-=Ébredés=-Legnagyobb meglepetésemre a gurkó nem talált el. Ott lógtam fejjel lefelé, összeszorított farpofákkal, hogy ha az engem követő gurkó nem száguld el felettem, akkor kevésbé fájjon, amikor sejhajba billent. De ez nem történt meg. Föltornásztam magam a seprűm tetejére, és körülnéztem, mit sikerült véghezvinnem.
A passz tökéletes volt, Bran sikeresen elkapta. Eléggé lemaradtam tőlük, de azért próbáltam felzárkózni. Nedra viszont ott volt elöl, így a kvaff hozzá került, és ennek örömére dobott is egy gólt. Vettem egy mély levegőt, aztán kifújtam, hogy lehiggadjak. Én voltam jelenleg leghátul, ezért feljebb szálltam, hogy átlássam a felállást. A Navinés őrző kidobta a bőrt, és az egyik hajtólány már száguldott is a mi térfelünk irányába. A többiek üldözőbe vették, én viszont még álldogáltam egy kicsit. Úgy terveztem, ha elég közel ér, akkor felülről -mint egy rakéta- letámadom, és kikapom a kezéből a lasztit. Felfelé úgyis kevesebbet figyel az ember, nem? A lány passzolt, és pedig készülődtem a támadásra, amikor...
Még életemben nem láttam ilyet. Egy madár-ló hibrid, vagy a fene tudja, micsoda szállt be a pályára, és egy navinés lányra támadt. Felülről jól láttam, ahogy beleharap, aztán a többit eltakarta a szárnyával. Ármin száguld, és köteleket lövell a pálcájából, azonban a lény a lányt magára hagyva próbált kitérni. A hatalmas kígyónak tűnő szálak tehetetlenül estek a földre, majd eltűntek.
Szememmel a sérült navinás terelőt kerestem. Akármennyire is ellenük voltunk, azon körülmények között ez nem számított. És akkor...
Későn vettem észre, hogy a "madár" felém próbál meg elmenekülni. Nem is vett célba. Nem akart igazán bántani. Csupán nagyobb sebességgel akart eltűnni, és az arcomat éppen jó elrugaszkodó felületnek ítélte. Az egész olyan volt, mintha egy puha párnába rejtett dinnyével nagy lendülettel fejbe csapnának. A világ sötéten lüktetett, és a füleim sípolásán kívül nem hallottam semmit. A sikítozó lelátó pantomim előadássá változott. Meleget éreztem a számon: eleredt az orrom vére. Úgy tűnik, ez minden meccsem velejárója lesz.
Elindultam lefelé, hogy a gyógyító megint elláthasson. A tenyeremet néztem, ahogy a kis vörös cseppecskék melegen koppannak rajta. El is felejtettem, milyen magasan voltam. Csak szálltam és szálltam lefelé, egyre intenzívebb lüktetéssel. Nem túl nagy a vérveszteség, de éppen elég ahhoz, hogy fokozza a taslival járó tüneteket. Már gyanúsan sok ideje nem értem el a földet, ezért levettem a markomban lévő, alvadni kezdő tavacskáról a tekintetem, és lepillantottam. Nos, ezt nem kellett volna. Ahogy a fejem oldalra billentettem, ahogy a talajtól elválasztó méterek látványa megszédített, ahogy a szemeim sötéten lüktettek...
Egyszerűen leszédültem a seprűről. Fejjel előre száguldottam az egykor megmenekülést jelentő talaj felé, mint egy rakéta. Mindössze három méter lehetett a távolság, de nekem harmincnak tűnt. Zuhanás közben Dashát szúrtam ki, láttam az arcán az iszonyatot. Ekkor olyat éreztem, mint amilyet egy buborék érezhet, mikor kipukkan. Nem hatalmas robbanás, nem kibírhatatlan fájdalom... Csupán kis hanghatás, aztán sötétség.
_______________________________________________________________________
Álmodtam. Nem emlékszem, hogy mit, de álmodtam. Kis, halvány töredékek, egy keserédes, felsőbbrendű kacaj és egy mondat maradt csak meg. Azonban ezek mélyen belevésődtek az agyamba. És az alak, aki, vagy
ami kiadta ezeket...
Leginkább úgy tudnám leírni, mint a világ legmélyebb hangú harangja. De... Egyben fülsértő, mint két acéllemez között morzsolgatott homokszemcsék csikorgása. És nyugodt volt, de egyben játékos. A Halál hangja volt ez. És amit mondott... Számomra nem volt éppen pozitív.
_______________________________________________________________________
Lassan kinyitottam a szemem. Még nem volt világos, de sötét sem volt már; nem sok kellett a napfelkeltéhez. Ezek a fényviszonyok szerencsére nem bántották a retinámat, szóval körül tudtam nézni. Még sosem voltam a gyengélkedőn, de azért villámlogikámmal ki tudtam következtetni, hogy ez az lehet. Kerestem a lányt, aki talán még nálam is rosszabbul járt, de nem volt sehol. Ekkor merült fel bennem: mennyi ideje lehetek itt? Ha tényleg olyan súlyosan megsérült, ahogy azt gondolom, akkor egy-két napig legalább itt kellett lennie... De lehet, hogy a lányoknak külön részlegük van, hogy - bár van paraván - ne legyenek gondok az öltözködéssel, higiéniával. Sóhajtottam egy hatalmasat, felültem, és az álmomon próbáltam gondolkodni, hátha eszembe jut valami, hátha az a mondat mégsem jelent semmit, hátha...
Gondterhelten vakartam volna meg a fejem, ha nem lett volna rajtam turbán. Pár percig így ücsöröghettem, fél kézzel a fejemet fogva, amikor beugrott. Lezuhantam. Ebben a pillanatban meg is fájdult a fejem, mintha a kín csak vezényszóra várt volna. Nem volt vészes, így fel sem szisszentem, csak grimaszoltam. Nem tudom, hogy keletkezett-e seb a fejemen, és azért van bekötve, vagy ez valami ősi indián módszer, és tele van gyógyfüvekkel, vagy imákkal, vagy varázs cuccokkal, de nem is izgatott. Inkább a meccs kimenetele érdekelt. Ha megnyertük, akkor elsők lettünk. Ha vesztettünk, akkor nagyon valószínű, hogy utolsók. Azonban az is lehet, hogy az a bizonyos incidens miatt elnapolták a mérkőzés befejezését.
Meg sem próbáltam elhagyni a termet. Még csak fel sem keltem az ágyból. Nem voltam álmos, aludtam eleget, de nem akartam, hogy esetleg - ha mégsem gyógyultam még meg, és komolyabb a sérülésem - összeessek a folyosón, aztán a diákok találjanak rám. Visszafeküdtem, összekulcsoltam a kezem, és a fejem alá tettem. Még a turbánt sem vettem le. Csak feküdtem, és gondolkodtam az eredményeken, a másik lányon, és legfőképp az álmomon. A mondaton, ami egyben egy ígéret volt magától a Haláltól.
Jelen pillanatban én vagyok az egyedüli srác itt :3
