Ashley

Ha nem lennék ledöbbenve biztos foglalkoznék jobban azzal, hogy Ashleyt mennyire feldobja ez a tény, de nem sokat érzékelek belőle, csak a mosolygós kis pofiját. Átadom neki, a korábban vásárolt ajándékot, és bár azt mondtam, hogy jutalom, mégis elmesélem, hogy miért is vettem. Nem pontosan értem én sem. Ahogy azt sem, hogy miért is akarom megmagyarázni. Egyszerűen szükségét érzem, de közben meg magamban szitkozódom, mert nem így képzeltem el korábban ezt az egészet. Pedig lehet így a jobb.
Szerencsére örül. Az arcára van írva, hogy tetszik neki, így hamar kifújom az eddig bent tartott levegőt, megnyugodva, hogy nem nyúltam mellé. Az ölelés azonban elég váratlanul ér. Bár jól esik, nem igazán van időm reagálni rá. Inkább csak pislogok nagyokat, és elkönyvelem magamban, hogy: elszoktam attól, hogy ölelgetnek; hogy hiányzott, hogy valaki megöleljen.
- Öhm... örülök, hogy tetszik - hallom magam kissé bizonytalanul megszólalni. De aztán, amíg Ashley a nyakláncot forgatja, nézegeti összeszedem magam, s pár másodperccel később már sokkal magabiztosabban szólalok meg.
- Szabad? - nem igazán várok választ, a nyakláncért nyúlok, aztán a háta mögé sétálok, hogy a nyakába tegyem. Remélhetőleg kapok annyi segítséget, hogy  haját félresimítja az útból, de ha nem igazán az sem baj, meg tudom oldani. Ebben nagyon gyakorlott vagyok, Virág összes nyakláncát nekem kell ki-be kapcsolni. Egy pillanat alatt végzek is, aztán visszalépek Ashleyvel szembe, hogy megnézzem most már a helyén, az ékszert.
- Jól áll - állapítom meg mosolyogva, aztán megjegyzem - az eladó szerint nem egyszerű nyaklánc, segíti a viselőjét a varázslásba.
Gondolom csak a föld elemmel kapcsolatos varázslatokban, de az bőven elég. Igaz, ahogy elnézem, Ashleynek nem sok szüksége van segítségre, de egy kis plusz, sosem hátrány.

Park Ha Eun (박하은)

Vannak fura emberek. Ő is ez a kategória. Vagy nem tudom. Mégis csak lehetne kicsit nyitottabb. Persze lehet én is túlzásba estem, de na, ha egyszer egy szép napon ennyire begubózik, elképzelni sem tudom mit csinál, ha esik az eső?
- Aaaah! - még a számat is eltartom aztán odébb csúszom, persze rájöttem már korábban a megnyilvánulásából, hogy mi a szitu, de hadd élvezze fél percig, hogy... hát nem tudom mit, de remélem élvezi, aztán fűzöm csak hozzá - Kár lenne a könyvért.
Aztán megvonom a vállam, és mivel nagyon kis magába forduló, próbálok nem foglalkozni vele, de végül a kíváncsiság győz és megkérdezem mit is olvas. Feltételezem megtiszteltetésnek kéne vennem, hogy egyáltalán válaszra méltat. Felhúzom a szemöldököm, úgy vizsgálom tovább, de nem fejti ki bővebben, és sajnos a cím, meg a szerző sem mondott semmit. Szerintem megjegyezni sem fogom, mert ahogy válaszolt abból nem érzem, hogy lelkesednem kéne a könyvért, vagy hogy ő lelkesedne. S mivel hosszabban nem fejti ki, néhány másodperc után lemondóan sóhajtok. Már-már megfordul a fejemben, hogy felállok és itt hagyom elvégre egyértelmű, hogy nem fogunk beszélgetni, amikor az órám csipogása emlékeztet rá, hogy uzsonnázni akartam, és ezért ültem le mellé. A pálcámmal elhallgattatom a ketyerét, és elő is keresem a táskámból az enni-innivalómat.
Magam mellé pakolok mindent, vagyis inkább közénk, és remélem, ez megnyugtatja, mert így nagyobb lesz köztünk a távolság. Egy csomag keksz is kerül a padra, s bár nem volt eddig kedves, miután kibontom, felpillantok ismét a lányra, aztán vissza a kekszre, majd újra rá, és egy szemforgatás után, megszólítom ismét.
- Kérsz? - felemelem a zacskót, kissé felé döntve. Ezzel is jelezve, hogy komolyan gondolom. Ennyit egyedül úgysem eszem meg, és azt sem szeretném ha szétgurulna a táskámban...

Elpirul, én meg elkapom a tekintetem róla, mielőtt én is hasonlóra vetemednék. Zavarba ejtő, ha egy lány zavarba jön. Nekem mindenképp. De szerencsére hamar kapcsol, és segít is, így könnyedén a nyakába teszem a láncot, aztán meg is dicsérem, mert valóban jól áll neki. Akkor is tetszett, amikor csak a kirakatban láttam, de most már biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt megvenni.
Magyarázkodom, de azt hiszem, nem igazán jut el hozzá, amit mondok, ettől pedig némileg megkönnyebbülök. Elvégre én elmondtam, ha nem figyelt, az már az ő baja.
- Mint, aki hordja - felelem mosolyogva, s valahol szerencsés, hogy ezt nem gondoltam végig rendesen, mert bár Ashley valóban szép, az ilyen kijelentésekkel csínján kell bánni, elvégre ő nem Virág. De valahogy teljesen természetes, hogy ezt mondjam, és sokkal könnyedebben fűzöm hozzá, amit az eladó mondott.
Ashley játszani kezd vele, nekem legalábbis annak tűnik, ahogy a tenyerét ki-be csukja, minden alkalommal más formát adva a medálnak. Tátott szájjal nézem, mert ez is - mint az összes többi dolog, amit láttam tőle - lenyűgöző.
- Igen - bólintok és örülök, hogy tényleg hasznosnak is mutatkozik a medál, még ha nem is feltétlen olyan értelemben, ahogy gondoltam. De még később kiderülhet, hogy tud valami pluszt. Ez csak idő kérdése.
- Próbálkozol még, vagy elég volt mára a zuhanásból? - érdeklődöm kíváncsian, és az órámra pillantok. Nincs még késő, szóval ha szeretne maradhatunk. Mert ugye, kérdés nem fér hozzá, ha marad, maradok én is. Csak a biztonság kedvéért.

Ashley

Oldalra döntöm, úgy figyelem, ahogy Manával játszik. Nagyon édes a kis sárkányróka, és még mindig nagyon rossz, hogy nekem nem engedtek sosem valami házi állatot. Pedig egy kutya - de a macskával is kiegyeztem volna Virág miatt - igazán nem lett volna nagy dolog. Ha Manával állítanék haza, valószínűleg halálra rémülne mindenki. Ilyenkor eszmélek csak rá, mennyire más vagyok ezekben a dolgokban mint a családom. Bár korábban nem láttam Manához hasonló lényt, mégsem lepett meg a szokatlan külső és nem is találom ijesztőnek.
Ahogy Ashley befejezi a játékot afelől érdeklődöm tervez-e még ugrálni a magasból, hiszen ha igen, akkor maradnom "kell" felügyelni. Ő azonban azt mondja, elég volt, és a hangja sokkal határozottabban cseng, mint amire emlékszem tőle korábbról. Így természetesen kétség sem fér hozzá, hogy valóban így gondolja.
- Akkor... visszakísérlek a kastélyba! - ajánlom fel egy pillanatnyi habozás után, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy oda szeretne menni, de csak egy szavába kerül és másfelé vesszük az irányt. Ha viszont megfelel neki az iskola épülete, akkor arra indulunk.
- Segítsek valamit? - érdeklődöm még, hiszen van nála seprű is, meg a kis sárkányróka is. Igaz utóbbinak van lába, és seprűt még sosem fogtam a kezemben, így nem is biztos, hogy jó ha segítek. De valahogy az illem megkívánja, hogy megkérdezzem. Ha rám bíz valamit, vigyázok rá nagyon, ha nem, akkor nem kell aggódnom emiatt. A kastélyban aztán szétválnak útjaink, én pedig mielőtt önmarcangoló gondolkozásba kezdenék arról, amik ma történtek, inkább az egyik tankönyvembe temetem az orrom.

[Ashley - későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Oké, ez így nem lesz jó. Azt hiszem, nem tudom jól feldolgozni a változásokat meg a sok... nem kéne kifogásokat keresnem. Lassan kiürül a doboz, és ha szerencsém van, akkor nem tudok venni majd másikat. Hogy milyen doboz? Természetesen a cigis dobozom. Este van, én meg kilógtam a kastélyból, mert elmúlt takarodó és valahogy azt gondolom ilyenkor bent könnyebb lebukni. A birtok sokkal nagyobb, sötétebb... Nem mintha ez elég lenne, hogy elbújjak egy erre járőröző tanár elől, de legalább friss levegőn vagyok. Igaz dohányzás közben ez is elég viccesen hangzik. Egyébként már elszívtam azt a ronda rudacskát, és arról is meggyőztem magam, hogy nem kell még egy. Igaz ebbe az is közre játszott, hogy alig van a dobozban és mi van ha kell későbbre. Kétes érzések vannak bennem, egy részem már most elhajítaná a dobozt cigistül, ne is lássam többet, a másik meg visszafog. Nagy dilemma, egyelőre maradok annál, hogy a doboz a zsebemben, és visszamegyek a kastélyba, mielőtt lebukom, hogy tilosban járok.
A terv egészen jól működik addig, amíg a kviddicspálya közelébe nem érek, ott ugyanis szokatlan fényeket látok meg, amik kíváncsivá tesznek, így óvatosan közelebb lopódzom. Próbálok nem zajt csapni, hiszen nem tudhatom, ki az, és éppen mivel foglalatoskodik. Azt se nagyon szeretném, ha meglátna az illető, mert ha esetleg tanár vagy prefektus, akkor még bajba is kerülhetek, de a kíváncsiság, nem hagy nyugodni, így mivel nem igazán látok, közelebb és közelebb megyek.
Biztos vagyok benne, hogy lassan én is észrevehető leszek, de a derengő fényben nem látom jól ki ücsörög a földön a sok gyertya között, és mik azok a fura tárgyak körülötte. Olyan mintha valamiféle szeánszot tartana, vagy nem is tudom.  Pont, amikor odalyukadok ki, hogy most bizony visszafordulok, amikor hangokat is hallok, és az bizony ismerősen cseng, ahogy pedig jobban szemügyre veszem arra is rájövök, hogy Ashley az, Manával. Ha ő tilosban jár, annak komoly oka lehet, így gyorsan döntök, és közelebb lépkedek.
- Szia Ashley! - köszönök bízva benne, hogy így kevésbé ijesztem meg, bár az is lehet, hogy megzavarom valami fontos dologban. Most már azt is látom, hogy rengeteg óra van körülötte. Ez egyre furcsább - Kirakodó vásárt nem este kéne tartanod, egész biztos nem lesznek vevőid...
Jegyzem meg viccesen, közben pedig azt lesem, hogyan ülhetnék le úgy, hogy nem gyújtom fel magunkat. Feltéve, hogy nem zavar el, nagyon messzire.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Nos, ha van valami, amire nem számítok, az az, hogy egy ilyen pici lány, ilyen hangon kér számon. Már majdnem meg is szeppenek, de csak majdnem. Az igazság az, hogy ebben kifejezetten hasonlít Virágra. Legalábbis ő jut eszembe, amikor tilosban járkál, így hamar összeszedem magam, és a sötétben talán nem is látja, sem a pillanatnyi meglepettségemet, sem az utána kiülő mosolyt az arcomon.
- Ezt akár én is kérdezhetném tőled - válaszolom, aztán még hozzáfűzöm, hogy - Friss levegőre vágytam.
Ami persze nem teljesen igaz, hiszen a cigaretta minden, csak nem a friss levegő jellemzője, de... Mondjuk, hogy Ashley nem az a személy, akinek tudnia kéne, hogy vannak ilyen rossz szokásaim. Főleg, hogy nem is szokás csak ööö... hagyjuk.
Közelebb megyek, és rá is kérdezek, ő mit csinál. Mivel Mana elmenekül, óvatosan a helyére mászom, és letérdelek Ashelyvel szemben. Így kényelmes, őt is látom, és a gyertyáknak sem lesz semmi baja. Nagyon komolynak hangzik, ahogy belekezd, és ennek megfelelően én is komolyan bólintok. Felkészülök magamban mindenféle butaságra, ezzel elkerülve, hogy majd kinevessem. Ebben van gyakorlatom. Virágnak is szoktak elképesztő ötletei lenni, amik elsőre talán nevetségesnek hatnak, de aztán jobban belegondolok és az ő szemével nézve értelmet nyer minden.
- Nem nevetlek ki - mondom ki hangosan is, és tényleg teljesen komoly vagyok. Akkor is az maradok, amikor megtudom miről van szó. Nem hangzik olyan butaságnak, sőt! Nagyon is logikus. Legalábbis el tudom képzelni, hogy van mögötte logika.
- Rendben. Mit kell csinálni? - érdeklődöm, miközben vidáman, tettre készen összecsapom a tenyereimet, és össze is dörzsölöm őket. - Egyébként, ez nem számít csalásnak?
Vetem fel, csak mint mellékes gondolatot. Ekkor mond valami furát, én meg csak pislogok.
- Te mondani, micsoda? - Nem felejtettem el magyarul, de ő lehet igen, ugyanis fogalmam sincs, mit ejtett ki az előbb a száján. Lehet valami káromkodás... De nehezen tudom róla elképzelni, hogy csúnyát mondjon, így csakis az lehet, hogy valamilyen idegen nyelven mondott valamit. De nem értem, miért gondolta, hogy én értem majd.

Yasmine

Megírtam egy rakat levelet, már csak el kell valahogy juttatnom őket a családomhoz. Illetve van kettő, aminek Koreába kéne elmennie. Nincs is más hátra, mint találni pár vállalkozó szellemű baglyot. Igaz, abban nem vagyok biztos, hogy a világ másik felébe is elrepülnek, de biztos van erre valamilyen szolgáltatás, amit a baglyok jobban ismernek mint én. Ha meg nem... Hát akkor repül pár hétig. Nekem az sem baj, bár lehet utálni fog a bagoly, de túlélem.
Szóval levelet kell küldenem, így a bagolyház felé veszem az utam, és a levelekkel a kezemben azon gondolkozom, vajon mindent leírtam-e anyámnak, hogy nem fogalmaztam-e túl bonyolultan Virágnak, és hogy Bogi, nem fogja-e keveselleni a két oldalt, amit magyaráztam neki a koreai nyelvtanból? Apám nem lesz elégedett, neki megint csak tíz mondatot tudtam összekaparni... Meg is állok a folyosó közepén és a hajamba túrok egyet bosszankodva, aminek a következményeképp kócos leszek. Nem veszem észre, így nyugodt szívvel nyitok be a bagolyház ajtaján. Egyébként sem számítok rá, hogy ilyenkor másba is belefutok, de a benti zajokból hamar rájövök, hogy tévedtem.
- Helló! - köszönök óvatosan, nem kívánom megzavarni a mókát. Innen nézve legalábbis mókásnak tűnik, viszont nekem más dolgom van, így egyelőre nem csatlakozom, csak keresni kezdek a baglyok között.
Nincs nagy szerencsém, mindegyik szúrósan nézeget, így kénytelen vagyok bevetni a csalit: bagolycsemegét. Szerintem valami szárított egérmaradványok lehetnek, a szaga legalábbis arra emlékeztet, épp ezért is tartom egy apró üvegben, nehogy itt bűzölögjön nekem. Viszont, hogy nem találok egyetlen baglyot sem, előveszem a zsebemből a már említett edényt, és kinyitom, hogy kivegyek belőle néhány szemet. A hangulat hirtelen változik meg. Az összes bagoly érzi, hogy itt valami készül. Érzem, ahogy az összes szempár rám szegeződik. Még azok a baglyok is rám figyelnek, amik eddig vidáman játszottak az ismeretlen lánnyal.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Várok, mert nem tudom mit néz, azt sem tudom, hogy mit kell csinálni, így csak ezt tudom tenni. Aztán mondd valami nagyon furcsát, és csak pislogok, de erre is érkezik egy logikus válasz. Már amennyiben logikus, hogy meg akart bűvölni egy mugli szerkezetet.
- Értem, de mire kellett neked egy mugli szótárgép? Nincs a könyvtárban megfelelő szótár? - utóbbit kétlem, bár még nem ismerem annyira ezen a téren az iskola felszereltségét, ugyanis nem volt szükségem még szótárra, és remélhetőleg nem is nagyon lesz.
- Ki az a Kornél? És mi köze a nyerésnek, ahhoz, hogy mit csinálsz? Nem a tanulmányi eredményedet rontja le, a kviddics meg egyébként sem rajtad múlik, hanem a csapaton - Kérdezek, majd próbálok megnyugtató dolgokat mondani. Egyébként ezt tényleg nem értem, bár a felsorolása valóban hosszú, és lehet én sem engedném neki, hogy ennyi mindent csináljon, nekem viszont nincs beleszólásom. Na meg, ha szereti csinálni, akkor nem is büntetném azzal, hogy eltiltom. De nem ismerem az Anyját, és ezt a bizonyos Kornélt sem. Nyilván ő is valami rokon.
Kérésére odanyújtom a kezem, és figyelem, hogy mi történik. Egyelőre nem sok, és beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy be kell csukni a szemem. Leginkább abból, ahogy Ashley kinyitja a sajátját és rám néz. Gyorsan lehunyom, és várok. Nem tudom mire, de türelmes vagyok, nem zavar a csend. Egészen kellemes így, már-már elkalandoznának a gondolataim teljesen másfelé, amikor megszólal.
Most viszont, hogy tudom, mi történt, mosolyra húzódik a szám, amikor egy újabb furcsa szó csúszik ki a száján. Nem nevetek, nem is kuncogok, de a mosolyt nehéz elfojtani. Aztán meg csak várok, és magamban kérlelem én is a szellemeket, akikben (ily módon) nem hiszek, hogy jelenjenek meg, és visszasiethessünk a kastélyba, mielőtt lebukunk, hogy takarodó után kint vagyunk.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

- Áh értem! Én nem szeretem azokat a kütyüket, nem tűnnek megbízhatónak... - egy könyvben sokkal több információ fellelhető egy szóról, mint amit egy ilyen programozott masina tud. Persze praktikus, és sok mugli életét megkönnyíti. Engem akkor is jobb érzéssel tölt el, egy szótár használata, mint egy ilyen. Lehet régi módi vagyok? Na mindegy. Figyelek tovább Ashleyre, aki a családjáról mesél, és kicsit meglep Kornéllal, de abból, ahogy megakad, ahogy elpirul, tökéletesen tudom, hogy ki Kornél. Virág pont ilyen, ha szóba kerül Ricsi. Valószínűleg azért, mert Ricsi is eszembe jut, elromlik a kedvem, és ez a hangomon is érezhető, ahogy megszólalok.
- Értem. Kornél... - nem kérdezem tovább, mert sejtem, hogy ezt nem velem akarja megbeszélni, na meg, amilyen gondolatok eszembe jutnak róla, jobb is ha nem fejti ki. Ha hasonló butaságokat hordana össze, mint amiket Virág, akkor kicsit csalódnék azt hiszem. Elhúzom a számat, aztán inkább a feladatra koncentrálok, próbálva nem agyalni Ricsin, Kornélon sem senki ilyesmin. Hallgatom a varázslatot, és koncentrálok, hogy jöjjön az a bizonyos szellem.
Végig csukva a szemem, mivel nem mondja, hogy kinyithatom nem teszem. Csak akkor nyitom ki, amikor valami zajt hallok, akkor is reflexből, és egy pillanatig, azt próbálom felmérni, mit csinálhatott, aminek ilyen hangja volt de úgy ítélem meg nem Ashley a zaj forrása.
Oldalra fordítom a fejem, abba az irányba amerre Ashley néz, közben pedig a racionális magyarázatokon töröm a fejem.
- Lehet lebukunk, hogy kint járunk takarodó után. Vagy csak egy eltévedt erdei állat. Folytassuk! - mondom teljesen nyugodtan, mivel nem látok semmit, és nem is hallok további hangokat - Mi jön most?
Érdeklődöm, és megpróbálok a könyvbe is belelesni, hogy elolvashassam a következő lépéseket.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Ahogy rám néz, kedvem lenne nevetni, de nem teszem, mert megígértem neki. Csak mosolyogva csóválom rajta a fejem, hogy hagyja és ne agyaljon rajta. Ízlések és pofonok. Nekem a könyv az igazi, és azzal még az a veszély sem fenyeget, hogy egy félresikerült bűbáj miatt képtelen leszek rendesen beszélni.
Kornélról nem tudom ki, de csak Ashley reakciójából sejtem, hogy fontos neki, viszont ettől még nem gondolom, hogy beleszólhatna az életébe. Inkább, hogy fontos a véleménye. De miért is agyalok én ezen? Semmi közöm hozzá. Virághoz és Ricsihez annál inkább és csak remélem, hogy anyáék figyelnek rá(juk) helyettem is.
- Értem - tökéletesen tisztában vagyok vele, mi az az áldozatbemutatás. Elvégre rengeteget tanultam erről, viszont áldozati oltárt sem semmi ehhez hasonlót. S ahogy Ashley tovább magyaráz az a gyanúm támad, hogy nem értelmezte teljesen jól az áldozat lényegét. A kézenállásos ötlete egyáltalán nem tűnik helyénvalónak.
- De ha te kézen állsz, én meg az órát nézem, akkor ki koncentrál közben a szellemekre? - mert kizártnak tartom, hogy enélkül lehetne bármi ilyesmit is csinálni. Ugyanakkor ő már lendül is fel. Meglepetten pislogok, nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolja. De elég hamar megtalálja az egyensúlyt és csak akkor kapcsolok, amikor megszólal.
Előkapom a pálcámat, és a máskor is használt bűbájjal beállítom az órámat, hogy 5 perc múlva jelezzen.
- Ne beszélj, koncentrálj! - mondom neki, mert szerintem nem tesz jót, ha beszédre pazarolja az erejét. De közben az is megfordul a fejemben, mennyivel egyszerűbb lenne, ha itt lenne a vércukorszint-mérőm, mert akkor könnyedén meglenne a véráldozat. Szét is nézek, nincs-e az millió óra között egy, ami érdesebb, de elvetem ezt azt ötletet, és inkább koncentrálok én is, meg Ashleyt figyelem, mégiscsak veszélyes, ha beleesik valamelyik égő gyertyába... Lehet el kéne fújni a közelében levőket?

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Nem parancsolgatok, éppen csak szeretném, ha jól sikerülne ez az akármi, ha már neki ennyire fontos. Rossz lenne, ha egy ilyen apróságon bukna el dolog, és én még mindig férfi vagyok, aki képtelen lenne egyszerre több dologra figyelni, így magából kiindulva, arra kéri, ne beszéljen. Érthető és logikus, nemde?
Ámulva figyelem Ashley-t mert bár én is tudok kézen állni, azért nálam a dolog kimerül öt maximum tíz másodpercben ő viszont már most többön van túl. Az órám szerencsére jelez majd, és mielőtt feltűnővé válna, hogy egy teljesen mással foglalkoztam, kettő leesett az állam, gyorsan a gyertyák felé fordítom a figyelmem, még mindig azon agyalva, mi történik ha. Pedig semmi ilyesmi nem történik, az aggodalmam alaptalan.
Összerezzenek, ahogy hirtelen megszólal, hiszen jó néhány perce csendben próbálunk - én legalább is - koncentrálni a szellemekre, és majdhogynem megfeledkeztem róla, hogy ilyen állapotban van. Az órámra pillantok, aztán válaszolok.
- Mindjárt letelik az 5 perc, nagyon ügyes vagy! - utóbbit csak biztatásnak fűzöm hozzá, nehogy most hagyja abba. Bár nem tűnik olyan lánynak, aki ilyen könnyedén félbehagyna valamit, abban biztos vagyok, hogy ő sem bánja, ha kap némi pozitív visszajelzést.
Néhány másodperccel később megszólal az órám, s Ashley egy igencsak látványos mutatvánnyal áll talpra. Röviden meg is tapsolom, de aztán inkább abbahagyom, nehogy elijesszem, az egyébként nem létező, szellemeket. Mosolyogva nézem, ahogy ő is örül a sikerének, majd a szavait követően felállok, hogy segítsek eloltani a gyertyákat. Megfordul a fejemben, hogy bűbájjal könnyebb lenne, de valamiért elvetem az ötletet, és egyszerű mugliként fújom el őket szépen sorba, majd segítek Ashleynek összeszedni mindent, hogy aztán együtt induljunk vissza a kastélyba, mielőtt elkapnak minket.

[Ashley - Késő este az Eridon-Rellon meccs előtt, a Kviddicspályáról visszafelé tartva szeánsz után]

Miután összepakoltunk felvetettem, hogy hozom én a cuccokat. Ashley mégis csak furán nézne ki, ha ő vinné a plédet benne a sok gyertyával meg az órákkal és a könyvvel. Amúgy nem nehéz, szóval nincsen semmi bajom a dologgal. Óvatosan megyünk, meg-megállva, figyelve, nehogy belebotoljunk egy prefektusba vagy egy tanárba. A kastélyig gond nélkül feljutunk, a bejárati csarnoktól azonban, úgy gondolom még figyelmesebbnek kell majd lennünk. Meg is torpanok, hogy szétnézzek, aztán jövök rá, hogy Ashley Eridonos és nekem fogalmam sincs, merre van az Eridon, márpedig biztos, hogy nem hagyom magára.
- Elkísérlek, merre megyünk? - kérdezem halkan, nehogy most bukjunk le, és várom a választ, hogy most merre. Bár gondolom titok lenne, és semmi közöm nincs hozzá, de nagyon illetlen lenne, ha nem tenném. Na meg... valahol jó lenne tudni, merre is keressem az Eridont a jövőben, ha esetleg össze szeretnék vele, vagy valamelyik háztársával, futni.
A helyzet miatt, hogy tilosban járunk, kissé feszült vagyok, és valami arra ösztönöz, hogy minél gyorsabban feljussunk az Eridonba, hogy utána átmehessek a Levitába és ott szépen megnyugodjak. Nem jó a vércukorszintemnek az izgalom, bár ennyi még egyáltalán nem vészes. De még mindig úgy vagyok ezzel a sulival, hogy itt új vagyok, fontos az első benyomás, és nem lenne jó, rosszat tenni. Igaz, ezzel a gondolattal már elkéstem.
- Sietnünk kéne - jegyzem meg suttogva és kicsit gyorsabbra veszem a lépteimet, hogy minél előbb átszeljük a csarnokot a megfelelő irányban.

Ashley és a Mesélő

A szerencse forgandó, szól a mondás, de egyelőre a mi oldalunkon áll, ezért is sürgetem Ashleyt. A portréra, ahogy horkant egyet vetek egy ijedt pillantást, de aztán békésen szuszog tovább, én meg kifújom a levegőt, ami egy másodpercre bent ragadt. Tovább haladunk, és a tanácsot megfogadva kérdés nélkül lépem át a harmadik lépcsőfokot, hiszen ráérek később is megtudni, pontosan mi is a baj azzal a bizonyossal, mondjuk holnap vagy holnap után, amikor éppen nem tilosban mászkálunk. Magamban persze jegyzetelem az utat, ha legközelebb szükségem van valamire, már könnyen eltalálok majd az Eridonhoz.
Felérve viszont, amikor már azt hinném minden rendben a sötétséget valami hangos csörömpölés töri meg, és ahogy szétnézek fel is villan néhány fáklya lángja velünk szemben.
Nyelek egy nagyot, aztán nem is gondolkozom, megragadom Ashley karját, Manának meg a fejemmel intek, hogy mi bizony, most az ellenkező irányba megyünk. Lehetőleg hangtalanul, amilyen gyorsan csak lehet. Ha már eddig nem buktam le, hogy dohányzom késő este a kastély falain kívül, nem most fogok, hogy épp visszajöttem, és Ashleyt tudnám elsőre biztonságban. Szóval a batyuval a hátamon, sietni kezdek, ami azért nem éppen halk, elvégre a benne lévő órák-gyertyák össze-összeütődnek, de nem számít ez sem, amíg nem kapnak el. Bár lehet jobb lenne, bevonulni valahova, csak éppenséggel a kastélynak ezen a felén nem vagyok ismerős. Magamban fohászkodok, hogy minden oké legyen. Néhány lépés után, egy ajtó előtt megállok, és Ashleyre pillantok, bár nem vagyok biztos benne, hogy lát, bízom benne, ő tudja mi ez a hely, elbújhatunk-e itt, vagy szaladjunk inkább tovább?



//Előzmény: Rentai Bálint - 2014.07.03. 01:18//

April Lyla Dicklin

Tudom, tudom, legalább vasárnap nem kéne tanulnom, de kivételesen tényleg érdekelnek a koboldháborúk mágiatöriből, és gondoltam szétnézek, hátha találok itt valami témába vágót. Persze mehettem volna a könyvtárba is, Tilda biztos nem haragudott volna, sőt! De ma valahogy egy kis csendre vágytam. Hétvége lévén a szobámban hagytam a talárom, és csak a világos kék ingem árulkodik róla, hogy melyik ház tagja vagyok. A fekete farmerem nem túl szorosan simul a lábaimra a tornacipőmön pedig megjelent az első lyuk, de szerintem senki nem fogja a talpát bámulni és kicsi az esély rá, hogy idebent vízbe lépjek.
A Tanulószobában tehát nyugodtan nézelődöm, és több könyvet is a kezembe veszek, ami érdekesnek látszik, vagy amiről úgy gondolom, hogy a témához kapcsolódik. Miután összegyűjtök annyit, amennyit egy hét alatt sem olvasok ki, letelepszem az egyik babzsákhoz - imádom az ilyeneket - és amint kényelmesen elnyúlok benne, kezembe veszem az első könyvet. Gyorsan átfutom a tartalomjegyzéket és a megfelelő oldalra lapozok.
Olvasás közben, néha, körbe pislantok, annyira mégsem izgalmas ez a könyv, és nem is igazán arról szól, amiről szeretném. Le is teszem a másik oldalra, és egy újabb könyvet veszek el, de közben rájövök, hogy jobb lenne, ha a mellettem lévő könyvoszlopot is kettőbe szedném, így még egy kicsit rendezkedem. Annyira belemerülök, hogy azzal kezdek foglalkozni, hogy nagyság és vastagság alapján tegyem sorban egymásra a könyveket, és észre sem veszem, mennyire elmegy közben az idő. Ráadásul olyan szépen szétpakolok, hogy tulajdonképpen úgy hathat, mintha erődítményt építenék magam köré.

Annyira belejövök a rendezgetésbe abszolút nem tűnik fel, hogy már nem is vagyok egyedül. Össze is rezzenek, amikor megköszörüli a torkát valaki tőlem nem messze. A hang irányába fordulok, és eddigre már meg is szólal. Egy lány az, akit még korábban nem láttam. Nálam fiatalabbnak látszik, de ez egyáltalán nem zavar, sőt, kifejezetten megnyugtat, hogy nincs semmiféle veszély. Persze egész biztos, hogy nem is volt, csak a koboldháborúk olvasása miatt, egy pillanatig azt hittem esetleg egy kobold támad majd meg. Elmosolyodom a gondolatra, és úgy válaszolok az ismeretlen lánynak.
- Szia! Nem egészen tanulok, csak olvasok a Kobold háborúkról. Mágiatörténelmen beszélgettünk róla és érdekelt...
Gondolom ez elég kielégítő válasz, de persze nem lenne illendő, hogy én itt ülök, ő meg áll, és még a nevét sem tudom, így felállok, és előre nyújtom a kezem, hogy ha bemutatkozzam.
- Bálint. Te tanulni jöttél? Megtaláltad már, ami kell, vagy szeretnéd, hogy segítsek?
Érdeklődöm kedvesen, mert én miközben válogattam a koboldos könyveimet egész jól felmértem, mi-hol van, szóval biztos tudok neki segíteni, feltéve, hogy szüksége van rá. Ha nem, az sem baj, akkor miután kezet rázunk szépen visszaülök a babzsákomba.

Krisztián *-*

Nagyon meleg van! Ilyenkor strandra szoktam menni, csakhogy az teljesen más dolog muglik közt, mint varázslók közt. Egyetlen egyszer követtem el azt a hibát, hogy varázslók közt öltöztem, de nem teszem soha többet, mert nem bírom, ha megbámulják a műtéti hegeimet, meg kérdezgetnek aztán közlik, hogy el lehetne tüntetni, vagy ami rosszabb a mugli orvosláson háborognak. Persze, tisztában vagyok vele, hogy meg lehetett volna oldani másképp is a betegségemet, ha előbb tudjuk, hogy létezik a mágusvilág, és azt is tudom, hogy a szüleim akkor sem hagytak volna valami "sarlatán" kezei között. Szóval mindegy is. Egyébként engem nem zavar az a néhány vonal, sőt kifejezetten szeretem, hogy emlékeztetnek azokra az időkre. De ezt ebben a világban kevesen értik, így nem mutogatom, ha nem szükséges. Szóval a strandolás nehéz dolog. Párszor azért elmentem, de szigorúan csak pólóban fürödtem arra hivatkozva, hogy érzékeny a bőröm. Ez általában bevált bár mindenki ajánlgatta a szuper jó naptejét. Na mindegy.
Szóval a meleg miatt, vagy annak ellenére?, kimerészkedem a kastélyból. Krém színű rövidnadrág, kék-fehér kockás, rövid ujjú ing, baseball sapka - a kedvenc csapatom a Samsung Lions logójával -, papucs és napszemüveg. A zsebembe bedobtam a pálcám is, illetve a nadrágom övén most is ott van a kis fekete tokom, amiben a végszükség esetére tartogatott két szem cukor foglal helyet. Nem rég ettem, így jó néhány óráig nyugodt lehetek. Magamhoz vettem még egy üveg vizet is, és azt lóbálva haladok a falu határa felé, mert ott van egy kis tó, és ha jól sejtem, a stégről talán be tudom lógatni a lábaimat a vízbe.
Épp csak rálépek a stégre, meg is látok egy apró fiúcskát, ahogy vetkőzik. Mosolyra húzom a szám, nem sok kis srácot ismerek errefelé, de Krisztiánt nyomban felismerem. Óvatosan, lehetőleg hangtalanul lépkedek felé, bízva benne, hogy meglephetem. Ha sikerül akkor a vállaira teszem a kezem, miközben azt mondom, hogy:
- Hú! - persze fogom rendesen, nehogy ijedtében a vízbe essen, aztán ha észrevesz és megnyugszik, akkor mosolyogva folytatom - Szia! Pancsolni jöttél? Ugye bekented magad?
Nézek szét a stégen, de csak a ruháit látom, gyanús hogy nem. Igaz én sem, és krémet sem hoztam. Hmm... Le fogunk égni.

Boczim-Sárim
kinézet

Végzős bál. Nagylevegőkifúj. Huh. Ezt is megértem. S bár ez egy nagyon örömteli esemény kéne legyen, mégis zavar, hogy nem azokkal együtt ünnepelek majd, akikkel az egészbe belekezdtem. Persze semmi okom panaszra. Azt hiszem, nagyon is szerencsés vagyok, hiszen az évfolyam egyik legszebb lányával táncolok. És még csak nem is kellett hosszú órákig könyörögni neki, hogy jöjjön el velem. Sárával az első találkozás óta elég jóban vagyunk. Nem mondom, hogy nem örültem volna, ha kicsit több is van, mint barátság, de azóta rájöttem, hogy jobb így. Nem kéne elrontani a kapcsolatunkat felesleges hülyeségekkel. Az pedig, hogy egy lány szép, és tetszik, nem jelenti rögtön, hogy járni is akarok vele. Ettől függetlenül szeretnék jól kinézni, hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam.
Lazára veszem a stílust, a nyakkendőt hagyom a fenébe. Na jó, betettem a zakóm belső zsebébe, ha valaki esetleg bánkódna, amiért nincs rajtam, akkor fel tudom még venni, de nekem abszolút nem hiányzik.
Kivételesen megfésülködtem, úgy rendesen, és nem egy szénakazal a fejem, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez jobb, de ráfogom, hogy csak szokatlan. Aztán, amikor ezzel is megvagyok, még ellenőrzöm az órámat, meg hogy meg van a cukorkás dobozom. Sosem lehet tudni. A nagy izgalmak, meg a stressz, és a tánc... Na jó, nem lesz semmi bajom, én tudom. Még csak ideges sem vagyok. Nincs miért. Keringőzni már tíz évesen is tudtam, most sem fog gondot okozni, a többi dolog, meg csak szórakozás.
Nyugodt léptekkel megyek le a nagyteremhez és az ajtó előtt megállok. A szememmel Sárát kutatom, hogy aztán, amikor meglátom, lélegzet-elállva bámuljam vagy fél percig. Aztán összekapom magam és mellé sietek.
- Csodásan nézel ki - mondom neki mosolyogva és feltartom a karom, hogy belém karoljon aztán együtt menjünk be. Csak most jövök rá, hogy nem is tudom mi a program. - Te, amúgy most mi jön?
Érdeklődöm közelebb hajolva hozzá, mert addig meg van, hogy lesz valami beszéd, meg valamikor táncolunk, és hogy van rengeteg ennivaló. De nekem még nem kell ennem, így az egyelőre nem érdekel különösebben. Viszont a többi dolog... nem ártana tudni valami többet.

Azt hiszem jobban megviselt a költözés, az iskola váltás, a barátok hiánya, a sok új benyomás, a megfelelni akarás, és még sorolhatnám mi minden, mint gondoltam. Egyre gyakrabban gyújtok rá, és ez már engem is kezd zavarni, de késztetésem van rá... Szóval órák, és házi írás után kijöttem már megint az erdőmellé csavarogni, hogy elszívjak egy szálat. A gond csak az, hogy ez az utolsó. Hosszú percekig szemezek dobozzal és mérlegelek. Meg kéne tartanom rossz időkre? Vagy elszívni és bízni benne, hogy nem csak a dobozból volt az utolsó, hanem nekem is? Mert ugye, nem igen lesz alkalmam venni a közeljövőben. Nagy dilemma. És ennek hála haladok, épp csak fel-fel pillantva, nem igazán nézve merre.
Annyira sürgetett ez a hülye vágy, még a taláromat sem vettem le, pedig máskor az az első. Így azt most oldom ki, és vetem a vállamra, mert nincs hideg, és a szürke ing meg a fekete farmer tökéletesen megfelel, ha besötétedik, abban is beleolvadok majd a környezetbe.
Menet közben leszek figyelmes egy furcsa hangra. Először halk, de aztán hangosabb lesz, és persze a hang irányába lépkedek. Hamarosan fel is tűnik egy guggoló alak, majd egy szőke hajzuhatag. Idegesen túrok a hajamba, miközben zsebre vágom a mostanáig szorongatott cigis dobozt.
- Öhm... Helló... Valami baj van? - lépek közelebb és szólítom meg bizonytalanul a leányzót, aztán ha felpillant már arra is rájövök, hogy ez bizony egy levitás lányka, a klubhelyiségben már láttam többször, bár nem igazán tudom kicsoda. Leguggolok mellé, úgy nézek rá, majd szét. Hmm. Nem tudom hol vagyunk. Vicces. Bár még én is új vagyok errefelé, és úgy látszik nem jártam még mindenhol, mint azt korábban hittem, vagy csak azért van, mert nem az útra figyeltem.
Amint válaszol, felállok, és a kezemet is nyújtom neki, ha szüksége van rá felhúzom. Némi gondolkodás után pedig ha a lány sem ellenkezik megindulok az általam helyesnek vélt irányba, így lehet, hogy hamarosan a vadőrlakhoz lyukadunk ki, mely előtt a padon, minden bizonnyal, maga a vadőr fogyasztja a vacsoráját.
- Jó estét, és jó étvágyat! - köszönök vidáman, és fűzöm még hozzá a jókívánságaimat, és az órám pont ez a pillanatot választja rá, hogy csipogni kezdjen, jelezve, nekem sem ártana enni - Oh, hogy a fene vinne el! - bökök rá a pálcámmal, hogy elhallgasson. 10 perc múlva majd emlékeztet megint, de talán nem is lesz rá szükség. Finom az illata annak, amit a bácsi eszik...

Eltévedt. Bólintok, ez gyakori a lányoknál, nem lep meg. Igyekszem egy biztató mosolyt küldeni felé, és még véletlenül sem árulom el, hogy valójában én sem tudom, hogy hol vagyunk. Azzal biztos csak még jobban megijeszteném. Egyébként is, hamar rátalálok egy ismerős ösvényre, bár nyilván nem a leggyorsabb módja a visszajutásnak, a vadőrlaktól mégiscsak úgy gondolom biztonságos úton juthatunk fel a kastélyba.
Szerencse vagy nem, a vadőr épp a háza előtt vacsorázik. Engem jól neveltek, valahogy természetes, hogy nem egy szó nélkül haladjunk el mellette, így köszönök s mivel eszik ehhez is jó kívánságaimat fejezem ki. Bár láthatóan már majdnem befejezte, de nem gondolom, hogy ez baj lenne.
A továbbhaladásban az órám csipogása gátol meg, és nem éppen szépen fejezem ki magam. Talán ezért is érkezik a kérdés, és egy pillanatig elbizonytalanodom. Elvégre mit gondolhatnak, hogy egy síró lánnyal sétálgatok?
Az ismerős-ismeretlen lány, - milyen neveletlen vagyok! Még a nevét sem kérdeztem meg - válaszol. Teljesen egyszerűen érthetően.
- Én csak... kijöttem sétálni - hazudni nem szép dolog, de általában nem is szoktam. Ha mégis akkor is jobban, mint most... - és megfeledkeztem a vacsoráról. Az órám az étkezéseket jelzi, napi ötször.
Egészítem ki és beharapom a számat, aztán a korábbiaktól kissé eltérően és egyáltalán nem illedelmesen megkérdezem.
- A Bácsi mit evett? Nagyon jó az illata... - szippantok nagyot a levegőbe és azt hiszem, nem csak az órám jelzi, hogy ennem kéne, hanem ez is. Ahogy az illat az agyamhoz tör utat. Egyszerűen összefut tőle a számban a nyál. Egész biztos nem olyasmi, amit a kastélyban adnak, és igen, éhes vagyok. Eddig nem tűnt fel, mert a cigire koncentráltam, de most igenis érzem. És ennék. Nagyon. Ráadásul a gyomrom is megkordul. Szuper...

Nem tudom pontosan, miért jöttem a nyugati szárny második emeletére. Azt viszont tudom, hogy valahol erre van az eridon. A pontos helyet sajnos nem sikerült kiderítenem és sem Ashleyt sem Gwent nem mertem megkérdezni, pedig mindkettőjüket én vittem be a Levitába... Azért is lehet kapni fogok, bár egyelőre nem hiszem, hogy bárki tudomást szerzett volna róla, ha meg mégis, akkor jól titkolja. Szóval szerintem teljesen fair lenne megkérdezni, de eddig nem tettem, és most nem is tudom. Jobb ötlet híján benyitok minden ajtón, mert nem emlékszem pontosan Ashleyvel hova menekültünk be, na meg nem is volt lehetőségem jobban szétnézni itt a környéken.
Egy nagyobb szobánál azonban elakadok. Izgalmas és hívogató tele portrékkal, kényelmesnek látszó bútorokkal. Belépek és nem foglalkozom semmivel sem, csak nézelődöm. Egy-egy festmény előtt megállok, ha az illetőnek olyan kedve van elbeszélgetek vele, aztán ahogy haladok a kandalló előtti szőnyegnél megtorpanok. Beharapom a számat, aztán széles mosolyra húzom. Nagyon tetszik ez a szőnyeg! Bár nincs tél, attól még hangulatos lehet rajta feküdni. Gyorsan össze is szedek néhány párnát, amit korábban láttam szanaszét, ledobálom őket a szőnyegre, aztán felemelem a bal lábam, lehúzom róla a tornacipőt, és eldobom valamerre, majd megismétlem ugyanezt a jobbal is, azonban ez a cipellő nem úgy koppan mint az előző. Sokkal inkább mintha nyekkenne, én meg meglepetten nézek körbe, hogy mióta ad ki ilyesmi hangot a cipőm. Csakhogy ahogy a dobás irányába lépkedek rájövök, hogy bizony, nem a cipőm nyekkent, hanem egy manó.
- Basszus! Jól vagy? Nagyon megütött a cipőm? Nem láttalak, én... - nem tudom mit szokás ilyenkor, de lehajolok, és vizsgálni kezdem a manót, viszont elég nehéz megállapítani, hogy mekkora kárt tettem benne, mert elég sok rajta a sérülés - Mi... mi történt veled?
Kérdezem aggódva, miközben leülök vele szemben. Még így is magasabb vagyok, de így biztos tudok neki segíteni.

Oké. Ezt elrontottam, de nagyon. Rögtön egyértelmű lesz, amikor manó nem tud felállni, mert visszazuttyan, meg a fejét is tapogatja, és ott bizony nő egy szép nagy dudor. Nagyot nyelek. Mennyi kell ahhoz, hogy az ember megöljön egy házimanót? A cipőm biztos kevés hozzá, de ki hinné el, hogy a többi nem én voltam, na meg egyébként is? Aztán végig gondolom rendesen, és rájövök, hogy a manóknak van varázsereje és meg tudják magukat gyógyítani, ha éppen úgy alakul. Bár a manó velem szemben nem úgy néz ki, mint aki ezzel foglalkozna.
Megfogom a kezét, és lehúzom a fejéről, hogy jobban lássam a púpot, amit okoztam. Így elég közel kerülök hozzá, és ha el akarna dőlni, akkor majd megtartom, egyelőre viszont hallgatom, mit fecseg. Nem tudom eldönteni, hogy miattam beszél ennyi zagyvaságot, vagy alapból dilis, így inkább beszélek hozzá és kérdezgetem.
- Ne haragudj, nem vettelek észre. Ha látlak nem dobálom el a cipőimet. Hogy hívnak? Meg tudod mondani milyen nap van? - próbálok a nagy golyó szemekbe nézni, és ha kell, még lejjebb hajolok, hogy egy magasságban legyünk, aztán mivel elég furcsán fest, még megkérdezem - hogy érzed magad?
Közben meg lázasan töröm a fejem, hogy vajon mennyire szabad elengednem magam varázslatok terén. Hiszen egy ideje tudom már, hogy gyógyítással akarok foglalkozni, olvastam is sokat a gyógyító bűbájokról, a púp eltüntetés-csillapítás viszont nem volt köztük. Valahogy nem ez volt az első, aminek utánanéztem, és most kezdem bánni. Az jut eszembe, hogy anya otthon ilyenkor kanállal vagy késsel nyomta meg a fejünket. Közelebb húzok egy párnát, és a manó mellé teszem, hogyha úgy érzi, le tudjon dőlni.
- Egy pillanat, tudom mit kell csinálni! - mondom neki, majd felpattanok, és a szekrényhez megyek, hogy abba keressek egy megfelelő evőeszközt. Viszonylag hamar találok egy kanalat azzal sietek vissza, aztán pislantok a manóra.
- Tudod ez mire való? - érdeklődöm megint, bár nem túl pontosan, mert engem az érdekelne ismeri-e az "orvoslásnak" ezt a módját. De igazából mindegy is mit mond, ha nem tiltakozik hevesen, akkor a púpra teszem a kanalat.
- Ez lehet picit fájni fog, de utána jobb lesz - mondom biztatóan, aztán picit hozzányomom a fejéhez a hideg evőeszközt, bízva a sikerben.

Büntetőmunka... Na olyanon sem voltam még, pedig lehet megérdemelném, de amíg nem kapnak el, hogy tilosban vagyok... Vállalni kéne a tetteimet. Lehet nem is vagyok jó levitás. Bár ez most mindegy. Az órám érdekesebb. Nyilván mert meg van bűvölve, és csak akkor csipog, ha nem ennék időben, ha eszem, akkor természetesen nem figyelmeztet. Válaszolok is szépen a kérdésre, de persze a válaszaim újabb kérdéseket szülnek, és már nem csak a vadőr néz rám kíváncsian, hanem a mellettem ácsorgó lány is. Mosolyra húzom a számat. Részben, mert amikor erre válaszolok, akkor szoktak jönni a sajnálkozások, és ezekre semmi szükségem. Másrészt mert valahol jól esik, amikor így érdeklődnek irántam az emberek.
- Nem mindegy, hogy mikor, mit, mennyit eszem. Cukorbeteg vagyok, és állandóan szinten kell tartani a vércukorszintem. Bár fent a kastélyban kapok egy bájitalt, ami elvileg rendben tart, de azért nem bízom a véletlenre a dolgot.
Magyarázom jókedvűen, aztán az illatok, meg a gyomrom korgása egyértelművé teszi, hogy nem csak az említett okok miatt kéne ennem, bár az órám ezért csipogott és nem más miatt. Az orrom pedig nem csal, a válasz alapján már azt is értem, miért futott össze a számban a nyál. A magyar nagymamám isteni lencsefőzeléket készít, s bár az nem lencseleves, mégiscsak lencse. Szeretem a lencsét.
- Biztosan nagyon finom - felelem még mindig nagyon udvariasan, bár legszívesebben azt kérdezném, hogy és nem akarna-e adni egy keveset, mondjuk csak tesztelés céljából, egy tányérral. Fejben gyors számolást végzek, ha csak magában eszem... bár nem tudom, mit tesz bele esetleg még pluszba, de elvileg ez vacsorának beleférne. A gyomrom újra megkordul, ezúttal hangosabban is, én meg elhúzom a számat, mert ez már tényleg kellemetlen. Vetek egy reménykedő pillantást a vadőrre, aztán kicsúszik belőlem a kérdés.
- Meg szabad kóstolni? - a lányra is ránézek, hogy kérjen ő is, mert egyedül annyira gáz. Bár nem hiszem, hogy a pillantásom ennyire kifejező lenne, főleg hogy nem is ismerjük egymást csak látásból. De hátha ő is éhes. Reménykedni szabad.

Legalább a nevét tudja, ez haladás. De a napok már problémásak. Igaz abban sem vagyok biztos, hogy a manók alapból tudják az ilyesmiket. Ettől függetlenül aggaszt a dolog. Még ha nevet is, az, hogy ennyi zagyvaságot hord össze nem jó jel. Elég alaposan eltalálhattam. Egyre nagyobb a bűntudatom miatta. Jobb ötlet híján keresem meg a kanalat, és térek vissza hozzá.
- Arra is kiváló, de én gyógyítani szoktam vele - nézek rá komolyan, és remélem nem veszi zokon a következő néhány másodpercet. Biztos nem kellemes, amit csinálok, meg is ugrik, viszont amikor újra megszólal, a hangja tisztábban csendül s a szemeiben sincs már nyoma annak a kótyagosságnak, amit korábban láttam bennünk. Sóhajtok egyet, és csókot nyomok a kanálra. Csodaszer! Megmentettem vele egy manót a kergeségtől. Persze aztán kapcsolok, hogy mennyire hülyén festhetek. A kanalat gyorsan a hátam mögé dugom, s kissé zavartan pislogok a manóra, ahogy válaszolok neki a feltett kérdésére.
- A nyugati szárny, második emeletén... azt nem tudom pontosan, hogy mi ennek a helyiségnek a neve, de nagyon kellemes - kezdek bele, aztán megköszörülöm a torkom - khm... izé... elnézést kérek. Az én hibám, hogy nem tudod. Azt hittem egyedül vagyok, és elhajítottam a cipőmet, ami téged talált el...
Bűnbánóan pislogok a tornacsukám felé, és beharapom a számat, aztán bár térdelek, megdöntöm magam - koreai szokás, az elmúlt években belém ivódott.
- Ne haragudj! - kérem, aztán épp csak megemelem a fejem, hogy lássam a reakciót. Ha elnézi nekem ezt a kis baklövést, akkor folytatom. - Bíborka a neved, ugye? Mi az utolsó emléked?
Érdeklődöm, mert tudni szeretném, mekkora kárt okoztam. Azért remélem nem vészes. Bár nem hiszem, hogy emiatt kirúgnának, de egész biztos nem fognak megdicsérni, ha kiderül, hogy az egyik manót munkaképtelenné tettem.

Azt látom, hogy a vadőrt nem különösebben hozza lázba a dolog. De engem ez nem zavar. Nem azért mondtam, hogy megsajnáljanak, hanem mert kérdezték, és általában ha kevesebbet mondok azt nem értik. Főleg itt a varázslók világában nem, elvégre itt ez nagyon ritka betegségnek számít. A lány viszont annál érdeklődőbb, így neki válaszolok.
- Másfél éves koromban derült ki. Koraszülött voltam, arra fogják, bár annyival nem születtem korábban - megvonom a vállam. Igazából nem fontos. Sokkal fontosabb lenne, hogy lassan egyek valamit, de persze nem vagyok udvariatlan, és ha kérdeztek válaszolok, egyáltalán nem érint kellemetlenül a dolog, már megszoktam - Nem igazán tudom milyen akárhol, akármit és akármennyit enni, szóval nem.
Rámosolygok, hogy érezze nincs semmi baj a kérdésekkel. Általánosban gyakran kellett beszélnem a társaimnak erről, és volt is - például amikor új osztályba kerültem - egy ilyen beszélgetős óra, ahol a többiek kérdeztek. Ez is olyasmi, s mivel rám figyelnek, kifejezetten élvezem. A hasam korgását viszont már kevésbé. Hiába ha egyszer hozzá vagyok szokva, hogy meghatározott időpontokban eszem, akkor az éhség érzet is hamar utolér, amint kihagyok egy étkezést. S bár tudom, hogy nem illő, az éhség nagy úr, helyettem beszél. Szemtelen.
- Elnézést kérek - még meg is hajtom magam, de aztán meg kedvem lenne a bácsi nyakába ugrani, amikor azt mondja, tulajdonképpen van még, és beljebb invitál minket. Így már azt sem bánom, hogy a lány nem értette, hogy neki is éhezőt kéne játszani. Nem lehetek mindenkivel egy-hullámhosszon.
Utolsóként lépek be a házba, és nézek szét. Mosolyt csal az arcomra a berendezés, egyszerű, mégis otthonos, és határozottan rontja a vadőr morcos képét. Leülök és amikor elém kerül a tányér benne a levessel, szépen megköszönöm, majd nagyot szippantok, mert még mindig finom az illata.
- Köszönöm szépen! - mondom újra, aztán kezembe veszem a kanalat - Jó étvágyat! - pislantok a mellettem ülő lányra, aztán enni kezdek. A további dicséretek az arcomon látszódnak, és a háztársam fogalmazza meg őket. Tényleg nagyon finom, bár nem tudom a nagymamám csinált-e valaha hasonlót, de nem is számít. Serényen bólogatok, hogy kifejezzem egyetértésemet. Annak ellenére, hogy nem illik és nem is egészséges, viszonylag gyorsan eszem, hamar üres lesz a tányérom.
- Még egyszer köszönöm! Ez mennyei volt! Elkérhetem a receptet? - érdeklődöm immár sokkal jobb kedvűen, elvégre tele a hasam, és nem is kaptam büntetést az illetlen viselkedésem miatt.

Rámosolygok, ahogy a nevét mondja, aztán rögtön el is tűnik a mosoly az arcomról, mert hát komoly dologról van itt szó, főleg ha eltévedt.
- Persze. Mit kerestél? Hová tartasz? - érdeklődöm, mert ugye ez mindennek az alapja. Bár a könyveimet nem szívesen hagyom hátra, főleg most, hogy ilyen szépen összeszedtem és szétválogattam mindent, de azért bízom benne, hogy elég lesz néhány útbaigazító szó is, és nem kell kísérgetnem balra-jobbra. Egyébként is, nem vagyok én sem annyira ismerős a kastélyban, lehet nem is tudok neki segíteni. Viszont nem szeretném rögtön lelombozni, ezért ezt nem említem, majd legfeljebb csak ha olyat helyet mond, amiről még életemben nem hallottam. De azért az nem túl valószínű. Ennyire már nem vagyok új... Csak nem jártam még mindenhol.
- És honnan jöttél? Mármint, mielőtt eltévedtél?
Érdeklődöm tovább, sokszor az is segít, hogy megtaláljuk a helyes utat, ha visszagondolunk az eddigiekre. Nekem legalábbis be szokott válni ez a módszer, hogy Aprilnek mennyire segít majd, azt nem tudhatom, perceken belül kiderül.

Boczim-Sárim
kinézet

- Oh, hát igazán köszönöm - válaszolok vidáman, bár ennél kaptam már sokkal kedvesebb megjegyzéseket is - Nem akartam rontani az összképet...
Ma kivételesen lazának érzem magam. Nem látom a dologban a kihívást. Nincs is benne. Ez az este arról szól, hogy jól érezzük magunkat és én ezt is fogom tenni. Jól érzem magam, és szórakozom, ameddig el nem zavarnak aludni. Egyébként is nevetséges a takarodó, még ha általában be is tartom.
Figyelem, ahogy belém karol, de látom, hogy máshol jár gondolatban. Ezek szerint neki fontos ez az esemény. Igazán kár. De persze nem tervezem elrontani az estéjét, pont ellenkezőleg, azt szeretném, hogy jó legyen, de ehhez ugye tudnom kell, mi is lesz a műsor. A válasz viszonylag rövid és tömör, én meg csak bólogatok, hogy jelezzem vettem és világos. Szóval csak várom, hogy bevonulhassunk, és kezdődjön a tánc.
- Ugyan már! Ez csak egy bál... - nézek rá kissé meglepetten, de vigyorogva, amikor a navinés-eridonos páros kínzásáról beszél. Érdekes egy elgondolás, de még ha el is rontják?! Kit érdekel? Én ettől még jó leszek. Egyáltalán nem kételkedem magamban, az viszont szíven üt, hogy Sára igen.
- Parancsolsz? - nézek rá kérdőn, és rögtön mozdulok is. Megfogom a kezét és a vállamra vezetem a másikat megfogom, majd a hátára teszem a kezem és készen állok tenni vele néhány tánclépést.
- Mit szeretnél, bécsit vagy inkább angol keringőt? - érdeklődöm vidáman, mélyen a szép zöld szemeibe nézve, és remélem, elhiszi, hogy néhány tánclépés nem fog ki rajtam.

[Ashley és a Titokzatos]

A zaj sosem jó jel, így természetes hogy futni kezdek. Találok is egy szimpatikus ajtót és Ashley is rábólint, hogy erre bizony mehetünk, így lenyomom a kilincset, hogy aztán majd bemenekülhessünk. Ekkor ér, életem eddigi legkellemetlenebb élménye: átsiklik rajtam egy szellem. A hideg érzés még hagyján lenne, de valami más is van a dologban, amitől egy pillanatra lemerevedek. Ijedten és sápadtan nézek Ashleyre, bár a sötétben ez nem biztos, hogy látszik. Aztán nagy nehezen összeszedem magam, és befelé indulnék, de a zajok, amik a helyiségből érkeznek megakasztanak.
Ashleyt is megállítom, nehogy tovább menjen. Inkább kiterelem a szobából, amilyen halkan csak tudom visszazárom az ajtót, aztán tovább indulok, remélve, hogy több akadályba már nem futunk bele. Hogy ezt elkerüljük egy nagyobb páncél mögé húzom be az eridonos lányt és óvatosan leteszem a takarót is, ami tele van pakolva, abban bízva, hogy a sötét folyosón nem leszünk feltűnőek. Le is guggolok, hogy még inkább elvesszek az árnyékban, és Ashleyt is lehúzom, aztán halkan kérdezem meg.
- Van valami ötleted, hogy most mi legyen? - igazság szerint, én abban sem vagyok biztos, hogy a kastélyon belül hol vagyok. Az még meg volt, hogy a nyugati szárny, de aztán futás közben nem figyeltem, csak arra, hogy minél távolabb legyünk a veszélytől.
Beszéd közben pedig a mellkasomat kezdem dörzsölni, azt hiszem, még mindig érzem az előbbi szellem nyomait magamban. Nem tudom mennyi ideig fog ez még tartani, de a jövőben egész biztos, hogy messzire kerülöm a szellemeket, mert ez nagyon-nagyon rossz volt.

Bólintok a rétről jött, de hogy hová tartana, az még mindig nem világos, és nem is igazán derül ki. Figyelem, ahogy a talárját szorongatja, és nagyon igyekszem megnyugtatóan nézni. Gyorsan levonom magamban az alap következtetéseket. Nagyon új még, és nagyon egyedül érzi magát. Szegényke.
Aztán hirtelen kicsit felbátorodik, és most ő nyújtja előre a kezét. Először meglepődöm, aztán ahogy beszélni kezd, minden világos lesz. Mosolyra húzom a számat és megfogom a kezét, de nem megrázom, hanem lehajolok és csókot adok rá, mint a régi időkben.
- Szóra sem érdemes! - mondom miközben felegyenesedem és elengedem a kezét - Semmi baj! Az első napjain mindenki ideges, és nem igazán tudja hogy viselkedjen - mondom végül, aztán még kérdőn pislogok rá, mert tényleg nem mondta, hova szeretne menni, így kénytelen vagyok újra rákérdezni.
- Szóval... Merre szeretnél menni? Vagy még ácsorognál? - próbálom elviccelni, hátha oldottabb lesz tőle a hangulat, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban vicces. De legalább megpróbáltam...

Még mindig bűntudatom van. Nem akartam szegény manót ilyen helyzetbe hozni, már pedig, látom rajta, ahogy a nézelődik, hogy még mindig nem tudja pontosan mi a helyzet. Épp ezért igyekszem gyorsan elmondani mi is történt.
- Dehogynem! - fakadok ki, ahogy azt mondja nem kár érte. Hogy mondhat ilyet? Rendben tudom, hogy ő egy házi manó, akit rabszolgaként tart a varázslótársadalom - megjegyzem ez elég szégyenletes - de ettől még biztosan nagyon értékes személyiség.
- Értem. Látod? Nem is vagy buta. Velem ellentétben, te tudtad mi ez a hely - próbálok érvelni, remélem hisz nekem, és nem fog több balgaságot összehordani. Aztán inkább kérdezek, és amit mond, az igaz lehet, tekintve, hogy most is a kandallóhoz közel állunk, van is itt fa, amit rá lehet rakni. Megnyugtató. Kifújom a levegőt, legalább az agya rendben van. Ezek szerint nem ütöttem meg annyira.
- Jó, akkor ezt én itt megcsinálom, bocsánat kérés gyanánt - jelentem ki, és el is kezdem pakolni a fát a tűzre, de azért figyelem a manót is, sőt, megkérdezem.
- Ne lássuk el a többi sebedet?
Mert bizony, nekem feltűnt, hogy tele van ragtapasszal és nem hiszem, hogy ez valami hóbortja lenne. Bár még nem tanulok gyógyítást, azért az egyszerűbb sebek nem fognak ki rajtam, s a ragtapaszok mérete alapján nem is lesz gond, egyikkel sem. Nem lehetnek túl nagy sérülések.
- Ennyi fa elég a tűzre? - érdeklődöm még, mivel mostanáig pakoltam, viszont korábban sosem csináltam ilyet, s a kastélyt felgyújtani sem lenne éppen célszerű.

Lányok! Sosem fogom megérteni, mi ez a felhajtás az alakjuk körül, de ha ettől érzi jobban magát, akkor csinálja. Szerintem a sporttól amúgy is vékony maradna. Én pl. amikor rendszeresen kosaraztam többet ehettem. Vagyis, többet kellett ennem. Vicces volt, de egyáltalán nem rossz.
- Szerintem még pár kiló simán elférne rajtad... - állapítom meg, ahogy végigmérem. Nekem valahogy túl vékony, de hát ízlések és pofonok.
Szerencsém van, bár nem vagyok éppen illedelmes, ami ritka, a bácsi beenged, és ad nekünk enni. Mennyei! Már a gondolat is, hát még az étel. A lány is dicséri, én sem teszek másképp. Tényleg finom. Annyira, hogy a receptet is elkérem, hátha meg tudom főzni majd magamnak. Ha meg nem, akkor megkérem Wolgastot, hogy segítsen, ő igazi konyhatündérnek tűnt.
- Nem? Akkor miben? - érdeklődöm, mert meglep, hogy nem a recept a kulcs az ízéhez, na meg mert elszomorít ezzel. Talán valami varázslat? De akkor azt is nyugodtan elmondhatná...
Kikanalazom az utolsó cseppet is, a vadőr közben már az íróeszközt és a papírt keresi. Mosolyogva figyelem, annyira kedves, ahogy kutat, én már biztos varázsoltam volna, de nem akarok más dolgába bele kotnyeleskedni. Épp elég volt, hogy bekéredzkedtem, nem kéne tovább rontanom a helyzeten. Azonban egy üveg lepottyan, összetörik, a lakója pedig világgá indul. Háztársam seperni akar, és ez nekem már tényleg sok. Előhúzom a pálcámat, és nemes egyszerűséggel az összetört üvegre bökök.
- Reparo - mondom ki könnyedén, mire az üveg visszaáll, eredeti formájába. Lehajolok, felveszem, majd az asztalhoz lépkedek, hogy a ciripelő jószágot is visszatereljem az üvegbe. Ha nagyon szaladna, kimondok rá egy Locomotor mortis-t és úgy teszem vissza ideiglenes lakhelyére, majd ott ismét mozgásképessé teszem.
- Talea - látom el még az üveget egy cövekbűbájjal, hogy többet ne boruljon fel, aztán visszanyújtom a vadőrnek, majd érdeklődöm. - Tessék. Miért van ide bezárva a kisöreg?