Karácsonyi bál -Zsombubi *--*;;

Kicsit bálos, kicsit Lucás...
Nem volt biztos benne, miközben készülődött, hogy neki be fognak jönni ezek a bálos dolgok, abban sem, hogy ez, de bízott benne, hogy jó társaságban minden egyszerűbb. Legalábbis némileg. Ami a kedvét illette, az megvolt hozzá, kíváncsi is volt, hogy itt ezek hogyan zajlanak, kik jönnek el, hogy öltöznek, mit csinálnak, szóval mindenre. Azzal tisztában volt, hogy az estét majd a végzősök nyitják, itt kicsit csalódott sóhajt engedett meg magának, de ez egyáltalán nem irigységből, vagy ellenérzésből. szimplán azért, mert tudja, hogy mennyire messze még, mire ő is ilyen nagy lesz már. Sokkal jobban szeretné, ha az idő néha gyorsabban telne, de sajnos ebbe nincs beleszólása. Vagyis, a jó dolgokkal gyorsabban elszáll, ezért is él a mának, de ez egy másik sztori lenne. Ma bál van. Ideje színre lépnie végre, Zsombiban biztos, hogy már ott lesz, és neki nem kell rá várnia, nem mintha késne, egy percet sem, csak tudja, hogy mennyire ügyel ezekre a dolgokra, szóval tudja, hogy már toporog a bejáratnál vélhetően. Mikor a rohanás után megpillantja, nyugtázva magában vált magabiztosabb üzemmódba, bár némi zavarodottság azért ül rajta, még sosem volt partnere se bálra, se máshová, eddig sosem hívták sehová… Izgatottság lett úrrá rajta elég korán. De ebből is a legjobbakat akarja kihozni, így próbál átlendülni minden megmozdulással. A keze megfogásával, a beszéddel, a fiú felé irányuló kedves, ártatlan és bájos mosolyocskával. Nem elbűvölő akar lenni, inkább biztosíték, hogy itt van, miatta jött és hozzá, szóval mehet a menet. Bár első látásra a cipője nem bizalomgerjesztő, szerencsére a gyakorlás, meg, mert bízik magában, nem jelent gondot, nem akarja elkiabálni, de reménykedésnél azért erősebbek az érzései a dolog felé.
- Köszönöm.
Amikor megdicsérik, kicsit felkacag, majd megköszöni illedelmesen. Felteszi az előrelendítő kérdést,  amire a biccentés és a visszakérdés érkezésével meg is indul befelé. Szép, sőt gyönyörű, minden, vagy ilyesmi. Nem nagyon szokott helyeket ilyesmi jelzőkkel illetni, most mégis megteszi. Az asztaluk felé igyekszik, ahol rengeteg finomság tűnik fel neki, de most amilyen gombócban van a gyomra, -na de mitől?- úgy sem tudna enni, szóval inkább csak a párocskákat nézi, meg az érkezőket és a lassan kezdődő keringőt. Az asztalhoz fordul, ahová leülnek nyilván még ennek és az igazgatói beszédnek vége, majd Zsombira néz.
- Nem vagy éhes, vagy szomjas?
Kérdezi kedvesen, közben már nyúl is pohárért, ha kér Zsombi is, akkor kettőért, hogy inni töltsön. Igazából a hangulatos dallamokra mozdulnak a lábacskái, de azután Gyuri bácsi beszéde nem túl felvillanyozó számára, arra pedig, amit valami szavazásokról beszél már nem is igazán tud figyelni. Körbenézve ismerős arcokat szúr ki, első körben barátnőjét Ashleyt azzal a nagyfiúval…hmm. El is mosolyodik, miközben eszébe jut  a múltkori találkozásuk és beszélgetésük. Örül neki, hogy boldog a főnixlányka, jó ezt látni. Kis keresgélést is megejt tesó fronton, természetesen azért, mert nem tud megülni a fenekén két percre, amúgy sem, most meg pláne, de sajnos elsőre nem lát meg senkit. Utána is csak Zoét, aki társaságán eléggé meglepődik, főleg mert nem sok ismerete van a kilétéről az illetőnek, ami fúrja is az oldalát. Fél szemét azért biztos rájuk szegezi majd, de most Zsombira igyekszik koncentrálni maga mellett.
- Annyira örülök, hogy együtt jöttünk… mármint, hogy elhívtál. Voltál már korábban is bálba vagy bálokon?
Kezd bele a szokásos energiaáradattal, kezd feloldódni talán, de ki tudja, lehet, csak az teszi, hogy megint a fiúnak mondhatja, valamiért kihozza belőle még inkább ezt a töltetet. Nem is érti sokszor magát.

Bátyus **;;
December 24.

Sosem volt biztos benne, hogy az ünnepeket távol otthonról is át lehet úgy élni, hogy élvezze, ellenben most meg kell hagyni, hogy az iskolai „ünnepség” is magával hozta számára ezt. A bál. Nos, illene az elején kezdeni, hogy nem csak a szépen kidekorált terem, a sok sütemény, enni-inni való, emberek és ruhák tették örömtelivé neki, hanem az is, aki elkísérte, vagyis elvitte oda. Nem is igazán tudja ezt, hogy kell mondani, mindenesetre abban biztos, hogy merőben máshogy állt ezek után az itteni karácsonyozás kérdéséhez, még úgy is, hogy az egy sötét folt, Benji hiánya, még ott motoszkált benne. De nyilván a levelek minimálisan enyhítenek ezen, de sajnos az sem elég ráadásul, mégsem személyes találkozás, mint máskor ünnep idején. Mosolygós, boldog, energiabomba, sietős, éneklős… ez mind Luca ma. Bár kicsit magának is kezd sok lenni, majd elmúlik! Tetőtől talpig készen állva pördült meg a sarkain még a szobában, majd a kastély bejáratához sietett.
Odaérkezve vegyes érzések kerülgették, bár fogalma sem volt miért. Különös volt ez az egész, mondhatni villogott a fejében a piros kis izzó, hogy gondoljon már bele, ez furcsa, érdekes és érdemes lenne kicsit elgondolkodnia a dolgon, de az izgatottság felülírta a vészharangot. Amikor észrevette a csomagot, akkor pedig már teljesen minden mindegy alapon ballagott oda. Akár csapda is lehetett volna, igen, bár jó tesók, de ki tudja, nem? Még külön iskolában voltak félt attól Luca, hogy majd a bátyja talál sok új barátot, akik jobban fogják egy kislány dolgainál érdekelni és majd elfelejti őt. Bár minden levél, amiben meséltek valamennyit egymásnak eloszlatta ezt az aggodalmat benne, maga a gondolat nem hagyta el őt.
Levette a szalagot a dobozról eközben, és már bele is mászott szinte. Nem is ő lett volna, ha nem. Egy sapkát csinos és meleg sapkát húzott ki, ami kutyusos. Felcsillantak a szemei, kivéve pedig magához szorította azt. Miközben guggolt a doboz mellett az ölébe csúsztatta, mert valamit még látott a dobozban, amit ki is vett. A papíroson az állt forduljon meg. Pár pillanatig csak nézegette, hogy ez mi a szösz, meg mi értelme van, de hajlott arra, hogy szereti a meglepetéseket, biztos jön még valami, megjelenik egy lufi vagy ilyesmi, nagyobb dologra nem is számítana. Felegyenesedett, egyik kezében az ajándékával és megfordult.  
- Csípjen meg valaki!
Ekkor olyan sokk érte, amire ő sem számított. Elállt a lélegzete, leesett az álla, kidülledtek valószínűleg a szemei és az arcára fagyott az előbbi kis mosoly. Pillanatokig a lábai is földbe gyökereztek, aztán mikor tudatosult benne, hogy igen, ő az és itt van, mert meghallotta a hangját. Szinte rohanó gyorsasággal csökkentette le a köztük lévő távolságot és ölelte meg, amilyen szorosan csak tudta a derekánál testvérét. Erősen karolta át, el sem akarta engedni, se hinni, hogy tényleg itt van. Mikor szegényt már fulladásig gyömöszölhette, bár azért reméli ennyi ereje nincsen, csillogó szemekkel nézett fel rá, majd a kezeiben lévő kutyusos sapira.
- Köszönöm széééééépen! Boldog karácsonyt!
Megölelte ismét, aztán már úgy folytatta, hogy el sem engedte. Hangja szinte csilingelt, boldog a leányzó nagyon. Egyelőre nem tudja, hogy ez amolyan karácsonyi csoda, ami csak pár óráig tart, vagy esetleg marad is pár napot a tesó, esetleg… nem másba bele se gondol hirtelen. Így is hatalmas dolog az, ami most történik.
- Eljöttél meglátogatni minket? Meddig maradsz? Lesz időnk körbenézni? A lányok tudták, csak nekem nem szóltatok?
Támadja szegényt, de csak az öröm miatt. Elengedve tapsikol kettőt, épphogy ugrálni el nem kezd, de helyette folytatja ismét pár kérdéssel.
- Elért hozzád az én ajándékom? Tetszett?
 

Ashley;;

Igazából a hirtelen döntések is rá vallanak ilyenkor, hiszen nem teketóriázott és azonnal indult is meg barátnőjével. Nem is nagyon tudna okot, vagyis talán lenne, de az most nem áll fenn, ami megakadályozná ebben. Izgatottan köszönti és vágja egyből rá azt, amit szemmel láthatóan mindenki észrevesz az eridonos leányzón. Csak úgy sugárzik belőle a jókedv, a vidámság és a boldogság. Magában már el is kezdi összetenni, mi lehet ennek az oka és már a mosoly is szélesedik, mikor kezdi sejteni a dolgokat. Arra, hogy a Navine asztalához ülnek, meg kell jegyezze, mert tényleg érdekes, hogy Ash is illene ám oda. Bár sokkal bátrabb, mint általánosan azok, akik idekerülnek, meg sokkal vidámabb és társaságkeresőbb. Luca magát ezért is érzi néha kilógónak a sárga tömegből, de nem lehet mindenki egyforma. A családban is ő az, aki leginkább elüt a „megszokottól”, már ha ezt így lehet nevezni, bár nem bánja.
- Én nagyon örülnék neked, és jó lenne, ha szobatársak lennénk, tök sok dolgot tudnánk csinálni! Bár biztos nálatok is tök jó, én is kíváncsi vagyok az eridonéra.
Mondja vidáman és picit elhadarva, mert már igazából másfelé járnak gondolatai, a kérdések pedig a mondottak után sorra ki is szaladnak a száján. Nem bírja magában tartani. Nagyon meglepődött, ami pillanatokra belé is fojtotta a szót, de mikor ezen átlendült és megértette csillogó szemekkel várta a folytatását a dolgoknak. Izgatottan hallgat, mikor belekezd, bár annál a résznél, hogy felejtse el picit a jelvényét, ami alapból sikerül neki általában, bólint egyet, mutatván, hogy rendben van.
- Hogy tudtad kikerülni a Rellonos prefiket? Senki nem ismert fel?
Teszi fel a kérdéseket, persze nem szakítja félbe, hanem a kis szünetek alatt, nem akarja megtörni a történetmesélésben, hátha kihagyna valami fontos információt, azt meg senki sem szeretné. Kissé furcsállja, de majd meglátja, mi kerekedik még ki a történetből. Közben elértek ahhoz, amiről már annyit beszéltek. A nagyok játékához, amit már megkérdezett barátnője az anyukájától, Luca pedig Zoétól is. Egyikük se kapott olyan hatalmas információkat, ebből is adódhat, hogy az eridonos még kíváncsibb volt, mint azelőtt. A csók pedig… ha jól emlékszik Zoé szavaira, akkor tulajdonképpen már felkérte őt az a fiú a játékra. Vagy ilyesmi. Közben kiderül, hogy nem ment ez olyan simán, mint ahogy Luca azt leszűrte az első mondatokból. Veszekedés? De ha megcsókolta, akkor nem örült neki? Kicsit zavaros ez a legkisebbik Czettnernek, de jobbnak érzi ebbe nem túlságosan belebonyolódni. Látja, hogy a végére érve, kicsit felháborodik, aztán el is szégyelli magát barátnője. Próbál a mosolyával bátorító maradni, mert nem akarja, hogy most meg inkább ne is merjen többet mondani, mert ennyire őszinte volt.
- Igazodjon ki rajta az ember… Mármint furcsák a módszerei, deeeee ez akkor is az első csókod volt! Attól kaptad, akitől szeretted is volna, igaz? Ez annyira szép! Mármint érted…
Próbálja a túllelkesedését ellensúlyozni és felvázolni, hogy ez olyasmi, mint a mesékben, vagy regényekben… Minden jóra fordul a végén, általában, vagy legalábbis mindig van egy jó kis időzítés a főhősnőnek, amikor eljön a várva várt pillanat. Ez is egy ilyen lehetett a lány számára. Azt nem bírja viszont Luca magában tartani már, hogy milyen is lehetett ez neki, szerencsére attól nem kell tartania, hogy tudatlan marad barátnője mellett. Hiszen egyébként is nagyon okos lány, most meg pláne úgy érzi, többet tud nála. A hasonlatokból megint leszűri azt, amit vélhetően kell, közben észreveszi a rellonosok felé tévedő pillantásokat. Meg kell, kérdezze tőle ott ül-e.
- Itt van most a nagyteremben?
Közben az érzés körbeírására figyeli, ahogy a saját hasát fogdosni kezdi Ashley, kicsit különös a dolog, de még hasonló helyzetben sem volt így elhiszi neki, bár van egy kis kétkedés a tekintetében és hangjában is. Ezek a dolgok még elég távolinak tűnnek neki ebben a pillanatban.
- Nem lehet, hogy csak éhes vagy és korog a pocid?
Valószínűleg egy ilyen mondattal romba tudja dönteni a romantikát, meg a kellemes mesét, de annyira gyermeki gondolatokkal, mint az övé még ilyen esetekben, mert bár van olyan, amihez felnőtt, az ilyen dolgokban még nincs otthon. Azért reméli, nem veszi rossz néven, a kedves mosolyát is újra megvillantja, hogy aztán a zöld fiúról essen szó.
- Igen, ez a lényeg. Biztos mindenkinek más érzés lehet. De látod, mondom én, hogy fontos lehetsz neki! Vannak azok a rossz fiúk, akik csak csókokat lopkodnak, hallottam, de ő még utánad is ment, veszekedés ide vagy oda.
Nem tudja igazából maga sem, hogy ez most hozzátevés vagy bátorítás, nyilván Ashley ahogy értelmezi, de nehéz úgy többet mondani, hogy csak az egyik felet ismeri, és annak az érzéseit… érzi, mert nem csak tudja, azt, amiről Ashley beszél.
- Tudod már azt, te mit szeretnél ezzel a dologgal? Mármint, ilyenkor nem tudom, hogy szoktak történni a dolgok, fogtok-e együtt sétálgatni, megfogja a kezed? Vagy ilyesmi… - Kezdi picit zavarosan, de azért érthetően kifejezni azt, ami eszébe jutott erről. Szeret vele beszélgetni, annyi izgalmas dolog derül így ki mindig, mondjuk a legjobb barátnője… csak izgalmas lehet, ami vele történik!

Navine csapat, edzés;;

Meteorológiailag a tél vége felé járunk, az idő már kezd ideális lenni ahhoz, amire Luca és az egész csapat már annyira várt. A hosszú edzőtermi edzéseket, és a fedél alatti tréningeket követően végre pályára léphetnek! Persze nem meccs lesz, de egy nívós edzés kinéz az egész bandának. Luca nem felejtett ám, van programja mindenkinek. Kinek a minimális bosszú, az engedetlenségért, kinek gyakorlási céllal, de vannak olyanok is, akik maguk kérték az edzést. Egyébként így nemrégiben érkeztek fiatalok is, akik már megismerkedtek pár órában a kviddiccsel elméleti szinten, nekik bevezetőnek szánja ezt az egészet. Egyelőre kérdéses, hogy egyedül vezeti-e le, vagy Krisivel együtt. Mindenre felkészült.
Teljes harci díszben érkezik ki a pályára, ahol az ég borús, és van némi széllökés, de szerencsére se csapadék, se vihar nem várható eddig. Úgy fél órával érkezett a csapat előtt, hogy mindent előkészíthessen, majd a pálya szélén, az egyik karika lábának dőlve nézegeti és méregeti a pályát, mert még az előző meccs után támadt egy remek ötlete, amit a következőn kivitelezni szeretne, de a megvalósításához még a pálya egyes részleteit elemeznie kell. Nem lenne butaság, sőt, azután a mozdulat után, amit testvérével leművelt azon a próbameccsen, teljesen természetes lenne a navinétől. Ami a nővérét illeti, sajnos a tapasztaltak és ez az egész végül arra felé vitte az életét, hogy kiszállt a csapatból, amit nagyon sajnál, mindkét testvére játékos volt már, Zoé terelő, Zora hajtó. Sajnálja a dolgot, furcsa is lesz neki így, azt meg már akkor is látta Zorán Luca a szemében, hogy nem örül az extrém dolgainak. Félti, de ebből biztos, hogy ezek után se akar majd engedni.
Visszatérve az edzéstervre. Adria az, akit meg fog dolgoztatni, ők Farkassal és Maryvel együtt az összjátékot fogják gyakorolni, pluszban egy nagyon nehéz mozdulatot, amiből balesetet nem akar, így pár erős és segítőkés fiúnak hála, két szivacsszerűséget szerzett, ami tompítja az esést, ha lesz. Zsombival Luca fogja a vasgolyók irányítását gyakorolni a bemelegítés és erőnléti edzésrész után. A többieknél attól függ, hogy megy majd az edzés, Rufusnak is szán feladatot, Adélnak… na meg az új leányzókat is szívesen bevonja pár alap dologba, ha vállalkozó szelleműek. Egyelőre úgy saccolja, van még pár perce mindenkinek megérkezni, hiszen az edzést délután háromra hirdette meg, amiről legjobb tudomása szerint mindenkit értesített. Keresztbefont karokkal, kissé türelmetlenül támaszkodik, hiszen nagyon kezdené már, de mosolygósan, minden árulkodó jel nélkül néz a pálya belépője felé. A felszerelések az öltözőben várják őket, biztosan megtalálják, és abban jönnek, minden más itt van Lucánál már, csak a kedvük, erejük és tehetségük kell, hogy velük jöjjön, mert az mindegyik sárga-fekete mezt viselő ifjúban megvan!  

Arvid;;

Kényelmesen, mint mindig, de jöhetne már a tavasz...
 Megint péntek van, de jó! Foroghatnának a gondolatok Lucus fejében, de kivételesen a nyugodt, balhémentes estére szavaz, legalábbis a maga részéről. Ettől függetlenül járőrözésre készül, aminek valószínűleg páran nem fognak örülni, de üsse kavics, egyszer neki is be kell keményítenie. Olyan nyolc óra fele felforgatta a navine konyháját, de se manót, se ehető kaját nem talált, amit szomorúan tudatosított magában. Valami főzelék volt ebédre, amitől nem lett tele a pocija, a vacsora meg egyenesen káosz volt számára, mivel mire leért a tanulás után, már szinte minden elfogyott. Szóval csak úgy kopogtak a szemei, sőt, egyenesen becsengettek a kastély fő konyhájába, ahol szintén kihaltság és üresség volt, ő meg egyedül maximum magára gyújtani lenne képes a konyhát. Szeretne nagyon megtanulni dolgokat, de ha nincs, aki tanítsa, elég nehéz. Pedig nem szereti a kis házi apróságokat kihasználni ilyen téren, de néha kénytelen. Mondjuk ha Zsombival van, nincs gond, ő legalább pizzát tud csinálni, az meg finom, és sok, és annyira jó vele sütni! Mikor először mutatta, rengeteg bénázás volt Lucus részéről, ő akkor is imádta a dolgot. Tiszta liszt lett minden, a szósz is ott nyugodott a ruháján, mert a kötény minek, igaz? A hajából még másnap is tésztát szedett ki, szóval elég bizarr dolog lenne egyedül őt beengedni oda, hogy ételkészítés címen ne adj isten, felégesse a kastélyszárnyat. Azt vélhetően már Gyuri bácsi se tolerálná. Ha már tolerálás, Véda néni a konyhás akciót szerencsére nem tudta meg, időben rend lett téve, de ha még ez is Lucica számlájára íródott volna, lehet nem csak a pozíciókból repült volna, de egyenesen a házból is, a rellonig meg sem állva körülbelül. Legutóbbi csevegésük alkalmával ejtette el azokat a szavakat a házvezető nénije, miszerint túlteng benne a zöld hormon. Valószínűleg addig jár jól, amíg erről nem tud többet.
De most nem ez a lényeg! Visszakanyarodva keresgéléssel vagy egy órája elment, így kilenc körül úgy döntött, mivel tudta, hogy a Falatozó nyitva van takarodóig, lemegy a faluba, visszafelé pedig majd akár azt is ellenőrizheti, ki császkál még kint, mikor nem kellene. Kellemest a hasznossal alapon indult tehát sálat és kabátot magához véve a hálókörletéből. Kinézett egy ablakon, szerencsére ma az eső, és a nyirkos idő elkerülte eddig a vidéket, nagyon remélte, hogy ezután is így lesz. Egész gyorsan megtette az utat, és már az utca végéből érezte a finom, sülthusis illatokat. Amik hatalmas mosolyt költöztettek a pofijára. Megszaporázta lépteit, majd odaérve belépett a meleg, ételillattal telített helyre. Eddig egyszer nézett csak be, akkor is csak bekísért valakit, aztán ment is, szóval az újdonság varázsa csapja arcon.
- Most egy egész rinocéroszt is meg tudnék akár enni!
Ez úgy kicsúszott a száján, vendéget nem igen, pincért/kiszolgálót még kevésbé látott a helyszínen, ami meg is lepte. Csak remélni tudta, miközben megszabadult a sáltól és a kabáttól, hogy még nem szeretnék pont a szeme láttára bezárni mára a helyet, mert akkor kénytelen lesz valakit megkeresni a kastélyban, hogy segítsen neki vagy kerítsen manót. Vagy még rosszabb, ő bizony éhen pusztul. Mikor az üvegekhez ér, illedelmesen próbál benézni mögé, hátha meglát valakit, miközben beköszön.
- Szép estét!

Arvid;;

Meglepődnének az emberek, ha tudnák, hogy egy éppen hogy csak 16 éves lányka mennyit képes és akar enni! Elég vicces dolog, de a sportolásnak hála megteheti, ami miatt imád is enni. Az más kérdés mennyire furán néznek rá sokszor idegenek, hogy azt a hatalmas szendvicset, amit éppen elkészített magának, mert arra még ő is képes, pillanatok alatt képes elpusztítani, egymaga. Nem szereti a bámészkodókat, de jót tud rajtuk mosolyogni. Most a hatványozottan éhes Lucára igaz az is, hogy figyelmetlenné vált egy kicsit, bár nem olyan mértékben, ami elítélendő lenne, mondjuk. A lényeg, hogy belépéskor tényleg egy árva lelket se vett észre, de a kutya nyöszörgésre már felfigyelt és csak ekkor vette észre. Alap természetében van, meg abban, hogy ő is egy cukiságnak a gazdája, hogy méretüktől függetlenül nem fél a kutyusoktól, sőt, ha nem lenne annyira éhes, már rég a babusgatásával törődne, így csak leguggol egy pillanatra, hogy jobban lássa őt. Nagyon szép kutyus, biztos a tulajdonosé lehet, azaz meri feltételezni. Közben lassan válasz érkezik a köszönésre, amire felmagasodik, és kicsit belepirulva veszi tudomásul, hogy hangosra sikerült az éhségének kifejezése.
- Lehet meg is lepődtem volna, ha elém kerül.
Nevet fel, miközben tekintetével már az ételeket fürkészi. Mexikói. Nagyon jól hangzik, mondjuk, de egyet sem ismer olyan nagyon. – Igazááából, mindegyik annyira jól néz ki. A jelszó a sok legyen és fűszeres. Melyik a legeslegfinomabb ezek közül? Abból szeretnék!
Megvárja, még kiderül melyik, aztán már szinte farkas éhesen várja a melegítési fázist. Még türelmesen forog körbe, hogy jó alaposan megnézze a helyet, kérdéseket is záporoztat, ez szokása. Bár kontrollálja ezt is azért, meg nem szeret tolakodó lenni, de valahogy egy navinéshez képest sokkal szociálisabb beállítottságú, bár érzelmileg meg visszahúzódó, fene se érti ezeket a dolgokat.
- Hogy-hogy mexikói? Ez a napi specialitás?
Érdeklődik kíváncsiskodva, mert odáig nem terjedtek ki szakértő szemei, már ha az lenne, inkább az evéshez van érzéke, mint az olvasáshoz, hogy feltérképezze, ha ki is van írva erre a válasz valahol. Olyan ember ő, aki ha egyszer valahonnan boldogan, teli pocival távozik, biztos beleszeret a helybe, így van valahogy a nővére és Emma cukorkaboltjával, de a teaházzal is.
- Hogy hívják a kutyust? Nagyon aranyos házőrző.
Az előzőek után totál nem vág témába a kérdés, de egy kutyusmániással van dolgunk Lucica személyében. Vár egy kicsit a válaszra, miközben a bundást kémleli, félszemmel pedig az ételt. Eszébe jutott az is, hogy mikor egyszer itt járt, susmorogták, hogy a tulajdonos, aki úgy gondolja vele szemben áll, az iskolába járt, hezitált, hogy is kérdezzen rá, de végül másfelé vitte egyelőre a témát. Közben megkapja a már meleg ételt és elindul, hogy letegye azt egy asztalhoz.
- Nagyon barátságos ez az étterem, mióta van meg?

Arvid;;

- Jajj, te… szóval maga a szakács is itt? De irigylem! Szeretnék megtanulni majd én is, ilyen finom dolgokat csinálni, de valahogy nem vagyok benne nagy bajnok…
Mondja egy sóhaj keretein belül, mert tisztában van a korlátaival, azzal, hogy ez is azon hatalmas kupacot erősíti, amiben nem jó, szemben a csekély kis halommal, amibe azt sorolja, amit valamennyire tud. De nem is mereng sokat, olyan jó kedve lett itt hirtelen, ami az étel mellett a hely hangulatából is ered, hogy nincs kedve szomorúnak lenni! Nagyon rendesnek látja a férfitől, hogy ennyire segítőkész, barátságos, meg úgy amúgy. Vannak, akik még ilyen feladatkörben sem azok a beszédes fajták.
- Az tökéletes lesz, köszönöm. A rinocéroszért egyszer még visszajövök, de addig lehet, végigeszem majd a kínálatot, persze nem egyszerre.
Illedelmes leányzóként köszöni meg előre, miközben a kutyust figyeli meg jobban, a hely mellett, miközben beszél. Fel is nevet a saját magyarázkodásán, valószínűleg már az első nap menüjétől kipukkadna, mint egy lufi. Közben a már megmutatott étlapot böngészi át, de csak pár pillanatig időzik rajta. Mire visszafordul, már a megmelegített étel is ott van. Mintha csak otthon volna, olyan könnyedséggel nyúl az evőeszköz után, igazából csak már kinézte és megy neki érzékből az előszedése onnan. Meg a tálca és a szalvéta is.
- Karácsonyi ajándék volt? De kedves gesztus! Imádom az állatokat, nekem is van egy kutyusom. - Újságolja büszkén, hogy igen ám, ő is nagy állatbarát, és szereti őket. Ahogy pedig a szőke a pult mögül folytatja, egyre szélesebben mosolyodik el. Közben a lábához érkező Cherryhez hajol le, hogy megvakargathassa a füle mögött. Nagyon játékos kutyusnak tűnik, szívesen játszana vele, de ugyebár ez most nem az a hely, nem is illene idebent. Azért az illemről is van tudomása, még akkor is, ha néha nem úgy tűnik.
- Más vigyázza? Van más állat is? Milyenek? Ez itt van a faluban?
Kíváncsiskodik, a már teljesen rá valló módon, bár ez az új ismerősöknek mindig furcsa, próbálja magában csillapítani a lelkesedését, miközben az egyik asztalhoz lepakolja a tálcát, rajta mindennel, ami kellhet. Ilyenkor, mikor felmerülnek az állatok, meg az, hogy másnak is van, hiányzik neki Bella, egyre jobban érzi, hogy a következő évet már itt tölti vele a kis fehér szőrös kutyuska. Már készül a szünetre, de előbb jó lenne túl lenni a vizsgákon, ehh. Igen, ez egy pillanatra lelohasztaná a mosolyát, de az ételre kacsintgató szemei, és a csillogásuk az étel miatt felülkerekednek ezen.
- Ajándéküdítő? Hogy a viharba ne! – Csillantak fel a szemei, kicsit el is nevette magát. Aztán a felajánláshoz választási lehetőség is társul, aminek nagyon örült, magában lemeccsezve végül döntött is. Közben pedig majdnem a homlokára is csapott, bár nem lényeges momentum, de a neve elmaradt eddig.
- Almalét szeretnék, az finom, egyébként Czettner Rea Luca vagyok.
Közben már le is ült, abban a pillanatban érezte is, ahogy ismét korog a gyomra, de az első falat után, már mindjárt rendbe hozta a dolgokat. Különleges volt az íz a szájában, még nem evett ehhez foghatót, de nagyon ízlett neki, aminek a falat lenyelését követően hümmögve adott hangot. A második, vagy harmadik falat után, mikor lenyelte, tekintetével körbenézett, majd mikor kiszúrta a szőkét, beszélni kezdett.
- Ez isteni finom! Azt hiszem megvan az új kedvencem, pedig azt gondoltam, a húsos spagettit semmi nem körözi le!

Arviiiiiid;;

- Ez de menő! Mármint eleve az, hogy van egy saját étterme valakinek, mindig az ételek között lehet. Biztos azok is, akik itt dolgoznak, élvezik ezt. – Egy kis szünetet tart, míg összerakja, hogy is akarja folytatni, aztán belevág. – Igen, ott lakom, ha találkoztam volna eggyel ma, lehet, nem keveredem ide, mintha a föld nyelte volna el őket. De lehet csak én voltam türelmetlen. Viszont nem bánom a lefelé utat így már…
Kezd bele nagy hévvel ismét, de a vizsgák hallatán picit elhúzza a száját azért, ej, azok a fránya feladatok. Érzi, hogy nem egy Kiválót kiválóra halmozó tanulónak született, de lehet, ha kicsit jobban figyelne, jobb eredményei is lennének. De ez nem a most zenéje. Bár már a Mugliismeret vizsga megvolt, és arra egy nagyon szép és nagy K betűt kapott, András bácsi még meg is dicsérte érte, hogy szépen dolgozott, tollal. Legendás Lények gondozásából meg a novellán, - hát igen, ő sosem volt otthon az irodalomban, meg történetírásban, mindegy is, - vesztett pontokat. Ezért a Várakozáson felül került rá a végén. Szánja is, bánja is, de ez a helyzet.
- Egy fehér maltipoom van, nem is olyan kicsi, de nem is olyan nagy, én nagyon szeretem őt.
A nagy mesélésben természetesen érdeklődésre nincs hiány Luca részéről, de nagy örömére a tulajdonos se rúgná ki páros lábbal. Egyszer, még a mugli iskolában előfordult vele, hogy az iskola melletti kisboltban kedvesen társalogni próbált, tényleg nem tett semmit, és az idős bácsi lepcsesnek nevezte, aztán kitette a boltból. Azóta is trauma neki az az eset, nem érezte jól magát, nagyon nem.
- Pók? Kígyó? Egyszer voltam terráriumban és megsimogattam, én azt hittem ilyen csúnya nyálkás, meg ragacsos lesz, de nem is olyan! Thesztrált még sosem láttam élőben, de már olvastam róla. Ő ilyen, őőő, jaj, hogy is hívják, olyasmi, mint a tudós, ó már… Kutató! Igaz? - Mire sikerült eszébe juttatnia és kinyögnie eltelt pár perc, de közben a beígért alma lé is megérkezett, amit illedelmesen meg is köszön, mielőtt nekilát az ételnek.
- Köszönöm szépen az innivalót! Ismered a testvéreimet?
Kérdezett vissza, a hirtelenségtől észre sem véve, hogy letegezte. A nevet hallva elgondolkodik, hol olvasta már, mert nagyon-nagyon ismerős neki, de nem, mint valaki neve, inkább talán Asztrológia órán, Holden bácsinál, talán. Idén ott olvasott sokat, de nem biztos benne.
- De szép nevek, meg olyan egyediek is. Szerintem senkiről nem hallottam még, akinek Geminián lenne.
Dicséri meg, a hangjában némi csodálattal, ilyen apróságokban szeret elveszni, rajz közben is ilyenekre koncentrál, de már beszélgetés közben is egyre többször veszi ezt észre magán.
- Utoljára szülinapomkor ettem, anyu akkor, már ha otthon vagyok, mindig palacsintát süt és húsos spagettit is csinál nekem.
Meséli, miközben lenyeli a finom falatokat, amiből már alig van vissza. Közben a holnapi invitáláson elmosolyodik. Nem jut eszébe a szó, amit erre Emmától hallott, de tudja, hogy ez olyan csábítás. Mikor a cukorkaboltban lebzsel, hallotta már, hogy néha elejtik a vevőnek, hogy fél áron lesz ekkor és ekkor cukorka, mindig visszajönnek, bár megjegyzem, minden szombaton így van zárás előtt, csak erre még ők nem jöttek rá. Rafináltak ezek az eladók.
- Ez olyan marketingfogás lenne? - Kérdez vissza vidáman, picit belenevetve. – De ha tényleg így van, és csak fele ennyire finom legalább, mint ez a mai, ki nem hagynám.

Évnyitó/záró - Keith drága;;

Nem is telt el olyan sok idő, na jó, egy fél tanév azért csak-csak, a legutóbbi bál óta. Most nem volt abban a kifejezett nagyruhás, tinci-táncis hangulatban, de ott akart lenni, ráadásul volt egy eridonos fiú, akit egy nagy, fura, mókás és tök szupi véletlen által ismert meg, amin máig nagyon jókat kacarásznak. Tudni kell ugyanis, hogy egy elkóborolt baglyocska kezdte az egészet, aki nála és Benjinél kötött ki, Luca pedig felbuzdulva megválaszolta azt, amiből egy nagyon vicces levelezés lett. Máig nem tudja, hogy az eredeti címzettnek van-e erről tudomása, vagy sem, mindenesetre azt megtudta, hogy a lány, Leonie, akinek szánta a szőke, nagyon cuki vörös leányzó. Biztos jól kijönnének, mondta akkor Keith. Azóta persze megismerte és nagyon bírja a kis főnixet.
Találkozott vele pár napja, és megbeszélték, hogy együtt fognak érkezni. Nagyon megkedvelte a fiút, mert ő is ilyen művészi beállítottságú. Lucának nem nagyon van mása, mint a rajzai, innen jött az ötlet, hogy emlékezetből megpróbálta lerajzolni a fiút, egy nagy Főnix mellett, mert mégis csak az a háza állata. Nagyjából egy napja rá is ment erre, éppen az ünnepség előtt nem sokkal fejezte be rajta az utolsó simításokat. Aztán a szobája - ami amúgy sem rendes, a négy lányból minimum 4, ha nem 5, tök rendetlen, ez már egy matematikai káosz- egyik sarkában talált egy fekete szalagot, de valami pirosat is akart bele, így keresett tovább. Végül egy zacskó külön csomagolt cukorka papírjait találta meg, kreatív Lucus bekapcsolt, nekiállt felragasztgatni egy lapra, a Fiú nevét kirakva belőle, majd ebbe csomagolta a rajzot, amit gondosan a háta mögé tervezett rejteni, még a barátja megérkezik.
Az asztalra letette a meglepetést, aztán rohant is a szekrénybe, amiből csak úgy repültek ki a ruhák. Talált végül egy csinos piros szoknyácskát, meg alá egy fekete harisnyát, majd, gondolván van még ideje, belebújt vissza az egyszarvús mamuszába, és az egyik alsó ágyra csücsült egy könyvecskével a kezében, amibe élvezettel kezdett. Érdekes könyv volt ez, egy hajótörött kislányról szólt, aki, hogy ne érezze magát egyedül naplót írt, és minden este felolvasta magának az előtte nap írt mesét. Végülis csak a könyv felénél jár, nagyon kíváncsi, hogy happy end-e a vége, de nem akar kukacoskodni és előre olvasni, szóval inkább a kezében lévő hajkefével esik neki a bogos hajának, mikor ez kész elkezdi szépen fonogatni az egyik oldalra. Egész mosolygós, mikor a folyosóról hallja beszűrődni a sietős léptek hangjai. Jaj, az ünnepség!
Mint akit puskából lőttek, úgy pattant fel, semmit nem nézve, felkapta a becsomagolt rajzot és leviharzott a nagyterembe. A díszek mind a szfinxeknek szóltak, ámult egyet vagy kettőt, aztán tekintetével Keitht kereste, miközben ide-oda billegett, a navine asztala felé menve megállt a sütiknél, biztos pontnak érezte a barátja és maga között ezt a helyet. Saját magának pedig az már fel se tűnt, hogy mamuszban sikerült lejönnie… Majd Keithivel biztos jót nevetnek, ha felhívja rá a figyelmét, addig is figyeli, ahogy beszállingóznak az emberek, és türelmetlenül billeg háta mögött a kis ajándékkal.

Navine csapat, edzés;;

Mikor sikerült átlendülnie a kezdeti nehézségeken, mint csapatkapitány, kezdte magát egyre jobban megtalálni a posztján. Nagyon boldog volt a ténytől, hogy Kristóf segít neki, a nem kis tapasztalatával a háta mögött, igazából eléggé megkedvelte a fiút. Még nem volt itt Benji már egészen a bátyjává nőtte ki magát. A mai edzésre azonban igazolt távolléte van, hiszen nem akárhol van most! Ő már nagyon komoly játékos, a Bükki bikáknál játszik, és éppen ott is edzése van. Attól egyáltalán nem fél a navinés lányka, hogy kiesne a pikszisből Kristóf, attól sem, hogy ez az edzéskihagyás nagy hátránya lenne. Ennyit róla, a többiek. Azért csalódott, hogy ennyire kevesen maradtak, de ez is valami. Mary még nem heverte ki teljesen az előző mérkőzést, nem is csoda, Lotte elment, nővére pedig befejezte, az újakat kímélő mini edzésben részesítette, nekik nem is kell itt lenniük most. Eléggé meg is fogyatkoztak így. Kicsit fancsalibb képet vág, de nézzük a jó oldalát, így is vannak páran azért. Szépen lassan kivárja a kezdési időt, majd mikor végre Adri is beesik, láthatóan nem a legpozitívabb energiákkal magában, már tudja, hogy a lánnyal lesz még megbeszélnivalója. Egy kis ízelítőt már kapott, amit Luca már vagy háromszor megbánt. Sosem szeretett durva lenni, a hangosság már a megszokottabb kategória.
- Nagyon örülök, hogy legalább ti eljöttetek. A következő a feladat, lesz a pályán 4 bemelegítő kör, nyújtunk egy kicsit, majd mindenki párosával feladatot fog kapni, illetve ha kell, segítséget is.
Viszont még mielőtt bármit is tenne, mindenki szemébe néz, majd megköszörülve a torkát, rátámaszkodik a repülő eszközére, kifújja a levegőt és nekikezd. Valahogy szükségét érzi annak, hogy valamennyi lelket öntsön beléjük, meg reményt adjon és lelkesítsen. Örül neki, hogy egyik-másik szempárban még látja azt, amit belül ő is érez, ezért éri meg küzdeni mindig, újra és újra.
- Mondanék pár szót, mert az edzőmeccsünk óta nem igazán volt erre lehetőségem. – Kezd bele, majd végigpásztázza a tekinteteket, mikor látja, hogy várakozóan azok rá szegeződnek, bele is kezd.
- Csapatom, merthogy mi az vagyunk, együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt küzdünk, és nyerhetünk is! Azért hívtalak ma le titeket, hogy a lehető legjobban felkészüljünk az elkövetkező idényre. Nem lesz egyszerű, erősek a többiek is, de tudom mindegyikőtökről, hogy ügyes, cseles, eszes, de leginkább harcos! Mögöttünk áll egy egész ház, nem számít, pár ember mennyire ellenünk drukkol! Én hiszek bennetek, senkit sem érzek kevésnek itt a sikerhez. Hajrá emberek, nem kell félni, szomorkodni, vagy elásni magunkat, nincs miért, emelt fővel megyünk neki a meccseknek, igaz? Bárkinek van hozzáfűzni valója vagy kérdése?
Azzal mosolyogva várja, hogy végre mindenkiről legalább egy picit lehulljon a súly, amit fektethet rájuk ez az egész sport, ekkor pedig int, hogy kezdjék meg Adri kivételével a futás részét a bemelegítésnek, illetve, ha megvolt a négy kör, amint Adrival befejezte, adja is nekik az instrukciókat majd. Ha volt kérdés, igyekszik elgondolkodni rajta, majd ezután Adrihoz lép.
- Remélem tudod, hogy egy – mutatja fel az ujját Riának. - …cseppet sem örülök neki, hogy ennyire bizalmatlan voltál velem, kettő – Jön a következő is. – majdnem én kaptam szívinfarktust, mikor lehulltál! Ha nincs az az egy szem normális náluk, Robi, akkor most te sem vagy…
Nem kiabál, teljesen higgadtan beszél, még leszúrás sincs annyi a hangjában, egyszerűen a csalódottság süt róla. Nem akarja alulmotiválni Adri, sőt, veszekedni sem akar, egyszerűen még nem tudta feldolgozni, hogy ezt a fontos információt elhallgatta előle a lány. A történésekről nem beszélve.
- Rendben leszel innentől? Bírni fogod? - kezdett bele a kérdésekbe, majd ha válaszolt még hozzátette. – Mert abban biztos lehetsz, hogy kímélni nem foglak, sőt, a bizalmatlanságért még számolunk. Dupla gyakorlat vár rád. Irány a többiekhez bemelegíteni!
Adja ki, majd a futásnak végén járó fiúkra tekint, szól nekik, hogy megállhatnak, majd a pálya szélén kezdik meg közösen a nyújtógyakorlatokat, hajlongással, egyhelyben futással, páros lábon ugrálással, majd a földre ülve nyújtanak tovább, mindvégig mutatja társainak hogyan is és mi következik. Közben persze, már megszokott módon be nem áll a szája.
- Amint megvagyunk, Farkas te Adrival fogsz nekikezdeni manőverezni, ő mutatja majd meg a hirtelen irányváltásokat, süllyedést és emelkedést. Utána pedig az összeszokás miatt, maradva az alapszituációnál, passzolásokat is beiktattok majd, kaptok kvaffot. Rendben van? - Nézett rájuk, majd ha kérdést kapott felelt, ha nem, akkor bólintott a nyújtás végeztével és Zsombihoz ballagott.
- Készen állsz? Akkor mi játszunk egy kis teniszt, kviddics módra, illetve szeretném, ha segítenél, és kicsit a kitérést is gyakorolnánk, a múltkori eset óta úgy érzem ránk fér… Nekem kell majd küldened a gurkót, még ha furán is hangzik, rendben?

A tolvajom;;

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Tizenhat év. Az nem semmi, és ezt már mind maga mögött tudhatja. Kész nő, még akkor is, ha érzelmi, meg némi tapasztalatbeli jártassága hiányzik, de ami késik, az nem múlik. Apropó tapasztalat. Abból bőven kijutott mostanság. Például megtanulta, hogy soha ne felejtse nyújtott kezében az ütőjét, mert az elsősök önként és dalolva rohannak bele, aztán még ő van elővéve, hogy verekszik. Nem tett semmit, igazán, csak rosszkor volt, rossz helyen, de azért vicces volt. Mindenesetre, Véda nénivel abban egyeztek meg, elnézi – ismét – ezt a kis malőrt, amennyiben pontban fél ötkor a szobájába megy és szépen egyesével sorba rak, saját kezűleg, minden eddig beérkezett szorgalmi lapot név, ház és évfolyam szerint is. Kisebb baja is nagyobb volt ennél, hiszen előző este még Mihaellel is sikerült összefutnia. Igaz, hogy már egészen…régi, igen, ez a jó szó, a kis közös ügyük, de Lucában nagyon is mély nyomot hagyott, szinte szikrákat hányt a tekintete még reggel is, morcos volt, mikor pedig végzett, morogva tette le a kész dolgokat, majd elköszönve, sapkáját a fejébe húzva elindult valami étel után. Gyomra iszonyatos jajveszékeléssel korgott már, pedig hajnal volt, de mint tudjuk, Lucus éhsége csillapíthatatlan, ráadásul helytől és időtől független. Semmi humora nem volt ezek után háza konyhájába menni, így a közös helyiség felé vette az irányt, valami normális társaságra vágyott, mert a pillanatnyi méreg-éhség-fáradtság kombó nem volt a kedvencei között, és holnap is vár rá egy kupac papír, de az már a navinések ügyeivel kapcsolatos, önkéntesen felszólította a néni, csinálja vele, addig is úgy hiszi – mellesleg rosszul – felügyelni tudja Lucát, hogy a jó úton maradjon. Reggelhez képest egész frissen, még egy kis mosolyt is kipréselve lépdelt a folyosókon, próbálva magát picit feldobni, de szemei előtt már az étel lebeg. Ekkor egészen nagyot kordul a gyomra, kezét rászorította, majd morgás után legszívesebben a sapkáját a fejébe húzva nyüszögött volna szerencsétlen létén, most annyira cseleskedhetnékje van, és úgy csinálna valamit, ami fel is dobja, mert ez így nagyon lehangoló.
Ma legalább ráért később jönni…
Ezzel a gondolattal nyitott be a konyhába, majdnem átesve az egyik manón, sűrű elnézés közepette verekedte el magát az asztalig, ahol a székre rogyott, majd lábával kalimpálva fújtatott egyet. A kedve nincs az egekben, de lényegesen jobb a tegnapinál, és a bájos Lucicás mosoly is az arcára költözött. Egérfüles sapkáján igazított egyet, miközben a sürgésen át megpillantott egy ismerős hátsót. Nem, Luca nem nézegeti mások fenekét, de a fiút felismerte így is, mondhatni kölcsönös segítségnyújtási kapcsolat van köztük.
- Bu!
Mosolyogva szökellt mögé, majd bökte oldalba őt. Ezután pattant fel az asztalra, így már nem érezte magát olyan alacsonynak, mindenkinél kisebb Luca, és ezt nagyon utálja. Hatalmas szemekkel meredt a tőle távolabb lévő kellékekre, majd Noelre, és azzal az ellenállhatatlan mosolyával bökte ki, mire is gondol.
- Tuuuudod, olyan rendes vagy, meg minden, én meg elég béna, deee esetleg én is kaphatok egy olyan szendvicset? HV nénim tuti arra játszik, hogy egyik reggel éhen halljak…
Mondja végig csilingelő hangján, a magából karamellaillatot árasztó lány, aminek egyetlen egy oka van, az egyik szobatársa valami parfümmel kísérletezve kiborított egy löttyöt a szekrényükbe, és most mindennek ilyen illata lett. Tuti, ha majd a kviddicsmeccsek elkezdődnek, még úgy is megérzik Lucát, hogy arra se kell nézni, karamellaillatcsík rulz.

Kristóf ♥;;

Hűvös van, de már tavaszias az idő, sétához kellemes.
Nagyon kemény pár nap van a háta mögött. Nem azért, mert annyira dolgozott, vagy tanult volna, mert szinte a legtöbb dolgát a háttérbe szorította. Lehet nem túl szimpatikus dolog, de még a prefektusi mivoltát is. Gréta nénivel azért beszélt, mint tanársegéd, de ezen, és a csapatkapitányságon kívül semmire nem volt hajlandó. Kicsit kedvét szegte, jó, nem is kicsit, az első mérkőzésük, mint mindig, erre a meccsre is úgy állt ki, hogy nyerni szeretne. A csapatára nem lehet panasza, bármilyen bakik is csúsztak be, mindenki a szívét-lelkét kitette a pályára, és úgy küzdött, mint soha. Adri rettentően ügyes volt, nem egy gólban volt benne a keze, Rufus és Adél, akik csereként jöttek támogatni, úgy vetették bele magukat, mintha mindig is azt csinálták volna. Egy szó, mint száz, nagyon büszke rájuk.
Ezúttal nem töltötte a gyengélkedőn az idejét, még a meccs után, rögtön lement a sérültjeikhez, Nerellával tudott egyedül beszélni, a lány rendben volt ahhoz képest, amit a vastól kapott, ám aggodalma inkább Kristóf és Zsombor felé volt nagy. Mindkét csapattagról tudja, hogy állnak hozzá a dolgokhoz. A két ember közül, mégis előbbi miatt aggódót. Nem ismer még egy olyan embert, aki ennyire tapasztalt lenne, ennyire odatenné magát mindig, ekkora akaraterő lenne benne, azután pedig, hogy a cikesz nem nála, hanem Lucus barátnőjénél kötött ki, biztos volt benne, hogy nem viseli jól, de fogalma sem volt, hogyan kéne vele beszélnie. Ült az ágya mellett, még az pihent a gyengélkedőn. Majd elhagyta, és napokra eltűnt a lány a szemek elől. Dolgozott. Már előre azon, mit kellene, min lehetne javítania a következő meccsre. A keze már rendben volt, szóval tényleg egészségesnek mondhatta magát. Csak a gondolkodás, és azok az érzelmi zavarai nem szűntek. Ki kellett szellőztesse a fejét, így úgy döntött, olyan helyre megy, ahol ilyenkor, korán reggel még senki sincs. Május elseje van, a munka ünnepe, a boltok is zárva, amik mellett elballagott lefelé jövet. Pár kirakaton elidőzött, de gondolataiban végig más dolgok jártak. A tavacskához érve, vett egy friss, mély levegőt. Majd leguggolt egy kőért, hogy megkacsáztassa azt a víztükrön. Ekkor figyelt fel nem messze a munkálkodó alakra. Felismerte. Egyszerre örült és rémült meg attól, hogy odamenjen. De miért is? Mert érezte, tudta, hogy a fiúban is kavarognak az események következményei. Igyekezte kizárni, de nem tudta azt, amit a másik érzett. Miközben közelebb lépdelt, tisztes távolból kezdett el integetni, hátha felnéz a papírról, ám mikor odaért, rá is köszönt.
- Szia. Jobban vagy már? - Ez egy kifejezetten béna kérdés ebben a helyzetben. – Sajnálom a meccset…
Ez nem szánakozás, ez inkább valami bocsánatkérés akart lenni. Mikor lejött a pályáról elgondolkodott azon, hogy talán ő vezeti rosszul ezt a bandát, és még sokat kell tanulnia. ezért is örül annyira, hogy így is, hogy már csak helyettes, büszkén ölti magára Kristóf is a csapattalárt.

Kristóf ♥;;

Hűvös van, de már tavaszias az idő, sétához kellemes.
Bolondság lett volna azt hinnie, hogy mert korán van, egyes egyedül elbújhat a világ elől, jó, igazából ez nem is volt terve, csak a nyugalom, amibe azért nem zavarna be a társaság. Ő eléggé szociális típus, a többi testvéréhez, meg a legtöbb navinéshez képest, bár sokkal nehezebb az, hogy kivel is. Kell egy bizonyos fokú bizalom és nyitottság az illetőhöz, ami most igen is megvan. Ahogy a művészkedő fiún végigsiklott a tekintete, akaratlanul kúszott huncut mosoly a szája sarkába. Nagyon régen rajzolt már, hiányzik is neki, de mostanában se ideje, se ihlete nem volt. Nem jött az a múzsacsók. Kezeit zsebre dugva figyelte helyettesét és annak szavait.
- Nem akartalak ám megzavarni. – az illem mindig utólag diktál nála, de legalább jelen van. – Igen, mindenki kicsit letört, mint a bili füle. De nagyot küzdöttek, Adél és a hajtók is fantasztikusan küzdöttek, ahogy te is Ashleyvel, még a gurkó után is…
Hangja picit elhalkul a végére, mintha elfogyott volna a levegője, de nem így van, csak rossz visszaemlékezni utóbbi esetre, mikor is eltalálta egy őt, akire elvileg Lucának kellett volna figyelnie. Elsőre még sikerült is neki, de aztán eltévesztette.
- Hogy miért? Mert mégis csak én küldtelek ki benneteket, én kértem Rellát, hogy vállalja az első meccset ő, és a gyengélkedőn kötött ki. Aztán itt vagy te, azt a gurkót is nagyon benéztem… Nem fogok mártirkodni, de azt sem hagyom, hogy te magadba zuhanj emiatt. Érzem, hogy neked is rossz, de ugyan annyira az én hibám is, mint a tiéd.
Végigmondva, végig a tekintetét kereste, majd a padra ült, lábait felhúzva és átkarolva azokat. Alapvetően hamar átragad rá az, ha valaki nagyon vidám, vagy ellenkezőleg szomorú, letargikus. Itt viszont, már ezzel - a két darabka kis mondattal - sokkal jobb a lelkecskéjének. Érzi, hogy a szükséges pihenés kezd a javára válni, mert nem csak szellemileg, de minden tekintetben jobb most itt, mint járőrözve valamelyik este kitölteni ezt egy szabályszegő Rellonoson. Na, nem mintha nem tenné szívesen.
- Igazad lehet. – Mondott volna mást is, de érti benne a logikát, és egyáltalán nem tudna, meg nem is akarna belekötni. Kettőjük közül nem Lucánál van a tapasztalat, és mint elég nyilvánvaló a bizalma és tisztelete, meg sem kérdőjelezné a cikeszhajkurászó szavait.
- Kristóf, nagyon örülök neki, hogy a nagy csapatod ellenére itt is maradtál, velünk is játszol.
Biztos benne, legalábbis reménykedik, hogy az, hogy ennyire a szívén viseli még mindig, annak a jele, hogy érdekli őt a csapat, az eredmény, a teljesítmény, vagy akár Luca. Szüksége van még rá, hogy valakire támaszkodjon. Mikor a kapitányságot megkapta, habozás nélkül kereste fel Kristófot, először arra gondolt, hogy sírva felmond és visszaadja azt a nyomorult jelvényt, mert ő úgy sem képes rá, de mire oda került a sor, rájött, hogy képtelen bármit feladni, ha nem sikerül, akkor is megy tovább és újra próbálkozik.
- Amira nagyon mérges volt, hogy megint így végződött?

A tolvajom;;

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
A kellemetlen visszaszóláson csak fintorog egyet. Nem érti, mért kell a fiúknak mindig ilyen morcosnak lenniük. Nem elég nekik a fizikai és a köztudatban lévő fölényük? Nem hát. Muszáj nekik még ilyen esetekben is hangoztatni. Amúgy meg Lucica tudja jól, hogy ezek az apróságok igen is olyanok, amit nagyon is élvez Noel. Ugyan, kit szédítünk nem csak szadisták a rellonosok, de némelyik kellően mazochista is, ezen jó jellemzők pedig néhány diákban más házakból is elszórtan megtalálhatok.
- Jó, de csak annyira csinálhatod, mint én! Különben nem fair!
Grimaszolt egy kicsit, aztán nevetgélve figyelte, hogyan is készül a remekmű, amin dolgozik, néha pillantott félre a mankókra, vagy éppen a rellonosra. Nem, nem a figyelmet akarta magára vonni, kivételesen, inkább amolyan éhségéből fakadó kívánalmait szerette volna tudatni. Ejj, de kacifántos ez az egész. Ezzel a fiúval lehet nem kéne kezdenie, de mit ad Isten, valahogy többször keresztezi útjaikat a sors, mint az normális lenne. Biztosan oka van ennek.
- Lucád? Mióta tulajdonítasz ilyen mélyreható ragaszkodást bárki felé? – Érdeklődik, csalafinta mosollyal, miután végighallgatta a kis reakciót. – Valamit, valamiért, nyilván, volt az a portrés ügy, amiért a kést kaptam, Mihaellel való kis összetalálkozásom folyamán pedig halványlila gőze se volt, hogy kerül az hozzám, szóval a hallgatásom is egy pont. Szerintem addig teljesen kvittek vagyunk.
Egy pillanatra azért furán nézett Noelre, mert érezte, hogy benne már összeállt a kép, mit is kívánna fizetségül, ez meg nem tűnt egyelőre túl jónak így. Jobban szereti tudni a dolgokat előre, nem szereti annyira a meglepetéseket ezen helyzetekben. Arról nem beszélve, hogy pontosan el tudta képzelni, mik járhatnak a sárkányka fejében, és nagyon… Kellemetlennek érezte, hogy ilyenre gondol, hogy a másiknak ez jár a fejében, igyekezett ezt azonban nem mutatni. A kakaó hallatán meg felcsillanó szemmel hajolt közelebb.
- Sosem szoktam unatkozni… Meg mellettem sem az emberek. – Kacsintott rá a fiúra. Igen, kacérkodik, hohó, micsoda felfedezés. Azért na, ő sem a középkorba született. -  Te gondolatolvasó is vagy? Most ki akar, kit lefizetni?
Utal a kakaóra, aminek nagyon örül, a mosoly továbbra sem távozik az arcáról, és a boldog kisugárzás se változik. Valahogy élvezi az emberek idegesítésén kívül a felvidításukat is, kifejezetten, ha kérik azt, ha nem. A susmorgásra úgy tett, mintha észre sem venné, igen is kíváncsi volt, de ezt így kell most, gondolja ő. A készítésen csak tovább mosolyog, miközben lábait lengeti, amíg magára hagyta őt, csak akkor áll meg, mikor rátelepszik, jobb szót se tudna rá, a fiú.
- Nos? Na, nem úgy ismerem én a rellonosokat, mint akik kertelnek, ha akarnak valamit...
Hajol egészen közel a fiúhoz, majd a mondat végén, nevetve húzódik tisztes távolságba, kezeit karba fonva maga előtt.

Ardai Merse;;
Mosoly.
Késő délutáni, jó idős, sétás kiruccanás, természet, jövök!
Nincs már szerencsére rossz idő, a május elseje is olyan szép volt, már ami az időjárást illeti. A kedve nem volt valami totálisan vidám, ami még kicsit bélyeget nyomott a mosolygós pofijára, de azért igyekezett összeszedni magát. Meglepő módon a hosszúhétvégén se bátyja, se a nővérei nem akart hazamenni, ő meg egyedül nem, hiszen abban nincs akkora élvezet, meg nem is szeret egyedül vonatozgatni. Ettől függetlenül a sétája az állomás felé vitte, teljesen hirtelen ötlet volt ez, nem is nagyon értette mit is akar ő majd ott. Meg Pocak, mert olyan kis állandóan ehetnékje van a kutyusának, épp arrafelé rohant. Egyébként kismillió névvel illeti a drágát.
Ahogy fogyott a távolság közte és a hallhatóan közeledő vonat között, úgy merült bele gondolataiba, bár nem olyan erősen, mint szokott. Kezeit karba fonta maga előtt, majd egy pici mosoly visszakúszott a gondterhes arcocskájára. Nem igazán villanyozták fel az elmúlt hetek, de azért az előző napi találkozás Kristóffal, meg beszélgetés is jól esett a navinés prefektusnak. Kezdi megérteni, hogy mi is az a súly, ami a vállán van, mi az, amit tudnia kell kezelni. De van itt még sok más történés is körülötte. Legutóbb Benjivel akasztották össze a nózijukat, mikor az hallott róla, hogy sok rellonos fiúval ismerkedett már meg. Mondjuk, azt hozzá kell tenni, ezek többnyire negatívak voltak, vagyis legalább nem a legkellemesebbek. Meg amúgy sem érti, miért ennyire rá vigyáz, az egyik nővére egy félig vámpír mellett tengeti mindennapjait, az nem veszélyes? Néha úgy érzi, kicsit túl van féltve a semmire. Nem szokott úgy gondolni magára, mint akit ilyentől félteni kéne, hiszen okos kislány, tudja, meddig játszhat, meddig mehet el a macska-egér játékokban. Mihael is életben hagyta még… mondjuk, milyen áron, az más tészta.
Közben beér az állomásra, a vonattal körülbelül egy időben, mikor is tekintetét a boldogan, egymással beszélgetve leszálló kisdiákokra siklik, akiket nagyobb testvéreik, vagy szüleik kísérnek vissza az 1-2 napos kiruccanás után. Aztán a terepszemlében kerül szemei elé egy különleges fiú, és a kutyája. De hiszen neki KUTYÁJA van. Innentől kezdve, mintha direkt bámulná, pedig inkább csak rajta maradt a tekintete a kutya-gazdi pároson. Arcán a mosolya szélesebbre húzódik, úgy figyeli őket tovább az állomás végéből, ám mikor előlép és közelebb sétál, az eb egyik nagyobb körkörös menetelésébe ütközik, aki boldogan futkos. Leguggol, de egyelőre semmi hirtelen mozdulata nincs felé, nem nyúl oda. Tudja, hogy nem minden kutya szereti az idegeneket. Meg az is lehet, érzi rajta a másik eb illatát, hiszen saját kis kedvencét is dögönyözte már ma. Innen néz föl a gazdira, akit egyébként szintén nagyon cukinak talált így nézegetve a távolból. És szép a haja, olyan… különleges, és ez nagyon tetszik Lucának.
- Megsimogathatom?
… és a kutyust is? Persze ezt már nem teszi hozzá, inkább csak összeszorított ajkakkal fojtja magába a kisebb nevetést, miközben visszanéz a kutyuskára. Annyira édes a logó, nagy füleivel, és kis édes tarka. Mondjuk, lehetne fekete is, meg rövid fülű, meg nagyobb, vagy kisebb, akkor is biztos elsőre beleszeretett volna. Persze saját állatkájában meg ott bujkál a féltékenység, így ő is hamar megjelenik mellette.

Ardai Szivárványkapitány Merse;;
Jó-jó-jó-jó, de jó nekem.
Késő délutáni, jó idős, sétás kiruccanás, természet, jövök!
Mikor volt olyan, hogy Luca nem botlott random ismeretlenekbe, akiknek egyből az aurájukba, jobb esetbe csak a személyes kiegészítőjükbe bele ne mászott volna? Pontosan, a válasz soha. Akaratlanul, vagy akarva, de annyira pozitív és nyitott hozzáállása van, még akkor is, ha ez sokakkal csak felszíni ismeretség marad meg később, hogy az irigylésre méltó. Nem, nem került rossz házba, egyszerűen csak vannak olyan dolgok, amikben kilóg a többi háztársa, de néha még az emberek közül is! Az is, hogy egy teljesen idegen kutyához ereszkedik földre és közelíti meg, minden félelem nélkül teljesen erre vall. Nem az ő kiskedvence, semmi köze hozzá, és már a személyes tér megsértése is benne van a pakliban, de azért nagy barnáiban csillog a kérés a szavakon túl, amivel felnéz a fiúra.
- De kis édes vagy, hogy hívnak cukika?
Nevetett az ebre, miközben a füle tövét vakargatta egyik kézzel, a másikkal pedig a fejét simította meg, miközben a kezét is megnyalta új ismerőse. Egészen barátságos és tényleg nem harapós jószág ő. Természetesen az ő drágája féltékenysége sem marad el, hamar előlép, ami láthatóan elég kellemetlen, és ingergazdag a kis foltosnak. Mélyet sóhajt, majd zsebei felé nyúlna, hogy a pórázt előhalássza. Másnak is van kutyája, sokszor hoz pórázt, ne legyen gond, mert elég eleven jószágok, és bár ártalmatlan kis prücsök az övé, ki tudja a többi, hogy áll hozzá. Ám végül még nem került rá, mer úgy tűnt összehaverkodnak, el is bambultam picit, ahogy őket néztem.
- Hogy mi?
Értetlen pislogás pipa, ezt is sűrűn bemutatja, aztán kapcsol is az agya, mi hangzott el, a választ is formálja. Néha kicsit szétszórt, nem túl rózsás tulajdonság, de még mindig jobb, mintha totálisan pedáns lenne, mert minden idejét a tökéletesítés, tisztogatás, pakolás és rendezés venné el, az nem az ő asztala. Mondjuk azért nem a legrumlisabb, de egészséges káoszban él.
– Ó, igen, azaz de, láthattál már, én irányítom tavaly óta a sárgákat, úgy ahogy. Czettner Rea Luca vagyok.
Igen, kicsit keserédes ez, imád játszani, imádja csinálni, szereti összefogni a bandát, de nagyon rossz, mikor vereség után a szemükbe kell néznie, de a legrosszabb, hogy ekkor mindig újra el kell hitetnie mindegyikükkel a nyilvánvalót, hogy mind jók és értékesek, mikor még magáról se azt tartja, ha kikapnak. Igen, talán picit vehemensebb és agresszívabb csapatkapitány, mint amilyenre a navinénél az ember számítana. De mielőtt belemélyedne ezen gondolataiba.
- Érdeklődsz a kviddics iránt? Még nem láttalak próbaedzéseken, azért furcsa…
Miközben beszéltem, végig új ismerősöm néztem, próbáltam visszaemlékezni, hátha tényleg ő siklott át egy találkozás felett, vagy valami. Nem sűrűn jegyezik meg csak úgy az embert a levegőből. Ahhoz nagyon kell rá figyelni, mert azért sokan vagyunk fent, meg egy-egy szép csel is elviszi a figyelmét az embernek. De miért figyelte volna Lucát, Biztos hallott is róla, az elképzelhetőbb… eközben a kutyák lelécelnek. Csak kapkodom a fejem jobbra és balra, tisztában vagyok vele, hogy a szimpla kiabálás és fütyörészés nem fog segíteni, hiába imádom az én drágám, nagyon értetlen jószág tud lenni, ha társasága van. A kérdésre felhúzott szemöldökkel, kissé grimaszolva tekint, hiszen legjobb tudomása szerint, mikor 2 éve hozzá került lánynak mondták neki, bár nem kérdezte soha, csak úgy emlegették. Tekintete rájuk siklik és a kérdés, meg az eltűnés után már kezdi összetenni, mire gondolhat a másik. Fújtatva fütyül, majd kiáltja el magát.
- Pocak, gyere ide!
Igazából a noszogatás és a kettőnk közelítése vagy megrémítette, vagy hasonló, de csaholva, és kissé vonyítva szaladt a lábamhoz, akkor kattant is a pórázának a csatja, nagyon rossz volt, le is hajolok hozzá és megpöccintem az orrát. Nem vagyok nagy kutyanevelő, de tudom, ezt mennyire utálják, és csak akkor csinálom, ha nagyon rosszat tett a drágám, mint most ez a meglépés és kergetés.
- Ne haragudjatok, fogalmam sincs mi ütött belé, sosem láttam még ilyennek, pedig vannak itt más kutyák is, minddel rendes.
Mondom, ismét felegyenesedve, szomorúbb arckifejezéssel. Kezeimet a zsebembe csúsztatva mosolygok fel rá, olyan tipikus Lucásan. Kicsit huncut, kicsit kiolvashatatlan, kicsit aranyos…

Szivárványkapitány;;

Késő délutáni, jó idős, sétás kiruccanás, természet, jövök!
- Szia Daphnee, nagyon csinos kis neved van. – Megmagyarázhatatlan módon kötődik sokszor első perctől élőlényekhez, igen, azokhoz, mert nem csak emberhez, vagy állathoz, de növényhez is képes, sőt, valami elhagyatott kis gombácskát is simán elkezdene istápolni, ha olyanja van. Nem tartja magát a legnagyobb természetimádónak, de attól még odavan egyes részeiért ő is. Arról nem beszélve, hogy ahogy mindig, úgy most is teljesen ebbe feledkezik, ezért is csúszik meg olyan dolgokkal, mint a nevének megmondása, vagy a kérdésekre való válaszadás. A kéznyújtásra sajátjával reagált és egy szívélyes mosollyal. Jó, ő nem egy örökmosoly kisasszony, de ha éppen nincsenek felhők a saját kis világának égboltján, nincsen akkora gond, hogy ne görbülne az a száj felfelé.
- Merse. – Ismételte meg a nevet a maga kis lágy, saját véleménye szerint óvódás hangján. Tetszett neki, egyből megragadta, a fiút nézegetve pedig teljesen ezt tudta hozzátársítani. Vannak emberek, akiknek elromlott a neve. Mármint igen, ez furán hangzik, de ránézel, és látod, hogy „hé, neked Csillás fejed van”, közben meg mondjuk Evelin a neve. Bár semmi bajom utóbbi névvel, na jó, de, van. Volt egy ilyen osztálytársam régen, és mindig piszkált, meg csúfolt, nagyon nem szerettem. De attól még nem utálom az Evelin nevet, annyira. – Szívesen látnálak pedig… mármint látnánk, az egész csapat. Nem kell nagy számnak lenni, hanem élvezni kell.
Ezzel felegyenesedett, tekintetét levéve a kutyákról, hogy folytassa. Na igen, Navine meccsek. Mióta ő itt van csak a bukás, kicsit mintha ő hozta volna a balszerencsét. Igen, Kristóf is, meg mindenki elmondta neki, hogy hülyeségeket gondol, ő is tudja magáról, mégis bele köt. Mert akkor is, az ő döntései mutatkoznak meg sokszor a pályán, miatta van…áh. Picit elhúzza a száját, de egy mély levegő után folytatja.
- Nem láthattál sok sikerélményt mostanság, ettől függetlenül én nagyon büszke vagyok rájuk.
Bella eltűnt. Az új ismerős eb is lelépett. Ez igazán furcsa. Főleg mert a fejét kapkodva se találja őket elsőre. Nem lehet igaz, hogy képes elhagyni egy nem kis darab kutyát, hogy lehet ennyire béna, muszáj így bemutatkoznia persze, mért is ne. Kicsit dúl-fúl magában, miközben a saját állatát csalogatja, szerencsére egy rövidebb időintervallum után visszakeveredik hozzá. Lehajolva csattan a póráz, miközben mutatóujjával intve megdorgálja. Amikor viszont Mersére és a kislányra nézett, elmosolyodott. Nagyon aranyosnak találta, ahogy a fiú a kutyussal bánt.
- Bella, de a pocakra hallgat leginkább…
Igen, mikor kimondta, halálosan komolyan gondolta, mert mikor megkapta, valaki azt mondta lány, ő ebben a szellemben élt mellette az elmúlt évben. Egyszerűen nem is érti, hogy most mi történt hirtelen, de némi önvitázás után feleszmél, hogy lassan a nyála kifolyik a szájából, mert tátva maradt.

Barátnőcske;;

Sálálálálá...
Kicsit összecsaptak a feje felett a hullámok mostanában. A prefektussággal, a kapitányoskodással és úgy az egész iskolával a hócipője tele van már. Nagyon szeret ide járni, de most lett egy picit sok neki, túl nagy volt rajta a nyomás az utolsó meccsen is, teljesen ki is borult a végére. Rájött, hogy minden tisztelete eddig is Kristófé volt, de ezek után minimum szobrot érdemelne, hogy fogóként, kapitányként, összetartó erőként ennyire helytállt éveken át. Ajh, inkább megpróbálja elfelejteni a buta gondolatait, elég neki, hogy Véda néni a nyomában van rendszeresen, nem kell még, hogy saját magát is kikészítse. Le is pihent ma délután egy órácskára, amiből csat a tudat keltette föl, hogy Ashleytől levelet kapott, amiben találkára hívta.
Furcsa volt neki a dolog, az utóbbi hetekben elég keveset látta a lányt, amit szintén főleg magának köszönhet, borzasztó. Nem érzi jól magát, talán még sosem volt ennyire kedvetlen és gondterhelt. Dühíti a képessége is, hogy nem beszél róla, nem képes irányítani, nem ért hozzá, pont ezért fel kéne keresnie, Gyuri bácsi ajánlata okán, Ash anyukáját, ő elvileg tudna segíteni rajta. Hogy mennyi baja van ma.
Karba font kézzel, kissé leszegett tekintettel, cipője orrát bámulva vonul végig a Déli-szárnyon, még a megbeszélt helyhez nem ér, ahol belépve jó alaposan körbenéz. Nem járt még itt, a színházas, színjátszós dolgok inkább a bátyja világa, neki ott a kviddics, ami… Ne kezdjük újra! Ekkor emelte barátnőjére tekintetét, akit észrevett, el is indult felé, kissé mosolygósabban, mint eddig.
- Megjöttem, hoppláhopp! Mit keresünk itt?
Érdeklődött Luca, mert egyébként fogalma sincs, mit szeretne pont itt a barátnője. Beszervezné? Á, ki van zárva, tudja, hogy így is mennyi ideje van, talán, később. Mondjuk alapból nem áll tőle annyira messze a dolog, csak nincs előtérbe helyezve, ő nem Benji, na. Nézte a tükörben önmagát, nem örült a látványnak, kócos volt és némi morc is volt a tekintetében. Lezuttyant barátnője mellé, aki láthatóan nem most érkezett meg.
- Sokat vártál rám? Igyekeztem ám!
Tette még gyorsan hozzá, miközben a tükörből visszatekintett magára. Törökülésbe csusszant, úgy figyelte mi is lesz itt most. Érdekes dolog, hogy Ashley azon kevesek egyike a családján kívül, akivel ennyire bizalmasan közvetlen, nem csak felszínesen, és ezt pont az utóbbi időben tapasztalta meg. Ugye volt a nagyok játékának felkutatása, aztán Ashley-Kornél, végül pedig a Zorával kiegészült háromszög. Ajh, kicsit furcsa is így Ashleyre nézni, hiszen ahogy mesélt neki a fiúról, benne totálisan az a kép alakult ki, amit ki is mondott, hogy biztos számít neki Ash, aztán ez lett… Mély levegő után mosolyog biztatóan az eridonosra, miközben gondolatait félresöpri a teljes figyelemmegadás érdekében.

Csóktolvaj 2.0;;
~ Zárás-booooocsááánaaat <3 ~

Én látom a rendet a káoszomban, kivéve ma reggel...Csak ezt sikerült felkapni.
Hogy létezik, hogy még akkor is, mikor esze ágában sincs a rellonosok közelében találni magát, ott köt ki. Pedig tényleg nem tervezett semmit, mai öngyilkosságba sodorhatná. Már majdnem biztos benne így előre is, hogy egyikük előbb vagy utóbb a vesztét fogja okozni, de ez a jövő zenéje, vagy nem, de ma még nem érzi úgy, hogy kerülgetné a halál csókja… legalábbis a halálban biztos, hogy nem kerülgeti. Másban annyira nem.
Sosem volt az a leányzó, aki meghúzódott a háttérben, hallgatott és csak félve pillantott egy-egy emberre. Ahhoz ő túlságosan mellőzte a félelemérzetet, az eridonosokat megszégyenítően bátorságot, vagy vakmerőséget mutatott, ami néhol már erősen átcsapott marhaságba, és túltett olykor egy rellonos határozottságán és vezetői szellemén. Ó, a helyzet fokozódik! Félreértés ne essék, a csöpp mégprefektus navinésnek esze ágában sincs kihúzni a gyufát, de szereti az alvó oroszlán buksiját simogatni. Ez mit is jelent? Igen egyszerű, oda-oda szólogat rendszeresen, helytől, kortól és nemtől függetlenül bárkinek, és imádja látni a kellemes vagy éppen kellemetlen reakciókat. Noelnél azért picit eltér ettől a helyzet, találkoztak már, nem az első eset. Hallott róla dolgokat is, de azokat meg sosem tartotta mérvadónak.
A párbeszéd és a szavaik csak úgy csatáznak, miközben Luca cseppet sem fogja vissza pimaszságát, ez általában is jellemző rá, de ilyen helyzetben, mint a meccseken is, fokozottan veszélyes. Igazából már csak a pimasz mosolya és kacarászása mögé bújik, mikor szendvics kerül elő és még kakaós ajánlatot is kap. Kezd gyanúsan kedves lenni vele Noel, mindentől függetlenül, ámbár ez még közel sem jelent rosszat. Vagy hát szerinte nem… Néhol bujkál benne a naivság, hogy az embereket vezérli az önös érdeken kívül valami jó szándék féle is. Valószínűleg hamar rá fog döbbeni, hogy nagyon is téved ebben, de bátraké a szerencse alapon, picit sem nyugszik a popsiján addig. A „szende lány” kérdés pedig akaratlanul is nevetésre készteti.
- Sok jelzőt kaptam már, de a szende még sosem került elő… Nem is értem. – Próbál olyan arckifejezést vágni, hogy ezt alátámassza, de az ironikus hangja simán elárulja. Nem szeret zsákbamacskát árulni, sőt mi több, hazudni sem. Őszinte lány, valahogy nem az erőssége a tagadás sem mindig, bár van az a dac… Meg talán egyszer lesz az az ok is, amiért füllentene komolyabban. Közben a fölé magasodó rellonost kémleli, képzeli, mik forognak most a másik agyában… Kortyolgatja a kakaót szelíden, de a falatozást éppen félbeszakította.
…derült égből fájdalom? Ilyet se tapasztalt még, amolyan darázscsípésszerű apróságot kezd el érezni. Előbb a mellkasában, majd a vállában, de ahogy jön, úgy tűnik is el, marad a bambán és értetlenül, de mégis különösen csillogó barna tekintete, ami Noeléval találkozva szinte mosolyog. Sosem tapasztalt még hasonlót, vagyis de, másokon érzett, de ez mintha magából indulna. Ijesztő. Egyszerre tetszik neki és próbál érzése szerint ellenkezni ellene a tudata. Kevés sikerrel. Elővéve legédesebb mosolyát billenti kicsit félre fejét, és méri végig Noelt, nem leplezve ezt, miközben olyan apróságok tetszenek meg neki, amikről eddig mintha tudomást sem vett volna. Az utolsó kérdést szinte teljesen el is feledte, de nem is bánta, szinte késztetést érzett közelebb csúszni a terelőfiúhoz, de nem tette lecövekelt ott, ahol volt.
Meglepően hátrált volna picit, de csak egészen aprót, hogy kettejük közt még épp legyen egy lélegzetvételnyi hely, azonban a kijelentés alatt érkező csóknak áldozatául esett, de pár pillanaton belül valami automatikusan késztette arra, hogy jobbját Noel nyaka köré fonja és közelebb húzza magához, mintha nem akart volna elszakadni tőle. Szomjas volt a csókra? Határozottan olyan érzés volt, de egyszer ez a szusz is kifogy belőlük, így Luca tette meg az első lépést, minden szégyenlős belepirulás nélkül tolta el magától, finoman. Komolyan, lassan elkezdi gyűjteni a rosszfiúkat, a kviddicses sárkányokat, gyanús, mintha fétise lenne erre. Belül mozog benne azért valami gondolat, mintha nem lenne önmaga, de ez a pillanatnyi érzelmi részegség teljesen elnyomja benne, majd előrefelé lecsúszik a pultról, hogy két lábikójára álljon. Elkerülhetetlenül simul a fiúhoz, de tudja magáról, hogy itt ennek véget kell vessen. Nem úgy ismeri magát, hogy ennek jó vége lenne, és a hallomásból ítélve Ombozit se. Nem kíván új listát kezdeni „kit kell elkerülnöm” címszó alatt. Még ha furán vonzza is egy újabb puszi… Egészen közel hajol a füléhez, miután ad is neki egyet az arcára, majd folytatja.
- Finom volt – Közben rámosolyog és kacsint is egyet, még kioldalaz kettejük szoros kapcsolatából. – a reggeli.
Van egy olyan érzése, hogy ha nem volna benne a vele született gát és a képességével nem tudná magát minimálisan már most kontrollálni – ezer hála mestereinek – ennek itt közel sem lenne vége, és érzése szerint, semmi tiszta és jó nincs most a tudatában, ami kikapcsolt, zárlatos lett. A konyha ajtajából még visszatekint mosolygósan, hogy intsen egyet, aztán sziluettje homályba vész.
Van az, amikor a büntetőmunka utáni reggeli kellemes véget ér…

Indián megmentő bácsi meg látogató(k)
Griff - Luca 1:0
Navine-Levita meccs eredményeként...

Egészen hamar egyértelművé vált számára, hogy nem ez lesz élete mérkőzése. Illetve pozitív értelemben biztosan nem. Minden baja volt a reggel, és a nap korábbi szakaszában egyaránt. Késett, amit sosem tett még, sőt, ő szokott lenni az első, aki kiérkezik és az utolsó, aki elhagyja a pályát, valamint az öltözőt. Valami nagyon nem stimmelt. Lehet csak ráparázott az idényzáróra, vagy nem is igazán tudja. A mai meccs nagyon fontos, nem csak azért, mert a bajnoki cím múlhat rajta, hanem azért is mert Kristóf utoljára lép pályára velük. Eljött az a pillanat, amit nagyon nem várt, el kell válniuk egymástól. Nyálasan, túlérzelgősen hangzik, főleg, hogy se nem rokona, se nem közelebbi kapcsolata, csak egy barátja, bár felnéz rá és kicsit olyan pótbátyó számára. Nehéz megfogalmazni miket is érez most, de ideje nincs sok agyalni, hiszen ismét terelőként került a pályára, amibe bele is vetette magát, azonban a meccs egész korán olyan fordulatot vett, ami elhozta a legrosszabbat. Gyanús is volt, hogy Luca aránylag épen megúszott eddig minden mérkőzést. A legnagyobb baja egy csuklózúzódás volt, de azt is kikezelte az indián rövid idő alatt még a meccs közben. De most…
Az egyik pillanatban még az elütött gurkót figyelte, aztán már csak a sikoltások miatt fordult meg, mikor is frontális karambolba került a nagy repülő izével. Teljesen sokkba került, szinte csukott szemmel, próbálta az ütőjével elcsapni magától, sikertelenül, ráadásul csak feldühítette az állatot. Rossz döntést hozott. Semmit nem látott belőle, csak küzdőt, teljesen eredménytelenül. Az utolsó képkocka az, mikor valami embertelen erővel majdnem kiszakad a karja a helyéről, mivel elrántotta őt az állat. A kép teljesen elsötétült előtte. Nem érzett, nem látott és nem hallott semmit.
Fogalma sincs mennyi idő telhetett el, csak szemhéjain át kezdett némi fényt érzékelni. a kezét képtelen volt felemelni, minden apró mozdulattól egész testét végigjáró fájdalmat érzett. Kiszolgáltatottnak, reménytelennek és borzalmasnak érezte a helyzetet. Semmit nem érzékelt nem hallott apró neszeken kívül. Csak apró pislogások mellett próbálta kinyitni a szemeit, a kibírhatatlan fejfájással, zavaró fénnyel és fájdalommal küzdve.
a lehető legrosszabbakra gondolt most, lelkiekben már szinte készítette magát, hiszen hirtelen a képességével sem tudott összhangba kerülni, mai azért segített volna valamicskét. Nem ment. És… a meccs. Te jó isten, nélküle ott vannak, vagy voltak... jézus. Teljes káosz, ami a tekintetére is kiült, miközben tisztulni kezdett előtte a kép és a homályosból már körvonalakat is ki tudott venni.

exSóginő

Akkor fussunk neki a Faháznak...
Ideje lesz kimozdulnia. Ez az a gondolat, amivel megint csak gyötri magát. A Maxis tetős incidensen kívül nem mozdult ki a navine berkeiből, nem érintkezett senkivel és így van ez jól, most viszont rátört a hobbija, azaz a rajzolhatnék. Igaz késő délután volt már, de még meleg és világos, szinte azt hihette az ember, hogy éppen csak órák végén baktatott ki. Egy rajztömbbel, ceruzákkal és jómaga szórakoztató társaságával oldalazott ki a portrén, majd a folyosón, végül pedig kiért az udvarra. Nem sok lehetőséget lőtt be előre, merre is menjen, de tudta, hogy nincs nagy hangulata társaságozni. Annyira antinavinés a jellemében a társadalmi túlbuzgása általában, ahogy a közvetlensége és vakmerősége is, na meg a célratörő kitartása, sokszor meg is szólták miatta, hogy olykor úgy vélte jobb lenne visszafogni magát. Az élet mégis úgy hozta, hogy erőlködnie se kellett ehhez. Valahogy az érzései miatt meghúzta magát, és egy eléggé csendes, visszahúzódó formát vett fel. Nem kapitánykodik, nem csavarog, csak vegetál a házban. Ez se teljesen normális, ha valaki ismeri őt.
Mondhatni olyan, mint egy játékbaba, amit elrontottak, és nem javítottak meg, vagy lemerítették benne az elemet, aztán elfelejtették kicserélni azt. Azért egy apró mosoly ott van az arcán, miközben a kis tákolmányhoz ér és felmászik. A magasból még körbepillant, és örömmel veszi tudomásul a csendet és nyugalmat, majd benyit, a szerencsére üres kis házikóba. Hamar kinéz magának a kis ablaknál egy babzsák fotelt, amire letelepedve, pontosan kilát a fákra és még a már nem túl erős és fényes napsugarak is beszöknek ott hozzá. Maga elé veszi a tömböt és kiborítja, otthon érezve magát a ceruzákat. Mostanában rászokott, hogy nem beszél semmi komoly dologról, főleg mióta kitálalt Benjinek, hanem inkább lerajzolja.
Túl sok rajzon szerepel a kviddics, vagy rellonosok…
Sarkalatos pontja az életének ez a két dolog, de ha eddig jól elvolt ezekkel, akkor most se kéne túlaggódnia. Ahogy kiskorában az eséseket a görkorcsolyával, úgy majd ezt is kiheveri. Igaz annak is maradtak nyomai. Van egy kis hegecske valahol a térdén, alig látható, de ő tudja, hogy ott van. Mindennek hordja magán a nyomát, de azt sosem akarta, hogy ezek a nyomok így kihassanak a vidám felére. Ezért is határoz úgy végül, hogy valami színes dolgot rajzol, addig is arra koncentrál kicsit, és nem azon agyal, hogy szed össze egy ütőképes csapatot a jövő évre, ugyanis azon kívül, hogy leszedte egy griff és még mindig sajog pár porcikája, nagyobb baj, hogy az emberei kiballagnak, vagy kilépnek a veszélyesség miatt, amit emberileg megért, kapitányként viszont forrong.

exSóginő

Akkor fussunk neki a Faháznak...
Miért van az, hogy ahányszor ide téved, mindig kifog valakit? Jó, eddig egyik alkalom se fulladt katasztrófába, de most legkevésbé sincs cuki, mosolygós és ismerkedős hangulatában. Az érkező zajára inkább csak még inkább a lapjaiba bújik, miközben a körbevevő ceruzák közül tapogatja ki az egyiket. Valahogy mostanság kezd kicsit megcsappanni ez a dolog benne. Annyi mindent rajzolna ki, de inkább megtartja magának. Így sem jó, úgy sem jó. Ha kirajzolja más is „láthatja a lelkét”, ha meg nem, csak magába szorítja a sok rosszat is, ami elnyom minden szépet és kedveset benne. Ezen is túl kell lépnie. De a nagy firkálgatásba, mert igazából a kirajzolódó emberi alakon kívül csak vonalkák tarkítják a lapot, az zavar bele, hogy ismerős hang, még ismerősebb szavak jutnak el hozzá. Felemeli a tekintetét, és a barnáival az érkezett magas, vékony, olyan csinos, szőkeséget méri végig, aztán inkább csukott szemekkel fordítja a fejét vissza az ablakocska felé. A szellőcske megcsapja az arcát, aztán szóra is nyitja a száját.
- Tudom, hogy ki vagy. Mármint, mikor prefektusok lettetek tudtam már. De az meglep, hogy tudod a nevem…
Meg hát ugye a hírnevük, mert azért van némi, és ott a kviddics is. Igen amúgy, akkor még a sárga energiabomba is tevékenykedett prefektusként, mikor bekerültek, de az is elmúlt. Azért legalább már az ilyen dolgok nem csúszkálnak ki a kezeiből. A beszéd közben egy halvány mosoly már visszakúszik az arcára, és tekintetével is a mozgást követi le, amit a rellonos művel. Festeni készül, ebben egészen biztos. Luca ezt csak otthon szokta művelni, valahogy itt még nem vitte rá a lélek.
- Nem is vagy olyan emberevő, mint mondják… Pedig azért a legtöbb rellonos két szóért is minimum megharap…
Nem biztos, hogy így kell indítani, de attól még, hogy nem pattog, Luca túl őszinte az ilyenek elfedésére. Így is, meg úgy is kimondja azokat, amiket gondol. Egyszer tuti kinyíratja még magát ezekkel, de egyelőre nem szikráznak a szemei a szőkének vele szemben, ráadásul még csak nem is tűnik mérgesnek rá, ami tekintve, hogy van egy olyan sejtése, mindenről tud, nagyon-nagyon meglepi. Nem igazán akar erre rákérdezni, de benne azért nem nyugszik a dolog.
- Sajnálom az egész hajcihőt…
Kicsit dolgozik benne azért, hogy nagyban ő keverte ebbe bele magát, és ahogy a saját testvéreiről is tudja, hogy érte vérre mennének, nem kevésbé tartott egyébként Michtől, mint a nővérétől kellene Mihaelnek.

Kiva.rar
2014. október, egy délután

Sok. Mindenből és mindenkiből. Rossz is, mert mindenkit szeret, de egyszerűen azt a nyűglődős időszakát éli, amibe talán senki nem fér bele, szerinte. Az persze kérdéses ez tényleg így van-e, vitatható, hogy amit most tesz, jó-e, de ezek benne csak plusz parafaktorok, amiket elkerül. Pár napja picit eltűnt a folyosók és termek sűrűjéből, beteg volt, de megérezte magán most, hogy kicsit jobban lett a mozgáshiányt. Edzés nélkül eléggé kivan szellemileg is. A navinés felszereléshez hozzáférvén vett magához mindent, persze készülve minden eshetőségre ismerve sajátosságait, kettesével szedte kezébe, majd kivonult a pályára. Önmagában véve az, hogy megbámulják, sutyorognak a háta mögött, vagy ismeretlenek ráköszönnek, mindezek akár jó, akár rossz szándékból történjenek, nem fura neki, de nincs oda érte, ezért is nem lépett semmit arra, hogy elhangzott a füle mellet a „Keresnek Luca” kifejezés több diáktól is. Érdekes, őt nem szokták csak úgy keresni, olyankor vagy bajban van, vagy… baj van vele. Nem sok variáns van. Felszökik egyik szemöldöke egy pillanatra, de aztán megrázva a fejét vonul kifelé határozottan, hogy kiérve mindent ledobhasson egy póznához és mély levegőt véve lépkedjen be a pályára, ahol az égre pillanthat. Szabadság!
- Nenenene… áú!
Ekkor jött, amire nem számított legvadabb álmaiban sem, berepülés kilenc óránál. Konkrétan úgy teríti le őt a közel vele egy magas leányzó, mint oroszlán a zsákmányát. A vonyítására pedig egyenesen döbbenettel reagál. Nem mondhatja, hogy csak úgy ugrálnak rá az emberek, főleg nem majdnem teljesen ismeretlenek. Mikor már túl van az első sokkon, fájdalmon és kárfelmérésen, akkor néz végig a törpén és azonosítja be. Igen, ő a húga annak az exprefektusnak, aki körül a bátyja legyeskedne, ha értene hozzá. Jajj, Benjámin. Iszonyatos a tempó, amiben közelíti az embereket, Luca már kismilliószor megfogadta, hogy ha így megy tovább rá fog segíteni, akár meg is jelenik, majd ő levezényel egy randit! De nem értékelték…
- Hé, ezt a hevességet tartogasd a repüléshez! Ha megígéred, hogy többször nem veszélyezteted egy esetleges sérüléssel álmaim esélyét, akkor rendben van. Miért jöttél pont hozzám?

Jeremy;;

Ősz van, ősz, hullnak a levelek, hejj. Egyébként meg eső, és hideg, és komorság, és színek, és felhők, és nyugalom. Nem a legkedvesebb évszaka ez Lucának, de valahogy ezt is el lehet viselni, nem olyan szörnyű ez, ha az ember megszokja, hogy muszáj ilyenkor mosolyogva létezni kint. Még egész tűrhető az idő ahhoz, hogy ne kelljen túl vastagon öltöznie, de azért megfázni se kéne, így odafigyelt, mikor kifelé igyekezett. Akadtak buktatói már idén, de igyekszik a legjobbat kihozni ebből az évből is, kicsit rápihent mindenre és most úgy van vele, hogy kezdjünk mindent elölről, adjunk bele apait és anyait! Ezzel vágtatott le a kviddicspályára, de még előtte felszerelésért, ami most egy seprűben, valamint a végtagvédőkben kimerült. A többit mellőzte. Volt a fejében két új mozdulatsor, amit gyakorolni akart, de erről senkinek nem szólt semmit. Részben mert van aki el se engedné, példának okáért Zoénak a griffes eset bőven elég látvány volt Luca sérülési hullámából, de van olyan, aki meg jött volna bámulni, azt sem akarta.
Egyáltalán nem volt biztos ma magában. Inogva szlalomozott. Apró turbulencia is a kárára vált. Meglátszott, hogy kiesett pár edzés mostanság, bele kell ebbe még rázódni megint. Örömét leli társai lustaságában,ritkán adatik meg, hogy egyedül szenvedjen az ember, nem szereti ha hibázni látják, mikor pedig teszteli a dolgokat, akkor esélyes, hogy fog ilyen történni.
Meg is történt.
Végre eljutott az egyik új figurához, aminek a vége az lett, hogy sikeresen fordítva került vissza egy csavart lajhárlendülésből, közben pedig beakadt a lába az egyik tartóba. Hirtelen mozdulatok és a minimális pánik közben kezdett nagyon gyorsan csökkenni a távolság a föld és közte, mikor is egy oldalra pillantással egy fiút vett észre. Jézus isten, élő céltáblaként sétált be alá, és szerencsétlenségére tompította Luca lezúgását, akinek a lába kiszabadult, és borult egyet, szerencsére pár méterről csak, így a becsapódás némi fájdalmat, kék-zöld foltot, meg egy szép kis maradandó élményt okozhat.
Igazából…beleesett a fiúba, első látásra. A szó legszorosabb értelmében.
Érezte, ahogy földet érve könyökével tompított egyik oldalt, másikon meg a fiú mellkasába tenyerelt, és talán még az állát is lefejelte szegénynek. Igyekezett gyors mozdulattal hempergést elkerülve lekászálódni mellé, miközben a rosszul járt könyökét fogva fordította áldozata felé a fejét.
- Nem így szoktam ismerkedni, esküszöm!

Jeremy;;

- Nem sok embert ismerek… jó igazából csak rellonosokat… akik élvezik, ha fáj az első találkozás.
Bukik ki belőle egy-két sziszegés között, de a saját fájdalma orvosolására hamar képes. Egyből járgánya épségét próbálja felérni, mert nem volna jó, ha egy egyszerű gyakorlással leamortizálta volna már. Érdekes egy sorrend, a seprű az elsődleges és az érték, aztán akit veszélybe sodort, legvégül pedig ő maga. Valami különös és megmagyarázhatatlan agybaja lehet a törpének, ami láthatóan megmutatkozik rendszeresen, de még saját maga számára ez nem gond, mások minimum flúgosnak nézhetik. Közben érzi magán a srác tekintetét, amitől elég érdekesen érzi magát. Nem szokta meg ezeket a pillantásokat, mármint valakitől már tapasztalt hasonlót, de inkább nem rémlik fel benne semmi a lelki békéje érdekében.
Szép lassan kerül ülő helyzetbe, figyeli, ahogy a fiú is kapja össze magát, majd egy angyali és sajnálom nyilvánító mosoly kíséretében fel is áll és a kezét nyújtja a fiúnak, hogy felsegíthesse. Addig meg se nyikkant igazából.
- Ennyire amatőrnek tűnt?..mármint nem, nem ismerkedem, igazából…szóval, mint az egyik ház csapatkapitánya már 2 éve, azt hiszem értek hozzá, aztán meg látod.
Dörzsöli meg a homlokát kicsit feszengve, még el is húzza a száját a mondat végén, de aztán újra a mosoly költözik rá és felkapja a seprűt, amin végignézve egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőle. Rendben van és sértetlen.
- Egyébként Luca vagyok. Navinés, negyedikes, csapatkapitány, álszent, pattogós, emberekbe esős, ja és el ne felejtsem, fétisem idegeneken hemperegni.
Pislog pár nagyot, aztán szép mosollyal hátat fordít, hogy seprűre üljön. Hű, ez új, nem olyan régen tanulta, lehet túl sok ragadt rá, mióta bejárt a zöldekhez. Válla fölött, hátrapillant a fiúra, még mindig mosolyogva, majd az érdeklődéséből indítva a dolgot a pálya szélén lévő plusz seprűre emeli a tekintetét.
- Esetleg… értesz hozzá? Akkor… repülhetnénk egyet… akár.

Jeremy;;

Többször lefuttatta magában ezt a cselpróbálkozást, ahhoz képest mind a két tesztelése csúfos kudarcba fulladt. Az első után a földön landolt, már akkor fájt mindene, de tett róla, hogy ne ezzel kelljen foglalkoznia. A második viszont… lényegesen kényelmesebb érkezés, kellemetlenebb tudattal, hasonlóan fájdalmas érzésekkel, ráadásul megint sikerült a bal kezével tompítani az esést, azzal a földbe csapott, a másikkal pedig a fiú mellkasába, ezért sziszeg, mikor már leevickélt és felkelőben van.
- Hallom, bár nem lep meg. A suli háromnegyede nem is magyar. Fura nyelven karattyolnak, furán mondják ki a nevemet… furák.
A gesztusából való kihátrálást csak egy „tipikus pasival” letudta magában, aztán inkább az ismerkedés és céljának teljesítését próbálta összeegyeztetni a károk felmérésével és a továbbiakon agyalva már. Jeremy. Zökkenti ki a név. Megint valami számára bonyi nevecske. Ahj, hogy itt mindenki JoséJuanArmando.
- Valahogy nem passzolgattam még gurkókat anyukám pocakjában, ez lehet a gond. A navinét irányítom, idén kezdem a harmadik évet velük. – Vigyorodik el, aztán folytatja is, de már a fiút nézegetve ki ez, mit csinál, főleg a kviddicses megjegyzése okán. Viszont az erőfitogtatáson jót nevetett.
– Szép darab, meg minden, de valahogy… uhm, nem. – Rázza meg a fejét látványos elzárkózással a dologtól, bár ez inkább játékos, mint sem vér komoly.
– Terelő vagyok… úúú, hu és há, igen. Ekkor, igen fel bírom emelni az ütőt, és képzeld, nem egy embert taszítottam már földbe. Na. Örvendek szóval. - Nagyon nem szereti, mikor nem nézik ki belőle ezt, lekislányozzák, gyengének titulálják, ne adj isten képtelennek mindarra, amit a posztja megkíván. Inkább kapta magát és felajánlotta az élményforrásnak, hihi, hogy szálljon vele kicsit, ha annyira képben van, biztos eljön, Lucának is jobban esik valami társas edzés a két esés után.
- Sok lesz a szöveg, mister szuperkviddicses…
Azzal a levegőbe emelkedett, figyelve, hogy követi-e őt az új rellonos – most vicceltek vele? – ismerőse. Egyszerre volt az eset szürreális és aranyos. Valahogy érezte, hogy meg kell mozgassa a fiút, amihez kapóra jött az egy gurkócska, amit kiengedett.
- Mindent bele sárkányfi!
Éppen a közelükben volt a korábbi elütése nyomán, így ahogy Jeremy felfelé jött, rákacsintott, mint egy kihívásként, majd előre hasalva kapcsolt magas fokozatra és lőtt ki a karikák felé, hátra felé tekintgetve.
Nála volt ütő, a fiúnál nem. Na, lássuk, mit alkot a gurkó ellen, mondjuk tény, ami tény, az ösztön dolgozik a pici lányban, le se meri venni a szemét róluk. Mielőtt a kedves úrfi félreértené, csak nem venné a szívére, ha meccsen kívül csinálna ki valakit… Semmi egyéb, ugye?

Sárkányfiú;;

- Úgy legyen… „Dzseremi”.
Hangsúlyozza ki azért jó magyarosan a fiú nevét. Büszkén vigyorgott Luca, hogy sikerült a lényegesen becsomagolt kis célzását felfognia a sárkánynak, így igyekezni fog a nevével. Gondolkodott rajta, hogy megosztja vele a középső nevét, az a külföldieknek is jobban szájára állna, de a családján kívül nem nagyon reklámozza, igazából Ashley tudja, meg hát a papírok miatt Misi is… Mielőtt olyanra téved gondolatban, inkább cselekszik, abban jobban otthon van.
- Hát bizonyíts! – Kacsint rá, véletlenül sem meghazudtolva magát. Vagy kacérkodik, vagy hergeli az embereket. Na de Luca! Mondjuk nem feltétlenül baj ez, hiszen a barátait, már akik maradandóak, akiket szeret és kitartanak mellette, őket is így fogta meg… legalábbis így gondolja. - Bocs, hogy beléd estem, nem volt szándékos…
Pff… valami ironizálás szerűség hagyja el Luca száját, ami azért nem semmi, egyébként abba bele se gondol valószínűleg, milyen értelme van még mondatának. Bár nem mintha akkor máshogy mondaná, de lehet még a kínos vigyorba kúszó arca suhanna el a seprűn, így viszont csak mosoly van, kín nincs. Ötletnek már biztos nem volt utolsó ma így indulni neki a napnak, de nem számított nagyzoló társaságára, aki egy laza lajhárral kerülte a veszélyt. Ő is szereti ezt a cselt, kifejezetten hasznos több helyzetben is. De most nincs idő elemezgetni, egy gurkó is nagyot üt, érdemes figyelni, ráadásul a passzt még erőből is kapja. Egyszerre akar szépet mutatni is, persze meg is menekülni, ami nem egy egyszerű mozzanat. Mivel a karikák felé tartózkodik, becélozta a középső legmagasabbat szeme sarkából, és ahogy érkezett az áldás kezeivel eleresztette a seprűt majd kettős fogással küldte azt át a karika közepén kitérítve a felé igyekvő pályájáról azt. Egyébként is egy gyakorlásra megbűvölt aranyosról van szó, így életveszélyt nem okozna de súlyra és tömörségre hasonló, hogy ideális legyen helyzetekhez. Visszakapaszkodik, hogy ne billenjen ki, ezután nézi az útját át a karikán, majd visszapillant Jeremyre.
- Nem volt rossz. Jó, talán látom már hol szedted össze azokat az izmokat…
Elég hangosan, szinte kiabálva mondja a fiúnak, ahogy látja, hogy kanyarral alulról érkezik felé a gurkó ismét, ezúttal azonban ütés helyett tejesen rásimul kis termetével a portaszigálóra, majd süvítve indul meg a rellonos felé. Igazából nem tervezi bántani, ez inkább a tesztelés része a dolognak Bár biztos jók a reflexei is meg minden. Így ránézésre ő is az a félóriás származék tipikus őrült terelő rellonos. Azokkal mindig van valami, állandóan Luca perifériájába kerülnek, és meg kell hagyni, tudnak is valamit ha fenntartják Lucában az érdeklődést. Ó, miért többes számban? Mert nem egy ilyet ismer már.

Sárkányfiú;;

Elismeri, hogy kölcsön kenyér visszajár, így picit elhúzta csak a száját, de jót mosolygott a nevének külföldiesítésen. Egészen megszokta már, tekintve, hogy Mihaeltől még rendesen tán nem is hallotta. Mondjuk fordítva se biztos abban, hogy olyan profin ejti ki a nevét, de különösebben nem szokott ezekkel törődni, mert előbb vagy utóbb mindenkinek ad becenevet, akit megkedvel, és gyakran akar szólongatni. Vélhetően ebből a szériából az új rellonos „kviddics csillag vagyok és hódítani akarok” ismerőse se fog kimaradni. Viszont az ötleteket megtartja magának egyelőre, majd lesz alkalom úgy is… az mindig van, vagy teremt ő rá.
- Na nehogy azt hidd, hogy utánad szédülök csupán a szép mosolyod miatt… Ahhoz meg kell mozgasd az érdeklődésem, és valljuk be a macsó szöveg önmagában kevés.
Jó, picit néha túl őszinte, de utál hazudni vagy ferdíteni, főleg mikor szükségét sem érzi ennek. Meg minek is tenné? A rellonosok alapvetően nem szeretnek mindig egyenesek és lényegretörőek lenni, már megtanulta, így ha a szemükbe kapják a valóságot, vegyesen reagálnak, de túl sok rossz vége eddig még nem lett ennek számára. Valószínűleg a túlélő ösztöne erre nem kapcsol be, a félelemközpontja meg amúgy is szabadságon van, születése óta és még mindig.
Utóbbit bizonyítja a gurkós hozzáállása is ami keménynek és határozottnak tűnhet, valójában néha a vakmerőség és a hülyeség határain lebeg. Azért meg kell hagyni a célbalövős dolog csinosra sikerült, amit még a rellonos is megdicsér. Ment is fel az ezer wattos vigyora egy pillanatra, de a gurkót szemlélni fontosabb, be is bizonyosodik. Nem tétovázhat, szelelni kell, mert a kezében az előző ütés nyomán még nincs az az erő, amivel ezt pontosan tudná kezelésbe venni, bajt meg nem akar csinálni, okosabb belevezetni valamibe, mégis a fiú felé tart elsőre. Na nem ő a végcélja.
- Süvíts onnét!!!!
Milyen romantikus közösen menekülni a vascuppanós elől, de ez egy másik történet, még nem éri be a közben nekilendült Jeremyt, de a gurkó vészesen közelít, nem is tétovázik sokat, a legmélyebb lebukását produkálja a föld felé, és annyira kicentizi, hogy seprűnyelének hegyét szinte végigsimogatta a nedves pázsit a felrántáskor, ám az akció sikeres, hiszen a gurkó a földbe fúródva végzi. Élvezi, hogy veszélyes, gyűjti az adrenalinadagját Mr. SárkányIzom társaságában. Ekkor sorol be a fiú mellé és kacsint ki rá oldalra, majd felnevetve, vesz egy kanyart és 4-5 méter magasban lebegve megáll a pálya széle felé, ütőjét fixírozva.
- Most a rizsa nélkül, őszintén, miért kezdtél annak idején a kviddicsbe? Valami be kellett, hogy vonzzon.

Kiva.rar
2014. október, egy délután

Nem tudja eldönteni, van-e olyan élő ember, aki élvezettel borul fel, egy majdnem vele egy méretű, hiperaktív, visongó lány tarolásától. Luca azonban, ha nem is volt elragadtatva, akaratlanul is elnevette magát. Nem volt hozzászokva ezen fordított szituációkhoz, de most már legalább átérzi azt, mi történik, mikor véletlenül egy ember fejére pottyan, vagy ráborul, esetleg teljes szándékossággal, elsöprő lendülettel leteperi azt. Nem biztos, hogy ugyan olyan boldogok tőle, mint ő. Mondjuk azért az, hogy rajta ülnek, és lefogják, kicsit frusztrálja. Nem kicsit, nagyon!
- Az nehéz lesz, ha rajtam ülsz seprű helyett. Én nem tudok repülni.
Aztán csak kikecmereg, mikor a lelkes szorítás abbamarad. Érzi, hogy nem lesz egyszerű dolga a lánnyal, sőt ami azt illeti, Kivát ismerve ott kell lennie valahol a génjeiben, de azt előásni, hát, azért ebben nem biztos, hogy olyan jó. Életében először kerül „tanár” szerepbe, ami elég fura módon tetszik is neki. Azért a csapatot edzeni nem ez a szint, ott is segít, de neki is tanulás minden új edzés.
- Meséld el nekem, hogy volt-e már Markovitscsal órátok? Repültél már valaha?
Jó letisztázni az elején a dolgot, addig törökülésbe húzódik, mert addig nem nagyon van mit csinálni, még meg nem fejti, pontosan mire kell, honnan kezdeni. Arról nem beszélve, hogy fogalma sincsen hogyan kell átadni a…tudást? Van neki olyan, vagy csak szerencsés? Ezt sosem tudta eldönteni.
- Igen? Hát… köszönöm, azt hiszem.
Ahogy végignéz rajta, a szemei, a testtartása, de még az éppen nem túl akcentusos szavai is Kiváról árulkodnak, nem tudná letagadni, ha akarná se őt. Szomorú dolog viszont, hogy ő elment. Hallott róla ő is, Benjin keresztül, a bátyján is látja, hogy nem viseli túl jól, nem jó ez így. Közben a lány arcához nyúl nevetve, hogy a kis sminkjét letörölgesse, aztán nagyon komolyan rá néz.
- Rendben, de van 3, na jó, a maiak után 4 alapszabály! Rendben?

Sárkányfiú;;

Levenni a lábáról? Lucát? Jelenleg, ha csak nem kapják fel szó szerint és rohannak el vele, merő képtelenségnek tűnik. Lényegében amiatt, amik kavarognak benne, és azért, mert nem egyszerű ez. Az más kérdés, hogy fordított esetben, mikor rajta a világ szeme, pillanatok alatt képes agyonnyomni embereket, ismét bizonyította. Kimozdította a komfortzónájából Jeremyt, és ahogy látja, valamint érzi, nem csak fizikai, de érzelmi valójában is, bár nem impulzívan, inkább csak kíváncsiságilag. Persze félreértés ne essék, nem akart ő rajta, belőle, tőle érzelmi zsonglőrködést, csak ez eléggé erősen megcsapta őt, akaratán kívül is, ám a felszállás, és a gyakorló akciók, a Lucában tomboló adrenalinnal elnyomták ezt, egészen addig a percig, még el nem kezdett vele incselkedni.
- Igen, azt hiszem többet kapunk tőle, mint amit belefektetünk. Bár emberfüggő. Viszont elég zavaró, hogy az emberek nagy részét csak az elismertség, és nem feltétlenül az izgalom hajtja…
Kicsit lehangolónak is tartja mindezt, hiszen őt a játék élteti, előbb jön lázba az adrenalintól és az éles helyzetektől, mint az ezt követő pluszoktól. Szeret, imád és akar nyerni, de ha veszít is emelt fővel teszi, mert egy remek játékot így is nyert vele. Picit másként van beállva a sportokra talán, néha már túl fair játékos, néha meg a kiskapuk a csuklójában vannak.
A nagy elmélkedése közepette fel sem tűnt neki a köztük vészesen fogyó távolság, ám hátrapillantva biztos volt benne, hogy ez nem a gurkó műve, elég fura arckifejezést vágott a fiúra, hogy „te meg mi az istent akarsz velem?” tekintete, szinte fájt volna bárkinek. A felkiáltásra pedig némi egyensúly zavarba került egyébként is, így a rántásra azonnal sikerült járgányától elválnia, és ismét a földön kikötnie Jeremyvel. Remek. Most komolyan… ennyire csábító volt az az esés, hogy feltétlen meg szeretné ismételtetni? Mondjuk eleve az, hogy leszedték őt a seprűről, felkapcsolta benne a vészvillogót és morogni kezdett.
- Te, figyelj… soha_ne_rángass_le_a_seprűről, rendben?
Próbált határozott és ijesztő lenni, bár nem mosolyodott el, a hangja közel sem haragról árulkodott, sajnálatos módon ez még nem olyan nagydolog, hogy világi dühöt érezzen, bár , aki egy nézéssel is kihozza belőle… érdekes. A fiú nevetésére figyelve érezte, a szó legszorosabb értelmezésében, hogy ez így nem az igazi. Valami olyan furcsa benne, nem volt számára ismerős a dolog, de felé fordulva, kérdő tekintettel nézett rá és próbált rájönni.
- Valami nem oké veled… érzem, ahogy érzed…
Jó, ez picit több infó volt, mint amit közölnie kellett volna, így inkább zavarba jött tekintetét az égre emelte, és hátán elterült a fűben. Kifújta a levegőt, aztán lehunyta a szemét, és mint a villám, témaváltásba kezdett. Talán figyelmen kívül tudja hagyni a fiú az előzőjét így.
- Ugye jól gondolom, hogy szeretnél beilleszkedni, szóval meg fogsz jelenni a Halloweeni bálon? Igazából, van egy lány, akinek még nincs párja… mit gondolsz?