36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ombozi Noel összes RPG hozzászólása (324 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 8 9 [10] 11 » Le
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 18:46 Ugrás a poszthoz

Okoska


Az erkély tolóajtaját halkan csúsztattam a helyére, és a telefonáló lánytól udvarias távolságot tartva, tőle néhány méterre támaszkodtam rá a korlátra. Noha a gondolataimat teljes egészében kitöltötte a Bori-probléma, a bongyi hangjából így sem volt nehéz kihallani, hogy ott sincs minden rendben.
A város fényeiről felé sandítottam, de csak a haját láttam. Összeszűkült szemekkel, csendben hallgattam velős válaszait, a húgomról úgy feledkezve meg közben, mintha a világon se lenne. Azt nem tudtam, hogy a szösszencs kivel beszél, de a stílusból ítélve a vonal túlsó végén kizárásos alapon csakis le nem koptatható exbarát vagy családtag lehetett.
Aztán a telefon elrepült.
- Az szép - jegyeztem meg kiszélesedő vigyorral, miután a szárnyakat növesztő mobil útjáról visszapillantottam a bongyorra. - Tippelhetek? A volt barátod volt, akit azért dobtál, mert megcsalt, és most leígérte a csillagos eget is, csak fogadd vissza, mert ő bizony soha többé, és te vagy álmai nője, aki nélkül az élet nem élet...
Pontosan azt mondtam, amit én is előadtam volna, ha lett volna barátnőm és telefonom. Utóbbi még soha nem volt. Na, ez a nem mindegy.
Még a hangomat is elváltoztattam, a szavak végén pedig bánatos kiskutyaszemekkel sóhajtottam egyet, és karjaimat a korláton csúsztatva végig közelebb araszoltam a lányhoz.
Az alkarjaimat takaró fehér alapon kék-piros pöttyös ingem valószínűleg minden koszt összeszedett a ki tudja mikor takarított korlátról, de most még azzal sem foglalkoztam. Alulról, oldalasan néztem fel a bongyorra. Egyébként kemény vonásaimat egészen finommá varázsolta a mosoly.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2017. december 23. 18:50
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 19:27 Ugrás a poszthoz

Okoska


Okoskodó báty.
Úgy sejtettem, egy emelettel lejjebb az én húgom is éppen ezt súgta az előbbi srác fülébe. De hát a fiútestvérek már csak ilyenek voltak; mindent jobban tudtunk, mindenbe beleszóltunk, és úgy jelöltük ki a járandó utat szeretett húgaink számára, mintha nekik sem vágyaik, sem döntésjoguk nem lett volna.
- Úgysincs pénzem lottóra - vigyorogtam a távolinak tűnő pesti látványba, majd oldalvást fordultam a végre rám néző lányhoz. Pillantására szemöldökeim összeszaladtak, vonásaimba némi értetlenség költözött. Először csak néztem őt, a hangomat keresve, sután.
- Ezt én is kérdezhetném tőled... - szólaltam meg néhány pillanattal később. Bár a sötétbe boruló város felé fordultam, a mosoly nem volt hajlandó eltűnni az arcomról.
- Az egyik húgommal vagyok itt. A legkisebbel - mondtam, és csak egy félszeg sandítást engedtem meg magamnak Kriszta felé. - Három testvérem van. Mind lány.
A mosolyom vigyorrá szélesedett, vállaim alig láthatóan vontam meg. Gyerekként ki nem állhattam őket, Sárán kívül persze, de mostanra már nemcsak, hogy megbékéltem a létezésükkel, talán még hiányoznának is, ha nem lennének.
- Jó ismerősöm a házigazda, néha megfordulok itt - fűztem tovább a szót, majd úgy, a támaszkodásban kissé meggörnyedve fordultam a lányhoz. - És... Kriszta, mondd, pesti lány vagy?
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 20:15 Ugrás a poszthoz

Okoska


Míg emlékeimben a válasz után kutattam, hogy Balázs testvérei vajon melyik egyetemre is jártak, észrevétlen haraptam be a szám, és a kezeim között tartott üres üvegpoharat figyeltem. Ha jól tudtam, egyikük sem volt kvibli, így az, hogy Kriszta melyikük szaktársa volt, többé nem is számított. A lényeges egyedül az volt, hogy neki minden kétséget kizáróan boszorkánynak kellett lennie. Pompás. Győztes mosollyal pillantottam fel a városra, majd már konszolidáltabb vonásokkal fordultam az elszomorodó nőhöz.
- Nem - ingattam meg a fejem, a hangom lágyan csengett. - A nővéremmel kifejezetten szoros a kapcsolatom, és Borival is, aki most itt van velem. A nagyobbik húgom meg...
...nos, Nelli világéletében érdekes személyiség volt. Hirtelen nem is tudtam, mit merjek elmondani róla Krisztának, hogy ne hagyjon itt és rohanjon el fejvesztve valami rögtönzött kamu kifogással. Az, hogy Nelli elhivatott mugligyűlölő, vasággyal negyven kiló és combközépig érő fekete haja van, a hangja mély és rekedt a túlzásba vitt dohányzástól, hogy stílusával és megjelenésével kisgyerekeket lehetne rémisztgetni, nem tartozott azok közé az információk közé, amelyekkel az ember szívesen hozakodik elő.
Kriszta pillantását fürkészve húztam végül félre a szám, jelezvén, hogy jobb, ha a nagyobbik húg témát hagyjuk, azonban megjegyzésére elnevettem magam. Igen, ezen már én is gondolkodtam, és mindig ugyanoda lyukadtam ki: Merlinre, hogy valamit már nagyon, de nagyon korán elrontottam. Lehet, hogy nem kellett volna annyit játszani a tűzzel.
- Mit tanultál? - kérdeztem, csak, hogy újabb bizonyosságot szerezzek a kilétéről. Addig ugyanis, míg boszorkányságában nem voltam biztos, nem is lehettem vele teljesen őszinte. - Én jelenleg egy magániskolába járok, felsőoktatásba. Különleges lényekkel foglalkozok.
A pillantását, a reakcióit figyeltem, és bár szívesen meséltem volna még, nem akartam áthágni egyetlen mágusjogi passzust sem éppen itt, egy muglilakta övezetben, egy olyan buliban, ahol egy varázslóra öt varázstalan jutott.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2017. december 23. 20:25
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 21:07 Ugrás a poszthoz

Okoska


- Szóval féltékeny lettél - fordítottam meg Kriszta előbbi szavait, és tűnődve gondoltam vissza a saját életemre. Sára idősebb volt és egyébként is mindig éretten gondolkodott, Nelli szóba sem állt a barátnőimmel, mondjuk sokszor velem sem, Bori viszont igen, így belegondolva, egyszer-egyszer rendezett jelenetet. Akkoriban kis semmiségnek tűnt, egyszerű hisztinek, amit anya simított el, de néhány év távlatából már másként gondoltam.
- Gyógyító vagy? - eddig tartott a köntörfalazás. A türelmem az idők során noha sokat javult, még mindig véges volt. Nem akartam bajt, olyan saját-félét, hát inkább rákérdeztem, és a poharat a korlátra téve kiegyenesedtem. Így jóval Kriszta fölé magasodtam. Hátrébb léptem, majd a vállaimat és hátamat kiroppantva visszamosolyogtam a nőre.
- Tetszik a szemed, mikor mosolyogsz - jegyeztem meg mielőtt a kérdésére válaszoltam volna, és a pohárért nyúlva az ajtó felé intettem. - Gyere, nehogy megfázz.
Elég volt elhúznom az ajtót ahhoz, hogy a zene ismét bekebelezzen minket. A szobák közti folyosók zsúfolásig teltek, úgy tűnt, az emberek egyre csak érkeztek. Hátrapillantottam a bongyorra, és szabad kezemmel a keze után nyúltam.
- Kihaltnak hitt állatokkal - lassítottam lépteimen, és a szőke füléhez hajolva egy percre még visszakanyarodtam a megválaszolatlanul hagyott kérdéséhez. Zöldjeimben semmihez sem fogható izgalom csillant, a szám szegletében csibészes vigyor bujkált.
A lépcsőn lefelé megláttam Borit, de a srác, akivel volt, nem volt vele. Valószínűleg már másik lányt fűzött. Küldtem felé egy bátorító mosolyt, aztán a konyha irányába kezdtem húzni Krisztát.
- Ha hallanánk egymást, azt mondanám, van egy játékom - kiabáltam a hangszóró mellől, míg megtöltöttem a poharat whiskyvel. - De így... - először a nappaliban twisterező társaság, majd a konyhaasztalnál pókerezők felé pillantottam, tekintetem végül Krisztán állapodott meg. - Add a poharad.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2017. december 23. 21:09
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 22:00 Ugrás a poszthoz

Okoska


Nem voltam benne biztos, hogy Kriszta úgy értelmezte a szavaimat, ahogy én azt szerettem volna, de az arcát elnézve jobbnak láttam hagyni a testvértémát. Semmi kedvem nem volt elrontani az egyébként jól induló estét, azt meg végképp nem kockáztattam meg, hogy idő előtt megutáljon, ha már az élet ismét egymás útjába sodort minket.
- Engem a tekintet érdekel a leginkább - mondtam, mikor elvettem tőle a poharat, és néhány kockányi jeget dobtam az aljára. Persze, nem tagadtam volna le azt sem, hogy mi minden mást is megnézek egy nőn, de kellethette volna magát nekem a világ legjobb testű modellje is, ha a pillantásában nem látok semmit. Gondolatban futólag felidéztem egy-két emléket, viszont a kezem közben járt, és csakhamar átnyújtottam Krisztának az italát.
- Állítok rólad valamit - mondtam a nőnek, miután ittam egy kortyot a tiszta whiskyből. A jégdarabok össze-összekoccantak, ahogy a poharat ringattam. - Ha igazam van, iszol. Ha tévedek, én iszok.
Kihívóan néztem végig rajta, szemeimben visszacsillant a konyha fénye. Szabad kezemmel megtámaszkodtam Kriszta mellett a pulton, majd elgondolkodást színlelve hümmögni kezdtem.
- Lássuk csak - még tovább húztam az időt, de az arcomon kirajzolódó huncut mosolyomat leplezni sem tudtam volna. - Azt mondom, már csaltad meg a párodat.
Kíváncsi szemekkel vizslattam; nemcsak a válasza érdekelt, hanem az is, hogy a negatív élű feltételezésemre hogyan reagál.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 22:37 Ugrás a poszthoz

Okoska


A kérdésére nem válaszoltam azonnal. Tűnődve ingattam a fejem, a mozdulataim végtelenül lassúak voltak. Sokáig kerestem a megfelelő szavakat.
- Is - pillantottam fel a pulton ülő nőre, és csak kisvártatva, hogy a lehető legkifejezőbb szavakat megtaláltam, folytattam. - És van benne valami megfoghatatlan. Egy női pillantás igazán bizsergető tud lenni. És szexi.
Ahogy a szemébe néztem, jobb szemöldököm árnyalatnyit feljebb araszolt, kiszélesedő mosolyomat azonban még idejében elbújtattam a számhoz emelt pohár mögé. Ittam egy kortyot, majd rábólintottam a feltételeire.
- Benne vagyok - végtére is, ez így volt igazságos. Ha pedig szerencsém van, akkor a múltam nagyon rizikós dolgaira sem derül fény. Nem hazudnék róluk, ha már vállaltam a megváltozott játékszabályokat, de... az ember általában meggondolja mit hol árul el magáról.
- Hm - nem szóltam mást, csak halkan hümmögtem, és a szemeit keresve emeltem ajkamhoz a poharat. Ittam belőle két nagyobb kortyot, azután Kriszta kiegészítésére felnevettem. - Tudtál róla? Hogy a másiknak van valakije.
Érdeklődve figyeltem, és az italomat az asztalra téve két ujjal a nő kezében lévő üveg alá nyúltam, és kisfiús vigyorral megtolva azt elértem, hogy a kelleténél kicsit több alkohol kerüljön abba a bizonyos pohárba.
- Igyál - mondtam ki a nyilvánvalót, de gondolataim már a következő kérdés körül forogtak.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 23. 23:22 Ugrás a poszthoz

Okoska


Kínos lehetett. Már nem Krisztának, hanem a srácnak. Az egyik percben még ő a világ ura, barátnő és szerető is kijut, a másikban meg már senkit sem érdekel. Szerencsére ilyen csúnya lebukásban még nem volt részem, hiszen abban a néhány esetben, mikor úgy döntöttem, hogy kipróbálom az élet addig még ismeretlen szegmenseit, és kockáztattam a biztosat, akkor is úgy csináltam, hogy arról senki se szerezzen tudomást. Fontos volt, hogy a kerülőutaimban senki se sérüljön meg, főleg ne az, aki a fájdalmat korántsem érdemelte meg.
- Ha le akarnálak itatni, nem így csinálnám - jegyeztem meg egy sejtelmes pillantás kíséretében. Ha a célom az lett volna, hogy Kriszta félig-meddig öntudatlan állapotig igya magát, nem időztem volna ennyit kérdésekkel és játékkal, sőt, egyáltalán nem adtam volna jelét érdeklődésnek. Egészen máshogy, sokkal egyszerűbben oldottam volna meg, bár nem tagadom, az is élvezetes lett volna, a beszélgetés mégsem képezte volna a dolog szerves részét.
A kijelentésére nem válaszoltam. Csak néztem őt, fürkésztem a szemeit, majd szavak nélkül adva feleletet neki, a pulton pihenő pohárért nyúltam, és többször kortyoltam belőle. Míg ittam sem vettem le Krisztáról a tekintetem; látni akartam, ahogy azt is, hogyan reagál. Azt ugyan nem tudta meg, hogy hány lány volt egyszerre az életemben, de azt igen, hogy volt ilyen. Azt meg majd látjuk, ez elegendő-e számára.
A pohár vastag üvegalja hangosan koppant a márványon, mire én a levegőt békésen,  már-már egészen ráérősen kifújva cuppantottam egyet.
- Nos, kedves Kriszta - mindkét kezemmel a pultra támaszkodtam, és oldalra billentett fejjel felmosolyogtam rá. A huncutság megcsillant rászegeződő zöldjeimben. - Szerintem neked volt már dolgod lánnyal is.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 25. 20:06 Ugrás a poszthoz

Okoska


Felszisszenve hajtottam hátra a fejem, és széles vigyorral futólag a mennyezetre pillantottam. Cö-cö-cö, kisasszony, hát nem tudja, hogy nem eszik olyan forrón a kását? Kriszta kérdése bármily őszinte is volt, eszem ágában sem volt válaszolni rá. Szavak helyett elnevettem magam, majd egy elnyújtott sóhajjal visszafordultam hozzá, és hagytam, hogy ráfüggesztett huncut-játékos tekintetemből - ha akarta - könnyedén kiolvashassa: tanulnod kell még egyet s mást a férfiakról.
- Úriember nem beszél efféle alantas témáról - mondtam halkan, beszéd közben direkt játszva a nő tekintetével; hol kerültem a bongyor csokoládéfényeit, és az arcomat elfordítva az ebédlőasztalnál pókerezők felé pillantottam, hol visszanéztem rá, és jobboldalas, fülig szaladó mosollyal húztam fel szemöldökömet. Kisvártatva aztán továbbfűztem a gondolatot, de a hangom úgy csengett, mintha az csupán egy jelentéktelen megjegyzés lett volna. - Inkább cselekszik.
Néhány perccel később Kriszta felemelte a poharat, és míg ivott, ajkaim elismerően összesimultak, és italomat felkapva a pultról, a tiszteletére én is kortyoltam egyet a whiskyből. Talán mégis vennem kellett volna egy szelvényt...
- Hát - halkan nevetve hajtottam le a fejem, éreztem, hogy a pultot támasztó kezeimből kifut az erő. Elég volt egyetlen eltévedt, kósza gondolat ahhoz, hogy tudjam, hamarosan a talaj is ingoványossá válhat a talpam alatt. - Szívesen hallanám, hogy a viharba ne, de... - küldtem egy beszédes pillantást a többiek felé, majd visszafordultam a szőkeséghez - talán nem itt és nem most.
Csak az hiányzott, hogy elveszítsem az eszem, pont mikor a húgom is velem van. Olyankor ugyanis, mikor Borit is magammal vittem, sem nők, sem balhék nem fértek bele. Engem nem láthatott összeforrva táncolni, vagy a sarokban romantikázni, de előtte pénzről sem beszéltem senkivel. Ezt pedig az ismerősök is tudták és tiszteletben is tartották. A szabály egyszerű volt: ha a kis barna az oldalamon van, majdhogynem minden tabu. A gyeplőt szorosan fogtam, minden pillanatomat szigorú felügyelet alatt tartottam. Legalábbis azt gondoltam, hogy így van.
- Hééé! - elnyíló ajkakkal kiáltottam rá a nőre, és a fejemet csóválva, tettetett sértettséggel fordultam meg, és támasztottam én is a pultnak a csípőm. Oldalvást pillantottam le rá. - Minek nézel te engem?!
Egyébként vicces volt, hiszen Kriszta nagyon beletrafált. Habár egy csúnya átoknak köszönhettem, és valójában nem is fiúként viseltem női ruhákat, két hónapon keresztül sajnos több, mint elégszer bújtam lányos szettekbe.
- Érdekes, hogy épp ezt hoztad fel - tértem a lényegre, majd ajkamat megnedvesítve folytattam. - Az alapképzés során egy átoknak köszönhetően testet cseréltem egy lánnyal. Szóval, a válaszom...
Minden további magyarázat nélkül ittam. Kifejthettem volna, és egészen nyugodtan mesélhettem volna a rendkívüli és valóban szokatlan élményeimről, úgy döntöttem, most inkább nem teszem. Majd egy másik alkalommal, ha úgy hozza az élet.
Aztán felcsillant a szemem, és a farzsebembe nyúltam, hogy elővegyem a báránybőrből készült tárcámat.
- Mutatok valamit - mondtam, s a poharamat letéve az egyik nyílásból kihúztam az elemi mágikus igazolványomat. A rajta vigyorgó fényképemre rá se pillantva nyújtottam át Krisztának. Zöldjeimet mindvégig a nőn tartva, élénk kíváncsisággal vizslattam a vonásait, a számszegletében aprócska mosoly húzódott.  
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2017. december 25. 20:20
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 26. 18:41 Ugrás a poszthoz

Okoska


Kijelentésére ajkaim elnyíltak, és egy amolyan na jó, én tényleg nem hiszlek el vigyorral felemeltem balomat, és meghúzogattam egy hosszabb, göndör tincsét. Hát nézd már, milyen kis szemtelen boszorkány, és ráadásul hogy élvezi!
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen gonosz nőszemély vagy - komolykodva jegyeztem meg, még néhány aprót is bólintottam hozzá, és karjaimat a dráma nevében sértetten összefontam mellkasom előtt. Aztán egy sunyi pillantást küldtem felé, és az arcomon kibontakozni készülő mosolyt elfojtva csípőmmel arrébb csúsztam tőle. Tessék, máris lehet próbálkozni a kiengesztelésemmel...
A köztünk megnövekvő távolság csupán egy méter lehetett, de már így is sokkal alacsonyabbnak éreztem a hőfokot. Szinte hűvös volt, pedig sem az ajtó, sem az ablakok nem voltak nyitva. Egész egyszerűen Kriszta energiái, egész lényének kisugárzása volt forró, és noha ezt könnyű volt érezni a közelében, a hiánya feltűnőbb volt, mikor eltávolodtam tőle. Izzott az egész nő.
- Egyszer elmesélem az egész sztorit - ígértem, és a nappaliba átpillantva megláttam a húgomat a házigazdával beszélgetni. Úgy tűnt, jól érzik magukat együtt; Balázs intenzíven bókolhatott, hiszen Bori zavarát leplezve a hajával babrált és somolygott. A jelenetre én is elmosolyodtam, egy perccel később, Kriszta beszólására viszont már hangos nevetésben törtem ki. Magabiztos vonásokkal fordultam vissza hozzá, és míg büszkén kihúztam magam, megvétózhatatlan hangon folytattam. - Ha tudnád, milyen jó vagyok activityben is...
Nem, korántsem voltam az. Sőt. Általában gyatra teljesítményt nyújtottam, és önszántából soha senki nem akart velem egy csapatba kerülni, mert az – ha bevallottam, ha nem – az este végére egyet jelentett az évtized vereségével. Se rajzolni, se mutogatni nem tudtam - de én ezt hajlamos voltam egy másik nézőpontból szemlélni, és szenzációs teljesítményem után a játékostársakról elnézően azt gondolni, hogy azok bizony még nem nőttek fel a művészetemhez.
- Neeem - ráztam a fejem türelmesen, és elvéve tőle az igazolványt, az izgő-mozgó, balra is, jobbra is mosolygó képemre mutattam. - Félreértesz. Csak szerettem volna megmutatni, hogy néztem ki régen.
A hosszú hajam ugyanis védjegyemnek számított, és néha a mai napig előfordult, hogy egy-egy üres percben elgondolkodtam azon, vajon hiba volt-e levágatni. Szerettem, én voltam, és akkoriban nem éreztem, hogy hátrányom származna belőle, ugyanakkor azt sem tagadhattam le, hogy mióta a nővérem levágta, sokkal könnyebb dolgom volt a munkában és a lányok körében. Érdekelt, hogy Kriszta miként vélekedett a néhány évvel ezelőtti Noelről, azt hittem, meglepem a képpel, ám nagyon úgy tűnt, hogy tévedtem.
- Visszatérve hozzád - rámosolyogtam a nőre, és közben becsúsztattam az igazolványt a helyére. A bongyor szemeit és száját figyelve gondolkodtam el egy pillanatra, azután kiszélesedő mosollyal, hangomban pajzán éllel folytattam. - Szerintem féltékeny típus vagy, hirtelen haragú, akivel hatalmasakat lehet veszekedni.
A hangos veszekedéseket pedig, mint tudjuk, hangos békülés szokta követni. A tárcámat eltettem, majd a nő felé fordulva balommal rátámaszkodtam a pultra. Kíváncsi pillantásom őt fürkészte, a házban tartózkodók lassan ismét ködbe vesztek.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2017. december 27. 11:08 Ugrás a poszthoz

Okoska


- Soha? - kacéran vontam fel a szemöldökömet, majd megadóan visszacsúsztam hozzá. Biztos voltam benne, hogy léteztek olyan helyzetek, ahol okoska, ha nem is úgy, hogy az a másiknak komoly fájdalmat okozzon, de használta a fogait. Az ilyesmi - felém - elkerülhetetlen volt, én pedig különösen imádtam.
Kriszta hajamhoz fűzött megjegyzésére már nem válaszoltam, csak egy halvány mosollyal hallgattam őt, és magamban ismét fejet hajtottam Saci előtt, aki volt olyan bátor, és ollót ragadott, mikor egy lelki mélypont kellős közepén megkértem rá.
- - billentettem meg kissé a fejem, és apró bólogatásokkal a nő felé emeltem a poharam, hogy azt futólag összeérintsem az övével. A mozdulat gyors és határozott volt, minden további nélkül is elismerésről árulkodott. Tekintetem a csokoládészín fényekben időzött, szavaimat a legkomolyabban gondolva ejtettem ki. - Veszélyes lehetsz.
Ebben megingathatatlan voltam, és annak ellenére, hogy alig ismertem Krisztát, abban a kis szegletben, amit a pesti ház ütemes zenétől reszkető falai között birtokoltunk, úgy éreztem, hogy többet tudok róla, mint néhány barátomról. És mint egy volt barátnőmről, akivel igaz, az utolsó időszakban a gyakornoki munkám miatt ritkán találkoztunk, de együtt éltünk, és őszintén, úgy kellett volna ismernünk egymást, mint a saját tenyerünket. Mégis távol voltunk egymástól, és nemcsak akkor, mikor országhatárok választottak el minket, hanem akkor is, mikor egy ágyban feküdtünk.
A poharat a számhoz emelve húztam le az utolsó kortyokat, majd a hirtelen kiüresedett whiskys üvegre pillantottam. Persze, egy ideje éreztem már az alkohol hatását, de az eltüntetett mennyiség így is meglepett. A nő következő kijelentésén elmosolyodtam, de ezt már nem láthatta, hiszen kikerülve őt a pult másik oldalához sétáltam, és ráérős mozdulatokkal bontottam egy másik üveg italt.
Komótosan, halkan dúdolva sétáltam vissza hozzá, de mielőtt bármit is válaszoltam volna, teletöltöttem mindkettőnk poharát. Aztán letettem az üveget, karjaimat összefűztem mellkasom előtt, és Krisztával szembe állva, állammal a kezében pihenő ibrikre böktem.
- Igyál - mondtam, akasztani való vigyoromat le se lehetett volna törölni. - Soha életemben nem voltam együtt olyannal, akit ne ismertem volna.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 11. 10:03 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


Kár is volna tagadni, Felagunddal annak idején megvívtuk a saját csatáinkat. Ő bosszantott engem, én bosszantottam őt, volt néhány kimondott és pár ezer elfojtott szitokszó meg dühös ajtócsapkodás, de az év végi K egyetlenegyszer sem maradt el. A professzor úr ugyanis addig ütött, míg mindennemű ellenkezésem és lázongásom ellenére ki nem hoztam magamból a legjobbat. Egyik évben az egész vizsgát újra kellett tennem, mert lett egy hibapontom, máskor év közben zsenírozott állandóan, amit akkor persze ki nem állhattam, és legszívesebben a fejére húztam volna a forró üstjét, aztán ég vele. Az Ombozi! kezdetű barokkos körmondatok lassan az óráink elmaradhatatlan részévé váltak, mint ahogyan a pluszmunkák és konstans farkasszemnézések is. Emlékszem, egyikünk jobban csücsörített, mint a másik.
Visszagondolva ezekre az esemény teli évekre, kész csoda, hogy én felnőttem, ő meg megöregedett, így, épségben.
Aztán, mikor mestertanonc lettem, megkért, hogy segítsek be egy óráján, ahol az egyik srácnak nem volt párja. Olyan jól sikerült, hogy azután is állandó tagja maradtam idegen évfolyamok idegen csoportjainak. Végül is, nem bántam, szerettem a bájitaltant, és ha nehéz is volt bevallanom, megkedveltem az öreg Felagundot is. Még az állandó problémázását is.
Lehajtott fejjel, a kopott asztal szélén támaszkodtam, és a mai feladatleírást olvastam. Az a bizonyos Eenie Veelx bájital. Érdekes választás. És bár nagyon hatásos, nem mellesleg veszélyes főzet, az elkészítése nem különösebben nehéz.
A következő pillanatban meghallottam egy furcsán ismerősen csengő hangot, mire felnéztem, és néhány hosszú másodpercig csak figyeltem aznapi üsttársamat. Mi a ménkű?! De komolyan.
Mit is gondoltam az előbb? Ja, hogy a bájitalt nem lesz nehéz elkészíteni? Ühüm. Így, a páromat elnézve jobb volt átgondolni ezt az elhamarkodott elméletet. Az elkészítése nagyon is nehéz, Bolygó kapitányával meg aztán igen kockázatos is lesz.
- Itt bájitaltan óra lesz - mondtam neki az asztalhoz fagyva, mintegy köszönésként, aztán segítségkérően a professzor úrra pillantottam, aki már a saját asztalánál állt, és a szükséges hozzávalókat ellenőrizte. Én higgadt vonásokkal, ám belül teljes kétségbeeséssel néztem körbe, mindenkinek megvan-e a párja, majd nagy levegőt véve visszafordultam a lányhoz. Hm, valami furcsa volt rajta. Újra meg újra végignéztem; bitang hosszú haj, macskaszemek, egy-két szeplő, minden stimmelt. Áhhá! Biztosan a talárja zavart. Ami alatt... fogadni mertem volna, hogy alatta megint valami hülye pulóver van. Ah, vajon ma mi? És miért érdekel? Uhmpf, na jó. Feladat, Noel, feladat! Tenyereimet összedörzsöltem, majd cuppantva egyet magunk közé húztam a receptet. Tessék parancsolni, Eenie Veelx.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 13. 13:41 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


Szóval tudja, gondoltam, és arcomat futólag elfordítva tőle asztalszomszédainkra pillantottam, majd nagy levegőt véve küldtem egy széles mosolyt a pince sötét mennyezetének. Lám, megadtam magam Merlin akaratának, hiszen mégis mit nekem a nagynevű Sors, elszórakozok én vele igazán szívesen.
- Nagyszerű - feleltem, mintegy szóban is elfogadva a kihívást, és visszafordulva saját játékterünkhöz felgyűrtem a pulóverem ujját. Annak ellenére, hogy a főzetet már jó néhányszor elkészítettem, csendben még egyszer átfutottam a lépéseket. A többi asztalnál mostanra már csörömpöltek az üstök és elkezdődött a nem értem susmogás is. Értetlenek.
Aztán rájöttem, hogy nemcsak a többieknél, de nálunk is akadnak kérdések. A lány dünnyögésére abbahagytam az olvasást, de egyelőre nem néztem rá, csak hallgatóztam. Így, elegánsan, mintha az Eenie Veelx tíz lépésével lennék elfoglalva. A homlokomon persze azonnal megjelent néhány halvány ránc, és a jobb szemöldököm is feljebb szaladt; így is, ezzel az ábrázattal fordultam a társamhoz. Nem szólaltam meg, csupán néztem őt. A talárja még mindig zavart, de jobbára az arcát figyeltem.
- Eltaláltad - bólintottam első megjegyzésére, majd visszafogott, már-már lágy hangon folytattam. - A disznópázsit egy közönséges, egyéves növény. A keserűfélék családjába tartozik, más néven porcogó pázsit vagy porcfű. Gondolom, a gyógynövénytan sincs a kedvenc tárgyaid között.
Beszéd közben oldalvást pillantottam a lányra, és míg elfojtottam egy vigyort, az előre kimért desztillált vízzel foglalatoskodtam. Az üstbe öntöttem, azután a jobb mutatóujjam hegyét használva, feltűnésmentesen alágyújtottam a vas fenekének.
- De és nem - támaszkodtam meg az asztal szélén egy perccel később, és visszanézve a lányra kezdtem magyarázni. - A pókméreg veszélyes, és van néhány fajtája, amit tiszta úton be sem szerezhetsz. A szalamandravér nélkül viszont neki se kezdjünk...
Elmosolyodtam, és azt a kis időt kihasználva, míg a víz felforrt, egész testemmel Bolygó kapitánya felé fordultam, és kezeimet farmerom zsebébe csúsztatva állammal a talárja felé böktem.
- Na, mutasd! - szólítottam fel kacéran, mintha valami egészen másra lennék kíváncsi, de valójában csak a pólójára gondoltam. - Ühm, egyébként pedig kösz a baglyot, megkaptam, és még idejében bevettem a nyugtatófőzetet...
Komoly csengésű szavaim alatt sejtelmesen mosolyogtam, a végén még sóhajtottam is egy aprócskát. Közben a talpamon előre-hátra hintáztam, és el-elpillantottam az üst felé, hátha kezd már forrni a víz.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 15. 14:10 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


Míg kimértem a szalamandravért, addig arra is fény derült, hogy a mellettem álló barnaságot bizony művészi vénával áldotta meg az ég. A fiola fölött, oldalvást pillantottam le rá, és mozdulatlanul, figyelmesen hallgattam végig a szavait. Egyébként reális félelmére elnevettem magam, aztán visszafordultam a két ujjam között tartott üvegcséhez, és azt feljebb emelve, hunyorogva ráztam össze a két csepp vért. Azt látszólag elégedetten félretettem, és a pókméregért nyúltam.
- Ne légy túl szigorú a társadalomhoz - mondtam a szemeit keresve, egyre csak szélesedő mosolyomat hiába is próbáltam volna visszafojtani. - Az emberek minden szart megvesznek. Szóval félnivalód csak abban az esetben van, ha túl jól festesz...
Nem, nem akartam bunkó lenni. Igazából, azt hiszem, ez tőlem egy... amolyan bókféleség volt. Elvégre látatlanban is azt feltételeztem róla, hogy tehetséges. Az benne volt a szemében.
Akik ismertek, azt gondolták rólam, semmi nincs, ami távolabb állna tőlem a művészetektől. Hát, ez valahol igaz is volt, tekintve, hogy sem rajzolni, sem szobrászkodni, sem semmi mást nem tudtam, ami hozzá köthető, a pyromágiám azonban maga volt a megtestesült artisztika. A lángok megteremtését, formálását, végül pedig elfojtását semmi máshoz nem tudtam volna hasonlítani. Az érzés egyetlen más, megtapasztalható jelenséghez sem volt fogható. Mi ez, ha nem művészet?
- A nővérem is szépen rajzol - jegyeztem meg, habár a kelleténél kicsit visszafogottabban jellemeztem Sárát. - Van egy tetoválószalonja, meg néhány kiállítása évente. És ha jók az értesüléseim, még nem halt éhen, szóval van remény.
Biztatás á la Ombozi Noel. Vigyorogva sandítottam a lassan bugyborékoló víz felé, de mielőtt bármit is csináltam volna, visszafordultam a lányhoz, akiről időközben lekerült a talár. Na tessék, mondtam én, hogy Bolygó kapitánya!
- Randizni is ilyen cuccokban jársz? - kérdeztem tőle halkan, és úgy tűnt, figyelmemet teljes egészében leköti a fortyogó üst. Lejjebb vettem alatta a lángot, és belecseppentve a mérget kíváncsian fölé hajoltam. Az ahogyan kell, halványszürkévé színeződött. - Nemsokára ismét felforr, és jöhet a szalamandravér.
Felhőtlen örömmel pillantottam a lányra, a számszéle, akár egy kisfiúé, aki épp az új, menő seprűjét bontogatja, a fülemig ért. Hogy mit ki nem tudott váltani belőlem a bájitaltan... meglepő.
- Tudod, általában nem vetkőzök kérésre - szemtelen tekintetre szemtelen tekintet járt viszonzásul. - Főleg, ha még a kisasszony nevét sem tudom.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 16. 13:56 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


A művésznő pimasz válaszára az üst fölött tört ki belőlem a röhögés, mire Felagund professzor homlokát ráncolva pillantott felénk, és bár úgy láttam, hogy szíve szerint meg is osztana velünk egyet a számtalan bölcsessége közül, csak megcsóválta a fejét. Én szégyenkezést tettetve egyenesedtem ki, és élénk tekintettel fordultam a lányhoz.
- Én tudok néhány ilyen helyet - jegyeztem meg kellőképpen pajzán hangsúllyal, és még a szemöldökeimet is megvonogattam közben. - Az elemi mágikus jegyemet például az egyiken találni...
Vigyorogtam. Akkor is, mikor visszasandítottam az üstre, amiben lassan újra forrni kezdett a víz. A szalamandravért rejtő fioláért nyúltam, és míg elnéztem a többiek asztala felé, a mellettem álló lány ismét megszólalt. Azt mondjuk ekkor még nem sejtettem, hogy konkrét kiselőadást fog tartani nekem. Édes Jézusom, beszéd közben vajon vesz levegőt? Anyám, még mindig mondja. Hm, ne légy negatív, Noel, talán már nem is hozzád beszél. Ja, de. És még mindig. Ez... vannak ennek egyáltalán barátai? Aha, szegény szalamandrák és az asszony és a kölykök, helyben vagyunk. És csak folytatja. Mi a...?
A szemöldökeimet lassan összehúztam, és mély értetlenségemben hunyorogva pillantottam át rá. Először csak óvatosan, oldalasan, később viszont már azon kaptam magam, hogy egész testemmel felé fordultam, és arcomon egy halványan kirajzolódó mosollyal, meg-megreszkető szájszéllel nézem őt.
- Majd szólj, ha befejezted. A világért sem szeretném, ha benned maradna valami fontos... - szólaltam meg egy sokat sejtető pillantással, mikor úgy ítéltem, hogy a kisasszony nekem is teret engedett, majd látványosan kifújtam a bent rekedt levegőt és nyomban utána hosszan be is szívtam a pince dohos, főzetszagú ájerját. - Szeretnélek megnyugtatni, hiszen manapság már egyetlen szalamandrának sem esik baja, mikor a vérét veszik.
Az persze más volt, mikor az állat lábára vagy szemére volt szükség. Ezt viszont okosan jobbnak láttam nem hozzátenni, különben félő lett volna, hogy újabb véget nem érő barokkos körmondattal találom szemben magam. Noha... bírtam, ahogy beszélt.
- Ti, nők, ösztönösen tudjátok, hogyan vegyetek rá minket arra, amit amúgy ti akartok - feleltem, és az üst fölé hajoltam, hogy belecsepegtessem a vért. - Ráadásul úgy, hogy közben elhitetitek velünk, hogy azt, amit ti akartok, azt természetesen mi akarjuk.
Féloldalas vigyorral sóhajtottam egy aprót, majd az üres fiolát félrerakva hátrébb léptem a munkaasztaltól, és kezeimet a mellkasom előtt összefűzve, szembefordultam a lánnyal.
- De egy ideje senki sem vesz rá olyanra, amit amúgy persze én akarok - egészítettem ki előző gondolatomat. Jobb volt már most tisztába tenni a dolgokat.
Az üstben fortyogó egyveleg pöfékelni kezdett, mire odaléptem, és két ujjammal elégedetten elfojtottam az alatta narancsban lobogó lángokat. A felszíne stabilizálódott, tökéletes volt.
- Kezdek hozzászokni a hé, te ott! kezdetű megszólításokhoz - vigyorogtam, egyértelműen a karácsonyi esetre célozva, amikor ez a lány odakönyökölt mellém a bejárati csarnok korlátjára, és míg az ajtóban búcsúzkodó lánykákat figyeltük, újra meg újra így szólítottak meg a fát díszítő diákok. - De általában a Noelre is hallgatok. Ombozi Noel, szia.
Nem nyújtottam kezet. Már nem éreztem szükségét, hiszen ennél mi már sokkal jobban ismertük egymást. A név... az csak egy név volt.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. január 16. 14:36
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 16. 18:36 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


Csak futólag akartam ránézni, hogy azért mégis érezze, nemcsak a feladat érdekel, hanem ő is, de az a furcsán kutató pillantása, amivel engem fürkészett, amellett, hogy majdhogynem zavarba ejtő volt, arra késztetett, hogy az egyre sűrűbben bugyborékoló üst helyett őt figyeljem; zöldjeim az övéiben vesztegeltek, a szám résnyire nyílt, és egy percre egészen megfeledkeztem a körülöttünk dolgozókról, Felagundról és a szalamandrák sanyarú sorsáról...
- Ez esetben hallgatom a szempontjaid - feleltem végül, mikor a tekintetemről eltűnt a pillanatnyi fátyol, és ismét hallani véltem a terem zsivaját. Az ajkaim összesimulva húzódtak oldalra, én pedig vissza az üsthöz, hogy fel-felnézve a tanár úrra, ellenőrizzem a munkafolyamatot.
A lány legyintését csak a szemem sarkából láttam, és a szavait még nem is hallva, már a mozdulaton elnevettem magam. A vállaim megrázkódtak, a fejem ingott. Hihetetlen volt, vicces és nyitott, olyan, aki a saját értékeivel talán nincs is tisztában, éppen ezért mer önmaga lenni - hiszen valahová a többi, menő csaj alá helyezi magát a képzeletbeli ranglétrán.
- Hogy soha, senki nem hisz nekem... - dünnyögtem halkan az orrom alatt, és színpadias sóhajjal közelebb léptem hozzá, hogy az asztal szélére támaszkodva vessek egy pillantást a főzet receptjére. Jöhet a pókméreg. Aztán a disznópázsit, rendben. Az ajkaim némán formálták az olvasott szavakat, majd oldalvást rámosolyogtam a barnára, és megvontam a vállam. - Én sem hinném, hogy túl sok szalamandra jár önkéntes véradásra... de tudod, vannak állatok, amik sokkal, de sokkal rosszabbul járnak náluk.
Igen, valószínűleg éppen most szabadítottam el a poklot, és Bolygó kapitánya a Mágiaügyi Minisztert meghazudtoló beszédet fog lenyomni nekem itt helyben, de ez volt az igazság. A legtöbb szalamandra megúszta egyetlen tűszúrással, viszont számtalan faj számtalan példánya egészben repült az üstbe. Méghozzá élve.
A számat oldalra húzva vontam meg a vállam, és a lányról a mellette álló srácra vezettem át a tekintetem. A főzetük füstölt, ő meg - úgy láttam - a holdkővel bajlódott. Mégis mit akarhatott már most azzal a kővel? Mindenesetre az arca semmi jóval nem kecsegtetett. Egyszer tuti itt halok meg, gondoltam, majd visszasodródva a saját asztalunkhoz, futtában néztem rá a partneremre.
- Nagy hatással lehet rád Mácsai tanárnő - komoly arccal tértem ki azonnal a válaszadás elől, habár kár is lett volna tagadni, a kérdése semmi perc alatt férkőzött be a gondolataim közé. Nem ismertem a választ, vagy ha mégis, akkor sem akartam szembenézni vele. Az igazság nem festett valami jól; évekkel ezelőtt volt az utolsó komoly párkapcsolatom, azt a nőt pedig, akivel a viszonyunkban a konzervatív eszmék is szerepet játszották volna, elszúrtam. Nadine-nal azóta sem találkoztam, az égegyadta világon semmit sem tudtam róla.
Aztán feltette a következő, szívemet kettéhasító kérdését. Az ajkaim észrevétlen záródtak össze, hogy egyetlen vékony vonalként jelezzék a lány számára: sem a bájitaltan óra, sem pedig az ismeretségünk nem indokolja az efféle kérdéseket.
- Ismert - feleltem mégis, az előzőeknél jóval mélyebb hangszínen. Az arcomon megfeszült egy izom, és számat összeszorítva figyeltem az előttünk hűlő egyveleget.
És csend. A válaszom ennyiben merült ki, nem követte folytatás, magyarázat vagy kiegészítés. A témát lezártnak tekintettem - ha nem is örökre, de a mai órára biztosan.
Az asztal megreccsent, ahogy elengedtem, és ellépve Fannitól visszatértem az üsthöz. Nem néztem rá, nem mosolyogtam, egészen úgy tűnhetett, ott sem vagyok igazán. A gondolataimba mélyedve bámultam a professzor urat, kezeimet közben a farmerom zsebébe csúsztattam.
- Az...? Milyen? - fordítottam arcomat Fannihoz percekkel később, szemeimben újra megcsillant a fény. Most már nem csak ő, de én is kíváncsi voltam. Maróti Fanni furcsa egy lány volt, úgy értem... a szó legszebb vonatkozásában volt az.
Felagund időközben járkálni kezdett, és ugyan nem a mi oldalunkon indult el, az üvegcsébe kitöltött egyetlen kövér csepp pókméregért nyúltam, és közelebb lépve a lányhoz, észrevétlen adtam át neki.
- Ha ideér az öreg... - suttogtam a feje tetejének, majd az arcomon felsercenő borostát végigsimítva tettem egy nagyobb kört az asztalunk körül. Mintha ott se lennék.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. január 16. 19:01
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 17. 12:17 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


Szép, formás feneke volt - nos igen, jól sejted, kedves olvasó, abba, hogy ennek az információnak birtokába kerüljek, már első találkozásunkkor kellő energiát kellett fektetnem. Így pedig, azt gondoltam, egy visszafogott, elegáns tetoválás sem mutathatott volna rosszul rajta, azonban én sem tudtam elképzelni ezt a lányt a hátsóján Mentsük meg a bolygót! jelképekkel. Egyébként is, ami szép, azt hagyjuk meg önmaga tündöklésében, érintetlenül. Már hogy érintve, csak épp... egészen másként.
- Az unokatestvérem, aki lány, tetőtől talpig tetovált - szólaltam meg az üst fölül, míg ellenőriztem a főzet állapotát. - És elismerem, rohadt menő és nagyon jól néz ki, de... ha a barátnőm lenne, nem szívesen jelennék meg vele hivatalos helyen.
Annak ellenére sem, hogy Rebeka egy-két ügyes bűbájjal a testét takaró összes motívumot eltüntetheti néhány múló órára. Azt már hozzá sem tettem, hogy nem is járnék vele. Nem tudtam nőként tekinteni valakire, aki nem látszott ki a torzítások alól. Furcsa, régen egyáltalán nem zavart az ilyesmi, viszont ahogy idősödtem és értem, egyre inkább taszítottak a piercinges és tetovált lányok. A női test számomra egy ideje már úgy volt tökéletes és vonzó, ahogy volt. Önmagában.
- Tudom, hogy te elrejtenéd - fűztem még hozzá gyorsan, nehogy azt higgye itt nekem, hogy nem figyeltem rá. A pillantásom közben végigszántott a termen, de végül így is az ő arcán állapodott meg. Zöldjeim az ajka és íriszei között ingáztak, a szám közben lassan szóra nyílt, ám hiába, ha a végén egyetlen árva hang se jött ki rajta. Hiszen nem kérhettem arra, hogy a kedvemért gondolja át még egyszer, mint ahogyan nem mondhattam azt sem, hogy a szépségébe bolond volna belerondítani. Csak néztem őt, és míg kerestem a megfelelő szavakat balommal megtámaszkodtam az asztalon. - A nővérem rendszeresen készít mozgó mintákat, és biztosan szívesen segítene neked formába álmodni a vágyad.
Remek! Mindent akartam mondani, csak épp ezt nem. De már mindegy volt, kimondtam, és egyébként is, az ő teste, az ő döntése. És ha már csinálja, legalább Sáránál tegye. Benne bíztam. A gondolataim közé mégis beette magát egy kellemetlen képzet, hogy milyen kár is lenne, ha... hiába néztem az üstöt meg az alatta táncoló lángokat. Pedig gyönyörűek voltak.
- Megint? - pillantottam rá egy leplezni kívánt vigyorral, mikor fújtatva kifakadt. Tekintetemben játékos fény csillant, ahogy halk kuncogással átsandítottam Felagund professzorra. Szegény pára, ezek szerint nem csak velem kellett megküzdenie az évek során. Csoda, hogy idejekorán megőszült? Már majdnem tényleg megsajnáltam. A férfit nézve szólaltam meg ismét. - Kíváncsi vagyok mikor megy nyugdíjba.
Ha engem kérdeztek volna, úgy felelek: soha. Őszintén úgy gondoltam, hogy az öreg ebben a teremben hal meg - és nagyon bíztam benne, hogy nélkülem, bár a közvetlen szomszédunkban dolgozó srác erőlködését elhallgatva nagy esély volt rá, hogy mindannyian itt pusztulunk.
Mikor Fanni keresni kezdte a szavakat, amelyekkel leírhatja, milyennek lát engem és a tüzet, hirtelen mozdulatlanná dermedtem. Úgy éreztem, mintha a vérem egyszerre megalvadt volna a vércsatornában, a szívem viszont hevesebben vert. Ritkán hallottam magamról, még ritkábban hallgattam végig. Nem szerettem, ha tudatlanok véleményt formáltak rólam vagy a pyromágiámról. Azt meg mégannyira sem, ha olyanok álltak elő a farbával, akik jól ismertek. Nem fogadtam el bárkitől kritikát, legtöbbször nem is engedtem senkinek, hogy a tetteim mögé lásson.
Voltam én és voltak mások. Én magamnak éltem, egyedül én tudhattam mit miért tettem. Nem bírálhatott akárki, szemtől szembe legalábbis, mert az arcomon megfeszült ínnal, abban a pillanatban hagytam faképnél. Majd én azt tudom. Teszem, ahogy nekem jó.
Nehéz ember voltam, magának való, rosszul alkalmazkodó.
Fanni viszont... a testem ugyan ellenkezett; az ajkaim szorosan egymáshoz tapadtak, az ujjaim alulról préselték az asztal szélét, bütykeim elsárgultak a szorítástól. Tágra nyílt pupillákkal meredtem az üstre, nem néztem a szavait kereső, dünnyögő lányra, elhittem, hogy nem érdekel, bármit is mondjon, nem számít.
Azután...
- Igen - feleltem elborzadva. A hangomat alig lehetett hallani, magam sem értettem, mi történt. Hunyorogtam, a szemeimben lévő döbbenet egyre csak erősödött. Csendes sóhajjal vakartam meg az arcélem, és a fiolát a barna kezébe adva elindultam az asztal körül.
Távolról figyeltem a lányt, aki úgy tűnt, érti a kapcsolatomat a tűzzel, noha ez nem jelentette azt, hogy ért engem is. Vagy, hogy ismer.
Felagund Fannival szemben, kezeit a háta mögött összefűzve pillantott bele az üstbe, amelybe a lány éppen most cseppentette bele a pókmérget. Abból, hogy a férfi nem szólalt meg, társam pedig elmosolyodott, arra következtettem, hogy a főzetünk fehérré színeződött. A tanár úr hátranézett a válla fölött, tekintete az enyémbe ivódott. Végül továbbindult, egyenesen a holdköves srácékhoz. Én szórakozottan fürkésztem Fannit, a mosolyát, ami engem is mosolygásra késztetett, meg a szemeit, amelyekből visszaköszönt az őszinte, tiszta öröm. Vajon ez lehetett az első sikerélménye bájitaltanból?
- Most add hozzá a disznópázsitot - mondtam neki, mikor visszaértem mellé, és alkarjaimmal az üst mellé támaszkodtam. - Utána kevergesd, óvatosan, lassan, az óramutató járásával megegyezően.
Szerettem volna, ha megtapasztalja, milyen érzés efféle sikereket elérni. Milyen érzés az óra végén a legjobb főzet készítőjének lenni. Merthogy biztosan tudtam, miénk lesz az elismerés.
- Igazad van - szólaltam meg később, arcomat felé fordítva. Az ujjaimat imaformára fűztem össze, tördeltem a bütykeim. - A lángoknak tényleg van dallamuk.
Amit úgy hittem, a sorstársaimon kívül egyedül én hallok. Nem voltam benne biztos, hogy Fanni tudta, miről beszélt az előbb, hogy hallott bármit is, de a szavai elindítottak egy addig ismeretlen úton. A pillantásommal fogva tartottam, nem eresztettem, ha nem nézett rám is őt néztem.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 21. 18:46 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bolygó kapitánya' Fanni


Mondhattam volna, hogy ha szeretné, én szívesen kifestem; belopódzunk a kastély egy eldugott termébe vagy egy rég elhagyatott szobájába, ahol az ablakon át csupán egy szűk csíkban világít be a Nap, és a levegőben minden porszem látszik, ahol a saját létezésünk jelent mindent és ahol annyi ruhájától szabadulhat meg, amennyitől szeretne, azt sem bánom, ha meztelenre vetkőzik, és ecset helyett a színes festékekbe mártott ujjaimmal érek libabőrödző testéhez. Mondhattam volna, de már a fejembe fészkelő gondolat is annyira felizgatott, hogy széles, elégedett mosolyomon kívül semmi mással nem tudtam szolgálni.
- Örülök, hogy alszol rá még egyet - szólaltam meg később mégis, berekedt hangon, és rápillantva a lányra nagyot nyeltem. Az ajkaim elváltak egymástól, a beáramló dohos levegő hűvösét a fogaimon éreztem.
Aztán elfordultam, és fátyolos tekintetemet a professzor úrra függesztve igyekeztem elkalandozó gondolataimat is a valahol félúton elveszített, helyes mederbe terelni.
- Nagy családot szeretnél? - kérdeztem aztán, mikor kikuncogtuk magunkat a soha nyugdíjba nem vonuló és még kísértetként is Fannit ostorozó Felagundon. Valószínűleg rólam is mesélne ezt-azt az öreg, amit a gyerekeim előtt úgyis letagadnék, és amit aztán este, a hálószoba sötétjében vigyorogva vallanék be a feleségemnek.
Behajlított ujjakkal támaszkodtam a munkaasztal szélén, és az arcomon egy halványan felsejlő félmosollyal pillantottam a navinésre. A tekintetem elidőzött a vonásain, a barnás tincseit eltűrő mozdulatán, azon a néhány másodpercen, mikor az erős koncentrálásban észre sem vette, hogy rajta kívül már senki mást nem látok.
- Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, mikor megtapasztalod a siker érzését - mondtam neki, szavaim alatt végig a szemeit keresve. - És büszke is.
Fontosnak tartottam elmondani neki, hogy ha többé nem találkozunk, akkor is tudja, egyszer régen, azon a bájitaltan órán, a szalamandravér és pókméreg fölött valaki igazán tehetségesnek látta őt. És tisztának. Nem eviláginak.
Durva volt.
A percek teltek, az üstben a víz folyamatosan változott, hol kihűlt, hol felforrt, a színe és állaga is újabb és újabb oldalát mutatta meg nekünk. Én sokáig nem tudtam megszólalni, a gondolataim a lángjaimat fonták körbe, suta, tétova pillantásaim a lánynak szóltak.
- Ó, a...! - dörrentem fel visszafojtott hangon, a homlokomat mérgesen ráncoltam. Jobb tenyeremet dühösen csaptam az asztal szélének, majd a tanár úrra pillantottam. - Elfelejtettem, hogy van ez a... - szavaimat ugyan még Fanninak címeztem, de a végét már nem hallhatta, hiszen mérgemben elharaptam őket. Csupán egy futó pillantást küldtem felé, majd elindultam a professzorhoz, hogy hevesen dobogó szívvel elmondjam neki, most sajnos muszáj távoznom, mert Budapesten éppen ma van a Romániai rezervátum által tartott állásbörze. A fenébe is!
Ő biccentve engedett el, és bár sietve távoztam, az ajtóban még megálltam, és visszanézve Fannira valami olyasmit suttogtam neki, hogy bocsáss meg, de nélkülem is képes vagy rá!
A vonásaimba őszinte csalódottság költözött, ám egy hosszúra nyúló pillanat múlva, amíg zöldjeim a navinés lányéba kapaszkodtak, hangosan csapódott mögöttem a pince súlyos ajtaja.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. január 30. 14:56 Ugrás a poszthoz

Maróti 'Bosszúálló leszek, mint Hulk' Fanni
Az időmeghatározást úgy látom, még gyakorolni kell.
Zseniális.


A pécsi Lechner Vince szabó elegáns emblémáját egy pálcamozdulattal tüntettem el a kezemben lógó egész biztosan környezetkímélő papírtáskáról, miután megpillantottam a szökőkútnál ülő lányt. Nem szégyelltem, hogy a férfinál vásároltam, mégis, az az állhatatos, folyton zsibongó aprócska kis bogár azt suttogta, hogy az, amennyi galleont képes vagyok egyetlen farmerra elkölteni, mások szemében kérkedésnek tűnhet. Nem tudtam, hogy Fanni mennyire ismeri a hazai vagy épp a külföldi neves tervezőket, de nem akartam kockáztatni. Most nem.
A táskát leengedtem, a pálcámat visszasüllyesztettem a kabátom belső zsebébe, majd egy nagy, szakadozó lélegzetet véve folytattam az utam a padhoz. Ő még nem láthatott, én viszont máris mosolyogtam; a számszéle újra meg újra kiszélesedett, felfelé ívelését csak az ismételt észbekapásom fékezte meg. Nemhogy kabát, de még csak egy átkozott pulóver sem volt rajta!
Hunyorgó tekintettel, döbbenten álltam meg mellette, a táska csörgött, ahogy a pad megkopott deszkáihoz ért.
- Szia - köszöntem, mert a szüleim udvariasságra és illemre neveltek. De csak ezért. A hangom mély volt, sértődött és mérges, pont mint egymáshoz nyomódó, csücsörítő ajkaim. Egy múló pillanatig Fannit néztem, így, értetlenül és vádlón, majd a karjaimat táskástól oldalra emelve, ég felé fordított kezekkel fordultam meg a tengelyem körül. Tekintetemet látványosan hordoztam körbe, mintha a tavasz első jelei után kutatnék. Persze, sehol semmi. Se nászért daloló madár, se rügyező fák. A tél tombolt, lassan már én is... Fanni meg még képes volt egy ilyen pólóban idejönni!
- Na tudod kivel szórakozzál - morogtam balomat a levegőben felejtve, majd fájdalmasan elnevettem magam. A fejem leszegtem, de még így is csóváltam, hiszen hiába álltam mellette és láttam a saját szememmel, nem hittem el, hogy ez a valóság. Mert ilyen nincs. Már normáliséknál persze. Pedig a pólóra nyomott szöveg jó poén volt, utólag már nem esik nehezemre bevallani. Egész... kedves gesztus volt Fannitól. Két ujjammal az orrnyergemet masszíroztam, majd sóhajtottam egyet, és alulról pillantva fel a lányra, kérdőn összehúztam a szemöldökeimet. - Remélem, jó indokod van a levélre. És azt is nagyon remélem, nem azt akarod, hogy a fagyhalálból pyromágiával hozzalak vissza.
Megtettem volna, ez nem kérdés. Sokkal több mindent is, csak ezt ezekben a pillanatokban még nem tudtam. A szemeimben minden hirtelen ébredt haragom ellenére mosoly és izgalom csillant. Tagadhattam, de örültem, hogy láthatom, és kíváncsi voltam, mit talált ki mára.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. január 30. 15:00
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. május 20. 10:03 Ugrás a poszthoz

Nekem örökre te maradsz
a Könyvtáros kisasszony


A fejem még mindig nyomott volt, és - bár nem látszott - a lábaim is reszkettek kicsit. Nemrég értem földet az egyik közeli, innen csak néhány saroknyira levő, egyébként régóta felújításra szoruló hopp-ponton, és az utazás hatása természetesen most sem maradhatott el. Úgy tűnt, hiába hoppanáltam az utóbbi időben minden nap, esetemben a szédülés és izomgyengeség olyan velejárója volt a hirtelen eltűnésnek-felbukkanásnak, amit, ha nehezemre is esett bevallani, de nem az én gyomromnak találtak ki. Sárkányhúgy meg ürülékszag? Záptojás? Vér? Belek? Mindez kismiska volt ahhoz képest, amit egy-egy hoppanálás után éreztem. Mert ez gyengeség volt. Gyengeség-érzet; érthetetlen, haszontalan kín.
Dobtam egyet a kezemben lógó bőr sporttáskán, és míg lendületes léptekkel elindultam a falu belsejébe, ingzsebemből elővettem legújabb, nagy becsben tartott barna napszemüvegemet, amit egyetlen legyintő mozdulattal kinyitottam, és egy elégedett, hangos cuppantás kíséretében az orrnyergemre ültettem. Imádtam.
Mélyet szívtam a koraesti kellemesen meleg levegőből, és arra gondoltam, hogy milyen érzés lesz kiköltözni a Rellonból. Ugyan, már hetekkel ezelőtt időt kellett volna rá szakítanom, de könnyebb volt nevetséges kifogásokat keresni, mintsem eljönni, és hivatalosan is lezárni egy korszakot. Mert milyen korszak volt ez! Itt nőttem fel. Itt történt velem minden, ami meghatározhatja az ember életének egyik legfontosabb szakaszát. Ami meghatározza az embert. Pontot tenni a végére, és ezzel együtt elismerni, hogy mostantól felnőtt férfiként kell…ene élni, nos, ezzel még ki kellett egyeznem. Persze, ez volt, amire vágytam, hogy végre a sárkányokkal együtt keljek és feküdjek, hogy napközben is velük lehessek, és a hülye tantárgyaimat elhagyva, végre csak arról tanuljak, ami valóban érdekel, és amit a későbbiek során valóban hasznosítani tudok.
A házakat lassan felváltották a faluszéli épületek, és fel-felpillantva egyre több ismerős arccal találkoztam. Az egyikükét, onnan a szemközti járdaszigetről vettem észre, mire lassítottam, majd megállva szélesen elmosolyodtam. A táska a vállamat nyomta, a sötét lencsék takarásában először még abban sem voltam biztos, hogy jól látok, de aztán, ahogy Matilda arcát felém fordítva nézett fel az égre, már biztos voltam benne, hogy ő az. Hogy ne teleszájjal vigyorogjak, beharaptam az alsó ajkamat, és körbepillantva átvágtam az úttesten, hogy elé érve, jóval fölé magasodva dobjam magam mellé a bőrtáskát. Az tompán puffant a betonon, én meg köszönés helyett, rögtön a lényegre tértem.
- Most már járhatunk - jelentettem ki egy játékos mosollyal, egyszerre utalva arra, hogy mostanra már a mesterképzést is kijártam, és a régi közös emlékekre, amik talán nem is léteztek máshol, csak az én fejemben. Ki tudja. Az őszinte mosoly hatására borostás arcom mindkét oldalán kirajzolódott a szokott mélyedés, amiről szerencsére fogalmam sem volt, különben még véletlenül sem vigyorogtam volna soha. Így, édes tudatlanságomban viszont még a fejem is oldalra billent a nő fürkészése közben.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. június 23. 19:21 Ugrás a poszthoz

Bárki, aki erre jár, és meglát, nyugodtan csatlakozzon


Hiába kerestem, hiába ütögettem a dzsekim és nadrágom zsebeit, a napló nem volt nálam.
Mindig nálam volt, csak most nem. Hol lehet, hol hagytam? A fenébe is! Fanni!
A hatalmas robbanás hangja a faluban ért; éppen kávéval és egy összecsavart újsággal a kezemben várakoztam. Úgy volt, hogy a főtér nagy órája alatt találkozunk, de Fanni nem jött.
Szokott késni, nem aggódtam.
Aztán meghallottam a vészjósló hangot, és ahogy annak irányába, a kastély felé fordultam, egyszerre megállt az idő. A mutató nem mozdult többé, a világ süket lett. A mosoly leolvadt az arcomról, a bőröm megfakult, ajkaim elváltak, ahogy a Levita toronyra pillantottam. Az úgy rogyott össze, akár egy kártyavár. Fogalmam sincs, mi történt körülöttem. Egyedül a szívverésem visszhangzott a megnémult faluban.
Az ajkaim megreszkettek, a szívem a torkomban dobbant meg újra. Fanni, Fanni, Fanni...
Az újság - észre sem vettem - kiesett a kezemből, a kávét az első kukába hajítottam. Először csak gyorsítottam lépteimen, majd futni kezdtem, egyenesen a toronyhoz.
Rohantam, akár az életem múlt volna rajta. Talán, mert így is volt.
Az ő arcképét láttam magam előtt, és csak arra tudtam gondolni, hogy alig volt még időnk, nem veszíthetem el máris. Még nem...
Az a rohadt napló! Mindig nálam volt, mindig! Csak épp most nem...

Nem figyeltem, kit lökök arrébb, csak az egymást felváltó vállcsontokat éreztem görcsösen reszkető kezeim alatt, amint félretaszítottam őket, és valamit, egy nevet és érthetetlen kérdéseket ordítottam bele a folyosót ellepő füstbe.
Senki sem tudott semmit.
A szfix portréja üres volt. A látvány elzsibbasztott. Ha ő nincs itt, esélyem sincs bejutni.
Alig bírtam nyelni. Csak álltam ott a diákok között, és bámultam az üres keretet.
- Fanni! - mondtam egészen halkan, újra meg újra, míg a portréhoz közelebb lépve ököllel nem kezdtem azt ütni. Ordítottam. - Fanni! Fanni! Fanni!
Végül elcsendesedtem, lehunytam a szemem, és a homlokomat a hideg vászonnak támasztva figyelni kezdtem a légzésemre. Az lassult, mélyebbé és tisztábbá vált.
Gondolkodj, Noel, gondolkodj...
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. június 23. 20:11 Ugrás a poszthoz

Hope és mindenki, aki lát minket


...de nem tudtam gondolkodni. Hiába zártam ki őket, és figyeltem a légzésemre, a körülöttem mindinkább erősödő zaj, az ilyen-olyan hangok könnyedén átjutottak a láthatatlan védőbástyámon. Ahogy tisztult a kép, és egyre jobban visszataláltam a valóságba, hirtelen felelevenedtek az utánam kiáltott átkok is. A gondolataimat egyszerre ellepte az emberek száján apadhatatlanul folyó szitokszavak tömkelege.
- Férgek - suttogtam, amikor kinyitottam a szemem, és szembefordulva a többiekkel, lendületesen meglöktem az utamba kerülő első srácot. - Mit nézel? Van itt valakid? Nincs? NINCS?! Akkor meg mit állsz itt?!
A szavak méreggel teli indulattal fordultak ki a számon. Undorodtam tőlük. Rohadékok voltak. Mindannyian.
Aztán megláttam az Edictumos gyereket a fényképezőgépével. Végzetes pillanat volt. A szemeim elkerekedtek, a nyaki ütőerem duzzadni kezdett, és ahogy megindultam felé, az az aprócska ér egyre gyorsabb ütemet diktált.
- Menj innen! - morogtam egy megszeppent útban állónak, és az ajkamba harapva rontottam a fotósnak. - Te görény, te szerencsétlen bámészkodó! Még van pofád fényképezgetni?! IGEN? Addig fogsz képeket csinálni, míg szarrá nem verem az arcod!
Az ujjaim vörösen kapaszkodtak a pólójába, míg homlokkal belefejeltem az övébe, aztán szabad kezemmel kikaptam a kezéből a gépet.
- És most pedig, tegyél meg nekem egy szívességet - húzódtam egészen közel hozzá, hogy vérző homlokkal és szájjal suttogjam bele az arcába. - Húzz el a jó édes anyádba.
Hogy tudatában voltam-e annak, ami történt? Valahol biztosan. Egy pontig. Azután... elveszett minden. Elveszett a jó modor, a felnőtt, nyugodt Noel. Üdv újra te kedves, már-már elfeledett régi jó barát, már majdnem idegen Ombozi mentalitás.
- Hé, te nagyon szőke - szóltam oda a beszólogatós Barbie-nak, amikor elengedtem az újságírópalántát. - Ha már úgyis feljelentesz... a jegyzőkönyvbe kérlek diktált bele ezt is.
Lepillantottam a kezemben tartott fényképezőgépre, majd zöldjeimet újra a szőkére emelve közénk emeltem a gépet, ami egy szempillantás múlva már narancssárga lángok között égett.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. június 23. 20:44
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. június 23. 22:43 Ugrás a poszthoz

Hope, a Kameraman, Tanár úr és mindenki más, aki idetéved(t)


Habár tökéletesen hallottam ahogy a nevemen szólított, úgy tűnt, a fiú hangja és a máskülönben magasztos szavak, amiket hozzám intézett, nem érték el az akkorra már eldurrant agyamat, vagy ha mégis, egész egyszerűen nem voltak elegendőek ahhoz, hogy lenyugodjak. Hiszen akkorra már túlhúztam a húrt, és a testemet feszítő energiáknak ki kellett törniük, éppen ezért valójában bármit mondhatott vagy tehetett volna, én akkor is úgy cselekszem, ahogy. Mindezt, a stílust és viselkedést, egy az egyben mindent, ami abban a helyzetben voltam, a Fanni iránt érzett tehetetlen aggodalmam táplálta. Megőrjített a tudat, hogy odabent rekedt, hogy fogalmam sincs arról, megsérült-e, hogy egyáltalán eszméleténél van-e, hogy él-e, és ha igen, ha jól van, akkor biztosan fél, egyedül érzi magát és nem tudja mitévő legyen. Őrjítő volt, és bár mostanra azt hittem, türelmes férfivá értem, egyetlenegy árva pillanat képes volt bebizonyítani az ellenkezőjét: ugyanaz voltam, mint tíz évvel ezelőtt. Semmi sem változott, az égvilágon semmi.
A kezemben ropogva égő fényképezőgép vizenyős képe visszacsillant a lángoktól azonnal ámulatba eső tekintetemben, de a fiú újból felcsendülő hangjára elhűltem, zöldjeimből azonnal kiveszett a megrögzött vágyakozás a tűz iránt. Először rá, majd a flörtvizsgájára készülő szőkére pillantottam. Fakó vonásokkal néztem vissza a srácra, de szavak helyett a tettek beszéltek. A gépet ölelő narancsszín lángnyelvek elhalványultak, és hosszú csápjaikat vesztve húzódtak vissza a bőröm alá. Nem kértem bocsánatot, nem volt szokásom, a büszkeségem bele is pusztult volna, de odamorogtam valamit Barbie-nak azzal kapcsolatban, hogy menjen arrébb, hadd férjek én is oda a gyerekhez, aztán a tömeg elől húzni kezdtük a folyosó egy üresebb, levegősebb része felé.
- Áruld már el nekem, hogy mégis mi a jó fenét keresel te itt? - néztem fel a lányra néhány pillanattal később, a hideg kőfal tövéből, kinyújtott lábaim mellett a szétroncsolódott fényképezőgéppel. A szemeimből értetlenség, düh és megvetés egyvelege köszönt vissza. - Ha a Levitában maradt a kedvenc rúzsod, annak nagy valószínűséggel már úgyis mindegy...  
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. június 23. 22:48
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. június 23. 23:33 Ugrás a poszthoz

Miss okosabb vagyok, mint te... te csúnya rellonos és Selwyn professzor úr


Épp elkaptam azt a mesteri pillanatot, amikor Barbie akkorát dobbantott parányi lábacskájával, mint egy megellett csatakanca, így a szerencsétlen flótásnak, aki már percek óta közöttünk kapkodta a levegőt, és fejét attól függően ide-oda forgatta, hogy épp melyikünk beszélt, hol rajtam, hol pedig Miss Tökélyen legeltetve a szemét, másodszor úszta meg a mai nap során. Mitagadás, minden elismerésem az övé volt! Mert hát, akárhonnan is néztem, ha egy tűsarok szúrta volna át a kézfejét, az lehet rosszabbul esett volna neki, mint ami valójában történt: egy jól irányzott fejelés meg a főnök kamerájának máglyahalála. Van ilyen. Majd beszélek a főnökkel.
- Édes Merlinem... - kúszott ki ajkaim közül egy nevetésféle, majd meg-megcsóvált fejemet a hideg kőfalnak döntve pillantottam át a lányra, és rajta túl a tömeg felé. Még soha nem láttam ilyet. Főleg nem testközelből. Pedig láttam már pár dolgot. Baleseteket, és az azokkal járó hisztériát... de ez más volt.
Nyeltem egyet, és zöldjeimet visszavezetve a szőkére, kénytelen voltam egy újabbat nyelni, ráadásul az előzőnél jóval nagyobbat és hangosabbat. A tekintetem, bár nem akartam, a szőke melleire esett, amelyek így, némi alátámasztással most már egészen más formában pislogtak rám, egyenesen a szemembe, mint két... szentséges ég. A szívem ösztönszerűen gyorsult, az egész testem reagált, így jobb híján a közöttünk sokkos állapotban üldögélő srácot kezdtem nézni, és a halántékomat vakargatva, már hangosan röhögtem fel a szőke újabb Arany Merlin-díjas megszólalására.
- Okosabb? - kérdeztem vissza, miközben a szemben lévő koszos ablakot figyeltem. - Mégis miben? A csajos dolgok nem játszanak. Mondj egy értelmes tárgyat, aztán meglátjuk.
A megérzése viszont helyes volt. Csak épp a koromat nem találta el. Magam elé hümmentettem, még bólintottam is néhány aprót, aztán felhúztam a térdeimet, és az egyik karomat átnyújtottam rajtuk. Az ujjaim a levegőben motoztak.
- Miből gondolod, hogy Rellonos vagyok? - kérdeztem, azután hunyorogva-csücsörítve merültem el az ezzel kapcsolatban lábra kapó saját gondolataimban, egészen addig, amíg... - Na, végre valaki!
Amint megpillantottam a tanár urat, felpattantam, és mindenről, a földön heverő fényképezőgépről, az újságírópalántáról és a szőke lányról is azonnal megfeledkezve vágtam át magam az embertömegen, hogy a férfi távolodó alakját csillogó szemekkel kövessem. Tettre készen álltam meg tőle néhány méterre, pániktól zsongó fiatalok között.
- Seth! - kiáltottam neki hunyorgó, komoly szemekkel, magam sem értve, honnan véve a bátorságot arra, hogy nevén szólítsam. De így történt. - Segítek, amiben tudok.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. június 23. 23:39
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 4. 16:08 Ugrás a poszthoz

Fanni
a felépülés után


Úgy vártam őt, mint az első randis kamaszsrác; az idegességtől minden sejtjében reszketve, száját harapdálva, kezében virággal, amit idétlenebbül nem is lehetne tartani.
Én akkor mégsem éreztem így, sőt, ahogy lepillantottam a két ujjam között lógó egyetlen szál vörös rózsára, arra gondoltam, hogy a világmindenség még csak most kezd összeállni. Vele és velem.
Elmosolyodtam, és bal vállammal az ólomsúlyú, régi óraoszlopnak támaszkodtam. Pontosan ott álltam, ahol hetekkel ezelőtt is, mikor szem- és fültanúja voltam a Levita torony robbanásának. Akkor is éppen rá rá vártam, de ahelyett, hogy egy átlagos délutánt töltöttünk volna együtt, valami egészen más történt. Az egész életem megváltozott. Hirtelen felbolydult és zsongni kezdett a létezés, és minden, érzések, értékek, sejtések és azok, amikről fogalmam sem volt, a másodperc töredéke alatt tört apró darabjaira, hogy abban a pillanatban, amikor végre ismét megláttam és épségben tudtam Őt, ahogy a karjaim közé szoríthattam, összeállt. Újra. Egész lettem ismét, felnőttként. Általa vagy érte, nem tudom, de az érzés, ami kikristályosodott a mellkasomban, és a perc, amikor minderre rádöbbentem... soha nem felejtem el. Míg élek, itt marad velem.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 4. 17:04 Ugrás a poszthoz

Fanni
a felépülés után


A mosolyom Fanni minden egyes közeledő lépésével szélesebbé vált. Hosszasan figyeltem; a tekintetemet egy pillanatra sem választottam el tőle, mintha esetleg attól tartanék, hogy megint, bármikor, bármelyik pillanatban elveszíthetem.
Néha, munka közben, de már akkor is, mikor csak méterekre távolodtam tőle, hirtelen, a semmiből állt meg bennem az ütő, és a bordáim alá benyilallt a fájdalom. Ilyenkor semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőröm alá férkőző aggodalomra, hogy vajon mit csinál, jól van-e, és ha nem láttam a közelemben, már nyúltam is a naplómért, és bármit is csináltam, bárhol is voltam, azonnal írni kezdtem: Fanni? Minden rendben?
Mikor megállt előttem, én nagyot nyeltem, és fülig érő szájjal tettem meg a közöttünk húzódó utolsó lépésnyi távolságot. A rózsát szavak nélkül emeltem közénk, és úgy, fejjel lefelé nyújtottam át neki.
- Virágot a virágnak - mondtam teljesen komolyan, arról egyáltalán nem tudva, hogy a mai társadalom használja-e még vagy sem ezt a kifejezést, viszont abban biztos voltam, hogy apám szerint így illett. Épp a múlt héten oktatott ki ezzel kapcsolatban. - Életem, gyönyörűm, nyuszimuszim...
Minden egyes megszólítás halkabbá, ugyanakkor édesebbé vált, mintha nem is egy felnőtt nőhöz, hanem egy kisgyermekhez beszélnék. De nem tehettem róla, elég volt csak ránéznem, vagy a közelemben tudnom, a hangom és a mozdulataim is megváltoztak - és ennek még csak tudatában sem voltam.
Közel hajoltam hozzá, és az arcába vigyorogva érintettem orromat az övéhez. Imádtam a kis hideg, pisze orrocskájával játszani, nyomkodni, harapdálni, mikor mit váltott ki belőlem.
- Baj van - suttogtam végtelen komolysággal az ajkai közé, majd csókot nyomtam rájuk. - Adél már megint molesztál. Mindenáron fényképet akar arról, ahogy "tüzeskedek".
A szemeim mély fájdalmat tükröztek, úgy néztem Fannira, és mielőtt sóhajtva kiegyenesedtem volna, óvatosan megharaptam az orra hegyét.
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. július 4. 17:07
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 4. 17:41 Ugrás a poszthoz

Fanni
a felépülés után


A nevetésétől másként dobbant a szívem. Elhallgattam egy pillanatra, még levegőt sem mertem venni, nehogy lemaradjak valami fontosról. Felragyogó arcát figyeltem, és egyszerűen csak lebegtem jókedvének csilingelő hangjaiban. Ezek a dolgok régen, évekkel ezelőtt semmilyennek, olyan silánynak tűntek, most viszont ez a néhány egyszerű, ingyenpillanat volt minden értékem.
- Mondom - húztam fel a fél szemöldököm, mintha bizonyítanom kellene előző szavaimat. - Valami öreg férfiról beszélt, akit ötéves korában egy falunapon látott, és aki szintén elemista volt, de mivel akkoriban még nem volt fényképezőgépe, nem tudta megörökíteni, és rajzolni azóta sem tanult meg... nem tudom, Fanni, de...
Hol a drágámra, hol a semmibe meredtem, miközben beszéltem, az viszont könnyen kiolvasható volt az arcomra költöző vonásokból, hogy a barátnője már azzal megrémiszt, ha váratlanul tesz egy lépést felém, vagy hozzám szól. Néha már az is elég volt, ha rám nézett.
- Szerinte kutyakötelességem lenne modellt állni, ha már Merlin választása épp rám esett, mikor sorban álltam pyromágiáért - visszafojtott hangon fűztem tovább szavaimat, miközben kézen fogtam a barnaságot, és andalgásra húztam a fő utcza felé. - Edictumot nem említett. Nem tudom, fogalmam sincs. Félelmetes. És ez a macskamánia... - bocsánatkérően pillantottam le rá, és már előre szégyelltem magam, amiért kimondani készültem, amit gondoltam, de az annyira kiakart törni, hogy kénytelen voltam engedni neki, különben megfulladtam volna. - Ez beteges. Komolyan.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 5. 10:04 Ugrás a poszthoz

Fanni
a felépülés után


- Úgyis eléri, amit akar, mi? - kérdeztem vissza csak úgy költői módon, halkan felnevetve, és számhoz emeltem összefűzött ujjainkat, hogy apró puszikat nyomjak gyönyörűségem fakó bőrére. Noha nem akartam fényképet arról, amint tűz nyaláblik ki a testemből, hiszen ez számomra a mai napig túl intim volt ahhoz, hogy kendőzetlenül mutogassam, Fanni kedvéért ezernyi módon tettem volna meg. A kedvéért bárkinek, bárhol felfedtem volna ki vagyok. Újra meg újra.
Oldalvást pillantottam le rá, és míg zöldjeim az arcélébe vesztek, arra gondoltam, hogy az életem nem is lehetne szebb. Ő volt a mindenem, és ezt a szüleim is kezdték elhinni; néhány ajtócsapkodás és tányértörés után többé az sem volt téma az Ombozi kúriában, hogy az egyetlen fiuk össze akarja kötni az életét egy félvér, ki tudja kinek a lányával.
- Szóval... - vigyorogva kutattam a tekintetét, míg lefelé sétáltunk a macskaköves lejtőn, végig a házak között. - Tervezel az én öregasszonyom lenni?
Nem is volt kérdés, hogy én mit gondoltam erről, de hallani akartam ahogy kimondja: velem akar lenni még akkor is, amikor kevesebb foga lesz, mint lábujja, és az orra hegyéig sem fog ellátni szemüveg nélkül. Még talán szemüveggel sem.
- Szeretnél lefesteni? - torpantam meg, és egy mozdulattal fordítottam őt magam felé. A Nappal szemben alig láttam valamit, de annál szélesebben mosolyogtam. - Itt kezdjek vetkőzni, vagy jó lesz a szobádban is?
Még a nyelvem hegyét is kidugtam, de azt hiszem, valahol komolyan gondoltam, és ha azt mondja, azonnal gombolni kezdtem volna az ingemet. Kit érdekelnek az itt lakók, a nyugalmuk meg az olyan felesleges törvények, mint mondjuk a közszeméremsértés...
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. július 6. 07:23
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 26. 12:12 Ugrás a poszthoz

Fanni
a felépülés után


Fanni egyszerűnek tűnő megoldására szemeim látványosan elkerekedtek, és úgy, amolyan ha te mondod pillantással, sandán fordultam felé, hogy oldalra húzott, ugyanakkor huncut kis mosolyra álló szájjal ingassam meg a fejem.
- Életem - kezdtem mély sóhajjal, akárha a bogolyfalvi színház apró színpadán állnánk, és közben vetettem egy ábrándos pillantást kezemben pihenő kezére. - Nem tudom, hogy mit jelent neked pontosan az egyszerűen, de én már annyiszor és annyiféleképpen mondtam neki nemet, hogy kezdek kifogyni az ötletekből. Talán, ha elköltöznénk a világ végére... - tekintetemet visszavezettem az övébe; zöldjeimben megannyi kérdés keringett, de a legfontosabb, amit Fanni észrevehetett, az a lassan szertefoszló komoly szándék volt. Többször szóba került már közöttünk a költözés, az, hogy egy szép nap eljövök érte, és többé nem indulok el nélküle... végérvényesen ő lett az életem, szeretem, ugyanakkor Bogolyfalva már nem adhat nekem semmit. Mindent, ami itt történt velem, lezártam. Emlék volt már csak az összes itt eltöltött pillanat, az összes óra, az összes nevetés, az összes bűn. És én nem voltam az az ember, aki az emlékeiben élt. Egy alig észrevehető apró sóhaj után aztán szemöldökeimet összehúztam, és vigyorogva közelebb hajoltam hozzá, hogy egy múló percre újra érezhessem ajkai ízét, és bőrének borzongató illatát. A szemeim önkéntelenül csukódtak le, ajkaimat úgy, alig-alig érintve hozzá haladtam egyre feljebb a nyakán, és célomat elérve játékosan haraptam be azt az édes fülcimpáját, amit annyira imádtam. Egy kósza pillanattal később suttogni kezdtem. - ...attól tartok, hogy ez a csaj még egy kitörni készülő vulkán belsejébe is utánunk jönne.
Nevetve egyenesedtem vissza, míg hüvelykujjammal köröztem néhányat Fanni kézfején, jelezve neki, hogy induljunk. Amit mondtam, persze nem bántásból mondtam, hiszen egyébként kedveltem Adélt. Volt néhány mókás megjegyzése, és tetszett, hogy mert önmaga lenni, még akkor is, ha a külvilág megpróbálta más irányba terelgetni.
- Milyen vénember leszek? - nevettem fel kissé szarkasztikusan. Volt ugyanis egy-két kétségem afelől, hogy megélem az öregkort. - Nyolcvanévesen is a sárkányokhoz indulok majd, akkor is, mikor már semmi erőm nem lesz, és a tagjaim reszketve akarnak összecsuklani. Állandóan sárkányszagom lesz, róluk fogok beszélni, felgyújtok olykor ezt-azt, ha rosszak lesznek az unokáink, akkor megeshet, hogy őket... és mikor alszom, horkolás közben az orromból fekete füst imbolyog majd ki - mosolyogva vetettem egy félszeg pillantást Fannira. Tudni, látni akartam minden reakcióját, arcának összes rezdülő árnyalatát. - De azt hiszem... akkor is téged foglak szeretni. Nem is lehet másképp, hiszen mióta csak ismerlek, nem telik el úgy óra, hogy ne gondoljak rád, hogy ne érezzem azt az égető vágyat, ami újra meg újra arra késztet, hogy hozzád érjek, megöleljelek, és... többé nem létezik nélküled. Nagyon remélem, hogy én halok meg hamarabb, mert... ha te mész el előbb, attól tartok, hogy azzal, hogy az én világomnak vége, véget érne a földi élet is.
Nem tudnék megbirkózni Fanni elvesztésével. Biztos voltam benne, hogy az a düh és harag ami a sejtjeimet égetve feszítené, az a fájdalom és veszteség amit minden porcikámban éreznék nemcsak egyszerűen felemésztene, hanem... Úgy képzeltem, azon a napon még egyszer utoljára lángokban törnék ki, és a világgal együtt, az élettel közösen válnék semmivé. Egyszerűen elporladnék. Ezt nevezik szerelemnek?
- Margit néni jobban tenné, ha nem bámészkodna, mert még a végén szívrohamot talál kapni... - vigyorogtam le Fannira, miután eleget tettem kimondatlan kérésének, és közelebb lépve hozzá, hosszan megcsókoltam.
- Figyelj csak... van valami, amit már napok óta meg szeretnék kérdezni, csak tartok tőle, hogy túl korainak fogod gondolni - kezdtem bele, míg tovább sétáltunk a házak között. Szabad kezemmel egyre hosszabb tincseimbe túrtam, majd nagy levegőt véve, hirtelen kiböktem Bori eddig titokban tartott nagy napját és a tervemet - legalábbis egy részét. - A legkisebb húgom férjhez megy a nyáron, és szeretnélek magammal vinni az esküvőre. Azt akarom, hogy a szüleim megismerjenek téged, hogy ők is láthassák, milyen hihetetlenül gyönyörű vagy. Volna kedved eljönni velem?
Utoljára módosította:Ombozi Noel, 2018. július 26. 12:20
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 27. 18:14 Ugrás a poszthoz

Hipóhaj


Az előttem álló asztalt óriási világtérkép terítette be, egy-egy fontosabb pontot só- és borsszóró jelzett, de voltak helyek, ahová sietősen kibontott fogpiszkálókat döftem. A jalapenos-sonkás-kukoricás pizzám az asztal szélén, Ázsia északi szegletét takarta el, és a korsó sör, amibe épp csak, ha belekortyoltam, Észak-Amerikán terpeszkedett. A korsóból kicsorduló fehér hab végigfolyt az üveg oldalán, és sötét foltot hagyott Kanada közepén.
Merlin tudja mióta görnyedtem már a térkép fölé, és vívódtam egy kölcsönkapott, régi mugli vonalzóval. Homlokráncolva méricskéltem, a lehetőségeimet számoltam, néha hátradőltem, vagy egy szelet pizzáért nyúltam, amit két falat után figyelmetlenül dobtam vissza a tányérba.
Az érintésre elmosolyodtam, amolyan szerelmesen; ugyanabban a pillanatban nyugodtan és izgatottan, de a hang azonnal összekuszálta a gondolataimat. Mi a...? Szemöldökráncolva pillantottam fel, a kérdésre aprócska sóhajtással döntöttem oldalra a fejem.
- Neked is találunk helyet a bandában, csak mondjuk jó lenne, ha addig nem hullana ki a hajad a sok hypótól - feleltem kiegyenesedve. A hátam beleroppant a mozdulatba, de ez látszólag fel sem tűnt.
Ombozi Noel
INAKTÍV


Bejegyzett pyromágus
RPG hsz: 782
Összes hsz: 6313
Írta: 2018. július 27. 18:21 Ugrás a poszthoz

Hipóhaj


A megjegyzésére azt hiszem, egy kissé elnyílt a szám, és míg egy röpke pillanatra hitetlenül lehajtottam a fejem, széles vigyorra húztam azt. Szöszmő költözködését félig az asztalra könyökölve figyeltem, ujjaim a szakállamon pihentek. Hiába voltam már huszonnégy, a lányok még mindig képesek voltak meglepni - legtöbbször persze keresve sem találtam szavaik vagy tetteik mögött a logikát. Ezt most azonban értettem; csakis azt jelenthette, hogy évek ide vagy oda, a társaságom még mindig ellenállhatatlan volt.
- Foglalj csak helyet - jegyeztem meg egy félmosollyal, de a térképet nem voltam hajlandó megmozdítani. Ha nem akarta bántani a plafon felé meredező fogpiszkálóimat, akkor még azt is megengedtem neki, hogy tányérjával elfoglalja Dél-Amerika egy részét. A limonádéját jobban tette, ha fogta.
- Költözés - dörmögtem inkább csak az orrom alá, mintsem neki, és vetettem egy újabb pillantást a célpontok felé.
Szöszmő mondandójából először alig értettem valamit, viszont amint a szájáról kezdett beszélni, önkéntelenül is felé fordultam. Tekintetem fényes ajka, a szeme és a haja hármasát járta be, újra meg újra, aztán tétován bólogatni kezdtem. Vagy inkább a fejemet ráztam?
- Nem minden fiú szereti az ennyire... - megbillenő fejjel, a száját fürkészve kerestem a megfelelő szavakat. - ...hm. Természetellenes dolgokat. Milyen színű a hajad, már amúgy, eredetileg?
A válaszom végén újra a szemei után kutattam, próbáltam elképzelni, milyen lehet smink és felesleges adalékok nélkül. Szőkésbarnának tippeltem, de hát mágus legyen a talpán, aki átlát a tökéletes maszkon.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ombozi Noel összes RPG hozzászólása (324 darab)

Oldalak: « 1 2 ... 8 9 [10] 11 » Fel