Yvonne

Szóval másik iskola, úgy tűnik mindenki jön szépen vissza. Erről eszébe jut Hajni és kellemetlen érzés mar a gyomrába. Ritkán kerül közel valaki a sötét lelkéhez és a szöszke kislány magáénak tudhatja Kornél lelkének egy és gondolatainak egy apró részét. Egészen belefeledkezik az önsajnálatba, amikor hirtelen valami történik. Elfintorodik, körbepillant és akkor ismét megakad a tekintete a mellette ülő lányon, de most egészen másként szemléli, mint néhány perccel ezelőtt. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű? Közelebb hajol hozzá, végigsimít a haján, egészen elveszítette az eszét. Ha most kívülről szemlélhetné a dolgokat, biztosan jó nagyot rúgna bele saját magában, csak azért, hogy után még röhöghessen is egy sort. Ha pedig megtudná, hogy az imént találta el a szerelem nyila, akkor biztosan addig keresné a szárnyas kis szörnyeteget amíg meg nem találja, utána pedig belefojtaná egy kanél vízbe. Hiszen ő soha nem szokott szerelmes lenni, soha nem is volt. Az elkövetkezendő ötven évben pedig nem is szándékozott ilyen útra térni. De most egyszerre mindent annyira szépen lát, mintha minden problémája egyszerre oldódott volna meg, ráadásul itt ül mellette a kastély legszebb lánya.
-Említettem már, mennyire gyönyörű vagy?
Őszintén cseng a hangja, hiszen jelenleg komolyan is gondolja. Hideg kezeivel végigsimítja a lány arcát, hogy az állánál fogva óvatosan maga felé fordítsa az arcát. Néhány másodperc erejéig még tétovázik, mert bár általában jó emberismerő, most fogalma sincs, mit reagálna a lány, ha egyszerűen csak megcsókolná. Vajon mérges lenne? Biztosan megütné, de ennyi simán megér neki. Így hát nem tétovázik tovább, lassan odahajol és csókot lehet a lány ajkaira, közben végigsimít az hajtincsén. Addig nyújtja ameddig csak lehet, de nem akar túlságosan tolakodó lenni, most nem.

Igazán kicsinyes dolog átverni a kislány, de legszívesebben elnevetné magát, ahogy végignéz a bosszantó tündérarcon. Tényleg ennyire egyszerű lenne átvágni egy lánykát, aki nyilvánvalóan azért van itt, mert a varázslók között is különleges képességeket örökölt.
-Hidd el, nem most tettem oda...végig ott volt.
Felnevet, még a kezeit a feltartja, hogy ártatlannak látszódjon, de pont ez az, amit nem kellett volna. Hiába vágta át, úgy tűnik az éleslátás mégiscsak hozzátartozik a lányhoz. Elkomorodik, köhint és megkavarja a lapokat.
-Semmi, ne foglalkozz vele.
Nem akarja megijeszti, esze ágában sincs elmesélni mi történt a kezével. Ha a kislány nagyon erősködik, akkor majd kitalál valami hazugságot, ami kevésbé horrorisztikus, mint a valóság. Tovább pörgeti a lapokat, és a gondolatai is valahogy így cikáznak az agyában.
-Tudod mit? Mutatok még egy trükköt, hátha most ügyesebb leszel.
Továbbra is guggolva marad, hogy egy szintben legyenek, a kártya pörögni kezd az ujjai között, majd szétteríti őket kivesz egyet találomra és megmutatja a kislánynak.
-Jegyezd meg melyik lap volt hercegnő.
Rákacsint, majd visszateszi a lapot, ismét összeforgatja őket.
-Megkérem a két piros dámát, hogy segítsenek megkeresni a lapodat.
Izgul ő is, mert ez a trükk eddig csak egyszer sikerült neki, de valami látványosra lesz szüksége, hogy elterelje a figyelmet saját magáról. Kiveszi a két  piros dámát, egyiket a pakli aljára a másikat pedig a tetejére teszi. Utána a bal kezébe veszi a lapokat végül átdobja a paklit a jobb kezébe a bal kezébe pedig három lap marad. A két dáma, és középen egy harmadik, rajta a világ szeme.
-Remélem, ez volt a lapod...
Lassan fordítja meg a lapot, közben végig Ash arcát bámulja, hogy lássa az eredményt.

Yvonne

Minden annyira érhetetlen volt számára. Egy része biztos volt benne, hogy ez csak valami álom, és a rosszabb fajtából. De az érzelmei mégis eltompították a józan eszét, leginkább egy illuminált állapothoz tudta volna hasonlítani, de ehhez hasonló szert még soha nem kóstolt, ráadásul még a gyógyszereit sem vette ma be, talán ez volt a probléma. Legszívesebben egész éjszaka bámulta volna a lányt, megállás nélkül és ha elaludt volna a karjában, az lett volna aztán a földi mennyország. Ezekért a gondolatokért másnap biztos, hogy szembefogja magát köpni, de ma minden annyira természetesen jött. Miután elválasztotta a sajátjait a lány ajkaitól halványan mosolygott, mint valami idióta. A józanabbik fele nagyon reménykedik benne, hogy senki ismerős nem téved erre, mert tuti, hogy erre holnap nem akarna emlékezni. Az érzések amik eddig kavarogtak benne, most mint jelentéktelennek tűntek, egy valami volt fontos, a mellette ülő lány, nem győzött betelni vele. Az illata, a haja, a vonásai, a tekintete...igéző volt. Aztán ahogy ismét megcsókolta, mindenfajta kérés, vagy átverés nélkül átkarolta a derekát és olyan közel húzta magához, amennyire csak tudta, nem akarta, hogy abbamaradjon a dolog, de tartott tőle, hogy nem húzhatja sokáig a dolgot egy olyan helyen, ahonnan nem kívánatos tekintetek leshetik őket. Így kelletlenül eltolta magától egy picit, de csak azért, hogy utána megint a magáénak tudhassa.
-Mit szólnál hozzá, ha keresnénk valami olyan helyet, ahol egyedül lehetünk? Csak te meg én...
Csodálatos volt kimondani, annyira könnyed volt, annyira magától értetődő. Holott ő soha ilyet ki nem ejtene a száján, maximum egy lánynak, de annak a lánynak még a nevére sem emlékezett jelen pillanatban, minden más női arc elhalványult előtte, csak egyet látott és ez elégedettséggel töltötte el.
Ha a lány beleegyezik, nem is késlekedik tovább, felpattan, majd felhúzza magával a szépséget is és nem eresztve a kezét indul meg vele befelé, valami sokkal meghittebb és magányosabb helyre, bárhová, csak vele lehessen.

Ashley

Fogalma sem volt róla, hogy a lányban miféle érzések játszódnak le, miközben ő megpróbált nagyon rendes gyerek lenni. Talán épp az volt a baj, hogy nagyon rendes volt, túl jól játszotta a szerepét. Ha tudná, hogy fél óra alatt szerzett magának egy kéretlen imádót, azonmód valami otrombaságot tenne, csak azért, hogy a kislányt eltántorítsa az érzéseitől. Hiszen Ashley sem tudja, mivel áll szemben. Kornél egy borzalmas ember, még borzalmasabb személyiséggel megáldva, de ezt ő is pontosan tudja magáról, csak épp most jól viselkedik, igyekszik egy pici lány kedvére tenni, ami sikerült is neki.
-Ez nem a te dolgod pici lány, akkor sem mondanám el, ha megpróbálnál rá kényszeríteni.
Villant rá mosolyt és igyekszik inkább másfelé terelni a szót. Esze ágában sincs egy olyan kislánnyal beszélgetni a sebeiről aki alig nőt ki a földből, meg úgy senkivel sincs, ez az ő titka, amit csak kevesekkel oszt meg és a kis törpe nincs köztük.
-Igen, bizonyára csak csaltam.
Felsóhajt. Tudta, hogy valami ilyesmi lesz a vége, de ekkora drámára azért nem számított. Sóhajtva kel fel, nem foglalkozva azzal mennyire elmacskásodott a lába a térdeléstől és a kislány után megy. Mégsem hagyhatja csak így szó nélkül itt. Valójában ez is megfordul a fejében és majdnem annyiban is hagyja a dolgot de a józan esze és a pici dohos szíve is arra ösztönzi, hogy cselekedjen  valami jót. Rövid keresés után rá is talál a kislányra, aki ott guggol egy lovagi páncél mögött.
-Most mégis mit csinálsz?
Összevonja a szemöldökét, miközben lepillant rá, majd hirtelen a dereka után kap és fél kézzel, könnyedén a vállára emeli a csöppséget, ellenkezést nem tűrve. Lehet, hogy sikítani és kapálózni fog a kis törpe, de ez őt egyáltalán nem gátolja meg semmiben.
-Most szépen visszaviszlek a körletedbe, nem fogom hagyni, hogy itt kuksolj.
Öles léptekkel indul el az Eridon irányába, szerencséje van, mert pontosan tudja, merre kell menni, hosszú lábainak hála pedig, gyorsan megszabadulhat a kislánytól.

Doppelganger

Egész délelőtt a kastélyban járkált, a vizsgák nem voltak nála tervben, hiszen esélye sem lett volna. Alig négy hónapja jött és esze ágában sem volt bepótolni egy évet, így hagyta a dolgot, hiszen annyi ideje van még és lehet, hogy néhány hónap múlva már ismét távol lesz valahol. Ki tudja, mit hoz az élet? Társaságra nem vágyott, bőven elvolt a kavargó gondolataival, úgy érezte, felrobban a feje. Talán ezért indult el pont az erkély irányába, hogy kiszellőztesse, nem mintha attól bármi is jobb lenne. Gyűlölte a kliséket. Mi az, hogy kiszellőztetni a fejet? Mintha bizony a hideg elvonná a figyelmet azokról amit zavarják, ugyan. Fázott ő már eleget, hozzá volt szokva az érzéshez, sőt, elborult pillanataiban szinte vágyta a reszketést. De most tiszta volt, már jó ideje. Bár az éjszaka közepén úgy érezte megfullad, a szokásos adagja, amiből most picivel több jutott - micsoda véletlen - megnyugtatta. Így zsebre vágott kézzel, üres tekintettel sétált  ki az erkélyre és elégedetlenül konstatálta, hogy nincs egyedül. Végignézett a lányon, és valami nagyon ismerős volt neki. Oldalra billentette a fejét a tekintetében hirtelen megcsillant az érdeklődés, majd el is tűnt. Egy pillanatra azt hitte...de nem, akkora mázlija azért nincs, de ki tudja? Ismerte jól a lányokat, de Angelinahoz nem volt annyiszor szerencséje, mint az ikertestvéréhez. Ikrek, minden férfi álma, ezt kár lenne tagadni.
-Azt hittem, megütöttem a főnyereményt, de tévedtem. Amandát bármikor felismerném, jobban néz ki hátulról.
Gúnyos vigyor húzódik az arcára. Amolyan csipkelődésnek szánja a dolgot, hiszen hogyan lehetne beindítani egy viszontlátás beszélgetését? Kornél szerint, valahogy így. Egyébként a két lány tökéletesen egyforma volt, csak éleslátásnak és beható tanulmányozásának köszönheti, hogy megismeri őket. Bár szemből valljuk be, esélye sem lett volna.

Runa

Piszkosul fájt a feje, már kora reggel óta. Nem tudta mit kezdjen magával. A tehetetlen és értelmetlen fájdalom mindig feldühítette, de most rosszabb volt, mert nem tudott ellene mit tenni. Hiába vette be a gyógyszerét, nem használt semmit. Ebédidőre már mindenre ráfogta, ezek között szerepelt a front, a wudu bábu és átkozás egyéb válfajai. Bár egyik sem tűnt túl valószínűnek, azért mégiscsak elütötte vele az időt és addig sem koncentrált egyenesen a fájó pontra, attól csak még inkább megőrült volna. Estébe hajlott az idő, már valószínűleg sötét is volt odakint, amikor a gyomra fájón megkordult. Nem akart a többiekkel enni, senkit nem akart látni. Amúgy sem volt nagy kedvence a közös étkezés, ezt jobban szerette egyedül intézni, mert akkor azt kapott maga elé, amit csak akart, ahogyan akarta. A Nagyteremben ugyan széles a válaszék, de egyik sem igazán az ő fogának való. Így nagy nehezen magára kapott egy fekete farmert, egy szürke pólóval, fölé egy fekete  pulóvert, a döglánca természetesen elengedhetetlen kellék, hiszen mindig rajta van, fő a változatosság és zsebre dugott kézzel elindult a konyhába, hogy harapjon valamit. Na nem úgy, hanem valami ételt. Ezek a kétértelmű gondolatok mindig elszórakoztatták, egy pillanatra most is egy féloldalas, gonosz de gyors vigyor kúszik a szájára, majd el is tűnik. Nem szívesen gondol ilyenekre, mert olyankor mindig elfogja a vágy. Már lassan két hete volt az utolsó telihold, most megint várhat...ő pedig gyűlöl várni. Egyszerre volt kellemes és kelletlen ez az időszak, de igyekezett a két telihold között normálisnak tűnni, hiszen mégiscsak egy iskola falai között van és nem kellene a gyilkolásra gondolnia. Ezek között a gondolatok között érkezik meg a konyhába összevont szemöldökkel és grimaszolva. Lelöki a kapucnit a fejéről, körbepillant. Azt rögtön látja, hogy nincs egyedül. Ahogy alaposabban szemügyre veszi a lányt, látja, hogy egész csinos, talán még beszélgetni is leáll vele, már ha értelmes társaságnak gondolja, bármi jó lesz, ami normális mederbe tereli a gondolatait.
- Steaket szeretnék, de inkább véresen.
Mondja az odaérkező manónak. Szereti kiszolgáltatni magát, ennyi kényelem azért még benne is van, ráadásul annyira lelkesnek tűnnek, nem okozhat nekik csalódást. Futólag rámosolyog a lányra, majd a szembelévő székhez sétál, de nem ül le rá, inkább pár ülőhellyel odébb. Még mindig fenn akarja magának tartani a lehetőséget, hogy távol tartsa magát tőle.
- Nem emlékszem láttam-e már lányt ennyire falni bármilyen édességet...
Köszönésnek ez is megteszi, jobb, mint a semmi.

Runa

Kényelmesen helyet foglal a széken, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen a kedves hölgy delikvensnek. Különösebben senkit nem tisztel meg a figyelmével, vagy legalábbis nagyon kevés olyan ember van, de unatkozik és ilyenkor még ez is jobb mint a semmi. Bizalmát csak abba tudja fektetni, hogy nem egy hisztis, nyavalygós kislányt fogott ki magának, mert akkor a kajájával együtt szépen visszasétál a Rellonba, vagy meg sem várja az ételt, ez a lány viselkedésétől függ. Összevont szemöldökkel figyel, mivel most nem igazán érti, mi történt.
- Te most vérzel?
Beharapja az alsó ajkát és úgy figyeli a barna lányt. Na hát, párszor már volt ilyen hatással az emberekre, de nem ebben az alakjában és azok az emberek nem az orrukból véreztek. De azért meglepődve konstatálja az eredményt, hiszen semmit nem  tett, csak mondott pár szót, aztán helyet foglalt. Mikor a lány folytatja a "csevejt", úgy dönt, nem tulajdonít a dolognak túl nagy jelentőséges, ameddig nem kérik a segítségét, bár nem tudna túl sok mindent kezdeni a helyzettel, maximum kiabál egy manónak, hogy kezdjenek vele valamit.
- Igazad van, és jól sem lehet lakni velük.
Megvonja a vállát, csak a miheztartás végett és másfelé néz. Komolynak szánta a kijelentést és minden megvolt ahhoz, hogy annak is tűnjön, a hangszín, az arca, a testbeszéde, semmivel nem árulta el magát s bár a bujkáló vigyor ott ül a szája szélén, nem azért van ott, mert igyekszik elrejteni azt, mekkora nagy humorbombát robbantott. Sokkal inkább azért, mert tényleg ez az igazság.
- Köszönöm, hogy az egészségem miatt aggódsz, de hidd el, a steak jót tesz.
Ebben a percben meg is érkezik a várva át vacsora és, hogy ő nyomatékod adjon a mondandójának, jó nagy adagot vág belőle, és begyűri a szájába, mindezt persze olyan stílusosan. Alaposan megrágja a falatot, miután pedig lenyelte rákacsint az ismeretlenre.
- Egyébként nem eszem zöldséget, az én egészségemre ártalmas és még az íze is gusztustalan.
Fintorog, miközben újabb adagot vág magának a húsból. Fél szeme azonban a vérző orrát szorító lányon van, csak a miheztartás végett.

Runa

Nem tudja mire vélni az állandó orrvérzést, egészen addig, amíg az ismeretlen lány meg nem magyarázza a dolgot. Akkor viszont éppen, hogy csak a száját nem tátja el. Hiszen, fizikailag ez lehetetlen. Vagy mégsem? Talán a annyira megemelkedik a pulzusa, hogy a szervezete ezzel próbálja kompenzálni. Mindenesetre elég szórakoztató, nem is tudja elrejteni a vigyorát.
- Szóval helyesnek tartasz, remek. Nagyon hálás vagyok, hogy így juttatod a tudtomra, eredeti.
Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, szívesen gúnyolódik, meg is teszi, viszont soha, semmi pénzért nem menne oda neki segíteni, az nem ő dolga. Megpróbálhatna aggódást színlelni, de ezen információk után képtelen lenne normálisan véghezvinni a dolgot, nyíltan pedig nem akarja kinevetni, hiszen nem tehet róla, legalábbis közvetlenül nem ő a hibás. Közvetve pedig, nos, csukja be a szemét és akkor nem éri vérveszteség. Azonban nem kell sokáig azon gondolkodnia, hogy mit is kezdjen a helyzettel, mert a lány felveszi a beszélgetés fonalát, könnyebben, mint azt ő gondolta és egész kis kellemes csevej alakul ki egy egyszerű megjegyzésből. Soha senki nem kérdezett még tőle ilyesmit, ismételt nevetést vált ki belőle az okos kis meglátás, de a szemeiben komolyság látszik. A szimpla és őszinte válasz egy szimpla igen lett volna, hiszen számára minden hónapban eljön az a pillanat, amikor "felcsap kannibálnak", de nem önszántából. Szemérmetlenül végignéz a lányon, megrágja magában a szavakat.
- Mondhatjuk így is. De veled nem laknék jól...bár, szívesen megkóstolnálak, ha arról lenne szó.
Eközben meg is érkezik a várva várt vacsora. Amikor a manó leteszi elé a tányért, egy aprót biccent és rögtön neki is kezd felvágni húst. Úgy tűnik a kívánsága maradéktalanul teljesült, ugyanis a hús belül szinte nyers, természetesen ez lesz a kedvenc része.
- Fémes íz. Minek nézel te engem? Vámpírnak? Megnyugodhatsz, nem vagyok az. Még hogy fémes íz...
Felnyög majd egy szemforgatás keretében bekapja a falatot, hogy addig se kelljen reagálnia. Az igazság az, hogy Runa valahol rátapintott a lényegre, az igazságtól ugyan messze jár, de inkább higgyen amit akar, ahelyett, hogy megmondaná neki az igazságot, annyira bolond azért nem lenne, annyira pedig nem nyilvánvaló, hogy valaki csak úgy beletaláljon. Fél füllel hallgatja a további eszmefuttatást és ebben a pillanatban kezdi megbánni, hogy egyáltalán szóba állt vele. Defektes, ehhez kétség sem fér. Be sem áll a szája és azzal pedig egyáltalán nem foglalkozik, hogy épp belemászott egy vérfarkas aurájába, ami neki nem igazán tetszik, főleg akkor nem, ha eszik.
- Kornél vagyok.
Kelletlenül mondja ki a nevét, fontolgatta, hogy inkább hazudik, hogy utána ne essen zaklatás áldozatául, ám végül meggondolta magát és maradt ez eredeti verziónál. Viszont tény, hogy Runa az egyik legidegesítőbb lány, akivel találkozott, amióta visszajött és ez azért nagy szó.

Runa

Merlin legyen a tanúja rá, ő próbál normális körülmények között megvacsorázni, mint egy átlagos diák, de szeleburdi kisasszony nem akarja békén hagyni. A vér szaga, ami számára betölti a helységet sem segít a dolgon. Nem mintha kívánná, abszolút nem, inkább csak zavarja az evésben, mert normális körülmények között mindig megborzad tőle, márpedig az ő szaglása igencsak a helyén van, jobban, mint egy átlagos kastélylakónak. Fél szemmel a lányt figyeli, mintha arra várna, hogy mikor fog összeesni, vagy egyszerűen csak túlpörgeti magát és kidől. Soha nem volt még "szerencséje" Levitásokhoz testközelből és most már kezdi érteni, hogy eddig miért nem állt le velük egy pillanatra sem. Általánosítani azért elég nagy baklövés, de ennyit megbocsájt magának, ha ezzel megússza a többi izgágát a bandából.
- Nem, nem tudhatod. Kénytelen vagy megbízni a szavamban, elég kellemetlen, mert általában gyakran hazudok.
A kislány túl magabiztos. Kornél bizonyosra veszi, hogy ő abban a hamis nyugalomban tengeti itt a napjait, hogy a kastély teljesen biztonságos, nincs itt mitől félni, minden a legnagyobb rendben. Már magában nem veszélytelen dolog összezárni egy rakás kis varázslót, akik próbálgatják az erejüket. Hát még ha Runa megtudná, mennyi más veszély leselkedik mindannyiukra a folyosón, vagy akár a tulajdon hálókörletükben is. Legszívesebben megijesztené a lányt, hogy messzire fusson.
- Mond csak, te mindig ennyire idegesítő vagy?
Teszi fel a kérdést, miután befejezte a vacsoráját és óvatosan ellökte magától tányért, amiért egy manó már rögtön rohan is. Szórakoztatja a kérdés, el is terül egy csúfondáros vigyor az arcán, miközben ezúttal a lány felé fordul és mindent tudótan összefonja maga előtt a karját, mint aki választ sem vár a kérdésre, hiszen amúgy sem lehetne meggyőzni az ellentettjéről. Valójában érdekli a lány mentegetőzése, vagy okfejtése a dolog a kapcsán, mert legalább elszórakoztatja.

Doppelganger

- Pedig az ikertéma szerepel a bakancslistámon.
Tettetett bánatossággal sóhajt fej, kiskutyaképet ölt, miközben a lány mellé sétál. Nem szól sem a cigiért, sem a kávéért, mindenki azt csinál a saját testével, amit akar. Ő is rászokott gyújtani ha úgy adja az alkalom, de nem tartja magát akkora bagósnak, inkább csak alkalmi dohányos, már ha létezik ilyen kategória a dohányos berkekben. Angelina nem hagyja unatkozni, szóval tartja, válaszol, kérdez amiért ő nagyon hálás. Ha rajta múlna, leginkább csak hallgatnának, mert nem igazán tudja, mit lehetne mondani neki. Nem voltak napi szinten beszélő viszonyba, jól elvoltak egymással de inkább csak megéltek egymás mellett. Kornél fantáziáját Manda mindig is jobban izgatta és bár a két lány első pillantásra teljesen egyforma, az ő szerény megállapítása szerint Amanda csinosabb.
- Ha tudni akarod, nem. Magamtól mentem el és jöttem vissza, így láttam a legjobbnak.
Egy pillanat erejéig összepréseli a száját, mielőtt tovább csavarná a történetet. Természetesen nem magától ment el, hanem el kellett mennie, de önszántából jött vissza. Nagyon elégedett lehet magával, mert nem hazudott akkorát, amekkorát kellett volna. Megkapaszkodik a korlátban, hátradől, néhány percig tartja magát, majd lassan visszahúzódzkodik állásba, csupán leköti a feles energiáit, semmi felvágás, itt és most nem.
- Ártatlan? Szétnéztél te az iskolában? A legtöbb lány önként és dalolva sétál bele a srácok karjaiba, szánalmas.
Elfintorodik, mielőtt folytathatná a hosszúra nyúló monológot. A jelenlévők természetesen mindig kivételek, így egy bocsánatkérő mosoly azért jár Angelinának.
- De ha tudni akarod, teljesen megjavultam, már nem űzök ebből akkora sportot, mint régen. Más elfoglaltságaim vannak.
Megrántja a vállát, miközben felnéz az égre és a tekintetével a holdat keresi, jobban mondva, nem keresi, hiszen abban a pillanatban meglátja, amint az égre néz, a fénylő égitest vonzza a tekintetét.

Manda
-11. 03. Hétfő-

Az előző nap igencsak megviselte. Fáradt volt, hiszen semmit nem aludt. Fájt minden porcikája az átváltozástól, még olyan helyen is, ahol senki nem gondolta volna. Így volt ez a belső szerveivel is, mintha minden lélegzetvételre kések milliárdját szúrták volna a tüdejébe és forgatták meg jó alaposan. Az arca beesett volna, a kezei szinte remegtek, bár az utóbbinak köze sem volt az átváltozáshoz.
Nem akart senkivel találkozni, pláne nem ilyen állapotban. De a szabad levegőre vágyott, hátha a meleg nem tompítja el az agyát és jobban tud gondolkodni. Pedig nem akart, mert a tegnap esti élmények elég élénken élnek benne, beleégtek a retinájába. Hogy lehetett ennyire ostoba? Bizonyára a bipoláris zavar az oka, ezért van most ennyire letargikus hangulatban, ő legalábbis ezzel győzködi magát. Nem akart vadállat lenni, főleg nem ebben a testben de mégiscsak kibukott a dolog. Egy dolog van, amiben bízhat, hogy az a nő - bárki is volt - nem látta az arcát és nem tudja világgá kürtölni, hogy a kastélyban milyen szörny lakik. Zsebre tett kézzel sétál a réten, a feje lehajtva, hogyha esetleg mégis találkozna valakivel még csak véletlenül se kelljen ránéznie. Végül, mikor már viszonylag messze ért a kastélytól, leül a fa tövébe, előkotorta a doboz cigarettáját és remegő kézzel meggyújtott egy szálat. Abban reménykedett, hogy a kesernyés füst majd észhez téríti, vagy felébred és rájön, hogy mindez csak álom. Hiú ábrán volt, ám amikor futólag felpillantott tényleg egy álomszerű lány pillantott meg nem is olyan messze tőle. Távolról felismerte Mandát, és ez most tényleg ő volt. Nem Angelnia, nem is Ashley, hanem Amanda. Megpróbált felállni, de hamar elvetette az ötletet, így inkább intett neki, majd figyelte, hogy mi lesz a lány reakciója.

Manda

Türelmesen várja, hogy Manda odaérjen, addig gyorsan elszívja a bagóját a csikket pedig először elnyomja a fa törzsén, majd messzire pöccinti. Nincs igazán ínyére megmozdulni így roppantul hálás, hogy a lány leül mellé. Épp csak egy kicsit húzódik odébb, futó, kesernyés csókot nyom a szájára de nem akar tovább ránézni, mint szükséges volna. Tegnap borzalmas dolgot tett, undorodott magától és ez nem segített az amúgy sem rózsás hangulatán. Majdnem megölt egy ember, szándékosan. Igaz, máskor is voltak hasonló gondolatai az átváltozás előtt, de soha nem került még ennyire közel a dologhoz, legalábbis az első átváltozás óta nem. Ha normális állapotban lenne, valószínűleg nem törődne ezzel, hiszen legtöbbször nagyon könnyelműen bánt az ilyesfajta érzéseivel, átsiklott felettük, hiszen a természete egy részéhez hozzátartozott a vérengzés utáni vágy.
 - Más dolgom volt.
Morogja és elnéz a másik irányba. Kicsit elege van abból, hogy mindenféle féligazságokat kell kitalálnia, miért tűnik el olykor napokra a lány közeléből. Pedig igazán szerette vele eltölteni a felesleges idejét. Manda nem volt kellemetlenül kíváncsi és minden megkapott tőle amit csak akar, továbbá meg is talált mindent benne, amit egy lányban keresett, kivéve persze a szerelmet, de arról ő már elég régen lemondott.
 - Kijöttem gondolkodni, nem vagyok jól.
Ha a vérfarkassággal nem is, a bipoláris zavarral még a mellette ülő is tisztában van. Csak remélni tudja, hogy ezt erre is rátudja fogni, hiszen végül is ez is közrejátszik, pont azért érzi magát annyira rosszul amiatt ami tegnap történt.
 - Talán valami baj történt?
Ránéz és összevonja a szemöldökét. Reméli, nem történt semmi probléma, mert fáradt ahhoz, hogy még azt is megoldja.

Manda

Kezd elege lenni a faggatózásból. A hazugság azért tűnik kézenfekvőnek, mert azzal el lehet kerülni egy rakás problémát. Nem akarja, hogy Manda féljen tőle, azt meg pláne nem, hogy elkezdjen hősködni. Számtalanszor hallgatta végig a monológokat, amiket azután kapott, hogy vallott. Egyedül egy valaki nem kezdett bele, de ő egészen más, hiszen neki nem kellett mondania semmit, ő érezte. De itt most egészen másról van szó. A mellette ülő lány egész egyszerűen csak ember, hogyan is magyarázhatna el neki olyan dolgokat, amiket az ő esze fel sem tud fogni? Márpedig, ha most bevallja, hová szokott járkálni, az kérdéseket fog maga után vonni, amihez szintén nincs elég jó hangulatban. Miért nem tud a lány egyszerűen csak elhallgatni? Legszívesebben felkelne és itt hagyná, minden szó nélkül.
 - Annyival jobb lenne, ha egyszerűen csak elhallgatnál.
Összepréseli a száját, egy ideig nézi Mandát a hűvös tekintetével, majd megrázza a fejét és a másik irányba fordítja a tekintetét. Minek ez a rengeteg faggatózás? Miért akar a háztársa ennyire rátelepedni? Hiszen nem fogadott neki örök hűséget, gyakorlatilag nincs is közük egymáshoz, akkor meg minek ez a nagy felhajtás? Kezdi felidegesíteni magát ezeken az apróságokon, aztán észbe kap. Nem kellene ennyire kilátástalanul szemlélnie a dolgokat. Amanda azért van vele, mert szeret vele lenni, Kornél is így van ezzel. Látszik rajta, hogy aggódik érte. Ebben a percben kezdi megbánni a tulajdon gondolatait. Lustán a lány keze után nyúl, az ajkához emeli és futó csókot nyom rá.
 - Nem akartam így reagálni.
Bocsánatot kérni? Ugyan...ő arra soha nem volt képes, nem most fogja ezt a remek szokást elkezdeni, de a kézcsók felért egy bocsánatéréssel, ennyi pedig több volt, mint amit a lány várhatott tőle ezekben a döcögős percekben. Felsóhajt, zavartan beletúr a hajába majd a lány felé fordul.
 - Zaklatott vagy, elég gyorsan ver a szíved.
Végigpillant a lányon, várja, hogy mi lesz erre a reakció. Először inkább csak teszteli a dolgot, nem akarja csak úgy ráborítani a dolgot, mert nem akarja, hogy Manda megijedjen és otthagyja.

Manda

Próbálkozik. Leginkább ez jellemző arra az időintervallumra amit itt töltött és tölt is jelenleg. De bármennyire is próbálkozik, azért mehet minden fényesen. A legutóbbi átváltozás megerősítette abban, hogy nincs helye egy iskolában, ami tele van ártatlan áldozatokkal amik egy farkas szemében nem minősülnek másnak, mint húsnak. Ahogy pedig Manda arcát figyeli, rájön, hogy ez az egész semmi más csak tettetés. Zaklatott, rosszul érzi magát, attól még inkább, hogy itt ül mellette valaki, aki válaszokat vár. Nem adhat, egyszerűen nem képes csak úgy kiadni magát valakinek, kizárt dolog, még akkor sem, ha ez a lány éppen közelebb van hozzá mint az összes többi. Lényegében semmi nem változtat a helyzeten, a titok akkor is titok marad.
Ahogy meglátja a lány arcán a reakciót, egy apró mondat vált ki, már biztos benne, hogy az egészet hagynia kell a fenében. Megrázza a fejét és sóhajtva felkel a helyéről, sziszeg egy kicsit, ropognak a csontjai, így megropogtatja a nyakát és lepillant Mandára.
 - Felejtsd el amit mondtam. Nem fontos.
Megrázza a fejét, elnéz a kastély irányába, majd kisvártatva vissza a fa tövében kuporgó lányra. A szavak a torkára forrnak hiába akar bármit is kinyögni, minduntalan elhallgat, pedig éppen csak a hangok kiadásához elég levegőt vette magához. Kicsit nehezebben megy, mint azt gondolta volna, de tudja, hogy így lesz a legjobb. Amanda veszélyt jelent, mert túl sokat tud, vagy legalábbis sejt és az neki bőven elég indok ahhoz, hogy távol tartsa magát tőle, keltsen ez benne bármilyen érzelmeket is.
 - Amit azt illeti, felejtsd el ezt egészet, hiba volt, hogy megint közel engedtél magadhoz.
Mindehhez társít egy jól koreografált fintort és hátat fordít, angolosan távozva, mielőtt még elharapódzhatnának az események. Nem akart szerezni magának még egy púpot a hátára, de kénytelen volt, amúgy is tudta, hogy ez lesz a vége. Idővel pedig majd a lány is megfog békülni, talán. Vissza sem nézve nyitja meg a hatalmas tölgyfaajtót és megy be a kastélyba, de biztos, hogy nem a Rellon felé, az túl nyilvánvaló lenne.

Angel

Hiába a hideg, a sporttól akkor sem lehet eltántorítani. Most is futott, végig az erdőn, a faluban és a kastély körül. Nagy kört írt le, de így legalább tudott gondolkodni egy kicsit a mostanában bekövetkezett változásokon. Annyi biztos, tovább már tettheti, hogy közömbösnek találja valaki, aki mostanában kislányból kinőtte magát csinos kis csajjá a szemében. Talán a szüntelen ostromlás, vagy épp a csöndes törődés volt az, ami rávezette őt erre. Az erődben kénytelen volt kényszerpihenőt tartani, érezte, hogy a tüdeje nem bírja már soká, ráadásul furcsán ismerős volt neki a terep. Tudja miért, de valamiért mégis meglepődött, hogy milyen könnyen viszi le a lába a kitaposott ösvényről. Tudta merre kell mennie, így egy hosszabb pihenő után folytatta a futást. Jó pár óra eltelhetett mire visszaért a kastélyba és belökve a bejárati csarnok ajtaját belépett a melegbe. Az első dolga az volt, hogy a pólója aljába beletörölte az arcát és körbepillantott a csarnokon.
Na ez az, amit nem szabadott volna.
Hallotta az ismerős szívdobbanásokat, az ismerős illatot és remekül kivette a tömegből, de a tekintet, az nagy hiba volt. Fancsali képet vágott, ugyanis gondolatainak fő tárgya pontosan ott állt a csarnok egy távolabbi részében, de még nem vette észre. Emberi szemnek talán kissé túl gyorsan indult meg az Alagsor felé de az apró dolog azonnal kiszúrta és bájos kislány módjára kezdett integetni neki.
- Na ez hiányzott még...
Szűrte ki a fogai között, ugyanis Ash mellett ott állt egy fiatal nő is, aki nem lehetett más, mint Ashley anyja. Mindig is utálta az ilyesfajta találkozásokat és ha lehetett nagy ívben elkerülte az anyósjelölteket, de most nem tudott mit tenni, mindketten felé néztek, így hát egy morgás keretében elindult a két nőnemű felé, felkészülve a legrosszabbra. Mikor odaért tisztes távolságban torpant meg előttük, sunyi módon rákacsintott azért az apró dologra, hogy lássa nincs baj, majd kezet nyújtott az idegen nőnek is, lesz ami lesz.
- Szép napot, Reviczky Kornél.
Nem szokott bemutatkozni, de most az egyszer talán kivételt kell tennie, bármennyire is fájt neki.

Angel

A szituáció kezd kissé kínossá válni. Zavartan toporog, nem tudja mihez kezdhetne a helyzettel, ráadásul az dübörgő szívdobbanások kizökkentik a kezdeti gondolatmenetből. Furcsa, hogy Angelnek pontosan olyan illata van, mint Ashleynek, de ez volna igazán meglepő számára, ha tudna gondolkodni. A farkas belül mocorog a felismerésre és ha állatiasabb mivoltában lenne, biztosan összefutna a nyál a szájában. Jelen pillanatban azonban nagyon is emberi és emberi érzések kerítik a hatalmába. Tudja.
 - Köszönöm.
Bólint, majd kislányos zavarában a tarkóját kezdi vakargatni. Azért mégiscsak furcsa, tekintve, hogy a SVK tanárnővel áll szemben. Legalább megtaníthatja Asht védekezni, ellene. Egy-két átok igazán nem árt neki, kapott ő belőle bőven és nem mind teríti le, ami elég kínos a jövőre nézve.
 - Menj csak, itt foglak várni.
Bólint, de már a tekintetével keresi a kibúvót. Egy porcikája sem kívánja ezt a beszélgetést, főleg amikor Angel egy nagyon is emberi témával rukkol elő. Egy pillanatra meg is lepődik, azt hitte, rögtön belecsapnak a közepébe, de elkönyvelte ezt egy bemelegítésnek.
 - Igen, amikor megláttam rögtön ő jutott róla az eszembe, nem bírtam otthagyni.
Nézi a távolodó lány alakját, egy ideig követi a remek hallásának segítségével, egészen addig, amíg el nem veszik a morajban, ekkor pedig jön a desszert, ő nem fog köntörfalazni, főleg nem az apró dolog édesanyjával szemben. Zsebre vágja a kezeit és lenéz a nőre.
 - Jól érzi. Hallom a zavart légzését, és a dörömbölést a mellkasában.
Összevonja a szemöldökét, ideje lenne színt vallania, nem csak rébuszokban beszélnie. Kiönthetné a lelkét, de ez nem a legalkalmasabb időpont erre.
 - Vérszomjasnak és kegyetlennek titulálnak a varázslók, félnek tőlünk és jól is teszik. De nem áll szándékomban bántani a lányodat és soha nem tennék benne kárt, semmilyen értelemben.
Direkt tartja a szemkontaktust, hogy Angel láthassa az igazságot a tekintetében.  Elszántan próbálja lefutni a tiszteletköröket, de ez koránt sem olyan, mint amilyennek lennie kellene.
 - Mostanra már tisztában lehetsz mindennel. Akkor tudnod kell azt is, hogy nem hazudok. De Ashley nem tudja és ez így is van rendjén, nem akarom, hogy féljen, vagy ami még rosszabb, féltsen.
Elfintorodik, nem bírja megállni, azért ő mégiscsak Kornél, nem fogja meghazudtolni önmagát.

Angel

Csak szánalmat ne. Ez volt az első gondolat, ami az eszébe jutott amikor meglátta Angel arcán a szánalom félreismerhetetlen jeleit. Ismerte jól az emberi természetet, a vérfarkasokkal szemben általában két magatartást tanúsítottak azok a személyek akik tudomást szereztek a dologról. Vagy undorodtak, vagy szánalmat éreztek. Sokkal jobban érezte volna magát, ha Angel kiakad és kiabálni kezd, eltiltja őt Ashtől. De ez a tekintet, a szánakozás, bizonyára valamit nagyon félreértett. Hiszen Kornél szeretett vérfarkas lenni - az esetek többségében. Élvezte, hogy az állatias mivolta kiütközik a mindennapi életben, tekintettel a fogaira, a hallására és a szaglására. Tudta, hogy természetfeletti erő birtokában van és ezáltal életek tud elvenni. Bár a vérfarkasságot nem tudta szabályozni, előidézni, vagy befolyásolni, azért mégiscsak több volt, mint amit a kastélylakók többsége bármikor is magáénak tudhatott, vagy tudhat.
 - Nem kell megküzdeni velük, az az én dolgom.
Nos, ez már kicsivel közelebb áll ahhoz, hogy Angel miért érezhetett szenvedést is, amikor rápillantott. A vérfarkas mivolta nélkül is bőven volt neki elég problémája, ott volt a kényszeres hazudozás, az elfojtott agresszió és mindennek a tetejében a bipoláris zavar.
 - Neked teljesen elment az eszed. Lehet, hogy az életemben tényleg ő a legjobb dolog, de neki én vagyok a legrosszabb.
Keserűen felnevet a felismerésre, hiszen igaza volt és ezt a vele szemben álló nő is pontosan tudta, csak őt is befolyásolták az érzelmei, mint ahogy jelen pillanatban őt is, de erről nem igazán akart tudomást venni. Talán csak azt akarta elérni, hogy eltiltsa tőle a lányt, és hogy ő megszeghesse ezt a tilalmat, kerüljön bármibe is.
 - Fenyegetés? Hatástalan. Egész gyerekkoromban fenyegettek, már nem ijedek meg tőle. Egyébként sem féltem az életemet és rajta nincs senki, akit féltenék. Mit tudnál elvenni tőlem? Ashelyt? Megteheted. Sőt, talán jobb is lenne ha megtennéd.
Nem fenyegető, puszta tényként közli az amúgy is nyilvánvaló dolgokat. A  fenyegetés süket fülekre talál, ha neki célozzák, szimplán lepereg róla.
 - Nem hagynám, hogy valami baja essék. Meg tudom védeni, szinte mindentől. Ugyanakkor ezzel egyet kell értenem. Nem lehetek mindig a sarkában, hogy kihúzzam a bajból.
Összefűzi maga előtt a karjait és egy pillanatra beszívja az alsó ajkát, miközben felvonja a szemöldökét. Hát nem elég nyilvánvaló? A céljuk egy, inkább az elérésük útja különbözik.
 - De a végletekig sem tudom titkolni előtte. Szeretném azt hinni, hogyha eljön az ideje és tudomást szerez a dolgokról, már lesz olyan érett, hogy eltudja dönteni mit akar.

Angel majd Ashely

 - Soha nem tennék vele ilyet.
Vágja rá szinten rögtön. Természetes, hogy ő a velejéig romlott, de soha, soha nem bántaná Ashelyt, semmilyen értelemben. Talán ez az egy dolog az, ami jó benne és semmi más. Lehet, hogy Angelnek mégiscsak igaza van? Hogyan tudna ő bármit is viszonozni Ashnek? Ez teljes képtelenség, ebben sehol nem látja a logikát? Miért lenne az jó a lánynak, hogy egy vérfarkas, leszerelt katona, aki egész életlében szinte semmi jót nem élt meg, szívesen tölti vele az idejét. Attól eltekintve persze, hogy bármitől és bárkitől megtudja védeni.
 - Remélem, ha sor kerülne rá, vagy esetleg megkérlek rá, a szavadon foghatlak- Sőt, követleni fogom, hogy teljesítsd be az ígéretedet, nem sok minden van, amiért szívesen élek.
Nem hagyja magát legyőzni, megtanították rá, hogy nem tehetik és arra is, hogy semmitől nem félhet, neki nincs gyenge pontja, vagy legalábbis eddig nem volt, Angel pedig soha nem tudná bántaná a saját lányát, ez evidens. Féloldalas, hűvös mosoly terül szét az arcán, miközben egyik lábáról a másikra egyensúlyoz, a kezei pedig még mindig összefűzve pihennek a mellkasán.
 - Ha valaki hozzáér, akár egy ujjal is...bárki...annak legközelebb nem lesz ujja, amivel megérinthetné, vagy keze, amilyen kedvem van. Ha leszek olyan kegyes és életben hagyom és nem töröm ketté mint egy fogpiszkálót. A farkas pedig csak az erdő mélyén él, jó messze a kastélytól.
Azt persze inkább nem részletezi, hogy a farkasölőfű főzet nem tartozik a kedvenc italai közé, ezért nem is szívesen veszi be, ezzel nem szívesen borzolná a kedélyeket, főleg azért nem mert már távolból hallja a kislány lépteit és ahogy közelebb ér, már az illatát is remekül ki tudja venni a tömegből.
 - Olyan az illata, mint a tavasznak, ezer közül is felismerném.
Elréved és észre sem veszi, hogy nem reagál Angel utolsó kijelentésére. Szemeivel végigköveti ahogy a lány leugrál a lépcsőn és ismét előttük terem. Elmosolyodik és csak akkor pillant Angelre, amikor a köszönést meghallja.
 - Én szintúgy, viszlát.
Amint Angel lelép, rögtön lehajol hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
 - Szóval itt hagysz, nem szép dolog tőled.
Szomorú kölyökkutya képes vág, de a tekintete nevet, ma először.

Ashley

Próbálj elviccelni a dolgot, hátha akkor előbb szabadul meg a kislánytól és nyugodtan lehet a gondolatai között. Sok mindenre rájött most, hála Angelnek, aztán, hogy ő mennyire hálás érte, az majd idővel kiderül. Valahol mélyen örül a találkozásnak, legalább túlesett rajta és nem kellett rá heteket készülnie. Letisztázták egymás között a legalapvetőbb dolgokat, és ez azért megkönnyebbüléssel töltötte el. Mindezeket persze esze ágában sincs elmondani a hercegnőnek, az lesz a legjobb, ha azt hiszi, hogy csak az időjárásról volt szó. Továbbra is a térdére támaszkodva figyeli az aprócska arcot, bár érdekes, most már annyira nem kell lehajolnia hozzá, nem fáj a háta ha beszélget vele. Ilyen gyorsan nőnek a gyerekek?
 - Csak vicceltem. Érzed jól magadat otthon, ne aggódj én nem fogok unatkozni. Két napot meg valahogy majd csak kibírok.
Nehezére esik, de egy mosolyt megereszt felé, majd automatikusan hátrál, amikor Ashely közelebb lép hozzá, de aztán megembereli magát és kővé dermedve hagyja, hogy Ashley belesuttogjon a fülébe.
 - Csúfolnak? Ki az aki csúfol?
Összepréseli az ajakit, hogy ne törjön fel a morgás a torkából. Épp most fogadta meg, hogyha valaki bántja, vagy akár hozzáér azt nevetve kettőbe töri, ne kelljen most rögtön megszegnie a szavát. Kémleli egy ideig a tekintetét, majd felsóhajt. Nem akarja megijeszteni, így inkább enyhít egy kicsit a dolgon.
 - A helyedben én ne szégyellném, ez egy nagyon különleges képesség és csak nagyon kevesen születne rá. De ha szeretnéd, akkor titokban tartod.
El sem gondolkodott még ezen mélyebben. Valahogy egészen természetesnek vette, hogy Ashley nem hétköznapi, hanem különleges, csak arra kellett rájönnie, hogy miben is az, de tudta, hogy valaminek lennie kell. Az átlagon feletti képessége,  és még a metamorfmágia is, lesz min gondolkodnia. Felsóhajt, megsimítja a lány barna tincseit majd visszaengedi a kezét a térdére.
 - Jobb lesz ha mész, anyukád már nagyon vár.
Az ajtó felé pillant, ennyi kedvesség bőven elég volt neki mára, ráadásul már tényleg szeretne szabadulni a helyzettől, mert kezd belefájdulni a feje.

Ashley

Féloldalas, de inkább hűvös, félelmet keltő vicsor húzódik a szájára, de a tekintete még mindig szórakozott, nem akarja nagyon megijeszteni, csak annyira, hogy komolyan vegye és jól az agyába vésse a dolgot.
 - Jegyezd meg annak a nevét aki a legközelebb csúfol téged.
Bólint, majd egy pillanatra felvonja a szemöldökét. Kornél képes rá, hogy a kastély mögött élve elássa az illetőt, vagy épp nem élve, amilyen kedve van. Mindenesetre nem tetszik neki ez a hozzáállás és szeretne rajta változtatni, Ashelyt nem bánthatja senki, hiszen ő maga komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a kislány életben maradjon és biztonságban legyen, nehogy már más beleköpjön a levesébe.
 - Nincs mit.
Bólint, de amit nem vár, az a reakció, amire készülhetett volna. Kővé dermed, hallani ahogy a fogai összekoccannak. Igyekszek nem elhúzódni és nem odébb rakni Asht, szerencsére sikerül is neki, ez a nap...tiszta siker. Már épp indulna, hogy végre maga mögött hagyja a csarnokot, de amint kiegyenesedik a kislány láthatóan összeszedi a maradék bátorságát és darálni kezd. Igyekeznie kell lépést tartani vele, de így sem sikerül minden egyes szót elkapni, csak a lényegesebbeket. Bál, tánc, hercegnő, ruha. Összerakja magába a képet, de nem hisz a fülének. Ő meg a bál? Tömeg, diákok, és öltöny, nem farkasnak való. Összehúzott szemekkel figyeli a csöppséget, mintha arra várna, hogy ő maga nevetésbe törjön ki, de mivel ez nem történik meg, tudomásul kell vennie, hogy a kérdés komoly volt.
 - Szóval szeretnél elmenni a bálba...
Inkább kérdés, mintsem kijelentés, mert szeretné ha ez az egész csak föltételezés lenne. Nem azért, mert szégyenli a kislány társaságát, koránt sem, csak nem igazán neki valók az ilyen dolgok, a tömeg, a visongás a zene, a kifinomult érzékeinek hála a legrosszabbat hozza ki belőle, így okkal kerüli az ilyesmit, de hát, tud neki valaki ellent mondani?
 - Megbeszéljük, rendben? Most menj.
Megadóan sóhajt fel, ez körülbelül egyet jelent az igennel. A háta közepére se kívánja a dolgot, de ha Ash menni akar, nincs más választása. Talán titkon attól fél, hogy akkor valami más viszi, és inkább ő, mint más. Lehet, hogy másnak nem lennének tiszták a szándékai.

Ashley

kényszerzubbony

Egyetlen porcikája sem kívánta ezt a mai estét. Nem csak azért, mert utált öltönybe bújni, hanem azért is, mert utálta az embereket. Nagyon kevesen érdemelték ki azt nála, hogy egyáltalán szóba álljon valakivel. Most mégis a tükör előtt állt, éppen a nyakkendőjét kötötte és húzta meg jó szorosan, ennyi büntetés igazán ráfér, amiért volt olyan ostoba, hogy beleegyezett ebbe. A gyógyszerei az ágyán szétszórva, a biztonság kedvéért már napok óta mindegyikből a megfelelő adagot veszi be és nem csak úgy találomra, így viszonylag rendben van a hangulata de a fintorán a gyógyszerek nem tudnak változtatni. Szerencse, hogy már túl van a teliholdon, így eggyel kevesebb ok arra, hogy türelmetlen és agresszív legyen. Néhány perccel korábban indul el, nem sieti el a dolgot, de ő akar előbb ott lenni. Ha Ashley bálozni akar, akkor bálozni fognak, bár ő maga koránt sem a tökéletes alany erre a feladatra. De ahogy elképzeli mennyit szenvedhetett a kislány a mai nap miatt, már mosoly kúszik az arcára. Ahogy a alagsori lépcső aljához ér, már megüti a fülét a zene, és a zsibongás zaja, a háta közepére se kívánta, mert felfokozott érzékeinket hála minden pillanatot keserves kínként fog megélni. Hát ki szereti azt, ha valaki hosszú órákon keresztül ordibál a fülébe? Bizonyára senki. A nagy önmarcangolás közepette el is felejtett fölnézni, ám amikor megteszi, egy pillanatra megtorpan. Mintha nem is Ash állna a rózsaszín habos-babos szerkóban, pedig bizonyára ő az, az illata összetéveszthetetlen. Mosolyt erőltet az arcára, megigazgatja magán az öltönyét és jöjjön aminek jönnie kell. Odasétál hozzá, megáll előtte, és levigyorog rá.
 - Még magassarkúban is alig érsz a mellkasomig.
Bizony, minden részletet megfigyelt, ez sem kerülhette el a tekintetét. Lassan elindul, körbesétálva alaposan megszemléli, majd megáll ismét előtte. Talán mondani kellene valamit és ki is mondja hamarosan, csak előbb megfontolja, hogy mennyire árt vagy épp használ a kis kijelentéssel.
 - Nagyon csinos vagy.
Őszintén beszél, hozzá jár a mosoly is, bármennyire nehezére is esik. A ricsajtól egyszerűen megőrül, összepréseli az ajkait, egy pillanatra lehunyja a szemét, mély levegőt vesz, majd a kezét a kislány felé nyújtja.
 - Mehetünk?
Legszívesebben már túl lenne rajta, minek kerülgesse a forró kását, ha egyszer be kell menni, teljesen mindegy, hogy előbb vagy utóbb, ugyan úgy fog fájni.

Ashley


 - Addig, hogy fel sem éred. Valakinek nagyon felvágták ma este a nyelvét.
Úgy tűnik a csinos ruhával és a gyilkos tűsarkúval együtt jött a bátorság és a nagy száj is. Nem bánta, egy csöppet sem, sőt, valahol még tetszett is neki, nem úgy, mint az este, amire ő egyáltalán nem volt kész. Most már mindegy volt. Innen nem futamodhatott meg, szóval jobb lesz ha szembenéz a démonaival és beleveti magát a bálozásba. Ha másért nem is, Ashley miatt megpróbál normálisan viselkedni és senkit nem vágni a falhoz, mert az egy kicsit kellemetlen lenne. Neki nem volt mitől félnie, hiszen alig ismert a kastélyban valakit, csak néhány ismerőse volt, de kételkedett benne, hogy itt akár eggyel is találkozni fog. Ellenben a lány, aki úgy fogta meg a kezét, mintha valami hatalmas dolog lenne készülőben. Amikor meg is szorította, nem bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el, lenézett rá, majd a kezükre. Hogy lehet valami ennyire apró?
 - Csak nem félsz? Ne aggódj, biztonságban vagy.
A gonosz farkas majd megvéd. Persze ezt jobban látta nem hozzátenni, a mai este nem alkalmas arra, hogy megbeszéljék ki mit rejt a bőre alatt. Helyette inkább inkább táncolniuk kell, ami nem okozott neki különösebb dolgot, a beszélgetés a többi emberrel viszont annál inkább. Abban reménykedhetett, hogy Ashleyvel el tudnak úgy vegyülni, hogy a kislány egyik ismerőse sem látja meg őket, nem volt kedve kérdésekre válaszolni, ő inkább ma este csak amolyan kellék. Kellék ahhoz, hogy a kislánynak legyen egy tökéletes estéje, pontosan olyan, mint amilyenre álmaiban vágyott. Megvan hozzá a csodaszép ruha, a bál, még a hajszínén is változtatott, épp csak azt nem tudja, hogy Kornél nem a legmegfelelőbb herceg alapanyag.
 - Ne aggódj, nem fogsz elesni, majd tartalak.
Ezzel egyidejűleg tényleg egy kicsit lentebb is ereszti a kezét, hogy Ash biztonsággal támaszkodhasson rá, senkinek nem hiányzik egy pofára esés, pláne nem az első bálján, amikor azt tervezi, hogy minden tökéletes lesz. Mikor megtalálja a lánnyal az egyensúlyt és az összhangot, mély levegőt vesz és beleveti magát a tömegbe.

Ashley


Nincs mitől tartania, az egyetlen amire ügyel, hogy ne szakadjon be a dobhártyája. Levegőt is csak nagyon ritkán vesz, mert az illatár összezavarja az érzékeit és őt magát is, ami ellen elég nehezen tud tenni. Mindeközben nem ártana normálisan is viselkedni, ami igazán több annál, mint amire egy férfi egyszerre képes figyelni. Igaz, ő nem hétköznapi férfi, szóval illik neki egyszerre annyi dologra figyelni, amire fontosnak tart időt pazarolni. Amikor belépnem a terembe, gyorsan körbepillant, majd lenéz Ashleyre, aki tátott szájjal figyeli a jelenetet. Minden évben ugyan ilyen lehet, bár utoljára elsős korában volt a karácsonyi bálon, de akkor is ugyan ilyen volt, csak akkor nem volt ilyen társasága. Amikor Ash megszólal, elmosolyodik és még egy aprót bólint is.
 - Igen, tényleg gyönyörű.
Azt persze nem kell tudnia, hogy Kornél magasról tesz a csálé díszítésre, mert mire Ash felpillant rá, már ő is régen a karácsonyfa tetején terebélyesedő díszáradatot nézi, és őszinte részvétét fejezi ki a fa iránt, mert nem hogy halálra lett ítélve, hanem a halála után még meg is lett szégyenítve, kicsit olyan, mintha saját magát látná, de igyekszik nem foglalkozni a tulajdon gondolataival. Beljebb sétál Ashleyvel, tekintete folyton a tömegen jár, lassan lélegzik, igyekszik olyan keveset beszélni, amennyire csak tud, de úgy tűnik a problémát a társasága is hamar kiszúrja. Felsóhajt, az egyik üres asztalhoz vezeti, kihúzza neki a széket, megvárja amíg leül, majd ő maga is a lány felé fordít egy széket és levágódik rá. Szórakozottan az asztalon lévő kés után nyúl és az élét az ujjához nyomva, forgatni kezdi.
 - Szeretném ha tudnád hogy nem veled van baj. Túl nagy nekem a zaj...nem vagyok hozzászokva. De szeretném ha jól éreznéd magadat, megpróbálom én is moderálni magamat, már amennyire tudom.
Mennyivel könnyebb lenne, ha tudná az igazságot. Akkor talán nem kellene ennyi magyarázkodnia olyan dolgok miatt, amik magától értetődőek. Kiskutya - vagy inkább kis farkas - tekintetekkel nézi Ashley és reméli, hogy megtudja győzni az igazságról.

Ashley

Ismét végigjáratja a tekintetét a tömegen, mintha mindenhol ellenségeket keresne, úgy kémlel, akárcsak akkor, amikor neki kellett őrt ülnie és vigyázni a többiekre. Nem tehet róla, ez a természetével jár. Ráadásul kiszolgáltatva érzi magát, mert az érzékei tompulnak, hála a zenének és a tömegnek, ez nem ő pályája. Mindenesetre próbál csak Ashleyre figyelni, hátha ezáltal eltudja tompítani az összes többi felesleges ricsajt a fejében.
 - Miért pont a hegedűt?
A hegedű számára egy elég szomorú hangszer volt, ráadásul olyan hangszínt is képes volt elérni vele az aki játszott rajta, amitől az embernek ripityára törik az agya, mindenesetre ezt nem teszi szóvá, mivel látja a kislányon, hogy neki tetszik a hangszer, ráadásul őszintén szeretne segíteni neki. A legtöbb amit tehet, hogy úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de ez nem olyan egyszerű, mint azt bárki gondolná. Kezdetnek talán annyi is elég, ha átadja magát a kislány mosolyának és mosollyal felel rá. Hát persze, mint minden gyerek, ő is szereti az édességet, de Ash ezzel is bakot lő, mert Kornél utálja az édeset, neki jelen pillanatban valami kiadósabbra fája a foga, de ezt inkább nem említi, viszont válasz nélkül sem hagyhatja a dolgot.
 - Tudod, én nem szeretem az édességeket, sem az édes ízt. Sokkal jobban szeretem a keserűt, de ha lehet, inkább húst eszem.
Felvonja a szemöldökét és Ashleyre sandít. Többször próbált már neki célozgatni, azokban a gyenge pillanataiban, amikor úgy látta, hogy sokkal jobb lenne, ha Ashley tudná az igazat, de mindig elbizonytalanodott a végére, úgy, ahogy most is.
 - De te egyél csak nyugodtan, legalább felpörögsz az édességtől, ennél is jobban.
Semmi más nem számít, csak az, hogy jó kedve legyen, az pedig, hogy Kornél a poklot szenvedi végig, most mellékes.

Ashley


Hallgatja a lányt, de a hegedű témára nem válaszol. A zene valahogy soha nem volt az ő világa, nem tudta elhelyezni az életében. Nem mintha nem szerette volna, néha hallgatott ő zenét, egyszerűen csak nem volt a mindennapjai része, talán azért, mert valahol bánta, hogy soha nem tanult meg hangszeren játszani, most pedig már úgy gondolja, hogy késő lenne tanulni, meg nem is lenne hozzá türelme. Kifogása van ezerszámra, de ha ideje van inkább verseket olvas, na az már inkább az ő világa. A zene hangos, és sokszor zavaró, fejfájás előidézője lehet, legalábbis neki. A kajás téma sokkal inkább az ő asztala, arra már tud reagálni anélkül, hogy belegázolna Ashley lelkivilágába.
 - Őszintén nem tudom. Kiskoromban sem voltam valami nagy édességevő, nekem valahogy túl kömények.
Továbbra is a késsel játszik, de nem hagyja ki a lehetőséges, hogy fölpillantson egy másodpercre a lányra és küldjön felé egy mosolyt. Amikor pedig meghallja a lány reakcióját először megáll az ujján a kés, azt megvonja a vállát végül egy fejrázás keretében felnevet, hihetetlen a csaj, ezt meg kell hagyni.
 - Nincs semmi baj azzal, ha szereted az édeset Ash, egy lányhoz illenek az ilyenek dolgok, a keserűtől keserű leszel...
Egy pillanatra felvonja a bal szemöldökét, a kés pedig újra pörögni kezd az ujján, muszáj valami pótcselekvést végeznie, hogy ne kelljen minden érzékével a kislányra koncentrálnia, ugyanis van egy olyan érzése, hogy a vele szemben ülő próbálkozik és bár roppantul imponál neki a dolog, egyelőre szeretné ezt inkább figyelmen kívül hagyni.
 - Nincs ellenemre a konyak, de a skót whisky a kedvencem, ha tudni szeretnéd.
Lerakja a kést, és a biztonság kedvéért még kicsit el is tolja, be az asztal felé, hogy már ne tudja ismét a kezei közé kaparintani, majd összevont szemöldökkel bólint, kiveszi a zsebéből a kártyákat és szétteríti az asztalon. Ez az, amit nagyon nem szeretett volna, mindig csak az ajándékok, nem érti, miért kap, hiszen nem érdemli meg! Egy ideig fintorogva figyeli, majd felsóhajtva kicsit közelebb húzza magához.
 - Ezt nekem?
Méregeti még egy darabig a csomagot, de nem kerülheti el a végzetét, hogy kinyissa, majd örülni kezdjen neki, így óvatosan, vigyázva a csomagolásra kibontja az ajándékot.

Állia

Unalmas nap volt. Egy olyan unalmas nap, ami semmi érdekfeszítő dolgot nem rejtett magában. Ezt már akkor tudta, amikor reggel kinyitotta a szemét, mégis felkelt, rávette magát és rávette magát, hogy elkezdje a napot. Letusolt, felöltözött és mikor már biztos volt benne, hogy a diákok végeztek a reggelivel, lement a konyhába, hogy egyen valamit. Amikor csak lehet kerülte a társaságot, antiszociális típus volt, nem szeretett beszélgetni, az üres fecsegés pedig egészen feldühítette, ezért vonult inkább vissza. A nap nagy részét a szobájába begubózva töltötte, bámulta a falat, és próbálta magát kirángatni a lelki sivárságból. Voltak ilyen napjai, amikor a gyógyszeradagok ellenére is rossz kedve volt. Kellemetlen érzések kerítették hatalmába, rátelepedtek a gondolataira, és nehéznek érezte magát, oly annyira nehéznek, hogy nem is akar megmozdulni.
Végül mégis megtette.
Felvette a melegítőjét és úgy döntött, hogy elindul futni, a hideg ellenére. A mozgás mindig segített, az arcába csapó szél pedig kiürítette a gondolatai közül a negatív foganatokat. Reménykedni tudott benne, hogy ez most is így lesz. Nem ment messzire, már csak az elővigyázatosság miatt sem. Lefutotta a falu határába, majd szépen vissza. Nem rohant, inkább csak kocogott, de még így is gyorsabb volt, mint egy közönséges, vele egykorú srác. Hiszen ő nem volt közönséges, a szó legnemesebb értelmében bestia volt, egy szörnyeteg. Ez pedig még ebben a nyomott hangulatában is büszkeséggel töltötte el. Oly annyira, hogy nem volt kedve visszavonulni a szobájába magányába s bár társaságra nem vágyott, a szabad levegőre igen. Átfutott a réten, csak úgy találomra, és néhány perc múlva a Fénylő Lelkek Udvarán találta magát. Fintorgott egyet a kőszoborra, csak úgy köszönésképp és pásztázni kezdte a körletet. A sötétedés ellenére egészen jól ki tudta venni, hogy nincs egyedül, ráadásul a szívdobogását is kitűnően hallotta. Nem akar ráijeszteni ezért jó nagy zajt csapott, köszörülte a torkát.
 - Ne aggódj, nem foglak megenni.
Olyan furcsa volt a pillantása, hogy kénytelen volt megszólalni és mondani valamit, ha már normális köszönésre nem képes.

Állia


Ennyit arról, hogy megpróbál normális lenni valakivel. A kislány itt van egyedül, a sötétben egy könyvet olvasgatva. Szemtanuk sehol és beszólogat neki, akit többet között gyilkolásra képeztek ki. Nem okos dolog. Főleg, hogy mindezt elég lehangoló és unalmas stílusban teszi. Egy pillanatra felvonja a szemöldökét, majd elmegy mellette. Nem érti mire fel a felesleges rinya.
 - Nem, inkább egy szófordulat volt.
Fintorog, nem igazán tud erre mit reagálni, kissé hihetetlen, hogy ilyen aprócska törpéknek is ekkora szája. Alig látszik ki a földből, de már járatja a száját, hihetetlen. Ráadásul a rosszabb fajtával kezdett ki, minderről persze nem tehet, hiszen tudatlan, az is lehetséges, hogy nemrég érkezett az iskolába.
 - Nem érdekel mennyi idős vagy, de az biztos, hogy nem lehetsz túl okos, ha a félhomályba olvasol.
Mutat a könyvre, majd megvonja a vállát. Nem sokat tud az ilyen szokásokról, az is lehet, hogy a lánynak valami csodálatos képessége van..bár, ahogy elnézi semmi érdekes, semmi izgalmas, csak egy egyszerű kislány, akinek túl nagy a szája és próbálkozik.
 - Na de nem zavarlak tovább, csak ne legyél túl sokáig kint, még a végén megfázol.
Megrázza a fejét, hitetlenkedve fölnevet. Még mindig nem hiszi el amit hallott. De legalább már tudja, miért nem barátkozik senkivel, vagy miért nem áll le törpékkel. És most sem teszi meg, inkább továbbáll. Feleslegesen nem fog vesződni, főleg nem ilyenekkel.
 - További jó olvasást a sötétben.
Félvállról int, majd átszelve az udvart bemegy a kastélyba, maga mögött hagyva a lányt.  

Ashley

Nem ért semmit, így aztán engedelmeskedik és csak hagyja, hogy az események magától pörögjenek, hiszen mit tehetne? Már régen elveszítette az irányítást, így a legjobb lesz ha inkább csak egyengeti a dolgok útját, ahhoz pedig elég annyi, hogy Ashleynek ne legyen semmi baja. Kétli, hogy bármi is történhetne egy bálon, de azért biztosra megy, felkészül minden eshetőségre, de ez a természetével jár, semmi extra.
 - Rendben van.
Egy gyors mozdulattal letépi az ajándékot a csomagot. Egy pakli kártya van benne, talán nem is olyan meglepő, mint amennyire ő meglepődik. Csinálja, amit Ash mond neki, gyors mozdulattal belekeveri az eddig zsebében lapuló kártyákat a pakliba, és lerakja. Fogalma sincs, hogy ebből mi fog kisülni, de most már határozottan kíváncsi.
 - Ashley a legszebb lány a világon.
Hagyja magát vezetni, mivel tényleg eléggé elveszettnek érzi magát, pláne akkor, amikor a kislány felhúzza a szoknyáját, na erre tényleg nem számított. Amint realizálja mozdulatot, gyorsan lekapja róla a tekintetét, hogy még csak véletlenül se láthasson semmit. Nem tartja illendőnek és nem fogja kihasználni a helyzetet, bármennyire is ezt akarja Ashley, hacsak titokban is. De azért figyelmesen hallgatja a paklihoz fűzött kommentárt és egyre jobban érdekli a dolog. Bár jobban szereti ha a közönséges pakliból ő csalhatja ki az egyszerű trükköket, nem teszi szóvá, mert nem akarja megbántani, főleg, hogy tudja, mennyit szenvedhettek vele otthon. Inkább mosolyogva bólint, majd közelebb húzódva a kislányhoz, szokásához híven nyom a homlokára egy apró csókot, és elrakja a kártyát a zsebébe. Legalább tudja, mit fog csinálni az álmatlan estéken.
 - Persze, segítek.
Elhúzza a száját, majd, ha kelletlenül is, de elveszi tőle a pálcát és visszarakja a combfixbe, ügyelve arra, hogy a bőre ne érjen a lányéhoz. Túlságosan átlátszó, annyira akarja, Kornél pedig nem akarja megbántani azzal, hogy kimutatja, ő mennyire érzi ennek az ellentettjét. Mikor végez, ismét felegyenesedik és felállva a kezet nyújt neki.
 - Gyere, táncoljunk.
Ha a lány beleegyezik, akkor a tánctérre vezeti, ott óvatosan közelebb húzza magához, a derekára helyezett kezével, és elkezd lépkedni a zene dallamára, követve a ritmust. Az ő ajándéka csak később fog jönni, legalább nem lövi le az este elején az összes poént.

Zora
hangulat

Így a karácsony közeledtével muszáj volt kiszabadulnia a kastély fojtogatásából. Borzalmas volt, mindenhol a karácsonyi készülődést látta, amiből ő nem kért, egyszerűen csak nem akart a része lenni. Mély levegőt vett és zsebre vágott kézzel rugdosta maga előtt a kavicsokat. Jelen pillanatban élni sem volt kedve. Egy hete volt telihold, az értelmet adott az életének, most viszont várhat, amíg ismét átváltozhat, ez a várakozás pedig egyszerűen megölte. Nem volt célja azzal, hogy kijött ide, mégis megkönnyebbült egy kicsit. A levegő kellemesen hűvös volt, jóleső érzéssel szívta be a tüdejébe. Lassan sétált végig a stégen, körbepillantott, szerencsére sehol nem volt egy lélek. Nagy ráérősen ült le a szélére, örült, hogy egyedül van a gondolataival.
Sok minden történt mostanában, amiért aggódhatott. Ott voltak a vámpírok, akik szinte ellepték az iskolát, fogytán voltak a gyógyszeri, a farkasölőfű főzetről nem is beszélve. Ráadásul mindenféle nőügyekbe belekeveredett ennek pedig a tetején ott volt Ashley. A kislány rajongott érte, sőt, talán ennél sokkal több volt, ő viszont bármennyire is akarta, nem tudta viszonozni ezeket az érzéseket. Túl sok minden szólt ellene, mellette pedig alig tudott érveket felsorakoztatni. Fontos volt neki a kislány, de mégsem úgy szerette, ahogy Ashley akarta, hogy szeresse, megbántani viszont nem szerette volna, ahogy elveszíteni se. Lehetetlen helyzet volt és nem kifizetődő. Beletúrt a zsebébe, előhalászta a cigarettáját, remegő kézzel nyújt a gyújtóért és amint meggyújtotta, jóleső érzéssel szívta le a kesernyés füstöt, szüksége volt rá.
 - Idióta.
Miközben kimondja a füst kiszivárog a szóval együtt. Nem kellett volna visszajönnie ide, maradhatott volna katonának, mennyivel jobb sora volt ott.

Zora

Olyan nagy kérés az, hogy egyedül maradjon? Legalább egy órácskára. Már távolról hallja a közeledő léptek zaját, de abban reménykedik, hogy a köd és a hideg majd elrettenti a közeledőd. Csalódnia kell, mint mostanában oly sokszor, ugyanis a lány nem megy sehová, legalábbis a léptei súlyából és az illatából ítélve lány, valamiért pedig még ismerős is. Mintha valamikor régen már érezte volna, persze akkoriban koránt sem volt ennyire kifinomult a szaglása, de az agya valamiért elraktározza az ilyesmi, egy csomó haszontalan információval együtt amit jobb szeretne inkább elfelejteni. Tovább szívja a cigijét, halálos nyugalomban, egészen addig, amíg az idegen meg nem szólítja. A hangja is ismerős, nem csak az illata...kénytelen kelletlen megfordul, cigivel a szájában, felvont szemöldökkel. Egy igencsak csinos darab áll előtte, akit határozottan ismer.
 - Tényleg ennyire hideg lenne?
Kérdésre kérdéssel talán kicsit modortalan, de tőle talán megszokta az ember. Rajta csak egy kapucnis pulcsi volt, nem vesződött kabáttal, sapkával és sállal, nem fázós fajta, a lányon viszont túl sok ruha volt. Kikapja a cigit a szájából, kifújja a füstöt és egy féloldalas vigyort ereszt meg a hölgyemény felé.
 - A Czettner lány, tudtam, hogy valahonnan nagyon ismerős vagy.
Végigméri, majd sóhajtva visszafordul. Nem igazán szeretne belebonyolódni ebbe a témába, azt remélte, hogy egyedül szidhatja magát, de még ez sem jön össze neki. Ez határozottan nem az ő napja, bár minden rosszban van valami jó...
 - Sajnálom, de az információ szigorúan titkos, csak rám és magamra tartozik.
Nem fordul vissza, de szélesen vigyorog, mert reméli, hogy ezzel felkeltette a lány érdeklődését annyira, hogy ne hagyja itt. Ha már társasága van, legyen kellemes, Zora pedig határozottan kellemes. Amint elszívja a cigit, elpöcköli a csikket és rögtön rágyújt a másikra.