Rimóczi Tímea Sára

Annyira jellemző, hogy leköt a könyv, és megfeledkezem a dolgaimról. Igen leülhet, még arrébb is megyek, csak a cuccom nem teszem odébb. Pedig nem vagyok ilyen udvariatlan, mégis csak akkor kapcsolok, amikor a szemem sarkából érzékelem a mozgását, meg a talárom libbenését.
- Ne haragudj, elfeledkeztem róla... - mondom gyorsan, bocsánatkérően, és el is veszem a talárt, áthelyezem a másik oldalnál a pad karfájára. Ez most tényleg zavar, és valamelyest abban is gátol, hogy a könyvemre koncentráljak, pedig valóban érdekes, és izgalmas. S bár jobb lenne, visszamerülni bele és teljesen megfeledkezni a külvilágról, nem megy. Főleg, hogy kérdeznek és a továbbiakban nem szeretnék illetlennek mutatkozni. Pont ezért figyelek, és válaszolok is.
Nem ismerem a könyvet, amit olvas, és igazság szerint az sem fog meg különösebbe, amit mesél róla. Sosem rajongtam a görögökért, az pedig teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy a hunokkal egy történetbe tegyem őket. Nekem. De nem vagyunk egyformák.
- Érdekes kombináció... - jegyzem meg, de azt hiszem érződik a hanglejtésemből, hogy nem szimpatikus eddig. Kár, mert a cím amúgy kifejezetten ígéretes. Majd utánaolvasok, lehet nem olyan szörnyű, mint amilyennek elsőre hallatszik.
- Az enyém, a második világháborúról. A kaszás meséli el egy kislány életét, aki azzal foglalkozik, hogy összelopkodja a tiltott könyveket, amiket egyébként el kéne égetni.
Persze ez nem minden, de a lényeg ez. Jobban pedig nem megyek bele, hiszen nem tudom mennyire érdekli ez a téma. Ahogy engem nem hozott lázba az ő története, könnyen lehet, hogy őt sem érdekli az enyém. De ha már könyvek, akkor talán nem gond, ha megkérdezem.
- Miket olvasol még? - mert abból, hogy egy könyvvel jött ki ide, hogy olvasson arra következtetek, hogy bizony szeret olvasni. Ami jó dolog, én is nagyon szeretek belefeledkezni egy könyvbe. Sajnos ritkán jut rá alkalmam. Most viszont kihasználom, hogy még nem kapunk annyi feladatot az órákon, és van némi szabadidőm. Az az érzésem, néhány hét múlva, megváltozik majd a helyzet.

[Ashely és a kisnyuszi]

- Ebben tévedsz - kezdek ellenkezni, bár nem teljesen jogosan. Viszont tisztában vagyok vele, hogy egy lánynak ilyesmit soha semmilyen körülmények között nem mondhatnék, akkor sem ha csak 6 éves, nem hogy így... Fogalmam sincs Ashley mennyi... Mellesleg... Szerintem ez egy plüss nyúl, ne tudja már jobban, a dolgokat mint én. Persze abban igaza van, hogy többet látok benne a kislányból, de biztos vagyok abban is, hogy nagyon szép nő lesz belőle néhány év múlva.
- Nyilván - hagyom rá Ashleyre mosolyogva, hiszen a saját gondolkodásmódja mindenkinek logikus.Ennek ellenére továbbra is azt mondom, meg kéne tanulnia fordítva mondani a nevét. De nekem már nem fog többször bemutatkozni így nem is kell ezen rágódnom.
Figyelek inkább a nyuszira, meg arra amit mond, de egyelőre hallgatok, elvégre inkább Ashleyvel társalog nem velem. Viszont a lány nem tud neki úgy segíteni, mint én.
- Ami azt illeti, én tudom. Ma reggel jártam ott, de nekem kicsit túl rózsaszín volt, így eljöttem - szólalok meg, nem sokkal azután, hogy Ashley befejezi a mondandóját, aztán pedig az ölembe kapom a nyuszit, aki először mintha tiltakozna.
- Akkor ne kapálózz! - elvégre ő nehezíti meg a dolgát azzal, hogy mocorog, így nem tudom olyan vigyázva felkapni. Viszont amint meg van, és nyugton is marad, minden rendben van. Kellemes puha, és bár már nem vagyok kisfiú, plüss nyuszim meg sosem volt, mégis simogatni kezdem, valahogy olyan jól esik.
- Igazán nincs mit - válaszolom, miközben megvakarom kicsit a füle tövét. Aztán pedig, szépen, vigyázva felállok. - Na gyertek, megmutatom nektek a rózsaszín birodalmat.
Meg is indulok befelé, ha csak nem kezdenek újabb tiltakozásba. Remélem Ashley is jön, mert bár nem ismerem még, biztos vagyok benne, hogy neki tetszeni fog a Kumagoro ház.

Timi

Lehet, hogy szerinte ez semmiség, de én tudom, hogy nem volt szép tőlem. Mindenesetre az megnyugtat, hogy nem haragszik. Épp ezért nem is kezdem el magyarázni, hogy miért tartom illetlennek a dolgot.
Az olvasás már nem megy olyan jól, nem bánom, hogy beszélgetést kezdeményez, de a könyve témája nem kelti fel annyira az érdeklődésem, mint a címe.
- Ebben van igazság - állapítom meg az idézetre vonatkozóan. Mert valóban, sokszor nem mutatjuk ki a valódi érzéseinket. De vannak olyanok is, akik gond nélkül megteszik. Tehát nem teljesen igaz. Belemenni a témába viszont felesleges lenne. Főleg, mert nem is ismerem a történetet. Mondjuk lehet, a mugli érettségire el kell majd olvasnom. Az azonban még odébb van.
- Igen, a Kaszás. És ha valóságban is olyan lenne, mint itt a könyvben, akkor nagyon csípném - közlöm a véleményemet, mert tényleg. Valahogy olyan egyszerűnek tűnik benne. Csak egy dolgozó ember, aki nem mindig szereti a munkáját... Ez pedig érthető. Viszont mivel a lány érdeklődik, ennél többet nem mondok, majd elolvassa ő maga. Helyette inkább afelől érdeklődöm, milyen más könyveket szeret még.
- Mikszáth-tól én csak a Szent Péter esernyőjét meg a Beszterce ostromát ismerem... Engem inkább a második világháborús történetek, krimik, meg a kissé misztikusak fognak meg.
Igaz nem kérdezte, de úgy gondolom az a normális, ha én is megválaszolom a saját kérdésemet. Hogy miért pont ezek? Jó kérdés. Nem tudnám megmondani, de így van.
- Na meg, a varázslók irodalma is nagyon érdekes tud lenni... - fűzöm még hozzá néhány másodpercnyi gondolkodás után. Mert az eddig említett könyvek ugye, mind mugliktól származnak. Új beszélgetőpartnerem azonban a homlokára csap, amire én csak nagyokat pislogok egészen addig, amíg ki nem mondja, hogy mi a "probléma". Erre persze én is homlokon csaphatnám magam, mert ezt én is elszalasztottam, de én inkább nem teszem.
- Én is bocs - mondom, mert tényleg én is kezdhettem volna ezzel - Rentai Bálint, Levita.
Mutatkozom be, vele ellentétben a teljes nevemet használva. Nem tudom miért. Mondjuk, megőrülnék, ha valaki a Bálintot becézni kezdené. Nem is nagyon lehet. Amik meg vannak, azok borzasztóak. Viszont a Tímea nagyon szép név, és ezt meg is mondom neki.
- Szép neved van - mosolygok rá, mert tényleg. Nekem legalábbis tetszik.  - Hányadikos vagy?
Teszek fel én is egy kérdést. Ránézésre elsős-másodikosnak tippelném, de nem szeretnék mellényúlni, biztosabb, ha megmondja.

[Adél]

Kíváncsivá tett. El nem tudom képzelni milyen az a csak úgy gondolkozás, de ahogy elnézem ez egy nehéz kérdés. Valószínűleg ő sem gondolta végig, mit szeretett volna mondani. Végül azonban csak ad valamiféle magyarázatot, ami szerintem egészen vicces, így nem tehetek róla, nevetek egy kicsit rajta. De gyorsan abba hagyom, mert nem szeretném, ha azt hinné kinevetem vagy ilyesmi. Erről szó sincs. Egyszerűen csak elképzeltem a "csak úgy lényegtelen gondolkodást".
- Szóval most valami érdemlegesen gondolkoztál... - állapítom meg, nem túl bölcsen, aztán megkérdezem - Szabad tudni mi volt az? Vagy titok?
Csak érdeklődöm, ha nem akarja, nem mondja el. Én viszont elég kíváncsi természet vagyok. S mivel úgy gondolom, talán egy hosszabb beszélgetés is kisülhet ebből, inkább leülök. Közben viszont, arra is rájövök, hogy nem mutatkoztam be és ezt gyorsan pótlom is. A reakciója meglep, kicsit talán zavarba is jönnék tőle, de igyekszem nem mutatni, csak mosolyra húzom a számat, és illedelmesen válaszolok.
- A te neved is szép, Adél - ez amúgy igaz. Nincs még Adél nevű ismerősöm, így sosem gondoltam erre, de tetszik. S talán, attól, hogy neki is tetszik az én nevem, még jobban... Olyan fura, hogy működnek az ilyen dolgok.
Most azonban már tényleg leülök, és úgy kérdezem meg milyen benyomást keltettem a könyv röptetés közben.
- Ez megnyugtató - felelem mosolyogva, amikor válaszol, és nem bánom, hogy nevet. Hozzá vagyok szokva, otthon is mindig két nevető lánnyal vagyok körülvéve. Szerintem még szükségem is van rá. Viszont, mikor végre abbahagyja, úgy döntök, elmondom neki az okokat.
- Tudod, a volt sulimban, ha valamit nem akartunk megtanulni, mindig ezt csináltuk. Viccesebb, ha több könyv van, és összeütköznek... - magyarázom, és közben kiül az arcomra a vágyódás. Hiába érzem itt jól magam, azért hiányoznak a régi barátaim - az volt az elméletünk, hogyha van egy vicces emlékünk a könyvről, akkor könnyebb elolvasni...

Adél

Úgy látszik nem titok, mert egy kis idő után válaszol, s bár nem mondja ki, úgy értelmezem, hozzám hasonlóan ő is mugli családból kerülhetett be a varázsvilágba. Ha pedig igazam van, akkor azt is értem már, min gondolkozott annyit. Vagy legalábbis sejtem. Nyilván őt is foglalkoztatják ugyanazok a dolgok, amik engem is foglalkoztattak.
- Értem. Ezek szerint a te családod sem tolong a varázslóktól - teszek egy megállapítást, kissé bizonytalanul, de érezhetően megerősítést várva. Fogalmam sincs itt mi a módi, de Koreában, nekem kijelöltek egy idősebb diákot, aki szintén mugli származású volt - elvégre a származás az nagyon fontos arrafelé - hogy segítsen az első napokban. Azt biztosan tudom, hogy itt nem olyan szigorú az elkülönítés a vér alapján, és ettől azért könnyedebbnek érzem magam. De az is száz százalék, hogy egy olyan embernek, aki előtte nem látott mágiát nehéz elsőre beilleszkedni ebbe a világba. Utána meg, az a fura, ha visszakerül a teljesen varázslatmentes környezetébe.
Miután kapcsolok, és bemutatkozunk, kölcsönösen megdicsérjük egymás nevét, majd elmesélem, miért is csináltam azt amit. Szegény könyv. Ha a könyvtáros látta volna, nyilván kiakad.
- Nem mindig... Legtöbbször nem... - válaszolom aztán nevetni kezdek a dolgon, mert valójában szánalmas - ... de utána már nem volt több indokunk nem elolvasni.
Megvonom a vállam. Lehet a többieknek használt ez a trükk, nekem nem igazán. Viszont szokássá vált, ami belém rögződött.
- Az elején, amikor a lebegtetést és ehhez hasonló bűbájokat tanultunk, akkor arra fogtuk, hogy csak a tananyagot teszteljük - magyarázom tovább, ahogy visszakalandozom a múltba. Olyan, mintha egy másik életben lett volna, pedig csak négy éve, hogy én is becsöppentem a varázslók társadalmába.
Kérdéseire hirtelen nem tudok válaszolni, de amikor bocsánatot kér, csak megrázom a fejem.
- Semmi baj. Ennél többre is tudok válaszolni, nagyon edzett vagyok - felelem mosolyogva, mert valóban, egy-egy szünetben a családom minden tagja külön-külön tesz fel ennyi kérdést...
- Az az iskola, ahol könyveket lebegtettünk, logikusan varázslóiskola - kezdek bele nyugodtan, és egyáltalán nem is utalva arra, hogy tulajdonképpen butaságot kérdezett - előtte persze mugli suliba jártam - toldom még meg, mert tökéletesen megértem azt is, hogy még nehezen áll rá erre az agya. - A varázslóiskolám, Szöulban volt. Tizenhárom éves koromban költöztünk ki, mert apám ott kapott egy megbízást. Most viszont lejárt a szerződése és visszajöttünk Magyarországra. Ezért hagytam ott az iskolát, és iratkoztam át ide. Eddig nekem tetszik, de azért hiányoznak az ottani barátaim.
Azt hiszem, mindenre válaszoltam, amit tudni akart. Azt hogy én maradni szerettem volna, és tulajdonképpen "erőszakkal" hoztak vissza, nem fűzöm hozzá. Így belegondolva tényleg nem olyan szörnyű. De hogy itt maradok-e vagy a suli után visszamegyek Szöulba azt még nem döntöttem le. Nem is kell még, hiszen messze van.

Timi

- Köszi - mosolygok. Annyit hallom, hogy szép nevem van. Különösebben nekem sincs vele bajom, csak amióta tudom, hogy azért kaptam a nevet, mert ő a szerelmesek védőszentje, és én a szüleim szerelmének vagyok a gyümölcse... nos azóta vannak fenntartásaim. Mondjuk, hogy túl sok volt az infó számomra. De egyébként jó név. Ami nem jó, hogy a szülinapomon van a névnapom is, de ez meg az én "hibám"
- Olvastam, de szerintem az inkább lány regény. A kőszívű ember fiai, vagy az Egy magyar nábob jobban tetszett - Persze mindegyik romantikus, de a kőszívűben legalább van szó harcokról. Az aranyemberből csak arra emlékszem, hogy kettős életet élt a férfi benne.
A korát jól tippeltem, mert azt mondja elsős, amiből az is következik, hogy nem rég jött.
- Ötödikes, de én új vagyok - válaszolom mosolyogva, aztán már érkeztek is az újabb kérdések. Elgondolkoztam, aztán megfontoltan válaszoltam.
- Nincs kedvencem. A maga módján mindegyik érdekes és fontos. Mondjuk, jóslást és ahhoz kapcsolódó dolgokat sosem tanulnék. Abban hiszek, hogy a jövőm rajtam múlik, nem a csillagokon, vagy a tealevelek állásán. A melodimágia az jó... játszol valamilyen hangszeren? - tetszek fel én is egy kérdést, hogy ne mindig ő kérdezzen. Na meg, mert a melodimágiánál számít ez is. Éneklés, hang... Bár azt nem tudom, Timi melodimágus-e.
- Amúgy, szerintem, ha az ember odafigyel és rendesen felkészül, akkor egyáltalán nem nehezek a vizsgák - igaz az itteniekkel még nincs tapasztalatom, de Koreában nem tűntek túl nehéznek. Eleinte izgultam, de mivel ment mindent, hamar leszoktam róla.
Nevetni kezdek. Nem tehetek róla, de annyira édes, ahogy felhozza a külsőmet. Egyszerűen muszáj nevetnem, annyira, hogy a szám elé kapom a kezem. Aztán amikor kicsit sikerül moderálni magam, kinyögöm.
- Csak egy picit? - és megint nevetek, de már nem olyan sokáig - Ne haragudj... csak... így még sosem mondták...
Veszek pár nagy levegőt, aztán válaszolok, már teljesen nyugodtan.
- Anyukám koreai, apám magyar. Itt élünk Magyarországon, de az elmúlt 5 évet Szöulban töltöttük, Dél-Koreában, mert apám ott kapott egy megbízást. Ott kezdtem varázslást tanulni, ezért mondtam, hogy még új vagyok itt.
Remélem ez így kielégítő válasz volt a kérdésére. Na meg, azt is, hogy nem lesz belőle sértődés, hogy nevettem a szavain. Nem őt akartam kinevetni, de talán tudja.

Boczi

A komor és cudar valóság, nem olyasmi amit szívesen hangoztatok. Viszont az igazságot kérte én pedig őszinte embernek vallom magam. A szavaimra pedig nem szalad el, nem tesz csúnya megjegyzéseket, és ez pont elég, hogy ne érezzem magam nagyon feszélyezve a dolog miatt.
- Ez csak egy hiedelem - mondom teljes meggyőződéssel, mert bár van, amiben tényleg nem azok, ha a saját családom veszem alapul, még mindig a koreai anyám az aki elfogadóbb, és nem az édesapám, aki viszont magyar.
Amit ezek után mond, arra csak bólintok. Fogalmam sincs mi lehet az a valaki vagy valami. Ha nem számítom azt a tényt, hogy számolom a napokat mindig, amikor visszatérek a varázslók közé. Jó otthon lenni, de valahogy az évek alatt a pálcám is hozzám nőtt, és hiába nem lakunk veszélyes környéken egyszerűen nem érzem magam biztonságban ha nincs látótávolságban.
Kicsit helyezkedem, mire Sára felül. Nem tudom, hogy alapból is így tervezte, vagy a mozgolódás késztette erre, de hirtelen kicsit hűvösebbnek érzem a levegőt. Fel sem tűnt, hogy eddig "melegített". Viszont ha már így alakult, fészkelődöm egy újabb sort, és felkönyöklök, hogy ne keljen egyikünknek se nyakat törni egy értelmes beszélgetéshez.
- Ezt bóknak veszem - válaszolok vidáman, de csak nem bírok magammal, kíváncsian megkérdezem - Elsőre mit gondoltál?
Én próbálok nem ítélkezni, de nem mindig sikerül. Mostanában egész jól megy. Legalábbis szeretem ezt hinni.
Körülnézek újra, ahogy a szobát említi. Nekem is tetszik, bár már egyáltalán nem olyan, mint amikor bejöttem. Mégis olyan nyugodt légkör uralkodik benne. Kifejezetten kellemes.
- Olyan, mintha igazodna a bent levők hangulatához... - állapítom meg, ahogy végiggondolom a korábbi változásokat. Bár nem fogalmazom meg teljesen jól. De egész biztos, ilyesmiről van szó. Persze arra kíváncsi vagyok Sára mit gondol erről.
- Érdekel - vágom rá, lehet kicsit túl gyorsan, de nem bánom. Szimpatikus lány, a művészetek pedig mindig is foglalkoztattak. Én mondjuk nem vagyok olyan jó benne. Rajzolásban is Virág a ügyesebb, de a művelődés az sosem árt - mesélsz a festményeidről?
Kérdezem, s közben felülök én is, még a cipőimet is felveszem. Lassan mennem kell majd, és a leveleket is be kell fejeznem. Nem úgy haladok, ahogy szerettem volna. Nem mintha bánnám...

Boczi

- Jó, vannak dolgok, amiben valóban nem azok... de azért már nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek sokszor lefestik - pontosítok végül,mert így helyes. Az előbb  túlságosan erre az egy helyzetre és a saját családomra korlátoztam a dolgot. Jobban azért nem kívánok belemenni. Valószínűleg Sárát sem érdekeli annyira a téma. Egyébként is másról csevegünk tovább. Most éppen rólam. Ami kicsit furcsa, főleg mert nem tudom, miért lehetett olyan az első benyomása, amit nem akarok tudni.
- Óh, hát aggódsz a lelki békém miatt? Ez nagyon kedves! De azért nem kell félteni, elég sok mindent túl éltem már! - Nem kell engem félteni, bár ha nem akarja, úgysem mondja el. De egyszer talán megtudom. Azért nem ártana tudni, milyen benyomást keltek. Eddig azt tapasztaltam, hogy jót, de lehet régen voltam magyar körökben, és nem úgy viselkedem, ahogy azt itt illő lenne. Vagy éppenséggel csak a varázslók közt mások a szokások, amiket én még nem ismerek.
A szobával kapcsolatban is próbálom megfogalmazni, ami történik körülöttünk, bár nem megy pontosan. De nem is vagyok teljesen biztos, hogyan működik. Az viszont biztos, hogy igazodik a hangulatomhoz, a hangulatunkhoz. Mégis kellemes marad a légkör. Vajon milyen lenne, ha egy szomorú és egy nagyon vidám ember tartózkodna itt?
Sárának bólintok. Ha egyetért, akkor ő is valami hasonló megállapításra juthatott mint én. Ha nem is tökéletes, legalább van egy fajta elképzelésünk, az pedig, hogy ez egyezik, arra enged következtetni, hogy jó nyomon járunk a titok megfejtésében. Most azonban nem ezzel fogunk foglalkozni, mert Sára a képeit említi, s bár én örülnék, ha maradna és mesélne, ő felpattan és az ajtó felé veszi az irányt.Onnan még visszafordul, és válaszol. Én pedig mosolyogva nézem, ahogy az ajtófélfának dől, vigyorog és kacsint. Mire válaszolnék, már nincs sehol, így csak az ajtó hallja, ahogy elköszönök:
- 안녕! - még intek is, de aztán visszarántom a kezem, és megcsóválom a fejem, mégis miért csináltam ezt? A szoba közben megint olyan lesz, mint mikor bejöttem, én pedig neki fogok, hogy megírjam azokat a leveleket otthonra.

//Köszönöm szépen ^^//

[Ashely és a Nyuszi]

Ashley mintha meg sem hallaná, amit mondok. Pedig szeretném, ha jobb kedvre derülne ismét, de úgy látszik, a nyuszipajtásnak jobban hisz, mint nekem. Emiatt most akár haragudhatnék is a kis szőrősre, de ahogy simogatni kezdem és élvezkedik, egyszerűen elszáll minden "haragom".
Nem kell nekem kétszer mondani, vakargatom tovább a fülénél, ha ez ennyire tetszik neki. Egyébként nagyon helyes, szívesen megtartanám (kicsit meg is nevelném, hogy ne mondjon olyanokat, amikkel kislányokat megbánthat). Bár lehet ez nem túl illő egy magamfajta sráchoz... De Bogi biztos örülne neki és egyébként is. Olyan jó puha! Viszont ezt séta közben is érzem, és ha már ő keresi a barátját én igazán nem állok az útjába, főleg, hogy tudom is merre kell menni. Fel is állok és el is indulok, ám ekkor valami fura történik.
Megtorpanok, úgy pislogok le a nyuszira, miért akar hálálkodni, még nem is értünk oda, ráérne igazán ezzel, de nincs esélyem tiltakozni. Egy hideg nedves orr ér az arcomhoz, majd egy még furcsább érzés. Már épp elhúznám a számat, hogy kifejezzem, nem vágytam erre a puszira, de közben rájövök, hogy ennél jobb dolog, még sosem történt velem.
- Engem sem... eddig... - mondom, mert Ashley megelőz, és már a nyuszit is kikapta a kezemből. Ő is kap egy puszit a plüsstől, én meg csak vigyorgok. Aztán a hirtelen támadt jókedvemtől vezérelve, megfogom Ashley kezét, úgy indulok tovább, be a rózsaszínházhoz, hogy végre összetalálkozhasson Kumagoro és ez a nyuszi...

Timi

- Az Aranyember engem sem... - megvonom a vállam. Nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. Nekem A kőszívű ember fiai akkor is bejött. De legfeljebb nem ezekről a könyvekről fogunk beszélni. Egész biztos találunk majd olyan témát, ami mindkettőnket érdekel. S mivel rájövünk, hogy a bemutatkozás kimaradt ezt gyorsan pótoljuk ezáltal pedig az iskolára terelődik a szó. A szemeiben valami furcsaság látszik, amikor megemlítem, hogy ötödikes vagyok. Nem tudom pontosan mi az, rákérdezni meg szerintem nem lenne illő, így inkább úgy teszek, mintha nem is láttam volna. De remélem ezzel nem ijesztettem el vagy ilyesmi.
- Persze, hogy szeretem. Aki nem szereti a zenét az lelki szegény - jelentem ki magabiztosan, aztán még hozzáfűzöm - én zongorázom. Milyen zenét szeretsz?
Hátha itt lesz, a zene szeretetén túl, valamilyen közös pontunk. Én mondjuk biztos ritkaságnak számítok, hogy a régi koreai zenéket szeretem a legjobban, de azokat nem tartom valószínűnek, hogy ismerné. Viszont sok mást is meghallgatok, és szeretek. Így biztos lesz olyan, amiről tudunk még beszélgetni.
A vizsgákkal kapcsolatos megjegyzésén nevetni kezdek, mert elképzelem, a jelentet, amit elmesél. De csak egy rövid kis nevetés, után inkább mesélek még neki, a régi tapasztalatimról.
- A volt iskolában inkább olyan volt, hogy puskázásgátló varázslatokkal látták el a termet, így tényleg mindenki a saját tudására kellett hogy hivatkozzon. Itt nem tudom mi a rendszer, de feltételezem, hogy vannak hasonló eljárások.
Év végén majd kiderül. Addig meg csak megtanuljuk, amit kell. Nekem eddig nem okozott semmi sem nehézséget, remélem most sem fog.
Nem őt nevetem ki, csak azt ahogy megfogalmazza. Nagyon kedves, és bár próbálom megmagyarázni, azt hiszem a nevetés miatt nem igazán ért, így megpróbálkozom vele újra.
- Nem, dehogy. Épp ellenkezőleg! - kezdek bele - A legtöbben, azt mondanák, hogy nincs benne semmi magyaros... De te azt mondtad, picit látszom ázsiainak. Ez nagyon kedves volt.
Remélem így már érti. Egyszerűen jól esett, hogy ilyen finoman próbált utalni. Persze mások is szoktak apró jelzéseket adni, de nem ilyen módon. Ez ártatlan volt, és egyáltalán nem bántó. A szüleimről is mesélek, és így talán már tiszta a kép. Koreai édesanyával, nem olyan meglepő, ha ilyen a külsőm, vagy de?

Dasha (손영)~~

Eddig tök szimpi. Szeret kosarazni, és koreai. Bár ha nem lenne az az sem lenne baj, de azért jó lesz, hogy lesz kivel beszélgetni az anyanyelvemen. Nem mintha a magyart nem vallanám annak, bonyolult ez az egész.
- Az jó, bár nem hiszem, hogy itt lehetőség lenne ilyesmit játszani - kicsit elhúzom a számat. A varázslók világában eddig nem nézték jó szemmel, hogy én egy ilyen mugli sportot űzök. De ha a kviddics kizárva a repülés miatt, akkor nem sok minden marad. A varázslósakk inkább szellemi sport, mint fizikai. Nekem meg kell a mozgás.
Megbeszéljük ki, merre lakott Koreában aztán a kedvenc ételemről faggat én meg persze egy koreai ételt nevezek meg.
- Mit szeretsz még? - érdeklődöm, ha több közös kedvencünk is van, akkor lehet majd főzhetünk együtt. A koreai konyhában sajnos nem vagyok a legjobb, de szívesen próbálkozom, és ketten biztos összehoznánk valami ehetőt.
- Igazából ehetek, de csak só meg vaj nélkül, egyszerre csak keveset és úgy nem az igazi, szerintem - mosolyra húzom a szám, de mivel tudom ez nem lesz elegendő válasz, még hozzá fűzöm - Cukorbeteg vagyok.
SonYeon viszont biztosan nem az, mert épp azt kezdi ecsetelni, hogy mennyire édesszájú, közben pedig elhint egy másik érdekes dolgot, is, amire körbepislogok, de nem látok senkit sem, aki kicsit is hasonlítana rá.
- Az ikertestvéred nem ide jár? - kérdezem meg végül, mert ez tényleg érdekel. Persze az is lehet, hogy nem rajong az ilyen rendezvényekért. Tökéletesen megérteném. Vagy egy másik asztalnál ül, de nem szeretnék túl feltűnően nézelődni, így inkább megvárom a választ.

Park Ha Eun (박하은)

Végreee-végreee kiszabadultam a kastélyból. Na jó, nem ez az első alakom, de most a várost is felfedezhetem. Egész nap mászkáltam, és a saját készítésű szendvicsemet ettem, mert ebben biztosan nincs semmi, amit nem ehetnék. Bár megmondom őszintén elhaladtam pár üzlet mellett, ami csalogatott, de bírtam magammal. Inkább nézelődtem, és megfogadtam, hogy nem költök semmire, de végül az egyik kirakatban megláttam egy nyakláncot, és azt muszáj volt megvennem, mert sikított róla, hogy "Ashley nyakába való". Hogy pontosan miért is éreztem így, azt nem tudnám megmondani, de nem is számít. Bementem, és megvettem, nagy örömömben majdnem adtam az eladónak is két puszit, de valamiért tiltakozott, így végül egy vállvonással, magamhoz vettem az apró díszcsomagolásba rejtett ékszert, majd beletettem a táskámba. Bizony ám!!! Táskám is van, mert a szendókat abba raktam bele. Meg mert szerintem nagyon menő. Még akkor is, ha nem éppen cuki, csak szimpla fekete. Én meg úgy nézek ki, mint bármikor máskor: fekete-fehér kockás, hosszú ujjú ing - még annyira nincs meleg, hogy rövidet vegyek fel - és kék színű farmer, mert ha nem a kastélyban vagyok, akkor nem erőszakol rám senki sem talárt. Nem szeretem olyan unalmasak... Na mindegy. Amúgy cipő is van rajtam, meg napszemüveg, és elégedett vagyok nagyon, mert a kirakat üvegekben nézve, még a hajam sem fújta szét - annyira - az a kis szellő, ami lengedez.
Rövid séta után ki is érek egy térre, ahol előbb megszemlélem a kutat. Igazán izgalmas ez a sok kis bagoly, és rengeteg ötletem lesz tőle, bár egyik értelmetlenebb, mint a másik. Inkább keresek egy padot, és leülök megenni az uzsonnámat is, nehogy baj legyen, amiért nem tartom a "diétát". Erre a gondolatra megint mosoly ül ki az arcomra, közben meg szét is nézek, hova ülhetnék. A legtöbb padon párosával ülnek, azonban az egyiken csak egy kalapos lány ücsörög, így arra veszem a irányt, s mikor odaérek megkérdezem:
- Sziaa! Vársz valakit, vagy esetleg leülhetek? - mosolygok és várom, hogy felnézzen. Lehet zavarja majd, hogy megzavartam olvasás közben, de olyan szépen süt a nap, nem lehet morcos egy ilyen apróság miatt!

Krisztián

Ma is olllyan szépen süt a nap! Én meg pörgök de nagyon, pedig normális a vércukor szintem. Tudom, mert kétszer is megmértem. Nekem is gyanús ez a kicsattanó jókedv meg az, ahogy viselkedem, de nem vagyok beteg ez egészen biztos. Sőt! Sosem éreztem magam ilyen egészségtől duzzadónak, szóval semmi baj. A nap nagy részét házikkal meg szorgalmikkal töltöttem de mostanra már tényleg elég volt. Futás közben láttam az erdő szélén egy nagyon érdekes helyet, de akkor nem mentem be, mert nem állhattam meg, szóval most, hogy nem kell futni arra veszem az irányt. Van a zsebemben egy alma arra az estre, ha megéheznék - vagy ha az órám kezdene csipogni, hogy egyek már - és mivel annyira jó kedvem van, el is kezdek énekelni, ahogy kiérek a forgalmasabb területről.
Az erdőben senkit sem zavar, hogy nem tökéletes a hangom, na meg... ehhez a dalhoz nem is ez számít. Csak a refrént tudom, mert az könnyű, viszont azt mutogatom is menet közbe. Időnként meg kell állnom, mert nem tudok a kettőre figyelni, de így csak még szórakoztatóbb.
- Ildeo hagi ileun gwiyomi, ideo hagi ineun gwiyomi
samdeo hagi sameun gwiyomi, gwigwi gwiyomi gwigwi gwiyomi
sadeo hagi sado gwiyomi, odeo hagi odo gwiyomi
yukdeo hagi yugeun jjokjjokjjokjjokjjokjjok gwiyomi nan gwiyomi!
Éneklem, és mutogatom még mindig. Az utolsó gwiyomi-t pedig még hangosabban mondom, mint a korábbiakat. Pont mikor odaérek ahhoz a bizonyos fához, amit meg akartam szemlélni közelebbről. Az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg lenne ott valaki, de ha van, hát már tudja, hogy jövök. Feltrappolok a lépcsőkön, vagy létrán... tudom is én mi ez. Tök mindegy. A lényeg, hogy a pálcám, ne essen ki közben a nadrágom zsebéből. Mert ugye, éneklés-mutogatás közben el kellett tennem, hogy ne legyen útba, és ne is veszítsem el. Fent aztán szembesülök vele, hogy bizony egy valaki, biztosan hallott.
- Szia! - köszönök mosolyogva a kisfiúnak, amikor észreveszem - Ez a te bunkered?
Teszem fel a kérdést, hiszen most is itt van, lehet máskor is, én meg nem akarok nem kívánt betolakodó lenni.

Krisztián

Belépve egy kisfiút pillantok meg, aki nyilván ide jött játszani, s bár megzavarom, ő valószínűleg nem így érzékeli, mert rögtön közelebb jön. Így még kisebbnek látszik, mert alig a derekamig ér, és ettől még biztosabb vagyok benne, hogy Bogival lehet egykorú. Leguggolok, hogy ne törje ki a nyakát, ahogy hozzám beszél, és mosolyogva válaszolok neki. A terve szuperül hangzik, csak egy bökkenő van, és erre az ő figyelmét is felhívom.
- Nem félsz, hogy amíg a zászlódért elmész, elfoglalja valaki más? - persze az is lehet én bonyolítom túl, de ez is egy opció és nem szabad megfeledkezni róla. Amúgy meg nagyon édes kis srác, pont olyan, akit az ember szíve szerint felkapna megpuszilgatna és... hmm... valamiért ez a gondolat olyan fura, de most akkor is jónak tűnik. Viszont nem tudom mit szólna ha egy idegen ilyet tenne, így egyelőre visszafogom magam, és előre nyújtom a kezem, amikor bemutatkozik, remélve, hogy tudja, mi fiúk mindig kezet rázunk bemutatkozáskor.
- Szia Krisztián! Bálint vagyok - kivételesen nem játszom el a hívós viccet, nem tudom mennyire értené. Ha elfogadja a kezem, akkor szépen megrázom, aztán mivel felveti, hogy üljünk le egy babzsákra, kihasználom a lehetőséget.
- Üljünk!
Mondom lelkesen, és ahogy felállok, felkapom őt is, hogy gyorsabban odaérjünk. Bízom benne, hogy nagyfiú és nem ijed meg egy ilyen manővertől. Én kis srác koromban imádtam, amikor apám ezt csinálta, és vagyok olyan őrült, hogy még a repülő hangját is utánozom közben, ahogy az a nagykönyvben - mugli világban - meg van írva. De a helyzet az, fogalmam sincs, egy seprű kiad-e bármilyen hangot, amit utánozni lehetne.
A babzsákok felett még teszünk egy kört. Vagyis én köztük, Krisztián meg felettük, s mielőtt "leszállna" még megkérdezem.
- Melyikre szeretnél megérkezni? - Lehet én ezt jobban élvezem mint ő... Viszont, amint válaszol, intézkedem, és zuhanó repülésbe kezdünk, persze vigyázok, és a becsapódás előtt szépen lelassítok, majd leteszem az általa választott babzsákra. Amint kényelmesen elhelyezkedik leülök én is az egyik mellette lévőre, és közelebb húzok egy másikat is, hogy a lábamat is feltegyem valahova.
- Mindig szerettem volna egy ilyet otthonra! - jegyzem meg, ahogy belesüppedek, aztán Krisztián felé fordulok. - Nektek van otthon babzsákotok?

Park Ha Eun (박하은)

Annyira szuper, hogy jó idő van, hogy süt a nap, hogy csiripelnek a madarak, és hogy kint vagyok a szabad levegőn. Annyira, de annyira, hogy rá is gyújtanék, csakhogy egy, nem dohányzom - vagyis de, de nem, érti mindenki, ugye? - kettő, nincs cigim. Kivételesen azonban az élet ezen kegyetlensége sem zavar, hiszen a dohányzás amúgy is rossz dolog, és ugye, én nem dohányzom. Nem is értem, miért jutott ez most eszembe, na mindegy.
Meg van a nyaklánc, és meg van a padom is, még ha nem is teljesen üres. És igazán kedves vagyok, hogy megkérdezem, nem vár-e valakit, mert sosem lehet tudni. Még ha nem is néz ki úgy, attól még lehet, csak az unaloműzés végett olvas. Az unalom pedig fakadhat abból, hogy nem szeret várni. Teljesen logikus, nem igaz? Na de, azt mondja nem vár senkit, és ez szuper, mert így leülhetek.
Le is teszem magam szépen a padra, aztán felé fordulok. Figyelem ahogy visszafordul a könyvhöz és azon gondolkozom, vajon miért feltételezi rólam, hogy zavarnám? Sosem tennék ilyet! Még akkor sem, ha amúgy nagyon kíváncsivá tett, mert erősen koreainak látszik, meg mert a könyv is nagyon izgalmas lehet, ha ennyire beledugja az orrát.
Közelebb is csúszom, és a válla felett belepislogok a könyvbe, hátha sikerül elcsípnem pár mondatot. Titokban reménykedem, hogy koreai betűkkel találkozom majd, de akkor sem csalódom nagyot, ha esetleg magyarul írott könyvet olvas.
Egyébként meg, lehet, hogy ma az ördög bújt belém, mert bár nem szokásom másokat zavarni, most mégis beszélgethetnékem van, szóval ha csak nem lökött félre abban a fél percben, amíg belepislogtam a könyvébe, most egészen közel az arcához megkérdezem.
- Amúgy, miért vagy ilyen morcos? Ollllyaaaan szép idő van! Te meg itt bezárkózol, és ebben a nagy kalapban egész biztos elkerül az összes D-vitamin! - pedig az fontos. Nagyon fontos. Ezt neki is tudnia kéne!

Dasha (손영)~~

- Hmm... akkor majd megoldjuk valahogy. Biztos van itt egy használaton kívüli terem vagy odakint egy olyan placc, ahol senkit nem zavarnánk. Már ha tényleg benne lennél egy kis dobálásban - válaszolom vidáman, mert ez nem is olyan rossz ötlet. Szöulban azért nem volt erre lehetőségem, mert ott az ilyen mugli dolgokra a többség nem nézett jó szemmel. Viszont Son Yeong teljesen normálisan reagált, és ha a van még egy-két ilyen ember, akkor könnyedén csinálhatunk egy rögtönzött kosárlabda pályát. Ez a gondolat egészen felvillanyoz, máris jobb kedvvel eszegetek tovább. Közben pont az ételekről beszélünk. A 김치-re csak bólogatok. Már hogy ne ismerném? Hiszen az olyan alapétel.
- A pirosat én is nagyon szeretem - felelem, mert tényleg. Nekem az a kedvencem, már ha kimchi, amúgy meg ugye, a már említett 떡볶이. Egyébként még rengeteg ételt felsorolhatnánk, ami finom. Biztos neki is hosszú listája van, hogy miket szeret, mint ahogy nekem is.
Megtudom, hogy van egy ikertestvére is, azonban nem látok hasonló kinézetű embert a terembe - igaz lehetnek kétpetéjűek is - így kénytelen vagyok rákérdezni.
- Mitől függ? - kérdezem tovább, mert furcsa, hogy még nem dőlt el, jön-e a testvére. Főleg, mert mintha azt mondta volna, az ő felmenői varázslók voltak. Így feltételezném, hogy a testvére is ért valamennyit a mágiához. A testvére, aki lány, és Victoriának hívják. Szép név az is. Talán valamivel hétköznapibb, mint a Dasha, de ez igazából lényegtelen.
- A koreai neve mi? - kérdezem, ha már ő elmondta a sajátját, talán nem furcsa, hogy érdeklődöm én is kicsit. Igaz, én nem említettem, a nagyszüleim által használt nevemet, de nem is használom soha a Joon-t, szóval felesleges is lenne.
- Van két húgom. Virág és Bogi - válaszolom mosolyogva, aztán mivel én befejeztem az evést, megtörlöm a számat egy szalvétával, majd asztaltársamhoz fordulok ismét.
- Maradsz még? Mert én azt hiszem, megyek... - szívesen beszélgetek még vele, de nem maradnék itt, ha nem muszáj. Vannak ennél sokkal nyugodtabb helyek is. Például a klubhelyiség, ahol csak a saját házunk diákjaival kell osztozni és nem az egész iskolával. Ha jön, ha nem, én felállok, és visszaindulok a Levitába. Hosszú volt a mai nap, és fárasztó is. Jó lenne végre pihenni.

Adél

Jól tippelem, bár a szavai alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy a családja nem varázslókból áll. Ebben hasonlítunk, és szeretném ha tudná engem nem zavar, így érdeklődve figyelem, amit mesél. Ez a rész ismerős, velem is így volt. A különbség az, hogy nekem nincs unokatestvérem...
- Akkor te előnnyel indulsz, ha már van egy unokatestvéred aki itt van - mondom kedvesen, aztán erről kezdem kérdezni - Ő idősebb? Melyik házba jár?
Én is mesélek, próbálom elmagyarázni mit is műveltem az előbb, mert képzelem, hogy festhettem. Vicces, és nem bánom, hogy nevet, én is jól szórakoztam.
- Az elején talán... Később... - az utolsó szónál felhúzom a vállaimat széttárom a karjaimat, és elhúzom a szám. Valószínűleg nem, de amíg sem a könyvek sem mi nem sérültünk meg, addig nem igazán zavart senkit sem.
Mivel a korábbi iskolámról kérdez mesélek neki - bár nem túl részletekbe menően - a szöuli iskolámról, meg arról, hogy kerültem oda, aztán most ide. Érdekesnek találja, ami megnyugtató, mert nem szeretném untatni az újabb kérdését viszont nem értem, pislogok is nagyokat, mire is gondol pontosan.
- Nem értem. Mire gondolsz? - mondom és meg is rázom picit a fejem. Olyanok, mint én. Fiúk? Varázslók? Mugliszármazásúak? Annyi mindenre gondolhat a barátaimmal kapcsolatban, így erre egyelőre nem tudok válaszolni, de ha tisztázza a kérdést akkor természetesen felelek neki, ahogy az eddigi kérdéseire is tettem, és az ez utániakra is tenni fogom.
- Sok minden érdekel, így elég nehéz dönteni... - elgondolkozom, és a szék támláján pihenő karjaimra teszem az állam. Ez a kérdés az, ami naponta többször is megfordul a fejemben. Annyi érdekes szakma van a varázsvilágban, a feléről meg még biztos nem is hallottam. Persze van egy, ami mostanában jobban foglalkoztat... - Szerintem gyógyító vagy pszichológus... Mostanában ez a kettő érdekel a leginkább.
Válaszolom végül kissé megemelkedve, és ismét Adél felé fordulva, mosollyal az arcomon. Amint befejezem újra elgondolkodom, a számat is beharapom közben, de végül aprót biccentek. Valószínűleg ez lesz a legjobb. Ez olyasmi, ami a szüleimnek is tetszene, még ha nem is pontosan értik majd. És persze biztos, hogy kitalálják majd, hogy járjam ki a mugli egyetemet is. De az még odébb van.
- Na és te? Még csak sodródsz az árral, vagy már van elképzelésed? - érdeklődöm, amikor magamban lerendezem a témát. Szerintem tizennégy évesen, még nem sokan tudják, mit szeretnének, de Virág például már évek óta hajtogatja, hogy ő rajzolásból fog élni. Én eleinte kételkedtem, de azóta egyre inkább belátom, az ő esetében, ez egy nagyon jó döntés. Ilyenkor pedig arra is rájövök, hogy a húgom, a látszat ellenére, egyáltalán nem buta.

Dasha (손영)~~

- Szuper! Megbeszéltük! - egészen belelkesedtem ettől. Mosolyom is szélesebb. Bár még csak fél napja vagyok itt, már lebeszéltem egy kis kosarazást, ráadásul a lány koreai, így a nyelvet is gyakorolhatom, ha hiányozna.
Evés közben beszélgetünk is, és elég sok mindent megtudunk egymásról. Hogy, hogy kerültünk ide, és hogy nem vagyunk egyedüli gyerekek. Neki például egy ikertestvére van, ami izgalmasan hangzik, viszont furcsa, hogy nem együtt jöttek. Nekem legalábbis.
- Értem - bár igazából nem. Nem értem, miért mentek két különböző iskolába. Viszont nem is tartozik rám. Ő pedig nem magyarázza el jobban. Viszont a mondanivalója második felére, hogy így keveset találkoznak, megértően bólogatok. Ezt tökéletesen átérzem. Nekem is hiányzik Virág - és egy kicsit Bogi is. De nem az, amikor idegesít. Pedig az esetek nagy többségében ezt teszi.
- Az is szép név - állapítom meg, csak úgy mellékesen majd megemlítem én is a húgaimat. A reakcióján mosolyra húzom a számat.
- Szóval van egy bátyád is, akiről eddig hallgattál - állapítom meg vidáman, és azon gondolkozom, hány olyan volt, nem sokkal Bogi születése után, hogy egyszerűen megfeledkeztem róla. Sok. De nem azért mert nem szeretem a kisebbik húgom. Szimplán mert vele nagyon kevés időt sikerült együtt tölteni.
- Lehet, hogy hasonlítunk, nekem viszont egyáltalán nem ikerhúgaim vannak. Virág 16 Bogi pedig csak 6 éves.
Fogalmam sincs, ez mennyire érdekli, nem is megyek jobban bele. Inkább befejezem az evést, és mivel hosszú és fárasztó napom volt, úgy döntök, kicsit nyugodtabb helye folytatom az estét. Son Yeong-ot is megkérdezem, hogy mi a terve, s mivel neki még dolga van, bólintok, majd elköszönök tőle.
- Rendben! Szia!
Azzal felállok, és visszasétálok a Levitás klubhelyiségbe. Szerencsére nem tévedek el, és ott sem támadnak le tömegek, hogy megismerjenek. Mindenkinek megvannak a saját barátai. Én pedig ráérek holnaptól újakat szerezni.

Krisztián

Annyira cuki, hogy belehalok! - ezt egy mugli mesében hallottam, amit Virággal és Bogival néztünk meg, de most nagyon igaznak érzem. Pedig annyira nem illik hozzám egy ilyen mondat, de kit érdekel? Miért nincs egy kisöcsém? Szólok anyáéknak, én öcsit akarok. Bár lehet ezzel elkéstem, de egy próbát megér. És nem kell félreérteni, imádom a húgaimat is, de ez a kis srác!
- Világ életemben kiválasztott szerettem volna lenni! - válaszolom vidáman, mert tényleg. Mondjuk, nem ilyen kiválasztott, de nem szabad telhetetlennek lenni. Mellesleg, ez egy könnyen elvégezhető feladat, csak le kell ülnöm az egyik babzsákfotelbe és fülelni. Ha meg valaki mégis "betörne" megmondom, hogy én voltam itt előbb és báj-báj. Már párbajozni is tudok! Na jó, nem volt az igazi, de megpróbáltam, szóval reszkessen mindenki, aki ellenünk van. - Számíthatsz rám! Engedély nélkül senki nem teheti be a lábát ide a távollétedben majd!
Fűzöm hozzá, de azért remélem nem most rögtön szalad el a zászlójáért. Igaz, azt is teljesen megérteném. Elvégre ezek fontos dolgok. Szóval ha most szalad, akkor is megvárom, ha meg még marad, akkor később is itt maradok, hogy őrizzem a bunkerjét - a bunkerünk?
Kezet rázunk, igazi férfi! Még egy ok, hogy vigyázzak erre a helyre a kedvéért. Most azonban fontosabb dolgunk van. Pontosabban nincs, mert Krisztián csak le szeretne ülni, de én meg nem bírok magammal és felkapom, hogy repülőset játsszak vele. Velem is játszott ilyet apa, amikor kicsi voltam, de közel sem eleget. A repülősdi jól alakul, új kis barátom vidáman kacag, én meg a repülő hangját utánozom, ahogy körbe-körbe, vagy éppen nyolcas alakban "rekedünk".
Végül persze megkérdezem, melyik fotel tetszik neki, és le is teszem a zöld zsákra, amelyiket kiválasztotta. Én magamnak kettőből készítek kényelmes ülő-fekvőalkalmatosságot, majd jobb ötlet híján a babzsákokkal kapcsolatosan kezdek beszélgetést.
- Tényleg király lenne - sóhajtok egy nagyot, mert ez a valami sokkal kényelmesebb, mint amilyennek kinéz, és bizony nekem sincs. Krisztián mocorog, én meg félredöntött fejjel figyelem, mit is szeretne. Hallgatok, mert úgy tippelem mondana valamit, de nem sikerül olyan gyorsan, mint ahogy a mozdulatai mutatták.
- Rendben! - mondom nevetve, jó látni, hogy mennyire örült ennek a kis rögtönzött mókának. - Bújócskát? Persze! Te vagy a hunyó! - Vágom rá rögtön, bár még fogalmam sincs, hova bújhatnék el, úgy, hogy ne találjon meg olyan könnyedén. De majd megoldom.
- Meddig tudsz számolni? Éééés... csak itt bent vagy kint is szabad bújni? - kérdezem, hogy tisztában legyek mennyi időm van, na meg, mert ezek fontos szabályok, amiket tudni kell.

Park Ha Eun (박하은)

Ah, pedig már azt hittem rám mosolyog a szerencse, mert végre találtam valakit - na jó, nem ő az első, de most ő van itt - akivel hasonlítunk, mert ugye ő koreai! Annyira annak látszik, nem lehet más! Szóval lenne közös témánk, nyelv, kultúra, zene... Bár lehet nem rajong ezekért a dolgokért, mert magyar nyelvű könyvet olvas. Látom, ahogy belelesek a könyvében. Krákog is, ami fura, mert várnám, hogy akkor most mond valamit, de nem. Pedig mondhatna, szívesen beszélgetek. Sőőőt! Meg is puszilom. Már csak azért is, mert akármilyen morcos, jó az illata. De milyen jó ám! Na meg, ha kapna puszit, tuti nem lenne ilyen bezárkózott. Se napfényt nem akar, se velem társalogni. Még ilyet!
- Én ismerem, de nem volt rád írva, hogy "extra nagy személyes térrel rendelkezem." - felelem és megvonom a vállam. Aztán csakhogy lássa, mennyire jó fej vagyok, kicsit arrébb csúszom, hogy ne zavarjam a "személyes terét". Pff... Na ebből látszik, hogy nem magyar. Vagy nem tudom. Tényleg régen éltem már itt. Meg lányok között is. De az már a múlt, én meg a jelenre koncentrálok.
- Szóval, mit olvasol, kedves... "nem vagyok morcos, és egyébként is hagyjál már békén?" - kérdezem vigyorogva, felé fordulva, az egyik lábam felhúzva a padra. Igen, észrevettem, hogy zavarom. De nem, nem hiszem el, hogy nem morcos. És nem miattam morcos. Már akkor is az volt, amikor jöttem. Ez pedig rossz, és nekem szent küldetésem, hogy kizökkentem ebből az állapotból, és elérem, hogy mosolyogjon! Ha megölelném sokkal jobban érezné magát, de mivel kitiltott a személyes teréből, ez még várat magára. Persze nem sokáig. Mert, mert nem akarom hogy sokáig mellőzni kelljen. Félre ne értsen senki, nem akarok tőle semmi komolyabbat, csak egy ölelés, egy puszi, meg sok-sok mosolygás. Sokkal tökéletesebb lenne a világ!

Krisztián

Öcsit akarok! Muszáj lesz beszélnem anyáékkal, mert bár imádom a húgaimat, egyre biztosabb vagyok benne, hogy kell otthonra még egy kis srác. Krisztián annyira cuki, és olyan jó nézni, ahogy egy-egy szótól még jobban kivirul a pofija. Bogi mindig halálra idegesít, őt nem viselem el 5 percnél tovább, viszont Krisztiánnal nem érzem ugyanezt. Pedig ő is nagyon okos, egyszerűen csak nem adja úgy elő magát. Na mindegy. Szóval nagyon bírom a kis krapekot, és mivel anyáék biztos nem lesznek elragadtatva az ötletemtől, inkább őt fogadom majd tiszteletbeli öcskössé. Ha már közös várunk lesz, vagyis... faházunk, akkor ez a minimum.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy bújni jobb. Mindenki azt szereti, a hunyás az olyan átkos feladat, de pont ezért bújok én először, hogy aztán ő bujkálhasson. Szerintem sokkal jobban fogja élvezni, ha már meg volt a sikerélménye, hogy megtalált. Mert megfog. Persze nem fogok látványos helyen elbújni, de nagyon nehéz helyet sem szeretnék.
- Oké, a tíz az szuper lesz! Annyi idő alatt kétszer is elbújok - kacsintok rá vidáman, és szétnézek miközben felállok, hogy mi is lenne a legjobb hely, de persze nem sok lehetőségem van. - Rendben, de lemenni a lépcsőn már nem ér!
Fűzöm hozzá a szabályhoz, ami szerintem fontos. Aztán ahogy Krisztián elfordul és számolni kezd, én kisietek a házikóból. Az ajtó nyikorog, így biztos hallja, merre mentem. Én pedig azt fülelem, mennyi időm van még.
Szerencsére tényleg lassan számol, így tudok egy gyors terepszemlét tartani, majd úgy döntök, felmászok egy emeletet és az ottani erkély szerűségre ülök le. A fa törzsén van néhány kitüremkedés, azok segítségével, könnyedén mászom fel, s lépem át a korlátot. Magamban persze megjegyzem, hogy gyerekeknek ez szigorúan tilos, és ha Krisztián kérdezi, én bizony a házikón belüli lépcsőn jöttem fel, bár ne biztos, hogy ezt elhiszi majd nekem. Pont mikor felérek hallom meg, az "aki bújt, aki nem"-et, így gyorsan leülök, úgy helyezkedve, hogy lelássak majd, és várom, hogy Krisztián megtaláljon. Szerintem ha felnéz, nem lesz nehéz dolga, bár azért kicsit beljebb húzódom, remélve, hogy így nem vesz rögtön észre.

Állia Szipenni

- Mint például? - kérdezek vissza. Szerintem egyébként a neve nem meglepő volt, hanem ő a logikátlan. De nem akarom megbántani most rögtön, még a végén nem mutatja meg, hol a gyengélkedő és nem tudok egyeztetni a megfelelő személlyel, márpedig ez fontos. Ő viszont a házakról érdeklődik, amit elsőre persze nem vágok. Mert alig egy órája vagyok itt, és nem, nem mélyültem el különösebben ebbe. Elmondták a négy ház tulajdonságait, majd bekerültem a Levitába, amit meg is említek, erre mit kapok válasznak? Hogy még egy koreai jó gyerek.
- Csak félig vagyok koreai - vetem közbe - amúgy meg, hogy-hogy még egy? Ismersz több koreait?
Kérdezősködöm, mert azért mégis csak érdekel. Meg jó tudni, ha van valaki, akivel beszélgethetek majd az anyanyelvemen.
Természetesen vissza is kérdezek, hogy ő melyik házba jár, de nem tudom van-e értelme, hiszen nem igazán tudom, melyik-melyik. A válasza elég érdekesen indul, fel is húzom a szemöldököm, mert nem tudom mire vélni, aztán végre elmondja, hogy Rellonos. Magamban próbálom végigpörgetni azt a csekély információt, amit kaptam erről a házról, és összevetni azzal, amit mondott.
- Nem hallottam mende-mondákat, de egyébként sem ítélkezem ismeretlenül. A rellon az a zöld-ezüst ház, sárkánnyal? - csak a tisztán látás kedvéért. Magamban persze tovább gondolom, aztán mivel kérdez, arra válaszolok.
- Csak alapokat. Remus J. Lupin alapította. Gondolom a Roxfort mintájára. De nekem ez a négy ház dolog olyan beskatulyázós... Neked nem?
Oké. Nem válaszoltam a kérdésére. De egész biztos vagyok benne, hogy nem akarja, hogy visszamondjam azt az unalmas maszlagot, amit elhadartak nekem a suli történetéről. A lényeg pedig még mindig az, hogy miért van a négy ház, és miért is kell ez alapján összezárni embereket. Talán ő el tudja nekem magyarázni.

Ashley

Napok óta úgy közlekedem, hogy egy apró doboz van a zsebembe, benne egy nyaklánccal. A sors iróniája, hogy amióta megvettem nem futottam össze Ashleyvel. Pedig nagyon helyes kislány, és mivel csak annyit tudok róla, hogy van egy plüss sárkánya, egy sárkányrókája, meg hogy elemista... nos, reméltem, hogy összefutunk és lehetőségem lesz jobban is megismerni. Bár nem tudom miért. Van benne valami magával ragadó. Ezzel magyarázom azt is, hogy vettem neki ezt a nyakláncot. Na meg azzal, hogy igazából nekem is tetszik, csak elég furán venné ki magát, ha én ilyesmit hordanék. Ezek olyan lányos dolgok...
Szóval... a doboz, most is ott van a nadrágom zsebébe. S mivel órám sincs, a taláromat is bent hagytam a kastélyba. Levegő igényem van, itt pedig annyira friss és üdítő, hogy napok óta azon agyalok, javaslatot teszek, hogy az órákat a szabad levegőn tartsuk. Tudom, van egy-kettő, amit egyébként is itt tartanak, de mégis... Ki éri be annyival? Én biztosan nem. Most is éppen a kedvenc - Krisztiánnal felfedezett - faházikó felé tartok, amikor is meglátom, a napok óta keresett lányt, kviddicstalárban, seprűvel, és a sárkányrókájával együtt a kviddicspálya felé masírozni.
A látvány megnevettet. Ha látná magát ő is nevetne. Szerencsére elég messze van, így nem hallhat. Én pedig, ha már így alakult, és a sors mégis kegyes velem, utána eredek, hogy odaadhassam neki az ajándékát.
Kissé kocogósra veszem az iramot. A futás farmerban és ingben, könyvekkel a kezemben nem éppen kellemes. De azért csak eljutok a kviddicspályára, pont mikor Ashley a magasba emelkedik. Leülök a pálya szélén a fűre, hogy ne zavarjam, amíg a levegőben gyakorol, de aztán ahogy nézem, valami furát művel. A lábait átveti az egyik oldalra, s mire észbe kapok már sikít és zuhan.
Felpattanok, a könyveimet hátrahagyva futok oda hozzá.
- Aaaaashleyyyyyyyy! Jól vagy? - kiáltom, majd megállok előtte, és le is térdelek, közben meg próbálom felmérni a sérüléseket, de nem látok egyet sem. - Ezt mégis mi a fenéért csináltad?
Kérdezem, még mindig ijedten. Egész biztos, hogy megint csak én sápadtam le, és csak az én szívem kalapál sokkal gyorsabban az ijedtség miatt. De na! Annyira pici, és törékeny, és miért csinálna ilyesmit egy ilyen helyes lány? Egyszerűen nem értem.

Krisztián *-*

Csendben figyelem, ahogy Krisztián szépen körbejár odalent. Persze nem látom mindig, de a léptei elég árulkodóak. Aztán körbeér, és megáll. Kicsit talán szomorú, legalábbis annak tűnik innen fentről. Épp eszembe jutna, hogy csapok valami véletlen zajt, amikor felpillant és észrevesz. Megnyugszom. Nem bújtam nehéz helyre, Krisztián pedig újra lelkes. Fel is pattan, és már szalad is be a házba. Örülök, hogy így próbálkozik, és nem az én beteg módszeremmel, de persze nem is tudja, hogy én kívülről - nagyon veszélyes módon - kapaszkodtam fel ide. Felállok, és kicsit leporolom magam, amíg felér. Elmenekülni nem akarok, tudtommal ez most nem az a játék.
Hamar felér, és ugrik is rögtön, én meg reflexszerűen elkapom, bár egy lépést azért hátra tántorodom, nem esünk el. Nem vagyok annyira puhány, még ha annak látszom akkor sem. Egyébként is, Virág is rám szokott ugrani és ő azért sokkal nehezebb. Krisztián a nyakamba kapaszkodik, én pedig a feneke alatt támasztom a jobb kezemmel, a ballal meg a hátát tartom, ha esetleg elengedné a nyakam, akkor se pottyanjon le.
Mosolygok rá. Annyira édes! Komolyan nem bírok tovább magammal, nyomok egy puszit az arcára. Mert megtalált és ügyes. S mert otthon ez annyira természetes lenne, és igazából most is annak érzem.
- Ügyes vagy. Megtaláltál - dicsérem meg szavakkal is, aztán bólintok, majd szomorú fejet vágok - Ajjj, akkor nekem kell keresnem?
Kérdezem, pedig pontosan tudom a választ. Míg ő is megerősíti, a nagyon elmés megállapítás-kérdésem, elindulok vissza be a házikóba. Fent még én sem jártam amúgy, így most itt az ideje ezt a részt is szemügyre venni.
- Mit szeretnél, meddig számoljak majd? - kérdezem, míg szétnézek. Úgy forgok, hogy Krisztián is lásson mindent, aztán a lépcső előtt kénytelen vagyok letenni. Nem lenne jó, vele együtt megbotlani.

Ashley

Ha azt gondoltam, nyugodtan végignézem, ahogy egy lány seprűn röpköd, akkor tévedtem. Márpedig ezt gondoltam, és nagyon nagyot tévedtem. A szívbaj jön rám, ahogy leveti magát a seprűről és semmiféle értelmes magyarázatot nem tudok rá. Természetes hát, hogy megijedek, és aggódva - kicsit talán mérgesen - pattanok fel, futok oda hozzá, és kérem számon, hogy mégis mit művelt.
Láthatóan semmi baja, és valószínű, hogy a hangja is csak miattam, lehet olyan akadozó, félénk. A magyarázata úgy-ahogy rendben van, de azért összeráncolom a homlokom, mert ez akkor is butaság.
- Éééés... mit csináltál volna teljesen egyedül, ha esetleg nem működik ez az elmélet? - teszem fel a teljesen logikus kérdést, mert tényleg. Itt feküdt volna órákig, talán napokig, míg valaki erre jár és összekaparja? Vagy mégis hogy gondolta ezt? Komolyan nem értem, és nagyon remélem, hogy nem azt válaszolja, hogy de nem történt semmi baj, és működött az elmélete, mert ez akkor is, nagyon-nagyon nagy felelőtlenség volt a részéről. Ezt nyilván ő is belátja, mert nagyon okos lánynak ismertem meg.
Kérdőn pislogok rá, és várom a választ, közben meg a kezem nyújtom neki, hogy felsegítsem a földről. Aztán ha elfogadja, ha nem, amikor feláll, és látom, hogy tényleg semmi baja, egészen megenyhülve, megkérdezem.
- Na és, milyen érzés volt? - leugrani, zuhanni és nem megsérülni. Minden érdekel, és természetesen itt maradok, amíg gyakorol. Aztán amikor befejezi, akkor majd odaadom neki a nyakláncot is, mert mondjuk ügyes volt. Bár igazából mindegy. Amúgy is neki akartam adni, szóval nem értem, hirtelen miért is kell ehhez indok...

Krisztián *-*

A puszimra két puszi a válasz, és nem tudom mi ez, de nagyon boldoggá tesz, szóval csak vigyorgok és már azt sem bánom, hogy én leszek a hunyó. Jó, eddig sem bántam, de mégis sokkal lelkesebben állok hozzá, mert bár tudom, hogy a gyerekek közvetlenebbek, azt is tudom, hogy megmondják - pont ezért - ha valakit nagyon nem bírnak, és Krisztiánnal pont nem ez a helyzet. Annyira aranyos, és imádni való, hogy most rögtön hazavinném, de persze hiányozna biztos a családjának, szóval nem teszek semmi meggondolatlant, csak visszamegyek vele a faházba, biztosan fogva őt, hogy ne essen le. Miután körbenézünk leteszem, mert a lépcső nem tűnik túl biztonságosnak, ahhoz, hogy ketten együtt menjünk le, és nem szeretnék vele együtt legurulni.
- Húszig. Rendben - bólintok, és megfogom a kezét, vagy ő az enyémet?, ahogy lefelé haladunk a lépcsőn. Lent aztán elenged, és meg is kapom a feladatomat, hogy számoljak. Szétnézek, de végül hozzá hasonlóan én is egy babzsákba vetem le magam, majd takarom el a szemem, és kezdek bele:
- Eeeeeeegy... Keeeetttőőőőőő... háááárooom... - és így tovább szépen elnyújtva mindent. Közben hallom, hogy elszalad, meg azt is, hogy halkan visszalépked. De nem adom jelét, hogy tudnám mi történik körülöttem. A számoláson sem gyorsítok, így bőven van ideje elbújni a szobában.
- Húúúúúúsz! Aki bújt, aki nem jövök! - kiáltom, és kinyitom a szemem, majd felállok. Épp csak szétnézek, rögtön látom, a zöld takarót, ami eddig máshol volt, és természetesen azt is látom, hogy egy gyerek lapul alatta, de nem rontom el Krisztián örömét. Mosolyogva megindulok kifelé, hiszen először arra szaladt, ezért logikus, hogy ott keressem. Nem? De.
- Hallottam ám, hogy kimentél! - mondom még magabiztosan, bízva benne, hogy ezzel is megtévesztem, aztán megyek egy kört odakint, hogy utána megállapíthassam. - Hmm... nem vagy kint... akkor talán rosszul hallottam, és felmentél? - lépek a lépcsőhöz, és fel is pislogok, de természetesen ez nem elég, kénytelen vagyok felmenni, és fent is mindenféléket megmozgatni, hogy Krisztián hallja, én igen csak keresem. Természetesen hiába. Remélem, nem leplezi le magát nevetgéléssel vagy ehhez hasonlókkal. Virág mindig úgy csinálta, de a másik húgom Bogi már rafináltabb, ő meg sem nyikkan.
Mikor úgy gondolom eleget kutattam fent is, lemegyek és közben eldöntöm, hogy ideje megtalálni az én kis pajtásomat.
- Hmm... De jól elbújt! De nem adom fel! - körbe járok, egyszer még el is megyek mellette, aztán szépen felemelek pár babzsákfotelt, nincs-e azok alatt, aztán odalépek a zöld színű takaróhoz, és afelett megállva gondolkodom hangosan tovább - Nem emlékszem, hogy ez eddig is itt lett volna... - s mint egy végszóra, megfogom és lehúzom kis barátomról az őt takaró anyagot.
- MEGVAGY! - kiáltom vidáman, és fel is kapom újra, egy kis repülésre, közben pedig elmondom neki, hogy mennyire ügyesen elbújt. - Te aztán igazi bújócska király vagy! Ilyen sokáig még soha senkit nem kerestem! - persze ez nem igaz, de ezt neki nem kell tudnia. Hadd legyen meg az öröme.

Szatmári Sára Liliana

Elegem lett a rúnatanból. Jó tárgy, szeretem, de ha az ember 4-5 órát görnyed rúnák felé és azokat próbálja értelmezni, jegyzeteket készíteni, és közben beadandót gyárt, egy idő után már mindenhol rúnákat lát. Ezt pedig nem tudtam elviselni. Így amikor az órám csipogni kezdett, és a római számok helyett rúnákat láttam rajta még két pislogás után is, akkor eldöntöttem, hogy mára elég a rúnákból. Ahogy felálltam az íróasztalomtól enyhén meg is szédültem, ami rossz jelnek bizonyult, így rögtön ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és a diétámnak megfelelően ettem is egy keveset. Végül pedig, úgy döntöttem, friss levegőre van szükségem, ezért felkerekedtem, és elindultam, hogy a kastély falain belül, mégis kívül legyek. Erre pedig egy helyet tudok, ami nagyon megfelel. Még az első napomon találkoztam itt azzal a fura Rellonos lánnyal, aki először nem akart segíteni, aztán pedig nagyon nagy segítségnek bizonyult.
Menet közben a nevét próbálom felidézni, de nem tudnám pontosan megmondani mi volt az. Olyan furcsán csengett, és nem is igazán értettem. De majd eszembe jut! Vagy nem. Ha nem az sem katasztrófa, amíg nem futok vele újra össze.
A nem túl mélyen szántó gondolataimból arra térek magamhoz, hogy oda is értem, az általam kiválasztott helyhez. Előbb a falak mentén megyek egy kört, s közben meg is pillantom az éppen festő lányt. Elmosolyodok, mert úgy látszik ez a hely, mindenkit megihlet. S bár nem szeretném megzavarni, a kíváncsiság szokás szerint erősebb, mint az illemtudásom, ezért csöndesen közelebb lépkedek, és pár méterre a háta mögött megállva figyelem, mit is alkot.
Egy darabig csak nézem, próbálom értelmezni. Hamar rájövök, hogy ő nem ezt az udvart festi, hanem egy, a képzeletében levő alakot. Vagy ha nem a képzeletéé...  igazából mindegy. Az alakról a nem rég készített rajzom jut eszembe, bár azt most rögtön megállapítom, hogy ez a lány sokkal szebben fest, mint én. Persze csak gyakorlás kérdése, tudom ám... Csak nézze meg valaki Virágot, aki negyed annyi gyakorlással most művészeti iskolába jár. Nem mintha én odavágynék... Sőt! Örülök, hogy itt vagyok, hogy ha már nem lehetek Szöulban, legalább a varázsvilágban lehetek, de attól még szeretnék én is jól rajzolni.
Közelebb megyek, és mivel nem figyelek rálépek egy faágra, ami recsegve kettétörik a talpam alatt. Nem tudom mennyire dolgozik elmélyülten, de bízom benne, hogy ezzel nem zavartam meg, tettem tönkre a munkáját. Abban bízva, hogy már tudja, hogy itt vagyok, szólalok meg.
- Nem túl vidám... - oldalra döntöm a fejem, hogy a lányt is jobban megnézhessem  aztán folytatom - talán valami baj van?
Tudom, tudom, semmi közöm hozzá. Nem is tudom mikor lettem ilyen irgalmas szamaritánus, aki mindenki iránt érdeklődik és segíteni akar. De azt hiszem, mindig is ilyen voltam, csak általában ott van a húgom, hogy neki segítsek, és nyilván, most hogy nincs velem, másokon próbálom kiélni az ilyen kényszereimet. Aztán lehet elküldenek melegebb éghajlatra. Az is egy lehetőség.

Ashley

Veszek egy nagy levegőt és lepillantok a kis sárkányrókára. Félreértés ne essék, nem kételkedem benne, hogy elrohant volna segítségért, csak abban nem vagyok biztos, hogy az elég gyors megoldás lenne. Vagy hogy éppen, akibe beleakad, értené, hogy mit is akar. Túl sok a kockázat, és ebből kifolyólag továbbra is felelőtlenségnek tartom. Ugyanakkor... Az is igaz, hogy mivel nem lett baja, nem sok értelme lenne papolni neki. Ismerem ám az ilyen kislányokat, simán rávágják, hogy de nem lett bajuk, és a feltételes mód onnantól kezdve hasztalan.
A levegővel együtt, azt hiszem, a korábbi aggodalmam is távozik, ezért is kérdezem inkább az élményeiről. Olyan lehet, mint a mugli Bungee jumping, amit nekem anya, szigorúan megtiltott. Pedig egyszer kipróbálnám, de ha nem nem. Lenyelem és mosolygok, lehetne sokkal rosszabb is.
- Szerintem egy medencényi toll nem lenne elég, de örülök, hogy jól érezted magad - válaszolom még mindig mosolyogva. Mert tényleg örülök neki, meg annak, ahogy kivirult ettől az apró élménytől, vagyis attól, hogy elmondhatta.
Leülök a fűbe. Nem áll szándékomban megakadályozni. Bízom abban, hogy igazat mondott, és láttam is, hogy elsőre sem lett baja. Persze azért figyelek, és ha mégis félresikerül valami, első dolgom lesz segíteni neki, de erre igyekszem nem gondolni. Figyelem, ahogy magasabbra repül, viszont amikor leugrik, becsukom a szemem. Tévedtem, ez ijesztő. Még akkor is ha nézi az ember.
Természetesen a nevemre odapillantok, és végül, végig is nézem, ahogy leesik. Csak amikor nagyon közel ér a földhöz, hunyom be a szemem, de nem hallok puffanást, sem semmilyen más zajt, így hamar ki is nyitom megint és bizony Ashley sértetlenül néz rám. Felállok, közelebb megyek. Végigmérem. Szerencsére egyben van.
- Eszméletlen! - állapítom meg fejcsóválva. Tudhatnám már, hogy a varázsvilágban semmi sem lehetetlen, de ez akkor is felfoghatatlan csodának tűnik. - Szóval... hogy működik ez? Azért van, mert elemi mágus vagy és a föld ezt felismeri, vagy te varázsolsz?
Érdeklődöm, mert tökre nem tiszta. Nem vagyok elemi mágus, nem is tanultam soha. Koreában csak az tanulhatta, akiben meg volt az adottság. Én épp csak olvastam róla. De egyre kíváncsibb vagyok és remélem, Ashley mesél nekem.

Ashley

Oké. Ez jó. Elismerem. Bár nem pontos, így egy rövidre zárt kuncogás után közlöm vele a tényt:
-  A tömegtől függ. Zuhanás közben egyébként is súlytalan az ember. Csak a becsapódáskor lesz súlya... De a súlyt a tömeg és jelen esetben a Föld gravitációja határozza meg. Bár az valószínű, hogy az enyém több lenne mint a tied...
Nem kéne fizikát magyaráznom a varázsvilágban, mégis... azt hiszem hiányzik az, hogy ilyen egyszerű és logikus dolgokról beszéljek. A mágia hátránya, hogy akármennyit tanulok róla, még mindig, nagyon sokszor, most is, nem értem, hogy lehetséges valami. Egyszerűen ellentmond mindennek, amit ép ésszel fel tudok fogni. Egy barátom egyszer azt mondta, azért mert mugliként gondolkozom, de nekem ez nem kielégítő válasz, és egyszer úgyis rájövök majd mindenre... Addig pedig marad, hogy kérdezek, és szükség esetén, mugli módon magyarázok.
Ashley újra ugrik, és megint semmi baja. Egyre jobban érdekel, és irigységgel vegyes tisztelettel nézek rá. Egy része irigy, mert azt kezdem észre venni, hogy az, hogy "tudok varázsolni" olyan snassz. Mindenkinek van valami plusz képessége. Legilimencia, illuzionista, elemi mágus, metamorf, animágus... Tudom ezek egy része tanulható, de akkor is. Na de, a másik részem, meg igenis tiszteli, mert eddig, olyan lánynak tűnt, aki nem él vissza a képességével, nem használja ki. Most is. Sokkal inkább az az érzésem, hogy csak ismerkedik, a még fel nem fedezett rejtelmekkel. Tanulja, hogyan használja a legjobban ezt az adottságot. S bár nem ad kielégítő választ a kérdésemre, nem bánkódom annyira.
- Az. Ahogy az, hogy boszorkány vagy én meg varázsló szintén varázslat - ezen most nekem kell nevetni, mert lássuk be, a válasza olyan volt, mintha azt állapította volna meg, hogy a fű zöld az ég meg kék. De nem baj. Majd informálódom máshonnan. Vagy csak figyelem még egy kicsit, hátha attól is okosabb leszek.
- Hajrá! - kiáltom utána, ha már trükközik, legyen bátorítása, én pedig szépen hátra fekszem, ne keljen a nyakam kitörni, ahogy őt nézem. Így sokkal egyszerűbb, majd ha földet ér - most már nem aggódom miatta, annyira - akkor felülök újra.
- Ennél én valami nagyobb mutatványra számítottam! Mondjuk egy csuka mozdulatból indított Auerbach-ugrás, szabad testtartásos tripla cukiharával zárva... - igazából nem tudom mi az, de hallottam egy műugró versenyen és nagyon megtetszett, így megjegyeztem. Viszont, nem akarom kedvét szegni, ezért rögtön folytatom is - Na de! Van egy ötletem. Ha csinálsz egy forgást, kapsz tőlem valamit.
Rá is kacsintok, közben pedig előre nyújtom a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. És végül is, tényleg komolyan gondolom, más kérdés, hogy egyébként is megkapta volna. De így legalább van okom odaadni a nyakláncot. A csak úgy, még mindig fura indoknak hangzik.

Ashley

Az az érzésem, hogy nem is figyel rám. Egyszerűen nem érdekli, csak megy, és ugrik. Aztán meg úgy bólint rá a kérésemre, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig én csak hülyéskedtem, hiszen az értelmét sem tudom annak, amit mondtam. Ashley viszont a magasba emelkedik, én pedig érdeklődve figyelem minden mozdulatát. Nem számítottam rá, hogy fel áll a seprűjére és úgy ugrik le. Csak azt látom, hogy fordul és megint fordul majd máshogy fordul és azt hiszem tátva marad a szám, a szó szoros értelmében. Ez. Egyszerűen.
- Wááooo! - fejezm ki magam, tőlem szokatlanul értelmesen. Ez pedig önirónia, mert ugye ebbe semmi értelmes nem volt. De még arra sincs időm, hogy kettőt pislogjak, már előttem is terem. Szép a mosolya, és igazából ez is elég lenne, hogy lenyűgözzön, de az előbbi mutatvány után nem igazán találom a szavakat.
- Hát ez... hűűű - mondom elismerően, és remélem hallja az elismerést, mert nem tudom jobban megfogalmazni. Az előre tartott kezére nézek, elmosolyodom, bólintok, majd a zsebembe nyúlok és megkeresem a kis dobozkát, amibe a nyakláncot csomagolták. Egyszerű fekete, hosszúkás doboz. Talán sejthető is, hogy mi van benne. De azért bízom benne, hogy így is meglepődik. Na meg, hogy tetszeni fog neki, a nyaklánc, amit hirtelen felindulásból vettem a faluban.
- A jutalmad - mondom, és a kezébe teszem. Ha eddig ő figyelt kíváncsian, most én fürkészem az ő arcát, hogy mit reagál erre az apró figyelmességre tőlem. Zavaromban zsebre vágom a kezemet, hogy ne kezdjek el őrült mód gesztikulálva magyarázni. Bár némi magyarázatnak szükségét érzem.
- A legutóbbi szabad hétvégén lementem a faluba, és amikor megláttam, valahogy meg kellett vennem... - mert te jutottál róla eszembe. De az utolsó részt nem fűzöm hozzá. Nem szeretném ha félreértené. Elvégre ez csak egy apróság, igazán nincs semmi jelentősége.