Hű egy illuzionista kollegina aztán ne tessék ám érzékeinket turpisságokkal megviccelni o.o

Ombozi, másik felem csókol <3

Jim, téged meg imádlak ^^

Gwen vigyázz, ha falra fested az Ördög nőjét, a végén még megjelenik.
Hallja xDDD egyből egy cuki kis animáció jutott az eszébe xD

Jóóó *-* azt, amelyiken nincs egyenruha! MUHAHAHAHA!!

Szia Ombi ^^ <3

Jep. o.o Jobban is érzem magam a takaró alatt, nincs kedvem elindulni. >.< Meg kéne tanulni hoppanálni.

Wolgi képzeld, tegnap répafőzeléket csináltam! *-*

Bah, érettségi. Én már három éve túl vagyok rajta. Most meg öregnek érzem magam. xDDD

Komolyan Daviddel??? o__o Hát én meg Haruval. >.< bibibí

Amúgy sziasztok! ^^"

Helló nép! ^^

Szia Wolgi! Képzeld, kiderült, hogy a BK-n kívül is van közös ismerősünk.

Keikoooo <3 jó animézést

Wolgi: Vagyócki (vagy hogy írják xd) István. sulitársam most


Omboziiiiii *____* *tapsvihar, ujjongás, rajongói ingért nyúlás, hogy legyen belőle egy darabka*

A bugyi arcába lehelsz csókot? o.o Betegállat <3
Amúgy merre jár a legidősebb közületek?

Hát gépem még nincs, de lassacskán adagolhatod neki.

Öhm, jó. XD nekünk is játszanunk kéne  már. >.<


Gwenci ^^ <3

Az igazgató úr csak beszél, és beszél, sorolja a diákokat, jön Ármin és az új játékvezető, Viko gyomra pedig lassan félreérthető hangokat hallat, arról nem is beszélve, hogy ott ácsorog a fal mellett, mint aki jót áll magáért, és nem győzi hárítani magáról a furcsa pillantásokat. El is hiszi, amilyen maskarában itt van, nem csoda, hogy feltűnő jelenség, seprűjével a kezében. Wickler professzor belekezd búcsúbeszédébe, persze ezt Eperlány még nem sejti, mindeközben az Eridonosok asztala felé nézelődil. Mintha azt várná, hogy valamelyik régi háztársa még mindig a többiekkel várja a vacsorát. Szomorúan sóhajt, mikor végre rájön, hogy csak felette jártak el az évek. Ő maradt csak vénlány, ő, mert a többiek... de nem tudja befejezni gondolatait, mert az igazgató most jelentette ki, hogy Portnipper professszornak adja át a stafétát. Viko tátott szájjal nézi a terem összességével együtt, ahogy a pocakos, őszülő úr kivonul a pódiumra és zavarában úgy tűnik hirtelen, mintha nem is jutna szóhoz. A fiatal nő emlékszik, hogy mikor kis teljfeles szájú volt annak idején, Portnipper professzor elevatív mágiát tartott, de pont egybeesett a kviddicsedzésekkel, így nem sűrűn járt be. Mondhatni soha, de a tanár úrra azért jól emlékszik. Az újdonsült igazgató azonban nem húzza tovább a szót, nyomban megjennek az asztalokon a lakoma első fogásai. Viko árgus szemekkel tekint a falatozó népségre, aztán visszanéz Portnipper professzorra kiskutya szemekkel. Miért nem ülhet le ő is enni? De Rabbot a szomszédjával és a finom falatokkal van elfoglalva, észre sem veszi a kék süvegben falat támasztó boszorkányt. Éhhalála képei és a temetésén síró-rívó egybegyültek szép beszédei közben zökkenti ki az igazgatói szavak. Tanárok. Végre. Odavonulhat a tanári asztalhoz, mint valami csillag, és ehet majd a desszertből. Hű, biztosan van eperhab, meg eperkrém is... de Portnipper igazgató úr nem mondja a nevét, mi több, egy számára ismerősen csengő játékos neve hangzik el.
- Palarn??! - ez kicsit túl hangosan is sikerült a kelleténél, így Viko most a száját befogva csúszik le a padlóra. Döbbenet. Yar képes volt elvenni Katát? Dehát, dehát...

Öltözék


A hétköznap nagy részét még így is a boltjában szokta tölteni, de most, hogy tanár lett már ezt a kifogást is be tudja dobni Keikoéknak, ha nincs kedve bent maradni, aztán majd zárásra beér és lerendezik a pénztárt. A mostani helyzet viszont egészen más, merthogy ez alkalommal nem kevesebb személyt, mint magát a híres Dr. Mácsai Zóját szándékozik megkeresni. A diákok szerint az átriumban van a rendelője és mindig ott tartózkodik, ám a múltkor mikor napközben útnak indult és végre megtalálta, az ajtó zárva volt. Reménnyel tele fordul be most a folyosóra, ami a déli szárnyba vezet, útközben mosolyogva biccent pár régi ismerősnek, aztán beérve a kérdéses helyre egyre jobban elszorul a szíve. A faluban beszéltek odalent arról, hogy ez a nő mennyire jó lélekbúvár, ő meg elkapta ezeket a mondatfoszlányokat és Vikonak meg most pont erre lenne szüksége... hiszen vannak dolgok, amiket csak úgy nem oszthat meg se a testvérével, se Haruval, se senkivel, merthát milyen is az ember barátnője? Elmondod neki a problémádat, ő meg "Jaj Viko" együtt érző elszólással átöleli, pedig ő nem arra vágyik, hogy egy szánakozó barát átölelje. Vagyishát nem baráti ölelésre vágyik! Talán ha végre sikerül beszélnie ezzel a nővel, rájöhet pár dologra önmagával kapcsolatban, mert lássuk be, bizonyos alapvető kapcsolatok nála nagyon nem működnek rendesen.
Ajkai megremegnek mikor beér újra a rendelő ajtaja elé. Biztosan ezt akarja? Őrült lenne, hogy egy pszichológus segítségére van szüksége? Vagy legalábbis csak megbolondult...? Élénken emlékszik rá, hogy az apjához is kijött anno egy szakember, mikor már nagyon a végén volt, ő meg csak nézett előre a széken és meg se szólalt... a borzalmas emlékképekből a saját kopogása rántja vissza a valóságba.

A kopogásra megint nincs bentről válasz. Ujjait a kilincs köré fonja, de a zár nem akarja beengedni, rideg megálljt parancsol Vikonak. A fiatal nő elszomorodva tudatosítja magában, hogy ma sem lesz lehetősége kipanaszkodni magát, de talán jobb is így, ha a faluban híre megy annak, hogy ő terápiára jár, a végén még az a maradék férfi is el fogja őt kerülni jó messzire. A dilis nők senkinek sem kellenek. Befordul arra, amerről jött, ám mielőtt elindulhatna köszönnek a távolból - valószínűleg neki, mert ilyenkor a folyosó teljesen üres. Meglepődve kapja fel a fejét a hihetetlenül szép nőre, s egy pillanatig azt is elfelejti, minek is ácsorgott eddig az ajtónál. Még helyre se tudja tenni magában, hogy mit akarhat tőle ez a szép teremtés, mikor amaz már mutatkozik is be, ő lenne az, akire eddig várt. Hát ez kellett még neki, egy ilyen nő mellett méginkább elillan az önbizalma. Ő is bemutatkozik, aztán bemegy Zója után a rendelőbe. Amint belép, elkapja érzés, hogy nagyon rosszul gondolta az idejövetelt.
- Köszönöm, ne... de, egy teát mégiscsak elfogadnék. - vallja be halkan, aztán feszengve tovább ácsorog és csak akkor ül le, ha a másik hellyel kínálja. Egy darabig még a pulóvere szélével játszadozik, nem is tudja mit mondhatna.
- Tudja, én még sosem... mármint ezelőtt még nem voltam... szóval nem igazán tudom hogy kell az ilyeneket elkezdeni, meg mi alapján kell fizetnem, meg, meg... - idegességében belepirulva motyog és fel sem mer nézni a doktornőre. Mégis hogy beszéljen a saját gondjairól egy ilyen szép nőnek, akinek nyilván a tökéletes külsejével tökéletes élete is van? Ha kézhez kapja a teát, még melegében gyorsan bele is kortyol, amitől a nyelvét is leforrázza, így méginkább elmegy a kedve a beszélgetéstől, de ha már itt van, nem fogja tudni azzal kivágni magát, hogy "köszönömszépen, megyek is". Csészéje tartalmát figyelve fájlalja szájában nyelvét, nem lesz vele könnyű dolga Zójának, az biztos.

A gyönyörű nő elsuhan megcsinálni a teát, majd hamarosan visszatér, de Vikonak sajnos nincs elég ideje a szökési terven gondolkoznia. Ezt a hölgyet látta a tanári asztalnál, és bár nem jár be olyan gyakran így az iskolába, sejti hogy kollegina, úgyhogy nem úszná meg ilyen könnyen. Aztán Zója visszatér egy csésze ep... ep...
- Jaj, ugyan. Köszönömszépen. - Motyogja-hadarja belepirulva és elveszi az isteni nedűt, majd úgy ahogy van, sebtiben meg is égeti vele a nyelvét. Ez sok szempontból nem volt számára szerencsés, így nem fogja tudni a továbbiakban rendesen kiélvezni az eper ízét. Amíg a nő beszél, ő még mindig nem mer rá felpillantani, addig elhúzza az időt azzal, hogy citromlevet és cukrot pakol a forró italba. Ő nagyon jól tudja milyen problémával jött ide, dehát ennek csak úgy egy vadidegen előtt nem állhat neki kibeszélni, nem is tudja hogyan fogjon bele. Mégjobban belevörösödik, mikor Zója a bolondságot említi. Ennyire átlátszó lenne, hogy most hogy is érzi magát? Ültében fészkelődni kezd, aztán bizonytalanul bólint, hogy tegeződhetnek, de továbbra sem mer a másikra nézni, inkább a falon lévő festményen, vagy a polcokon sorakozó könyveken vezeti le a figyelmét.
- Én... az a helyzet, hogy tudom miért jöttem ide, csakhát... nem olyan könnyű erről beszélni.
~ Ugyan már Viko, Eridonos voltál, végigküzdötted csapatkapitánként meg terelőként az éveidet, kimentél a totál ismeretlenbe, a semmiből létrehoztad a saját üzleted és a saját seprűmárkád és most betojsz ha beszélni kell a magánéletedről? ~
Nagy levegőt vesz, összeszedi a bátorságát és belepillant Zója szemeibe.
- Itt vagyok lassan 24 évesen és sose volt hosszú, normális kapcsolatom, pedig nem én váltogattam le a fiúkat! - na jó, ez talán így elsőre sok lehetett, zavarba jött hogy máris kinyögte a dolgot és újra inkább másfelé néz gyorsan, ezesetben bele a csészéjébe. A kiskanállal finoman kocogtatja keverés címszóval az oldalát, belül pedig magát szidja, amiért idejött. Senki sem fogja megoldani a problémáit, nem is érti mit képzelt.

A nő biztosítja róla, hogy ebből a szobából semmi nem kerül ki, Viko pedig a pillanat hevében rá is zúdítja a problémáját a pszichológusra. Persze az alapján, amit Zója mond, mindenki így gondolná, hogy ő túl hamar esett kétségben, de Eperlány szívét nem is feltétlenül az egyedüllét tudata aggasztja, hanemhogy örök életében így maradhat.
- Ez nem ilyen egyszerű... - motyog Viko, majd egy röpke sóhaj után folytatja - alapjáraton nem lennék kétségbeesve, hiszen tudom hogy fiatal vagyok még, a dédnagymamám 70 évesen is szült, szóval nem ez a gond. Nem is tudnám magam elképzelni most egy pici gyerekkel, vezetem itt a boltomat, most fog megnyílni egy Budanekeresden is, plusz elvállaltam a tanítást... és így is gyerekekkel vagyok körülvéve, nem ez hiányzik. Meg nem is tudom... persze, egy társ mindenképp jól jönne, csakhát.. amíg idejártam, összesen három fiúm volt. Az első, hát az csak egy röpke diákszeszély volt, a második volt az első igazi nagy szerelem, a harmadik meg... ő el is jegyzett. De röviddel azután, hogy járni kezdtünk, nyomtalanul eltűntek. Még Adam is. Ő volt aki eljegyzett. - siet gyorsan magyarázatot adni, hiszen neveket így külön nem említett. Kis szünetet tart, belekortyol a teájába, aztán újra folytatja.
- A családjuk mind engem kezdtek el hibáztatni, kaptam fenyegető rivallókat is, mert én láttam őket utoljára, pedig megesküszöm mindenre ami szent, semmit sem tettem velük! Bizonyíték híján vádat sem emeltek ellenem, pláne mivel akkortájt még kiskorú voltam, elképzelni se tudták a hatóságok, hogy egy magamfajta gyerek hogy is lenne képes nyomtalanul eltüntetni őket. Aztán jött ugye Adam. Ő sokszor távol volt, mindig péppé verve jött vissza, és élvezte hogy én ápolgatom. Aztán neki is nyoma veszett. - ajkai megremegnek az elmondottaktól, szörnyű időszak volt az, hiszen addigra már nagykorúvá vált és nem védhette meg őt senki. Eltűnt McGiffin, a család folyton fenyegette, az aurorok a nyakára jártak, csoda hogy nem kattant akkor meg.
- Mintha meg lennék átkozva. - ezt tartotta eddig is, anyja halála óta mintha csak neki lennének a családban magánéleti kudarcai - de neki nagyon.
- Az iskola után kimentem Japánba, és nem is akartam ott senkire úgy nézni. Lekötött a munkám, meghogy a saját vállalkozásomba belefoghassak. Visszajöttem, és kábé rögtön, óhatatlanul belehabarodtam egy itteni végzősbe. - sejti, hogy Zója most hogy nézhet rá, ő maga sem tartotta helyesnek ezt a korkülönbséget, ezért nem is mer felpillantani a gyönyörűségre. Kortyol még egyet az eddigre már kihűlt teába. Talán a másikat már érdekli a történet befejezése, de ez a dolog még annyira friss, hogy Viko nem szívesen beszél róla, ezért inkább csak gyorsan a lényeget mondja el.
- ... aki feleségül vette nemrég a legjobb barátnőjét.
Készpont, itt a szomorú mese vége.

Bizony az ő családja aranyvérű a jobbik fajtából. Bár szerencsére már egy pár évszázada felhagytak a belső házasságokkal, akadnak még érdekességek, mint például ez a bizonyos dédnagymama. Hogy ez valóban igaz, vagy csak egy legenda, azt már nem tudja, mindenesetre jó ápolni a hagyományokat. Mármint a szájhagyományokat. Zója kérdésére csöndben biccent. Bizony, mindenki eltűnt, csoda így? Ezt majd a pszichológus asszony úgyis megmondja. Végigmond mindent amit csak képes, a nő újabb kérdésére pedig hevesen megrázza a fejét, de amíg a családon belüli erőszakról beszél, ő még a levegővételével sem tudja megszakítani a doktornőt, hiába kezdene bele a tiltakozásba.
- Dehogyis! Mindig balhézott valakivel. Amikor megismertem, akkor is épp verekedésből jött ki. de nem hiszem, hogy az a fiú tett volna vele valamit, a hírek szerint már meghalt. - és a többiekre sem gyanakszik, mert bár Adam maga volt az aki mindig kereste a bajt, sosem keveredett volna a bunyón kívül nagyobba. Ennyi esze azért volt. A fiú gondolatára észre sem veszi, hogy a gyűrűje helyét masszírozza.
- A családja pedig nagyon aranyos volt. Ameddig persze... - elhallgat, aztán csak kis idő múlva folytatja, de addigra már a teája is kihűlt. Mesél Yarról, meghogy elvette Katit, persze neveket nem említ, mert utóbbi ráadásul most már tanárként itt dolgozik.
- Összefutottunk, beszélgettünk, elvoltunk, kinézetre nem mondaná az ember annyira fiatalnak. Nem volt köztünk annyira sok év sem. Meg nem voltunk ám úgy együtt! - kiállt fel riadtan, aztán gyorsan a szájához emeli a kezét, hiszen túl hangos volt. Lesütve a szemeit piszkálja a kihűlt ital maradékát.
- Nehogy azt hidd, hogy én ilyen vagyok. Itt se akartam ránézni egy fiúra se, csak... így jött össze. Kviddicsezik, elég komolyan, és volt közös témánk. - motyogja a nő, aztán kiszürcsöli az utolsó pár cseppet is.
- Katával a legjobb barátok voltak, aztán több is lett köztük. - észre sem veszi, hogy most már említette újdonsült kolleginája nevét, csupán próbálja tettetni, hogy már nem bántja a dolog. Megvonja a vállát, hogy ezt még alá is támassza, de nem néz fel Zójára. Gyerünk Viko, ne most csukoljon el a hangod! Lopva azért megpróbál felpillantani, hátha elkap valamit a másik arcmimikáiból, amiből következtethet arra, mire is gondol. De ha ez nem lenne elég, inkább halkan hangot is ad.
- Szóóóóval...?

Tanulmányi kirándulás
Budanekeresd
December 6.

Thaihasy tanerő sietősen sürgeti a szakkörös diákocskákat, hogy szaporázzák meg lépteiket. Ármin már biztosan ott várja őket az óra alatt, Viko pedig nagyon nem szeret késni, dehát nem számolt azzal, hogy ennyi embert kell összeszednie. Kipirosodott orrát igyekszik belebújtatni a sáljába, a havazást igazán nem számította bele az utazásba. Ő halad elől, a többiek mögötte, időnként hátrapillant, hogy mindenki megvan-e (közben eszébe sem jut, hogy így bárminek nekimehet), aztán vissza is fordul és picit rágyorsít. Kék utazótalárban van, a szép kék süvegével, mint ahogy egy igazi aranyvérű hagyományokat tisztelő tanárnőnek kell. Tanárnő. Brr, ez még mindig fura. Annyira szép most ez a kis város, be van borítva hóval, és a boltok kirakataiból melegen mosolyog ki az ünnepi díszítés és világítás. Hatodika ma, a mugliknál és náluk is ma jön a nagy szakállú bácsi, aki behoppanálva a gyerekek szobájába ajándékkal halmozza el a kicsiket. Meg a nagyokat is.
- Már mindjárt ott vagyunk, ne aggódjatok. - leheli hátra, mikor ismét a diákok felé fordul.


//A szálazásra kérlek titeket, hogy figyeljetek oda! A másik, hogy ne írjatok kisregényt, elég most kb annyi, mint amennyit én írtam, hogy haladjunk, mert sokan vagyunk. Kérem a Prefektusokat, vegyék ezt figyelembe és ne szidják meg ezért a szakköröseimet. Az első körből Ármin kimarad, a következőre már velünk lesz ő is.//

Hétköznap este van, ilyenkor a diákság már odafent készülődik a lefekvéshez, a bolt is zárva, csak néhány magát nagyon felnőttnek képzelő mestertanonc leledzik idelent... no meg Viko. Nemsokára nyitásra készen áll a boltja Budanekeresden, és amíg nem itt tanít vagy felügyeli a kiszolgálást, addig ott rendezkedik, készen kell lenniük még karácsony előtt, különben a nagyobb boltok elorozzák az összes vevőt. Az ide-oda utazása persze nem olyan könnyű, hoppanálni nem tud, kénytelen a kandallókon keresztül közlekedni, mint a Télapó. Csak rajta most más színű ruha van. Ropog a csizmája alatt a hó, ő pedig teljesen át van fagyva. Nincs kedve még hazamenni, egyedül ülni a konyhában vagy a nappaliban és sajnálkozni az élet dolgain, ezúttal kicsit jobb kedvel szeretne bebújni a takaró alá. Már ki is gondolja nagy bátran, hogy ő ma este fog egy finomat inni a csárdában és nosztalgiázni a diákévein, úgyhogy tovább lépéseit izgatottabban veszi szaporábbra. Egyedül kortyolgatni ugyan nem egy jó dolog, de addig is emberek között lesz. Mikor az ivó elé ér, még észre sem veszi a változásokat, aztán belöki finoman a csárda bejáratát és a benti légkörtől kicsit összehúzza magán kék utazótalárját. Régen járt itt, kicsit túl régen, akkoriban ez a hely még koszos volt és alig lehetett levegőt kapni... most meg túl tiszta ahhoz képest. Ez fura. Megszeppenve lép beljebb, próbálja kikerülni a méregető pillantásokat, egyenesen a pulthoz siet. Ott leül, és motyogva-hadarva eldarálja, hogy egy korsó vajsört szeretne, sok habbal és egy kis fahéjjal a tetején. Érzi, ahogy olvad le válláról a hó, és miközben vár a kiszolgálásra, átfagyott ujjaid dörzsölgeti. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet ide jönni csak úgy, egyedül.

A pult másik oldalán épp egy helyes csapos tölti ki kívánságát, ám Viko inkább mégjobban meghúzza magát a talárja alatt és nem néz a másik szemeibe. Biccent a fahéjra, aztán kotorászni is kezd belső zsebében az erszénye után, merthogy sose szokta megváratni fogyasztás utánra a fizetéssel a vendéglátósokat. Ő is hasonló munkakörben dolgozik, biztosabb előre megkapni a pénzt. Amikor megkapja a korsót, a fahéjból kirajzolódó mosolygós fejtől ő is rögtön elmosolyodik, lesüti tekintetét. Vajon mióta ilyen baráti a kiszolgálás a csárdában? Még itt dolgozhat az az egy szem fogú, száz fölötti csapos aki köpéssel szokta fertőtleníteni a poharakat?
- Köszönöm. - még mielőtt belekortyolna a habokba, felkapja a fejét, ujjai között a sarlókat szorongatva. - Mennyivel tartozom?
Miután fizet - merthogy naná, ő fizető vendég -, habozás nélkül beleveti magát a meleg nedűbe, ám ekkor kérdezi is a férfi, hogy milyen zenét szeretne. Zenét? Ő? Megszeppenésébe szinte belefullad, aztán mikor eszébe jut lenyelni a kortyot, fél perc múlva már elfúló hangon, de beszélhető állapotba kerül.
- Izé... én nem tudom. Válasszon valamit ön. - nem is érti, miért épp tőle kérdezte ezt a pasas, elvégre ha már ürül is ez a kóceráj, azért még vannak itt rajta kívül. Bár így végignézve az alakokon, kezdi érteni, talán ő itt az, akinek egy látható hege sincs. Visszatér a vajsöréhez, no meg az isteni finom fahéjhoz a tetején, ami mostanra összemaszatolódott a habbal. Kár érte, szép volt az a mosolygó arcocska.

Sietve kezébe kapkodja a vajsör árát, aztán pislog egy párat a meghívásra. Mondjuk hideg van, utolsó vendég... végülis miért ne? Csak a fejébe ne szálljon, nem szokott ennyit se inni. A csapos úrfi eztán berak valami számára ismeretlen dallamot, aztán elkezdi leszedni az asztalokat. Viko időnként odapillant, mit is művel ez az ember a zenére, aztán visszatér a korsójához egy elsunnyogott mosollyal. Igen, határozottan változott ez a hely azóta, mióta legutoljára járt itt. Átfut az agyán, hogy megissza ezt a korsót, aztán inkább le is lép, nem él a meghívással, ám ekkor beér mellé a férfi, hogy a zenéről kérdezzen. A fiatal nőt eléggé meglepi ez a közvetlenség, de betudja munkahelyi ártalomnak, vagy munkaköri kötelességnek.
- Nem rossz... - Motyogja a nedűbe, inkább nem mond semmi rosszat arra, amit nem ismer, pláne mert nem akarja megbántani ezt az első látásra szimpatikus embert. Körbepillant, aztán zavartan visszanéz a pasasra.
- Én jöttem ilyen későn, vagy tényleg ennyire kihalt lett a csárda mostanság? - mosolyodik el zavartan, hiszen lassacskán már csak ketten fognak itt maradni. Arca időközben kipirult ettől a csöpp mennyiségtől is, de lassan elfogy az első kör. Érzi, hogy meg kéne köszönnie és lassan lelépnie, de valami azt súgja neki, hogy maradnia kéne. De most elég furán jönne ki, ha levenné az utazótalárját, miután megitta az első korsót. Hiszen ő nem olyan, aki éjjelente kezdi így az életét!
- Van esetleg valami... ismertebb szám is a gramofonon? - puhatolózik halkan és próbálja leplezni a mosolyát. Viko, mégis mi ütött beléd, mi volt az italodban?

Nem tudja megállni kuncogás nélkül a férfi zenei ízlését. Ezt az előadót ismeri ugyan, habár nem mai darabok. Kacarászva bólogat, hogy persze, ez a szám tökéletes lesz, aztán az ismeretlen zene helyett felcsendül a jól ismert muzsika. Mosolyogva biccenti fejét ide-oda a ritmusra, no meg tátogva mondja rá a refrént is.
- Inkább elhagytam, mert nem mondhattam a szemedbe, ó a szemedbe, hogy a seprűdet mert sáros volt kidobtam a szemétbe, ó a szemétbe...
- Óha. - kapja fel a fejét és körbenéz az egyre jobban kihaló ivóban. -Akkor most lesz a műszak vége?
Maga sem érti mit csinál pontosan, de most igazán jó érzés viccelődni ezzel a jóképű férfival, holott megfogadta, hogy az üzleten és a tanításon kívül nem fog innentől szóba állni eggyel sem. Úgy látszik a csapos is megengedheti magának, hogy fogyasszon, merthogy a másik fél leül vele szemben egy pohár számára ismeretlen löttyel.
- Mondjuk úgy, hogy nem ilyen körökben mozgok. - Vonja meg a vállát mosolyogva, de nem néz fel a férfi szemeibe, helyette inkább a korsójában megmaradt vajsört vizslatja. Nem, csak azért sem fogja elmondani ennek az alaknak, hogy amúgy itt lakik egy-két utcával arrébb, és csak azért nem jött be, mert egy kicsit tart az ide betévedő alakoktól. Beleharap alsó ajkába, vajon tényleg éljen-e a következő kör lehetőségével, aztán közelebb löki a korsót és lesütve szemeit megszólal.
- Ugyanezt. - nem fog itt holmi ismeretleneket kiinni a vagyonukból, és különben is, nem azért jött hogy nőhöz illetlenül távozzon.

Amikor idejárt, mindig messzire elkerülte az Átriumot, mert amíg diáktársai a hangulata miatt jöttek ide elbújni valahova, addig Viko valahányszor elsétált itt, belebotlott egy tanárba. A következménye pedig mindig az volt, hogy vagy büntetőfeladatot, vagy "ha már itt van a kisasszony, segíthetne nekem" monológot, vagy egyéb számára az aktuális pillanatban nem hiányzó terheket róttak a nyakába. A tanítás részben móka és kacagást, másrészt ez a rengeteg papírmunka kikészíti, még a boltban sem kell ennyi mindent összesíteni.  Mióta Keiko elment - ki tudja miért, mert üzenetet sem hagyott -, az üzletben is megszaporodtak a dolgok. Gergőt be kellett állítani Leonie mellé, így a sok raktári munka is leginkább rá marad, gyorsan kell keresnie egy harmadik embert mert szükség van a segítségre. És csak, hogy a hab tetejére kerüljön még egy szem eper is, persze, hogy őt találta be Portnipper igazgató úr a legutóbb, mikor be kellett jönnie a kastélyba, hogy szóljon a többi kollégának. Ez az ő formája.
A fiatal tanerő egy halom pergamenköteggel kezében siet a tanári szobába, a kék talárjában és süvegében. Szereti a hagyományos dolgokat, aranyvérű csonka családja erre tanította annak idején is, és ha már egyszer itt tanít, hát mutasson is példát. Lépteit egyre inkább szaporázza, kivételesen nem akar elkésni, merthát ez az első értekezlete és jóformán fogalma sincs, hogy mit is kéne mondania, ezért is hozott ennyi pergament a diákok teljesítéséről, a tananyaga menetéről, és minden egyébről, amiről úgy gondolta, kellhet. Soha ennél jobban nem készült még fel, még diákkorában sem. Ahogy belép a délutáni fényben úszó Átriumba, majdnem elbotlik hosszú talárjában, de mit sem törődve a kis incidenssel, amint visszanyeri egyensúlyát iparkodik tovább, az ajtó felé. Zavarában biccent és köhécselve köszön a mellette elhaladó tanulóknak, egészen addig, amíg el nem éri a kívánt helyiség bejáratát. Ott mielőtt azt ki tudná nyitni, az álla alá szorítja a kötegeket, hogy egyáltalán lenyomhassa a kilincset. A zár enged, a pergamenek potyognak.
- Ajjjj... - motyogja elég hallhatóan, ám mielőtt bárki észrevehetné próbálja gyorsan összekapkodni a padló heverő irományokat, nagyon reménykedve abban, hogy ő volt az első, illetve nem akar most azonnal bejönni ide senki.

Értekezlet
Kicsit Markovits professzor

Nem telik bele sok időbe, az ügyetlen mozdulatsora után a pergamenek felreppennek a legközelebbi asztalra, szépen, sorban. Viko elvörösödött fejjel biccent a kollégának, aki besegített neki, majd leszegett tekintettel kapja fel őket és siet a saját helyére. Amint lepakolja a halmot, leül ő is és inkább nem néz fel az érkezőkre. Még egy ilyen kellemetlen helyzetet... nem gyakran jár ide a tanáriba, az asztalában sincs túl sok minden, mert leginkább a boltban dolgozik. Azért óvatosan kinyitja a fiókját, - hogy ne okozzon mégnagyobb feltűnés -, s szemei felcsillannak az ottfelejtett édességektől. Van itt hangulatcukor, kedvenc szelet, meg egyszerű, bontatlan epres csokoládé... Legalább a kedve jobb lesz. Gyorsan végigméri a termet és a jelenlévőket, hogy senki sem figyeli-e őt, aztán amilyen halkan csak tudja, kibontja az epres csokit és tör belőle egy darabot. Ekkor érkezik a kérdés Markovits professzortól, miszerint van-e valakinek felesleges jegyzetelője.
- Nekem szerintem van plusz pergamenem. - visszarakja a kezében melengetett édességet és az asztalán lévő papírhalomban kezd kutakodni egy üres után. Talál is egy épet, és át is nyújtja a tőle nem messze ülő kollégának, amit persze nem vett észre, hogy csokis ujjai egy kis nyomot hagytak az oldalon, ez pedig még most sem tűnik fel neki. Dolga végeztével visszatér a bűnözéshez, s a finom falatot immáron a szájában tudja. Csak elfog telni valahogy ez a pár óra, jó lenne mihamarabb túl lenni rajta. Most veszi csak észre, hogy az az angolul beszélő tanár is eljött, hát... nem a legnemesebb öltözékben. Akkor legalább a helytelen tört angoltudásával is meg tudta értetni az értekezletet a hirdetmények között. Kicsit megnyugodva sóhajt egyet, aztán vesz még egy kocka csokoládét.

Valentin nap

Maszk, ruha

Az életben nem gondolta volna, hogy ő valaha ilyesmire adja a fejét. Pláne, hogy már a tanársággal is példát kéne mutatnia, ez így nagyon nincs rendjén. Elvörösödött arca a maszk mögött nem látszik, ujjait pedig tördeli a szép új fekete ruhájában. Száját harapdálva érkezik az elsők között a kastélyban lévő udvarra, kétségbeesetten pislog ide-oda, hogy nem látja-e az ismeretlen párját ma estére. És ha nem jön el? Ha időközben meggondolta magát? Vagy ha egyszerűen meglátja őt és visszafordul, vagy leveszi a maszkját?
~ Higgadj már le, hiszen még nincs is itt annyi ember. ~ - nagy levegőt vesz, kifúj. Így igaz, alig vannak még itt, nem szabadna, hogy ilyen butaságokon törje a fejét. Bár szó mi szó, elég kellemetlen lenne, ha a sok párocska között hoppon maradna... akkor kénytelen lenne hátraarcba vágnia magát és hazabattyogni, hogy kisírhassa magát a nővérének.
~ Rossz ötlet volt, rossz ötlet volt... ~ - Amint viszont alaposabban körülnéz, elhallgat minden háborgó gondolata és eltátott szájjal csodálja a díszítést. Ejha! A DÖK-ösök aztán kitettek magukért, ezt el kell ismernie. Így meg most még jobban nyomasztja, hogy mi van, hogyha nem jön el a párja... vagy ha az illető diák. Megtorpan. Na nem, azért arra csak figyeltek a szervezők... Szereznie kell valamilyen italt. Még a szörp is jöhet, de ahogy látja, csak asztalok vannak, valami nagy puncsos kirakodóvásár sehol. Jó, akkor valami süteményt, amivel megtöltheti a száját, hogy addig is ne magán rágódjon. De semmi, ezen az elegáns helyen most pincérek fogják kiszolgálni az idelátogatókat. Ajkát idegesen harapdálva inkább beáll az egyik szépen feldíszített fa alá, hogy onnan figyelje az érkezőket.

Valentin nap, Wolgi

Maszk, ruha

Egyik lábáról a másikra dülöngél, közben érkeznek az emberek, jönnek az álarcosok is, de sehol az, aki esetleg az ő párja lehetne. Megkéri időközben az egyik pincért, hogy hozzon valamit, akármit amit megihat, addig is figyeli az érkezőket. Enyhén szólva érzi magát kellemetlenebbül, sok itt a diák, sehol egy tanár rajta kívül, csak ő volt ilyen kis lelkes a tanári karból... Végül a pincér hoz egy elxíres üccsit, Viko kérdőn pillant az illetőre. Na de hogy őt is diáknak nézték egy ilyen fiataloknak való itallal! Jó, semmi gond, megköszöni és mohón bele is kortyol az üdítőbe, meg se várja amíg valamelyik jégkockába zárt bájital kiolvadna. Bele se mer gondolni, hogy mik lehetnek ezek a rózsaszín és piros löttyök lefagyasztva. Észre se vette, de egy magas, szőke fiú lépett addig hozzá egy ezüst színű álarcban, ő meg a meglepetéstől majdnem belefullad a limonádéba. A szerencsétlen eset végül csak egy kis foltot hagy a fekete ruháján, ő meg nem győz elnézést kérni a sráctól. Tán mégiscsak egy diákot kapott? Nem tudja megítélni, hiszen ilyen magassággal bárki lehet.
- Szia... persze, öm, igen... - nagy zavarában hirtelen el is felejtette, hová tette azt a lakatot, de végül csak megtalálja fél kézzel a kis retiküljében. Bár úgy sejti a két maszk színe sem passzol, azért elvörösödve tartja Wolgi felé a lakatját.

Valentin nap

Maszk, ruha

Valóban, amíg a magas, szőke fiú bele próbálja erőltetni a lakatjába a kulcsot, elég zavarba ejtő, kínos pillanatokat szül. Viko félrepillant, a feje csak úgy ég, de a zár nem nyílik. Wolgi ezek után gyorsan le is lécel, a fiatal nő pedig ott marad egyedül, a pár bájitallal kiolvadt üdítőjével. Az üvegpohárban azóta a limonádé már beszíneződött pinkre, ő pedig újból belekortyol és kezével próbálja letörölgetni hűs nedűt ruhájáról. Ez hiányzott. Sehol az ő párja, és még le is itta magát. Inkább elmegy ő is az egyik pincérhez és kér egy pár aprósüteményt, amíg vár meg előveszi a pálcáját és pár mozdulatot téve vele, eltünteti az éktelenül sötét foltot. Na, így már máris másabb. A süti még nem jön, úgyhogy újabb korty következik. Szájában szétárad a tömény málna és levendula bódító íze, eltartja magától a poharat, és lecsukott szemmel koncentrál amíg visszaszerzi saját ízlelőbimbóit. Túl édes ez a valami, és sehol benne egy eper. Úgy dönt, megvárja még a süteményt, befalja, vár még tíz percet és lelép, az lesz úgy a legjobb mindenkinek. Amikor megérkezik a pincér, sebtiben kikapja a tálcájáról a kis tányért és kínost mosollyal az arcán ül le a legközelebbi sok fős asztalhoz, hogy ott tömje magába az édességet. Talán ezért nem kell ő már senkinek, diákkora óta sokat felszedett, többet nassol és kevesebbet sportol... A gondolatra megakad szájában a falat, majd pár pillanat múlva morcosan öblíti le a bájitalos löttyel.

Valentin nap

Maszk, ruha

Meg se nézi, milyen szépen lett kipingálva a szív alakú sütemény, azt viszont elégedetten állapítja meg, hogy eperlekvárral ízesítették. Végre valami... hazai? Hát, olyasmi. Ettől egy kicsit lenyugszik, bár még ugyanúgy küldi a morzsák után a színes löttyöt. Kezdi a dolgot egyre kilátástalanabbnak érezni, fejét lehajtja az asztal lapjára, és hangosan felsóhajt. Miért kellett ma felkelnie? Szombat van, talált új munkaerőt a boltba, nyugodtan maradhatott volna még lustálkodni az ágyban...
~ "Ejnye húzottszemű, pont ettől rakódtak rá a kilók." ~ - felkapja a fejét és ijedten körbenéz. Nem, csak a fejében kísérti Algood, nem a valóságban, nyugi, nyugi... Visszapillant az asztalra, de egy kisebb csoport most akar ott helyet foglalni, és kéne az a szék is, amin ő ül... Lebiggyesztett szájjal áll fel és sétál odébb. Micsoda diákok. Ha nem inkognitóban lenne itt, mindenkit elküldene büntetőmunkára sepregetni, bizony... Újabb sóhaj, lehörpinti az utolsó pár kortyot is és már éppen induláshoz készülődne, amikor oldalba bökik. Meglepetten pillant a férfiúra, akin egy hasonló maszk van, mint rajta, csak tollak nélkül. Döbbenten elveszi az italt, aztán maga elé nézve nyel egyet, majd visszafordul kicsit idegesen.
- Ööö köszönöm. - egyebet sem tud kinyögni, bármi is ez a valami, ebből is egy nagyot kortyol, végül mikor beszédképes állapotba kerül, kezet nyújt az idegennek. Néhány másodpercig habozik, hiszen ez most egy viszonylag anonim dolog lenne.
- Eperlány. És te, ki vagy? - mosolyt erőltet az arcára, újból megbánja, hogy ma kikelt a pihe-puha ágyikójából.

Valentin nap, Chuck

Maszk, ruha

Nem kifejezetten társat keresni jött el erre az izére, inkább csak be akarja magának bizonyítani, hogy igenis, vonzódnak még hozzá férfiak... legalább egy kicsit... mindenesetre ezt a dolgot Zójával úgy is meg kell majd beszélnie, addig is, itt van és a maszkos párja is megérkezett. Zavartan iszogat a neki hozott koktélból, de minden egyes kortynál másképp kezdi érezni magát. Mintha kicsit... felszabadultabb lenne. Kicsit fél, hogy esetleg mást is belekevertek ebbe a löttybe, de csak nem, hiszen ez a diákok bulija... A bemutatkozásra egy kicsit csodálkozva billenti meg fejét, aztán elmosolyodik. Vagy kevés a önbizalma a srácnak, vagy a szépséget keresi maga mellé. Ezen nem igazán tud többet gondolkodni, mert a tetovált úriember lovagias módon vissza is akarja szerezni a tőle jogtalanul elvett ülőhelyét.
- Ne, nem kell, tényleg... - szabadkozik, mert jobb neki itt most állni, mint egy több főre megterített asztalnál ücsörögni, de az események csak úgy megtörténnek, a szörnyeteg már el is üldözi a srácokat, Viko pedig zavart mosollyal az arcán foglal helyet. Mert volna csak ennek az embernek nemet mondani, a végén még ő is kikapta volna azt a hangnemet, amit a diákok. Kiissza az utolsó kortyokat is és jókedvében int a pincérnek, hogy hozzon még valamit. Kicsit felszabadultabban pillant partnerére, ő meg megvonja a vállát a kérdésre.
- Unatkozott. És ma a bol... vagyis a munkahelyemen átvállalták a műszakomat. - kegyes hazugságok, ő osztja a beosztásokat tulajdonosként és boltvezetőként, lett volna csak más beleszólása Gergőéknek...
- És a szörnyeteg ilyenkor jön ki a búvóhelyéről diákokat rémisztgetni? - kérdezi kuncogva, hangjából érződik, hogy inkább csak incselkedni próbál, abszolút nem rosszindulatúan piszkálódni.

- belváros, valahol a nyugati közelében, vizsgaidőszakos hétvége

Ruha

A bogolyfalvai vonat ebben a percben érkezik be a nyugati pályaudvar elrejtett vágányába, Viko pedig enyhe gyomorgörccsel száll le a vagonból. Nem igazán szereti Budapestet, a legutóbb is ellopták a táskáját, ő meg csak hebegett-habogott a tolvaj után. Pálca használata nélkül nem sokat tehet a muglik között és még öltözködni se igazán. A mágusok divatja manapság egyre inkább közelít a muglikéhoz a fiatal generáció miatt, de ő aranyvérű révén gyerekkora óta őrzi a hagyományokat, az iskolában is kék talárjába megy be, ha tanítani kell, így egy kicsit meg van lőve, vajon mennyire fogják kinézni a varázslatanok az utcákon. Mindenesetre egy jó erős epres szettel lépett ki az otthonából, és mivel még mindig nem állhat neki a hoppanálási tanfolyamnak, kénytelen vonattal járni-kelni.
Kicsit idegesen igyekszik ki a pályaudvar forgatagából, páran meg is nézik a majdnem teljesen pirosba öltözött fiatal, húzott szemű nőt, de a muglik közönyösségéhez nem sok fogható, mennek is tovább, hogy űzzék a saját kis mókuskereküket. Van még egy kis ideje, még mielőtt továbbmenne a budanekeresdi boltjába, addig szét szeretne nézni egy kicsit a városban. Akármilyen aggályai is vannak az itteni emberekkel szemben, viccesnek tartja a muglikat és az apró gondjaikat, jókat szokott mulatni rajtuk, úgyhogy hátha egy kicsit megváltozik a véleménye a múltkori balhé óta. Füle mögé tűr egy tincset és a körút felé veszi az irányt. Nem sokat ért a forintféle pénzekhez, de azt azért tudja, hogy drága itt a közlekedés, majd ráér akkor költeni rá, mikor a hév felé veszi az irányt. Addig meg legalább sétál egy jót. Táskáját ezúttal alaposan magához szorítva lép ki a koszos utcára, verekedi át magát a villamoshoz igyekvő embertömegen és fellélegezve halad tovább az (oktogon) egyik irányba, csak úgy véletlenszerűen. Ámulva megy el a különböző éttermek, hotelek, boltok és kirakatok előtt, néha meg-meg perdül a tengelye körül, hogy forogva is jól megnézhesse magának ezt a hatalmas várost, aztán ugyanilyen lendülettel és halvány mosollyal megy is tovább az utcán.

- belváros, valahol a nyugati közelében, vizsgaidőszakos hétvége

Az egyik kávézó csábítóan próbálja őt egy nagy, epres finomságra invitálni, de legnagyobb bánatára nincs nála mugli pénz, csak éppen Budanekeresdre valónyi. Nagyot sóhajtva megy tovább a rengeteg ember között, mikor valaki megböki az oldalát, ő meg a váratlan érintéstől felsikkant és egyből lendíti a tenyerét, nehogy megint ellopják a táskáját. Amikor viszont a kolléga arcát felismeri, még idejében állítja meg a kezét, így az szerencsére nem ér célba. Picit megremegnek ajkai a hirtelen jött ijedtségtől, aztán elmosolyodik és bocsánatot kér.
- Hű, szia, ne haragudj... izé, reflex. Jaj hát én őő... Budanekeresden lesz majd dolgom, de csak nemrég jöttem fel pestre és még van időm. De te? Itt? - igen, még csak most fogja fel, hogy gyakorlatilag ebben a hatalmas városban, a sok ember között ők itt ketten összefutottak és a kolléga még ki is szúrta őt. Mondjuk igen, elég feltűnően pirosban van, dehát izé... ez náluk, a mágusvilágban nem is lenne olyan feltűnő. Csak a muglik öltözködnek ilyen szürkén és borongósan.
- Hogy éttermet? Fogalmam sincs, én nem szoktam errefelé járni... éééés a muglik között amúgy se nagyon ismerem ki magam. - a mondat második felét halkabban mondom, nem akarom mindenki előtt mégjobban felhívni magamra a figyelmet. Meg aztán, nem akarom magam annyira leégetni a professzor előtt olyan hülye kérdésekkel, hogy mit is esznek a muglik, úgyhogy inkább csak körbenéz.
- Ööööö nem tudom, talán valahol amúgy is ki van írva, hogy étterem. - gratuláljunk együtt Vikonak és a fantasztikus logikájának. Jár a taps!