Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Ismerőseim és főként családtagjaim már rengetegszer a szememre vetették, hogy meggondolatlan vagyok, és ebben mindannyiszor igazat is adok nekik. A költözésen és az egyelőre ideiglenesre tervezett visszavonuláson sem agyaltam túl sokáig, hirtelen ötletként jött mind a kettő. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már egy ideje megcsömörlöttem a soha véget nem érő edzésektől és meccsektől. Kezdett elegem lenni a rajongókból és az újságírókból és a kviddics, amiért annak idején annyira rajongtam, ma már szinte csak nyűgnek tűnik. Ezek az érzések a kiégés csalhatatlan jelei voltak számomra, ezért azonnal a visszavonulás mellett döntöttem. Persze nem volt ilyen egyszerű otthagyni a csapatot és a fővárost, de valamit valamiért. A szerződésem lejárt, én pedig nem szándékoztam meghosszabbítani.
Most pedig egy vonaton ülök, és hamarosan megérkezem Bogolyfalvára, ahol, ha a következő néhány évben nem is, de pár hónapban biztosan élni fogok. A ház elméletileg teljesen készen van és már a bútorok is a helyükön. Én csupán a konyha berendezésébe szóltam bele, a többi helységnél csupán irányt mutattam a lakberendezőknek. Még a rajongóim többsége sincs tisztában vele, hogy a kviddics mellett van egy másik szenvedélyem: a sütés. Alig várom, hogy birtokba vehessem a konyhát és készíthessek valami édeset.
De előtte még vár rám egy próbatétel, jobban mondva az unokahúgom, Runa. Úgy beszéltük meg, hogy az állomáson fog várni. Ő a húgom, pontosabban féltestvérem, lánya és szinte csak a levelezésünkből ismerem. Talán, ha egyszer találkoztam vele eddig és akkor derült ki, hogy ő nem is tudta, hogy létezem. Mindenesetre a kislány szimpatikusnak tűnt, levelezni kezdtünk és az ő személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezt a falucskát választottam pihenésem helyének. Szeretném jobban megismerni és idővel talán magamhoz is venném őt.
Gondolataimat a vonat fékezése akasztja meg. Megvárom, míg megáll, majd felállok, a vállamra dobom a táskámat és leszállok a közlekedési eszközről. Közben tűnődve végigsimítok a hajamon, ami jelenleg nagyon rövid, hiszen a hosszú haj akadályozott volna a meccseken. Idényen kívül azonban mindig meg szoktam növeszteni és legutóbb, mikor Runával találkoztunk még hosszabb volt. Ennek ellenére remélem, hogy fel fog ismerni, bár ezt némileg akadályozza a napszemüveg, ami még Pesten került a szemem elé, a rajongókat megtévesztendő. Most azonban már felesleges, így egy hirtelen mozdulattal lekapom és körbenézek. Nem kell sokáig keresgetnem, szinte egyből kiszúrom a kislányt.
Magabiztos léptekkel odasétálok hozzá és rámosolygok, próbálom oldani a feszültséget, elvégre nem ismerjük egymást túl régóta és személyesen alig találkoztunk. Fogalmam sincs hogyan viszonyul az érintésekhez, de azért egy gyors öleléssel megpróbálkozom, ha megengedi.
- Szia Runa! Mi újság? Hogy megy a suli? Mesélj valamit! Irtó hosszúnak tűnt ez az út – nyögök fel és nyújtózok egyet, mert a hosszú egy helyben üléstől elgémberedtek a tagjaim.
Beszéd közben jelzem, hogy indulhatnánk is akár a ház felé, majd lassú léptekkel sétálni kezdek a lány balján. A szemem sarkából szemügyre veszem unokahúgom külsejét, miközben hallgatom őt, ha kérésemnek eleget téve mesélni kezdett. Körülbelül egy fejjel lehet alacsonyabb nálam, hosszú fekete hajú és nagyon sápadt. Ez utóbbi tulajdonság lehet persze a svéd származás miatt is, de azért egy pillanatra ráncolom a homlokom és azonnal eldöntöm, hogy ezentúl rengeteget fogunk a szabadban találkozni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Runa csicsergős hangját hallgatva ellazulok: pont olyan, amilyennek a levelei alapján tűnt. Mondjuk, nem tudom, mire számítottam, de van jó pár ismerősöm, akik írott verzióban sokkal elviselhetőbbek, mint élőszóban. Runa szerencsére nem ilyen ember, így megnyugodva hallgatom élményei ecsetelését.
Tetszik, ahogy kipirult arccal izgatottan mesél a tusáról, ami kellemes emlékeket idéz fel bennem a Roxfortról. Én és a csapattársaim kevésbé örültünk az eseménynek a kviddics szezon elmaradása miatt, de később igazán jól szórakoztunk, bár a barátaim közül senki nem volt elég idős ahhoz, hogy részt vegyen rajta.
Örülök annak is, hogy vannak barátai, és hogy igazán boldognak tűnik ebben az iskolában. Kicsit féltettem, mikor megtudtam, hogy ide fog járni, hiszen ő életében elég keveset volt Magyarországon, számára ez egy teljesen más kultúra, bár az is igaz, hogy Bagolykőre rengeteg külföldi és félvér diák jár. Most, látva a kislányt, megállapíthatom, hogy teljesen feleslegesen aggódtam.
Kérdése nem ér váratlanul, de azért egy pillanatra összeszorul a gyomrom, ami nálam egyenesen elképzelhetetlen reakció. Én, a többszörös válogatott, a zuhanásos cikeszelkapók legvakmerőbbike, akiről azt tartják, hogy soha semmitől nem ijed meg és a saját élete árán is megszerzi csapatának a győzelmet, szóval én Merkovszky Ádám beijedtem. És, hogy mi okozhat egy ilyen embernél lábremegést? Nálam épp az, hogy a múlt hónapban tudtam meg, hogy van egy tizenhét éves lányom. Nemcsak Runa, hanem az ő Bagolyköves jelenléte is erősen hatott arra a döntésemre, hogy ide költözzek. Persze Runának még nem mondtam el ezt, elvégre azt sem tudom, hogy ő akar-e találkozni velem. Ha igen, akkor majd összeismertetem a lányokat.
- Úgy döntöttem, egy időre szüneteltetem kviddicskarrierem és pihenek egyet. Talán megtanulok zongorázni vagy gitározni, most lesz rá időm. Az is megfordult a fejemben, hogy megírom az önéletrajzomat, de lehet, hogy ez harmincnégy évesen kicsit még korai - felnevetek, mert az ötlet egyszerre tűnik abszurdnak és hívogatónak - Miért pont ide? Hát, mert itt vagy te például – mosolygok rá és egy pillanatra kedvet érzek hozzá, hogy megborzoljam a haját, de végül nem teszem. A tinilányok nagyon oda tudnak lenni, ha valaki hozzá mer érni a hajukhoz és annak, aki összekócolja azt, nem kegyelmeznek. Legalábbis ezek az eddigi tapasztalataim.
Közben megérkezünk a ház elé, ezért előszedem a kulcsaim, majd Runának is adok egy másolatot a bejárati ajtóhoz.
- Csak, hogy akkor is be tudj jönni, ha esetleg nem vagyok itthon – magyarázom a gesztust – Esténként és hajnalban futni szoktam, és valószínűleg néha majd teszek pár kört a környéken seprűnyélen is. Ha esetleg egy ilyen alkalomkor toppannál be, akkor se kelljen rám a küszöbön várnod.
Kinyitom, majd belököm az ajtót és előre engedem a kislányt, van még számára néhány meglepetésem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem vagyok gyáva. Legalábbis életem eddigi 34 évében még soha senki nem vetette ezt a szememre. A meggondolatlanságomat, felelőtlenségemet és megbízhatatlanságomat sokszor felemlegetik családtagjaim, de a bátorságom vagy inkább vakmerőségem soha nem kérdőjeleződött meg. Akkor mégis hogy lehet, hogy jelenleg beijedve kuporgok egy bokor alatt? Nem kell meglepődni azon, hogy egy felnőtt férfi mit keres a jól rejtő, zöld növényzet hűs árnyékában, ugyanis kutyalakban fekszem a játszótér mellett. Jól elbújtam, így most sehonnan nem lehet megpillantani, én azonban jól belátom az előttem elterülő teret és a játékokat.
Na, persze a kérdés még mindig adott. Miért is rejtőzködöm, ha nem vagyok gyáva? Természetesen azért, mert félek, egy kicsit, de tényleg csak egy cseppet. Épp csak annyira, hogy tegnap nem bírtam elaludni, mert egész este ez a találkozás járt a fejemben. Vajon milyen lesz? Mit fog szólni hozzám? Mond egyáltalán valamit, vagy csak szimplán leköp és odébb áll? Hajlandó lesz meghallgatni? Különben is, mit mondhatnék neki? Az, hogy eddig nem is tudtam róla, az igazság, de nem hiszem, hogy felmentő erejű. Sokat gondolkoztam azon, hogy, ha tudtam volna róla, akkor mit csinálok, így már rengeteg különböző válaszom van rá, de persze ezek csak utólagos spekulációk és már sosem fogjuk megtudni, hogyan reagáltam volna rá.
Saját magam élve elemésztését a lányom – nagyon furcsa még kimondani, sőt gondolni is ezt a szót – megjelenése szakítja félbe. A nevelőapjától kaptam egy képet róla, nehogy összekeverjem valakivel, mert az nem lett volna egy szerencsés kezdés. A képpel ellentétben, a valóságban a lány eléggé slamposan öltözködött fel és nagyon dühösnek is tűnik, amit megpróbál néhány gyereken levezetni, láthatóan eredménytelenül. Ahogy az arcára nézek, egy pillanatra elszégyellem magam: miért kellett ezt tennem? Nem lett volna jobb mindenkinek, ha békén hagyom? Persze ez is a meggondolatlanságom miatt van, sosem bírok semmit alaposan végiggondolni.
Azonban most már mindegy. Niki itt van, nekem pedig minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Nem azért, hogy szeressen, hanem, hogy jobban érezze magát. Ismerem azt az érzést, hogy nem kellesz valamelyik szülődnek. Édesanyám bár bizonyára kedvelt, de sosem volt igazán velem és nagyon könnyen lemondott rólam apám javára. Öt éves koromig, amíg apám újra nem nősült, sokszor éreztem rosszul magam amiatt, hogy talán én vagyok a rossz és egyedül az én hibám, hogy anyám elment. Ma már persze ostobaságnak tűnik a dolog, de akkor nagyon fájt.
Ezen tapasztalat ellenére sem fogom soha megtudni, hogy milyen árvaházban élni és, hogy neki miket kellett átélnie az elmúlt 17 évben. Ezért tehát itt az idő, hogy a lányom elé álljak és felfogjam a haragját, hagyjam, hogy kiélje rajtam a dühét, mert akkor hátha megkönnyebbül és én végül is ezért akartam vele találkozni. Látni akartam, elvégre mégiscsak az én lányom, illetve segíteni akartam neki és még most is akarok. Akaratomat és szívemet ily módon megacélozva visszaváltozom emberi formámba és elindulok a lányom felé. Nem tud elijeszteni a dühös arckifejezése, és a csak az én tiszteletemre öltött „harci” öltözéke sem.
- Szia, Merkovszky Ádám vagyok, az apád – megállok előtte és egy pillanatra elbizonytalanodok, hogy most hogyan tovább, de aztán folytatom, elvégre magabiztosságért sosem kellett a szomszédba mennem – Bocsáss meg, amiért csak így hirtelen feltűntem, de szeretnélek megismerni. Anyád csak a múlt hónapban hozta tudomásomra, hogy létezel – ennek kicsit magyarázkodás szaga van, így azonnal visszakozok – Persze ez nem ment fel semmi alól. Egyértelműen felelőtlen, meggondolatlan és megbízhatatlan vagyok.
Az utolsó pár szóval szinte a szájába adom a szitkokat, amivel eláraszthat és, amit én tűrni fogok. Mindegy mit mond vagy tesz, ki kell bírnom, elvégre megérdemlem a megvetését.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Miközben beszélek, lányom arcát nézem és várom, hogy történjen… valami. Valami, amitől Niki több lesz, mint a többi ezer kislány, akikkel eddigi életem során találkoztam. Valami, amitől apának érezném magam, az ő apjának. Persze semmi ilyesmi nem történik, helyette megkapom lányom teljesen jogos dühét és keserűségét. Én pedig kiállom, elvégre ezért vagyok itt, végre a szemembe vághatja azt a rengeteg szomorúságot és haragot, ami az évek során felgyűlt benne. Kérdéseket intéz felém, melyekre nem tudok, de nincs is lehetőségem válaszolni.
Mit jelent apának lenni? Fogalmam sincs, tudomásom szerint sosem voltam az és, ha a múlt hónapban az anyja nem jön el hozzám, ma is abban a hitben élnék, hogy nekem még nincs gyerekem. Abban a pillanatban mikor megtudtam nem éreztem semmit, csak hatalmas üresség töltötte be a szívem és homály lepte el az elmém. Később a düh ezeket elsöpörte, iszonyatosan mérges voltam arra a nőre, aki megfosztott attól, hogy apa lehessek, jobban mondva, hogy Niki apja lehessek. Nem volt joga ahhoz, hogy eldöntse, nem tudnám felnevelni a gyereket. Lehet, hogy ma nem lennék híres kviddicsjátékos, de ismerném az előttem álló lányt.
Mit akarok? Őszintén nem tudom. Talán szeretnék visszakapni valamit abból a 17 évből, amit úgy vesztettem el, hogy nem is tudtam róla. Meg akarom ismerni a lányomat, szeretnék neki olyan dolgokat tanítani, amiket csak én mutathatok meg neki. Büszkén ki akarom jelenteni, hogy ő az én lányom és azt is szeretném, ha egy nap apjának szólítana.
Hol voltam? Egy álomban talán, egy rózsaszín ködfelhőben lebegtem, de káprázatom színes buborékát a „Van egy lányod” mondat kipukkasztotta. Végre felébredtem abból az álomból és most itt vagyok, végre láthatom őt és nem tudom, hogy mit csináljak. A kérdései fájnak, de a múlton már nem változtathatok, viszont tenni akarok valamit itt és most, a jelenben. Valamit, amitől Niki több lesz, mint a többi ezer kislány, akikkel eddigi életem során találkoztam. Valamit, amitől apának érezném magam, az ő apjának. De nem tudom, hogyan reagálna rá, ha hozzá érnék. Szeretném elapasztani a könnyeit, de nem tudom, hogy fogjak hozzá. Nem tudom, mivel lehetne megnyugtatni, nem tudom, minek örülne, nem tudom, mi az, ami csillapíthatná a fájdalmát. Nem tudok róla semmit.
Jobb ötlet híján előveszek egy zsebkendőt és felé nyújtom. Másik kezemmel óvatosan, szinte csak ujjheggyel megsimogatom a feje búbját, persze csak, ha hagyja, és nem rántja el azonnal a fejét. Végül mégis megpróbálok válaszolni a kérdéseire, bár tudom, hogy ezekre a kérdésekre nincs helyes válasz:
- Apának lenni felelősséget jelent, felelős vagy egy ember életéért, te alakítod a múltját és jelenének fontos tényezője vagy. Vigyázol rá és óvod, ugyanakkor hagyod, hogy maga is tapasztalatot szerezhessen. Ha kell szigorú vagy, de ha szükség van rá a gyengéd oldalad is képes vagy megmutatni. Az apaság a közös játékról, a nevetésekről, a könnyekről, a megosztott bánatról, a mesékről és az álmokról szól – egy pillanatra abbahagyom a beszédet, mert magabiztosnak akarok látszani, de ez a torkomat fojtogató gombóctól nehezen megy. Nyelek egyet és mélyen a lány szemébe nézek: - Nem te vagy az egyetlen, akit megfosztottak valami fontostól, de te szenvedtél a legtöbbet ez alatt a 17 év alatt. Engedd meg kérlek, hogy mostantól én vigyem helyetted ezt a terhet, vagy legalább cipeljük együtt. Szeretném kiérdemelni, hogy egyszer majd lányomnak szólíthassalak.
Érzem a könnyeket a szememben, de addig pislogok, amíg az érzés el nem múlik. Nekem, mint annak az embernek, aki a szenvedéseit okozta, nincs jogom elsírni magam. Egyedül ahhoz van jogom, hogy a földre hullva a bocsánatáért esedezzek. Viszont azt is a tudomására akartam hozni a kis beszédemmel, hogy nem ő az egyetlen, akinek fáj ez az egész. Szeretném megölelni, de biztos vagyok benne, hogy ő nem így érez, szóval csak állok és várom az újabb szidalmakat, a kérdéseket és a vádakat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem vártam, hogy pár, bár teljesen komolyan gondolt és átérzett szótól majd hirtelen minden megváltozik és mosolyogva omlunk egymás karjaiba. Sőt azt is tudtam, hogy ez a találkozás mindkettőnknek nagyon fájdalmas lesz, de most, hogy itt állok vele szemben és érzem azt a bánatot és látom, hogy milyen messze van az a mosoly, egy pillanatra görcsbe rándul a gyomrom.
Lehet, hogy már sosem fog megbocsátani nekem. Az ő helyében én se lennék velem megértő vagy szolidáris, elvégre én léptem le és nem számít, hogy tudtom nélkül vagy szándékosan. Sőt talán így még rosszabb is, elvégre most kit utáljon, ebben a helyzetben most ki a rossz? Mondhatnám, hogy az anyja, de nem akarok minden felelősséget rá hárítani, én sem voltam és most sem vagyok egy olyan ember, akire nyugodt szívvel bármit rá lehet bízni.
A lányom szavaiból csöpögő gúny kevésbé zavart, mint az arcán végigfolyó könnyek. Mit csinálok? Már megint bántom őt. Mondhatom, szép kis apa vagyok. Mikor Niki felém nyújtja a zsebkendőt, szinte reflexszerűen veszem el tőle és teszem zsebre. Persze nem azért, hogy megőrizzem a könnyeit, hiszen a síró lány látványa és a tehetetlenség érzése már örökre belém ivódott, sokkal inkább az motivál, hogy úgy érzem, ezt kell tennem. Nem dobhatom el csak úgy a „könnyeit”, mert az majdnem olyan lenne, mintha őt utasítanám el. Mikor lányom a földre roskad, először mellé térdelek, majd le is ülök. Kartávolságon belül maradok, de azért úgy, hogy a közelségem ne zavarja őt.
- Ezt úgy veszem, hogy egyelőre nem is küldesz el – válaszolok neki, miközben megpróbálom visszafojtani az érzést, hogy szeretném megsimogatni a fejét.
Az apává válásomról szóló értesítésre csak bólintok, de valahol mélyen belül végre megnyugszom. Ebben a mondatban benne van a lehetősége annak, hogy egyszer majd apának fog szólítani. Nem küldött el a fenébe, mint ahogy vártam, sőt talán egyszer majd barátságosabb is lesz velem. Persze addig még rengeteg idő el fog telni, de én tudok várni, mostantól én fogok várni helyette.
- Szeretnélek megismerni – válaszolom magától értetődően – Jelenleg semmit nem tudunk egymásról és én ezen változtatni szeretnék. Néhány napja ide költöztem a faluba, ennek több oka is volt és az egyikkel majd szeretnélek megismertetni.
Itt természetesen Runára gondolok, a két lánynak egyelőre fogalma sincs egymásról. Úgy gondoltam, hogy ha Niki nem hajlandó beszélni velem, akkor nem fogom magam ráerőltetni, ezért Runának sem akartam addig bemutatni, amíg nem tisztázunk egy-két dolgot. Viszont azt sem szeretném, ha a két lány kölcsönösen azt hinné, hogy a másik miatt jöttem ide. Mind a ketten szerepet játszottak a döntésemben, meg persze maga a hely eldugott volta is fontos szempont volt. Persze azért ezt sem gondolkoztam túl, hiszen maga a költözés is hirtelen ötletként jött. Csupán felírogattam az előnyeit és a hátrányait a dolognak és mind a két lány az előbbi kategória legfontosabb pontjaként szerepelt a listán.
- Talán, ha van kedved, mesélhetnél magadról, de persze semmi sem kötelező. Én már annak is örülök, hogy most itt lehetek veled.
Bár a lány már kifulladtnak tűnik, azért biztos van még benne annyi szufla, hogy elzavarjon, ha valamivel megbántottam. De azért remélem, hogy most már megpróbálhatunk beszélgetni is, az eddigi félig-meddig egyoldalú kommunikáció helyett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Már nem érződik olyan puskaporosnak a helyzet, mint a beszélgetés kezdetekor, így kezdek visszatalálni a megszokott hangomhoz, de egyelőre hagyom őt beszélni. Kíváncsi vagyok rá és tudni akarom, hogy mi minden történt vele eddig, hogy miket szeret és miket nem. Vannak-e barátai, esetleg ellenségei. Valójában mindent tudni akarok róla, meg akarom ismerni, amennyire csak engedi.
Aztán megtörténik… egyszerűen csak kimondja azt a számomra oly fontos szót. Némán mozdulok és közben hallom, hogy beszél hozzám és nevetni szeretnék, mert az alapján, amit mond, nagyon hasonlít rám, de most csak be akarom fejezni azt a mozdulatot. Kinyújtom felé a kezeim és óvatosan, de gyorsan magamhoz húzom, aztán csak ölelem szorosan az én kicsi lányom. Kimondta és ezért én most végtelenül hálás vagyok. Még, ha nem is gondol még rám úgy, de talán képes lesz megbocsátani, és egyszer talán tényleg az apja lehetek. A szám közvetlenül a füle mellett van, ezért nagyon halkan szólalok meg:
- Én is hírhedten rossz gyerek voltam a felnőttek szempontjából, imádtam olyasmit csinálni, amiért büntetést kaphattam. Bár a legtöbbször nem kaptak el. Örülök neked – az utolsó két szót csak suttogom, aztán elengedem Nikit, ha eddig eltűrte a közelségem és nem lökött bele a legközelebbi bokorba.
Gyengéden kisimítok egy tincset az arcából és hitem szerint gyengéden mosolygok rá, de fogalmam sincs, hogy ő milyennek láthatja az arckifejezésem. Csak abban vagyok biztos, hogy most hihetetlenül boldog vagyok: 34 éves koromban végre családom született. Nem akarom túl hosszúra nyújtani a beszédszünetet, így válaszolok a kérdésére, de én most már annak is nagyon örülnék, ha csak nézhetném őt.
- Jelenleg futással, főzéssel és ihletkereséssel. Otthagytam a fővárosi csapatot és a válogatottat is, szóval most már nem a kviddics teszi ki az életemet, bár a repülés hiányzik – szívesen mesélek még magamról majd, ha kérdez, de én is kíváncsi vagyok rá, ezért én is felteszek párat – A sulival hogy állsz? Hallottam idén itt rendezik meg a tusát. Jelentkeztél rá?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Úgy érzem, boldogságomat nem lehet hova fokozni, de lányomnak még mindig sikerül meglepnie. Niki ugyanis nemcsak, hogy nem lök el magától, de hozzám is bújik, és először érzem a találkozásuk óta, hogy örül annak, hogy itt vagyok. Ezután, ha akarnám, se tudnám levakarni az arcomról a boldogságtól oda kiülő vigyort.
Azon viszont kicsit csodálkozom, hogy nem ismer fel, nem mint apját, hanem mint kviddics bajnokot. Nem mintha zavarna, csak furcsa, elvégre saját bevallása szerint ő is űzte ezt a sportot. Persze lehet, hogy csak hobbiszinten, vagy ő éppen a külföldi csapatokat jobban bírja. Ezért nem is hibáztathatom, elvégre bár a magyarok is jók, de azért messze nem tartozunk az élvonalba. Most, hogy eljöttem még kevesebb esélyük lesz a feljebbjutásra, úgyhogy most bizonyára nagyon utálnak.
Elkalandozásom közben azért figyelek Nikire és feltűnik az arckifejezése, amit akkor vág, amikor a kviddics abbahagyásáról beszél. Szeretnék rákérdezni, de még nem érzem úgy, hogy olyan bizalmas viszonyban lennénk, hogy nekem öntse ki a lelkét. Majd szépen lassan, apránként mindent meg fogok tudni róla, már ha rajtam múlik.
- Igen, kviddicseztem, a múlt hónapban vonultam vissza. A pesti csapatban játszottam, fogó vagyok. Egyre több hasonlóságra derül fény – mosolygok rá és kicsit megborzolom a haját, bár egy pillanatra tétovázom, elvégre az a tapasztalatom, hogy a tinilányok nem szeretik, ha összekócolják a hajuk. Niki azonban már eleve kócosan érkezett, valószínűleg az én elijesztésem céljából, szóval remélem, nem veszi zokon, hogy kicsit káoszosabbá alakítom a frizuráját.
Nem szólok neki, hogy már kaptam róla képet és az alapján sejtettem, hogy nem éppen ilyen az ízlése, helyette inkább vele nevetek:
- Szerintem elsöprő sikert arattál, ez lesz a legújabb divat – rákacsintok, majd eláll a szavam, attól, amit hallok, illetve inkább attól, amit sejtek a szavak mögött. „Legközelebb.” Ezek szerint nem ijesztettem el végleg és még később is látni akar. Vigyorom tovább szélesül, már-már félek, hogy körbeéri a fejemet.
- Ha szép ruhában jössz, akkor otthon látogass meg, abban nem lehet csak úgy leülni a játszótéren a földre – burkolt invitálás a házamba, és talán sikerül egy ilyen alkalommal összeismertetnem Runával is. Csak remélni merem, hogy kedvelni fogják egymást, bár az is lehet, hogy már ismerik is.
- Büszke vagyok rád, biztosan nagyon jó mentor leszel – simogatom meg a kezét. Magam sem tudom, hogy miért érek hozzá, talán azért, mert egyfolytában oldhatatlan vágyat érzek arra, hogy magamhoz öleljem és többet el se engedjem. Ezt a késztetést vezetem le a kisebb érintésekkel.
- A Macskabagoly utczában lakom és még csak pár napja utaztam ide. A házat lakberendezőkre bíztam, egyedül a konyha az én „munkám”. Egyébként modern, barna és eléggé agglegényes atmoszférája van – beszéd közben a zsebembe nyúlok és előhúzok onnan egy apró tárgyat, amit Niki kezébe helyezek – Bármikor meglátogathatsz, amikor kedved tartja. Ha netán nem lennék otthon, ezzel a kulccsal be tudsz jutni, így nem kell a küszöbön várnod rám.
Remélem, nem gondolja elsietett lépésnek a kulcsot, engem egyedül a praktikum vezérelt az elkészítésekor. Nem gondoltam volna, hogy az én meglepetésemnél lehet jobb még ezen a napon, de természetesen Niki ebben is legyőz. Könnyeimmel küszködve olvasom végig az üzenetét és ebben a pillanatban nem kelthetek túl férfias benyomást, de jelenleg ez nem is célom. Az egyetlen, amit szeretnék az, az, hogy kibírjam sírás nélkül. Teljesen meghatott a lányom kedvessége, aranyossága.
Niki arcát eléggé homályosan látom, mikor kinyújtom felé a kezem. Megsimogatom a feje búbját és halkan köszöntöm:
- Örülök, hogy találkoztunk, kicsi lányom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Jah, mondhatjuk, hogy jó voltam, de inkább pontosítsuk arra, hogy jó vagyok – nevetek fel – Nem tervezem, hogy nagyon hosszú ideig távol maradnék a kviddics világától, csak kellett egy kis szünet. A rajongók, a meccsek és az edzések kezdtek kicsit az idegeimre menni és úgy éreztem, hogy egyfolytában csak a kötelességem teljesítem és magamért soha nem teszek semmit. Nem akartam megutálni a játékot, ezért inkább tartok egy kis pihenőt. Hm… hajtó? Néha egy-egy edzésen én is megtapasztalhattam azt a posztot, de nekem nagyon nem fekszik. Egészen más képességek kellenek hozzá, de ezek szerint te tehetséges vagy ezen a téren, ha megkaptad az év újonca címet.
Elég kimerítően válaszolok a kérdéseire, ami egy kicsit aggaszt, mert hát nem azért vagyok itt, hogy csak rólam folyjon a szó. Másrészről viszont szeretném, ha megismerhetne, teljes mértékben ki akarom elégíteni a kíváncsiságát.
- Persze, bármikor, amikor kedved tartja. Később majd esetleg a barátaidat is elhozhatnád, szívesen megismerném őket. De persze, ha nem akarsz felvállalni előttük azt is megértem – emelem fel a kezeim magam elé szinte védekezőül egy pillanatra. Nem igazán jön be a gondolat, hogy esetleg szégyellni fog, de azért ezzel az eshetőséggel is számolnom kell, és eddig nem voltam olyan apa, akivel dicsekedni lehetne.
- Nincs semmi gond. Megérdemeltem és számítottam is rá, hogy nem fogsz egyből a nyakamba ugrani – mosolygok rá megnyugtatóan. A szavai fájtak, de igaza volt, ráadásul már nem vagyok kisgyerek, a helyén tudom kezelni a dolgokat és különben sem vagyok az a sértődős fajta.
- A lányom vagy, még szép, hogy megbízom benned – nézek rá, talán kicsit hökkenten, mert nekem ez teljesen egyértelmű volt. Na, igen: felelőtlenség, meggondolatlanság, megbízhatatlanság triumvirátusa, bár ebben az esetben csupán az első kettőről van szó. Nem igazán gondoltam bele a dologba, mert nekem magától értetődőnek tűnt.
Az ajándéka nagyon meghat, a simogatása pedig jól esik, de azért megkönnyebbülök, mikor nyugodtabb vizekre evezünk és a téma inkább a múltamra terelődik.
- Nem, én Roxfortos voltam – rázom meg a fejem tagadólag – Szüleim úgy gondolták, hogy az lesz nekem a megfelelő hely. Talán azt is remélték, hogy egy külföldi iskolában, majd megnevelnek. Nem igazán sikerült nekik – nevetek fel kicsit gonoszkásan – A kedvencem? Azt hiszem az átváltoztatástan, a tanár kitüntető figyelmének hála rengeteget tanultam, még az animágiát is elsajátítottam. Te melyiket szereted? Milyenek a tanáraid? Van, akit különösen kedvelsz?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd boldog leszek attól, hogy egy kis falucska játszóterének földjén üldögélhetek és beszélgethetek egy lánnyal. Persze akkor még nem tudtam, hogy van egy lányom, akivel ezt az örömöt jelenleg átélhetem. A kviddicses múltja láthatóan nem egyszerű, ennek ellenére azért én megpróbálom biztatni egy kicsit.
- Szerintem elég, ha élvezted, én mindig a játék öröméért játszottam, és mikor az utóbbi időben már csak az lebegett a szemem előtt, hogy minden áron nyernünk kell, akkor úgy éreztem ideje pihenni egy kicsit. Ha később újra akarod kezdeni, akkor én melletted állok, ha akarod, gyakorolhatok is veled. Rajongók… Nem igazán sikerült megkedvelnem őket, illetve a legtöbbel nincs bajom, csak a házamhoz jövő, becsöngető és a rám fényképezőgéppel leső típusokat nem bírom. Nem is vagyok kötelező tananyag – borzolom meg kicsit a haját – Most majd hallhatsz rólam, amennyit szeretnél.
- Nagyon jól jártam. Kicsit sem érdekel a többi rajongóm, elég vagy nekem te. Viszont a vizsga piszok nehéz lesz ám – kacsintok rá – sosem lettem volna jó tanár.
Niki hozzám bújik, én pedig átkarolom addig. Megfordul a fejemben, hogy szeretnék egy puszit nyomni a homlokára, de még tétovázom.
- Komolyan bármikor – bólogatok, de további kérdéseire csak titokzatosan mosolygok. Nevelőapjával kicsit szövetkeztem a háta mögött, így a szoba és a fürdő már rég készen van, elméletileg olyan, aminek Niki örülni fog, de egyelőre nem akarom lelőni a meglepetést. Ha elküldött volna és nem fogad el apjának, akkor egyszerűen bezártam volna a szobát és elfelejtem. Örülök, hogy nem így történt.
- Inkább én vagyok rád büszke és koránt sem gondolom magam a tökéletes apának, főleg nem a legtökéletesebbnek, ahhoz túl sokat késtem, viszont boldoggá tesz, hogy te így gondolod – összeszedem a bátorságomat, azt a legendásat, és nyomok végre egy puszit a kislányom homlokára. A következő mondatai azonban nem árasztanak el határtalan örömmel.
- A rosszasággal nincs baj és nem is hiszem, hogy nekem kéne papolnom, úgyhogy csak annyiban egyezzünk ki, hogy a heti rendszeresség helyett legyen kétheti, az igazgató urat pedig egyelőre nem szeretném személyesen megismerni – húzom össze a szemöldököm és vágok hozzá komoly fejet, majd hirtelen felnevetek és rákacsintok – De a lényeg az, hogy ne kapjanak el és akkor nincs gond.
Az animágiához kapcsolódó kérdéseknek örülök, bár nem mindegyikre tudok kimerítő választ adni.
- Háát igen – vakarom meg szabad kezemmel a fejem – Eléggé rossz gyerek voltam, és a tanárom úgy gondolta, hogy az energiáimat fordíthatnám a tanulásra. Csak éppen az anyagot már betéve tudtam, így az nem is tudott motiválni, az órák meg irtó unalmasak voltak, így hát feldobtam őket – elég sok emlék eszembe jut, aminek hatására egy csibészes vigyor terül el az arcomon – Aztán kitalálta, hogy legyek animágus. Kezdetben nem érdekelt, de aztán megláttam benne a lehetőséget: még több csínyt követhetnék el büntetlenül. Így aztán nekiálltunk gyakorolni és ma már bármikor képes vagyok állatalakot ölteni. A végére kicsit meg is komolyodtam, nehéz volt megtanulni, még nekem is, pedig akkoriban én voltam az egyik legjobb diák a Roxfortban. Az átalakulás… mivel olyan gyorsan történik… meg hát nem is szoktam ezzel foglalkozni, nem igazán tudom.
Az alakomat úgy döntök, megmutatom neki, mert így legalább már fel fog ismerni úgy is és nem megy el mellettem, ha a faluban esetleg összefutnánk. Ez előfordulhat, mert szeretek kutyaként mászkálni a környéken, könnyebb így felfedezni, mint emberként. Pár pillanat múlva már, mint husky szemezek a lányommal, fejemet az arcához dörgölöm és hagyom, hogy ha akar, megsimogathasson. Megvárom, hogy kigyönyörködje magát bennem, majd visszaváltozom és várom a véleményét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Beszélgetés közben nagyon figyelek Niki minden rezdülésére, így sikerül elkapnom a fintorát is, amit a kviddiccsel kapcsolatos meggyőződésem vált ki belőle. El is határozom, hogy mostantól hanyagolom a témát és csak akkor beszélek róla, ha ő maga felhozza. A gyakorlási lehetőséget is visszautasítja, amivel nem sért meg, de elgondolkodtat: Vajon mi történt, ami miatt ennyire húzódozik ettől a sporttól? Persze ezt a kérdést még nem találom időszerűnek feltenni, helyette inkább élvezem, hogy a közelemben van.
El is csodálkozom rajta, elvégre néhány hónapja még nem is tudtam róla, és amikor az anyja elmondta, hogy van egy lányom, úgy éreztem, hogy nekem hozzá nincs is semmi közöm. Azt gondoltam, hogy ő mindig egy idegen marad számomra, hiszen nem én neveltem fel, és bizonyára kényelmetlenül éreznénk magunkat egymás társaságában.
Ezzel szemben szinte már másnap felvettem a kapcsolatot a családjával, ami nagyon is rám és a meggondolatlanságomra vall. Meg akartam ismerni és most, hogy itt ülök mellette, úgy érzem, hogy az első gondolatom helytelen volt. Lehet, hogy nem én neveltem fel és nem voltam mellette, mikor szüksége volt rám, de mindennek ellenére én vagyok az apja és egy láthatatlan kötelék összeköt minket. Máris úgy érzem, hogy szeretnék mindig a közelében lenni és nem akarom elengedni. Vigyázni akarok rá.
- Hé, hé! Jó gyorsan visszakoztál – nézek rá szemrehányóan, majd összeborzolom a haját és felnevetve hozzáteszem – Tényleg nem vagyok tökéletes, de majd törekszem rá.
- Hmm… Mikulás? Jó, hogy nem Húsvéti Nyuszi… De, nem, akkor sem szeretném látni, sőt, a rózsaszín nyúljelmezes látványáról is lemondok, bár ezt már fájó szívvel teszem. – nevetek fel én is, a fantáziám mindig is jól működött – Valahogy nem szeretem az igazgatókat, eleget álltam a Roxfortban előttük. Ritkán buktam le, de akkor aztán nagyon – kicsit nosztalgiázom, felmerül bennem, hogy talán fel kéne vennem a kapcsolatot a régi bandával. Kíváncsi vagyok, hogy mi lett velük. Közben szinte észre se veszem, annyira természetesen jön, hogy átkaroljam lányom vállát és simogassam a karját. Persze csak, ha nem húzódik el, de remélem, hogy már nem esik neki rosszul az érintésem.
- Igazad van, a jóság unalmas, de ha valaki rossz akar lenni, akkor azt profi szinten kell űzni. Mindig kell valami jó kifogás, meg pár haver, akik bármi történjék, kiállnak melletted, és egy emberként tanúsítják, hogy nem te robbantottál fel fél kiló békapetét az egyik második emeleti lányvécében, mert akkor éppen egy házi dolgozatot írtál velük a klubhelyiségben – az emléktől boldog vigyor terül el az arcomon. Kicsit hiányoznak azok az idők, bár az igaz, hogy pont ezt az esetet nem sikerült megúsznom, mert addigra már átlátott rajtam és ártatlanságom álcáján a diri.
- Mesélj kicsit! Te milyen „bűntettekkel” szoktad kihúzni a tanároknál a gyufát? Csak, hogy fel tudjak készülni, majd minden eshetőségre kitalálok egy védőbeszédet – kacsintok a lányra és őszintén kíváncsi vagyok, hogy miféle rosszaságokat szokott elkövetni.
Ez után egy kis animágia bemutató következik és én élvezettel figyelem Niki csodálkozó arcát. Magamban nevettek azon, hogy édesnek tart, bár azt el kell ismernem, hogy imádom, ha kutyaalakban a fülem tövét vakargatják. Hozzásimulok egy kicsit, majd visszaalakulok és rávigyorgok. Kapok egy simogatást így is, majd az ő arcán is megjelenik egy vigyor, tükörképe az enyémnek. Aztán az ő mosolya kissé gonosznak kezd hatni, kérdése után azt is megértem, miért.
Sajna ez a dolog egy régebbi incidensre emlékeztet, amire elég keserű szájízzel gondolok vissza még ma is. Az eset már vagy 15 éve történt meg, de nekem ez még mindig egy fájó pont. Szerencsére az újságírók erről a dologról nem szereztek tudomást, én pedig eddig még senkinek sem említettem. Ő sem mondta még el, valószínűleg egyik legbecsesebb emlékeként őrzi az én megszégyenítésemet. A rossz élményre való visszaemlékezéstől elmegy a jókedvem, de Nikit nem akarom megsérteni, ezért kényszeredetten elmosolyodok.
- Nincs, de ha sétálni szeretnél, csak szólj, megyek én melletted póráz és nyakörv nélkül is. Sőt még szájkosárra sem lesz szükséged – megsimogatom az arcát, hogy lássa, nem haragszom rá a kérdés miatt. Jobban mondva nem rá haragszom, hanem arra az illetőre, aki most úgy látszik tökreteszi ezt a pillanatot is. Valószínűleg kacagna a gyönyörűségtől, ha ezt tudná.
- Mit szólnál hozzá, ha visszakísérnélek a kastélyba? Elég kényelmetlen lehet ez a koszos viselet. Viszont, ha maradni akarsz, akkor át is sétálhatnánk a házamba. Ott kényelmesebben beszélgethetnénk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Először úgy gondoltam furcsa lesz megismerni Runát a levelek után, de most úgy tűnik van egy olyan részem, amit eddig nem is ismertem: eléggé apáskodó vagyok, de legalábbis van rá hajlamom. Csoda, hogy eddig nem született egy rakás gyerekem. Erre a gondolatra belém nyillal a fájdalom és egy kis félelem - igen, még az elméletileg félelmet nem ismerő, legbátrabb fogóként emlegetett Merkovszky Ádám is ismeri ezt az érzést. Kicsit aggódom, hogy mi lesz, amikor majd találkozom a lányommal, Nikolettával. Bizonyára nagyon dühös lesz, már, ha egyáltalán akar engem látni.
Félelmeimet azonban elhessenti Runa csacsogása, csilingelő hangja, és most miden figyelmemmel igyekszem felé fordulni, szeretném még többet nevetni hallani, elvégre a közelmúltban nem történt túl sok örömteli dolog a lánnyal.
- Én is imádnám, nagyon élvezetes lenne, bár lehet, hogy te hamar kiakadnál az én zenei hozzánemértésemtől - majd elgondolkodva hozzáteszem - Akár majd vehetnénk is egy zongorát, jelenleg ugyanis semmilyen hangszer nem található a házban, még egy szájharmónika sem.
Amikor Runa belémkarol végleg megkönnyebbülök, bár eddig fel sem tűnt igazán, hogy szorongok. Örülök, hogy a kislány nem idegenkedik tőlem, és így már én is biztosabban érzem magam a közelében. Szeretem az érintéseket és a simogatásokat, jól érzem magam emberekkel körülvéve, bár a rajongók tettek róla, hogy ezt azért átgondoljam kicsit. Lehet, hogy azért szeretem, ha megfognak, mert kutya alakban a simogatások mintha sokkal többet jelentenének, de persze az is lehet, hogy pont azért változom ebbé, mert már eleve jobban bírtam a tapogatást.
- Hát remélem, hogy elkészül majd egyszer, és akkor biztosan te leszel az egyik első, aki elolvashatja - a másik példányt a lányomnak szánom, de persze csak akkor, ha igényt tart rá. Nem akarom, hogy nagyképűnek gondoljon, bár elismerem, hogy van bennem egy adag önhittség, de ez talán a sztárság velejárója.
Amint elérünk a házhoz odaadom Runának a kulcsát, arról még egyelőre nem szólok neki, hogy készült egy másik másolat is, természetesen Nikolettának, aki remélhetőleg nem fogja majd visszautasítani, ha meg mégis... Nem, nem, nem. Erre most nem gondolok. Runa azonban nem úgy reagál, ahogy várom: sírni kezd. Első megdöbbenésem és ijedtségem után rájövök, hogy ezek örömkönnyek, vagy legalábbis olyasmik. A megkönnyebbüléstől felnevetek, és egy hirtelen mozdulattal magamhoz húzom a kislányt. Megölelem, összeborzolom a haját, majd beterelem a házba és vigyorogva válaszolok a kérdésére.
- Háát tényleg elég nagy, én is most látom először rendesen. Eddig csak képeket kaptam róla, bár a konyhát és néhány dolgot én rendeztem be teljesen, de végig távkapcsolatban voltam a lakberendezőkkel. Viszont azt hiszem, könyvtárszobám nincs. Viszont a pince nappalinak van kialakítva és ott úgy emékeszem van egy rakás könyvespolc.
A továbbiakban körbevezetem a lányt a házban, megmutatom neki a saját szobáját is, ügyesen elkerülöm a Nikinek készített szobára vonatkozó esetleges kérdéseket, és meghívom a kislányt egy saját készítésű sütire. Kellemesen telik a idő, de hamarosan vissza kell kísérnem a kastélyhoz, persze csak a kapuig, nem akarom, hogy túlságosan ragaszkodónak vagy egyenesen tapadósnak gondoljon. Viszont már alig várom, hogy legközelebb is eljöjjön, akkor már remélhetőleg a lányommal együtt. Csak éljem túl azt a találkozást...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Janey távozása óta eléggé magam alatt vagyok. Gyakran zárkózom be a szobába könyvírásra hivatkozva, de már nem is emlékszem mikor láttam utoljára a számítógépem képernyőjét. Ilyenkor általában csak ülök a szemközti falat vizsgálva, fejemben elkeserítő gondolatokkal. Néha az is előfordul, hogy egy régi cikesszel játszadozom, de csak úgy oda sem figyelve, hanyagul nyúlva a kis labda után, de még persze így is sikerül elkapnom. Nincs benne semmi kihívás, talán ezért is hagytam abba egy időre a kviddicset. De most, hogy viszonylag békés az életem kezdek unatkozni.
Nikinek és Runának megvan a saját élete, és bár gyakran meglátogatnak, azért nem töltik ki a hetem napjainak minden percét. Janey pazar színfoltja volt az életemnek, felpezsdített, és én már kezdtem reménykedni, hogy végre ő az a nő, akit bemutathatok a szüleimnek is, és mivel én már kezdtem hosszabb távra tervezni, eléggé megrázott az, hogy csak így hirtelen vége lett. Mivel neki férje, sőt családja van, még csak nem is lehetek szomorú, mármint hivatalosan, mert bár elindult néhány pletyka, de semmit nem tudtak ránk bizonyítani, és én nem most akarom leleplezni magunkat, amikor lapátra tettek.
Mióta elment vagy a szobámban merengtem, vagy valami veszélyes kalandot kerestem az erdőben, de sajnos egyik sem vezetett eredményre. Egyelőre csak a sebeimet nyalogatom, főleg a büszkeségemen ejtetteket. Engem eddig még soha nem dobott senki, na, nem mintha emiatt beképzelt lennék, de szerintem azért ez adhat valamiféle alapot az ember önbizalmának. Nem mondom, hogy most hirtelen elveszítettem a magamba fektetett bizalmat, csak éppen megrendültem egy kicsit, elvégre koromat tekintve egyre közeledem a negyvenhez, és még nem volt egy igazán komoly kapcsolatom sem. Na persze a sajtó miatt nehéz is lett volna, de van, akinek sikerül. Nekem bizonyára van valamilyen pszichológiai problémám, és persze azt is sejtem, hogy honnan ered. Erről azonban túl kínos lenne beszélni, na meg nem bízom a pszichomókusokban, tuti az lenne az első dolguk, hogy rohannának a média képviselőihez a nagy hírrel.
Na, szóval, mint látszik kezdek elsüllyedni a depresszió mocsarában, ami egyáltalán nincs kedvemre.  Így aztán ma egy kis kirándulást szervezek saját magamnak, egyelőre kutya alakban, addig sem leszek túl feltűnő. Kisebb sétát teszek a faluban, majd letelepszem a játszótéren a hinták közelében. Nosztalgikus érzés, hiszen itt találkoztam először a lányommal is. Ez a gondolat kicsit meg is nyugtat, és egy kutyamosolyt is megeresztek, majd fejemet leteszem a karomra, és csukott szemmel pihenek egy kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Éppen a játszótér porában fekve próbálok megszabadulni kialakuló depressziómtól, mikor valaki hozzám szól. Fél szemmel felnézek, de reagálni már nincs időm: egy kisfiú ül le mellém hirtelen, és öleli át a fejem.
Néhány percig zavartan hallgatom a sírástól már-már érthetetlen szavait, aztán ügyesen kiszabadítom magam a szorításából, és lenyalok az arcáról egy könnycseppet. A furcsán sós íz, és a láthatóan maga alatt lévő gyerek végre észhez térít: nem nyalogathatom örökké a sebeim, főleg, hogy én nem is vesztettem el igazán senkit. A legtöbb szerettem még él, a nők pedig mindig is jöttek, majd mentek az életemben. Az, hogy ebben az esetben a hiúságom és a büszkeségem is sérült, kibírható, kis veszteség egy újabb tapasztalatért. Az pedig már megint egy más dolog, hogy én Janeyvel hosszútávra terveztem. Eleve ostobaság volt egy férjes nővel kikezdeni, pláne komolyan gondolni és majdnem bele is szeretni.
Bár ezekre mind sikerül rádöbbennem, de attól még igenis fáj a dolog, és a sebek ilyen könnyen nem hegednek be. De érzem, innentől elviselhetőbb lesz, és a környezetemnek sem kell tovább aggódnia miattam. Újabb fejezetet zárhatok le a megírandó könyvemben.
Most pedig ideje a szomorú kisfiúval törődni. Sosem voltam jó a vigasztalásban, de ő láthatóan szereti a kutyákat, egyszerűen kutyaként kell viselkednem. Felpattanok, majd a már amúgy is csorbát szenvedett büszkeségemet félredobva farokcsóválva körbeugrálom a gyereket, majd egyszerűen képen nyalom. Kutyamód nevetve a helyzeten kicsit odébb ugrálok, majd vissza hozzá, mintha hívogatnám, hogy álljon fel. Közben egy kicsit megállok, és félrebillentett fejjel ránézek, várom, hogy döntsön, benne van-e a játékban, vagy most inkább magányra van szüksége.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem tudom átérezni a kisfiú szomorúságát, bármennyire is szeretném megérteni, mi zajlik most le benne. Bár már nem él sem az anyám, sem a féltestvérem, akit különösen kedveltem, de nekem sosem haldoklott senkim. A hosszan elnyúló betegeskedés megronthatja a kapcsolatokat, mert az, az ember, aki ilyen sokáig néz a halál szemébe, akaratlanul is változik, nagyon megváltozik. De még ha őt változatlanul is hagyja a helyzet, a körülötte élők teljesen máshogy kezdenek el bánni vele. Ráadásul a haldoklás végén az embert általában a halál várja, ezt a gondolatot pedig nehéz feldolgoznia mind a két félnek.
Én eddig még csak „biztonságos” távolból lehettem tanúja egy ember hosszas haldoklásának. Egy barátom kislánya betegeskedett nagyon sokat, eleve nem egészségesen jött a világra, valamelyik szerve nem fejlődött ki teljesen. Rebeccának hívták, öt éves volt, amikor meghalt. Előtte rengeteget jártam hozzájuk, sokat játszottam is vele, mindig nagyon szeretett nevetni. Csodáltam az erejét, azt, hogy szinte sosem sírt, mintha tudta volna, hogy nagyon kevés ideje adatott csak meg itt, és azt nem akarta volna szomorúságra pazarolni. A tőle kapott kabalám még mindig kincsként őrzöm, bár mióta nem kviddicsezem a Turuloknál, azóta nem igazán használom. Emiatt gyakran szégyellem is magam, de tervezem, hogy visszatérek még a régi világomba, és ez a gondolat mindig megnyugtatja felhorgadó lelkiismeretem.
Amikor Rebeccára gondolok, általában elszomorodom, de most túlságosan is arra koncentrálok, hogy a fiút felvidítsam, így kutyaarcomra nem ülhet ki semmilyen negatív érzelem. Ha egy kislány, aki a halál árnyékában élt, képes volt minden nap nevetve üdvözölni engem, akkor én is képes leszek mosolyogva átvészelni az övénél sokkal kisebb problémáimat.
Így hát ugrándozok, arcot nyalogatok, és hívogatom a fiút egy általam felfedezett helyre, ami talán ad neki némi vigaszt legalább egy pár percre. Miután sikerül végre talpra állítom őt, elkezdem hívogatni magam után: előre szaladok, majd vissza hozzá, majd újra előre, míg oda nem érünk arra a helyre. Nincs túl messze a játszótértől. Egy kis bozótos, ami még nem tartozik az erdőhöz. Valaha talán egy kis patak is folyt erre, vagy még most is csak már a föld alatt, mert a terület kicsit nedvesebb, mint a falu többi része, majdhogynem mocsaras jellegű.
Ezért is lehet, hogy ilyenkor gyönyörű látványt képes produkálni. Két bokor között előresietek, és - leülve a bozótos szélére - várom a fiút. A kis tér közepén egy hatalmas szomorúfűz áll, körülötte – mintha kis csokrok lennének – fehér liliomok pompáznak. Az egész helyet bokrok, valamint kisebb nyár- és tölgyfák takarják, így remélhetem, hogy még elég kevesen fedezték fel a helyet. Ami azonban a legszebbé teszi – a nyáron nyíló virágokon kívül – azok a parányi fények, amik ide-oda cikázva szikráznak a fűz ágai és a liliomok levelei között. A szentjánosbogaraktól egészen varázslatosnak tűnik a hely, olyan, ami pár pillanatig képes kitörölni az ember fejéből minden gondolatot – jót és rosszat egyaránt – hogy aztán csak álljon leesett állal, kitárt szívvel, miközben lassan magába issza a hely nyugodtságát, szépségét.
Én ide járok ki egy ideje merengeni, gondolkozni, remélem, hogy a fiút sikerül, ha nem is túl sokáig, de legalább egy rövid időre megnyugtatnom ezzel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Mióta Niki is eltűnt a közelemből, a keserűség egyre mélyebben szippantotta magába minden más érzésem. Tudom, hogy Runának szüksége van rám, de egyelőre nem vagyok képes normális nagybácsiként funkcionálni. Talán a folyamatos kudarcok miatt vagy, mert mostanában semmit nem csináltam, kedvem lett visszatérni Roxfortos énemhez.
Tizenéves suhancként a világ sokkal egyszerűbbnek tűnik, sőt az is. A vizsgák, amik már akkoriban sem tűntek vészes dolognak, ma már tényleg csupán aprócska akadályoknak tűnnek. Rájöttem, hogy hiányzik az a gondtalanság, a bármit megtehetek érzés és, hogy fiatal vagyok és vagány. Mondjuk utóbbi kettőről a rajongóim még mindig meg vannak győződve, de én néha már azt sem hiszem el, hogy régen én voltam az a kölyök, akit az utolsó Roxfortos évében már szinte kétnaponta küldtek büntetőmunkára, néha olyasmiért is, amit nem követett el. Akkor én voltam az aktuális közellenség a suliban, és ha valaki valamilyen csínnyel tréfálta meg a kastély lakóit, egyből én lettem meggyanúsítva vele. Volt, amit felvállaltam, mert általa még menőbbnek tűntem, és persze olyan is, amit elutasítottam, mert az én tetteimhez képest az túl piti ügy volt.
Most, túl a harmincon, kezdek visszavágyni abba az életbe, ami persze nem túl egészséges gondolat, de mindenképpen kipróbálandó, főleg egy ilyen régi tréfamesternek, mint én. Így hát a tükör elé siettem, és egy korábban vett főzettel visszaváltoztattam a külsőmet. Most olyan tizenhat körülinek nézek ki. Ne is kérdezzétek, miért van nálam ilyen, a rajongóim miatt elég sok álcázást segítő varázskelléket felhalmoztam, és némelyik igencsak hasznos dolog. Ha az aurorok tudnák, miket rejtegetek a pincében, lehet, hogy néhány mai bűnügynek is én lennék a bűnbakja.
A mai nap egyébként pont remek lehetőség az inkognitóban sétáláshoz, hiszen ma kezdődik a bogolyfalvi nyárbúcsúztató. Rövid töprengés után a tó felé veszem az irányt, valahogy most a vízpartra kívánkozom. A virágfüzért elfogadom, de csak addig, amíg az azt adó lát engem, utána azonnal le is veszem. Merkovszky Ádám a nagy kviddicses magán hagyta volna, de Merkovszky Ádám a Roxfortos suhanc nem találná túl férfiasnak, hogy virágokkal van feldíszítve. A virágoktól azonnal meg kell szabadulni, azonban nem lenne szép dolog, ha csak úgy lehajítanám. Éppen kapóra jön, hogy megpillantok egy fiatal lányt, aki a nap alkalmából – vagy lehet, hogy mindig így öltözik – csupa kékben áll az egyik asztal mellett. Előkapom a pálcám, és suhintok egyet a kezemben tartott virágok felé, amik erre azonnal összerendeződnek, és felveszik egy tiara alakját.
Magabiztosan a lány mellé lépek, aztán egy pillanatra megtorpanok, gyorsan ki kéne találni valami nevet, elvégre a Merkovszky Ádámot használni azonnali lebukás lenne. Ekkor az agyamba villan egy volt évfolyamtársam neve: Robin Sparks. Eldöntve, mostantól az ő nevén fogok bemutatkozni. Nem is feltűnő, hiszen ebbe az iskolába elég sok külföldi diák jár, én pedig még mindig elég jól beszélek angolul, bár azt hiszem, egyelőre maradok a magyar nyelvnél, azt itt többen megértik.
Most, hogy már álnevem is van, megérintem a kiszemelt lány vállát, majd kedvesen mosolyogva felé nyújtom a virágtiarát.
- Szerintem jól állna neked – remélem, elfogadja, és ezzel letudom a virágtól való megszabadulás gondját.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Szerencsémre a lány nemcsak, hogy elfogadja a tiarát, de még örül is neki. Körülnézve pedig még dühös srácot sem látok, aki kézlóbálva, vagy fenyegetőzve jönne felém, amiért szóba mertem állni a barátnőjével. Egyáltalán senkinek nem keltjük fel az érdeklődését, a lány pedig igencsak kedvesen mosolyog rám, ezért folytatom a megkezdett beszélgetést:
- Nincs kedved velem tartani? Felfedezhetnénk ezt a helyet – mutatok körbe, közben pedig viszonzom a mosolyt.
Nem mintha hátsó szándékaim lennének, ráadásul ez a lány néhány évvel a saját lányomnál is fiatalabbnak tűnik, inkább Runa korosztályának tippelném. Viszont abból nem lehet gond, ha a falunap ideje alatt vigyázok rá, nehogy baj érje. Közben pár kedves bók és gesztus a lány felé, amúgy is a jellemem része, nem a csábítás miatt csinálom.
- Ha gondolod, segítek felrakni – nyújtom a kezem a tiaráért, amit ő tükör híján sokkal nehezebben tudna elhelyezni a haján, mint én, aki szemben állok vele. Ha megengedi, akkor kiveszem a kezéből, és eligazítom a feje tetején a kis ékszerré alakított virágfüzért.
- Egyébként Robin a nevem, Robin Sparks – villantok fel egy cseppet sem robinos, sokkal inkább merkovszkys vigyort. Persze neki ez nem tűnhet fel, elvégre egyik úriembert sem ismeri.
Élvezem a helyzetet, persze nem a hazugságot, amit én nem is érzek igazán annak, hanem a csínyt. Azt, hogy itt sétálok az emberek között, és fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok valójában.
Talán Runa vagy Niki felismerne, ha erre járnának, de erre elég kicsi az esély, így kiélvezhetem hirtelen és meggondolatlan tettem minden pillanatát. Mint általában a következmények most sem érdekelnek, azok majd csak akkor kerülnek a látószögembe, mikor már felelősségre vonnak azért, amit tettem. Nem hiába csodálkozik a családom a mai napig azon, hogy nem lettem bűnöző. Hát azt hiszem a kviddics megmentett, meg az átváltoztatástan tanárom.
A bemutatkozással végezvén, ha a lány igent mond a velem töltendő időre, felé nyújtom a könyököm, hogy ha akarja, megfoghatja. Mondhatnátok, hogy ósdi gesztus, de egyrészt a nőknél mindig beválik, másrészt pedig szerintem nem árt az udvariasság akkor sem, ha ahhoz egy régebbi szokáshoz kell nyúlnunk.
Akár megfogja a kezem, akár nem, akár velem tart, akár nem, én elindulok a part felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Minden szerencsésen alakul: a lány úgy dönt, hogy velem tart, megengedi, hogy a hajához érjek, és még a nevét is megtudom. Nem is értem, hogy miért ilyen kedves és engedékeny egy általa ismeretlen sráccal, szerintem ennél sokkal óvatosabbnak kéne lennie. Természetesen ez alkalommal nincs mitől félnie, én nem fogom bántani, de sokan vannak, akik a helyemben kihasználnák a helyzetet. Megpróbálok nem aggódó fejet vágni, elvégre most szerepet játszom, Robin vagyok a külföldről jött diák, aki kedves és menő, nem pedig Ádám a harmincnégy éves felnőtt férfi, aki félt egy idegen kislányt.
A tiara igazán jól áll neki, de a mosoly még szebben mutat az arcán. Alapvetően kedves lánynak tűnik, de az is egyértelmű, hogy eleve jó hangulatban érkezett az ünnepségre.
- Keiko. Igazán különleges név. Jól gondolom, hogy valamelyik keleti országból jöttél? Mondjuk Japán vagy Korea – folytatom a társalgást, miközben lassan sétálok az oldalamon a lánnyal.
- Nem, már itt vagyok egy ideje, de elég nagy ez az iskola, biztos, ezért nem találkoztunk eddig – a füllentés szinte jön magától, kezdek igazán visszatalálni a régi énemhez és ez jó érzés. Érzem, hogy a tekintetemet keresi, ezért ránézek és elmosolyodok.
Régen ezt egy apró mozdulattal fejeztem volna be, egy egyszerű közelebb hajolással. Ilyenkor a velem lévő lány úgy érzi, mintha hirtelen közelebb kerültünk volna egymáshoz, már-már csókközelségbe. Mivel a mozdulat apró és ügyesen kivitelezett, ezért az alanynak nem tűnik fel, valóban közelebb került hozzám. Na, ekkor szoktam elfordulni, és nevetve rámutatni valamire, miközben érzem, hogy az elbűvölt lány, még mindig engem néz.
Keikon persze nem vetem be ezt a taktikát, nemcsak a korom és a csalás miatt, de azért sem, mert az ilyen olcsó trükkökről rég leszoktam. Nincs rájuk szükségem, ezek nélkül is sikerült már elcsábítanom nőket. De persze akik a közelemben ledermednek és csak a helyes fickót, vagy a sztárt látják bennem, azok nem is igazán érdekelnek. Jobban szeretem azokat a nőket, akik nem adják fel a saját egyéniségüket egy férfiért, sőt semmiért. Az a nő, aki biztos magában és van fellépése, igazán vonzó egy férfi szemében.
Végül nem hajolok közelebb, egyszerűen rámosolygok, majd rámutatok az egyik árválkodó vízibiciklire.
- Nem megyünk vele egy kört? Igazán szép lehet ilyenkor a tavon – vetem fel az ötletet a lánynak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A hely különleges varázsa úgy látszik nem csak rám hat nyugtatóan. Mióta találkoztam vele, először láthatom tényleg mosolyogni a fiút. Örülök neki, hogy sikerült pár pillanatra jobb kedvre derítenem, de úgy érzem, ideje megmutatnom neki a valódi alakom. Nem lenne tőlem túl szép dolog, hogy most, amikor beavatott az érzéseibe, gondolataiba, egyszerűen lelépnék, mint kutya. Megérdemli, hogy eláruljam neki az igazságot, ráadásul tudnia kell, hogy a titkai értő fülekbe, és nem egy állatéiba kerültek.
- Merkovszky Ádám – válaszolom feltett kérdésére, miután visszaváltozom emberré. Eléggé meglephetem ezzel, ráadásul nagyon közel is ülünk egymáshoz, így az animágiát is elég közelről veheti szemügyre.
- Bocsáss meg, amiért becsaptalak és kihallgattalak. Nem állt szándékomban, de ott a játszótéren eléggé megleptél, és hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak. – mentegetőzéssel kezdem a kapcsolatfelvételt, remélem azért túlságosan nem ijesztettem meg őt – Azért is elnézést kérek, ha most megrémisztettelek, ezt sem akartam, de most már muszáj volt megmutatnom neked az igazi alakomat.
Kicsit odébb ülök, nem vagyok benne biztos, hogy örül-e annak, hogy olyan közel vagyok hozzá, jobb a békesség.
- Általában nem szoktam ilyesmit csinálni, ez most véletlen volt. Mármint kutyává már többször alakultam, de titkokat még sosem lestem így ki. Sajnálom, ami a barátoddal történik, de esetleg megpróbálhatnál türelmesebb lenni hozzá. – itt elhallgatok egy kicsit, mert nem terveztem, hogy tanácsokat is fogok osztogatni, ráadásul nem is vagyok kompetens a témában.
- Esetleg megmutathatnád neki, hogy bármi legyen is, te mellette állsz. Az emberek szeretik, ha tudják, hogy vannak a közelükben olyanok, akik kitartanak mellettük, és akikben megbízhatnak. Jó érzés, ha támaszkodhatunk valakire, és kellemes támasznak is lenni. Persze nem akarok nagyon bölcsnek látszani, vagy papolni. – egyáltalán nincs célom, csak egy kisgyereket akartam felvidítani.
Kicsit összeborzolom a haját, majd felvont szemöldökkel rátekintek, hogy most hogyan tovább?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Álnéven, tizenhat évesen mászkálni egy lánnyal a faluban elég sok régi emléket felelevenít, ezért kezdem magam igazán jól érezni. Visszatalálok a fiatal Ádámhoz, és szabadabbnak érzem magam, mint az elmúlt pár hétben bármikor. A dolgok, amik a felnőtt énemnek fájnak, most a fiatal testben elhalványulnak, bár megszűnni nem tudnak. Keiko nagyon kedves és aranyos lánynak tűnik, igazán örülök, hogy pont vele találkoztam.
A vízibiciklis ötletem igazán megtetszik neki, annyira, hogy engem meg sem várva be is ül a kiszemelt járgányba. Kissé fájlalom, elvégre így egy újabb menő és udvarias mozdulatomról marad le: szívesen felsegítettem volna a járműre. Ez most már késő bánat, lettem volna gyorsabb. A lány után futok, felpattanok a kék biciklire, és egészen meglepődöm attól, milyen könnyen mozgok. Bár korábban sem voltam valami nehéz, de az tény, hogy tizenhat évesen még sokkal könnyebb voltam, alacsonyabb és kevésbé izmos testtel rendelkeztem.
Ránevetek Keikora, majd nyomni kezdem a pedálokat. Ahogy a vízi jármű lassan eltávolodik a parttól, egyre boldogabbnak érzem magam. Elfojtok mélyen magamba minden szomorúságot, és egyszerűen csak örülök a pillanatnak.
- Mesélj valamit! – nézek rá Keikora – Mielőtt megkérdeznéd, fogalmam sincs, hogy mit. Bármit, ami eszedbe jut: lehet valós, vagy nem, szólhat rólad vagy másról, mindegy, csak egy darabig jó lenne hallgatni a hangod. Ó, akár énekelhetsz is, ha van kedved – mivel ez így nagyon követelőzőn hangzik, megpróbálok kicsit finomítani rajta – Cserébe én is mesélek majd valamit. Énekelni biztos, nem fogok. – fintorodom el egy pillanatra – Egyértelmű, hogy nem akarsz engem énekelni hallani.
Miután ezt leszögezem, csendben maradok, talán Keiko megszán, és tényleg elkezd beszélni valamiről. Én nagyon örülnék neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Kellemes hangulatban igyekszem hazafelé Bagolykő utcáin. A házamtól kicsit messzebb hoppanáltam, mert szeretek sétálni, beszívni a friss levegőt, érezni arcomon a szél cirógatását. Ma különösképp átérzek minden jót, amit a gyaloglásban kedvelek, talán azért, mert ma amúgy is jó dolgok történtek velem.
Hazaugrottam szeretett szüleimhez, elvégre régen láttak már élőben, ráadásul mostanában az újságok címlapjain sem szereplek. A visszavonult sztárok médiaszempontból nem túl érdekfeszítőek. Bár néhanapján felkeres még egy-egy újságíró, azt tudakolva, hogy mikor térek vissza, valahogy nem akarván felfogni, hogy fogalmam sincs. Ha eltervezném az időpontot, tartanom kéne magam hozzá, mert nem akarok esküszegő lenni. Életemben nem ígértem meg még senkinek semmit, legalábbis olyasmit biztos nem, amiről nem tudtam, hogy be fogom-e tudni tartani. Olyan ígéretet tenni, aminek teljesülésében az ember nem száz százalékig biztos, teljesen felesleges, valóságos időpocsékolás. Ráadásul a be nem tartott ígéretekkel lehet a legkönnyebben megbántani másokat.
Na, de egészen elkalandoztam. A lényeg, hogy látogatásommal sikerült örömet okoznom nevelőanyámnak, ő pedig mosolyával, és látható boldogságával engem vidított fel. Soha nem értettem, hogy egy ilyen csodálatos, ragyogó nő, hogyan mehetett hozzá az én mogorva, sótlan apámhoz. Nem mintha nem kedvelném az öreget, csak éppen nehezemre esik elhinni, hogy Ramonának pont egy ilyen ember hiányzott az életéből. Pedig el kell hinnem, hiszen már lassan 30 éve tapasztalhatom azt, ahogy nevelőanyám már apám emlegetésére kivirul, szebb lesz, ragyogóbb. Pedig már eleve gyönyörű teremtés, ráadásul kedves, segítőkész, optimista, árad belőle az életöröm és a szeretet. Imád adni másoknak, cserébe pedig nem vár semmit. Nősületlenségem okának szabadságvágyamat szoktam felhozni a kíváncsi újságíróknak, de hiszem, hogy az is közrejátszik benne, hogy azt a nőt keresem, aki úgy nézne rám, ahogy Ramona apámra. Ilyen nővel pedig még nem találkoztam. Lassan kezdem úgy hinni, hogy nem is fogok.
Gondolataimba merülök, eszembe jut az egyetlen nő, aki gyereket szült nekem, és bár ő könnyen feledhető, lányom igencsak hiányzik. Hetente találkozom vele, de tapasztalom, hogy ez számomra édeskevés. Mégsem megyek haza, egyedül abban a nagy házban amúgy sem tudnék mit kezdeni magammal. Valószínűleg sütnék, ezzel vezetném le fölös energiáimat, esetleg futnék egyet az erdőben. Lábaim közben a játszótér felé visznek, oda, ahol először találkoztam Nikivel. Könnyed léptekkel, arcomon lágy mosollyal kerülök egyre közelebb a hintákhoz, ahhoz a helyhez. Csak egy pillanatra döbbenek meg a hintázni tűnő macskán, elvégre neki is kijárhat egy kis szórakozás.
- Meglökjelek? - nézek rá kíváncsian, mintha a cica tudna válaszolni, de persze nem várom, hogy megszólaljon. Helyette közelebb lépek hozzá, és megpróbálom megcirogatni a fejecskéjét.
Gyakran változom kutyává, de nem mondanám, hogy utálom a macskákat. Bár egyik excsajomnak volt egy tigrisszerű kandúrja, akit ki nem állhattam, de szerintem az, az állat kiérdemelte. Meggyőződésem, hogy ő sem kedvelt engem, bár végül mégsem Cukorgolyó lett a kapcsolat végének oka. Valahogy mellette sem éreztem igazán jól magam, és ma már a nevét sem tudnám megmondani. Érdekes, a macskáéra emlékszem. De valahogy ez az egész nem is érdekel, csak enyhén fásult leszek, ha régi nőimre gondolok, jelenleg új kapcsolatom vége fáj még, bár ez már csak tompa szúrásként jelentkezik néha-néha, ha rá gondolok.
Hirtelen ötlettel megpróbálom ölbe venni a macskát, akinek gyönyörű fekete szőre lenyűgöz. Biztos szereti a gazdája, nem látszik kóbor állatnak. Talán, ha megkarmol sem kapok el tőle semmi végzeteset.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A cica kicsit sem tiltakozik az ellen, hogy felvegyem, simogatása pedig megnyugtat. Sokszor tapasztaltam már saját bőrömön, hogy a bundások valahogy képesek egyszerű örömmel megajándékozni az embereket úgy, hogy valójában semmi mást nem csinálnak, egyszerűen csak vannak. Automatikusan simogatom a fekete szőrgombolyagot, közben pedig merengek. Mindenféle dolog az eszembe jut Niki és Janey távozásától, Runa feloldodó félénkségén át anyám mosolyáig. Nem is értem, miért kapott el a nosztalgiahangulat, pár hinta nem lehet az oka ennek.
A múlt felől a jövő felé terelgetem gondolataim. Talán vissza kéne mennem kviddicsezni. Lenne célom, újra jönne a napi rutin, a meccsek izgalma, a fotósok hada, a rajongók... Nem, ehhez még nem pihentem eleget. Az is egyre gyakrabban fordul meg a fejemben, hogy talán soha nem is megyek vissza. Tehetséges vagyok ez tény, de jönnek majd új tehetségek, talán épp ideje átadnom a helyem. Ez az egész dolog lehet, hogy nem is múló szeszély, hanem egy intő jel, egy tünet. Jelenleg élvezem a szabadságot, bár néha majd megveszek az unalomtól. Ezért is jelentkeztem arra az állásra, bár annak a valószínűsége, hogy megkapom elég kicsi.
A gépiesen simogatott macska hagyja magát, de a kezem alatt érzem a megfeszülő izmokat, ahogy furcsán végig felém fordulva tűri a cirógatást. Lenézek az állatra, és feltűnik, hogy valami nem stimmel. A cica különösen értelmes tekintete nem hozna zavarba, elvégre állatalakban láttam már rengeteg olyan más ebet, macskát, amelyeknek némelyike egy-egy embernél is intelligensebb. Azonban ezzel a példánnyal valami abszolút nem stimmel. Alányúlva felemelem, egészen az arcom magasságába, hogy szembenézhessek vele, frontális részeim épségét is kockáztatva ezzel.
- Helló - motyogok félhangosan, miközben próbálok rájönni, hogy mi is zavar engem pontosan. A macska macskának néz ki, ebben nincs hiba, de valami mégsem oké. A szeme. Olyan emberi. De furcsa!
Már-már napirendre térek afellett, hogy egy újfajta macskával sikerült találkoznom, amikor eszembe ötlik, hogy hiszen állatalakban a szemem zöld, ami pedig egy huskynál elég furcsa. Akárcsak ez az egészen emberi szempár. Amint végre sikerül felfognom a dolgot - nemhiába voltam évfolyamelső a Roxfortban - bocsánatot kérek a molesztálásért.
- Oh, elnézést a zavarásért! - mentegetőzés közben óvatosan leteszem a cicát, még a szőrét is megigazgatom, nehogy már borzasan maradjon - Öhm, talán bemutatkoznék. Merkovszky Ádám vagyok.
Nyújtom is a kezem a cica felé, bár még sosem fogtam manccsal kezet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Egy pillanatra meglepődök, amikor a macska átváltozik, elvégre magamat sosem látom átalakulás közben, de aztán összeszedem magam. Illetve szedném, de a látvány egy pillanatra még megfoszt a gondolkodás lehetőségétől. Előttem ugyanis egy gyönyörű nő áll, nálam alacsonyabb, ezért le kell néznem rá. Ritkán találkozom olyan nővel manapság, aki szereti, ha ilyen hosszú a haja, de engem lenyűgöz a korábbi bundához hasonlatos éjfekete hajtömeg. Megfordul a fejemben a kíváncsi kérdés, hogy vajon olyan puha-e, mint macskaalakjának szőre. Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy ezt mostanában nem fogom tudni letesztelni.
Kézfogás közben a szemébe nézek, ami nem okoz meglepetést, ugyanezzel a tekintettel néztem "macskaszemet" az imént. A neve ismerősen cseng, mintha hallottam volna már korábban, de lehet, hogy csak a nevében megbúvó drágakövek teszik ismerőssé a hangzását.
- Örülök a szerencsémnek, hogy találkozhattam Önnel - szedem össze magam, elvégre mégsem kábulhatok el minden gyönyörű nőtől, akivel találkozom - Biztosíthatom, hogy nem szokásom másokat álmukból felverni, de a kisállatok simogatása az egyik gyengém.
Mivel korábban túlságosan belefeledkeztem a hölgy látványába, fel sem tűnt, hogy nem éppen megfelelő az öltözéke az időjáráshoz. Ez bizonyára az én hibám, hiszen miattam kényszerült megszabadulni a bundájától. Gyors mozdulattal lehúzom a kabátomat, és a nő felé nyújtom. Szívesen fel is segíteném rá, de tapasztalatból tudom, hogy egyes hölgyek sértésnek veszik a túlzott segítséget, úgy gondolják, azért teszem ezt, mert azt hiszem, hogy ők maguktól nem képesek rá, pedig én csak udvarias szeretnék lenni. Nem tehetek róla, ilyen a neveltetésem.
A nő felé nyújtott kabát fekete, és bár vékonynak tűnik - mert az is - ügyes bűbájjal van kezelve, aminek hála a legnagyobb hidegben is kellő meleget biztosít. Én nélküle sem fogok fázni, ha meg igen, majd futok hazáig.
- Kérem, fogadja el! Nekem nem fog hiányozni, ha meg mégis, majd érte megyek - elmosolyodok, mert valamiért kacsintani most nem tartom helyesnek, talán a nő szemében megbújó fáradtság miatt.
Szemem kedvtelve legeltetem rajta, de azért nem olyan feltűnően, mint ahogy általában mustrálni szoktam a csajokat. Úgy érzem, hogy ő nem az a fajta nő, aki örülne az ilyesfajta megbámulásnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Mivel én elutasításra, de legalábbis kimértségre számítok, így eléggé meglep a nő válasza. Úgy néz ki, hogy belőlem ezt hozza ki: meglepődést. Mióta találkoztunk - van már vagy öt perce is - egyfolytában meglep valamivel.
- Pedig nem tűnik egy cicás alkatnak, macskaként már jobban el tudom képzelni - vigyorodom el, nagyrészt a megnyugvás miatt, hogy egy olyan nővel hozott össze a szerencsém, aki nem sértődik meg minden apróságon. Tekintete máris kevésbé tűnik fáradtnak, felcsillanó szemeinek barnás kavargását képes lennék akár órákig is bámulni. A véletlen találkozás jóleső érzését némileg zavarja a tény, hogy a hölgy láthatóan fázik. Átnyújtom neki a kabátomat, amit ő el is fogad, bár azt kétli, hogy rátalálnék. Az adás-vétel közben enyhén súrolják ujjai a kezemet, sajnálom, hogy csak enyhén.
- Ne becsülje alá a kapcsolatok erejét - óvom titokzatosan mosolyogva. Magabiztosságomat nem játszom meg, ugyanis közben eszembe jutott, hol is hallottam korábban a nő nevét. Runa emlegette az új tanerőt, mikor múltkor nálam járt. Unokahúgom élvezettel beszélt az ismerkedős óráról, én pedig ugyancsak élvezettel hallgattam a lányt. Bár az is igaz, hogy jobban lekötött az, hogy örüljek Runa feloldódásának, mint a tanárnőről szóló beszámoló. Nem gondoltam volna, hogy összefutnék vele, a találkozás körülményeiről nem is beszélve.
Runa élménybeszámolója mellett egy másik régi emlék is feldereng, ez azonban volt iskolámhoz, valamint kulturális ismereteimhez köthető.
- Ráadásul Önnek nagyon különleges neve van. Ön is szeret vadászni, mint a névadója? - remélem, hogy nem lőttem nagyon mellé, mikor azt mertem feltételezni, hogy a nő egy görög istennőről lett elnevezve. Mindenesetre illik hozzá.
- Rám sem nehéz rám lelni - nyugtatom meg, bár a sztárság részt nem akarom szóba hozni, örülök, hogy az árnyoldalait nagyrészt magam mögött tudhatom. Büszke vagyok arra, amit elértem, de néha jobb hétköznapi embernek lenni, aki után a média egyáltalán nem érdeklődik - Itt lakom a közelben. Meg gyakran futok is errefelé, a fizimiskám pedig egészen egyedi, nehéz eltéveszteni - azon kapom magam, hogy már megint mosolygok. Úgy érzem, jó hatással van rám a hölgy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Szeretem a magabiztos nőket, akik tudják, mit akarnak, kik ők, és nem ijednek meg pár ügyesen megválogatott szótól, de azokat még inkább, akik válaszolni is képesek ezekre.
- A képzelet nagy erő, és sokszor ügyesen támasztja meg lanyhuló memóriámat. Ez utóbbi bizonyára kviddics betegség, emiatt többször fel kell frissítenem az emlékeimet - talán kicsit túlságosan is rámenős vagyok, de sajnos még sosem tudtam viszafogni magam, amikor úgy igazán beindulok - Én egy aranyos cicát indultam megsimogatni, de ha tudtam volna, hogy egy ilyen erős macska lesz belőle, bizonyára óvatosabban közelítek.
Az ilyesfajta játékok mindigis lenyűgöztek, bár kevés emberrel lehet igazán élvezetesen játszani. Úgy látszik Artemisiával lehet, elvégre a hölgy ügyesen rombolja le azt a pár falat, amit építés közben várnak éreztem. A nevére vonatkozó gyenge állításomat megcáfolja, sőt azt is megtudom, hogy nem árt vigyázni a nővel, elvégre igencsak harcias múlt áll mögötte. Hozzá képest én teljesen amatőr szinten állok mindenféle harcművészet terén, az egyetlen, amihez igazán értek az a repülés. Na, meg a sütés, de az nem valami férfias elfoglaltság, hallgatok is emiatt eleget apámtól. Szerinte, ha Ramona nem tanít meg sütni, már rég lenne feleségem, aki gondoskodik a napi süteménybevitelemről. Ez azon kevés dolgok egyike, amikben nem értenek egyet, nevelőanyám szerint ugyanis a nők bírják az olyan pasikat, akik a konyhában is pontosan tudják, hogy hova nyúljanak.
Elraktározok magamnak pár fontos információt, amit a hölgy elcsepegtetett magáról és szűkebb környezetéről, miközben teljes erőmből figyelek rá. Nem azért, mert a nők szeretik, ha egy olyan férfival találkoznak, aki több időt tölt a szemük és lelkük figyelésével, mint a dekoltázsuk bámulásával, hanem azért, mert érdekel a nő. Szeretném, ha még mesélne magáról, a családjáról.
Artemisia hirtelen elfordul, de nem megy messzire, egy padot szemelt ki magának. Ebből azt vonom le, hogy én sem vagyok teljesen érdektelen az ő számára. Ez a gondolat feldob, így utána lépek, majd megállok szorosan - amennyire a helyzet engedi - a nővel szemben. Szemében nem látok elutasítást, de persze tévedhetek, de ha már eddig kibírt, valószínűleg nem most fog sikoltozva elrohanni. Amúgy sem tűnik olyannak, aki ezt tenné.
- Kezdem azt hinni, hogy a vezetékneve is csak véletlenül hasonlít a rubinra - vonom fel a szemöldököm, és nézek rá továbbra is érdeklődően. Úgy érzem ebben a pillanatban kíváncsiságom határtalan, de alanya csak egy van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A jól kezdődő nap, igazán jól folytatódik, egészen kellemes társaságban. Mondataimra válaszokat kapok, és nem is akármilyeneket. Élvezettel fogadok el mindenféle kihívást, főleg azokat kedvelem, amelyeknél nem lehetek biztos benne, hogy győztesként kerülök ki belőle. A vereség persze nem szórakoztató, de nem is mindig megalázó. Én azonban mindig nyerni indulok, bár a hölgy igencsak kemény próba elé állít. Rég találkoztam olyan emberrel, aki ilyen könnyedén vette volna a játékot.
- Azért apróságnak nem nevezném - nézek végig a hölgy termetén, mely bár valóban alacsony, de lehet, hogy csak hozzám képest - De azért gondolom nem árt, ha felkötöm a "felkötnivalót", és beszerzek egy pajzsot.
Félrehajtott fejjel figyelem a nőt, próbálok a szeméből olvasni, de nem sikerül. Úgy tűnik, hogy sikerült egy olyan nővel összefutnom, akit nem tudok korábbi tapasztalataim alapján két perc alatt megfejteni. Volt már ilyen a pályafutásom alatt, de olyan ritkán, hogy mindig elámulok, mintha egy új fajt sikerülne felfedeznem. Egy lényegesen nemesebb fajt.
Kviddiccsel kapcsolatos emlékeinek és a hozzáállásának megörülök, nehezen találom meg a közös hangot olyanokkal, akik utálják ezt a sportot. Nekem ez az életem, és bár nem várom el, hogy mindenki szeresse a kviddicset, de nehéz azoknak közel kerülnie hozzám, akik elutasítják vagy lenézik a játékot.
- Ez számomra jó hír, mármint, hogy szereti ezt a sportot, bár azt kissé sajnálom, hogy repülni nem hívhatom el. Bár más értelemben is lehet repülni - jegyzem meg eléggé többértelműen, remélve, hogy egy újabb riposzt, és nem egy pofon lesz a jutalmam - Eltalálta, fogó vagyok, vagy voltam, esetleg még leszek is.
Felnevetek, és közben nem bánom, hogy a nő alaposan végigmér, még akkor sem, ha feltűnik, hogy nem női szemmel néz rám. Utoljára a sportorvosom vett szemügyre ilyen tekintettel.
- Az enyém? - csodálkozom rá, még sosem érdeklődött senki a nevem iránt, pedig elég sok kérdést feltettek már nekem eddigi életem során - Az apámtól kaptam, amolyan születésnapi ajándék. Tudja, nálunk ez már amolyan családi szokás - nézek rá komolyan, majd elvigyorodok és megvonom a vállam - Állítólag valami nemesi családhoz tartozunk, de már egy évszázaddal korábban elszórták a vagyont mindenfélére, nekünk már csak a név maradt meg. Én még úri neveltetést sem kaptam - sóhajtok színpadiasan.
A hölgy közben elhagyja addigi ülőhelyét, én pedig megcsodálhatom kecses mozgását.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Páncélt? - nézek rá felvont szemöldökkel - Igaza van, egészen hősi kinézetem lenne benne - dörzsölöm meg az állam, miközben elgondolkodó arcot vágok - De akkor már beszerzek egy fehér lovat is. Kár, hogy a hajam nem szőkéllik, bár a sisakban úgysem fog látszani.
Artemisia mosolya egészen felbátorít, közben pedig egyáltalán nem félek tőle, hogy átesek a ló túloldalára. Ismerőseim szerint nem bátor vagyok, hanem vakmerő, ami sokkal rosszabb, mert a bátor felméri erejét, és ahhoz mérten cselekszik. A vakmerő nem gondolkozik, ugrik, általában bekötött szemmel, céltalanul. Így aztán sokszor megesett már velem, hogy én még poénnak vettem valamit, beszélgetőtársam azonban vérig sértődött. Repülős megjegyzésem után ezek az ismerősök felszisszentek volna, figyelmeztetőül, hogy átléptem azt a bizonyos határvonalat. Én az ilyesmit nem veszem észre: az előttem álló falakat meg kell mászni, az árkokat átugrani, a szakadékot átrepülni. Persze ez nem mindig sikerül, de mint említettem a vakmerő ember nem gondolkozik, hanem cselekszik.
Artemisia elpirulva talán még szebb, mint eddig, ráadásul nála a határvonal úgy látszik, nem itt húzódik meg. Sportosan, de érzékleteim szerint enyhén figyelmeztetően válaszol megjegyzésemre. Érzem itt talán jó lenne visszavenni.
- Persze, azoktól is, bár én mámorítóbb dolgokra gondoltam - vigyorodok el egy pillanatra, de komolyan folytatom - Például először látni az óceánt, megismerni valami újat, látni valami gyönyörűt. Vagy csak egy kellemes estén olyan elfoglaltságot végezni, amitől az ember lelke repülni képes.
Cseppet sem hozzám illő szavak, ezt mondaná bármelyik riporter, akivel eddig találkoztam. Mintha bármit is tudnának rólam. Ismerik a felszínt, de sosem érdekelte őket a mély, sosem kérdeztek tőlem olyasmit, ami akárcsak egy kicsit is érdekelt volna. "Mi a kedvec étele? Mit érez a következő meccsével kapcsolatban? Tényleg szakított X.Y.-al? Mit szól ahhoz, hogy immár negyedik alkalommal szavazták meg olvasóink a leghelyesebb magyar kviddicsezőnek?"Unalmas, egyáltalán nem érdekfeszítő, és a nagy részéhez semmi közük.
- Valóban észveszejtő érzés - sóhajtok fel, mert hát hiányzik a játék, mégha a vele járó felhajtás nem is.
Egy pillanatra nem figyelek, és csak arra eszmélek fel, hogy a nő megfogja a karom. Felényújtom a másik kezem, hátha valami komolyabb baj történt, és igényli a támogatást, de végül nincs rá szükség.
- Minden rendben? - kérdezek rá azért a biztonság kedvéért.
Nevemhez és származásomhoz kapcsolódó színjátéka megnevettet, igazán ügyesen játssza el a bemutatni kívánt nőtípust, és bár nekem nincs semmilyen művészi érzékem, de azért elegánsan meghajolok előtte:
- Köszönöm hölgyem. Azonban egy magamfajta úriembernek annyi is elég, hogy hasznára lehet, egy Önhöz hasonló csodálatos teremtésnek, ennél több jutalom nem is szükséges - talán egy kicsit túljátszom a dolgot, de mosolyomon is látszik, hogy nagyon élvezem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Önbizalomért sosem kellett a szomszédba mennem, egyesek szerint már-már nárciszikusan viszonyulok magamhoz, de azért ezzel nem értek egyet. Magabiztos vagyok, de azért felismerem a hibáimat, van öniróniám, és, ha jól tálalják a viccet, képes vagyok magamon nevetni. Így aztán nem is jövök zavarba, mikor feltűnik, hogy a nőnek nemigazán jön be a szőke herceges szimbolikám. Lesajnáló pillantását nem szívom mellre, sőt megmosolyogtat.
- Elnézést, elfelejtettem, hogy manapság már nem divat sárkányt nyakazni a hercegnő kezéért. A mai herceg mielőtt a király elé vonulna óhajával, felkapja bőrzserkóját, majd fehér sörényű lova helyett, egy klassz motort kap a lábai közé.
Ironizálok, de remélem nem sértem meg ezzel, szeretek viccelődni, de már bántottam meg szőke herceges poénnal lányokat. Bár számomra elképzelhetetlen, hogy egy felnőtt nő egy ábrándkép, egy mesealak után vágyakozzon, mégis találkoztam már ellenpéldával.
- Metál? - kapom fel a fejem - Ritkán találkozom olyan emberrel, aki metált hallgat. Bevallom, én is ritkán szoktam, de szeretem tágítani a látókörömet.
A zene élvezete egyébként számomra sem ismeretlen, de én magam nem játszom semmilyen hangszeren, egyszerűen hiányzik a művészi vénám. Zene, képzőművészet, egyéb alkotóművészetek mind távol állnak tőlem, már, ami a gyakorlásukat illeti. Szeretem hallgatni, nézni, csodálni őket, de én magam nem vagyok képes alkotni.
A nő kérdése meglep:
- Semmilyen mozgásfajtával nincs gondom, és bár mint említettem nem kaptam úri neveltetést, de még nagyon régen szüleim elküldtek táncórákra. Nevelőanyám meg volt győződve róla, hogy egy férfinak tudnia kell táncolni. Azonban mostanában nem volt lehetőségem felmérni, mennyire emlékszem a régi leckékre. Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy szeretek, de csak kicsit tudok.
Érdeklődve figyelem a nőt, mert a kérdése hirtelen jött, nyilvánvalóan van vele valamilyen szándéka. Persze botorság lenne azt állítani, hogy máris kiismerem rajta magam, de azért óvatos megállapításokat már tehetek. Megjegyzésem jelenleg ennyi lehetne: A hölgy szeretne táncolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Néhány nappal ezelőtt egy igencsak furcsa találkozásban volt részem, melynek váratlan és még a kezdeténél is érdekesebb vége lett. Ez a befejezés az oka annak, hogy most itt állok, kezemben egy szál virággal, és sokkal elegánsabb öltözékben, mint amit a legutóbbi szilveszteri, hírességeknek rendezett bulin viseltem. A virágról egyébként fontos megjegyeznem, hogy általában nem szoktam ilyesmit adni senkinek. Ezt még mostohaanyám nevelte belém, ugyanis szerinte a vágott virág az elmúlást juttatja mindenki eszébe. Ha már mindenképpen növényt akarok adni, akkor adjak cserepeset. Na, de hát hogy nézne már ki az, plusz szegény partneremnek kéne végig cipelnie? Akkor már inkább maradok a csoki, pezsgő, sütemény variációknál.
A mai azonban különleges találkozás, így a régi intelmet félretéve mégiscsak beszereztem a virágot. Gondoltam csokorra is, de valahogy ez a virág sokkal jobban néz ki magában, azzal a pár szál zölddel, amit a virágkötészetben a fiatal lány bónuszként hozzárakott. Fogalmam sincs, hogy Artemisia kedveli-e a virágokat, és, ha igen, akkor mifélét, én mégis megkockáztatom. A kezemben tartott növény egyébként egy szál rózsa, ami bár lehet, hogy klisés és unalmas, de mégis az egyik legszebb virág, nem csoda, hogy a legtöbb férfi ilyet vesz a kedvelt nőnek.
A színén azonban majdnem összevesztünk az eladóval, mert ő mindenképpen vöröset akart nekem adni, mert szerinte az a romantikus. Na, meg még mit nem. Engem sokkal jobban vonzottak a számomra különlegesebb színű rózsák. Tetszett a kék, a narancssárga és a lila is, de végül mégis egy fehérben egyeztünk ki, mert a kis hölgy annyira feldühödött azon, hogy nekem nem jön be az, amit ő akar, hogy a végén úgy döntöttünk, hogy legyen valami semleges szín. A fehérnél pedig nem találni semlegesebbet, talán a feketét, de hát csak nem fogok fekete virágot adni a nőnek. És, hogy mi nem tetszett a választásaiban? A virágszimbolika. Nem fogok örök szerelmet, égig érő szenvedélyt vallani a második találkozáson még virágnyelven sem. Volt már rá példa, és nem én jöttem ki jól belőle.
Na, szóval itt állok a vasútállomáson, és várom, hogy megérkezzen. Nem vagyok ideges, de azért a szokottnál többször borzolom össze a hajam, ami Bogolyfalvára érkezésem óta eléggé megnőtt, így már valószínűleg egy közepes méretű, enyhén zilált fészek benyomását keltheti. Öltözékem egy viszonylag elegánsnak mondható, farmerhatású, fekete nadrágból, egy egyszerű fehér ingből és egy fekete bőrkabátból áll. Nyakkendőt nem viselek, inkább kigomboltam a felső két gombot az ing nyakán. Teljesen kész vagyok, várom a nőt, és azt is, hogy megtudjam, hova igyekszünk egyáltalán. Múltkor túlságosan is titokzatos volt a távozásakor, de talán épp ezért vagyok most itt. Nemcsak a nő vonzó személyisége és kinézete miatt, hajt a kíváncsiságom is, mellyel megismerni kívánom őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Senkit sem szeretek megvárakoztatni, így legtöbb találkozómra pár perccel korábban érkezem a megbeszéltnél, a mostanira azonban sokkal előbb elindultam, így már egy ideje ácsorgok az állomáson. Van időm felkészülni, gondolkodni, eszembe idézni azt a pár tánclépést, amiről emlékeimet az elmúlt napon felfrissítettem. Persze nem egyedül, volt egy kis segítségem is: édesapám.
Fontos számomra, hogy ne beszéljek a levegőbe, így hát miután Artemisiának kijelentettem, hogy valamicskét képes vagyok táncolni, mindent megtettem, hogy a valamicskénél jobb tudással álljak elé a mai napon. Szüleim meg sem lepődtek furcsa kérésemen, megszokták már az évek során hirtelen ötleteimet, ráadásul nekik is kedvükre valónak tűnt a szórakozás. Régen nevettem már ennyit apámmal, őt általában komoly embernek ismeri mindenki, sőt egyesek úgy gondolják, hogy humorérzéke sincsen. Ez azonban nincs így, bár valóban nagyon ritkán sikerül megolvasztani komolyságának álcáját, és nevetni látni őt. Érdekes módon mostohaanyámnak mindig sikerül.
A tegnapi táncpróba velük elég magabiztosságot adott ahhoz, hogy ma ide merjek állni, és önbizalmam teljében vigyem táncba a hölgyet. Gondolataim elkalandoznak, főleg a virágon és szerzésének körülményein, így egy cseppet meglepődök, mikor valaki megfogja a vállam. Fordulás közben, már a hangját is meghallom, így kérdőn felvont szemöldök helyett mosollyal és a rózsával fogadhatom:
- Egy titokzatos fekete macskát - nézek a szemébe, majd átnyújtom neki a virágot - Rövidebb szárút kellett volna hoznom - jegyzem meg tűnődőn, ahogy jobban szemügyre veszem a nőt - Gyönyörűen mutatna a hajában.
Ritkán szoktam leesett állal bámulni valakit, de az agyam egy ideig egy helyben toporog, talán, hogy tovább tartson feldolgozni a nő látványát. Amint sikerül újra levegőt vennem, felé nyújtom a karomat:
- Mondanám, hogy mehetünk, de hát fogalmam sincs, hogy hová - mondom, miközben várom, hogy belém karoljon, vagy csak egyszerűen megmondja az útirányt. Előzékenységem visszautasítása miatt sosem szoktam megsértődni, rokonságomban található olyan nő is, aki már azért is csúnyán néz, ha kinyitom előtte az ajtót vagy magam elé engedem a bejáratnál. Én mégis mindig megteszem, mert ez nálam már-már reflex, gondolom ez is neveltetés kérdése.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Érdekes, hogy bár aranyvérű varázsló vagyok, a legtöbb esetben nem jut eszembe varázsolni. Ez talán azért lehet, mert mugli környezetben nőttem fel, mugli szomszédokkal, akik előtt az embernek vissza kellett fognia magát. A barátaimmal mindenféle búvóhelyekre mentünk, ha varázsolni vagy kviddicsezni akartunk, és később a Roxfortban is inkább leleményes csapdáimmal, ötletes tanárbosszantásaimmal váltam hírhedtté , semmint ügyes bűbájaimmal vagy igézéseimmel. Velem ellentétben Artemisiának egyből eszébe jut a túl hosszú virág problematikájának megoldása.
A rózsát óvatosan igyekszem a hajába tűzni úgy, hogy ott is maradjon. Egy kicsit ügyetlenkedek vele, de végül sikerül. Egy lépést hátrálok, hogy onnan is megszemlélhessem, hogy igazam volt-e, és el kell ismernem, valóban nagyon jól áll a hölgynek a virág, én mégis szívesebben nézem sötét szemeinek barnás csillogását. Visszalépek mellé, nyújtom a karom, de ő ezt figyelmen kívül hagyva elindul, közben elmagyarázza, hogy hova és miért megyünk. Követem a nőt, és közben próbálok nem megijedni attól a gondolattól, hogy nekem teljesen mindegy hová tartunk, ha ő is ott lesz. A Budapest szó lassan jut el a tudatomig, de mielőtt szóba hozhatnám aggályaimat már indulunk is. A nő keze puha és meleg, viszont meglepően erős is, furcsa érzés számomra, hogy biztonságban vagyok mellette, általában én szoktam másokban ilyen érzéseket kelteni. Furcsa, szokatlan, de egyáltalán nem kellemetlen.
Érkezés után azonnal körbenézek, hogy felmérjem a terepet, bár egy pillanatra megzavar az, hogy Artemisia elengedi a kezem, nem bántam volna, ha még a sajátomban tarthatom az ő különösen apró tenyerét. Viszonzom a nő mosolyát, aztán alaposabban is szemügyre veszem a környéket. Engem azonban nem az épületek és a kirakatok érdekelnek, sokkal inkább az emberi tényezők. Egyelőre sehol nem látok fényképezőgéppel közeledő, vagy éppen ügyetlenül rejtőzködő alakokat, sőt még a közelünkben lévők sem ismertek fel. Ennek kimondhatatlanul örülök, elvégre sokkal jobbnak ígérkezik az estém annál, minthogy néhány túlbuzgó újságíró vagy fanatikus rajongó elől rejtőzködve töltsem.
- Merre tovább? - nézek vezetőmre, remélve, hogy elkerüli a figyelmét az a már-már paranoiára hajazó alaposság, amivel a többi embert szemlélem, illetve a hangomban észlelhető sürgetés.