Huszthy Attila

 Látom a férfi veszi a lapot és nem sértődött meg, hogy ilyen módon válaszoltam neki, sőt mi több riposzttal veszi fel a kesztyűt. Nagyon mosolyog, pillantása kíváncsian érdeklődő, amolyan igazi játszópartner benyomását kelti bennem. ehhez illő szavakat intéz hozzám. Nevetek egy jót mielőtt felelnék és közben beszerzek magamnak még egy kört a kedvenc teámból, mert fázom egy kicsit.

- Ez nem lehet kérdés, természetesen Istennő vagyok, de a nevemet speciel a növényről kaptam. Ha pontos szeretnék lenni, akkor a tárkonyról, szüleim közös kedvencéről.

 Mesélem miközben kortyonként veszem magamhoz a lélekmelegítőmet, bár talán most a kandallóm melege jobban esne, de milyen faramucin venné ki magát, ha behívnám magamhoz őt, mert folytatni szeretném a beszélgetést, viszont ha nem megyünk hamar meleg helyre ide fogok fagyni a büfé pultjához. Amíg őt hallgatom két tervet is készítek arról miképp juthatnék zárt térbe vele. Gyorsan döntök, ahogy általában szoktam és szóra nyitom számat.

- Tudja mit? Van egy ötletem, mivel kollégák vagyunk, hiszen én is a Kastélyban oktatok, méghozzá Gemmológiát, sőt ott is lakom, azt mondom menjünk vissza oda. Ha cipeli a cekkerem bejöhet hozzám, ráadásként kap egy finom hagymaféléktől mentes vacsorát és mindent elmondok, amit tennie kell, ha egy nő íjat fog magára. Mi a véleménye?

 Ajkamra a legbájosabbnak mondott -fanyar szépségemhez mérten az persze- mosolyom fut és fahéj szín szemem kérlelőn vetem a férfira, remélem meggyőzi mindez és a hidegtől enyhén remegő kezem látványa valamint az ajánlatomban rejlő lehetőségek tárháza és hazasétálhatunk hamarosan.

Sziasztok! Váh hulla vagyok, az én levesem most lett kész.

Tüszőfűi Lilith - 2016.05.19. 20:57


Mert a leves jó, a leves finom, a leves különleges! (Tibi csoki után szabadon) Egyszerűen kell! Ezért.

Adam Kensington - 2016.05.19. 23:26


Addig jó míg van és marad.
Boldogat!

Egy kis kószálás

 Megint idekeveredtem. A Játszótéren kötöttem ki ismét, most is mint akkor macska alakomban vagyok. Tappancsaim alatt érzem a langymeleg kora nyári föld melegét, a nyíló virágok émelyítő illatát és a szívem összeszorul apró, fekete bundával borított mellkasomban. Itt találkoztam először vele, azzal az emberrel, akit úgy szerettem és akinek annyi fájdalmat okoztam és, aki összetörte a lelkemet. Azt hittem belehalok a szenvedésbe, de nem így lett, az idő telt és mi egymás mellett tudtunk lenni anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna. Már nem kín ránéznem, már nem bánt, hogy máshol talált boldogságot és remélem ezzel ő is így van. Elmúlt.
 Ahogy sétálok a játékok között úgy döntök megpihenek szeretett hintámon. Felugrom hát rá és összegömbölyödve fejemet mellső lábaimra hajtva nézelődöm. Figyelem a falevelek vetette árnyékok táncát és a múlt szép emlékeit idézem magam elé, amikor még minden más volt, én is és az életem is. Talán, ha a sors jó lesz hozzám kapok még egy esélyt, hogy valakinek az életében részem legyen és neki is az enyémben. Egy lehetőséget arra, hogy bebizonyítsam mennyit fejlődtem a sok tragédia és csapás által mely ért az utóbbi évek során.
 A gyermekeim fentről a nap meleg mosolyával biztatnak, érzem, ezért is próbálok emberekkel ismerkedni, újra nevetni és nem sírni nap nap után. De néha nagyon nehéz, ilyenkor változom át macskává és járok egyet, mert az mindig segít. Olyankor megnyugszom, elvonulok vagy kihasználom bájos küllememet, az emberinek megmaradó szemeimet és hagyom had szeretgessenek meg a gyerekek vagy épp a felnőttek, akik sosem tudják meg, hogy egy elveszett lelkű nőt tartanak a karjukban és vigasztalják meg a puszta kedvességükkel.

Egy kislány

 Nézelődöm, szemem a játszadozó gyermekeket figyeli, de gondolatban álmodozom, három kicsiről, őket látom magam előtt, ahogy futkároznak, nevetnek, sikongatnak és bár macska alakban vagyok könnyek kezdik égetni a szemeimet, melyektől pislognom kell. Ám mielőtt még teljesen elszomorodnék és elmenekülnék egy kislány lép elém, elvonva gondolataimat a vágyálmaimról, melyek sajnos soha sem válhatnak valósággá.
 Nagyon kedves és megitat, vizet ad nekem, amit én készséggel és örömmel lefetyelek ki tenyeréből, majd megszaglászom a kezeit. Nehogy lelepleződjek előtte inkább nem nagyon nézek rá, ki tudja, a gyerekek olyan dolgokat is felfedeznek, melyet a felnőttek észre sem vesznek, érzékük van hozzá, hogy az álarcok, álcák mögé lássanak. A lányka beszélni kezd hozzám ez alatt, én pedig csak fülelek milyen reményvesztett-bölcs és felnőttes az a néhány mondat, ami elhagyja a száját
 Nem vesz ölbe, ahogy kortársai tennék, nem kezd simogatni, dögönyözni, csak leül mellém a másik hintára. Nos, talán anyai ösztön, talán csak a magányos emberek közös megértése, de leugrom saját hintámról és felugrom az ölébe, majd fejemet a kezéhez dörgölöm, jelezve, hogy ha kedve tartja nyugodtan simogathat, mert ez meg fogja nyugtatni. Ezt tudományos kísérletek igazolják. Egy macska közelsége jót tesz az embernek, a bánatot elűzi és jobb társaság mint a sajnálkozók, vagy azok akik kéretlenül vigasztalni próbálnak, pedig neked csak csendre volna szükséged.

A magányos kislány

 Együtt hintázunk, aprót lökött magán, így inkább csak ringatózunk a lánykával. Nagyon barátságos, de olyan szomorúság árad belőle, mely még erősebbé teszi bennem a segítés vágyát, ezért dorombolni kezdek és közben figyelmesen hallgatom miket mesél. Egyedül van, igazi kulcsos gyermek, akinek az Apja munkamániás, az Anyja ki tudja merre jár. Egek, hát miért érdemelte ezt az a kislány. a szülei nem érdemlik meg hogy ő van nekik. Felbuzdul bennem az ádáz énem, de lecsitítom, hisz nem tudhatom mi állt mindennek a hátterében.
 Kérdésére, hogy ennyire nincs-e senkim legszívesebben azt mondanám ennyire nincs, hiszen a családom messze van, rég elváltam, a gyermekeim és a legkedvesebb testvérem éppoly rég meghaltak. Nincs senkim. Ahogy neki sem, az élők nem vigyáznak rá és tán nem is tudják mekkora kincset hagynak veszni. Ő pedig csak egy szerető Anyára vágyik, mondja és ujjai bundámat simogatják. A két magányos lélek, milyen fura helyzet is ez...  
 Közben a lányka azt kéri menjek vele a Kastélyba, ránézek és pislogok egyet, talán nem veszi észre emberi szemeim, kerek szembogaram és fahéj szín íriszem nem macskára jellemzőségét, ha mégis, nos az lesz a megfelelő pillanat a deanimálásra. Ám kivárok kicsit még mielőtt elhamarkodottan cselekednék és ezzel bizalmát elveszteném. Hisz biztosan nem egy felnőtt nőnek szerette volna elmondani titkait, hanem egy macskának aki csak szeretetet ad neki és nincs kérdése, sem szava, amivel még bánatosabbá tehetné.
 

A távozni készülő lányka

 Ráérzett, már nem úgy beszél hozzám, mint egy kóbor macsekhoz, aki elfogadta a vizet a tenyeréből és kicsit kedveskedett neki. Nem, ott motoszkál benne a felismerés, hogy más vagyok mint hitte. Le is tesz az öléből és menni készül. Hátára veszi a táskáját amibe az előbb eltette az üveg vizet. Mi tévő legyek? Csak nézek rá és bánom, hogy nem játszottam jobban az állatot, hogy szavai előhozták belőlem a nőt, az anyát az embert. Nem szeretném, ha így válnánk el. Talán ő sem, mert még mielőtt hátat fordított azt kívánja bár tudnék beszélni és segíthetne rajtam. Itt az idő, a megfelelő pillanat, minden eddigit felteszek hát erre most.

- Tudok beszélni, csak nem abban az alakban, amiben az előbb voltam.
 
 Szólalok meg immár emberi testet öltve. Csak remélni tudom, hogy visszafordul és nem rohan el ijedten vagy csalódottan. Az nekem is nagy csalódás volna. Nem akartam neki rosszat azzal amit tettem, csak fel szerettem volna vidítani, ha már volt olyan bátor és gondoskodó, hogy inni adott és figyelt rám. Csípőmig érő, sötét hajam kiengedve lebben meg a kellemesen hűs fuvallatra, mely az imént támadt. Fekete, ujjatlan, a-vonalú, térdig érő, lenvászon ruhát viselek. Arcom fiatalos vonásai kedvességet sugároznak, világos bőröm és természetes vörös ajkam mesehősnőre emlékeztető lehet számára. Vicces, mert erről írt az Edictum is, én lettem Hófehérke küllemi mása, mert a lelkemet persze valójában senki sem látja, de ez persze főleg az én hibám volt.

Krisztina

 A lányka arcára leírhatatlan meglepettség futott, amint megfordult és meglátta átváltozásom után előtte álló emberi valómat. Nem is tudott megszólalni, percekig csak álltunk és néztük egymást, én meg sem moccantam, nehogy megrémisszem, vagy megtörjem ezt a különös varázst, melyet előidéztem. Végül ő törte meg a köztünk beállt csendet egy spontán megjegyzéssel. Elmosolyodom rajta, hiszen ez igazából összegezte azt az érzésfolyamot, amit a mimikája már jó ideje láttatott. Ezek után ő is elmosolyodott, tehát célt értem a bánat felhője eltűnni látszott homlokáról és a pici barázdák is a szeme sarkához költöztek át. A kíváncsi kérdés sem váratott soká magára, ahogy reméltem, feléledt benne a tudni vágyás és én szívesen mondtam el, hogyan is csináltam.

-  Animágiával, tudod, ez az amikor egy ember sok tanulás után egy állat alakját ölti magára. Általában olyan állatét, amilyenre a természete hasonlít és mindig van egy jellegzetessége, amit nem tud állativá tenni. Én macskává vagyok képes átváltozni és a szemeim azok, amik emberiek maradnak.

 Magyarázom a lánykának és közben visszaülök a hintára amin talált. Itt aprót lökök magamon és remélem csatlakozik hozzám és folytatjuk a beszélgetést. Nem is kell soká várnom és be is mutatkozik nekem. Olyan felnőttesen beszél. A magányos gyerekekre jellemző , hogy a nagyok tulajdonságait veszik fel és koravénné válnak, ami nem jó. Persze később hasznukra is válhat, de egy gyerek az legyen gyerek.

- Artemisia Rubya vagyok, tanárnő. Nagyon örülök, hogy találkoztunk és köszönöm, hogy megitattál, nagyon kedves vagy.  

 Mosolygok rá és minden előzménytől függetlenül korához méltón beszélek hozzá. Természetesen most nem veszem magamra a komoly, rideg professa álarcát, mert ha már eddig macskaként sem tettem és szaladtam el, amikor megérkezett, hát miért rontanék el mindent ebben az alakomban. Az, hogy megnyílt nekem és őszintén beszélt hozzám megpendített egy olyan húrt bennem, amit mostanában kezdtem kitörölni a lelkemből.

Kriszti

 Együtt hintázunk mi ketten, a két magányos lélek, pár gyerek ránk pillant, de nem tartanak minket olyan különösnek, így érdeklődésük irántunk hamar lelanyhul és mennek is vissza játszani. Magyunk vagyunk tehát megint, s így nyugodtan beszélgethetünk tovább. Nagyon örülök, hogy sikerült az animágiával elbűvölnöm, pedig azt hittem pont emiatt fog fejvesztve elmenekülni.
 Arra emlékeztet ez a helyzet, amikor még kamasz koromban, mikor megtanultam alakot váltani átmentem a szomszédba a gyerekekhez játszani. Az egyikük, mikor ráérzett, hogy nem igazi macska vagyok ijedtében eldobott. Repülés közben változtam vissza, mert megrémültem -akkoriban még nem tudtam minden körülmények közt megtartani az alakom- és a térdeimet csúnyán bezúztam, alig tudtam hazabicegni. Juan jött elém és jól leszidott, hogy minek rémisztgetem a gyerekeket. Közben Krisztina beszél hozzám, szavaira térek vissza gondolatban is a jelenbe.

- Igen az vagyok. Szereted a köveket?

 Kérdezem, mert rögtön eszembe jut mivel tudnék kicsit segíteni rajta azon kívül, hogy beszélgetek vele, vagy csak egyszerűen meghallgatom, mert néha az sokkal többet tud javítani a helyzeten. Míg én a megfelelő követ választom kifelé ő már beszél is tovább, így figyelmem inkább neki szentelem, hiszen ráérek odaadni neki, ha alkalmam adódik rá a legközelebbi találkozáskor.

- Egy Rellonostól éppúgy, mint egy Eridonostól, tudod most az ő házvezető helyettesük vagyok, de még régebben a Levitásoké voltam. A jóság nem házfüggő, örülök, hogy nem hiszed azt, hogy csak mert Rellonos vagy már el kell felejtened jónak lenni. Ha tudni akarod, bizony sok évvel ez előtt én is a Rellonnak megfelelő ház diákja voltam Spanyolországban, és az unokahúgom Ivy is Rellonos volt, belőle gyógyító lett.

 Mesélem neki és remélem, hogy ezzel is bizonyítom mindazt, amit az előbb tudattam vele. Igen, ennyi előítélettel szemben néha tehetetlen az ember, és inkább alkalmazkodik hozzájuk, mintsem érezze a kirekesztettséget azért, mert nem felel meg az - ez esetben negatív- elvárásoknak. Ez a gondolatmenet jár elmémben amikor rákérdez egy fontos dologra.

- A titkod nálam titok marad. Ha nem szeretnél beszélni róla többet ne tedd, de tudd én szívesen meghallgatlak, mert megértelek. Én is elvesztettem akiket szerettem. Szóval, hogy feleljek a régebben feltett kérdésedre: Igen, ennyire nincs senkim és én is egyedül vagyok, akárcsak te, de ez is maradjon köztünk, jó?

 Nézek a kislányra itt mellettem a hintán. Azt hiszem, ha csak egy kicsit is de tudtunk enyhíteni egymás magányán az már jó és, ha nem is akar látni többet, vagy beszélni velem akkor is jót tett neki, hogy összehozott bennünket a sors. Ki tudja mit tartogat még neki és nekem.

Krisztina

 Látom elgondolkodtatta a kérdésem a kövekről, bár eddig nem volt alkalma találkozni velük. Igen, sokak életéből kimaradnak, pedig néhol bizony jól jönne egy két kő vagy azokat ismerő személy, de ez most más téma. Nem is tudom hol kezdhetném, hiszen nem órán vagyunk, de ekkor eszembe jut az én kis ritmusszabályzómat vezérlő , ez lesz a remek példa, ami még jobban felkeltheti az érdeklődését.

- Nézd, ez a kő olyan erővel rendelkezik, hogy segít a szívemnek a dobogásban és nélküle nagyon beteg lennék. Ilyen klassz dolgokra képesek ezek a szép kövek, meg például segíthetsz velük másokon, begyógyíthatsz sebeket, vagy erőt adhatsz a legyengülteknek. Sőt segíthet, hogy jobban megértsd az állatokat.
 
 Magyarázom a lánykának, mert azt hiszem, hogy aki egy állatnak ennyire meg mer nyílni, az velük szeretne barátkozni és ebben nem árt, ha valami, ami a hasznára lehet. Ahogy beszélek csillog a szemem, nagyon szeretem a köveket, sok örömet okoztak már eddig is nekem. Ekkor hirtelen valami történik, talán az elnéptelenedő környezet csendje miatt úgy érzi már nem számít, de lehet, hogy másért, Kriszti elsírja magát és olyan mondatok hagyják el a száját, amik megdöbbentenek. Egy pillanatra kihagy a szívem a dobogásban és a lélegzetem is elakad. Leszállok a hintámról és elé térdelek, kezembe veszem az arcát.

- Oh, Szívem! Bár ilyen egyszerű lenne...Veletek élni...Kicsim, neked ott van az Apukád, aki nagyon szeret, csak neki is idő kell, hogy újra magára találjon. Légy vele türelmes...Ha beállítanánk azzal, hogy az új Anyukád vagyok, szerinted mit mondana? És ha ő hozna valakit a tudtod nélkül, egy idegent?  

 Simogatom most már a fejét és próbálom egyszerre megnyugtatni és meggyőzni arról, hogy ez a kérés, bár egybecseng a vágyammal, hogy Anyja legyek valakinek és a szívem szakad belé, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy akár igent is mondhatnék... Nem, nem tehetek ilyet egy számomra ismeretlen emberrel, az Apjával, akiről semmit sem tudok. Egek ez kész káosz...
 

Krisztina

 Pár szóban elmagyaráztam neki, hogy a megfelelő kövek, amolyan fordítóként vagy erősítőként használhatók az állatokkal való kommunikációhoz. Segítenek a szavainkat érzéseinket közvetíteni számukra. A kislány láthatóan kedvet kapott, hogy többet tudjon meg a dologról. Ennek örülök, fura, hogy a diákjaim nem lelkesednek ennyire, persze a természetem és az, hogy megkövetelem a pontosságot sokat nyomhat a latba. Minden esetre meginvitáltam egy órámra, arra amit a Jóslástan Kollégámmal tartok.
 Ezután sajnos kibújik a szög a zsákból, s az a fájdalmas vallomás, melyet nemrég macska alakomban hallhattam most még erősebb elánnal tör felszínre belőle, könnyekkel kísérve. Megértem őt, de amit kér -hogy éljek velük- azt nem tehetem meg, ezért máshogy igyekszem megvigasztalni, hiszen ő nem buta csak egy kislány, így az ő nyelvén érvekkel támogatom meg nemleges válaszomat.
 De a szívem mást mond, főleg mert átérzem mit érez, akit nem vár soha senki otthon, akihez csak a csend szól, annak magányos az élete, még ha emberek sokasága veszi is körül általában. Ekkor jut eszembe egy jónak tűnő ötlet, mert, hogy őszinte legyek kíváncsi lettem ki az az ember, aki ennyire elhanyagolja azt a csodát ami gyermeke képében neki megadatott.

- Figyelj Kicsi lány, most hazakísérlek, bemutatkozom az Apukádnak, és megkérem, hogy engedje meg, hogy néha elgyere hozzám. Tudod én a Kastélyban lakom, a Keleti szárny Második emeletén, így ha kedved van, és Apud is beleegyezett bármikor be tudsz jönni és találkozhatsz nem csak velem, hanem a cicámmal Selvával is. Mit szólsz hozzá?

 Míg várom mit felel elpillantok a lemenő nap által vont bíbor aljú felhőkre a város felett és azon gondolkozom, vajon, miért kapnak egyesek meg mindent míg mások semmit? Miért kell egyeseknek az életükért és boldogságukért annyit küzdeni, míg másoknak minden az ölükbe hull. Egek! Ítélkezem, még mielőtt megismerném azt a férfit...de amikor eszembe jut a három kicsi sírhalom itt a közeli temetőben elszorul a szívem. Ki tudom valaha heverni azt a fájdalmat? Ádám ki tudta, kapott rá egy második esélyt és most boldog apja a kisfiának. Örülök neki, mert megérdemli, de én...

Krisztina

 Hallgatom őt és figyelem, elindulunk és követem, hiszen mutatja az utat az otthonuk felé. Előtte ecsetelte mire is számíthatok. Nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy egy ilyen felelőtlen, munkamániás férfiemberrel kell hamarosan találkoznom és megértetnem vele, hogy a lányának néha nálam -egy idegen nőnél- jobb helye van mint odakinn az utcán vagy épp a Kastély esetleg az üres lakásuk falai között.
 Csendben sétálok mellette, nem tudok mit mondani, készülök lélekben és próbálom visszafogni déli temperamentumomat, hogy le ne szidjam a talpáról, amiért ekkora...na mindegy, szóval csak haladunk előre a cél felé. Végül megérkezünk és várunk míg az Apja be nem fut. Nem tudom mennyi idő telik el mire ez megtörténik, de addig beszélgetünk, főleg az állatokról és a kövekről és az iskoláról. Direkt kerülöm az érzékeny témákat, nem akarom általuk még sebezhetőbbé tenni.

Krisztina, az Apja és, aki ezt megbolygatja
 
 Csendben figyelem a történéseket, hiszen nincs kompetenciám megszólalni. A házban egy idegen is van a lány Apján kívül, aki láthatóan valamilyen felügyeleti szerv embere. Baljós sejtelmeim támadnak ezzel kapcsolatban, ám ezeket nem hozom senki tudtára. Főleg miután Krisztina erős érzelmi hullámvetésen megy keresztül. Szememmel közben keresem Apja tekintetét, aki láthatóan össze van törve. Mintha magamat látnám a temetés utáni időkből, ahogy csüggedt madárként ül a kanapén elszomorít. Ekkor mesél rólam neki Krisztina. Némi érdeklődést látok felcsillanni világoskék szemében, ami csak hamar elillan, teret adva a kötelező udvariasság és a zavarodottság kettősségének. Végül hellyel kínál és szabadkozik.

- Jó estét! Köszönöm. Ez legyen a legkisebb gondja Uram.   

 Eddig nem vett igazán tudomást egyikünk sem a kinn az ajtóban ácsorgó férfiról, de most én inkább rá fókuszálok. Az hiszem valami olyasmi lesz itt ami tragikus kimenetellel fenyegeti ezt a csonka családot. A kicsi lány előérzete helyes volt, sajnos. Azért jöhetett az alak, hogy gondozásba vegye. Ezt, ha módomban áll meg fogom akadályozni. Idő kell nekik és nem az, hogy elválasszák őket egymástól. Ha szükséges magam próbálok hatni rájuk, de egyelőre kivárom mi történik.

Sőt én is.

Kicsit bulizgatok máma
Ruha

 Eljött ez az este is, a végzősök bálja. Vártam már, mert szeretem az ilyen eseményeket. Végre nem csak a jól megszokott talárt kell nap nap után magamra öltenem. A négy elem, nos igen, valahogy olyan deja vu ölel ma körbe, de legalább nem magam vagyok a gondolataimmal. Elkísér Anton. Üdítő társasága feledtet velem minden gondot. Legalábbis ebben reménykedem.
 Olyan sötét vörösben érkeztem, hogy az már majdnem barna, így elégítve ki a dress code irányelveit. Hajam lazán megtűztem, pánt nélküli ruhám jól mutatja alakom és testemen viselt ábráimat, melyek hamarosan még nagyobb felületen fedik majd bőrömet. A lakrészemből lassú léptekkel haladok a Nagyterem bejárata felé, ahol találkozom kedves partneremmel.
 Kíváncsi leszek ő milyen színt választ majd magának. Belőle a kéket vagy a zöldet nézem ki, a jelleme olyan mint ez a két szín, valahogy más eszembe sem jut, ha rá gondolok. Híven rossz szokásomhoz most is én érek a megbeszélt helyre előbb. Ezért, hogy elüssem az időmet gyors mozdulatokkal még igazítok egy kicsit sminkemen. Biztos ami biztos még egy leheletnyi parfümöt is csempészek nyakam ívére, majd a mini üvegcsét táskámba rejtem a többi aprósággal együtt.    

 

Anton majd Noel

 Kísérőm hozzám igazította küllemét, ez kedves tőle. Mi mással hálálnám meg ezt neki, mint hogy arcon csókolom. Ez persze köszöntésem is egyben, na de nem hinném, hogy rossz néven venné, főleg azok után ami "Cupidónak hála" kettőnk közt lezajlott még ott fenn a hideg északon.

- Menjünk beljebb, ha már ideáig eljöttünk és igyunk meg valamit, ami tűzbe hoz. Mit szólsz?

 Itt azokra a bizonyos lángoló koktélokra utalok, amiket hirdettek. Nagyon szeretem az ilyen "elementálos" dolgokat. Sajnos én magam teljesen antitalentum vagyok, már ami az elemeket és ami a koktélokat illeti, így Antonra fogom bízni magam. Remélem nem vak vezet majd világtalant ma éjjel.
 Ahogy közeledünk pont találkozunk Noelel. Nagyon elegáns és fess férfi, be kell vallanom. Kicsit talán az illendőnél tovább tartom rajta a szemem, de ő is hasonló módon ellenőrzi az öltözékemet, illetve, ha női ösztönöm nem csal inkább azt, ami alatta van. Nem érzem sem kellemetlennek sem illetlenségnek, még szavait sem, melyeket kettősünkhöz intéz.

- Jó estét Noel! Ön sem panaszkodhat, remekül áll önnek ez az öltöny és az okuláré is!

 Mondom mosolyogva és igyekszem nem teljesen felölteni arcomra is ruhám színét. Mindig zavarba tud hozni, nem tudom miért de bármikor találkoztunk mostanság egyfolytában ez történt. Mint legutóbb, amikor lehoztam magammal a motoron...Na mindegy, biztosan vár valakire, egymagának még egy ilyen bálra sem csípi ki az ember magát.Kíváncsi leszek ki az illető.

Fellépés

 Zene, Ruha és Mozgás

 Különleges felkérésnek teszek ma este eleget. A vajsör ünnepén táncolok és igyekszem emelni a rendezvény amúgy is remek hangulatát. Úgy döntöttem nem spilázom túl, egyszerű de nagyszerű számot adok elő, ugyanis az utóbbi pár hétben kicsit gyengének éreztem magam, emiatt az idénre felmentést adtam a vizsga alól a diákjaimnak és egyúttal magamnak is.
 Kelta dudazenére fogok modern táncot táncolni, egy kedves barátomat kértem meg, hogy kísérjen hangszerén és ő örömmel mondott igent, főleg miután egy jó kis lecsóval, sült oldalassal, lencsesalátával és palacsintával leetettem a lábáról. Hiába kérem, a férfiak szívéhez még mindig a hasukon át visz az út. Az édesanyját is magával hozta, aki vokálozni fog majd nekünk.
 Minden előkészületet megtettünk, a máglya tüze lobog, a színpad homokkal fel lett szórva ott ahol a talpam majd éri, még veszek egy utolsó mély lélegzetet és elkezdjük. A zene felhangzik és én elengedem a fantáziám, mint egykor a völvák, az északi kultúrkör boszorkányai, bűvölő mozdulatokat teszek, közben a különleges, felhősen érces női hang hívogatón szólal meg. Mintha időutazást tennénk. Egy letűnt korba, amikor még sokkal közelebb voltunk a természethez.
 Mikor a dal véget ér mind meghajlunk, megköszönve a figyelmet és a tapsot, majd levonulunk a színről belevetve magunkat a forgatagba. Magam is megiszom jó pár korsó finom italt barátaimmal mielőtt hazafelé vennénk utunkat. Közben beszélgetünk sok dologról, többek közt arról is, hogy talán ismét utazgatnom kellene. Lehet hogy igazuk van? Talán megint környezetváltozásra lenne szükségem...

Helló! *benéz hátha lát ismerős arcokat*

Lehet lelőtték a tollast röptében, ezért -1 Kyle

Cesare Alfonso Belmonte

 A cukrászdában üldögélek, olvasgatok egy gemmológia szaklapot, s közben a nyakamban lógó medált babrálom balommal. Ahogy felpillantok meglátom a habos karamellás tejemet kelet felől érkezni, ez akaratlanul is mosolyra fakaszt. Mostanság többet mosolygok, nyitottabb lettem, hála az Eridonban töltött időszaknak. Nem bántam meg egy percet sem az ott hvh-ként eltöltött időmből, ahogy azt sem sajnálom, hogy továbbadtam a stafétát. Majdnem, mint a mugli Edda zenekar dalában...minden sarkon helyett: minden házban jártam már, de ez engem cseppet sem zavar. Látni a különböző belső világokat, kommunikációs és kapcsolati struktúrákat maga a tanári lét magas foka.
 Belekanalazok a látványos és illatos finomságba és szégyen vagy sem, a magas falú pohár széléről nyelvem hegyével megmentek a lefolyástól egy kis oldott habot. Hmmm...élvezem az ízkavalkádot, a tej a testes hab, a karamell...egyszerűen mennyei ja és a fahéjat meg sem említettem még. Egyszerűen mámorító. Ilyen lehetett az istenek eledele az antik világ kultúráiban. Igazából nem tudom miért jöttem be, talán mert megcsapott az ősz igazi hangulata és a hulló leveleket látva valami melegre vágytam. Ki tudja, de azt hiszem jól tettem, hogy így döntöttem és most itt vagyok.

Révaym

 Elfogadom a karját ott a boltnál és együtt indulunk sétánkra. Miközben jobbommal az oldalához simulok, balomban a törékeny mámorpipacsot tartom és nézegetem elgondolkozva. Vajon miért kaptam meg tőle? Mit szeretett volna jelezni vele? Tudja-e egyáltalán, hogy mire is képes ez a törékeny virág? Az amortencia varázsa, a szépség és szerelem esszenciája lengi körbe azt akinél van. Érzem az erejét, a tüzet ami az ujjaimat átjárja, az illatot ami körbeleng általa. Ő is érzi? Lépteink andalgók, csevegésünk elhal és csak sétálunk csendben egymás mellett.
 Észre sem veszem, hogy végül a tóparton kötünk ki. Ha neki is megfelel egy nyitott támlájú padon helyezkedünk el, én- hűen önmagamhoz- lovaglóülésben, hogy ne elnézzünk a messzeségbe, persze ő maradhat így is. Tovább forgatom magam előtt a virágot, nézem, figyelem hol a szirmokat, hol azt, akitől kaptam őket. Révaym olyan felszabadult most, olyan békésnek tűnik. Jól esik, hogy mindezt én váltom ki belőle, legalábbis bízom benne, hogy én és nem a növény mágiája. Csodás csalás, mégis valótlan bájolás volna és így elvenné önbizalmamat. De ha jobban belegondolok már előtte megtaláltuk egymást, tehát...

- Mond mire vágysz most? Mit szeretnél ebben a pillanatban?

 Félve teszem fel a kérdést, s közben fahéjszín íriszemet végig arcán tartom, ha szemben ül velem akkor a szemébe próbálom fonni pillantásomat, amint ajkamat elhagyják a szavak, ha nem, úgy pilláit fürkészem. Várom, hogyan reagál, hogy mit felel, hogy játszik-e az érzéseivel, vagy a szavakkal. Nem vagyok csalhatatlan emberismerő, de azt hiszem egészen jól eligazodom az ő bonyolult és izgalmas észjárásán, így most magamban felállítok néhány lehetséges választörzset, amit a valósággal megtölthet.

Újabb év nyílik meg
Öltözet

 Rohan az idő, mit rohan..cikesz szárnyakon száll, ami azt jelenti, hogy ismét itt vagyok díszben és pompában, hogy köszöntsem a következő év megkezdését. A tanári részleg még kihalt, a diákok viszont már zsizsegnek az asztalsoraiknál. Zöldben jöttem. Ezt az estélyit és fölé való dísztalárt találtam meg elsőnek, de megint renitens vagyok mert csak a ruhát vettem fel. A fekete köpenyt a zöld szegélyekkel véletlenül "fenn felejtettem" a lakrészemben. Odaköszönök pár diáknak aki előzőleg engem is üdvözölt, majd elfoglalom az egyik szimpatikus széket a nekünk fenntartott részen.
 A Igazgató ülőalkalmatossága mellett bal oldalt telepedem le, s egy pohár gyümölcslevet kezdek el kortyolgatni, míg árgus szemekkel figyelem a sokasodó tömeget. Minden évben elmenekültem mostanság az esemény felénél, de idén megfogadtam magamnak, hogy maradok, kivárom a beszédet és eszem is a lakomából, bár valahogy a saját főztömet még mindig jobban kultiválom, mint a manókét. Talán mert alig használnak fűszereket. egek a bors fogalmát szerintem nem ismerik, pedig a tavalyi pirított gomba üvöltött érte, csak sajnos süket fülekre találtak hangjai. Na mindegy, holnap lehet csinálok egy kis sültet, gombával és egy sajttortát...Hmmm..sajttorta...

A szőnyeg széle - rögvest az évnyitó másnapján

 A sajttortámat pont befejeztem, a karamellszósz is ott volt már a tetején, amikor jött az az aprócska bagoly, egy levélkével felszerelve, hogy mihelyst tudok jelenjek meg az Igazgató irodájában. Pompás...mit vétettem...jó inkább úgy kérdezem, hogy mit nem? Kiszöktem a felügyelők ittléte alatt, hogy motorozhassak, késő éjjel főztem és megetettem egy diákot, aki szintén tilosban járt. Az óráimon sorozatosan kivittem a diákokat a Kastélyból, hogy ne kelljen a nyomasztó hangulatban lenniük és olykor tanulás helyett csak sétáltunk. Ezek nyomán nem csodálom, hogy elő lettem véve, de mint minden szorult helyzetből, úgy hiszem ebből is ki fogom tudni vágni magam.
 Kezdjük is mindjárt azzal, hogy nem megyek üres kézzel, mert ugyan tegnap bemutatkoztunk egymásnak új felettesemmel, úgy gondolom a mostani a valódi megismerkedésünk ideje. Kivágok hát a tortából két szép szeletet, a karamell ínycsiklandón folyik le késem mentén...hm, egy apró falatot vágok magamnak is és még indulás előtt megeszem. A tányérral felszerelkezve indulok el lakteremből az iroda felé. Az ajtóhoz érve határozottan kopogtatok be. Kíváncsian várom miről szeretne valójában beszélni velem ennyire sürgősen a Főnököm, de azt hiszem ez hamarosan ki fog derülni.

- Jó napot Igazgató úr!

 Lépek be, ám még mielőtt megkaptam volna a bebocsátást a helységbe igyekeztem elrendezni öltözékemet és a hajamat, nem véve észre, hogy némi lisztet sikerül ezzel kennem jobb arccsontomra, mint valami véletlen harci festés. Egy nyitott hát megoldású, hosszú ujjú, fekete felsőt és farmernadrágot viselek, hozzá fekete bokacsizmát. Hajam leengedtem, még mielőtt saját kis világomból kiléptem volna. Semmi smink, semmi olyasféle cicoma, mint amit tegnap láthatott rajtam, csak az ékszerek és a tetoválások ugyanazok.

Igazgató úr

 Nagyon furcsa helyzet adódott és én kissé értetlenül állok most itt a szoba közepén, kezemben a tányérral rajta a tortaszeletekkel. A férfi akkor köszönt rám, amikor beléptem az ajtaján. Azt hittem odabenn vár, de tévedtem, hátul közeledett és minden iratát elejtette, de segíteni nem volt érkezésem, mert bűbájjal megoldotta a dolgokat. Nekem még mindig kevéssé áll rá az ilyen egyszerű dolgokra a kezem, a mugli módszereket szeretem. Na de mindegy is, hiszen megszólal. Megkérdezi miben segíthet.

- Uram, ön hívatott. Két órája egy bagoly érkezett a konyhámba, amiben az állt vár engem, hogy mihamarabb jöjjek ide. Nos itt vagyok és ezt önnek hoztam. Remélem szereti a sajttortát?

 Kérdezem reménykedve és óvatos mozdulattal leteszem az íróasztala sarkára a tányéromat. Ahogy aprót koppan veszem észre, hogy bizony villát elfelejtettem hozni, nagyon ügyes vagyok. Bár én szívesen eszem ilyesmit kézzel, még ha maszatos is leszek, de ezt nem várhatom el a Főnökömtől. Elég banális és mókás lenne. Úgyhogy igyekszem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre saját hiányosságomat. Ha bele akar kóstolni, majd varázsol magának evőeszközt is hozzá. Mindaddig azonban várom, mégis mi a csodát keresek én itt. Furcsamód azt érzem ezt most hirtelen ő sem tudja.

Igazgató úr

 Ez pompàs, bizony most valaki jól rászedett, nem vitás, a helyzet immár kerek. Viszont a tortával nem lőttem mellé. Megérte a sütkérezés és az ide elmanőverezés. De ha már ilyen kedves és hellyel kínál, míg beszél leülök a mutatott székre. Figyelemmel hallgatom és mosolyogva bólogatok. Nem vagyok sem csalódott sem felháborodott. Ebből a helyzetből igyekszem kihozni a legjobbat.

- Nos, tény ami tény, bevallom őszintén azért hoztam ezt az egyébként saját készítésű, friss édességet, hogy lekenyerezzem, pontosabban lesütizzem önt Uram. Szóval fogyassza egészséggel!
 
 Tolom mosolyogva picit közelebb a tányért az asztalon. Azt hitte nem kapja meg, mert nem ő hívott...elég szerény jellem lehet, ami roppant szimpatikus főnökké teszi már most a szememben. Komikus szituáció ez most, meg kell hagyni. A hívatlan vendég ajándékot hoz is meg nem is, mert torta van de villa nincs. Jaj nekem...jobb ha belekezdek most a vallomásba én, mint, hogy kérdeznie kelljen.

- Tudja egy kicsit deviáns vagyok, de ez gondolom a személyi anyagomban bizonyára benn is van. Szeretném elkerülni a pletykákat.

 Bízom benne, hogy nem fog emiatt megharagudni rám. De úgy vélem, ha már itt kötöttem ki az irodájában, inkább én mondjak el magamról mindent, mint másoktól tudja meg. Nem hiányoznak a színezések, sem a fals szűrők.

Révaym

 Beszédes szemei többet mondtak most szavainál, amiket kiejtett ajkán csak féligazságoknak hatottak, de igazságok voltak persze. Ültünk egymással nagyjából szemben egy padon, kinn a tónál és ő időt kért. Megértem, nincs ideje a lányára, magára sem, ha onnan nézzük, hogy a magánembert alig ismerik. Nem jut ideje ismeretségeket kötni, s így keveseknek adatik meg, hogy a színfalak mögé lássanak. Nekem sikerült, azt hiszem bepillantást nyernem, de persze megvan ennek is a maga története. Mikor és hogyan alakult ez így, már nem is fontos talán. Csak a most számít és a jelen, a pillanat.

- Bár adhatnék neked időt...Varázsló vagyok, de ehhez sajnos kevés az erőm és ezen nem tudok változtatni. A lányod megérti, az idő amit vele töltesz nagy kincs. Az ajándékod, amit választottunk is segít ebben.

 Mondom, és közben észreveszem, hogy úgy néz rám, mintha kérdései lennének, de nem szól hozzám igazából egy szót sem, csak olvasni enged a gondolataiban. Mit mondhatnék, hogyan felelhetnék a kérdéseire, hogy én mire vágyom. Egek ez a kérdés annyi emléket idéz fel bennem. Fájót és kedveset egyaránt. Válaszom csak féligazság lehet, ahogy az övé volt az előbb.

- Én csak nyugalomra vágyom. Mert másban már rég nem reménykedhetek.  

 Az utolsó pár szót igazából szinte suttogom, mert nem szeretném elrontani ezt a kellemes hangulatot, ami kialakult köztünk. Tehát veszek egy mély levegőt és belemerülök a köztünk beállt csend néma, puha szövetébe. Nézem őt és gondolkozom, azon ami az eltelt évek alatt történt, ami ide vezetett.

Igazgató úr

 Élvezettel és -te jó ég- kézzel eszi a tortát. Ez annyira megnyugtató, de ugyanakkor vicces is, hogy azt nem tudom elmondani, hisz mintha magamat látnám olyan érzés ez. El is mosolyodom, ahogy megjegyzi mennyire ízlik neki a süteményem. De azon nyomban rendezem vonásaim, amint megemlíti, hogy olvasta a kartotékomat. Ám azt valójában furcsállom, hogy azt állítja nem foglalkoztatja.

- Uram, ha valóban olvasta, akkor azt is tudja miben áll a titkom. Mindent tud rólam, ugye? Mit ért azon, hogy nem foglalkoztatja? A szökéseimet, mint amikor például a tavalyi évnyitó helyett inkább motoroztam, a diákok kicsempészését, miközben itt voltak a minisztérium emberei és kijárási tilalom volt, az éjszakai főzőcskéket, amikor megetettem egy tilosban járó diákot büntetőmunka helyett?

 Nagy szemekkel nézek rá és nem értem. Lojális tudok lenni vajon hozzá? Az előző Igazgatóhoz nem fűzött sok élmény, a helyetteséhez annál több, de ennek is lassan egy, oh nem is, két éve már. Mire véljem ezt a dolgot? Kíváncsian várom miként fejti ki szavait.

Cesare Alfonso Belmonte

 Nagy nyugalmamban olvasgatok és iszogatom a karamellás tejemet, amikor valaki megszólít. Felpillantok a hang forrására, mert kíváncsi vagyok ki lehet. Egy diákom, illetve nem az enyém, mert nem jár az órámra, vagy ha igen, akkor nagyon nem tette magát emlékezetessé számomra. Ez persze inkább pozitív szempont, mint sem negatív. Akire emlékszem az általában csihéssé tett vagy effélék. No de helyet kér az asztalomnál.

- Jó napot! Persze, üljön le nyugodtan! Sok jó ember kis helyen is elfér.

 Mondom mosolyogva, majd visszafordulok az újságomhoz, hogy még elolvassak egy utolsó bekezdést a színtípusokról. Azt tudom, hogy én tél vagyok, de azt nem, hogy ezekhez a típusokhoz betegségek és kövek is tartoznak. Erről szól a cikk, ami nekem most elég fontos. Egy tanulmányon dolgozom, ami az ásványok színének és erejének a gyógyításban és a tudatalatti tisztításában kifejtett hatását taglalja. Tehát én itt anyagot gyűjtök. A jegyzeteim ott vannak az utolsó üres széken. Az asztalon toll és egy papír hever még, rajta pár címszóval. A következő pedig a virágok régi időkben betöltött gyógyító és szimbolikus szerepéről fog szólni. A doktorátusi cím megszerzésére törekszem ugyanis.

Révaym

 Kellemetlenül érezheti magát, mert kicsit többet mutatott meg magából, mint azt szerette volna. Ezt látom rajta, persze el nem mondaná mert azzal is még jobban megnyílna. Valahogy sejtettem, hogy a sok hirtelen változás nehezen lesz emészthető számára, és számomra sem. Ádám óta ő az első valóban komoly...hmm mi is ez...viszonyom...kapcsolatom...a státusz talán nem is olyan lényeges.

- Tudom, hogy megállod, efelől kétségem sincs. De jó volna néha ilyen varázserővel is rendelkezni, nem? Amit látsz a szememben az viszont csak pillanatnyi elkomorulás a múlton, ilyen vagyok, de hidd el jó most itt, veled. Ha ki nem is mondod sem bánom, mert érzem ez kölcsönös. És köszönöm, hogy számíthatok rád. Te is rám, ugye tudod?

 Reagálok szavaira. Persze, hogy nem én fogom megoldani a gondjait, ahogy ő sem az enyémet. Annyit tehetünk, hogy megértőek vagyunk és a magunk módján szeretjük a másikat.

- Félre az agyalással! Mit szólnál hozzá, ha összedobnék valamit nálam. Kezd hideg is lenni, és éhes is vagyok. Te nem?

 Kérdezem immár mosolyogva. A múlt csak múlt a jövő még titok a jelen a fontos amiben most vagyok. Várakozón fürkészem arcát és remélem eszik velem.