36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nemes L. Izabella összes RPG hozzászólása (323 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 ... 10 11 » Le
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 28. 20:37 Ugrás a poszthoz

Lunu

Luna röviden mesélt, amit kicsit bántam, hiszen tudtam, hogy egyszer majd nekem is mesélnem kell. Mielőtt megkérdezhette volna az én életemet, előtte javasoltam, hogy menjünk ki a bagolyházból. A szabadban sokkal jobban éreztem magam. Nem tudom miéért, de én soha nem voltam az a négy fal között ülő típus. Mélyet szippantottam a csípős levegőből és élveztem, ahogy a szél cirógatja az arcom. Sokkal jobb - sóhajtottam. A lány becsukta az ajtót, majd csatlakozott hozzám. Megköszörültem a torkom és mesélni kezdtem.
Csak kis részletet árultam el az életemből, de ez pont elég volt. Luna közben figyelmesen hallgatta, amit mondok, legalábbis engem nézett, szóval azt feltételezem, hogy figyelt. Csak egy sajnálomot mondott, aztán újra csönd. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a többi érzékszervem vezessen.
Sajnos ez nem jött össze, mert kis híján múlt, hogy neki nem mentem egy fának. A szél még mindig az arcom körül lebzselt, de most már a hajamat piszkálta. Szét-szét fújta, majd bele az arcomba, aztán újra szét. Egy idő után már kezdett idegesíteni, de szerintem ezzel nem lehettem egyedül. A szél játékáról eszembe jutott az, hogy vajon apám mit szól a vizsgáim végéhez. Hazarendel, vagy sem? Elküld a nagymamámhoz?
Sok kérdés merült fel bennem ez ügyben, de egyiken sem gondolkoztam sokáig. Majd lesz, ahogy lesz – bólintottam alig észrevehetően, aztán a zsebembe rejtettem két csuklóm és úgy folytattam a sétát. Szerettem csendben sétálni és úgy látszott, hogy Lunát sem zavarja a szótlan járás. Ezt is szerettem benne. Nem kérdezett fölöslegesen, nem beszélt, egyszerűen csak élvezte az életét. Végül aztán még is megszólalt, ám most másfelé terelte a témát, aminek örültem, viszont egy kicsit még sétáltam volna így.
- Ó, ő nagyon jól van, köszönöm, hogy megkérdezted. Hát ma már voltunk sétálni, talán este még leviszem egy kicsit futkározni, de nem biztos. Az időjárástól függ – halvány mosolyt küldtem a lány felé, aztán az eget kezdtem el pásztázni. Egy kicsit beborult, de szerintem esni nem fog. – Egy kicsit felhős, de semmi komoly – jelentettem.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 29. 11:32 Ugrás a poszthoz

Szabó Lívia Lujza
Március 25. – délelőtt 11:20

Szerettem a tavaszt, nem hiába, hiszen akkor születtem. Most, hogy a vizsgáknak is vége lett, lassan kezdődött a szünet, amit ki kellett használni. A kérdés csak az, hogy hogyan? Emberek közé kedvem nem volt menni, a szobámban pedig úgyszintén nem volt maradásom, szóval fogtam a kabátom és leléptem a házból. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, a lábaimra hagyatkoztam és nem érdekelt, hogy merre visznek. Kanyarogtam a folyósokon, kikerültem az embereket, majd valahol a keleti szárnynál kötöttem ki.
Belestem az egyik ajtón és döbbenten láttam, hogy minden csendes. Beléptem, majd behúztam magam mögött az ajtót, de végül arra jutottam, hogy a kastély még sem jó helyszín a fejem kiszellőztetéséhez. Kiléptem hát a nyílászárón és lesiettem a lépcsőkön. Végül a bejárati csarnokban álltam meg, hogy kifújam magam, aztán megtoltam a külvilágtól elválasztó barna bejárót, aztán gyorsan kilibbentem a szabadba. Valamerre jobbra fordulhattam, mert pár perc séta után egy boltív alatt találtam magam. Átléptem alatta, és ámulva néztem körül. Középen egy szökőkút folydogált, közepén egy idős öregembert ábrázoló kőszobrot állítottak. A varázsló előre nyújtott pálcájából csordogált a tiszta folyadék, ami a szökőkút kőlapjain belül ért véget. Az egész hely megbabonázó volt, és ami a legfontosabb, egyedül voltam. A virághalmok közepette kiszemeltem magamnak egy padot, amire ráülve újabb bizsergő érzés fogott el. Az udvar, ahová érkeztem varázslatos volt – szó szerint -, így kénytelen voltam behunyni a szemem és élvezni a szél cirógatását az arcomon.
Lábaimat felhúztam, karommal megtámasztottam és figyeltem a víz csordogálását. A szempilláim egyre nehezebben tudtam fent tartani, lassan lecsukódott mind a kettő és fejem a térdemre bukott. Ez most komoly? Alszok? – megráztam a fejem és felemeltem, majd újra a vizet kezdtem el pásztázni. A szél összeborzolta a hajam és az arcomba fújta, de ezzel most nem törődtem. Túlságosan lefoglalt a virágot szemlélése, ahogy a szélgyerekek a szirmaik örül kergetőztek, párat le is téptek, amit sajnáltam, de nem tudtam ellene mit tenni. Fáradt voltam. Fáradt voltam, mert Vatta nagyon lefárasztott reggel és az edzésen is megizzasztottak minket. Kezdtem megbánni, hogy jelentkeztem a csapatba, bár újra seprűn ülni jó érzés volt.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 29. 12:13 Ugrás a poszthoz

Szabó Lívia Lujza

Így visszagondolva nem bántam meg, hogy jelentkeztem a csapatba, hiszen mióta „ideköltöztem” nem volt alkalmam lovagolni, a zongorázás pedig nem sport. Kellett valami, ami levezeti a fölösleges energiámat és így a kviddics mellett döntöttem. Kiskoromban már ültem seprűn, így egyből beleszerettem ebbe a játékba és nem volt kérdés: beszállok. Leengedtem a lábaimat és nekidőltem a pad támlájának, úgy gondolkoztam tovább. Mióta itt vagyok nem volt alkalmam megismerni az összes levitást, de ami késik, nem múlik.
Végiggondolva nem volt olyan ember, akivel közelebb kerültünk volna egymással, mindenkivel csak épp megismerkedtem. Na jó, talán Luna volt az, akivel még többet beszéltünk, de ennyi. Aztán ott volt még Albert. Szerettem hallgatni, ahogy beszélt, de vele is csak egyszer találkoztam, az is már mióta volt. Fel szerettem volna keresni, csak nem tudtam merre induljak. Az udvaron még mindig fújdogált a szél, amikor egy másik lány közeledett. Leült velem szemben és a kezében hozott újságot kezdte el olvasni. Hát, ennyi volt a magányos lét – sóhajtottam. Tudtam, hogy a lány előbb vagy utóbb ide fog jönni és beszélgetni fog velem, aminek nem örültem. Egyelőre viszont úgy tűnt, hogy nem akar idejönni, úgyhogy megnyugodva üldögéltem tovább. Kezdett melegem lenni, nem is értem miért öltöztem ennyire fel.
Elég lett volna egy póló és egy farmer, helyette magamra aggattam vagy három réteg ruhadarabot. A lány pillantását éreztem magamon, így felpillantottam és a gyanúm beigazolódott. Az idegen engem figyelt, majd pár perc múlva újra az újságjába temetkezett. Egy feketerigó pár fürdött a szökőkút vizében, amit mosolyogva figyeltem. Lenyűgöző látvány volt, ahogy a kis madarak fürgén belecsobbannak a vízbe, megrázzák magukat, amitől a tollukból ezernyi vízcsepp száll mindenfelé, majd újra felrepülnek a kőlapra. A lány mellé egy kis cinege szállt, amit gyorsan meg is etetett, majd a madár – úgy ahogy jött – hangos énekkel elszállt.
Egy kicsit furcsálltam az állat viselkedését, hiszen a madarak nem ennyire barátságosak az emberekkel. Viszont mivel a madár már elrepült, újra a rigópárt kezdtem el tanulmányozni.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 29. 13:03 Ugrás a poszthoz

Szabó Lívia Lujza

Úgy tűnt, a madarak egész jól elszórakoznak magukban, így hát nem zavartam őket. Egy újabb rigó szállt le közéjük, de ő csak a kőlapon illegette magát, a vízbe nem ment bele. A lány letette az újságot és előkotort valamit a táskájából. Eddig észre sem vettem a kis batyut, de most szembetűnően feküdt a padon. Egyre gyorsabban közeledett, majd végül megállt a szökőkút mellett és leszórta a magvakat, aztán elrendezgette őket. Nem láttam, hogy milyen alakot csinált, de nem is igazán érdekelt. A legfontosabb most az volt, hogy mikor megy már el. A rigópárból először a tojó vette észre a lehulló ételt és ő szánta rá magát, hogy ebédeljen valamit. Újra megrázta a tollait, majd kirepült a vízből és megállt az újonnan érkezett társa mellett.
Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, de semmi említésre méltó. Teljes nyugodtsággal leszálltak a földre és csipegetni kezdték az előbb leszórt ételt, mire persze a tojó párja is csatlakozott hozzájuk. A lány felém fordult és megszólalt. Halkan sóhajtottam, de nem is fogtam fel igazán, hogy mit mondott.
Biccentettem felé, ezzel reméltem, hogy végre elmegy, de úgy tűnt maradni fog. Csak ne kezdjen beszélni, csak ne kezdjen beszélni – fohászkodtam magamban. Körülnézett az udvaron, de most kivételesen nm követtem a pillantását, hiszen nekem már volt szerencsém felfedezni ezt a gyönyörű helyet. Amíg ő nézelődött én a madaraknak szenteltem minden figyelmemet. Vagyis csak próbáltam nekik szentelni. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy vajon melyik házba tartozhatott. Rajta volt ugyan a talárja, de háttal állt nekem, így nem láthattam a címerét. Miután kicsodálta magát, újra felém libbent és szólásra nyitotta a száját.
Na, ettől féltem! Viszont a címerét meg tudtam nézni, amin egy kis sárkány tündökölt. Rellon – suttogtam bele a szélbe. A lány megkérdezte, hogy hogy hívnak, amire amúgy illedelmesen válaszoltam, ám beszélgetni nagyon nem volt kedvem.
- Izabella vagyok.
Feleltem és tovább reménykedtem benne, hogy nem kezd el kíváncsiskodni, esetleg idejön. Na, akkor már tényleg elrontja a napom.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 29. 15:06 Ugrás a poszthoz

Évnyitó-Dasha

A nagyterem eléggé zsúfolt volt és köztudott tény, hogy nem szeretem a tömeget. Kicsit kellemetlenül éreztem magam az emberek között, de tudtam, hogy ilyen esemény kevés van egy évben, szóval gyakorlatilag ez tartotta bennem a lelket. Az egyetlen dolog, amivel ma foglalkoztam az a hasam volt. Telelapátoltam a tányérom minden földi jóval és nekiláttam, hogy megtöltsem végre a korgó kis türelmetlent. A lány, aki mellé leültem egy levelet tartott a kezében, majd mérgében az asztalra vágta és ő is szedett az ételből.
Nem akartam, de mégis sikerült elolvasnom egy sort belőle. Nem értettem ugyan, hogy mi volt ráírva, ugyanis nem magyarul írták, de nem zavartattam magam és tovább ettem. Egy ideig csend volt köztünk, csak a nagyterem zsongott, de ami engem zavart az nem a zaj, hanem az embertömeg volt. De ezt már mondtam. A lány épp húst kóstolgatott, én pedig valami zöldségen nyammogtam. Már tudom minek volt ilyen rossz íze.
A tányér szélére toltam az undormányt és inkább valami süti után néztem. Szépen bekajáltam süteményből, de aztán kerestem még egy kis édességet. Vattacukor keresésre indultam, ám a teremben nem volt. Esetlenül roskadtam le a székre, vagy padra, attól függ mi volt ez. A lány a könyökével felém tolta az előbb olvasott levelet, amire csodálkozva felé fordultam, majd mikor összeért a tekintetünk felkapta a levelet és rám mosolygott. Bocsánatot kért, mire én halkan megszólaltam.
- Ugyan, nincs miért.
De tényleg. Nem tudom miért kért bocsánatot, hiszen nem tett se ő, se én semmi rosszat. Ez az évnyitó egy kicsit felszabadított, kezdtem magam jobban érezni, de a fejem még mindig szörnyen hasogatott. Attól a perctől kezdve, ahogy beléptem a terembe, a fejemre mintha ólmot tettek volna. Szédültem, hányingerem volt, rázott a hideg, csak abban reménykedtem, hogy ne legyek rosszul. Nem tett volna jót sem a lánynak, sem a bálnak az, ha én most itt elájulok. De sajnos már a határán voltam. Nem tehetek róla, de ezt nem én irányítom.
A kezem hideg volt, így a lángoló homlokomra tettem, amitől egy kicsit jobb lett ugyan, de az arcom nagyon elsápadt. Lehajtottam a fejem, nehogy valaki itt még elájuljon tőlem, mert akkor én is az ő sorsára jutok.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 29. 15:32 Ugrás a poszthoz

Szabó Lívia Lujza

A lány nem akart egyedül hagyni, bár miután Lívia néven bemutatkozott, visszaült a padra és kicsit visszafogta magát. Elmélázva néztem magam elé és azon gondolkoztam, hogy erről is írnom kéne egy dalt. Annyi dalt írtam már zongorára, de még egyiket sem fejeztem be. A kedvencem egy zongora-cselló duett volt, de sajnos csellós lánykát, illetve fiút nem találtam. Gondolkoztam már egy bandán is, de ahhoz kicsit bátrabbnak kellett volna lennem és tehetségesebbnek. Sokan mondták már, hogy szépen zongorázom, és hogy énekelni is tudok, de persze ezt én mindig semmibe vettem. Már épp álltam volna fel, hogy visszainduljak a szobámba és bejezzem a cselló-zongora duettet, amikor Lívia mellém lépett és leült. Egy egész kérdés lavinát zúdított rám, amit nem néztem jó szemmel, de nem szóltam. Arról érdeklődött, hogy honnan érkeztem, miért döntöttem úgy, hogy kijövök… állj! Miért ne jöhettem volna ki? Talán prefektus? Nem, még túl fiatal hozzá. Bár hallottam olyat is, hogy elsősből lett prefektus, szóval egy kicsit megijedtem. Az utolsó kérdése viszont meglepett.
Honnan tudja, hogy kviddicsezem? Ennyire látszik, hogy fáradt vagyok? Vagy…
- Honnan tudod, hogy kviddicsezem?
A kérdést egyenesen neki szegeztem, nem törődve a másik kettővel. Most csak ez a fontos és nem más. Nem érdekel, hogy meg fogja kérdezni újra, hiszen egy idegennek nem tálalok ki mindjárt az életemről és szerintem ő az én helyzetemben ugyan így cselekedni. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik nem olyan antiszociálisak, mint én, és őt rögtön elmondanak mindent magukról, de én más vagyok.
Ahogy a lánnyal beszélgettem azt vettem észre, hogy ő is az ilyen mindent elmondós fajta, akiket pedig köztudottan nem szeretek. Akivel eddig megtaláltam a közös hangot az egyedül Luna és Albert volt, bár nem beszélgettem velük olyan sokat, még is azt éreztem, hogy ők azok akik épp eleget beszélnek és közben a hallgatásukkal sok mindent elárulnak magukról.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 29. 18:01 Ugrás a poszthoz

Lujzi

A lány válasza roppantul meglepett. Olyan dolgokat mondott, amiket nem lehetett volna tudnia. Mielőtt még válaszolhattam volna az első kijelentésére belekezdett egy másik mondókába, mire én megadóan sóhajtottam és hátradőltem. Karomat keresztbe fonva pihentettem a hasamon. Habár barátságos hangnemben beszélt hozzám én nem tudtam vele rendesen beszélni, azért sem, mert nem engedte és mert nem is volt hozzá kedvem. Nem voltam az a nagyon beszélgetős fajta, inkább jó hallgatóság vagyok, de úgy látszik őt ez nem érdekli, így újabb kérdéseket tesz fel, de én még az elsőre sem tudok válaszolni, mert előkapja a magazinját és újra belemerül. Most akkor azért válaszoljak?
- A névsort csak a saját házadból származó csapattagok neveit tartalmazhatja. Honnan veszed, hogy sportember vagyok?
Egy kicsit megijesztett a lány tudálékossága, de ez ellen nem tehetek semmit. Elküldeni nem fogom, nem vagyok azért bunkó, de elmenni sem szeretnék, hiszen nem hiába jöttem ide. Én voltam itt előbb, szóval menjen el ő. Felsóhajtottam, és próbáltam kikerülni a kérdéseit, de tudtam: úgy is visszatérünk majd rájuk. Megadóan lehajtottam a fejem és próbáltam kitalálni valami mentő ötletet, hogy elhúzhasson innen. Na jó, ez talán egy kicsit gonosz volt, de tényleg nem voltam olyan helyzetben, hogy beszélgessek...
- Miért érdekel az érdeklődési köröm? Úgy sem tudsz mit kezdeni vele.
Próbáltam a lehető leghalkabban válaszolni az első kérdésére, bár ha nem hallja, meg kell ismételnem, szóval így is úgy is itt mard még...egy darabig biztos...Elmesélte - bár nem érdekelt - hogy vív és első helyezett lett, valami bajnokságon. Aztán eldicsekedett, hogy a kísértetházban járt és találkozott egy szellemmel.
Én is találkoztam már szellemekkel, nem is egyel, de még sem dicsekszem vele, mint ő. Sóhajtottam egyet, aztán bólintottam, jelezve, hogy értettem. Mintha azt is említette volna, hogy sokan mondták már neki, hogy nem jó házba került. Na, a levitába tuti nem illett volna be. A levitások csendes személyiségű, visszahúzódó emberek, míg ő pontosan az ellentét volt. Ezt a gondolatomat sem osztottam meg vele, hiszen nem akartam a lelkébe tiporni, vagy ilyesmi. Próbáltam gondolkozni, hogy mit mondhatnék amiért ilyen csendes vagyok, de végül elvetettem a fejemben kialakuló ötletet.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 31. 16:14 Ugrás a poszthoz

Lívia - zárás

Nem csodálkoztam, amikor Lívia eleresztette a füle mellett a feltett kérdéseimet. Ha már ő érdeklődik rólam és én is felteszek egy kérdést, akkor válaszolni kellene. Jó, mondjuk én sem feleltem, de hát ez van.
Úgy tűnt, hogy a lány kezdi megunni a társaságom, ugyanis pakolni kezdett. Az eddig felpakolt lábaimat most leengedtem a padról, majd felálltam. Lívia ugyanígy tett, majd fogta a magazinjait és berakosgatta a táskájába, aztán újra felém fordult. Halkan odaköszönt nekem, majd elindult a boltív felé, pont arra, amerre jött.
- Szia.
Tudom, hogy elment, de azért én még köszöntem neki. Egy ideig még az udvar túloldalát figyeltem, aztán tekintetem áttért a madarakra. Már befejezték az evést, a magok eltűntek a földről és a padon várakoztak, hátha kapnak még egy kis ennivalót. Úgy látszik ezek, varázsmadarak, mert amikor feléjük közeledtem, nem repültek el. A normál madarak már több méterről is kiszúrják az embert és menekülnek, de ők nem.
Letéptem egy kis füvet, amitől egy pillangó a magasba repült, majd a boltív felé szállt. Eszembe jutott róla a kviddicsedzés és a lefárasztásom. Halkan felsóhajtottam, eldobtam a fűszálakat, aztán Lívia után eredtem, de a lépcsőknél másfelé lépdeltem. Fel a szobámba, hogy előkészüljek a… a zongorázáshoz.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 31. 17:16 Ugrás a poszthoz

Dasha és Bálint

Nem lehetek most rosszul. Ez az évnyitó túl fontos ahhoz, hogy itt most jelenetet rendezzek – bár ezt nem én döntöm el. Kitartón szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, de tudtam, hogy ez nem sokat segít. Úgy tűnt, hogy egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, ezért felemeltem a fejem, de a kezem még mindig a homlokomon nyugtattam. Jót tett ez a kis hideg, de a jobb tenyerem kezdett egy hőmérsékletűvé válni a homlokommal.
Ez most értelmes volt? Megcseréltem a kezem, így már a balon támaszkodtam. Nem láttam magam kívülről, de biztos voltam benne, hogy rosszul nézek ki. Az arcom sápadt lehetett, a hajam egy kissé széjjel esett, a szeme folyton lecsukódott, és így tovább. A mellettem ülő lány kóstolgatni kezdte a süteményeket, amikor én felálltam és az innivalós asztalhoz sétáltam. Útközben párszor meg is botlottam, de el nem estem.
Ittam pár korty… mit is? Na valamit, aztán megfordulva a szememmel a helyemet kerestem. Nem volt nagy előrelépés, de amint visszaültem a padra egy kicsit jobban éreztem már magam. A hölgy után én is vettem abból a kekszes valamiből, aztán jóízűen beleharaptam. Az arcom összerándult, szemeimet behunytam és úgy rágtam tovább a pépet. Mire elnyammogtam azt a hat-hét centis sütit, a fejem már egy kicsit alábbhagyott a fájással és már szédülni sem szédültem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán felnéztem a plafonra.
Amint visszafordultam az asztalhoz, tekintetem észrevette a sok körülöttem ülő embert, amitől újra szédülni kezdtem és kicsit megingtam. A mellettem ülő lány felém fordult és aggódva kérdezett valamit… pontosan nem tudom, hogy mi volt a kérdés, csak fásultan bólintottam és mosolyogni próbáltam. Pár korty víz majd segít – gondolkodjunk reálisan. Miután erőm nem volt, hogy felálljak, tovább szenvedtem a padon, amikor odalépett hozzánk egy fiú. Arcszerkezete hasonló volt, mint a lányé, aki mellettem ült és épp engem nézett.
A srác kérdezett valamit, talán olyasmit, hogy leülhet-e, de nem figyeltem. Szokás szerint. De várjunk, hiszen ez nem én vagyok. Ennyire nem lehetek antiszociális. Nem voltam magammal megelégedve, még egy kicsit sem. A fiú közben leült, amire szintén nem figyeltem, majd ő is aggódva tekintett rám.
- Igen, igen, persze, jól vagyok.
Válaszoltam mindkettőjük kérdésére, bár a lány előbb feltette. Komolyan, miért velem törődik mindenki? Bár nem azt mondom, hogy nem volt jó érzés, meg tudom, hogy fordított helyzetben én is aggódva tekintettem volna a diáktársamra, de egy kicsit furcsálltam. Viszont valahol bent örültem is és melegséggel töltött el az, hogy ennyire fontos vagyok nekik… fontos? Ugyan, csak nem akarják, hogy elájuljak. Igen, biztos ezért csinálják.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. április 4. 20:41 Ugrás a poszthoz

Dasha és Bálint

Jól van, nyugi. Mindjárt jobb lesz. Ezekkel a szavakkal szoktam nyugtatgatni magam, ha szédülni kezdek. Bár a fejfájás és a sápadtság már eltűnt, de a szoba még mindig forgott velem. Ez ellen viszont nem tehetek semmit. Az étel még, úgy ahogy megnyugtat, de az, hogy itt mellettem aggódnak, na, hát az cseppet sem. Próbáltam valahogy leállítani őket, de hiába. Az ilyet nagyon utálom.
Próbálnak segíteni, de csak rosszabbítják a helyzetet. Ilyenkor kedvem lenne nyílpuskával… jó, inkább hagyjuk, még felidegesítem magam és idehányok. Na, az kéne még csak ide! Ha összerókázom a nagytermet az évnyitón, akkor biztos, hogy mindenki engem fog nézni és nem csak ketten fogják dobálni felém az idegtépő kérdéseket. Az idegesség-mérőm egyre feljebb kúszott, amíg ezeken rágódtam, de aztán a fiú felállt és elment. Meglepetten pillantottam fel, hogy vajon hova mehetett, de mire kifürkésztem a szememmel, már újra előttem termett és egy pohár vizet tett le elém az asztalra. Egy kicsit furán nézhettem rá, de aztán hálás mosolyt küldtem felé, végül pedig megfogtam a bögrét – már ha az – és egy húzásra kiiszom belőle a folyadékot. Egy kicsit ingerli a torkom, de sebaj.
A fiú utána egy dobozt vesz elő és újra felém nyújtja, majd felnyitja a tetejét. Kíváncsian, és már egy kicsit színesebb arccal pillantok a dobozra, amiben fekete szőlőcukrok fekszenek. A srác megkínált, egyel, de most komolyan nem erre van szükségem. Nem értem mi lehet velem. Ilyen még sosem történt, mióta megtörtént az az eset… utána voltak ilyen problémáim, de az már régen volt. El kellett volna, hogy múljon, helyette pedig visszatért. Ezt most nem értem. Mindenesetre az évnyitó további részét a szobámban lennék hajlandó eltölteni, de sajnos nem lehet. Egy ilyen fontos eseményt, mint ez, nem hagyhatok ki. Jaj, miért kellett egyáltalán eljönnöm ide? Akkor nem kellett volna se a hajammal, se a ruhámmal törődni, de most már mindegy. A koreai lány a nevünk után érdeklődött, amire én újra lehajtottam a fejem. A fiú, aki visszaült elém, Rentai Bálint néven mutatkozott be. Tudtam, hogy most rajtam a sor, de a nevem helyett valami mást mondhattam. Pontosan nem emlékszem már rá, hogy mit, de valamit biztos.
- Kaphatnék… kaphatnék egy… öhm…
Az állapotom rosszabbodott, a szívem egyre gyorsabban vert, az arcom teljesen elsápadt és a lábaim remegni kezdtek. A kezem, amivel eddig a fejem tartottam az asztalra zuhant, majd azt követte a fejem is. A homlokom az alkaromra esett, aztán a testem egyre csak csúszni kezdett a padról. Rázott a hideg, a fejem újra lüktetni kezdett, a szemeimet alig bírtam nyitva tartani, a lábaimból pedig kiszállt az erő.
Tényleg nem tudom mi történt velem, sőt a további eseményekre már nem is emlékszem. Az utolsó, ami még nem homályos, hogy a padról a földre zuhanok, ki a két széksor közé, aztán a szám és a szemem magától becsukódik, majd levegőt is alig kapok. Segítség! akarom mondani, de nem megy. Meg fogok halni…
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. április 5. 12:14 Ugrás a poszthoz

Kirándulás

Hanka panasza után a szellem gúnyos kacajt hallatott, majd gyilkos szemekkel ránk meredt. A nevetés hallatán összerezzentem és megmarkoltam egy szék támláját. Még mindig az ajtó mellett álltam, vagyis inkább támasztottam magam. Kivert a víz és kétségbeestem. Hankának vécére kellett mennie, Lunának per pillanat semmilyen gondja nem volt, de ki tudja, lehet, hogy lesz. A szellem epés megjegyzése után elment a kedvem az egész kirándulástól. Már amikor berepültünk a szőnyegen rázott a hideg, de most még jobban fáztam. Lehet, hogy beteg leszek – gondolkodtam. Bella Ravenhart – a szellemhölgy – egy gúnyos mosoly kíséretében, meg persze szigorú tekintetek mellett, újra elmagyarázta a feladványt, amit most már tettetett érdeklődéssel hallgattam. Semmi kedvem nem volt ilyen fejtörőkön gondolkozni, de sajnos muszáj volt, ha ki akartunk jutni.
Most nem csak rólam van szó, hanem a többieken is. Ők is itt ragadtak és ki tudja, ha megfejtjük ezt a rejtvényt, kiengednek-e minket. Ravenhart kisasszony ezek után becsukta a száját és engem, vagyis inkább minket kezdett el figyelni. A fal túlsó oldalán megjelent a piramis és mellette a kérdések. Hanka valamit felénk súgott, de túlságosan messze voltam tőle, így nem hallottam.  Végigpillantottam a feladványokon, majd követtem Hankát a falhoz. A második feladványon gondolkodtam, amikor egy választ hallottam mellőlem.
A lány megfejtette a negyedik feladványt, amit nem is néztem. Egy gyors pillantást vetettem rá, majd felsóhajtottam. Igen, tényleg a mese volt a megoldás. Gyorsan végigfuttattam a lehetséges megoldásokat a fejemben a második feladványra, de igazából nem nagyon érdekelt a mágiaforma rövidítése. Az első meghatározás viszont könnyű volt, hiszen tudtam miről van szó.
- Merlin.
Merlin egy híres varázsló, még a középkorban él és szolgálója volt Artúr királynak. Persze barátok is voltak, de a király ezt sosem vallotta be magának. Abban a korban – már ahogy én tudom – Artúr és apja nagyon gyűlölték a mágiát, így kivégeztek minden mágiával bíró embert, csak Merlint nem, ugyanis az ifjú varázsló titkolta képességeit. Újra Ravenhart kisasszonyhoz fordultam, majd összeszűkült szemmel meredtem rá.
- Az első feladvány válasza Merlin, aminek a kezdőbetűje M. Tudom, hogy ez a válasz, nem fog tudni átvágni.
Nem érdekelt a válasza és talán meg is jegyzi majd, hogy levitásként hogy felvágták a nyelvem, de nem tehetek róla. Nagyon ideges voltam már és Hankán is látszott, hogy mindjárt összepisili magát. Visszatértem hát a második meghatározásra. Próbáltam összevegyíteni a varázsló kezdőbetűjével, de nem sikerült. Tanácstalanul a lányokhoz fordultam, de aztán megláttam a szellem arcát és kérdő tekintetemet komorság váltotta fel. Szólásra nyitottam a számat és a piramishoz fordultam. Komolyan, mennyit forgok? Gondolkozz, gondolkozz. Csak van valami, ami beillik ide! – újra végiggondoltam a lehetséges válaszokat, aztán azok után kutattam, amiket anya mondott. Beszélt nekem egy mágiaformáról, de nem tudom, hogy mi volt a neve… megvan!
- A második feladvány teljes nevét nem tudom, de ami beillik, az az EM.
Jól van, már csak három kell a hatból. Gyerünk, meg tudom csinálni! Nos, mi az, szintén nem. Na, ez most csak nekem furcsa? Szóval nem. Csak nem a…
- Sem!
Kiáltottam fel, aztán elpirulva a lányokra néztem. Lehet, hogy nem értik, így most magyarázhatom nekik el. De utálok magyarázni! Így végiggondolva sok mindent nem szeretek és rengeteg dolgot utálok. Egyszer írok majd egy listát.
- Szóval, ugye a második feladvány megfejtése az EM volt, így már csak egy betű hiányzik. Az a hiányzó darabka az S, mert a sem is tagadó szó. Tehát a SEM a megfejtés a harmadik oszlopba.
Az utolsó mondatomat inkább már a szellemhez intéztem, aztán kérdő tekintettel Lunára néztem. Visszasomfordáltam mellé és közben a fülébe súgtam:
- Te jössz.
Engem már elhagyott a kreativitásom, a képzelőerőm, mindenem. A „kedvenc” székemhez sétáltam – amin eddig is támaszkodtam – és újra nekidőltem. Reménykedtem benne, hogy meg tudjuk oldani a feladatot.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. április 10. 19:10 Ugrás a poszthoz

Szofi és a kis pingvin

Az iskola kapujának környékén sétálgattam, teljes magányomban. Mióta elkezdődött az iskolaév, nem jártam erre, sőt, tavaly sem. Csak akkor, ha bejövök és kimegyek év elején, illetve végén. Nem is igazán tudtam megfigyelni a vaskaput, így hát most úgy döntöttem, hogy lemegyek és megszemlélem. Úgy sincs jobb dolgom, így hát mot ráérek. Valamikor a délelőtt folyamán – még a reggeli után – felslattyogtam a szobámba és az ágyra vetettem magam, közben az oldalamon fekvő Vattát simogattam. Így döglődve pattant ki a fejemből ez a kapus ötlet, így meglepően gyorsan pattantam fel az ágyról és a szekrényemhez siettem, hogy valami értelmesebb göncöt rángassak magamra. Bááár… ez is jó. A még mindig az ágyon hasaló állatnak dobtam egy gumicsontot, majd behajtottam az ajtót, nehogy kiszökjön és elindultam a Levita klubhelyisége felé.
Miután kijutottam a falak és a szobák közül a birtok felé vettem az irányt, majd pár perc múlva már a kapu előtt ácsorogtam. Na, igen. A vaskapu közepén egy hatalmas B betű díszelgett, körülötte pedig fekete máz.
Ez volt ilyen érdekes? Na, mindegy, ezt is meg kellett néznem egyszer. Hát, ez az „egyszer” most jött el. Körülbelül tíz percig ácsorogtam még itt, aztán kezeimet a zsebembe rejtve lassan csoszogva elindultam vissza az iskola felé. Útközben nem is olyan messze észrevettem gy üres dobozt a füvön feküdni. Kíváncsian közelítettem felé aztán leguggolva belekukkantottam.
- Üres.
Na, ez aztán nagy megállapítás volt. Sóhajtva felálltam, ugyanis tudtam, hogy biztos egy rendetlen diák hagyta itt. A dobozka viszonylag nagy volt, így azt gondoltam, hogy valaki egy ajándékot kapott, kibontotta, majd ledobta és nemtörődömve itt hagyta. Felpillantottam és egy lányt pillantottam meg, aki épp felém közeledett. Felkaptam a füvön fekvő műanyagot és felé siettem. Mélyet sóhajtva megálltam előtte és a szemébe néztem, majd felé nyújtottam a kezemben lévő dolgot.
- Nem tudod ki hagyta itt ezt?
A kérdést egyenesen nekiszegeztem, nem is törődve a bemutatkozással, köszönéssel, vagy egyéb ilyesmikkel. Reménykedtem benne, hogy nem ordítja le a fejem és fordul meg, hogy visszamenjen a szobájába. Míg a válaszát vártam, egy piciny hangot véltem felfedezni, ami valahonnan mögöttünk szólt.
Hátranéztem és egy apró fekete pontot láttam, ami két kis szárnnyal felénk futott. Meglepődve hajoltam le a kis plüss pingvinhez, mert hogy az volt. A kis élőlény, vagyis nem élőlény, mindössze harminc centiméter volt, mégis olyan aranyos, hogy nem bírtam meg, hogy ne simogassam meg a fejeskéjét.
- Hát te meg? Hogy kerülsz ide?
Úgy beszéltem vele, mintha egy ember, vagy állat lenne, de a kis édes csak egy plüss volt.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. április 17. 15:43 Ugrás a poszthoz

Szofi és Horka

A kis pingvin láthatóan élvezte a simogatást, viszont a lány szavai nem csak engem érintettek szíven. Még mindig a plüss fejét paskolgattam, és közben az idegent figyeltem. Miután kijelentette, hogy a pingvin csak egy plüss és nem is fog válaszolni, na azon nagyon kiakadtam. Lassan felemelkedtem és ezzel akkora lettem, mint ő. Mégis hogy mondhatott ilyet? A pingvinke Horka néven mutatkozott be, mire én összeszűkült szemmel mértem végig a lányt, aztán újra leguggoltam a jövevényhez és az ölembe véve újra babusgatni kezdtem. Persze nem gügyögtem hozzá, meg semmi ilyesmi. Horka elmesélte, hogy egy barátjához jött, aki történetesen itt lakik a kastély falai között, csak hogy eltévedt és nem tudja kit keressen. Nagyon megsajnáltam szegényt, aztán leraktam az ölemből, mire rögtön a lányhoz totyogott, aki az imént ült le. Hozzájuk sétáltam és úgy néztem a kis próbálkozását, hogy belemászhasson az ölébe, közben pedig azon gondolkoztam, amit mondott. Nem sok mindenki ismertem itt, főleg nem nyulakat, de hallottam már egy nyulacskáról.
- Csak nem Kumához jöttél?
A kérdést inkább Horkához intéztem, mintsem a lányhoz, hiszen nem ő tévedt el. A pingvin barátságosan a barátainak szólított minket, aztán leültetett. Vagyis csak kérte, hogy üljek le, én pedig engedelmeskedtem. A kis plüss mosolyogni próbált, már amennyire tudott, de sebaj. Így is nagyon aranyos volt, és csak ez a fontos. Hiszen egy plüssnek az a dolga, hogy aranyos, puha és szerethető legyen. Felajánlotta, hogy lehetnénk mi az első barátai, aztán a nevünk után érdeklődött.
- Izabella vagyok.
Én válaszoltam először, mivel az idegen lány nem szólalt meg. Felé nyúltam és barátságosan megpaskoltam a kis állat fejét.
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 3. 11:33 Ugrás a poszthoz

Kei-chan
= . =
Majális
gönc



Május. Majális. Buli. Ez a három szó forgott az agyamban egész reggel. Amikor megláttam a kifüggesztett plakátot a kastélyban, tisztára megőrültem. Mindig is imádtam az ilyen ünnepeket - mert a majális ünnep nem? -, így tudtam, hogy megyek. A reggelinél még elkaptam Keikót, de mivel ő is tisztára bezsongott - gondolom -, ezért csak pár szót beszéltem vele. Ha jól emlékszem megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Viszont erre pontosan nem emlékszem, hiszen épp a reggelim fogyasztottam, ami egy narancsból, egy croassonból és teából állt. Nem volt éppen bőséges reggeli, de legalább finom. Ezek után felsiettem a szobámba, ahol természetesen megint egyedül voltam, hiszen a lányok megint elmentek valahova. Komolyan mondom, amióta együtt lakom velük, kevesebbet látom őket, mint amikor még gólyalakoztunk. Mindegy, végül is ők tudják.
Bár lehet, hogy kerülnek! Áhh, jó, hagyjuk a téves elméleteket, koncentráljunk inkább a majálisra! Először is valami göncöt kellett találnom, rövid időn belül, hiszen még dél előtt ki szerettem volna érni. Előkaptam a legelső felsőt és gatyát ami a kezem közé került, aztán magamra rángattam őket, "belőttem" a hajam, puszit dobtam Vattának és rohantam is le. Befordultam pár sarkon, aztán töprengve megálltam, hiszen elfelejtettem, hogy hova kell mennem. Fogalmam sem volt róla, hogy hol tartják a bulit, így keresnem kellett egy újabb plakátot, amin végül megtaláltam a helyszínt. Sietve leszambáztam a lépcsősoron és kifelé indultam. Az utolsó pár métert szinte futva tettem meg az udvarig. Végre! Kifulladva, de megérkeztem a boltíves kapuhoz, ám Kei-t még sehol nem láttam. Bemenni nem akartam nélküle, biztos jön, hiszen egy ilyen eseményt nem hagyna ki! Kintről nézelődtem, de nem sok mindent láttam. A sok sátor eltakarta a kilátást, viszont már kezdtem türelmetlen lenni. Lehet, hogy elfelejtette?
Idegesen toporogtam a boltív alatt, közben még mindig a nyakam nyújtogatva, amikor megláttam egy körhintát. Juj, emlékszem gyerekkoromban mindig felültem egy ilyen játékra és imádtam. Ha volt állatos ülőke, akkor képes voltam lerángatni a rajta ülő személyt, csak azért, hogy én ülhessek a lovon, vagy más állaton. Általában az ilyen hintákon ha van is állatkás ülőhely, akkor az is paci, de láttam már farkasosat és vidrásat is. Én személy szerint a legelsőt kedvelem a legjobban, de az utóbbi kettő is aranyos volt.
Nekidőltem az egyik falnak és a hajam kezdtem el csavargatni. Közben már a fél diáksereg bevonult mellettem, én pedig vágyakozva néztem utánuk, de bemenni mégsem mentem. Nem lett volna fer a lánnyal szemben, aki szerintem el sem jön. Nagyot sóhajtva doboltam a lábammal a földön, amikor egy piciny alakot láttam közeledni a kastély felől. Csak ő legyen, csak ő legyen! - fohászkodtam magamban.
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 3. 21:15 Ugrás a poszthoz

Keiko



Az alak, akit az imént láttam, szerencsére Keiko volt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor odaért hozzám a lány. Rámosolyogtam, aztán szólásra nyitottam a szám, de ő beelőzött. Szépen köszönt, aztán mentegetőzni kezdett, végül pedig elráncigált a cukros pultok irányába. Megadóan követtem, közben pedig elhaladtunk egy táncoló bohóc-csoport mellett. Amikor észrevettek minket, egyikük leszakadt társaitól és követni kezdett engem. Vagyis Kei-t is. Hátrapillantottam, hogy mit akarhat, de nem láttam sehol. Megvontam a vállam, amikor meghallottam a mellettem álló lány sikítását. Szinte ijesztő sebességgel fordítottam felé a fejem, de nem volt semmi baj. Csupán egy csokibékát szorongatott a kezében. Bevallom egy kicsit azért megijedtem, de semmi több. Az árus arckifejezéséből láttam, hogy ő is megrémült, de főleg dühös volt azért, mert itt sikítgatunk a standja mellett. A végén még azt hiszik, hogy valami baja van az árujának és nem vesznek tőle semmit.
A kérdésére csak bólintottam egyet, aztán hagytam, had nézze végig a cukrokat. Közben körbepillantottam és felmértem a terepet - már amennyit láttam belőle a sátrak miatt. A körhintát megint csak kiszúrtam, hiszen már amikor kint ácsorogtam akkor is láttam, de most mintha közelebb lett volna. Alig észrevehetően megrántottam a vállam, aztán visszafordultam a leányzóhoz. Én is alaposan végignéztem a cukrok és egyéb nyalánkságok között, de nem vettem semmit. Türelmesen megvártam, amíg Keiko vesz valamit, ellenkező esetben amíg visszarakja azt, ami a kezében volt, aztán megragadva a csuklóját a körhinta felé vonszolom - ahogy először ő engem. Reméltem, hogy ugyan olyan engedelmes lesz, mint én voltam és követni fog.
Egyenesen a lovas körhinta felé indultam, ahol reményeim szerint kis sor fog várni minket. Hát tévedtem. Ugyan nem volt kilométernyi sor, de vagy tízen biztos ácsorogtak ott. Fanyar arccal néztem őket, aztán hátrapillantottam. Egy lemondó sóhaj után más szórakozási lehetőséget kutattam a szememmel.
Meg is pillantottam egy vattacukros bódét, amitől elállt a szavam. Nem mintha eddig beszéltem volna, de na. Értitek. Elengedtem a lány csuklóját és szinte szaladni kezdtem afelé. Már majdnem odaértem, amikor újra feltűnt az a bohóc. Pontosan előttem állt meg, én pedig majdnem nekirohantam. Felsikítottam és a földre estem. Nagy szemekkel meredtem rá, de nem tudtam mit akar. Kétségbeesettem kerestek Keikot és reméltem, hogy segít ez ellen a bohóc ellen.  
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 5. 16:59 Ugrás a poszthoz

Keicicc



A föld nagyon nem volt kényelmes, akármennyire is szeretek rajta ülni. Ha mondjuk most gyorsan kinőne alattam egy kis puha füvecske, akkor megbékélnék vele, de amúgy nem. Az pedig, hogy ráestem a sejhajomra, még egy lapáttal rátett a már bokáig érő idegességre. Amint hozzáértem a földhöz, felszisszentem és rögtön felhúztam a lábaimat. Összeszorított szemmel "szenvedtem" ott pár percig, aztán újra kilestem. A bohóc lépett egyet előre, én pedig nem tudtam mire vélni a dolgot. Még is mit akar ez tőlem? Próbáltam valahogy kiszúrni a tömegben Keikót, de nem sikerült. Elvesztem. Az álarcos támadóm közben közelebb jött és már nyújtotta is a kezét, amikor meghallottam Keicicc csatakiáltását. Valahonnan a tömegből utat törve magának a maszkos ember felé rohant, majd egy kecses mozdulattal a hátán termett. Végre fellélegezhettem volna, ám még mindig a földön csücsültem. A hátsóm iszonyúan fájt, nyilván ráestem a farcsontomra. Valahogy még is ellöktem magam a földtől és feltápászkodtam, aminek végtelenül örültem, hiszen így egy vonalba kerültem a bohóccal. Vagyis - nagy meglepődésemre - ő kisebb volt mint én. Összeszűkített szemmel mértem végig, de aztán mosolyognom kellett Keiko kijelentésén. A lufiállatka mondjuk nem volt olyan szörnyű ötlet.
- Kei, csak akkor tudna hajtogatni neked valamit is, ha leszállsz róla!
Szerencsétlen arckifejezéséből egy cseppnyi hálát sem véltem felfedezni, inkább haragot sugárzott, mint semhogy hálát, vagy esetleg egy kis kedvességet. Tágra nyíltak a szemeim, majd a háta mögé léptem - persze a szemem le nem vettem róla - és leszedtem az ott csimpaszkodó lányt.
- Szerintem hagyd most békén. Eléggé dühös lett rád.
Még mielőtt a bácsika bármit mondhatott volna, a csuklójánál fogva elhúztam Keikót egy hús - és sajtkóstoló felé. Nem szerettem volna további vitákba keveredni ezzel az emberrel és tudom, hogy Keiko - akit még mindig húztam - sokszor és gyorsan fel tudja kapni a vizet, ezért nem kockáztattam a további konfliktusokat. Csak remélni tudtam, hogy a bácsi nem követ minket és tudunk tovább majálisozni.  
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 5. 17:36 Ugrás a poszthoz

Zoli
Május 14. - 20:49
ruha



Az esti levegő mindig megbabonáz. Nem tudom miért, de így van. Mindig is szerettem a lehűlt levegő illatát, na meg persze az esőét is, de az már egy másik dolog. Egyrészt ezért is jöttem ki ilyen későn a kastélyból, más rész pedig már nem bírtam odabent. Ma mindegyik órám termes óra volt, így esélyem sem volt arra, hogy kint lehessek. Persze reggel - mint mindig - lementem futni, hiszen van egy kutyám, akinek kell a mozgás, de az az idő túl kevés volt. Nekem a természet amolyan létfontosságú dolog, és ha nem vagyok kint a friss levegőn minimum három órát, hát akkor meghalok. Persze nem szó szerint, de érezni lehet rajtam az ingerültséget és a fáradtságot. Mivel egész idáig tanultam és a szobámban kuksoltam, csak most volt időm arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Csak abban tudtam reménykedni, hogy nem követ se tanár, se prefektus.
Az pedig főleg nem lett volna jó, ha Kei, Lau, vagy Ly kap el. Az meg ég inkább, ha másik házból való emberke lát meg és követ. Persze az meg az én hibám lesz, hiszen nem kell éjszaka mászkálnom, de ha elkezdeném mesélni a történetem, hogy ezért, meg azért lógtam ki éjszaka, akkor persze lecsiccsegnek. Fáradtan sóhajtva lépdeltem tovább, ügyelve arra, hogy senki ne lásson meg. Amint kiértem a kapun, már nyugodtabban szedtem a lábaim, bár azért még féltem egy kicsit, hisz Bogolyfalván és a kastély külső udvarán is "járőrözhetnek". Zsebre vágtam a kezem és közben magamban szitkozódtam, amiért nem öltöztem fel rendesen. Hiába, most már nem mehetek vissza a kastélyba, hiszen holnap ismétlődni fog ez az egész bent maradósdi.
Az éjszaka már önmagában is gázos, főleg ha egyedül sétálgatsz Bogolyfalva kihalt utcáin, miközben a csárdákból kihallatszik a zene és a kiabálás. Persze nem mindegyik ház volt ám ilyen. Sokszor percekig néma csend volt és csak a baglyok huhogtak, akik - szokás szerint - a frászt hozták rám. Nem mintha féltem volna tőlük, csak amikor síri csend van és hirtelen megszólal egy állat, na akkor aztán futhatnékom támad. Dideregve haladtam végig a macskaköves utcán, majd letértem az útról és a falu vége felé vettem az irányt. Számításaim szerint itt már nem voltak prefektusok, de ha még is, akkor nekem végem van. Befordultam pár sarkon és hopp! a temető előtt álltam. Tanácstalanul néztem körbe, hiszen fogalmam sem volt, hogy hogy kerültem ide, még is itt álltam. Lassan kinyúltam és belöktem a nagykaput, ami hangos nyikorgással ki is nyílt. Óvatosan beléptem és többször körbe is kémleltem. Az sem lett volna szerencsés, ha egy itt lakó ember meglát és szól a felsőbbrendűeknek. Hangtalanul lépegettem a temetőben, közben hol az utat, hol a sírokra vésett neveket néztem. A fa alatt ülő emberi lény pedig annyira hidegen hagyott, hogy amikor elhaladtam mellette, még akkor sem vettem észre. Elszambáztam pár sír mellett, aztán olyan száz méterre leültem egy padra - háttal a fiúnak - és Nemes Flórián sírját nézegettem. Bár nem voltunk rokonok, a neve még is ismerős volt.
Utoljára módosította:Nemes Prücsökmancs Izabella, 2014. május 5. 17:38
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 5. 20:38 Ugrás a poszthoz

Zoli
Május 14. - 20:49



Az éji csendben magányosan üldögéltem egy rozzant, elkopott padon. Bár hideg volt, nekem a legkisebb gondom is nagyobb volt annál. A zsebembe rejtett kezeimet mozgatni kezdtem, hiszen akár mennyire voltak védett helyen, bizony azok is fázni kezdtek, ahogy az egész testem. Behunytam a szemem és mélyet szippantottam a hűvös levegőből. Élveztem a szél cirógatását az arcomon, ahogy egyre feljebb megy, aztán a füleimet kezdi el simogatni. Végül felér a hajamhoz és lágyan szétfújja az összefogott tincseket. Rendkívül kellemes volt az idő, ahhoz képest, hogy lassan kilenc óra lesz. Bár a takarodó csak egy órával később lép érvénybe, én még is féltem egy kicsit. Semmi kedvem sem volt egy prefektus karjai közt végezni. Ismerek pár olyan embert - hű, ez kész csoda! -, akiket olyan prefi kapott el, hogy utána egy hétig rémálmaik voltak. Persze nem tudom ez mennyire igaz, de higgyük csak el. Akár mennyire is élveztem kint lenni, nem szerettem volna megtapasztalni azt, hogy milyen, amikor elkap egy gyilkos.
Az előbbi sírt kezdtem el figyelni, a már nyitott szemeimmel. Nemes Flórián - 1813 - 1825. Szegény kisfiú mindössze tizenkét évet élt és valahogy meghalt. Rögtön elgondolkoztam azon, hogy az élet mennyire kegyetlen. Egyik pillanatban még vígan sétálunk az utcán, a másikban pedig elüt egy mugli jármű. Bármi megtörténhet és bárhogy, illetve bármikor. Egy kissé oldalra billentettem a fejem és úgy figyeltem tovább a sírt. Volt valami írás rajta, viszont nem tudtam elolvasni, mert a sír eléggé elkopott.
Ekkor valahol a távolban a kapu újra megnyikordult, én pedig felkaptam a fejem. Fogalmam sem volt róla, hogy rendesen becsuktam-e, vagy valaki bejött. Lassan felemelkedtem a padról és sietősen a kriptához indultam, amikor megpillantottam az idegent. A távolban nem igazán ismertem fel, de azt láttam, hogy fiú és van egy pokróc a kezében. A fal mellé simultam és az árnyékból figyeltem, hogy mit csinál. Nem voltam benne biztos, hogy prefektus-e, de nem kockáztattam. Semmi kedvem sem volt benyakalni egy büntetést. Tettem egy lépést hátra, amikor megbotlottam, de szerencsére nem csaptam semmiféle zajt és el sem estem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és a kalapom mélyebbre húzom. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy a nekem háttal álló idegen prefektus-e, vagy sem. Tanár nem lehet, hiszen ahhoz túlságosan kicsi. Bár lehet, hogy csak távol áll tőlem.
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 6. 21:09 Ugrás a poszthoz

Zoli
Május 14. - 20:49



Néha elgondolkozok azon, hogy az emberek tényleg ilyen hiszékenyek? Persze tudom, hogy én például csak félig-meddig vagyok ember... vagyis az vagyok, de boszorkány is, szóval... szóval mindkettő. Maradjunk annyiban, hogy mindkettő. Mire a fiú a padhoz ért, én addigra már réges-rég a falnál lapultam és néhol komor arccal, néha halk kuncogással figyeltem a reakcióit.Az előbbi bizonygatásom nála bevált, hisz naivan szólongatni kezdett, hátha előjövök. Hát azt lesheted fiam! Eszem ágában sem volt előmászni a fal mellől, hiszen még mindig nem tudtam, hogy prefektus-e, vagy egy szimpla falulakó. Hiszen ők is bepanaszolhatnak, igaz, hogy lehet nem ismernek, de rám küldenek egy sóbálványátkot és kész! Vagy felcipelnek a kastélyba - amit kétlek - vagy pedig lecipelik az egyik prefektust, tanárt, illetve az igazgatót. Még a gondolattól is megborzongtam, hogy akár ki is csaphatnak ezért. A szüleim pedig, ha ezt megtudták volna, biztos, hogy szívbajt kaptak volna, hiszen nem ilyennek neveltek. Magamra sem ismertem és szerintem ők sem. Soha egyetlen egyszer sem szegtem szabályt, amióta az iskolában vagyok. Persze otthon volt egy-két csíntevésem, de azokat elnézték "még gyerek vagy" indokkal. Itt viszont nem otthon vagyok és ettől egy kicsit megijedtem.
A fiú újra megszólalt, ekkor viszont "szimpla diákként" mutatkozott be, és azt is elárulta, hogy a pálcája a kastélyban maradt. Mégis ki a a bolond, aki pálca nélkül mászkál éjjel kilenc órakor? Este van, egyedül vagy és vérfarkasok is élnek errefelé. Folytassam? A hideg is kirázott, na persze nem ettől, hanem a hidegtől.
A csípős levegő kezdte csipkedni az arcom és a csuklóm, na meg persze a kézfejem, aminek nem örültem. Tudtam, hogy fel kellene már mennem a kastélyba, de nem fogok addig előmerészkedni innen, amíg az idegen el nem tűnik a száz méteres körzetemből. Pechjére kiváló a látásom és bár nem tudok olyan nagyon messze elnézni, de sokáig látok dolgokat. Egy tompa puffanást hallottam, amiért persze kikukkantottam a kripta mellől. Ha jól láttam - sötétben viszont már nem olyan kiváló a látásom, főleg, ha az "áldozat" egybeolvad az éji sötétséggel - a fiú elesett, bár lehet, hogy csak lehajolt valamiért.
Nem harap. Ez a mondat elgondolkodtató volt, hiszen ha nem harap, akkor nem egy vérfarkas, aki átváltozva tudat nélkül rójja a falut, hanem egy ember. Vagy varázsló, de ezt már letisztáztam magammal. Óvatosan kihajoltam, ügyelve arra, hogy még véletlenül se lásson meg. Egy kicsit elfogott a félsz, hátha meglátott, de ahhoz már szuper szemek kellettek volna.
Összedörzsöltem az átfagyott kezeimet és reménykedtem, hogy miután visszaérek a kastélyba - ha! -, nem fognak leesni. Tényleg nagyon durván nézett ki. Az ujjperceim teljesen pirosak lettek, néhol felszakadozott a bőröm és a hideg is csípte a sebeket. A pálcámért nyúltam, amikor mozgolódást hallottam az egyik fáról. Megnyugodva sóhajtottam fel és óvatosan kibogoztam magam a sálamból. A ruhadarab amint elhagyta a nyakam, rögtön átfújt a szél és a ruhám alá sompolygott. Dideregni kezdtem és lassan belebújtattam a kezeimet az összetekert nyakbavalóba. Egy kicsit még megdörzsöltem és a nyakam is összehúztam, de több baj nem történt.


// Utólag is kérem a prefektusokat és tanárokat, illetve minden olyan embert, aki beköphetne minket, hogy egy kicsit még bírják ki, had játsszunk! ^^ Köszönöm! //
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 10. 18:08 Ugrás a poszthoz

Zoli
Május 14. - 20:49



A kezem elég durván nézett ki, még a sálba bugyolálás után is. Nem értettem, hiszen nem szokott így kirepedezni, de most nagyon fájt. Igaz, nem is szoktam éjfélkor kint mászkálni a mínuszokban, de hát ez van. Szokatlan egy levitástól, hogy éjszaka kint járkál a kastély falain kívül - emlékeztettem magam arra, hogy ha egy prefektus elkap, biztos, hogy ezt fogja mondani. Ezért is bujkáltam. Hiába mondta a fiú, hogy így meg úgy nem prefektus és nem is tanár, én még sem hittem neki. Nem tudom miért, de nem.
Amíg a kezemet dörzsölgettem a fiú leült a padra, épp oda, ahol én ültem. Elárulta, hogy Kilt Zoltánnak hívják. Zoli...?! A szövegelésének további részére nem is figyeltem, elkezdtem átfuttatni az agyamon a nevet. Végül sikeresen megérkeztem a levitás fiúhoz, akit már ismertem, hiszen millió edzésen voltunk, a kviddics miatt. Gyakorlatilag ott ismertem meg, hiszen se órákon, se a kastélyban nem találkoztunk, hiszen vagy a szobámban csücsültem és zongoráztam, olvastam vagy tanultam, illetve este és kora reggel a kutyámmal futottam. Nem sok alkalmam volt tehát megismerni az évfolyamtársaim, vagy csak a levitásokat. A névhez egy kissé homályos arcot is tudtam párosítani. Szeplők, barna haj és szem, körülbelül olyan magas, mint én. Másodikos. Igen! Ő az! Kilestem a fal mellől és gyanakodva néztem rá. A hangja viszont más volt. Bár lehet, hogy csak félreemlékeztem, hiszen az emberek hangjait nem nagyon szoktam megjegyezni.
Mélyet lélegeztem a levegőből, majd kiműtöttem a kezem a sálamból és a ruhadarabot visszatekertem a nyakam köré. Behunytam a szemem, majd ellöktem magam a faltól. Mivel sem elesni, sem nekimenni nem akartam semminek, így nyitott szemmel kikukkantottam a fal mögül és néztem, ahogy a padon ül és hallgattam a beszédét. Egy kicsit figyeltem is rá, de nem minden részletére. Amikor azt említette, hogy hideg van, akkor a sötétben, de bólintottam. Pléd! Hirtelen tágra nyíltak a szemeim, amikor azt említette, hogy nekem adná, hátha fázom. De még mennyire, hogy fázom!
Ahhoz képest, hogy még mindig nem tudja ki vagyok, egész sokat elárult magáról, ami ha tényleg prefektus lettem volna, most nagy bajba sodorta volna. Ha jól tudom, név és ház, illetve évfolyam kell ahhoz, hogy beköphessék a házvezetőnél. Amikor megemlítette, hogy felmegy nélkülem, megborzongtam. Nem szerettem volna egyedül felsétálni a kastélyba, bár egymagamban sokkal gyorsabban fel tudtam volna jutni, illetve gyorsan kapcsol az agyam és a reflexeim is jók.De úgy, hogy mellettem van még valaki, nem tudok helyette is figyelni ezekre. Összeszedtem minden erőm és kiléptem a biztonságot nyújtó fal mellől.
- Kérlek ne menj!
A hangom elhaló volt, rekedt és talán nm is hallotta, hisz épp akkor jött egy nagyobb fuvallat. Megköszörültem a torkom és a fiú mögé léptem. Reméltem, hogy nem ijed meg tőlem nagyon, vagy nem kezd el kiabálni, ilyesmik. Bár ha hangoskodni kezd, akkor saját magát is veszélybe sodorhatná, szóval ez kilőve.
- Kérlek ne menj!
Megismételtem a mondatomat, immár hangosabban és érthetőbben. Ha felém fordult, akkor rámosolyogtam, de nem tudom, hogy látta-e a sötétségben. Reméltem, hogy tudja ki vagyok, hiszen nem lett volna jó, magyarázni a kilétem.
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 12. 16:14 Ugrás a poszthoz

Zoli
Május 14. - 20:49



A fiú először nem igen reagált a mondatomra, majd a másikra sem. Egy kicsit megijedtem, hátha valami történt vele. Talán elaludt, vagy...? Nem, ilyenre ne is gondoljunk! Óvatosan előreléptem, hátha meglátom mi a baj, amikor felpattant. A hirtelen ugrástól megtántorodtam és kénytelen lettem hátralépni egy lépést. Megköszörülte a torkát és végre megszólalt. Hozzám lépett és rám terített valami hideg, ám de puha dolgot. Takaró... - emlékeztettem magam a ruhadarabra, már ha lehet annak hívni. Bár pléd nyirkos volt, még is viszonylag gyorsan felmelegített. Összehúztam elől a két végét és hálásan rámosolyogtam a fiúra, bár nem tudtam, hogy látta-e. Talán nem kéne éjszaka mosolyognom, hisz értelmetlen. Amikor megkérdezte, hogy elinduljunk-e vissza, megráztam a fejem, és már nyitottam is a szám, hogy mondjak valamit.
- Köszönöm ezt a pokrócot.
Először is megköszönjük, hisz nem vagyunk mi illetlenek. Ezek után gondolkodóba estem, hogy mit is kellene válaszolni. Szívesen maradtam volna itt, de tudom, hogy ha visszamegyünk, akkor elkaphatnak. Elhúztam a szám és a padhoz sétáltam. Lecsüccsentem rá és feljebb húztam a lecsúszott "kabátot". Bár a testem jó része kezdett felmelegedni, a csuklóm és a tenyerem még mindig hideg volt. Megmarkoltam a pléd szélét és a fiú felé fordultam.
- Amúgy mit kerestél itt ilyenkor?
Hát persze, hogy nem a kérdésre válaszoltam, hanem inkább más felől érdeklődtem. Jól van, mindegy is már feltettem a kérdést, hát halljuk rá a választ. Türelmesen megvártam, amíg kifejtette az álláspontját, már ha kifejtette. Magam elé nézve hallgattam a fák susogását, ahogy a szél ide-oda löki az ágait. Fogalmam sem volt róla, hogy vajon mit kereshetett itt, éjjel éjfél körül. Tényleg! Vajon mennyi lehet az idő? Ezen még nem is gondolkoztam. Amikor kijöttem a kastélyból, akkor kilenc óra körül járt az óra mutatója. Viszont most? Mióta lehetek kint? Vissza kellene indulni a szobába, hiszen holnap kemény nap lesz, na meg időre fel kellene kelnem.
Amíg gondolkodtam, addig egy fekete cica suhant át a macskaköves úton. Észrevettem, hiszen tekintetemet közben arra fordítottam, vagyis hát az egész fejem. Még mindig a padon gubbasztottam és isten tudja mire vártam. Talán arra, hogy a fiú szóljon először, vagy... nem tudom. A macska hirtelen megállt, a kapu felé nézett, majd riadtan felugrott és elszaladt a temető legészakibb felére. Összeszűkítettem a szemem, hiszen ha ezt csinálta, akkor nyilvánvalóan jött valaki. Gyanakodva felálltam, majd tettem egy lépést előre. A kapu hirtelen felnyikordult, én pedig a takarót ledobva megragadtam a fiú kezét és a falhoz rángattam. A dolgok egy pillanat törtrésze alatt forogtak le. Mire sikeresen a falhoz értünk, a temetőőr már a padnál volt és a kezében az imént elhagyott pokrócot tartotta. Morgott valamit, aztán visszasétált a kapuhoz és becsukta.
- Bocsánat a pléded miatt. Nem akartam, hogy elvigye, kérlek ne... haragudj rám!
A hangom elcsuklott, én pedig a fiút otthagyva a kripta másik széléhez siettem és óvatosan kilestem mögüle. Az idegen lassan sétált a kastély felé. Titkon reménykedtem benne, hogy nem a prefektusokhoz, vagy valaki máshoz viszi azt a plédet, hanem elrakja...magának. Szerencsémre a férfi befordult egy utcán és benyitott az egyik házba. Egy kicsit homályosan még azt is láttam, hogy a lámpafényben valakivel kiabált, majd a fény kialudt, én pedig felsóhajtottam. Hátrapillantottam és a szememmel a fiút kerestem.
Utoljára módosította:Nemes L. Izabella, 2014. június 1. 17:38
Nemes Prücsökmancs Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. május 16. 18:42 Ugrás a poszthoz

Szofi és Mesélő
zárás



  Amikor reggel kisétáltam a kastélyból, nem gondoltam volna, hogy egy plüssbe botlok. Nem mindennapos az, hogy az ember egy kitömött állatkával sétál és beszélget a birtokon. Tudom, hogy ez mágusiskola, de akkor is. Ez már kicsit furcsa, akármennyire is boszorkány vagyok. A találkozás a furcsa, de mégis aranyos lénnyel, megmelengette a szívem és kedvem lett volna táncra perdülni az egész iskola előtt. Csak az a baj, hogy nem tudok táncolni. Hát igen. Ez az igazság.
  Miután megemlítettem a pingvinnek Kuma nevét, kicsit gondolkozott rajta, de aztán felderült arccal pislogott rám. Nem tudtam, hogy honnan ismeri a plüssnyulat, de különösebben nem is érdekelt. Nem az én dolgom, nincs is hozzá semmi közöm. Horka megpróbált átmászni a lány öléből az enyémbe, mire én készségesen közelebb csúsztam és mielőtt még földet ért volna, elkaptam és a combomra ültettem. A plüss kérlelni kezdett, hogy vigyem el a nyuszihoz, de én csak értetlen arccal bámultam rá. Fogalmam sem volt, hogy ebben a szent percben épp hol tartózkodik Kuma, ezért nem válaszoltam. Még azt sem tudtm, hogy hol van az "általános" helye. Szofira néztem és egy "segíts" pillantást küldtem felé.
  A kicsiny lény a bemutatkozásom után a nevemen kezdett el rágódni és meg is dicsérte. Rámosolyogtam köszönésképp, aztán amikor Horka azon kezd aggódni, hogy szeretni fogják-e, bólintottam, bár lehet hogy nem látta, hisz háttal állt.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretni fognak egy ilyen elbűvölő lényt, mint Te.
Az amúgy elhadart mondat végét kissé elharaptam, de azt hiszem, hogy érthető volt, amit mondani akartam. Bocsánatképpen újra mosolyogni kezdtem és belenéztem a kis állat gombszemeibe. Amikor meg szeretett volna ölelni, én nem tiltakoztam, hisz mindig is szerettem a plüssöket és ezután is szeretni fogom őket. Engedtem hát Horka akaratának és miután rábólintottam a kérdésére, óvatosan a szárnyai alá nyúltam és felemeltem a vállamhoz. A nyakamhoz csúsztattam és finoman megszorítottam a hátát. Közben becsuktam a szemem, nehogy meglássam Szofi pillantását. Nem tudom, hogy reagálta le, de igazából ez nem is volt fontos.
  Amint a pingvin feje a nyakamhoz ér, valami mozgolódást éreztem, majd azt, hogy valami megnyalt. Megnyalt? Csodálkozva eltoltam magamtól a lényt és kíváncsian tekintettem rá. Ez mégis mi akart lenni? Ezen viszont már nem volt időm gondolkozni, hiszen hirtelen melegem lett és a szám akaratlanul is mosolyra húzódott. Szofi ölébe tettem Horkát és vidáman a lány felé fordultam.
- Gyere, keressük meg Kumát! Gyere Horka és te is...hogy is hívnak? Áhh, ez most nem lényeges. Gyertek!
  Hirtelen felpattantam és maghoz öleltem a kis lényt is, majd  kezem nyújtottam a lánynak. Akár beleegyezett, akár nem, felhúztam és a kezemben Horkával a kastély felé ugráltam, közben pedig a Boci boci tarkát énekeltem. A hasam bizseregni kezdett, de én tovább énekeltem, nem törődve azzal, hogy páran megfordultak utánam.
- Tudod, nem tudom ám, hogy hol van Kuma, de megkérdezünk pár Levitást, ők biztosan tudni fogják hol van a nyuszi.
  Újra hadarni kezdtem, majd felugrándoztam a lépcsőkön és megálltam a klubhelyiségünk előtt. Ha a lány követett, akkor elbúcsúztam tőle, és egy puszit nyomtam az arcára, de ha esetleg valahol elszakadt volna, akkor csak egy vállrántással beléptem és a tornyok felé igyekeztem.
Utoljára módosította:Nemes L. Izabella, 2014. június 4. 14:48
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. június 7. 18:52 Ugrás a poszthoz

Évi
14. 06. 10.
ruha



  Nyár. Meleg. Ezek az első gondolatok, amik lezajlanak a nyári hónap elérkezte előtt. Szerettem ezt a három hónapot, hiszen ilyenkor nincs iskola meg ilyenek, most még is szomorkás hangulatom volt. A levél, amit otthonról kaptam igen csak ijesztő volt, hiszen anya nem árulta el, hogy mi az a "nagy baj", amiről beszélt. Hiába írtam vissza, mintha a föld nyelte volna el őket, másfél hónapja egy levél sem érkezett tőlük. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem és vagy zongoráztam, vagy pedig készültem a vizsgákra, de inkább az előbbi. Főleg a hangulatomhoz illő kottákat szedtem elő és azokat zongoráztam. Már-már a depresszió kapujában álltam, amikor végül erőt vettem magamon és kiléptem a burokból.
  Ki kellett szabadulnom a kastélyból, így miután kiértem a falak közül a falu felé vettem az irányt. Szerettem Bogolyfalvát, a szüleim tervezték is, hogy ideköltöznek, de végül elvetették az ötletet, hiszen itt nincs akkora terület, mint otthon a birtokunkon. Egy egyszerű türkizes szoknyát viseltem, fekete topánkával. Amíg a macskakövön sétálgattam, azon filóztam, hogy vajon mi lehet az a nagyon nagy baj, ami miatt nem kaptam egyetlen egy levelet sem. A birtokot biztos nem vehették el, hiszen rendesen fizettük a számlákat... gondolom. Ez biztos nem lehetett baj, hiszen anyu és apu is jól keresnek.
  Aput sem rúghatták ki, hiszen honnan is rúghatták volna ki, ha állattenyésztő?  Az nem olyan munka, amiből csak így leépítés szintén dobálják ki az embereket, szóval ezt is kizárhatjuk. Anya munkája is hasonló, csak ő állatorvos és hát beteg állat mindig van. Újabb lehetőség kizárás. Vivi? Vivi! De neeem, ő pedig főiskolán van, biztos, hogy nem lehet vele baj... bár... áhh nem, hagyjuk is! Megráztam a fejem és elrúgtam egy kisebb kavicsot. Észre sem vettem, de lassan kiértem a faluból. Lefordultam egy úton és meglepetten pillantottam fel, amikor vizet láttam magam előtt. Ijedten hőköltem vissza, hiszen kis híja volt annak, hogy belesétáltam volna a vízbe.
  A tavacskától nem messze egy padot néztem ki magamnak, amin még senki sem ült. Így jobban körülnézve rajtam kívül talán csak a halak voltak itt a tóban. Sehol senki. A padhoz lépdeltem és leültem rá. Közben végig a csillogó vízfelszínt néztem, ami egy felszínre törő halacskától hullámzani kezdett.
Utoljára módosította:Nemes L. Izabella, 2014. június 7. 18:53
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. június 7. 19:41 Ugrás a poszthoz

Évi
14. 06. 10.
ruha



  A tény, hogy nem tudom, anya milyen bajról írt, nagyon is felidegesített, ami meglátszott rajtam. Az órákon kissé ingerült voltam és nem is teljesítettem megfelelően, a lányokkal alig beszéltem, elfelejtettem dolgokat, satöbbi. Alig ettem valamit, ennek ellenére nem vesztettem a súlyomból, pedig azt mondják, hogy a stressz jó fogyáshoz. Na persze. Akkor én vagyok az élő példa rá, hogy ez nem igaz. Ma is kicsit ideges voltam, de a friss levegő, mint mindig, most is megnyugtatott. Lejjebb csúsztam a padon és behunytam a szemem. A lófarokba kötött hajamból kilógott egy tincs, amit pedig a szél előszeretettel fújdogált a szemembe, ahogy most is.
  A távolból lépteket hallottam, de nem nyitottam ki a szemem. Hát igen, nekem fantasztikus fülem van, mindent meghall, csak azt nem, amit kellene. Arra sem figyeltem, hogy a léptek egyre közeledtek, aztán végül valaki átesett rajtam. Ijedtemben a szemeim felpattantak és hirtelen előredőltem az a valaki pedig valószínűleg lecsúszott a két lábamról. Elég szépen elkáromkodta magát, aztán ám nézett. Zihálva pillantottam vissza rá, de nem ismertem fel. Ő viszont ismert, hiszen a nevemen szólított. Ez van, ha az ember nem ismeri az alsóbb éveseket. Azt viszont tudtam, hogy Levitás, hiszen nem egyszer láttam már a klubhelyiségben.
  - Szia. Öhm... bocsánat, de hogy is hívnak? - Egyszer úgy is megkérdeztem volna. - Én jól vagyok, bár te most estél át rajtam. Veled minden rendben?
  Ha tényleg legurult az ölemből, akkor most felsegítettem, és belenéztem a szemeibe. Tényleg nem ismertem fel, sőt, fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda valójába ő.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. június 8. 16:03 Ugrás a poszthoz

Évi
14. 06. 10.
ruha



  Ez történik akkor az emberekkel, ha nem veszik a fáradságot arra, hogy megismerjék az alsóbb éveseket. Emlékszem, én szinte az összes felsőbb évest ismertem, amikor elsős voltam. Sőt, még nagyjából mindenkihez arcot is tudtam párosítani a nevekhez. A mai napig ismerem a felsőbb éves Levitásokat és a külsősöket is, nagyjából. Viszont a külsősök közül csak pár diákot tudok megnevezni, hiszen nem találkoztam olyan sok mindenkivel. A szomorú viszont az, hogy a még a saját házamból sem ismerem az alsósokat. Jó, tudom, hogy még én is csak másodikos vagyok, de hát akkor mi lesz jövőre? Ahh, mindegy, hagyjuk is inkább...
  Szóval, a kissé balszerencsés találkozás után elárulta, hogy Évinek hívják. Elfogadta a segítségem, én pedig felhúztam a földről. Ha felült mellém a padra akkor felült, ha nem, akkor nem. Kezet fogtam vele, és bár egy kicsit furcsálltam a helyzetet, nem szóltam egy szót sem. A lány elmagyarázta, hogy év elején még nem látta ezt a padot. Az említett ülőhelyre pillantottam és gondolatban elnevettem magam. Arra viszont felkaptam a fejem, hogy honnan ismer. A nagyobbak meséltek rólam? Hogy... vagy miért?
  - Meséltek rólam? - A hangom kissé rekedt volt és a szám is kiszáradt. Hogy hogy meséltek rólam? Ki? Kik és miért? További kérdéseket már nem tettem fel, hiszen a kiszáradt számat is orvosolnom kellett, így csendben maradtam. Évi eközben újra beszélni kezdett és arról érdeklődött, hogy van-e valami bajom. Állítólag látszott a szememen. Hát igen, ez az egyik baj, hogy az én szemem szinte mindig tükrözi az érzéseimet. Felsóhajtottam és megráztam a fejem.
  - Hát nem tudom... családi ügy, de még én sem tudom, hogy mi... - újra lehajtottam a fejem, aztán felálltam és a tóhoz sétáltam. Leguggoltam a víz elé és lassan belemerítettem a jobb kezem. Ahogy az ujjaim a vízhez értek a hideg is kirázott egy kicsit. A hajam előrehullott én pedig kénytelen voltam leülni a fűre, ha nem akartam belezuhanni a tóba. Leeresztettem magam a földre és a lányra néztem. Vártam, hogy mond-e még valamit, vagy csendben fogunk itt üldögélni.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. június 10. 19:15 Ugrás a poszthoz

Évi
14. 06. 10.
ruha



Bevallom, azért egy kicsit meglepett Évi válasza. Miután megkérdeztem, hogy honnan ismer és ő elmagyarázta, hogy honnan, tényleg meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire "híres" vagyok, vagy mi. Én egész eddig azt hittem, hogy csak egy lány vagyok a többi közül, de hát akkor itt a bizonyíték, hogy nem. Azt viszont még most sem értettem, hogy miért pont engem mondtak. Több olyan Levitás van - vagyis hát majdnem mindenki -, aki szívesen válaszol az elsősök kérdéseire és esetleg körbevezeti őket a kastélyban, vagy azon kívül. De hát most már mindegy, én is szívesen segítek bárkinek, ha kérdése van, vagy ilyesmi.
- Értem. Esetleg segíthetek valamiben? - Rámosolyogtam és kicsit helyezkedtem a földön. Most különösebben még az sem zavart, hogy tiszta zöld lesz a már amúgy is türkizkék-zöldes árnyalatú szoknyám. - Eltévedtél, vagy...?
Nem akartam felsorolni az összes lehetséges dolgot, ami miatt segítséget kérhetett volna, így hát csendben maradtam. Majd ő elmondja, ha akarja és kész. Amikor elárultam, hogy valami furcsa családi balhé készülődik otthon, habogni kezdett és rengetegszer bocsánatot kért, aztán rám nézve csak így megállt.
- Semmi baj, nem tudhattad - egy gyors mosoly, aztán a hullámzó vízfelszínt kezdtem el bámulni. Bár a nap még magason járt, a levegő kezdett lehűlni és... és ez mind hazugság. Igaz, hogy késő délután volt, a hőmérséklet akkor sem csökkent huszonöt fok alá, szóval érthető volt, hogy inkább közelebb húzódtam a vízhez. A egyik kacsóm belelógattam a vízbe és figyeltem, ahogy az évgyűrűkhöz hasonló körkörös izék megjelentek a felszínén. Igen, nem tudtam mi volt a neve, így elintéztem egy "izé"-vel.
- Nem nem tudsz, de azért köszönöm - rápillantottam és kihúztam a kezem a vízből. Hagytam, hogy lecsöpögjön róla a víz, aztán újra visszadugtam, és élveztem a hideg folyadékot a kezemen.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
2014. 06. 18.
Írta: 2014. június 15. 14:51
Ugrás a poszthoz

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül



Nem szeretem a nyarat. Folyton meleg van és alig lehet megmaradni úgy, hogy nem sülnél meg. Az viszont jó volt benne, hogy hazamehettem anyuékhoz a birtokra. Előtte azonban le kellett vizsgáznom év végén, amit nagyon nem szerettem. Az egész évben a vizsgák voltak a legrosszabbak, amiket gondolom rajtam kívül még sokan nem szeretnek.
Reggel már úgy ébredtem fel, hogy a hasam görcsölt, hányingerem volt és a fejem is fájt. Szuper ~ gondoltam. Az nagyon nem lett volna jó, ha pont ilyenkor betegszem le. Mire felöltöztem és elindultam lefelé, hogy megreggelizzek, a lányok már mind elmentek. Hát persze, mit is vártam? Akár milyen korán is kelek fel, ők arra már eltűnnek. Vajon milyen korán kelnek fel? Mindegy, ezt majd máskor fogom kideríteni. Most azonban lesiettem reggelizni, ám a nagyteremben nem töltöttem sok időt, így két pirítós és egy pohár narancslé után újra felszaladtam a szobámba, ahol összeszedtem pár pergament, két könyvet és egy pennát, aztán a kutyám kíséretében elhagytam a kastélyt. Valami csendes helyre kellett mennem, ahol nyugodtam fel tudok készülni a vizsgáimra.
Amint kiértem a birtokról, a falu felé indultam. Lesétáltam a macskaköves úton, aztán a falu szélénél megtorpantam. Vatta hűségesen és farokcsóválva követett mindenhová, azonban most látszott rajta, hogy neki is melege volt. Gesztenyebarna szemeit rám emelte, de én már indultam is tovább. Végigsétáltam a falun, befordultam pár utcában, de végül is kiértem Bogolyfalváról. Letértem egy mellékútra, aztán pár perc séta után megérkeztem a keresett helyre. Felléptem a stégre, aztán kerestem egy száraz helyet, aztán letelepedtem rá. Lepakoltam a cuccaimat, aztán kinyitottam az egyik könyvem, a másik becsukottra helyeztem egy pergament és "szorgalmasan" körmölni kezdtem a tudnivalókat az unikornisokról.
Közben persze fel-felpillantgattam, hátha megjelenik Albert, de nem. Egyszer még tavaly találkoztam vele itt, amikor is... hát a vízfelszínen volt látható, de hús-vér ember volt. Azt hiszem. Azóta nem is láttam, nem találkoztam vele, de még csak nem is hallottam róla... semmit. Miután letettem Albert kereséséről, Vattát kerestem a szememmel. A collie biztos megint elcsatangolt valahová, amit nem bántam, hiszen tudom, hogy úgy is visszajön, de azért nem szerettem volna, ha nagyon messze megy tőlem. Végül megpillantottam, amint tőlem kicsit messzebb állt és a stég szélén nézegette magát a vízben.
Mosolyogva megráztam a fejem, aztán visszafordultam az írnivalómhoz. Hajj, de utáltam ezt csinálni!
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
2014. 06. 18.
Írta: 2014. június 15. 18:58
Ugrás a poszthoz

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül



Hát jó, bevallom kicsit elmerültem abban, hogy a könyvemet tanulmányoztam, mert azt sem vettem észre, hogy Vatta közben mellém sétált, jól megnézett, majd visszatért a tükörképéhez. Igen, lehet hogy kicsit elragadtak a legendás lények, de hát ez van. Imádok olvasni és bármi leköti a figyelmem, amiben nem gyilkolnak... De ha már itt tartunk, akkor főleg az ilyen állatos  könyvek a nyerők, vagy a regények. Ohh, igen, azokat nagyon imádom.
Visszatérve a figyelmetlenségemre, még azt sem vettem észre, hogy közben az én drága jó kutyám úgy döntött, hogy hazamegy és engem pedig itt hagy. Éppen felnéztem, hogy Albertet keressem a szemeimmel, amikor megpillantottam a juhászkutyát leosonni a stégről.
- Vatta! - kiáltottam rá, a szokásosnál hangosabban. Tudom, hogy a hangom erőteljesebb volt, de egyrészt távol volt tőlem a kutya, másrészt pedig az állatokra következetesen kell rászólni. Amint a kutya visszaoldalgott a stégre, én is visszatértem a könyvemhez. Az írást már abbahagytam és inkább a kezembe vettem az olvasmányt, aztán belelógattam a lábam a hűs vízbe, majd olvasni kezdtem az unikornisok "bevándorlását" Magyarországba.
Már csak arra eszméltem fel, hogy valaki megállt mellettem és köszönt. Ijedten összerezzentem, aztán tágra nyílt szemekkel felpillantottam. Egy fiú állt felettem, eltakarva a napot. Nem volt ismerős az arca, bár lehet, hogy láttam már... de így hirtelen nem tudtam.
- Szia! - Köszöntem, miután észbe kaptam. - Hát épp "tanulok", de úgy sem fogok sokra jutni, amíg a kutyám itt ugrándozik körülöttem.
A tanulok szónál idézőjeleket rajzoltam a levegőbe, amikor pedig Vattáról beszéltem, rápillantottam. A stég szélén feküdt, mancsaira helyezett fejét pedig a víz felé fordította.
- Egyébként Izabella vagyok - mutatkoztam be a fiúnak. Ha már idejött és köszönt, akkor bemutatkozok, hiszen ha sokáig marad, akkor még sem hívhat végig "lány"-nak, én pedig "fiú"- nak. Ez így kicsit furcsán hangzana.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
2014. 06. 18.
Írta: 2014. június 15. 20:37
Ugrás a poszthoz

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül



A fiú láthatóan meglepődött, amikor visszahívtam a kutyám. Nem is tudtam, hogy már azóta itt álldogált mellettem. Vagyis... hát, amikor még felnéztem, hogy rászóljak a collie-ra, még nem volt itt. Talán elbújt és hallgatózott volna? Na nem, azt én nem nézném ki belőle. Bár nem vagyok az az ítélkező típus, így nem volt róla kialakult véleményem.
Amint befejeztem a beszédet, ő rögtön rám zúdított egy rakat kérdést, én pedig pár percig köpni-nyelni nem tudtam a meglepettségtől. Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magam és válaszolni tudtam. Először is, amikor megkérdezte, hogy leülhet-e, én bólintottam, bár már helyet foglalt mellettem. Bran néven mutatkozott be, de nem hiszem, hogy ez a teljes neve.
- Bran... ez a teljes neved? - Tettem fel az első idétlen kérdésem. A macskáját is bemutatta, aki épp a fiú körül sétálgatott. Rámosolyogtam a cicusra, aztán megpróbáltam végiggondolni, hogy melyik kérdéseket tudnám összevonni, hogy egy választ adjak rájuk.
- Hát azt nem, és szerintem a cicád sem értékelné, ha összevizeznéd - pillantottam a kis fekete szőrmókra. - Igen, én is a kék ház lakója vagyok. Hogy tetszik nálunk?
Kellett valami, ami kicsit lenyugtatja a fiút. Nem volt idegesítő, de hát azét kell egy kis nyugalom, hogy tudjak válaszolni a kérdésre. Már, ha válaszolni akarok a kérdésekre.
- Kviddicsezel? - Csillant fel a szemem. - Tényleg? Ezt nem is tudtam... Kei nem is mondta.
Egész jól elmorfondíroztam magamban arról, hogy vajon miért nem szóltak nekem. Bár nem vagyok olyan nagyon fontos ember a csapatban... vagyis de, de az vagyok. Talán enyém a második, vagy harmadik legfontosabb szerep a csapatban. Bran ekkor szabadkozni kezdett, amiért ilyen sokat kérdezett, amit elhárítottam egy mosollyal.
- Második éve koptatom a padot - válaszoltam az utolsó kérdésére. Meglóbáltam a lábam a vízben, ezzel felkavartam a csendjét. Azon gondolkodtam, hogy Vatta mikor fog iderohanni és kérdő pillantásokkal illetni a kiscicát. Egyenlőre azonban még helyben maradt és nyugodtan feküdt a stégen.
Nemes L. Izabella
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
2014. 06. 18.
Írta: 2014. június 16. 13:52
Ugrás a poszthoz

Brandon Norrey
ruha - kabát nélkül



A fiú teljesen fellelkesülve beszélt és beszélt és a változatosság kedvéért: beszélt. Bevallom, kicsit elgondolkoztam, hogy vajon hogyan került a Levitába, hiszen ilyen sok társalgás után én régen a pirosakhoz soroltam volna. Persze nem én döntök és ítélkezni sem szeretnék, de... na jó, egy picit ítélkezek. Mindenkinek vannak véleményei, ahogy nekem is, amiket nagyrészt nem hozok nyilvánosságra, bennem még attól ott vannak és nem tudok másra gondolni. Na jó, de tudok, de ez most nem lényeges.
Elárulta, hogy Norrey a vezetékneve és megerősítette, amit én fejben már kigondoltam: Brandon a teljes neve. Brandon Norrey... ízlelgettem magamban a nevét, aztán újra meglóbáltam a lábacskáimat, majd hallgattam az élménybeszámolóját. Amikor valami vöröses srácról beszélt, rögtön Márk jutott az eszembe, de őt már idén se láttam, szóval nem lehetett. Akkor még is ki....? Aztán észbe kaptam, hogy volt ez a test-izé csere, hiszen Dasha is "átalakult", ahogy még sokan mások is. Emlékszem, teljesen sokkot kaptam, amikor megláttam egy srácot a szobánkban. Fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda valójában ő és majdnem le is ütöttem... mivel is? Ja igen, egy könyvvel. Szóval, majdnem leütöttem egy könyvvel, amikor felkiáltott, hogy ő Dasha... mondanom sem kellett, tényleg nem ismertem fel, de akkor rózsaszín haja volt és nem narancssárga.
- Nem, nem ismerem - válaszoltam a Hyunos kérdésre. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy ki ő. Amikor viszont megemlítette azt, hogy elsős, már tudtam, hogy csak Dasha lehet. - Vagyis... még is ismerem, szobatársam. Csak ő igazából lány.
Többet nem árultam el erről, majd kérdez, ha érdekli, vagy nem ért valamit. Többet között megemlítettem azt is, hogy másodéves vagyok, mire felcsillant a fiú szeme. De lehet, hogy csak a nap csillogott, mindegy. Rögtön a vizsgákról kérdezősködött és megint egy rakat kérdést rám zúdított. Ez egyrészt jó volt, hiszen megismeri az iskolát, viszont kellett egy kis idő, amíg újra összeszedtem magam.
- Hogy érted azt, hogy hogy mennek? - Érdeklődtem vissza. - Vannak ugye az órák hétköznapokon, azokra bejársz, ott lediktálják az anyagot és év végén összeállítanak egy tetszőlegesen hosszú vizsgalapot. Ha figyelsz az órákon és leírod, illetve megtanulod az anyagot, akkor nem lesz baj.
Úgy éreztem, hogy kellett egy kis önbizalmat öntenem belé, vagy nem is tudom. A macskája eközben belemászott az ölébe, aztán már ugrott is volna át az enyémbe, de a levegőben elkaptam és visszaraktam a gazdája ölébe.
- Ne haragudj, de nekem kutyám van - itt Vattára pillantottam - , aki nem igen szereti a macskákat. A szobatársam macskáját még csak-csak elviseli, de ha rajtam érzi a szagukat, hát akkor kitör a balhé.
A collie lassan felemelkedett a stégről és elindult felénk. Nyugton maradtam és figyeltem, hogy a juhászkutya a fiú mellé ért, aztán a macskára meredt. Egy apró kézmozdulattal magamhoz hívtam, ő pedig engedelmesen lefeküdt a jobb oldalamra - mert a fiú a bal oldalalom ült -, és a fejét az ölembe hajtotta. A kezemet a fejére tettem és lassan simogatni kezdtem a fejét.
- Ő tehát Vatta - mutattam be a kutyát, aki a neve hallatára felemelte a fejét, de aztán visszaejtette az ölembe és élvezte, ahogy simogatom. A fiúra mosolyogtam, aztán a vizet kezdtem el kémlelni.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Nemes L. Izabella összes RPG hozzászólása (323 darab)

Oldalak: « 1 [2] 3 4 ... 10 11 » Fel