C.L.Z.
London
London
Londont határozottan jobban szerette, mint Párizst. Itt másabbak voltak az emberek, sokkal inkább hajlamosak voltak a saját dolgaikkal törődni, nem foglalkoztak két idegennel, akik néhány napja beköltöztek az egyik külvárosi kis épület tetőterébe. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán valakinek feltűnt az érkezésük a szomszéd házban lakó félszemű öregasszonyon, és az utca végén kolduló hajléktalanon kívül. Így volt jó. Amennyire csak lehetett, próbáltak nem okozni feltűnést, egyelőre csak meg akarták magukat húzni, feltérképezni a környezetüket és a lehetőségeiket.
A gondolatok egymást követve cikáztak a fejébe megállás nélkül, egészen mióta elhagyták a francia főváros koszát és bűzét. Tervet kellett kovácsolnia, ki kellett találnia, hogy hogyan tovább. A céltalan menekülésből kezdett erősen elege lenni, plusz most, hogy Zoé is csapódott hozzá, és immáron nem egyedül járta Európát, égetőbbé várt a hogyan tovább kérdése.
Ami a kettőjük viszonyát illeti, semmi érdemi dologról nem beszéltek, mióta eldőnt, hogy a lány vele tart. Nem került szóba közöttük mélyebben, hogy hogyan és miért hagyták annyiban a kapcsolatukat annyi évvel ezelőtt, ahogyan az sem, hogy most mi fog történni velük. Egyszerűen csak visszaszokni a régi rutinjukba lehetetlennek tűnt. Már nem azok az emberek voltak, akik akkor, hat éve, a kis magyarországi iskolában, akik csak el tudtak bújni minden baj elől és el tudtak veszni egymásban, nem törődve a körülöttük lévő világgal, veszélyekkel, gondokkal. És akármennyire is tele volt kétségekkel, hogy jó döntés volt-e engedni Zoénak, hogy vele jöjjön, ebben a néhány napban boldogabbnak érezte magát, mint már évek óta. Akármennyire is nem akarta magának bevallani, még a feszültséggel közöttük is javított a hangulatán, hogy nem egyedül volt, hogy ő itt volt vele.
- Azt mondják, hogy álmában bámulni az embert már-már zaklatásnak számít - szólalt meg, mikor megérezte a lány ujjait bőrén. Nem nyitotta ki a szemeit, ugyanakkor ajkai köré egy apró mosoly kúszik. Furcsán nyugalom töltötte el - szinte már ismeretlen volt számára az érzés, ugyanakkor addig akarta élvezni, ameddig csak lehetett. Szabad kezével Zoé dereka után nyúlt, és még közelebb húzta magához.
A gondolatok egymást követve cikáztak a fejébe megállás nélkül, egészen mióta elhagyták a francia főváros koszát és bűzét. Tervet kellett kovácsolnia, ki kellett találnia, hogy hogyan tovább. A céltalan menekülésből kezdett erősen elege lenni, plusz most, hogy Zoé is csapódott hozzá, és immáron nem egyedül járta Európát, égetőbbé várt a hogyan tovább kérdése.
Ami a kettőjük viszonyát illeti, semmi érdemi dologról nem beszéltek, mióta eldőnt, hogy a lány vele tart. Nem került szóba közöttük mélyebben, hogy hogyan és miért hagyták annyiban a kapcsolatukat annyi évvel ezelőtt, ahogyan az sem, hogy most mi fog történni velük. Egyszerűen csak visszaszokni a régi rutinjukba lehetetlennek tűnt. Már nem azok az emberek voltak, akik akkor, hat éve, a kis magyarországi iskolában, akik csak el tudtak bújni minden baj elől és el tudtak veszni egymásban, nem törődve a körülöttük lévő világgal, veszélyekkel, gondokkal. És akármennyire is tele volt kétségekkel, hogy jó döntés volt-e engedni Zoénak, hogy vele jöjjön, ebben a néhány napban boldogabbnak érezte magát, mint már évek óta. Akármennyire is nem akarta magának bevallani, még a feszültséggel közöttük is javított a hangulatán, hogy nem egyedül volt, hogy ő itt volt vele.
- Azt mondják, hogy álmában bámulni az embert már-már zaklatásnak számít - szólalt meg, mikor megérezte a lány ujjait bőrén. Nem nyitotta ki a szemeit, ugyanakkor ajkai köré egy apró mosoly kúszik. Furcsán nyugalom töltötte el - szinte már ismeretlen volt számára az érzés, ugyanakkor addig akarta élvezni, ameddig csak lehetett. Szabad kezével Zoé dereka után nyúlt, és még közelebb húzta magához.