Almásy Léna

Követi át a termen a nő számára szimpatikus asztalhoz. Ő is ledobja a kabátját maga mellé, ami minden bizonnyal látott már jobb időket, vagy ha nem, pár díjnyertes balhét biztosan.
 - A szokásosat.
Maradjunk annyiban, nem az első eset, amikor ebbe a lebujba téved. Nem a legjobb hely, ahol az idejét töltheti, néha azonban akad egy érdekes arc, akivel beszélhet a semmiről anélkül, hogy magáról bármit kellene fecsegnie.
Megvárja, míg a nem túl szakképzett pincér elsiet, aztán válaszol csak, apró fintorral az arcán.
 - Volt már ennél sokkal szórakoztatóbb is. Otthon a mágus- terrorelhárításnál voltam.
Szórakozott mosoly kúszik az ábrázatára. Szívesen gondol vissza arra, a bajtársiasság és az összefogás időszaka volt az, mely otthonról kikerülve újdonság volt számára.
 - Illetve vagyok. Részben.
Teszi hozzá a teljesség kedvéért. Az asztal kopott lapját piszkálgatja, körbenéz, de senki sem tűnik olyannak, mint akit érdekelné, miről beszélnek ők.
 - Te? Itt fogsz maradni?

Almásy Léna

 - Gondolom mert nem zavar, ha piszkos leszek.
Elgondolkodik pár pillanatra, mennyit is verekedtek a bátyjaival a sárban egész nyáron. Csoda, hogy a patrónusa nem öltötte házi sertés alakját, az biztosan közelebb állna a szívéhez, mint egy szem sörényes farkasa. Hozzászokott mindenesetre, hogy sárban kell gázolni, a piszkos melók pedig az esetek legnagyobb észében fizikai koszt jelentenek.
Megkapja az italát, ami leginkább kissé opálos, szúrós szagú vízre hasonlít. Egy ideig csak forgatja a poharat a kezei között.
 - Háromnaponta hopp-hálózattal haza kell néznem. Van, hogy behívnak egy feladatra, akkor is. De az iroda Alabamában van. Otthon, mármint a családomnál nem voltam... karácsony óta talán.
Nem szívesen beszél az otthonáról, pedig kellemes emlékei fűződnek hozzá. Volt ideje feldolgozni a fizikai hiányukat és azt is tudja, jobb mindenkinek, ha nem találkozik velük állandóan. Nem ők az egyetlenek, akiket hanyagolnia kell az életéből.
 - Ne vágyj többre, így legalább lehet normális életed. Én nem alapíthatok családot, akkor sem ha szeretnék. - megrántja a vállát, végre beleiszik az italába. Na erről sem szívesen beszél, de ezek szerint ma ilyen napja van, hogy a dolgok meggondolatlanul kikúsznak a száján - Persze, ezt te tudod, az izgalmakért megéri.
Hümmög néhányat csak úgy magának, a következő hajtásra eltünteti az egész italát.
 - Ne légy tanár. Soha. Ezek kicsinálnak odafenn. Inkább két koboldlázadás, mint ők.

Almásy Léna

 - Alabama? Hát... meleg. Párás. Pusztaság, ameddig ellátsz. De ott csak a parancsnokság van, minket pedig küldözgetnek arra, amerre teendő akad. Többnyire Giorgiába. A déli államok unalmasak - a poharat a tenyerei közt forgatja, miközben beszél, szeretett hazájáról pedig nem esik nehezére mesélni - Észak jobb. Sokkal jobb. Majd ha lehetőséged lesz rá, látogasd meg Wisconsint. Ismerek pár jó helyet.
Az asztal figyeli, miközben beszél, de mosolyog a hazája gondolatán. Az anyatejjel megkapta az amerikai nacionalizmust, de ez nála mégis más, valahogy több annál, hogy tiszteli a zászlót. Ő inkább szereti az országot, azon belül a farmot, ahol felnőtt. Egy életet tölthet máshol, akár itt, ez akkor sem lesz az otthona.
 - Erdőben? - kapja fel a fejét csodálkozva, ezt nem nézné ki belőle - De nem viccelsz, tényleg?
Egészen lelkes lesz a hírektől, ilyet pedig ritkán látni rajta. Hát mit meg nem adna, ha ő is inkább a rengetegben lakhatna a nyugati szárny helyett...
 - Felkértek rá - felel könnyedén - kellett a pihenés.

Almásy Léna

Megérkezik a második kör, hiszen milyen figyelmes ez a nő, nem hagyja, hogy szegény beszélgetőpartnere kiszáradjon. Ezt is hamar eltünteti, az első után megy ez, mintha mindig ezt tenné (pedig nem is).
 - Fán. Mint a kölyköknek otthon - elismerően, némi csodálkozással bólint, bár nincs oka rá, hogy fenntartással kezelje a szavait - Jó lehet végigmászni az erőn eső után, csoda, hogy nem süllyedtél még el.
Mázlista ez kollegina, neki bezzeg egy koszos kis vackot juttattak, ami talán raktár volt azelőtt, a manók pedig napok alatt tették lakhatóvá, de semmiképp otthonossá. Dwayne nem született lakberendező, sőt,különösképp nem is tart rendet, így pár összehordott, szigorúan praktikus bútoron kívül többet nem várhat tőle az ember.
 - Pihentetőbb, mint a koboldlázadás - vallja be végül megadóan - és jobb esetben életveszély sem fenyeget. Csak ez a monotonitás, és hát... tudod, aurortanoncokat képzek. Mármint, akik azt hiszik, hogy valaha megkapják a bizonyítványt. De nem fogják. Mégis szenvedni kell velük, hiszen ki vagyok én, hogy megmondjam, "lányom, te béna vagy"?
Újabb poharak koppannak az asztalukon. Dwayne felsandít a pincérre, végül egy vállfonással nyugtázza, hagyja itt, ha már ennyit fáradt velük.

Almásy Léna

Belröhög a poharába az indán lengedező nő gondolatától, köhög néhányat, mire sikerül ismét levegőt vennie.
 - Megnyúzom, de meg ám... de jobb ha hozzászoknak, én nem fogom senki lelkét simogatni. Csak mert most békeidő van, ugyanolyan keménynek kell lenni velük. Ki tudja, mikor kerül elő megint valami hibbant mágus, aki meg aharja hódítani ezt az egész istenverte világot.
A harmadik kör után kissé könnyebb a feje, mint általában, ezért inkább a könyökére támaszkodik, nehogy fellebegjen vagy hasonlók. Ő maga edzett az etil-alkohol bontása terén, így attól egyelőre nem fél, hogy befordul az asztal alá vagy ismeretlen helyeken ébred. Bár, volt már rá példa, istenem, azok a wisconsini nyarak... de ez már nem gyermekfülnek való mese.
 - Pár kölyköt elviszek terepre nem sokára. Romániába, a hegyekbe. Gondoltam, kirakom őket valahol - a legközelebbi ablakon hunyorog kifelé, bár saját, nyúzott tükörképén kívül pár utcai lámpa elmosódott fényét látja csak - vagy nem t'om, hozatok egy sárkányt vagy valami. Majd jól betojnak tőle.
Vigyorog a gondolaton, nem is rossz tanárnak lenni annyira. Csak az igazgatóság meg ne tudjon egyet s mást sajátos tanítási módszereiről.
 - Na mi az, csak nem a fejedbe szállt? - nevet a nő elvörösödő arcán, bár ő sincs sokkal jobb állapotban.

Almásy Léna

 - Hát ismerek pár olyat, aki képes lenne megöletni magát... aztán fedezhetem őket.
Elhúzza a száját, Ophelia jut eszébe. Bár ő nem diákja, de volt szerencséje megtapasztalni már, milyen hibbadtan képes viselkedni, ha fenyegetve érzi magát. És nem ő az egyetlen - elmében megelevenedik előtte a kép, ahogy a rellonosok puszta kézzel nekimennek egy sárkánynak, ami darabokra szaggatja őket. Talán... mégsem a legjobb ötlet terepgyakorlatra ez, holnap át kellene gondolnia még egyszer.
 - Látom rajtad. Na gyere, elkísérlek valameddig.
Feláll, a zsebében kotorászik, nagy nehezen megtalálja a pénzét, amit általában tárca nélkül, elszórva tart. Számolatlaul néhány érmét dobál le az asztalra a négy-négy pohár mellé (ennyire pedig nem is emlékezett), ha jól sejti ez több, mint amennyit adnia kellene. Megengedheti magának ezt a gáláns viselkedést, a fizetését semmire sem kell töltenie, csak gyűlik, fogalma sincs, mennyi van.

folytatás: Almásy Léna otthona

Ophelia LaFonde

 - Egy kávé lesz.
Ismétli meg fennhangon, mintha bolond módon magának beszélne. Nem mozdul, ettől függetlenítve nem ment még el az esze: hamarosan halk pukkanás hallatszik, parányi füstgomolyag kíséretével pedig a konyha egyik manója jelenik meg a szobában, fején egyensúlyozva a kért, forró italt.Ha pedig a lány elveszi és ízesíti kedvére, egy meghajlással köddé is válik.
Dwayne higgadtan várja meg ezt, csak aztán válaszol.
 - Nyugalom, neked nem kell bántanod semmit. Ha jól alakul, nekem sem.
Ideje lenne tisztázni ezeket a zavaros részleteket, így jobban feltornázza magát ültében, jelezve, komolyan beszél.
 - A Mágus-terrorelhárításnál dolgozom. Föntről kaptam az infót, hogy belekeveredtél valami... igazán rosszba. Annyit árultak el nekem, amit tudnom kell és elég ahhoz, hogy rajtad tartsam a szemem. Figyellek már egy ideje - vallja be vállrándítással, de ez nem lehet valami meglepő - és közbe kell lépnem, ha életveszélyben vagy. Vagy ha olyasmit teszel, ami... túlmegy bizonyos határokon. Én nem a nyomozáson dolgozom és nem én leszek az, aki elvégzi a piszkos munkát. Nem tudom, mennyire érthető ez az egész...
Kérdőn néz rá, töprengve figyeli egy ideig, majd más, egészen furcsa, sürgető hangnemben folytatja:
 - Valójában spiclit akarnak csinálni belőled. Hiszen téged könnyebb figyelni, gyerek vagy még és annyira naiv. Nem szabadna elmondanom neked ezeket a dolgokat, tudod...
Talán összefüggéstelen, amit mond, de mentségére legyen szólva, sosem gyakorolta el magában. Hogyan kell egy kislánynak fájdalommentesen tálalni a tényt, hogy a szövetségi aurorparancsnokság kísérleti egérkének használja, vagy olyasfajta csalinak, ami végül elvezeti a nagyobb halakhoz őket? Ha pedig megvannak, nos, bűntársként pedig a sorsa elég egyértelmű...
 - Ok nélkül sosem öltem még - felel végül a kérdésére egészen hűvösen.

Ophelia LaFonde

 - A lényeg - szögezi le nyomatékosan -, hogy marha nagy sz*rban vagy, Csillagom. De én nem tudok mindenről, csak egy katona vagyok a sok közül.
Előre hajol, hogy halkíthasson a hangját,bár ez a terem tökéletesen levédett bűbájokkal, mégsem szeretne kiabálni. Nem szeretne túlságosan, véresen komolynak tűnni, nehogy megriassza szegény lányt, de érzékeltetnie kell vele, hogy nem játékról beszélnek.
 - Én segíteni akarok neked, ezt meg kell értened. Még nem vagy annyira mélyen ezekben a dolgokban, tisztára tudunk mosni. Ha segítesz kézre keríteni néhány nagyobb vadat, és ha figyelembe vesszük, hogy kiskorú vagy, a bíróság megbocsátó lesz.
Tényleg nem tudja, hogyan kellene vázolnia a helyzetet. A tenyereit összetéve néz farkasszemet a lánnyal, szusszan egyet.
 - Ez szerintem idióta terv különben, de...
Idegesen felkel, látszik rajta a nyugtalanság, ami a beszélgetés elejétől erősödött benne. Odasétál a nagy, kopott szekrényhez, háttal állva csak hallatszik, hogy valamiféle üvegekkel csörömpöl.
 - ... nem értem, hogy gondolák, hogy felhasználnak egy kiskorút - dohog magában tehetetlenül - de ez van, most ezt kell tenni. Játszanod kell a játékukat még egy ideig, amíg megtudjuk, pontosan kik ők és hol vannak. A dolog veszélyes és több sebből vérzik, tudom, ezért is hoztalak ide. Okosnak kell lenned. Ha már az elején hülye voltál és belementél.
Egy üvegféle koppanva visszakerül a helyére, visszacsukja a szekrényajtót, aztán tér vissza, hogy leüljön a kanapéra ismét.
 - Ok? Ahhoz, hogy megölj valakit? - a kérdésére kutatón fürkészni kezdi a lány arcát, végül mégis úgy dönt, válaszolhat - Sosem lehet elég jó indok hozzá. De ezért már én fogok a pokolban rohadni, nekem kell együtt élni vele.

Lorelai K. Riviera

Nem rég tért vissza ügyes-bajos dolgai intézéséből és, hogy őszinték legyünk, hamarosan ismét indulni készül. A lány puszta szerencséje az, hogy ebben a napszakban itt találja.
Elhaladva lekapja fejfájdítóan rikácsoló baglya lábáról a levelet, mindössze a címzésre vet egy pillantást, majd az asztalra ejti a többi tetejére. Ma szabadnapot szavazott meg magának, így nem érdekli holmi jött-ment jelentés, amit neki elméletileg meg kellene írnia. Sokkal jobb dolga is van, például az erdőben. Például egyedül.
Bénázva felcsatolja egy vastagabb bőr övet, melyen megannyi apró apró rekesz és késnek való tok függ, melybe kedvenc csecsebecséit teheti. Kisebb kirándulásra készül a rengeteg vadjai közé, bár nem biztos benne, hogy elejt valamit, mégis reménykedhet a legjobbakban. Félmosollyal tekint az asztalon fekvő nyílpuska felé, előre felemlegetve, milyen remekül fognak szórakozni ma.
Még mindig az övvel szerencsétlenkedik, amikor hallja a kopogást. Megáll a mozdulataiban, a bal kezét leejti maga mellé, lassan kifújja a levegőt. Bárki is az, remélhetőleg villámlátogatásra jött.
 - Gyere be.
Szól ki végül a válla fölött hátranézve, majd folytatja a pakolászást.

Lorelai K. Riviera

 - Üdv.
Nyugtázza a köszönést és a bemutatkozást, cseppet hátrapillant, bár valószínűleg nem bérgyilkossal van dolga, akinek nem fordíthat hátat. Egy újabb lányka az irodájában, mostanában ez oly gyakori jelenséggé vált, mintha nem is auror, hanem egy tánciskola igazgatója lenne. Az okát nem igazán tudja megfejteni azonban.
Nem sokat kell várnia a kérdésre, bár nem éppen ilyesmire számított. Felvont szemöldökkel fordul felé, miközben valamiféle bőr szalagot kötözget jobb csuklójára.
 - Nem, én fogtündér vagyok. - hagyja rá egyszerűen - Mi kellene?
Többnyire tanári pályáját szokták kérdőre vonni, nem ezt. Magában töpreng egy ideig, hogy vajon felszedett-e pár kilót vagy más oka van, hogy egyszerre nem feltételezik róla valódi szakmáját. Ezeket persze nem mondja - és mondhatja - ki hangosan, helyette figyeli, ahogy a lányka önállósítja magát és lehuppan a kanapéra. Az ő helyére.
A kis pofátlan.
Szimpatikus.
 - Nos?

Lorelai K. Riviera

A kényelmesnél kissé tovább fürkészi a lány arcát, mielőtt visszafordulna az asztal felé. Az asztalon pakolászik, egy nagyobbfajta vadászkést csatol az övére, mely sosem látott el erőszakos feladatokat, inkább praktikus eszközként szolgál.
Bár leginkább úgy fest, kategorikusan süketnek tetteti magát, bár tökéletesen hallotta a lányka szavait. Nem az első, aki, ha nem is ugyanígy, de megkereste kísértetiesen hasonló kérésekkel. Behunyja a szemét egy időre, apró, megadó sóhaj hagyja el.
 - Nem értem, miért akarna egy ilyen fiatal lány megváltozni.
Dünnyögi elgondolkodva, csak úgy magának. Nem érti, mi történt az itteni gyerekekkel: a srácok drogot kevernek, a lányok átkokat szórnak és vérbosszút esküsznek egymásnak az alagsor sötétjében. Nem ilyen helyen nőtt föl, nem érti, hová ez a hirtelen jött... komolyság. Felnőttnek lenni márpedig szívás, hát ezek a kölykök miért nem maradnak a homokozóban, amíg lehet?
Megkerüli az asztalán, helyet foglal mögötte, ha már lehet, ez el fog tartani egy ideig. Ujjaival türelmetlenül, ütemesen kopogtat.
 - Ha felveszed a tárgyam, kapsz kiképzést. Ezért nem kellett volna eddig fáradnod.

Lorelai K. Riviera

 - Egy ilyen kicsi lány biztosan nagyon sokat tapasztalt.
Hangjában leheletnyi, mégis palástolatlan, gúnyos él cseng. Ugyan, drágám, hát mit tudsz te az életről mégis? Sajnos tanoncai legtöbbje is ilyen: akaratos kis puffancsok, akik kaptak egy atyai pofont az élettől, onnan kezdve pedig vérző mártírnak érzik magukat. Persze, ha ő emeli fel a hangját a tanteremben, megszeppennek rögtön. Hát ki érti ezt?
A lány közelebb jön, ő követi a tekintetével, kérdőn hallgatja, mit szeretne. Mondandója végén szeme mégis ellenszenvesen szűkül össze.
Ő is felkel, szintén az asztalra támaszkodva néz farkasszemet a lánnyal.
 - És mégis mennyivel vagy jobb a többinél, Édes Szívem?
Átlépett egy bizonyos, láthatatlan határt. Warrennek megvan a sajátos véleménye és határvonala, ami az egészséges vagányság és a pofátlan önteltség közt húzódik. Hát ha nem való az órájára? Bizonyítsa! Beszélni bárki tud.

Lorelai K. Riviera

Két érzelem keveredik benne, ahogy a lány tekintetét méregeti, ilyen közelségből.
Mindenekelőtt nagyon szívesen orron törölné ezt a passzív agresszív tacskót, csak afféle atyai útmutatás gyanánt, hogy megmutassa, hol van a helye. Elvégre nem játszottak együtt a homokozóban, ahogy azt mondani szokás.
Más részről azonban... és igen, ahogy így végignéz rajta, meg kell állapítania, a határozott fellépése tényleg dicséretes. Igazán... egyedi.
Tagadhatatlan, hogy van benne fantázia.
Ő az, aki hamarabb adja fel ezt a farkasszem-nézési versenyt azzal, hogy visszaül a helyére. Szusszan egy aprót, magában átkozza azt a jótét lelkét, elvégre, ha összeszámolná, a lánykoszorú, akiket a szárnyai alatt terelget már, legalább az iskola háromnegyedét kiteszik. Apró ferdítéssel.
 - Benne vagyok.
Hátradől, megadóan felemeli a tenyereit. A döntését nem tervezi az orrocskájára kötni.
 - De nem fog menni ingyen.

Lorelai K. Riviera

Egyszerűen, persze. Ha tudnák, honnan jött és milyen pitiáner múlttal rendelkezik, valószínűleg nem tartana mindenki tőle annyira, ha szívességekről van szó. Az aurori szakma páratlan és elvitathatatlan előnye, hogy pusztán ezáltal az átlagos ember többet kezd gondolni róla, mint amilyen valójában. Jelvény nélkül passzív agresszív, akadékoskodó tuskó lenne. Jelvénnyel hősnek tartják. Ha tudnák, milyen messze áll tőle!
 - Félelem és túlélő ösztön hiányában nem sokra viszed, remélem ezt tudod.
Vágja rá szinte azonnal, úgy tekintve rá, mintha valami teljesen evidens számtani példa megoldását osztaná meg vele. Bolond, bolond kicsi lány, honnan tudhatná ezeket, ha nagyobb veszély nem fenyegette még, mint hogy elfenekeli az anyukája. Persze, ez így van rendjén.
 - Értem, értem én... - legyint egyet, mintha szúnyogot hessegetne el - még kitalálom, mennyibe fáj neked. De előtte mondd el, pontosan mit is szeretnél tőlem.

Lorelai K. Riviera

Türelmetlenül megforgatja a szemeit. Bármennyire szimpatikus a magabiztos, tántoríthatatlan hozzáállás, szavai olyanok, mintha egy irritáló légy zümmögne a füle körül, amitől nem szabadulhat. Nem találkozott még ebben a nyamvadt kastélyban olyan tanonccal, akinek helyén lett volna az a maradék esze is és minden nap egyre biztosabb benne, hogy soha nem is lesz ilyen. Egyáltalán nem érti, miért gondolja mindegyikük, pláne ezek a törékeny lánykák, hogy valamiféle apokalipszisra készülve harcolniuk, átkozniuk kell? Örülhetnének az illékony békének helyette.
Csöndben hálát ad neki, hogy nem ebbe az országba született. Megvakarja a fejét, kérdő tekintettel hallgatja a lányt, nem teljesen biztosan abban, hogy arcára nem ütköznek ki előbbi gondolatai.
 - Túlélő - lassan bólintva ismétli meg a szavait, tűnődik rajta, hát mégis mi a fenét jelentene ez? - Nem tudom, mit vársz tőlem. Miért ide jöttél? Van ilyen tanár, ez az... Önismeret, vagy mi a franc. Pszichológus is van azt hiszem, arra jobban szükséged lenne. Gondolom.

Ophelia LaFonde

Hosszú ideig ismét nem válaszol neki semmit. Eleve kér volt belemennie ebbe az igencsak kényes beszélgetésbe, nem véletlenül tartották többen jó dolognak, ha a lányka semmiről sem értesül. Persze, most már Dwayne is tisztában van vele, hogy hibázott, így bármit tesz Ophelia, amit nem kellene, az egészben az ő sara lesz.
Kínos másodpercekig babrál a saját kezeivel, néha föl-fölsandít a lányra. Mit is mondhatna neki, hogy ennek már lőttek, egy életre megszívta valószínűleg? Könnyebb lenne ráborítani az asztalt a tényekkel, ezt azonban mégsem teheti meg.
 - Ne tegyél semmit.
Hárítja el végül a legrövidebben anélkül, hogy hosszasabb magyarázatát adná a miérteknek. Az efféle beszélgetésekre általában megvan a megfelelő személyzet: akik ismerik a fiatal lélek bugyrait és tudják, hogyan kell a rossz híreket adagolni maradandó károsodás nélkül. Ő nem ilyen. Sosem volt ilyen.
Vele sem finomkodtak elvégre.
 - Szerintem ideje órára menned - folytatja új hangsúllyal, jelezvén, mára befejezte ezt a beszélgetést vele - Csak... nyugalom. Figyelni foglak.

Ophelia LaFonde

Késő van már, a kastély legtöbb, szorgos kis lakója nyugovóra tért már puha ágyának menedékébe. A szobában is egy apró, asztali fényforrás pislákol rendületlenül, groteszk árnyékokat vetve a sápadt falakra. Régen aludnia kellene már, tudja jól, de ez nem minden esetben egyszerű. Az agya nem tud, nem akar kikapcsolni.
Elnyom egy feltörő ásítást, kortyol egyet a poharába töltött barnás színű italbólm szabad kezével tovább pakolászik a szekrénye egy apróbb fiókjában. Az eltelt évek minden apró emléke elfélne gyermek cipősdobozában, személyes vagy érdekes tárgy sosem akad a kezébe. Szprtíroznia kellene már a szemetet, ezt tudta akkor is, amikor ide beköltözött és a bőröndjei tartalmát egyszerűen a szekrénybe szórta.
Egy apró fiola gurul ki a kezéből és hullik a földre, csillagporrá válva a kemény padlón. Mélázva lép arrébb, hogy ne lépjen bele, újabbat kortyolna, mikor is
BAMM
valami történik körülötte.
Odakapja a tekintetét, hunyorognia kell, hogy tisztán kivegye az alakot, aki ilyenkor rátöri azt a nyomorult nyílászárót, felkeltve a baglyot is, aki hisztérikus csapkodsba kezd.
 - Ophelia?
Hosszú pillanatokba telik, mire felfogja, ki is érkezett. Tétlenül figyeli, ahogy egy nagyobb festmény jelenik meg az asztalán, ugyanilyen tompa érdeklődéssel átsiklik a lányka első mondatai fölött is.
Egész testtel felé fordul, a poharát billegteti a kezében. Szeme végigpásztáz a lány ütött-kopott alakján, ajka többszoör is szólásra nyílna a vérfoltok láttán, mégsem teszi. Behunyja a szemét, a pohár tartalmát egy kortyra eltünteti.
 - Mit keresel te itt?
Hangja lemondó sóhajtás, akár egy apáé, ki már nem lepődik meg semmin sem. Lassan tényleg nem fog.

Ophelia LaFonde

A pohár koppan egyet az asztal lapján, ahogy a homlokát ráncolva leteszi rá. Le sem véve a szemét a lányról, int egyet a madár felé, mire az, mintha a torkát vágták volna át, hirtelen hallgat el. Egy időre csönd telepszik a félhomályos szobára, melyben csak a lány léptei és zaklatott lélegzése hallatszik. Dwayne tanácstalanul, vagy még inkább, az értetlenségtől lefagyva figyeli őt egészen addig, amíg el nem pattan az a parányi húr Opheliánál és ki nem fakad.
 - Hogy mi?
Hirtelen kérdez vissza, hangja sürgető. Még mindig nincs tisztában teljesen vele, mi történhetett, de valami, elméje mélyén derengeni kezd. Vér a ruházaton, ez a... mi ez, festmény? az asztalán és a kiborult, fájó lelkű lány. A gyomrában kényelmetlen nyomás kezdődik.
Biztosan meg kellene nyugtatnia Opheliát, ez azonban nem az erőssége, elképzelése sem lenne, hogyan fogjon hozzá. Más részről pedig: a szavai alapján nem is valószínű, hogy vállveregetésre vágyik és meg se érdemelné.
 - Na nyugodj meg és mondd el, mi történt.

Ophelia LaFonde

Mintha csak kifutna a lába alól a talaj, ledobja magát a kanapéra, úgy hallgatja a lány szavait. Arcára egyfajta savanyú, lemondó kifejezés kerül, párhuzamosan azzal, ahogy összerakja magában az események sorát.
 - Mit mondtam neked az óvatosságról?
Kérdése inkább sóhaj, nem néz a lányra, a szemközti falat méregeti, agyában azonban kattognak a kerekek, ha ez nem is látszik kívülről egyáltalán. Előre hajolva nyűgösen megdörzsöli a halántékát, mintha mindössze álmos lenne. Igyekszik nem kimutatni a riadalmat, ami a gerincén kezdett felvelé kúszni, legalább a lány felé nem.
 - Sectumsempra?
Kérdi halkan, fölpillantva a lányra, bár igazán ne ár megerősítést.
Szarban vannak, leginkább a lány, de ki az, aki felelősséggel tartozik érte? Bizony, ő maga.
Biztosan törődnie kellene a lány zavarodottságával is, de jelen helyzetben jobban lefoglalja az, mit is kezdjen most. Arca a tenyerében pihen, féloldalasan nézi a lányt. Valószínűleg idegesebbnek kellene lennie, valójában az is, a leghelyesebb dönts minden bizonnyal az lenne, ha megtépné a haját ennek a kis gonosztevőnek, hogy megtanulja, legközelebb hallgasson rá.
Hiába.
Behunyja a szemét pár, fölösleges pillanatra, végül ismét föláll.
 - Add ide a pálcád.

Várnai Zsófia

 - Gyere... ki... onnan...
A poros padlón hasal, már ő maga sem tudja, mennyi ideje. Egyre jobban zsibbadó keze vállig a szekrény alatti résben matat, vakon kutatva a dolog után, ami órák óta idegesíti őt. Korábban próbálkozott mindennel, varázslattal, zajjal, szép szóval, még bagolycsemegét is kínálgatott a váratlan vendégnek.
A puffskein azonban nem mozdult, álmatagon dúdolgatott tovább a szekrény alatt.  
 - Franc... franc... franc...
Darabos mozdulatokkal tápászkodik a tenyereire, egy szusszanással veti hátát az ócska bútornak. Ültében letörli a homlokát, mellyel mindössze annyit ér el, hogy a port elmaszatolja rajta. Sértődötten pillant oldalra, ahonnan ismét felhangzik az a zümmögő, irritáló dúdolgatás.
A kopogás ebben a kiszolgáltatott helyzetében éri. Ültében az ajtó felé néz, ügyetlen mozdulatokkal kissé leporolja magát. Elég szakadtan néz ki, amin a szoba rendetlensége csak tovább ront, de hát, bárki keresi, legfeljebb jól sarkon fordul és itt hagyja, tovább szenvedni ezzel az aprósággal.
 - Zsófi, hát jó, hogy jössz! - az érkező láttán jókedvű mosoly ül ki az arcára, illene feltápászkodnia, de helyette inkább megütögeti a padlót maga mellett, jelezvén, hogy lenne itt egy kis feladat - Tudnál segíteni?

Ophelia LaFonde
//phew, kicsit sok lett az eseményszál itt hirtelen, igyekszem nem elfelejteni senkit//

Néhány lépéssel odasétál mellé. Megtehetné, hogy megnyugtatja, egy vállveregetés is lehet, hogy elég lenne neki ebben a helyzetben. Az ilyesminek tudja azonban, semmi értelme sem lenne és nem vezetne jóra egy ilyen lánynál, mint Ophelia.
 - Sírj csak.
Felel végül csendesen, ahogy átveszi a pálcát és elfordul tőle. Ha Dwayne rendelkezik jó, igazán nagyszerű tulajdonsággal, az bizonyára a diszkréciója, amivel eredendően felruházták az Égiek. A titkok, apró gyengeségek biztonságban vannak nála, ezt bárki megérzi, aki a közelébe kerül. Bármit hall vagy lát pedig, azt biztos, hogy sosem hozza szóvá többet.
 - A pálcát ellopták tőled, még napokkal ezelőtt a faluban. Ezt fogod mondani.
Az ablakhoz sétál, kipillant rajta, a pálcát lassan végighúzza a tenyerén. A bagoly álmos huhogással figyeli a lányt, nyomasztó a csönd, szinte kihallatszik, ahogy Dwayne gondolkodik magában. Vannak emberek, akik fel-alá járkálnának ilyenkor, ő mozdulatlanná dermed, homlokát ráncolva meredve valamerre a távolban.
 - Kivel voltál ma a múzeumban?
Tűnődve lepillant a kölcsön kapott fegyverre, bal keze is ráfonódik, ismét kinéz az ablakon.
A pálca fájdalmas reccsenéssel törik ketté.

Várnai Zsófia

 - Puffskein. Gondolom, berágta magát valahol.  
Ismét megtörli a homlokát, a mozdulat most sem segít többet, de aki ismeri őt megszokhatta már, hogy a férfi gyakran mutatkozik maszatosan. A szépítkezés női dolog, a legtöbb, amit ő tehet az ügy érdekében az, hogy ha nem felejti el vagy nincs dolga, zuhanyzik egyet. Különben a lehető legtávolabb áll tőle a manapság oly divatos metroszexualitás.
 - Talán rád jobban hallgat. Nem lehet kipiszkálni, de megpróbálhatnád hívni vagy valami - tűnődik hangosan - még nem volt dolgom ilyen... izével.
Ahogy a lányra pillant, felrémlik benne azoknak a diákoknak a képe, akik mostanában megfordultak ebben az irodában. Mindegyik egyfajta agresszív, személyiségzavaros félnótás, akik hamarabb gyújtanák fel az egész szekrényt, mint hogy a porban mászkáljanak vele. Elszomorító és riasztó jelenség, megfogalmazni is nehéz, miért borzasztja el ennyire.
Ám ahogy ez végigfut az agyán rájön, mennyire is kedveli ezt a kislányt, akinek életét születésétől fogva hébe-hóba szerencséje volt követni.
 - Különben, miért küldött édesapád?

Ophelia LaFonde

A pálca darabjait megszemléli a tenyerében, majd könnyedén leteszi az asztalra. Sok lehetősége nincs, esetleg még átszolgáltathatja a lányt az itteni hatóságoknak, de ahhoz már túlságosan benne van a dologban ő is. Állva az ujjaival lassan dobol az asztal felületén, türelmesen vár, a lány válaszaira csak bólint, nem felel rájuk.
 - Elmehetsz, ha akarsz.
Vontatottan beszél, végiggondolva a szavait. Egy tanárnak biztosan most győzködnie kellene, maradásra bírni, de tudjuk, hogy Dwayne egyszerre több és kevesebb is, mint egy átlagos tanerő.
Kihúzza a fiókot, a pálca darabjait belesöpri a többi szemét közé.
 - De akkor ugyanolyan kis terrorista leszel számomra, mint bárki más. Fiatal vagy még és annyira naiv. Nem szívesen terítenélek le.
Egy másik fiókot húz ki, keresgélni kezd benne, pontosan tudván, mit. Apró, pár centis fiola akad a kezébe, benne élénkvörös, érdekesen csillogó folyadékkal. Egyszerű mozdulatokkal pattintja le a kupakját, tartalmát egy üres pohárba önti, ami épp a közelében van. Hümmög néhányat az asztalra támaszkodva, saját pálcájával int egy aprót, a polcon magányosan álló, whiskey-vel töltött üveg lomhán lebeg hozzá.
Tartalma feltölti a poharat, elkeveredve a kétes eredetű nedűvel.
 - Teszek egy szívességet neked - felemeli az italt, a lány felé nyújtja - Fenékig.

Várnai Zsófia

Arrébb húzódik, hogy a lány odaférjen a szekrényhez, bár hamar kiderül, hogy ő okosabb annál, mint hogy a bútorok alatt mászkáljon.
Felelne, hogy már próbálta bagolycsemegével csalogatni az állatot, mégsem teszi, bíznia kell benne, hogy Zsófi jobban szót ért vele, mint ő maga. Bármekkora állatkedvelő lehet, az ilyen szőrgombócok egyáltalán nem férfi léleknek valók, akár azok a pöffeszkedő unikornisok. Az tehát még csak eszébe sem jutott, hogy a puffskeinek esetleg rovarokat esznek, de lám...
Ahogy a gombóc kisomfordál a rejtekéből még a levegővételt is berekeszti egy időre, nehogy véletlenül megriassza és újabb menekülésre késztesse. Pánikra azonban semmi ok, dúdoló szobafoglalója csapdába kerül a lányka kezében.
 - Nem t'om... neked nem kell egy ilyen?
Óvatosan kérdezi meg, hiszen neki fogalma sincs, egy ilyen lény egyáltalán elfogadható háziállat-e. Feléjük legfeljebb kártevőként tartják számon, egyetlen lánytestvére pedig sosem vágyott effélékre.
Felkel, ismét leporolja magát, bár ez most sem változtat sokat a kinézetén. Pedig ő annyira igyekszik.
 - Jahm... köszi, majd visszaviszem valamikor. Egyébként, jól vagytok?

Ophelia LaFonde

Lehajtja a fejét, nem felel a vádakra. Pedig mindegyik igaz, az utolsó szóig.
A kezeit figyeli, míg vár, hogy a lányka megigya a főzetet, amit az imént átnyújtott neki. Szerencsére nem hisztizik, nem ellenkezik, engedelmeskedik a szavaknak, amik tényleg jót akarnak neki.
 - Majd innentől máshogy lesz akkor.
A szer gyorsan hat. Ophelia pillanatokon belül érzi a hatását, ahogy először szédülni kezd, majd a pohár kihullik elgyengülő kezéből. Dwayne kifejezéstelen arccal lép közelebb hozzá. A lány tehetetlenül, álomba zuhanva csuklik össze, ő hitelen mozdulattal kapja el, mielőtt a padlóra zuhanna. Karban viszi el a kanapéig, óvatosan elfekteti rajta, tudván, itt biztonságban lesz.
Eltussolni egy bűntényt olyan tud igazán, aki maga nem egyet leplezett már le életében. ismeri az aurori észjárást, tudja, hogyan és milyen sebességgel dolgoznak, minek tulajdonítanak megfelelő hangsúlyt.
Dwayne, drága fiam, kellett neked ilyesmibe keveredni?
Hosszasan figyeli a lányt, magában összeszedve mindazt, amit tennie kell, mielőtt elhagyja a szobát. Hogy mit tesz eztán, fedje jótékony, balladai homály.

***

Bogolyfalva sápatag reggelre ébred, melyben semmi sem utalhat az előző napi eseményekre.
A lányt, kinek pálcája romjait korábban megtalálták a helyszíntől nem messze, egy padon lelték meg piszkosan, valamiféle átokkal vagy bájitallal elkábítva. Köze nem lehetett az eseményekhez, hiszen hogy lehetett volna, ellopták a pálcáját, tudták az aurorok, tudta mindenki, az ispotály gyógyítói is, ahol Ophelia némi kényelmetlen fejfájással, különben sértetlenül ébredt.
Remélhetőleg pedig tanult az eseményekből.

Almásy Léna

A fölösleges sztereotípiákkal ellentétben, Dwayne kifejezetten szereti a tavaszt.
A levegő felszabadul, megtelik élettel, egyszerre pedig az ő tagjaiba is visszatér a vér. Valószínűleg a Föld azon lakóit gyarapítja ő is, akik tavaszt érezve azonnal a szabadba sietnek, mintha soha nem lett volna eddig és többé nem is számíthatnának jó időre.
Ráérősen ballag, amerre a tavat sejti. Élvezi, hogy az arcát nap éri és végre nem mar bőrébe a hideg. Nem mintha tönkretenné az olyasmi, de mint bárki mást, őt is emberből faragták, jobban élvezi ezt, mint a csikorgó telet. A fű lassacskán erőre kap, és bár a talajt még nem járta át kellőképp a Nap fénye, már elég langyos a leüléshez.
Végre meglátja a tavat, mellette pedig nehéz lenne eltéveszteni a partján heverésző valakit. Láttán gyorsít kissé léptein, amíg odaér.
 - Na, ennyire nehéz volt a nap?
Alakja árnyékot vet a nő arcára, egészen addig, míg ő maga le nem telepszik valahová mellé. Neki semmi dolga nem volt mára, ettől függetlenül a nő fekvéséből ítélve lehet, hogy egyedül van ezzel.

Almásy Léna

A kezei végigfutnak a fűben, vesz egy mély levegőt, a kacsák felé pillant.
Majd vissza a nőre, nagyon óvatosan.
Majd ismét a kacsákra, tekintete meg is állapodik ott.
 - Kölyökkoromban volt egy olyan faházam, de felgyújtotta a bátyám, nem volt hosszú életű. Szóval nem, nincs sok tapasztalatom.
Kissé elmosolyodik, jobb kezével a füvet tépkedi, néha visszapillant Léna felé. Hirtelen ötlet volt, hogy felvesse ötletként, hogy ismét elmehetnének valahová, valójában nem is reménykedett benne, hogy az előző, földön alvós eset után a nő még belemehet. Most azonban, hogy mégis, egyszerre semmi értelmes mondanivaló nem jut az eszébe. Pedig annyi minden lenne, bizony ám! Hisz' évek óta alig alszik, a gondolatok cikáznak az agyában egymást kergetve, ám ha nővel kell beszélni, nem hall mást, csak mély, komoly csendet.
 - Jó. Rövid. Nem csináltam semmit - jobbra-balra tekintget maga körül - Jó újra látni. Nem nagyon járok a minisztériumba.
Ha teheti, kerüli, néha tétlenül kering az épület körül, azonban legtöbbször próbálja elkerülni a dolgot. Szeme követi a nő mozdulatait, azonban ahogy a doboz előkerül, egyszerre földerül.
Brownies, hát így kellett volna kezdeni!
 - Imádom. Komolyan. Váó. A legjobb.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Látja, hogy a nő arca a vörös különféle árnyalataiban kezd pompázni, nehéz lenne elrejtenie a napszemüveg ellenére is. Kissé megszeppen, a tó felé fordítja a tekintetét inkább egy időre, igyekszik úrrá lenni apró, de egyre feljebb kúszó zavarodottságán.
Ugyan, fiam, légy már férfi, az istenért!
A süteményből már jóval bizonytalanabbul vesz, bár még mindig ez az egyik kedvence. Lábait törökülésbe húzza, hogy kényelmesebb legyen, úgy kezd neki, javarészt szótlanul.
A második falat azonban kis híján a torkán akad.
Neki háttal érkezett a lányka, így egyáltalán nem láthatta őt. A hangja az első, amire hátrakapja a fejét, kis híján a nyakát törve vele. A sütemény a fűbe hullik.
 - Mina? Hát te? Hogy? Itt?
Riadalommal vegyes döbbenettel fordul felé, ülésből térdre helyezkedve. Nem, ő nem tudott erről, mármint persze, beszéltek róla, hogy találkoznak majd... de igyekezett a lehető legjobban kitolni az esetleges kínos beszélgetéseket. Most azonban itt áll előtte, azzal a fagyival a kezében, ő pedig a világon semmit sem ért. Végignéz rajta, mintha csak ellenőrizné, minden végtagja megvan még és teljesen egészséges.
Hónapok óta nem volt alkalma egyszülött lánya szemébe nézni.
 - Léna, képzeld, ő Mina. Mácsai Mina. A lányom.
Zavarodottan hadarja, hol a nőre, hol Minára nézve. Mihez kellene kezdeni? Maga sem tudja.

Almásy Léna & Mácsai Mina

Egyre látványosabb csodálkozással hallgatja végig a monológját. Ez... ez nem lehet komoly, hogy egy pöttöm kislány egyedül elutazhasson idáig és egyetlen felnőtt se kérdezze meg tőle, mi járatban van? Az agyában riasztóbbnál riasztóbb esetleges kimenetelek kergetik egymást, melynek vége minduntalan ugyanaz: ez mind a gyerek anyjának, Zójának a hibája. Lesz hozzá pár szava.
 - Nem a barátnőm, honnan veszel te ilyeneket?
Szórakozottan viszonozza a kislány ölelését, néhányszor megsimogatja a hátát, miközben kérdőn Léna felé néz. Szegény nő, látja rajta, mennyire kínosan érintette a kérdés, bár, hogy pontosan miért, azt fel nem foghatja. A gyerekek beszélnek mindent össze-vissza. Igaz, talán négyszemközt is feltehetné a lánya ezeket a kérdéseket.
A felvetésre, hogy csinos, bólint egyet és nem tehet róla, elneveti magát. Elengedi a kislányt, magával szembe állítja, nem semmi, honnan örökölhette az eszét ez a gyerek? Nem tőle, az biztos.
 - Nem, nem, Mina, megvárnál a kastélyban? Nem sokára megyek... jó?

Almásy Léna

A kislány mondandójára csak monoton bólogat, gondolatai azonban egészen másfelé kalandoznak. Szeme folyamatosan a kislány és Léna között jár, utóbbi zavarodottsága valahogy rá is kezd teljesen átülni. Ami egyáltalán nem kényelmes, főleg nem egy felnőtt férfitől.
Valószínűleg jobban fel kellene akadnia a tényen, hogy egy szem lánya egyedül átvonatozta az országot szülői felügyelet nélkül. Mégsem teszi. Részben, tudniillik saját gyermekkorában kevés dolog volt, amitől szülei kemény nevelése óvta volna. Barangolhatott a környéken egész nap, verekedhetett, akár ihatott is volna: mindez senkit sem érdekelt. Így érthető módon viszonylag kevés, egészségesnek nevezhető szülői gesztus fejlődött ki benne.
Másrészről pedig...
 - Na futás.
Megenged felé egy vérszegény mosolyt, hosszasan figyeli még, ahogy a kislány eltűnik szem elől. Ez a gesztus azonban lassan nyomtalanul eltűnik. Zavartan megdörzsöli a halántékát, magában mormol valamit, végül egy szusszanással ismét elterül a fűben.
 - Bocs... nem tudja, mit beszél - összeszorítja a szemét, hogy ne zavarja jobban a napfény - ha haza akarsz menni vagy valami... tökre megértem.