb dolga errefelé, csak tengődött, hiszen leült mellém beszélgetni.

Violetta Rose

-Csak óvatosan! -nevettem el magam, mikor mohón beleharapott az ujjába. Vártam a dicséreteket a csigámat illetően, és nem is kellett csalódnom.
-Nem minden nap sütök, és pláne nem mindig kakaós csigát. Ennek a sütésnek sem lett olyan jó vége, mint terveztem. Elküldtek büntetőmunkára -mosolyodtam el, ahogy elárasztottak a nem olyan régi emlékek. Érdekes, hogy akkor nem mosolyogtam, hisz mások miatt kerültem bajba, a sütögetésért nem jár büntetés. Az ember agya a régi rossz emlékeket is feljavítja egy bizonyos szintig, és ez így van jól.
Legközelebb majd szólok neked is, ha sütök, jó? -kérdeztem, mikor észbe kaptam, hogy kérdezett. Felnézett a lemenő napra -Szép, mi? Annyira szeretem, hogy itt mindent meg lehet kapni, amire vágyik az ember. Persze egészen addig, amíg normális dolgokat akar. És egy kis lazítás, naplementés beszélgetés, sütievés még bőven belefér. Visszafeküdtem ülő helyzetemből, és már nem bántam, hogy Violetta felrúgott álmomból. -Tudod, én sem vagyok igazán új itt... Talán egy héttel jöttem hamarabb, mint te, de egészen jól kiismertem magam. Szerintem neked sem lesz gond. -rámosolyogtam, és folytattam- -Hallottál már az illúziók pavilonjáról? Azt mondják, félelmetes hely, de ha már bementél, csodálatos élményekben lehet részed. Én még nem voltam ott, szóval... -hatásszünet- -Volna kedved kideríteni, hogy mitől is olyan különleges hely?

Állia

-El fogok késni! -gondoltam, és megszaporáztam a lépteimet. Be akartam menni a színjátszókör próbájára, hogy megnézzem, milyen is az. Ha megtetszik, akkor én is színjátszós leszek, ha nem, akkor is bővültek a tapasztalataim. Viszont ha nem érek oda, mielőtt elkezdik, akkor lesülne a képemről a bőr, ha egy próba közepén berontanék, hogy én jöttem nézelődni. Befordultam egy folyosóra, amin úgy gondoltam, hamarabb oda fogok jutni. Lehet, segítene, ha tudnám, merre kell menni. Valahol erre van, ezt mondták. Végig, aztán balra, utána... -rendezett gondolatmenetemet megzavarta egy veszekedés, amit a folyosó közepéről hallottam. Odamentem, és láttam, hogy két festmény veszekszik egymással, egy szerzetes, és egy lovag. Egymás szavába vágva üvöltöztek, ezért nem értettem, amit mondanak. Megköszörültem a torkom.
-Mi a vita tárgya? -kérdeztem kedélyesen. Mint kiderült, az volt a gondjuk, hogy nem tudtak megegyezni, vannak-e sárkányok, vagy sem. A lovag állította, hogy vannak, küzdött is egyel és abba halt bele, csak tudja, mi okozta a saját halálát. Emiatt festették le. Ám a szerzetes kijelentette, hogy márpedig sárkányok nem léteznek, és a lovag halála pillanatában valószínűleg valami bódító szer hatása alatt állt, majd beesett a kandallóba, és ezt a szerencsétlent akarták megörökíteni. A lovag ezt persze kikére magának.
-Hát figyeljetek... -csendesítettem el őket. -Itt, az iskolában azt tanítják, hogy sárkányok léteznek.
A lovag fölényesen elvigyorodott. A szerzetes megkérdezte, hogy láttam-e valaha sárkányokat.
-Hát nem, de...
Hallottam-e valaha sárkányüvöltést?
-Nem, de...
Mindent elhiszek-e, amit itt mondanak?
Idefigyeljetek! Nem egy diákot ismerek, akinek a pálcája magja Sárkányszívizomhúr! Következtetésképp vannak sárkányok!
A szerzetes természetesen csak legyintett, hogy az csak reklámfogás, és én elcsodálkoztam, hogy honnan tud ilyen szavakat egy régi festmény. A nagy veszekedésben nem is figyeltem, hogy mások is elhaladnak a folyosón, és valaki elejtett egy kis gombócot, amiből pár pillanat múlva füst kezdett el gomolyogni.

Állia

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem látok. Valami füst szállt be közém és a festmények közé, ezért megfordultam, körülnéztem, és rájöttem, hogy már teljesen körülvett. A két kispajtás is abbahagyta a vitát, és némán tekintett körbe. Ekkor valaki belenyúlt a gyomromba, minek hatására nyögtem egyet, és előre hajoltam. Nem számítottam ilyesmire, és csak az jutott eszembe, hogy valaki megtámadott a füst nehéz látási viszonyait kihasználva. De ő meg tudott ütni, szóval ő lát engem... Még folytattam volna a gondolatmenetet, a valaki rögtön újra támadott: megragadta a taláromat, és a földre rántott, ami nem volt nehéz, lévén így is előre voltam dőlve. Elámultam, hogy milyen puha a talaj. Leraktam a tenyerem, és éreztem, hogy nem csak puha, hanem meleg is. Fél pillanatig megdermedtem, aztán felpattantam.
-Bocsáss meg, nem akartalak így... letaglózni -próbálkoztam egy ócska viccel. -Nem számítottam rá, hogy valaki így rám támad. Éppen egy létfontosságú vitába elegyedtem ezzel a két úriemberrel -mutattam a képek felé, akik nem látszódtak a füst miatt, de ez nekem nem esett le. A hangjuk már hallatszott, amint a földre kerültem, elölről kezdték a veszekedést. -Nem tudsz valami varázslatot, hogy eltűnjön a füst? Az én pálcám nem igazán működik rendesen.

Állia

-Hogy érted, hogy megcsinálni... -kérdezek rá, mert nem volt egészen világos számomra, mit is mondott. Azt mondja, hogy én füstölök? Vagy... Én okoztam?
-Nem én csin... -kezdtem volna a magyarázkodást, de ő már el is kezdte a füst elleni hadjáratot. Hamar el is tűnt, és a lány ott állt az orrom előtt gúnyosan mosolyogva.
-Figyelj, a füst nem az én hibám volt! Én itt vitatkoztam ezzel a két jómadárral -újra feléjük mutatok, immáron látszódnak ők is -amikor hirtelen minden füstbe borult. A két úriember tanúsíthatja. Mivel nem marta a torkom, nem kezdtem el menekülni: tudtam, hogy nem a tűz ütött ki valahol. Csak álldogáltan meglepetten, amikor belém jöttél. És ne értsd félre, nem haragszom érte! Remélem benned sincs harag, amiért rád estem. Reménykedve mosolyogtam rá. Legkevésbé sem kívántam összetűzést senkivel, pláne nem egy hölggyel.

Állia


Miután elmondtam a kis védőbeszédemet, vártam, hogy legyint, vagy valami,  de legnagyobb meglepetésemre megragadta a talárom, és arrébb húzott. Hirtelen nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán láttam, hogy egy könyv száguld el a fejem mellett. Ha a lány nem rántott volna el, olyan sallert kapok tőle, hogy megcsókolom a padlót. Ezt ő is kimondta hangosan, egy kicsit enyhébben, egy mosollyal megtoldva. Nagyon szép a mosolya.
-Hűha... Ha ez eltalál, mehetek a gyengélkedőre! -visszamosolyogtam, közben megigazítottam a talárom -Remélem, nem késel el sehonnan miattam. Amúgy Wolgast Bellafonte vagyok, de hívj csak Wolgnak, vagy Wolginak. -Ha ő is bemutatkozik, szent a béke. Körülnéztem. Nem volt senki sem a folyosón rajtunk kívül. Eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt, mit kerestem, mielőtt a két úr felkeltette volna az érdeklődésemet.-Mellesleg nem tudod, hogy merre van a színjátszósok próbaterme? Szeretnék én is színjátszós lenni, de nem találom, merre kéne menni.

Állia

Állia. Ezt a nevet még sosem hallottam, bár szerintem a Wolgast is elég ritka. -Állia. Olyan szépen hangzik! -jelentettem ki hangosan is. Állia megigazította a haját, aztán a képekhez fordult. Közben még zavartam egy útbaigazítással, és ő ki is segített. Megnyugodtam, hogy letudtuk az előbbi balesetet. Hallgatom, hogy mire jut ezzel a két csökönyös ürgével, és legnagyobb meglepetésemre sikerült meggyőznie a szerzetest. -Komolyan voltál sárkányrezervátumban? -nekem egy ilyen dolog eléggé nagy szám, mert én mint mugli éltem le életem nagy részét, ezért kimaradtam a jó dolgokból. -Milyen egy sárkány közelről? -közben önfeledten elővettem egy alufóliába csomagolt répát, és majszolni kezdtem. Hamar észbe kaptam, hogy ez talán nem a legjobb alkalom a répa evéshez, de már késő volt. -Kész egy répát? -benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy másikat. -Finom, én szeretem. Még egészen friss.

Állia

Tényleg érdekelte a nevem, ezért rákérdezett, hogy honnan ered a nevem.
-A Wolgast név, eredetileg egy német városka neve. Anyám volt német származású, ő nevezett el így. Nem tudom, miért ezt választotta, nem sokat tudok az anyámról, mert... -nem akartam a nyakába zúdítani minden gondom-bajom, de ha már ezt a mondatot elkezdtem, akkor muszáj volt be is fejeznem  -meghalt. Apám sosem beszél róla, szóval fogalmam sincs, mit tett, és azt miért. De hagyjuk inkább ezt a témát.
Szokás szerint ő is meglepődött, amikor megkínáltam a répával. Egy tök átlagos zöldség, mégis olyan szokatlan. Elfogadta, és bele is harapott. Ennek örömére elmosolyodtam, és én is haraptam még egyet. Némán rágicsáltunk, aztán ő szólalt meg először. Új becenév? Végül is... Nem olyan rossz. Hívtak már sok mindennek a répa miatt, és ez a Wolgi nyuszi egészen aranyos. -Rendben! -vigyorogtam rá -És én hogy szólítsalak? Álliának, vagy van beceneved is? Én nem vagyok olyan jó ilyenek kitalálásában -vallottam be őszintén. Még soha, senkinek nem tudtam normális becenevet adni, és nem akartam megsérteni valami bugyutasággal.

-Nincs beceneved? Végül is az Állia nem túl hosszú, és becézés nélkül is szép. De hogy érted, hogy a házad miatt? -számomra annyira furcsa volt ez a házak közötti versengés és elkülönülés. Persze, egy bizonyos fokig megértem, hogy legyenek olyan csapatok, akik összetartanak jóban-rosszban, de néhol túlzásnak tartom. Szerintem nem a házunk szabja meg hogy kik vagyunk. Én például levitás vagyok, de olyan lusta, hogy bármelyik másik ház is megirigyelné. Amikor idejöttem, bármelyik másik ház eszembe jutott, hogy oda fogok kerülni, de a levitát kizártam, mert a szorgalom, ami egy levitás alapfeltétele, az belőlem jócskán hiányzik. -feleszméltem, hogy ezt túl komoly arccal mondtam, ezért elmosolyodtam, és beletúrtam a hajamba. -Én még nem igazán élem át még a versengés izgalmát a házak között. Persze, a kviddics az izgalmas volt, de amúgy én nem óhajtok rivalizálni senkivel. -nem is ezt akartam mondani... Azt kezdtem el, hogy nem befolyásol senkit a háza. -Szóval... Engem nem lehet tipikus levitásnak mondani... Nem mondom, hogy a süveg tévedett, mikor ide osztott be, de még nem értem, miért. Talán a süveg is tesz néha kivételt, csak hogy izgalmasabb legyen.

Ágoston

Éppen itt volt már az ideje, hogy új pálcát szerezzek. Átöltöztem utcai viseletbe, aztán leindultam a faluba. Út közben egyszerű levitációs bűbájokkal próbálkoztam, hátha mégis működni kezd, de szokás szerint nem értem el semmit. Biztos, hogy nem vagyok kvibli, mert amikor kölcsönkértem Bran pálcáját, akkor azzal tudtam varázsolni. Az sem volt az igazi, de én nagyon élveztem.
A faluban nagyjából tudtam, merre kell menni, de korgó gyomrom emlékeztetett, hogy üres hassal nem jó üzletekbe bonyolódni, ezért betértem egy jó illatokat árasztó épületbe, amire az volt ráírva: Falatozó Gyorsétterem. Amint beléptem, elámultam, hogy mennyi ember van ott. Biztos valami turista csoport. Elmentem a pulthoz, és megnéztem a választékot. Hétvége volt, csak most tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy lejöjjek ide egy új varázsszerszámért. Csupa olasz kaja mindenütt. Rendeltem valami spagettit, meg egy calzonet, és amíg az ételre vártam, helyet kerestem, ahova leülhetnék. A turisták minden helyet elfoglaltak, egy asztal kivételével, de ott is ült már valaki. Mindazonáltal ott volt a legtöbb hely, ezért amint megkaptam az ínycsiklandozónak tűnő ételeimet, elindultam az asztal felé. Egy nálam pár évvel idősebb, szőkésbarna hajú srác ült ott.
-Helló! Bocsi, leülhetek? -kérdeztem, aztán leültem vele szemben. Haraptam egyet a töltött pizzámból, aztán amint lenyeltem, kezet nyújtottam a fiúnak.
-Wolgast Bellafonte vagyok. De szólíts csak Wolgnak, vagy Wolginak, vagy ahogy akarsz -mosolyogtam rá. Megkóstoltam a tésztámat is. -Te is a Bagolykőbe jársz, ugye? -nagyon kicsit ismerős volt az arca, lehet, hogy elmentünk egyszer egymás mellett a folyosón.

Állia

Miután elmondtam a beszédemet, a lány megnyugtatott, hogy jó házba kerültem. Az jutott eszembe, hogy ha ilyen beszédeket tudok tartani, akkor talán tényleg igaza van. Nem attól lesz valaki Levitás, hogy szorgalmas. Én lehet, hogy amiatt kerültem oda, ahol vagyok, mert szokásom filozofálgatni? Mondjuk ezt általában magamban teszem, de néhanapján, például most, kitör belőlem, és akkor valakire rázúdítom azt, ami a fejemben van, és az nem mindig egy leányálom. Most szerencsére nem volt semmi olyan, amivel esetleg megsértettem volna őt, vagy akárki mást. Legfeljebb a süveget.
-Talán igazad van. Még egy kicsit bizonytalan vagyok ez ügyben, de jó útra tereltél, hogy megfejtsem ezt a titkot. Állia a falnak dőlt, és úgy mondta el nekem, hogy ő sem tűnik kívülről Rellonosnak, de igazából tényleg oda illik. Ezt nem tudtam egészen felfogni, bár voltak sejtéseim, hogy hogy érti. Mindenesetre jobbnak láttam rákérdezni, mint hamis következtetéseket levonni.
-Ezt hogy érted? Milyen egy igazán rellonos Rellonos? -kérdeztem mosolyogva, felhúzott szemöldökkel.
-Nekem kedvesnek tűnsz. A két marha vitáját is el tudtad dönteni, amire én magamtól nem voltam képes -mondtam a képek felé mutatva.
-Persze nem akarok az életedben vájkálni, ha zavar a sok kérdésem, akkor ne válaszolj.

Tony

 A másik srác is bemutatkozott, aztán érdekesnek találta a nevem. Már megszoktam ezt a reakciót, én is érdekesnek találom a saját nevem.
-Akkor hívlak Tonynak. -mosolyogtam rá. Az ő nevével már találkoztam, bár az egy szórakozott pap volt, aki nagyon értelmes fiúnak talált. Megráztam a fejem, nem akartam rá gondolni, mert büdös volt az atya szája és imádott az ember arcába mászni miközben beszélt.
 Tony nem szívlelte ezt a tömeget, amivel én is egyetértettem.
-Szerintem is zavaró ez a sok ember. A suliban pedig szerintem nem olyan rossz a kaja... Bár ez tényleg jobb. -Ettem egy kicsit a spagettimből, aztán folytattam. -Nem levitás vagy, ugye? Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna -mondtam. Egy kissé módosult tudatállapotú turista kezeivel kalimpálva megpróbált  elhaladni az asztal előtt. Az egyik heves karlendítésével leverte az asztalról a spagettit, majd ő maga is követte a tészta gyászos útját a föld felé, és elterült a padlón. Egy darabig néztem a szerencsétlent, aztán sóhajtottam, majd haraptam a calozémből. -Legalább volt olyan figyelmes, hogy a finomabbat meghagyta -mondtam anélkül, hogy felnéztem volna.

Állia

Állia megnyugtatott, hogy biztosan a jó házba kerültem, és meginvitált a Rellonba, ha esetleg váltanék.
-A váltás még sosem jutott eszembe... -miért is nem? Egész eddig kételkedtem benne, hogy jó helyen vagyok, de eszembe sem jutott váltani. Most pedig, hogy Állia ennyi szépet mondott rólam, már nem is akarok. -Megígérem, hogy ha váltani fogok valaha, hozzátok fogok menni! -kacsintottam rá. -És ha valamit én megígérek, akkor azt be is tartom, az biztos.
Elmondta, hogy mitől került ő a rellonba.
-Na igen, jelenleg nem vagyok valami céltudatos, bár egy célocskám van, de elég nehéz, és hosszú teljesíteni. A magabiztossággal talán nincs gond, de a szilárd akaraterejű, na az nem vagyok -vigyorogtam rá. -Ha megváltoznának a belső tulajdonságaim, akkor megyek hozzátok.
Felhangzott a csengő, és a diákok kitódultak a folyosóra. Eszembe jutott a színjátszókör, amiről totál lemaradtam, de nem bántam.
-Hűha, jól elszállt az idő. Lenyeltem az utolsó falat répát. -Én nem sietek sehova, de ha neked dolgod van, akkor menj nyugodtan -mosolyogtam rá. -Így is beléd avatkoztam, mikor éppen mentél valahova.

Tony

Nem a legbarátkozósabb típus ez a srác... -jöttem rá szépen lassan. Persze, nem is tűnik olyan magányos farkasnak... Ő navinés, mint kiderült. Érdekes, én azt hittem a navinésok barátkozóbbak. Dehát kivételek mindenütt akadnak, ahogy én sem igazán illek a levitába a lustaságom miatt, mégis oda kerültem. Az is lehet, hogy csak most nincs olyan hangulatban.
Az étel borogatós akción elnevette magát, amit én jó néven vettem. Végre valami emberi reakció!
A kínos csend elkerülése végett kötelességemnek éreztem mondani valamit.
-Nem tudod, merre van a pálcakészítő? A pálcán hasznavehetetlen, és szeretnék egy újat venni. A faluban pedig még nem sokszor jártam, ezért nem tudom, mi merre van. Hogy jelezzem mondanivalóm végét, haraptam egyet a töltött pizzámból. Tulajdonképpen tudtam, hogy merre van, de más nem jutott eszembe, amiről beszélhetnénk. Annyira még nem voltunk jóban, hogy a múltjáról kérdezősködjek, ha meg a sajátomról kezdtem volna el mesélni, akkor nem értené, hogy ezt most miért mondom.

Állia

Szóval túlságosan megbízok mindenkiben? Végül is tényleg. Eddig mindenkiben megbíztam, akivel találkoztam. Mi lesz, ha egyszer valaki rosszindulatúval találkozom?
-Semmi gond, igazad van. Elég naiv vagyok. Még nem tapasztaltam eleget. Viszont valamiért úgy érzem, hogy ez nemsokára megváltozik.
Szerencsére ő sem sietett sehová, a füst keltette fel a figyelmét, azért jött ide. Eszembe jutott, hogy pálcát kéne vennem, mert a mostani nem igazán megfelelő.
Állia! Nem tudod, merre van a pálcakereskedés? Gondolom a faluban lesz valahol, de még nem sokszor jártam arrafelé. Elővettem a jelenlegi pálcámat. -Ezt örököltem anyámtól. Nem igazán akar elfogadni gazdájaként. Tanácstalanul forgattam a kezemben a fadarabot. Kidobni mégsem fogom. Mégiscsak az egyetlen relikviám anyámtól...
A fejetlenség folyosója megelégelte a semmittevést, és megint rendetlenkedni kezdett. Egy darázs kezdett el repkedni Állia feje körül, de ezt ő nem vette észre, hisz a látóterén kívül volt. Óvatosan a hajára mutattam. -Van ott egy darázs. Ugye nem vagy rá allergiás? És ha ez nem lett volna elég, valami ragacsos sárga folyadék kezdett el ömleni az egyik csőből. A keletkezett pocsolya még nem ért el hozzánk, de rohamosan közeledett.

Tony

Tony elmondta, merre találom azt a bizonyos boltot. Megkérdezte, megnézheti-e a pálcámat. Természetesen odaadtam.
-Galagonya főnixtollal. Egy lány állapította meg nekem. Ezt örököltem, és szerintem ez lehet a baja. Nem fogad el gazdájaként.
Ő sem egy pálcavirtuóz, mint kiderült, bár szerintem más okok miatt. Nem hiszem, hogy anyám olyan szerencsétlen lett volna varázslás terén, hogy én azt így megörököljem. Bár fene tudja. Aztán Tony felajánlotta, hogy elkísér. Eszembe jutott Állia, aki hasonló kérdéssel állt elém, de neki valamiért nemet mondtam. Most viszont éreztem, hogy talán mégis jól jönne valaki, aki támogat.
-Komolyan elkísérnél? - mosolyogtam rá - Köszi, az jó lenne. De csak ha tényleg nincs más dolgod. Elboldogulok én egyedül is, csak... Azért mégis jobb társaságban lenni, mint egyedül.
Mégis egészen jó arc a srác. Ez az én bajom, mindig a rosszat feltételezem az emberről. Mindig kiszúrom a szálkát mások szemében. Állia meg pont azt mondta, hogy túlságosan megbízom mindenkiben. Tulajdonképpen ez is igaz. Tonyban is totál megbízom.
-A hobbim? - eszmélek föl gondolataimból - Hát... Szeretek kutyát sétáltatni az erdőben. Főleg este. Tudod, van egy koromfekete kutyám, egy kuvasz-labrador keverék. Szóval ilyen nagy dög. Elég ijesztő, amikor a sötétben nem is látom hogy hol van. De én pont ezt élvezem. - Elgondolkodtam, van-e még valami hobbim. - Ezenkívül sok répát eszem. Bár ez nem is hobbi, ha jobban belegondolok. - mondtam összehúzott szemekkel.
-És neked vannak hobbijaid?

Tony

-Népszerű... Hát, azt azért nem mondanám - vigyorodtam el. - De el tudok velük beszélgetni.
Visszaadta a pálcámat, és megköszönte hogy megnézhette. Iszonyatosan jól nevelt srác. Én sem vagyok bunkó vagy kultúrbarbár, de Tonytól messze elmaradok illemtani szempontból.
Úgy döntött, elkísér, aminek örültem. A töltött pizzámra néztem, és megállapítottam hogy még a fele megvan. Haraptam is belőle rögtön két nagyot. Amint lenyeltem, válaszoltam a feltett kérdésre.
-Negró -mert így hívják a kutyát -imádja az embereket. Soha nem harapott meg senkit, még csak rá sem mordult egyre sem. Persze csak akkor ilyen ártatlan, amikor sétáltatom, vagy csak azokkal, akik a telkünk területén tartózkodnak. Természetesen jó házőrző lévén minden gyanús alakot megugat. Érdekes módon a kisgyerekekre sosem ugat. Vagy az öregekre. Mintha kiszűrné, hogy ki gyanús, és ki nem.
Ő érdekes módon nem lepődött meg a répás hír hallatán, mint ahogy azt már megszoktam.
-Azért annyit nem eszem - vigyorodtam el magam. - Napi négy-öt darabot eszem meg átlagban. Az nem elég a sárguláshoz, amint látod - mutattam a karomra.
Ő bezzeg jó tanuló. Neki inkább lenne a helye a levitában, mint nekem.
-A kajakozás jó sport! Attól menő felsőtested lesz. - kacarásztam. - Milyen a dök? Gondolkodtam rajta, hogy én is tag legyek, de félek, hogy alul teljesítenék.
Haraptam még párat a finomságomból, és már el is tűnt. Kár, hogy a tésztám odalett, az is elfért volna a pizza mellett. Viszont nem veszek újat, inkább a pálcára tartogatom a pénzem, nem tudom mennyibe fog kerülni, és anyagilag nem igazán vagyok a csúcson.
-Akkor ha végeztél, indulhatunk!

Állia

-Igen, elsős. Te viszont idősebbnek tűnsz nálam egy pár évvel.
Útba igazított, hogy merre menjek a műhelyhez, aztán elkérte a pálcám hogy megvizsgálhassa. Természetesen odaadtam.
Meglepően sehogy sem reagált a darázsra. Persze ez a legjobb megoldás, ha nem akarjuk, hogy megcsípjen, de én például óvatosan megpróbálnám elhessegetni. Valahogy ugyanígy reagált a pocsolyára is. Már majdnem elnevettem magam, amikor egy érdekes kérdést intézett felém.
-Hogy érted, hogy szereznél új pálcát? - Tágra nyílt szemekkel néztem a lányra. -Mármint elmész és veszel, vagy mi? Én úgy gondoltam, még ma, vagy holnap lemegyek a faluba, és veszek magamnak, hisz a pálca választja a varázslót, vagy hogy is szokás mondani. Erről jut szembe, a pálcámat szeretném visszakérni, hanem bánod -vigyorogtam rá.

Teljesen elmerültem a pálcám nézegetésében, miután kijöttem a boltból. Hálás voltam Tonynak, amiért elkísért, de most már nem akartam senkivel találkozni, csak az új szerzeményemben szerettem volna gyönyörködni. Mint egy zombi sétáltam ki a térről, vissza a Fő utczára, amerről jöttem, hogy biztosan el ne tévedjek. Ahogy így meneteltem, valaki megpaskolta a pocakom. Nem rég ettem, ezért egy döbbent böffenet hagyta el a számat. Rögtön utána oda is kaptam a tenyerem, mert láttam, hogy egy leányzó volt a csapkodó, és én illetlenül arcon gázoltam. Nem volt kifejezetten hangos, de attól még kellemetlenül éreztem magam. Rámeresztettem a szemem, nem tudtam, előbb bocsánatot kérjek, vagy megkérdezzem, hogy mi az Istenért csapkodja ismeretlen emberek hasát. Hamarosan azonban rájöttem, hogy a lány teljesen hülye.
Másik bolygó... Ahaaa. Peeersze, éppen az űrhajód mellett mentem el, gondoltam, biztos elhagyta valaki, úgyhogy itt is van a zsebemben. Ezt persze nem mondtam ki hangosan. Mi van, ha tényleg értelmi sérült a csaj? Nem gúnyolhatom ki.
Úgy döntöttem, egy elmebeteggel van dolgom, ezért belementem a játékba, hátha fel tudom addig tartani, amíg egy ápoló ránk nem talál. A pálcámat minden esetre elraktam a zsebembe.
-A fajom? Őőő... Mi varázslók vagyunk. Azért, mert tudunk varázsolni.
Ezután ő egy olyan szöveget lenyomott, amiből körülbelül csak a kötőszavakat értettem.
-Ahaaa... Nem mondom, hogy egészen világos, miről beszélsz, de... - Ha azt mondom, nem láttam, akkor itt hagy. Pedig pont ezt szeretném elkerülni. - Azt hiszem, láttam!
Még valamivel fenn akartam tartani a beszélgetést, hogy az időt húzzam.
-Még valami, amiben segíthetek? Minden kérdésedre válaszolok! -mosolyogtam rá kedvesen, ahogy egy kölyökkutyára szokás.

Megkérdezte, merre van az űrhajója, én pedig a tér felé mutattam.
-A térről jövök, arrafelé volt. - Nem akartam ilyen hamar elengedni, és szerencsére még tett fel nekem kérdéseket.
-Itt nálunk életfeltétel, hogy kimenjünk a ház... Izé... Kabinunkból. Éppen az oxigén miatt. - Nekiálltam halandzsázni, csak hogy el ne mehessen, pedig már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy ránk talál a gondozója. - Ilyen sok oxigén mellett ha az emb... Varázsló nem mozog, szénné ég a benne felgyülemlett energia miatt. Utalást tett a madarakra is, szóval róluk is nekiálltam handabandázni.
-Őket madaraknak hívjuk. Azért repülnek, mert az ő testükben sokkal hamarabb felgyülemlik az energia, kisméretű testük miatt. A repülés pedig sok energiát elnyel, így biztosítják létezésüket.
Ekkor a lány legnagyobb meglepetésemre megint hasba csapott. Egy ideig nem értettem a dolgot, aztán leesett: ez a köszönés - most elmegy. Körülnéztem, de már el is tűnt. Sóhajtottam egy hatalmasat. Tudtam, hogy nem az én dolgom, de mégis valahogy felelősnek érezném magam, ha valami bajt csinálna. Pár percig álldogáltam tanácstalanul, aztán visszamentem a kastélyba.

Állia

Szóval harmadikos. Tulajdonképpen ezzel az információval nem tudok mit kezdeni. De mindegy. A pálcát szépen jellemzi, majd a magról kérdez.
-Pff, jó kérdés. Asszem főnixtoll. De sosem volt alkalmam megkérdezni az eredeti tulajdonosát.
Aztán azt mondja, nőies pálca. Nos igen, ebben tényleg van valami. Végül is anyámé volt, ő pedig mint köztudottan nő volt. Kezdtem megnyugodni a lelkem mélyén, hogy csak ezért nem fogad el, nincs valami sötétebb titok, amiért esetleg elutasítana.
Ezután Állia felajánlotta, hogy eljönne velem pálcát venni. Kissé megdöbbentem. Valamiért úgy éreztem, hogy a pálca és a mágus egymásra találása az egy bizalmas dolog, elrontja a hangulatot, ha mások is vannak ott. Persze, társaságban mindig szórakoztatóbb lenni, de most nem szórakozni megyek, hanem egy új pálcáért.
-Az biztos, hogy el kéne innen tűnnünk, mielőtt benyel ez a cucc. A pálcáshoz viszont ha megbocsájtasz, egyedül szeretnék menni. Valószínűleg nem is rögtön oda megyek, hanem először fel a hálókörletbe pár cuccért meg pénzért, aztán le a faluba, aztán eszem valamit, nézelődöm, szóval nem szeretnélek ilyennel untatni.
A legkevésbé sem szerettem volna megbántani a lányt, de mégis inkább egyedül mentem volna. Pláne, ha esetlegesen búcsút kell vennem ettől a pálcától. Az elég kínos jelenet lenne.
-Szóval, bocsáss meg, de egyedül szeretnék menni. De azért remélem, még összefutunk párszor! - mosolyogtam rá - Azt hiszem, most megyek. Ki tudja, mennyi ideig fogok ott elszerencsétlenkedni.
Éppen elköszönni készültem, de gondoltam, nem muszáj most rögtön elválni útjainknak.
-Te merre mész? Mehetnénk még egy darabig együtt, ha gondolod.

-=Ébredés=-

Legnagyobb meglepetésemre a gurkó nem talált el. Ott lógtam fejjel lefelé, összeszorított farpofákkal, hogy ha az engem követő gurkó nem száguld el felettem, akkor kevésbé fájjon, amikor sejhajba billent. De ez nem történt meg. Föltornásztam magam a seprűm tetejére, és körülnéztem, mit sikerült véghezvinnem.
A passz tökéletes volt, Bran sikeresen elkapta. Eléggé lemaradtam tőlük, de azért próbáltam felzárkózni. Nedra viszont ott volt elöl, így a kvaff hozzá került, és ennek örömére dobott is egy gólt. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam, hogy lehiggadjak. Én voltam jelenleg leghátul, ezért feljebb szálltam, hogy átlássam a felállást. A Navinés őrző kidobta a bőrt, és az egyik hajtólány már száguldott is a mi térfelünk irányába. A többiek üldözőbe vették, én viszont még álldogáltam egy kicsit. Úgy terveztem, ha elég közel ér, akkor felülről -mint egy rakéta- letámadom, és kikapom a kezéből a lasztit. Felfelé úgyis kevesebbet figyel az ember, nem? A lány passzolt, és pedig készülődtem a támadásra, amikor...
Még életemben nem láttam ilyet. Egy madár-ló hibrid, vagy a fene tudja, micsoda szállt be a pályára, és egy navinés lányra támadt. Felülről jól láttam, ahogy beleharap, aztán a többit eltakarta a szárnyával. Ármin száguld, és köteleket lövell a pálcájából, azonban a lény a lányt magára hagyva próbált kitérni. A hatalmas kígyónak tűnő szálak tehetetlenül estek a földre, majd eltűntek.
Szememmel a sérült navinás terelőt kerestem. Akármennyire is ellenük voltunk, azon körülmények között ez nem számított. És akkor...
Későn vettem észre, hogy a "madár" felém próbál meg elmenekülni. Nem is vett célba. Nem akart igazán bántani. Csupán nagyobb sebességgel akart eltűnni, és az arcomat éppen jó elrugaszkodó felületnek ítélte. Az egész olyan volt, mintha egy puha párnába rejtett dinnyével nagy lendülettel fejbe csapnának. A világ sötéten lüktetett, és a füleim sípolásán kívül nem hallottam semmit. A sikítozó lelátó pantomim előadássá változott. Meleget éreztem a számon: eleredt az orrom vére. Úgy tűnik, ez minden meccsem velejárója lesz.
Elindultam lefelé, hogy a gyógyító megint elláthasson. A tenyeremet néztem, ahogy a kis vörös cseppecskék melegen koppannak rajta. El is felejtettem, milyen magasan voltam. Csak szálltam és szálltam lefelé, egyre intenzívebb lüktetéssel. Nem túl nagy a vérveszteség, de éppen elég ahhoz, hogy fokozza a taslival járó tüneteket. Már gyanúsan sok ideje nem értem el a földet, ezért levettem a markomban lévő, alvadni kezdő tavacskáról a tekintetem, és lepillantottam. Nos, ezt nem kellett volna. Ahogy a fejem oldalra billentettem, ahogy a talajtól elválasztó méterek látványa megszédített, ahogy a szemeim sötéten lüktettek...
Egyszerűen leszédültem a seprűről. Fejjel előre száguldottam az egykor megmenekülést jelentő talaj felé, mint egy rakéta. Mindössze három méter lehetett a távolság, de nekem harmincnak tűnt. Zuhanás közben Dashát szúrtam ki, láttam az arcán az iszonyatot. Ekkor olyat éreztem, mint amilyet egy buborék érezhet, mikor kipukkan. Nem hatalmas robbanás, nem kibírhatatlan fájdalom... Csupán kis hanghatás, aztán sötétség.
_______________________________________________________________________

Álmodtam. Nem emlékszem, hogy mit, de álmodtam. Kis, halvány töredékek, egy keserédes, felsőbbrendű kacaj és egy mondat maradt csak meg. Azonban ezek mélyen belevésődtek az agyamba. És az alak, aki, vagy ami kiadta ezeket...
Leginkább úgy tudnám leírni, mint a világ legmélyebb hangú harangja. De... Egyben fülsértő, mint két acéllemez között morzsolgatott homokszemcsék csikorgása. És nyugodt volt, de egyben játékos. A Halál hangja volt ez. És amit mondott... Számomra nem volt éppen pozitív.
_______________________________________________________________________
Lassan kinyitottam a szemem. Még nem volt világos, de sötét sem volt már; nem sok kellett a napfelkeltéhez. Ezek a fényviszonyok szerencsére nem bántották a retinámat, szóval körül tudtam nézni. Még sosem voltam a gyengélkedőn, de azért villámlogikámmal ki tudtam következtetni, hogy ez az lehet. Kerestem a lányt, aki talán még nálam is rosszabbul járt, de nem volt sehol. Ekkor merült fel bennem: mennyi ideje lehetek itt? Ha tényleg olyan súlyosan megsérült, ahogy azt gondolom, akkor egy-két napig legalább itt kellett lennie... De lehet, hogy a lányoknak külön részlegük van, hogy - bár van paraván - ne legyenek gondok az öltözködéssel, higiéniával. Sóhajtottam egy hatalmasat, felültem, és az álmomon próbáltam gondolkodni, hátha eszembe jut valami, hátha az a mondat mégsem jelent semmit, hátha...
Gondterhelten vakartam volna meg a fejem, ha nem lett volna rajtam turbán. Pár percig így ücsöröghettem, fél kézzel a fejemet fogva, amikor beugrott. Lezuhantam. Ebben a pillanatban meg is fájdult a fejem, mintha a kín csak vezényszóra várt volna. Nem volt vészes, így fel sem szisszentem, csak grimaszoltam. Nem tudom, hogy keletkezett-e seb a fejemen, és azért van bekötve, vagy ez valami ősi indián módszer, és tele van gyógyfüvekkel, vagy imákkal, vagy varázs cuccokkal, de nem is izgatott. Inkább a meccs kimenetele érdekelt. Ha megnyertük, akkor elsők lettünk. Ha vesztettünk, akkor nagyon valószínű, hogy utolsók. Azonban az is lehet, hogy az a bizonyos incidens miatt elnapolták a mérkőzés befejezését.
Meg sem próbáltam elhagyni a termet. Még csak fel sem keltem az ágyból. Nem voltam álmos, aludtam eleget, de nem akartam, hogy esetleg - ha mégsem gyógyultam még meg, és komolyabb a sérülésem - összeessek a folyosón, aztán a diákok találjanak rám. Visszafeküdtem, összekulcsoltam a kezem, és a fejem alá tettem. Még a turbánt sem vettem le. Csak feküdtem, és gondolkodtam az eredményeken, a másik lányon, és legfőképp az álmomon. A mondaton, ami egyben egy ígéret volt magától a Haláltól.

Izaa

Halvány fogalmam sincs, meddig feküdtem, magam elé meredve. Arra eszméltem fel, hogy valaki mellettem ül. Ha sötét lett volna, akkor leugrottam volna az ágyról ijedtemben, de már felkelt a nap. Hogy elrepült az idő!
-Szia... - hunyorítottam, nem mintha nem láttam volna rendesen, csak így hatékonyabban tudtam rendezni az agyamban lévő kusza szálakat - Iza.
A hogylétem iránt érdeklődött. Tulajdonképpen ötletem sem volt, mennyire vagyok rendben, ezért óvatosan a kötés alá nyúltam.
-T... Tortát? - hatalmasra tágultak a szemeim, talán még a számat is nyitva felejtettem. Már az is ledöbbentett, hogy valaki ilyen korán - ha egyáltalán korán volt, a biológiai órám még nem működött rendesen - meglátogatott, hát még hogy hozott nekem tortát! Réhéhépatortáát!
Szinte extázisba kerültem a sütemény láttára, és csak akkor tértem vissza a való életbe, amikor Iza rákérdezett, hogy fáj-e a fejem. El is felejtettem, hogy a bal kezem még a kötés alatt van.
-Nem fáj. - Rámosolyogtam, aztán megtapogattam a fejem búbját. Kis heg maradt csak, a hajamnak nem esett bántódása, de amikor a sérülés helyéhez értem, azért még megsajdult. De ezt neki nem kell tudnia, nehogy akárki emiatt idegeskedjen. Pár nap, vagy talán annyi sem, és elmúlik ez is.
-Már semmi bajom. Köszi, hogy benéztél hozzám. Izé... Mióta vagyok itt? És mi lett a meccsel? És a lány, akit szintén megtámadott az a... És mi volt az, ami megtámadott minket? És... te sütötted? - tele voltam kérdésekkel, de egyenlőre ennyit zúdítottam csak rá, és még így is sok volt. Reméltem, hogy nem retten meg a kifakadásomért, de úgy éreztem magam, mint egy amnéziás.

Iza

Nem volt kedvem összemaszatolni magam, szóval megmondtam Izának, hogy mi az ábra.
-Figyelj, a sütit majd megesszük, amint az orvos visszajön. Nem biztos, hogy jó szemmel nézné, ha mindent összemorzsáznánk. Ráadásul szerintem elég jól vagyok ahhoz, hogy még ma leléphessek innen, szóval talán találhatunk ennél komfortosabb helyet is az evéshez.
Mosolyogva mondtam mindezt, és komolyan is gondoltam, de a gyomrom nem értett egyet az agyammal, és egy hangos mordulással jelezte, hogy jól esne neki végre valami étel.
-De... egy kis kóstoló nem árthat meg, ugye? - vigyorogtam, és lenyúltam egy szeletet. Megszagoltam, jó illata volt, de még nem haraptam bele.
A sok kérdésemre inkább nem válaszolt, biztos mert túl sokat kérdeztem egyszerre. Válasz helyett egy kérdést kaptam.
-Hát.. Elindult a meccs, csináltam a cselt, aztán felrepültem magasra. Ott várakoztam, amikor az az izé berepült a pályára, és megharapta a sárga csajt. Aztán Ármin megpróbálta elkapni a szörnyeteget, de elmenekült, éppen felém. Szerencsére nem támadó szándékkal közelített, szóval nem is karmolt meg, se semmi, csak arcon rúgott. Innentől homályos, de azt még tudom, hogy megpróbáltam leszállni, hogy a doki elláthasson, mert vérzett az orrom. Aztán... puff.
Itt szünetet tartottam. Nem tudtam, hogy beszélhetek-e neki az álmomról. Ha nem jelent semmit, és csak egy szimpla álom volt, akkor felesleges elmondanom. De ha nem csak álom volt... Ha tényleg a halállal találkoztam... Akkor pláne nem mondhatom el. Nem akarom, hogy emiatt akárki is idegeskedjen. Nem hiszek benne, hogy az álmok jelentenek valamit, de ez egy kivételes alkalom. Olyan valóságos volt. Ha álmodom, akkor a látvány marad meg az emlékezetemben, nem pedig az álmomban szereplő lények hangja. Ez alkalommal viszont nem emlékszem az alakra, csak a hangjára. Az a hang örökre belevésődött az agyam szürkeállományába.
-Aztán itt tértem magamhoz. Itt feküdtem, mindenfélén gondolkodva, amíg rám nem találtál. - Rámosolyogta, és haraptam a tortából. Egészen finom volt, de apáét meg sem közelítette. Mondhatni, életem harmadik legjobb répatortája, úgy, hogy a második hely ürese maradt. Ez egy pék fiától hatalmas dicséret!
A sütit, mint azt sikeresen kiderítettem, nem ő sütötte. Óh, minő csalódás!
-Mindenesetre köszönöm! A tortát, és hogy benéztél hozzám. - hálásan mosolyogtam, aztán leesett, hogy ez kicsit úgy hangzott, mintha el akarnám küldeni, hiszen az emberek búcsúzkodáskor köszöngetnek.
-Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kezdtem a kérdések lassabb adagolását. Talán így választ is kapok.

Iza

-Egy hétig?! - Tátott szájjal meredtem a lányra, nem tudtam elhinni, hogy ilyen sokáig nem voltam magamnál. Mi mindenről maradtam vajon le? Mikor is lesznek a vizsgák? A tananyagot is be kell pótolnom!
-Azt hiszem... Keresnem kell majd valakit, aki odaadja a füzeteit. - mondtam, amint képes voltam felhajtani az állkapcsomat a helyére.
Ekkor kijött a dokibá', és levette a kötést. Behúztam a nyakam, hogy kevésbé fájjon, de felesleges volt: olyan óvatosan csinálta, hogy meg sem éreztem. Vagy már talán meg is gyógyultam? Szerencsére a fel nem tett kérdésem nem maradt megválaszolatlan; az indián nem tette vissza a kötés, helyette a ruháimra mutatott, amit most vettem észre egy éjjeliszekrény tetején. Egy pillanatra megrémültem, hogy tök meztelenül fekszem itt, de aztán megnyugodtam, mert kaptam betegköténykét, vagy mit.
-Mit szólnál hozzá, ha a többit a klubhelyiségben ennénk meg? Talán a többiek is csatlakoznak. - Ezzel rejtve arra céloztam, hogy szeretnék átöltözni, és egy pöppet kényelmetlenül érzem magam, ha figyelnek közben. Ha felfogta, akkor elhúztam a paravánt, és elkezdtem belebújni a régi gönceimbe, ha nem, akkor néztem rá egy fél percig, aztán megköszörültem a torkom, és nyíltan kimondtam, hogy szeretnék átöltözni.
Miközben öltöztem, azon gondolkodtam, kitől is kérhetném el a tananyagot. Talán Lina, vagy Bran segít, vagy valamelyik évfolyamtársam... Ezzel a kómás húzással biztos szereztem magamnak egy röpke kis hírnevet, ami talán már most is éppen a feledésbe merülés útján van. Talán megismerkedhetnék új emberekkel! Eridonossal még nem beszélgettem, meccset leszámítva, onnan is biztosan jól jön pár barát, akik kihúznak esetleg a bajból, ha olyan adódik...
Amint elkészültem, visszahúztam a paravánt a helyére, és intettem a javasbácsinak, hogy köszönök mindent.

Lotti

Fura egy lány ez az Iza... Nem akar válaszolni a kérdéseimre, aztán ha mégis válaszolt valamit, akkor elfut.
A fejem simogatva ballagtam a klubhelyiség felé. Fura, hogy mostantól életem végéig lesz egy hegecske a kobakomon, de lehetett volna sokkal rosszabb is. Nem is kellett volna sok hozzá. Eszembe jutott az álom, az az öblösen sercegő hang, ami megpecsételte a sorsom. De vajon mikor? És hogyan?
Elértem a folyosót, ahol a szfinx portréja volt. A meccsen kezdtem el gondolkodni. Csalódott voltam, mert egy hajszál választott el minket a kupától, viszont valahol örültem is, és áldottam az eget, amiért nem lettünk utolsók, pedig azt hittük, ha vesztünk, akkor biztosan negyedikekként végzünk. Így végül bronzérmesek lettünk. Jó, hát nem éppen felemelő hír, de ettől még nem kellett volna csak úgy otthagynia!
Megálltam a portré előtt. Egy hete nem jártam itt, és nem kötekedtem ezzel az istencsapásával, és Izát is elfelejtettem megkérdezni, hogy mi a válasz. De hátha valami egyszerű lesz most a feladvány, próba szerencse, vagy mi.
-Hát szervusz. Beengedsz? - Tudtam a választ, de mindig ezzel nyitok.
-Rajtam csak úgy jutsz át, ha megfejted a rejtvényemet! - mondta a sablonszöveget a festmény.
-Na halljuk, ma mit eszeltél ki? - vigyorogtam. Párszor már kifogott rajtam, még ritkábban kitaláltam a megoldást, de általában találtam valami egyéb jó megoldást, amit kénytelen volt elfogadni.
-Íme hát: Négy barát, Fehér, Fekete, Barna és Zöld úr a helyi sörözőben találkozik karácsonykor, hogy megajándékozza egymást. Mindegyikük színes inget ajándékoz valakinek, és mindegyikük inget kap ajándékba. A pultosnak amikor próbálja felidézni a történteket, csak a következő részletek jutnak az eszébe.
Egy - Egyik férfi sem adott vagy kapott ugyanolyan színű inget,mint a neve.
Kettő - Fehér úr fekete inget ajándékozott.
Három -  Zöld úr Fekete urat ajándékozta meg.
Négy -  Az ingek ugyanolyan színűek voltak, mint a négy barát neve.
Segíts a pultosnak visszaemlékezni: ki mit adott kinek?
Fél percig próbáltam felfogni, amit mondott, de valahogy nem jött össze. Lám, lám, még nem vagyok formában. Talán ha le lenne írva egy lapra, akkor világosan át tudnám látni a helyzetet, de most túl sok minden kavargott a fejemben ahhoz, hogy ezt megfejthessem.
-Figyelj... Tudom, hogy nem igazán alakult jól a kapcsolatunk, meg hogy poénkodom veled, de egy teljes hétig eszméletlenül feküdtem, élet és halál között. Még nem vagyok teljesen oké, szóval csak most az egyszer...
-Nem! - vágott a szavamba. - A szabály az szabály! Nincs kivétel!
-Jól van, de nem mondanám el senkinek! Ha akarod, két napig cserébe itt alszom a folyosón, csak most szeretnék végre a többiekkel lenni, meg fürödni egyet, enni valamit, tudod!
Csak a fejét csóválta, szóval próbáltam pszichológiai hadviselés folytatni ellene.
-Ez esetben megmondom mindenkinek, hogy te egy csúnya, gonosz cica vagy! - miközben mondtam, már le is ültem a földre, hisz ez úgysem válik be soha. Egy esélyem maradt, ha valaki rám talál, és megszán.

Lotti

Már kezdtem gondolkodni, hogy melyik lenne a folyosó legkényelmesebb pontja egy kis táborozáshoz, amikor egy lányt vettem észre felém ténferegni. Ültem mozdulatlanul a falnál, tenyeremet a fejemen tartva: a gondolkodás teljesen lezsibbasztotta az agyam. Nem mintha sokat töprengtem volna a feladványon... Lehet, hogy csak sajnáltattam magam picit. A lányon látszott, hogy nem levitás, szóval meg sem kíséreltem vele megoldatni a rejtvényt, ezért hagytam volna, hogy továbbmenjen. Ő azonban odajött hozzám, és érdeklődve pillantott a kobakomra, aztán megkínált csokival.
-Hogy hogy mi? - igaz, hogy egy hete volt, de csak nem felejtették el az emberek ilyen hamar... - Nem hallottál a kviddicses griff incidensről? - A fejem tetejére mutattam - Ezt az művelte velem.
Sajnáltatom magam. Most tényleg sajnáltatom magam.
-De nem vészes, begyógyult. Azért egy csokit köszönöm, elfogadok, Lotti! - rávigyorogtam, aztán eszembe jutott, hogy nekem is illene bemutatkoznom.
-Én Wolgast Bellafonte vagyok, de hívj Wolginak, vagy csak Wolnak, vagy ahogy csak akarsz. - Ennél hülyébb nevem nem is lehetne. De miért is ez a nevem? Majd nyáron kiderítem. Remélem, addig nem.... De most koncentráljunk a jelenre. Amíg tart. Egész aranyosnak tűnik ez a lány, és eridonosokkal még nem is barátkoztam. Épp itt az ideje.
-És mi szél hozott erre, Lotti? - kérdeztem, majd haraptam egyet a csokoládéból. Miközben egy nagy darabot szopogattam, rájöttem, mi hiányzik most nekem, hogy mi tudná beindítani a fejemben a fogaskerekeket: egy friss, ropogós sárgarépa. Amint bejutok - ha bejutok - pucolok egyet magamnak.

Lotti

A lány nem hallott az esetről, ebből arra tudok következtetni, hogy mégsem fújták olyan nagy dobra a dolgot. Ez részben jó, nem fog mindenki emiatt körülöttem nyüzsögni, és részben rossz, mert szeretem, ha nyüzsögnek körülöttem.
- Dehogy zavarsz! - nyugtattam meg Lottit. Éppen egy hosszú unatkozásnak néztem volna elébe, ha ő nem jön. Felvetette, hogy ismerkedjünk meg, aminek én nem mondhattam nemet. Egyrészt az bunkóság lenne, másrészt meg miért ne?
Elmondta, hogy került ide. A régi szép idők, amikor még én is így bolyongtam! Nem mintha nem pont a meccs előtt pár nappal tévedtem volna el elég rendesen a fejetlenség folyosóján, aztán a faluban... Na, mindegy.
Magamban mosolyogtam, talán kicsit túl sokáig is, ezért Lotti rákérdezett, hogy én miért vagyok itt.
- Nos.. - nem mondhattam el, hogy ez itt a klubhelyiség bejárata, és olyan fáradt vagyok, hogy inkább meg sem próbálom kitalálni a rejtvény megfejtését... Azt titokban kell tartani, nem? Vagyhát.. ümm...
- Ne mondd el senkinek, jó? - Nem tudok jól hazudni, ezért úgy döntöttem, nem is próbálkozom meg vele. - Ez itt a klubhelyiség bejárata. - elvigyorodtam, és felemelt hanggal folytattam, hogy a szfinx is jól hallja - És ez a szőrös dög nem akar beengedni!
Sóhajtottam, aztán a lányra néztem. Láttam, hogy ő is csokit eszik, amiről az ugrott be, hogy adott nekem is, amiről eszembe jutott, hogy még alig ettem belőle. Ennek örömére haraptam egy hatalmasat, lenyeltem, aztán kérdezősködni kezdtem.
- Eridoson vagy? - költői kérdés, ott a jelvénye. - Hányadikos vagy most? Csak mert én elsős, de a griff miatt kimaradtam egy hetet, és valahogy be kéne szereztem két heti tananyagot... Kölcsön tudnád adni a jegyzeteidet, hogy lemásolhassam?