Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Igen, úgy értettem. Pedig nem ismeretlen az érzés, úgy értem, mikor legutóbb itt jártam, és az a kisebb csoport rám támadt, elég világossá tették, hogy meg fognak ölni. De valahogy nem fogtam fel igazán. Olyan álomszerű, és közben mégis annyira valóságos. Tényleg megtörténhetett velem mindez? És megismétlődhet?
Talán így nem, hogy Dwayne itt van, és vigyáz rám. De azért nagyon remélem, hogy a végén csak nevet rajtam egy jót, hogy ennél fölöslegesebb munkája még soha nem volt. Az lenne a legjobb. Nézzen inkább bolondnak.
- Értem. Ez igazán szép tőled.. mármint, szóval tényleg elkötelezett vagy a munkádnak - motyogom mosolyogva, és közben arra gondolok, hogy vajon ugyanígy megvédene-e engem is a Halálos Átoktól.
Elfog a bűntudat. Ha valami balul sül itt el, és miattam meghal.. nem, erre gondolni sem akarok. Nem lesz semmi baj, csak én reagálom túl a dolgokat. Az a szedett-vedett banda mostanra már biztosan börtönben van.
Ezt azonban igen erősen kell szugerálnom magamba, mert a teljesen üresnek tűnő bolt nagyon nem tetszik. Úgy érzem, mintha valaki riadót fújna a fejemben. Nyugi Tilda, csak a múltkori eset miatt van.. nem lesz semmi baj, biztos itt van a tulaj valahol.
Dwayne bezörget, válasz azonban nem érkezik. Nem mozdul odabent semmi. Ismét felpillantok a cégérre. Anguilla Antikvárium. Egész biztos, hogy innen kaptam a levelet.
- Menjünk be - indítványozom. Odabent legalább látni valamit, a sikátor viszont egyre inkább körülvesz minket a sötétségével.
Lenyomom a kilincset és belépek az üzletbe. Száraz dohszag, ismerős illat köszönt, olyan, ami a legtöbb könyvesboltot, könyvtárat jellemzi. A helyiséget körös-körül könyvek százai alatt roskodozó polcrendszerek, és egy kopott pult tölti ki, mely mögött ajtó simul a falba.
- Hahó! Van itt valaki?
Ekkor végre valami neszelésre leszek figyelmes, és egy pillanattal később magas, sötét hajú, keskeny arcú férfi lép ki a pult mögötti ajtón, és sietve be is csukja maga után. Kapkodva megigazítja magán kissé szűk ruháját, és üres mosollyal az arcán fordul felénk.
 - Szép jó estét, segíthetek?
- A tulajt keresem, bizonyos Merdhárt urat.
 - Ó, igen-igen, én volnék az. Hozott netán valami könyvet, Gryllus kisasszony?
- Ööö, nem, azt írta, ön adna nekem egyet. A nagyapámmal kapcsolatban. - Kicsit furcsálltam, hogy tudja a nevem, bárki más is bejöhetett volna a tulajt keresve. Felismerni meg honnét ismert volna?
 - Hát persze, igaz is.. a nagyapja.
A férfi szeme Dwayne-re siklott, majd vissza rám, és a hátam mögé az utcára, majd ismét az aurorra.
 - Egy pillanat, és hozom, ne menjenek sehova. - Azzal eltűnt az ajtó mögött.
Dwayne sandítottam.
- Mindjárt végzünk is.. bocsánat, hogy ilyen butasággal raboltam az idődet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valami egészen furcsa, szokatlan érzés kerít hatalmába.
Nem először voltam pedig régi, porlepte könyveket árusító boltban, sőt olyanhoz is volt szerencsém, ahol már némelyik könyv is konkrétan porból állt, érintésre szétmálló szemét volt csupán. De akkor is csak bánat fogott el, hogy egy újabb könyv lett az enyészeté, és még csak a címét sem fogom soha megtudni.
Most azonban nem érzek ilyesmit, a szürke szemcsés ruhába öltözött helyiség baljóslatú, rossz érzést kelt bennem, úgy érzem, mintha.. mintha valami lesne rám.
Megőrültél, Matilda! Csak a félelem, az üldözési mániád beszél belőled, bemeséled magadnak, hogy veszélyben vagy!
Amíg várakozunk, Dwayne felé fordulok; a könyveket lesi. Zsebredugott kézzel, látszólag nem túl nagy érdeklődéssel bogarássza a sorokat. Kérdésére egy pillanatra elgondolkodom, majd közelebb lépek hozzá, és én is - szokatlanul érdektelenül - nézegetni kezdem a kötetek gerincét.
- Konkrétan őróla nincs könyv, de megemlítik néhányban a mai kori elismert mágusok között. Nem kimondottan híres, csak a területén belül. - A csodálatos történetekre gondolok, amiket kiskoromban mesélt nekem. Akkor úgy hittem, és még nem sokkal ezelőttig is, hogy ő a legnagyszerűbb mágus a világon.
- Régész volt, olyan mágikus tárgyak után kutatott, és olyan mítoszokat és legendákat vizsgált, melyekben még a varázstársadalom sem nagyon hisz.
Azt nem teszem hozzá, hogy mennyire is volt sikeres, és hányan tartották eszelősnek. Már nem akarok nagyapámról beszélni.
Ez az egész is miatta van. Egy könyv.. persze, tudta jól, hogy erre úgysem mondok nemet, mintha jós lett volna, és látta volna, mi minden fog történni, ha már ő meghalt. Pedig nem bonyolult a képlet. Egyedül az volt furcsa, hogy ha arra ösztökélt, hogy ne akarjak utánajárni ennek az egésznek, miért hagy mégis nyomokat hátra?
Gondolataimból váratlanul valami mozgás szakít ki, amit a szemem sarkából pillantok meg először csupán. Az üzlet előtt egy árny suhan el, majd rögtön egy másik. Valakik vannak kint.
- Dwayne.. nem tetszik ez nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem félelmet érzek, legalábbis nem azt, amit a félelemként definiálnak a földbe gyökerező lábakkal és a görcsösen megdermedő tagokkal. Minden idegszálam reagál arra, amit látok, ösztöneim vadul életre kelnek, sebesen kapkodom a mozgó árnyak között tekintetem, ugrásra készen. Összerezzenek, ahogy a férfi megragadja a kezem, és maga mögé utasít. Hogy védjen, gondolom.
Előhúzom pálcámat, és felemelem Dwayne mellett. Talán így érti a célzást, kérdésére ugyanis nem tudom, mit felelhetnék. Megkértem, hogy kísérjen el. Mit gondolt, randira hívtam? A buta gondolat máskor pírt csalna az arcomra, most azonban feszülten meredek előre. Egyelőre semmi más mozgásra nem figyelek fel. Az odakint ólálkodó alakok vagy elmentek, vagy mozdulatlanul várnak.
- Ki kell jutnunk innen, és dehopponálni, amilyen gyorsan csak lehet - suttogom a férfi füléhez hajolva. - Sajnálom, nem lett volna szabad.. tudhattam volna, hogy csapda.
Hirtelen egy robbanással kivágódik mögöttünk a raktár ajtaja, melyet még két átok sugárzó fénye követ. Vadul ellököm magamtól a férfit, így mindketten egy-egy irányba tántorodunk, ahol pedig álltunk, lángok csapnak fel az porlepte könyvek között. Megrettenve bámulok rá a padlóról, és kis híján emelem a pálcám, hogy eloltsam a tüzet, de még időben észbe kapok. Most magunkat kell mentenünk.
Amilyen gyorsan csak tudok, a pultnak hátrálok-csúszok, túloldalán két belépő alakkal. Közben pedig a bejárati ajtó is nyílik, varázslatok reppennek be, és két másik alak ront be utánuk. Pálcámat az egyik könyvekkel teli szekrényre irányítom, és az útjukba rántom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ez most más volt, mint a korábbi eset. Nem fenyegetőztek, nem szóltak egy szót sem, egyszerűen csak felállították a csapdájukat, én pedig belesétáltam. Vajon valós volt egyáltalán a tulaj üzenete, tényleg létezett az a könyv, ami egy újabb nyom lett volna, amit nagyapám hátrahagyott nekem? Vagy kitalálták az egészet, hogy előcsaljanak? Lehet, hogy sosem tudom meg.
Ahogy a tűz kezdett körülöttünk elharapódzani, és a por- és füstfelhő egyre több teret nyert magának az üzletben, kezdtem pánikba esni. Ennél rettenetesebb véget elképzelni sem tudtam volna: égő könyvek közt halni meg.
 - Az Warren! Egy auror, ti szerencsétlenek! - hallottam meg valamelyik támadónk kiabálását átkok becsapódása közepette. De ekkor már Dwayne ott kuporgott előttem, és durván a földre lökött, hogy ne legyek könnyű célpont. Nem mintha amúgy nagyon ugráltam volna.
Bólintottam, megért egy próbát. Bár még sosem csináltam ilyesmit, és megvolt az esélye, hogy nem is fog működni, ugyanazon okból, amiért dehoppanálni sem tudtunk volna innen. Továbbra is biztos voltam benne, hogy ki kell jutnunk a boltból, különben nincs esélyünk.
Gyorsan ráböktem a mellettem fekvő könyvre, mely ironikus módon egy útikönyv volt, és elmormoltam a Portus varázsigét. A kötet kék fénnyel felizzott. Már csak meg kellett fognunk, és elvileg Bogolyfalva főterén kötünk ki.
Ekkor ütött szöget a fejemben, hogy miért érdekes az, hogy a támadóink észlelték, hogy egy aurorral van dolgok. A varázslatok megváltoztak. Több irányból is a kábító átokkal próbálták eltalálni Dwayne-t, valaki pedig felejtésátkokat lövöldözött az egyik sarokból. Látszólag mindegy volt nekik, melyik talál előbb, az eredmény ugyanaz. Nem akarták, hogy egy minisztériumi dolgozó eltűnése feltűnést keltsen. Ha pedig nem is emlékszik rá később, hogy itt volt, az én eltűnésem sem fog egy darabig gyanút kelteni.
Furcsa módon ez kissé megnyugtatott. Legalább bármi is lesz, Dwayne-nek nem lesz komoly baja a hibámból. Az más kérdés, hogy velem mit terveznek.
  - Kész! - kiabáltam Dwayne-nek, de ekkor az egyik könyvespolc nyöszörögve dőlni kezdett felém, miután egy eltérített varázslat szilánkokká zúzta az alsó sorát, és kénytelen voltam kúszva-mászva eliramodni az útjából. A fojtogató, szürke füstben botorkálva, pálcámat szorongatva néztem vissza. A zsupsz-kulcsra ráborult egy másik rakás könyv. Ha működött is, igencsak nem számított jelenleg.
Ellenben ott, ahol a könyvespolc állt az előbb, szabaddá vált a falfelület, és rajta egy ablak, mely mögött a sikátor sötétlett. Ennek a túloldalán senki nem volt. Kezem összeszorult pálcámon, tekintetemmel Dwayne-t kerestem. Reméltem, hogy ő is látja, amit én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A réges-régi, roskadásig rakott polcok úgy ropogtak és sisteregtek az őket nyaldosó lángok alatt, akár egy kínlódó szörnyeteg. Nem adta könnyen magát, ha már pusztulnia kellett, magával rántott, akit csak tudott.
Láttam, amint az egyik támadóra egy lángruhába öltözött polc borul, és fülsiketítő reccsenéssel bekebelezi, és nekünk sem sokon múlt, hogy nem tudtuk elkerülni egy másikat.
Kizárólag a menekülésre koncentráltam, de még így is hallottam, hogy az előbbi férfi hangja ismét eldörren, és figyelmezteti társait, hogy nehogy eltaláljanak engem. A füst és por olyan koncentrációban kavargott körülöttem, hogy a torkomban éreztem a halál ízét, és valahogy nem tudtam elhinni, hogy nem azért vannak itt, hogy megöljenek. Pedig valahol tudtam, hogy mit akarnak. Illetve kit. Ahhoz pedig élve kellettem.
Aztán Dwayne is észrevette az ablakot.
Én vártam, megdermedtem, és nem mertem mozdulni addig, amíg ő nem látja, amit én, pedig rohannom kellett volna és kivágódni rajta. De én megvártam a férfit. Persze így se tartott néhány másodpercnél tovább, hogy ott teremjen, és a ruhámat megragadva rángasson oda.
A könyökével verte ki az üveget, fülsértő csilingelése beleveszett a fellobbanó lángok morajába. Valaki odabent felordított.
Én pedig jóformán repültem, ahogy Dwayne kipenderített. A földre zuhantam, majd gyorsan a hátamra fordultam, és felkászálódtam. Dwayne ott volt, tisztán látott engem. Nem vesztegethettem több időt, mert azzal az életét kockáztatom.
Dehopponáltam. A világ elmosódott, kavargó színtengerré vált körülöttem, benne Dwayne arcával, amely mellett egy zöld fénycsóva villant és süvített el, egyenesen felém.
A színek kivesztek a világból, és helyükbe sötétség költözött. És fájdalom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egyelőre fogalmam se volt, mit kéne gondoljak vagy érezzek. Csak meredtem a párosra, próbáltam értelmes, odaillő kérdéseket feltenni, és persze mindenekelőtt becsukni a számat, mielőtt berepül egy légy.
A srác körbeforgott, mint valami bemutatón, mintha Annabell megszemlélésre hozta volna ide, hogy az áldásomat kérje.
Az a furcsa gondolat kúszott a fejembe, hogy nem is teljesen abszurd az elképzelés, lehet, hogy nem is ez a fiú, hanem Annabell kérte meg az ő kezét?! Ha a húgom valaha megházasodik, valóban ez tűnt valamiért egy logikus forgatókönyvnek, de hogy máris? Ez nem lehet, biztos megint elaludtam olvasás közben, és most álmodom.
De aztán a becsapódó Annabell magamhoz térített. Ha álmodtam is, elég élénk álom volt, mert éreztem, ahogy megszorongat kicsit. Pedig már ez is önmagában álomszerű volt: Annabell megölel? Engem?
- Té-tényleg? - néztem rá húgomra bizonytalanul. Nem láttam ilyennek évek óta. Hát tényleg boldoggá teszi őt ez a fiúcska? Nincsenek előítéleteim, tényleg, de akkor is. Megint őt figyeltem, miközben elregélte, hogy milyen megjegyezhetetlen a nevünk, és hogy fel kéne már vegye a nevét, a gyereket majd úgyis...
- A gyereket..? - nyöszörögtem hirtelen, és Annabellre kaptam a tekintetem, mintha máris azt nézném, kerekedik-e a hasa. Egy sokkoló információ bőven elég volt mára. Az én kicsi húgocskámról van szó, mégis mikor nőtt fel ennyire??
Észre sem vettem a finom jelzést, amit Ann Alexisnek küldött, mert úgy csüngtem szavain, mintha az életem függne tőle. A vállára hajtotta a fejét, és tovább rebegtette pilláit felé, én meg csak néztem, mint az a bizonyos erupment az újkapura.
- Én.. hát persze, hogy..! - mondtam kissé bizonytalanul. Nem azért, mert nem akartam a tanúja lenni - dehogynem. Más nem is tenne boldogabbá. De rendkívül féltettem, és nem akartam, hogy rossz döntést hozzon ilyen fiatalon.
- De.. ugye még vártok vele? Néhány hónap.. év, tudjátok, nem sok az. - Hozzám jöttek, nem akartam durva lenni és kioktató. Abból szegény Ann már eleget kapott tőlem, el is űztem kissé magamtól. De most úgy tűnt, ismét szeret, vagy legalábbis elég fontos vagyok számára. Megjegyzéséből persze kihallottam, hogy Dorián az, akit a legjobban hiányol most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Egyszerre kissé kellemetlenül kezdett érinteni, hogy szem- és fültanúi lett a folyosó szinte valamennyi festménye, hogy mennyire a béka segge alatt vergődik a tekintélyem.
Nem mondhatnám, hogy érzékeny volnék erre, hiszen csak most, nemrég kezdtem el egyáltalán növeszteni, azelőtt soha nem voltam olyan pozícióban, mely ilyesmivel járt volna. Könyvtárosként is inkább csak egy voltam a többi könyvmoly között, mintsem olyasvalaki, aki szigorú tekintettel járja a sorokat, és azt nézi, ki nem bánik megfelelő módon a könyvekkel.
De most házvezető helyettes voltam, és ez több mindennel járt, többek között azzal is, hogy nem hagyhattam szó nélkül, ha valaki.. nos, helytelenül viselkedik. És Noel nem volt épp minta példával elöljáró a helyes viselkedésben, azt gondoltam, hogy keménynek kell lennem vele. Tévedtem.
És ahogy igyekeztem változtatni a módszeremen, valószínűleg elég nevetséges benyomást kelthettem. Mint, aki nem tudja, mit csinál. Nem is igazán voltam biztos benne, hogy tudom.
Úgy tűnt, ha kedvesebb vagyok vele, azzal több sikerem lesz, így végül dobtam a szigorú néni szerepet. Már csak azért is, mert egyáltalán nem én voltam, nem ment ez a szerepjátszás. Nem tudtam úgy tenni, mintha más lennék, mint aki.
Hosszú percek teltek el néma munkával, és egyre csak gyűltek a fal mellett a megtisztított képek. A magasabb helyre valókat pálcám intéseivel küldtem vissza helyükre, ahogy haladtunk a folyosó mentén. Némelyik visszaesett, és egyik-másik festett lakó ezt egy halálsikollyal jutalmazta, de mivel nyomban újra elkaptam őket a levegőben a lebegtető bűbájjal, hamar abbahagyták, és sűrű bocsánatkéréseim közepette végül csak visszakerültek a helyükre ők is.
Szépen haladt Noel, és végül megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, mert nem szerettem volna, ha haragban válunk el, ha végez a büntetésével.
Karácsonyi bál, piros ruha. Emlékeztem, úgy néztem ki aznap, mint egy mikulás virág. Nagyon szép kis ruha az. De ami fura, hogy a rellonos srác is pontosan emlékszik rá, noha szavaiból ítélve alig pár másodpercig láthatott. Megrántja a vállát, mintha nem is számítana, csak úgy mellesleg megemlítette.
- Ó. Sajnálom, nem akartam. Ugye nem volt nálad ital? - Nem ritka történeti elem, hogy ilyen esetekben úgy lököm meg az embereket, hogy azok leöntik magukat valamivel. Utálatos egy dolog, mert nem mindenki öltözik úgy, mint én, hogy a ruhára ömlő puncs ne hagyjon nyomot, hisz ugyanolyan színű az ital, mint a ruha.
- Igen.. elég sokan néznek még most is diáknak. Bár mióta házvezető helyettes vagyok, valamivel ritkábban - mondom kicsit kuncogva. Noelre függesztem tekintetem, újabb képpel készült el közben. - Te viszont sokkal idősebbnek tűnsz a korodnál.
Egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy ez vajon most sértő lehetett-e, de nem tudom megállapítani. Sok nőnek viharfelhő költözne a feje fölé, ha ilyet hallana valakitől, de egy fiatal srác talán máshogy éli meg a kérdést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A világ egy szüntelen zakatoló, sikoltva, rázkódva kanyarodó, fékeveszett vonat volt, egy végtelen, teljes sötétségbe boruló fordulóban, és minden pillanatban azt éreztem, hogy kisiklik alólam a mindenség. Mégsem történt meg, monoton életveszély volt, minden pillanat ugyanolyan rémisztő volt, mint az előző.
Hogy kerültem ide? Egyáltalán hol van az itt? Mi történik, miért nem ér véget? Legyen vége, jöjjön a fény az alagút végén, vagy a néma sötétség, bármi, csak ne ez. Fájt a fejem, épp úgy zúgott, mint a vonat alattam, sőt, úgy tűnt, nincs is vonat többé. Csak a zúgás, a sötétség, és az érzés, hogy mindjárt kisiklok, a falnak csapódom, vagy lezuhanok valahová, hiszen talán nincs is alattam semmi, csak az a mohó feketeség, ami minden irányból körülvesz, és csak a zúgás, ami a pályán tart, ami tart valahol.
Kinyújtottam a kezem, hátha valamibe beleakadok, hátha meg tudok valamit fogni, de olyan volt, mintha egy fekete felhőt markolásztam volna. Puha volt, és érdes, és telis-tele apró, szórós valamikkel. Megmarkoltam, erősen, és a hegyes kis valamik a tenyerembe vájtak, és akkor hirtelen egész testemben érezni kezdtem a súlyt. A saját súlyomat, ami belepréselődött a sötét felhőbe. Nem csupán a fejem, de fájt minden porcikám, minden végtagom, és az egész oldalam, amin feküdtem. Feküdtem.
Belémhasított a felismerés, hogy a szemem csukva van, a fájdalomtól szorítom össze. De mi lenne, ha kinyitnám? Hirtelen vége szakadna a sötétségnek? Vagy akkor jönne a világosság, az örök világosság, ami után már nincs fájdalom, se semmi más érzés? Ha kinyitom a szemem, véget ér ez a borzalom?
Összezavarodtam. Valaki köhögött. Csoszogó lépteket hallottam. Valaki pedig valamit fojtott hangon mormogott maga elé. Kinyitottam a szemem, de először csak foltokat láttam. De egyik sem volt túl fényes. Se túl sötét. Szürke volt, és sárga, és undok barna szín kísérte őket itt-ott. Fertőtlenítő szaga csapta meg az orrom, és mikor odanyúltam, hogy megtapintsam, érezzem, hogy tényleg van orrom, tehát én is létezem, a mozdulattól belémhasított a fájdalom, erősebben, mint korábban.
Felszisszentem, és átfordultam a hátamra. Arcomat sem szúrta tovább a tollpárna. Hol vagyok? És mi történt?
- Valaki.. hahó.. - hangom rekedt volt. Nem használhattam egy ideje.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudtam, hol vagyok, sem azt, hogy miként kerültem ide. Mindenütt ágyak vettek körül, szigorú sorokba rendezve, úgy tűnt, egyik végeláthatatlan ponttól a másikig. Az ágyakon pedig emberek feküdtek. Némelyiken mozdulatlanul, másokon pedig furcsa pózokba merevedve, vagy épp rángatózva, de közvetlenül mellettem például egy férfi néhány centivel az ágya felett lebegett, de ez csak néhány másodperc elteltével jutott el a tudatomig.
Homályosan láttam, de tompán érzékeltem minden mást is. Valaminek a hatása alatt lehettem. Talán fájdalomcsillapító. Nem sokat használt.
Mennyi ideje lehettem itt? És.. hol voltam előtte? Mielőtt azonban komolyabban elgondolkodhattam volna, reszketeg szavaimra felbukkant mellettem valaki. Nem láttam jól az arcát, mert pont úgy áll meg, hogy az egyik felettünk fényló lámpa glóriát vont feje köré. Akár egy angyal.
- Kórházban? - Teljesen logikus volt, ha kicsit is belegondoltam volna, ám nem volt erőm belegondolni. Még túl élénken élt bennem, hogy egy pillanattal ezelőtt végtelen sötétségben zuhantam. - Nem emlékszem..
Egyszerre nem bántam a fájdalmat. Éreztem, lüktetett, de legalább jelezte, hogy élek, nem álmodom, és amíg fáj, addig észnél is tart legalább. Emlékezni akarok, emlékeznem kell! Ha most bead valamit, ami eltompít, nem jövök rá, mi történt.
Megpróbáltam felülni, ám azonnal éreztem, hogy nem megy. Karjaim görcsösen megremegtek az erőfeszítéstől. Nem, ez teljesen hasztalan, most legfeljebb a fejemet használhatom.
- Miért nem emlékszem, hogy kerültem ide? - kérdeztem, és próbáltam felidézni az utolsó emlékképeim, de hiába. Ugye nem valami balesetet szenvedtem? Más is megsérülhetett? Annabellel minden rendben?
- Itt van a húgom? - más már eszembe sem jutott. Azonnal ő, és csak ő. És ahogy rágondoltam, fájdalom nyilallt a halántékomba, és furcsa, fehér foltok jelentek meg lelki szemem előtt. Mintha az emlékeimet feldolgozó filmszalagot több helyen kiégették volna. Valami volt Annabellel. Ez biztos.. valami..
Pánikba estem, és az előbbi sikertelen megmozdulást figyelmen kívül hagyva ismét megpróbáltam felkelni az ágyból, ezúttal a széle felé hemperegve. Így persze ismét feljajdultam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A fájdalomtól és belém adagolt bájitaloktól kábán, összeszorított szemekkel, nagyokat sóhajtva, magamat nyugtatva próbáltam emlékezni. Erőlködnöm kellett, nem számított más, csak az, hogy rájöjjek, mi történt. Mert fontos volt, tudtam. Éreztem.
  - Egy átok? - nyitottam ki a szememet riadtan, amikor valahol mélyen mintha felbukkant volna bennem az emléke, ahogy a nő megemlítette a dolgot. Azonnal tudtam, hogy igaza van. Szinte láttam is a felém száguldó zöld fénysugárt. És akkor mintha a fájdalom is felerősödött volna. De nem, csak az emléke. Emlékeztem a fájdalomra, amit akkor tapasztaltam. Mintha darabokra téptek volna.
Erőlködve a karomra pillantottam, melyet kötés fedett. Ráébredtem, hogy szinte az egész testem be van pólyálva. Valami kenőcs bizsergető hatását éreztem alatta.
  - Nem csak a fejem sérült meg, igaz? - kérdeztem kínlódva, miután hiába próbáltam kipattanni az ágyból Annabellt keresve. Nem volt itt, de ez önmagában még nem nyugtatott meg. Az, hogy nem szorul kórházi ápolásra, mást is jelenthet azon felül, hogy nincs semmi baja.
Az angyal visszanyomott az ágyra, és a lekötözésemmel fenyegetett. Zilálva bólintottam, majd ráztam meg a fejem, mikor ráébredtem, hogy nem megfelelően jelzem számára a mondandómat.
  - Ne, nem megyek sehova.. ígérem - nyögtem erőlködve. Meg akartam keresni a húgomat, méghozzá azonnal, de reálisnak kellett lennem. Nem voltam képes rá. Még nem.
Ismét a nőre fordítottam ködös tekintetem, és most először láttam meg a vonásait. Nem tisztán, de láttam őt. És tudtam, hogy ismerem. Merlinre..!
  - Lorelai..! - Hirtelen semmi mást nem tudtam mondani. Ő volt az.. eltűnt már.. nem is tudom, mióta, és most.. rémisztő gondolat hasított a tudatomba. Talán annyira súlyos a sérülésem, hogy felismerhetetlen lettem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

"Nem teljesen biztos". Pedig az volt.
Próbált megnyugtatni, elvégre ez volt a dolga, de hiába, mert tudtam, hogy nincs mit bizonygatni, pontosan az történt velem, amitől ő is tartott. Fehér foltok ültek az elmémen, következetlenek, álomszerűek voltak az emlékeim. Ott volt minden, de nem egészen. Mintha emlékeim szövetét molyok rágták volna meg, némelyiknek nem volt értelme, és láttam arcokat, akiket tudtam, hogy ismernem kéne, de mégsem tudtam hova tenni őket.
Könnyek szöktek a szemembe. Végigcsorgott arcomon, és éreztem, hogy égeti, csípi. Érzékeny volt a bőröm. Kezem felemeltem, de végül nem mertem megérinteni. Hallottam a nő hangján, hogy másként cseng, mint eddig. Halkabb, gyöngédebb volt. Rettenetesen nézhettem ki.
  - Értem - feleltem erőtlenül, nagy nehezen visszanyelve további könnyeim. Nem érdekelt soha igazán a külsőm, én úgysem látom magam többnyire, de másokat féltettem tőle. Ki akar majd könyvtárba járni, ha rám sem bír nézni a könyvtárosra? Buta kis gondolat volt, ha nem fájt volna, még nevetek is rajta.
De fájt, ahogy minden más mozdulat is, ezért aztán a lekötözést is megúsztam. Nem is jutottam volna messzire, és a hiábavaló mocorgással végképp nem mentem volna semmire. Tartottam tőle, hogy tényleg megtenné, az ágyhoz kötne; elég eltökéltnek tűnt, valószínűleg nem is én voltam az egyetlen beteg itt, aki saját gyógyulását fenyegetve, azzal mit sem törődve inkább elment volna, minthogy ezen a szörnyű helyen legyen.
Aztán a nevemet kérdezte, de én az övével feleltem. Észre sem vettem, milyen furcsán hangzik ez, mintha csak engem is úgy hívnának, mint őt. De érezte, hogy őt szólítottam, láttam rajta. De a felismerést irányomban nem. Nem értettem semmit.
  - Nem.. nem ismersz meg engem? - Rettentően féltem, tényleg szörnyen elváltozhatott az arcom. De nem szabadott erre koncentrálnom, nem eshettem kétségbe.
  - Bogolyfalván találkoztunk.. barátok.. barátok vagyunk. - Kissé elbizonytalanodtam, mert az őróla szóló emlékeim is néhol hiányosak voltak. De nem álmodhattam! Ő valóság.. érzem, tudom, hogy közel áll hozzám. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, gyakran találkoztunk a faluban. - Az utóbbi néhány hónapban leveleztünk is. Elmentél valahova keletre, és aztán eltűntél.. nem hallottam felőled.. Lori, Tilda vagyok. Gryllus Matilda. - Ahogy kiejtettem a nevem, megrohant pár ködös emlékkép is. Egy őszhajú férfi arcát láttam. Egy számomra nagyon kedves ember volt, és mégsem tudtam, kicsoda. Összezavarodtam, és ismét könnybe lábadt a szemem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A tegnapi nap csigalassúsággal telt, pedig szinte átaludtam az egészet, és a mai is hasonlóan alakult egyelőre. Úgy tűnt, mintha az idő maga többé nem létezne, csak feküdnék itt a semmiben tehetetlenül.
Lori ahányszor csak ideje engedte, felkeresett, de rendkívül sok dolga volt, így ez elég ritkán történt meg. De szólt, hogy már értesítették a megfelelő hatóságokat, akik felkeresik a rokonaimat. Bólintottam csak, pedig legszívesebben Annabell nevét ordítottam volna, hogy őt, őt keressék meg, méghozzá azonnal. De semmi haszna nem lett volna, ráadásul az erőt sem éreztem magamban hozzá.
Csak feküdtem, a feszülő bőrömön száradó kenőcs, borogatások és kötések alatt, és próbáltam aludni. Egyszerűen nem volt más, amit tehettem volna, és ezzel tudtam a lehető legtöbb tétlenségben fuldokló időt eltölteni.
Szerettem volna olvasni, elterelni a figyelmem a tompa fájdalomról, és a szörnyű gondolataimtól, melyek álmomban is kínoztak, és melyeknek hála nem bírtam elaludni sem mindig. Verejtékezve felriadtam, arcok villództak szemem előtt, de nem ismertem fel őket. Azt sem, hogy mit tettek.. csak azt tudtam, hogy rettegés hasít a csontjaimba tőlük, és hogy Annabell.. valami köze van mindehhez a húgomnak.
A mellettem lévő ágy felett lebegő férfi mozgására figyeltem fel. Enyhén oldalra fordítottam a fejem, és rámosolyogtam. Ő volt még egy másik ideiglenes kiút ebből a tétlen pokolból. Néha, mikor felébredt, leereszkedett az ágyára, és mintha fogalma sem lett volna, hol van, kedélyesen elbeszélgetett velem, mígnem váratlanul ismét befordult volna a szeme, és levitálni nem kezdett. Valami különös álomkór átok sújtotta, és mivel minden álomba zuhanása elfeledtette vele, amit ébren tett, nem volt könnyű kibogozni, mi történhetett vele.
Néhány perces csevegés után, mely alatt hiába próbáltam integetve jelezni a gyógyítóknak, hogy ismét felébredt a Lebegő Gergő névre keresztelt fiatalember, ő ismét álomba zuhant, és elemelkedett ágyától, én pedig visszazuhantam tétlan magányomba.
Az egyik idősebb gyógyító lépett oda mellém érdeklődő tekintettel, mire megráztam a fejem.
- Már mindegy - mondtam neki.
Ha már itt volt, ellenőrizte a kötéseim, és bekente az arcomat ott, ahol a párna letörölte a kenőcsöt. Kértem tőle egy tükröt, és kissé vonakodva, de hozott egyet. Ez meglepett, eddig hiába kértem a többieket. Talán ez az idősebb nő már látott rosszabbat is.
Nem volt olyan vészes. A bőr nyakamon egy jó részen, és bal oldalt az államom egész a fülemig fényes, és vörös volt, és feszült. De ennyi, nem vesztettem el a füleim vagy az orrom, egyben voltam. Valószínűleg a testem többi részén, a kötések alatt is hasonló sérülések lehettek, de azokat érthető módon nem láttam. Járhattam volna rosszabbul is, sokkal.
Egy mosollyal megköszöntem a tükröt, és visszaadtam. A gyógyító pedig még szólt, hogy látogatóm érkezett, majd ott hagyott. Merlinre, talán Annabell? Ugye ő?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Még néhány pillanatig tartott az elképedésem amiatt, hogy csak így, dolga végeztével közölte velem a gyógyító, hogy látogatóm érkezett. Látszott rajta, hogy nincs elragadtatva, hogy máris zavarják pihenésemet.
De nem is számított, amint megpillantottam a belépő Annabellt, minden egyéb gondolat kiszaladt sebzett tudatomból, és könnyek gyűltek szemembe.
- Annabell! - mondtam; hangom elcsuklott.
Egy pillanat alatt ott termett az ágyam mellett, arcán pedig hasonló sebességgel suhantak át az érzelmek. Először düh, aztán döbbenet, végül az ijedség. Számára sokkal riasztóbb lehetett a külsőm, mint önmagamnak. Hangja, és a szemében megcsillanó könnyek is türközték ezt, de utóbbit természetesen azonnal kitörölte keze gyors mozdulatával. Az enyémek megállíthatatlanul folytak végig arcomon, de aztán mosolyomban akadtak el. Boldog voltam, hogy láthatom őt.
Fájt ugyan, de ezzel mit sem törődve felemeltem a kezem, és megsimogattam az arcát. Valóságos volt, nem álmodtam, bár ha csak az lett volna, legalább kivételesen szépet álmodok.
Bűnbánó vallomását hallva aprót nevettem. Mintha réges-régen történt volna, de emlékeztem a színjátékukra. Most, hogy így felhozta, úgy tűnt, mintha mindig is tudtam volna, hogy csak a bolondját járatják velem, épp csak akkor nem értettem meg. Különös.
Annabell maga mögé pillantott, és én követtem tekintetét. Ott állt Dwayne, körülbelül úgy, mintha a szoba berendezési tárgyai közé igyekezett volna beolvadni. De aztán neve említésére felkapta fejét.
- Egyben.. mondhatni - válaszoltam neki, de aztán nyomban Annabellre pillantottam.
Nem akartam még jobban megrémíteni azzal, hogy elmondom, hogy annyira nem is vagyok egyben, de a nyilvánvalót nehéz lett volna tagadni.
- Amputoportáltam - feleltem meg a "mi történt"-re vonatkozó kérdést. Ennyit tudtam biztosan ugyanis.
- Lefogytam kissé - tettem hozzá, Annabellnek címezve egy újabb mosolyt. Próbáltam viccesre venni a dolgot, de elég bénán ment. - De itt rendszeresen megtömnek, szóval most többet eszem, mint valaha.
Dwayne. Hirtelen a férfire kaptam a tekintetem, ahogy beugrott valami.
- Veled voltam - mondtam neki, és hirtelen nem is értettem, az előbb miért nem tűnt különösnek, hogy ő is itt van. Mintha valami régi barát volna, pedig csak a nevére emlékeztem.. Dwayne.. ki az ördög ez az ember!? - Mi.. mi.. mi történt..?
Rémület ült ki az arcomra, és görcsösen belekapaszkodtam Annabellbe. Próbáltam felkúszni az ágyon, ülőhelyzetbe tornászni magam, de gyenge voltam, és a mozgásra csak belém nyilallt a fájdalom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Annyira boldog voltam, hogy Annabell itt van, és semmi baja, hogy néhány percre tökéletesen el tudtam róla feledkezni, hogy hol is van az itt.
Nevetgéltem, viccelődtem, de persze hiába, húgom arcán mit sem változott az ijedség. Láttam rajta, és éreztem hangján is a sírni akarást, de persze ellenállt neki. Hogyne tette volna, hiszen ő Annabell. Nagy lány már, és sosem mulasztaná el, hogy a tudtomra adja, nem kell abajgatnom már. Ám ezúttal nem dacos volt, hanem talán.. dühös? Elkeseredett? Nem tetszett neki, hogy így lát, amit meg tudok érteni, de neki másként nem tetszett, mint mondjuk a férfinek, aki alig akart rám nézni.
Biztos voltam benne, hogy tudok hoppanálni. Tudtam, hogy a körülmények miatt sikerült félre. De a körülményekre nem emlékeztem, nem tudtam, mit felelhetnék. És aztán már nem is számított, mert ahogy ráébredtem Dwayne jelenlétére a szobában, akár az állóvíz, melybe követ hajítanak, úgy kavarodott fel a világ körülöttem.
A fájdalom ismét életre kelt, és Annabell utánam kapott, hogy megnyugtasson, hogy ne ficánkoljak, de én csak rászegeztem tekintetem a férfira, úgy, mintha csak mumust látnék.
- Te.. voltál..! Láttalak, mielőtt..
A homályból elém úszott egy jelenet. Megpördülök. Lángok. Kiáltások. Aztán a tűzből előugrik Dwayne. És akkor menekülnék, de későn. Egy átok reppen felém a férfi felől és aztán sötétségbe borul minden.
- Miért tetted..? Ki vagy te? - szegeztem neki remegő ajkakkal a kérdést, és rögtön eszembe ötlött. Annabell. Őt akarták. De miért? Nem emlékeztem.
És mi ez az egész a nagyapámról? Miféle nagyapám?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A boldogság, és megnyugvás hamuként oszlott semmivé, ismét tudatomba költözött a fájdalom, és a rettegés.
Annyira küzdöttem a tehetetlenségem ellen, hogy szemem előtt fehér foltok ugráltak a megerőltetéstől, és éreztem, hogy ájulás kerülget. Annabell visszanyomott az ágyra, és miközben folyamatos küzdelmet folytatott könnyeivel, felváltva nézett rám és a férfire, akit ismertem, és mégsem.
Ha képes lettem volna megérteni, amiről húgom beszél, akkor sem tudtam volna mit mondani vádló szavaira. Különös módon, valóban emlékeztem rá, hogy megígértem neki, hogy elfelejtjük ezt az egészet. És ennek így volt is értelme gondolataim örvényében. De mikor arra próbáltam emlékezni, hogy mi is az, amit megígértem, hogy többé nem kerül elő közöttünk, akkor már csak sötét, megfoghatatlan falakba ütköztem. Nem egyszerűen kiesett egy-két "cucc", ahogy Dwayne mondta. Mintha valaki kiszurkálta volna az emlékeimet, lyukakat hagyva maga után.
- Auror..? - Tekintetem egy pillanatig időzött Annabellen, mielőtt visszafordult a férfira, akin látszott, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát.
Amit mondott, nem tűnt hazugságnak, nem tűnt átverésnek. De mindössze csak még jobban megrémültem, és összezavarodtam. Emlékeztem rá, és emlékeztem az érzésre is.
- Nem tudom megmondani nekik - mondtam halkan. - Nem emlékszem, hogy megkértelek volna, vagy arra, hogy megvédtél volna.
Nem volt vádló a hangom, sem támadó. Meg-megremegett és attól a bizonytalanságtól volt terhes, melyet az elkövetkezendő pillanatok miatt éreztem. Ha valóban ő az, aki rám támadt, akkor mi tartja vissza most? És a legborzalmasabb, hogy ezúttal Annabell is itt van. És ő tudja, hogy Annabell itt van.
- Arra emlékszem, hogy téged látlak, mielőtt.. mielőtt egy átok, ami felőled érkezett, eltalál... És aztán semmi.
Kezem közben rátalált Annabellére. Görcsösen szorongattam, és fogalmam sem volt, mit tegyek. Valamiért viszont nem állt össze ez az egész. Ha tényleg Dwayne tette, és azért, amiért.. amire nem emlékszem, miért, akkor nem láthatná Annabellt..
Nem tudtam, honnét tudtam ezt, de tudtam. Semmi értelme, egyértelműen megőrültem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Sírni akartam. Csak befordulni a fal felé, és sírni, nem törődve semmivel. De nem volt egyik oldalt sem fal, közvetlen közel legalábbis nem, és nem tehettem meg, hogy nem törődöm semmivel. Nem eshettem szét teljesen. Nem tehettem meg, nem szabadott. Annabell miatt.
Az emlékek olyan ködösek és kuszák voltak, hogy semmire se voltak jók, csak, hogy méginkább összezavarjanak. Nem tudtam, ki lehet az az öregember, nem ismertem fel őt, de sok más, a zavaros emlékködből kitekintő arcot sem.
De Lorit felismertem. Hevesen vert a szívem, és a keserű könnyeket boldog könnyek édesítették meg arcomon. Keserédesek, mert ő nem ismert fel engem.
- Ne - nyöszörögtem halkan a magyarázatát hallva. Elfelejtettek engem ővele. Velem meg szintén ezt tették. Miért? Miért így, hogy én emlékszem őrá, de ő rám nem?
Behunytam a szemem, újabb könnypatakoknak szabva gátat. Rettenetesen sajgott mindenem. Kimerült voltam már ettől a pár szótól is. Talán álmomban több választ találok. Talán.. de talán csak rémálmok várnak ott, arctalan férfiak és nők, akik bámulnak rám.
- Győrött születtem, ezerkilencszáz.. öhm.. nem tudom.. azt hiszem, huszonhat éve. Vagy nem.. huszonhét. - Reméltem, hogy csak a kimerültség okozta, de egyszerűen képtelen voltam felidézni azt is, hogy jelenleg melyik évben járunk. Összetörtem.. nem, nem gondolhatok erre. Annabell!
- Gryllus Annabell. Ő a húgom. A Bagolykő Mágustanodában tanul. És.. a szüleim. Gryllus Medárd. Az apám neve. Azt hiszem, a fővárosban lehet. A minisztériumban dolgozik, de sokat van terepen.
Kinyitottam a szemem, és a sok könnytől alig láttam a nőt, aki az adataimat írta. Nem számít, ezeket talán amúgy sem meséltem neki. Megismer majd. Meg kell ismerjen, mert ő.. Lori. Nem veszíthetem el őt is, nem állhat az arctalanok közé.
De mit tegyek, ha ő elvesztett engem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Kimerültem, rettentően elfáradtam. Megerőltettem magam, de nem csupán fizikailag, szellemileg is, és minél erősebben küzdöttem a gyengeségem ellen, annál jobban emésztettem fel maradék erőmet. Annabellnek igaza volt, pihennem kellett.
De hogy? Hogy pihenhetnék, miközben itt áll előttem a férfi, aki talán ide juttatott? Próbáltam értelmet nyerni mindannak, aki történik, de nem találtam. Egyszerűen nem volt értelme, hogy ő legyen az. De ilyen emlékezettel, amim volt, igazándiból nem volt értelme semminek.
Kezemben Annabellével meredtem Dwayne-re, vártam, hogy magyarázatot adjon, de ő várta tőlem ugyanezt. Én pedig csak a rettegő tekintetemmel tudtam szolgálni neki.
- Igen.. igazad van, persze - bólintottam húgom szavaira. Habár tudtam, hogy a priori incantatem csupán azt bizonyítaná be, hogy nem a férfi pálcájával átkoztak meg. Azt nem bizonyítaná, hogy nem tehette meg egy másikkal.
Az ágyam korlátjának támaszkodva nézett rám, és várt. Kezdett fogyni a türelme, bosszantotta láthatóan a helyzet, ugyanakkor sem a mostani, sem a nem sokkal ezelőtti viselkedése, mikor bejött a kórterembe, nem fért össze egy engem üldöző valaki képével. Talán az a kevés emlékem is, ami megmaradt, félrevezet. Talán tényleg nem az ellenséggel nézek farkasszemet.
- Rendben van - nyaltam meg kissé kiszáradt ajkaimat. és immár valamivel nyugodtabban folytattam: - El tudom mondani, hogy mire nem emlékszem. Nem emlékszem arra, hogy hol voltunk, és miért mentünk oda, vagy kikkel találkoztunk esetleg. Nem emlékszem arra sem, ami azután történt, hogy eltalált az átok. És amit nem értek, hogy kapcsolódik ehhez.. nem emlékszem a nagyapámra. Egyáltalán.
Éreztem, hogy ismét könnyek szöknek a szemembe. Éreztem az űrt, amit az eltűnt emlékek hátrahagytak.
Annabellre néztem. Ez volt az a pillanat, amikor azt kellett volna mondanom, hogy valamire viszont határozottan emlékszem: Annabellről szól az egész. Valami vele kapcsolatos dologról.
- Sajnálom, tényleg csak ennyit tudok mondani.
Erre a végszóra belépett az idős gyógyító, és jelentőségteljesen vendégeimre pillantott. Pihennem kell, mondta, és nem tudtam vitába szállni vele ezügyben. De azért megkértem, hogy Annabell még maradhasson kicsit. Csak amíg el nem alszom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Vajon meddig csinálhatom még ezt? Meddig nézik el, hogy nem végzem a munkámat, ritkábban dugom be az orrom a könyvtárba, mint egy-egy könyveket csak muszájból olvasó diák, és rendszerint a Levita mélyén bujkálok?
Elnézőek, tudom, és türelmesek, tisztában vannak vele, hogy nem épülök fel hipp-hopp, teljesen pedig sohasem, de ha megkérdezik Chaskét, hogy milyen gyakran is keresem fel őt, hogy az ispotályban megbeszéltek szerinti gyógykezelésre járjak, lehet, hogy kiábrándító választ kapnának.
Nem akaródzott, hogy a férfi így lásson, és mint valami rongybabát kezelgessen, aki nem tud rendesen megállni a lábán. De nem akartam, hogy bárki más is sajnálkozó pillantást vessen rám, vagy a segítségemre rohanjon. Azelőtt észre se vettek rendszerint, szürke kisegér a ködben, miért pont így kell kiszúrniuk?
Kezem már a könyvtár ajtajának kilincsén pihent néhány másodperce, de még gyűjtögettem az erőt. A folyosókon viszonylag észrevétlen maradtam, a nyüzsgésben könnyű volt elveszni, de a könyvtár csendes, és ilyenkor eléggé kihalt is, szóval ha van bent valaki, és hacsak nem foglalja le nagyon, amit olvas - mint engem szokott -, akkor észre fogja venni, hogy beléptem.
Essünk túl rajta, csak néhány papír, egy-két leltári jegyzék, felkapom, és már itt se vagyok.
A segédeim egyike biztosan kikészítette valahova az asztalon környékére, most, hogy nem vagyok itt, talán nincs akkora kupi ott, hogy ne találjam meg. Szóval ideje volt belépni.
A gumírozott végű mankó nem csapott nagy zajt, de az ajtó annál inkább. Illetve az sem igazán, csak nekem tűnt úgy, mert annyira igyekeztem óvatosan kinyitni. Amilyen gyorsan aztán tudtam, elindultam befelé, miközben minden próbálkozásom ellenére, hogy ne tegyem, vágyakozva körbenéztem. Semmi sem mozdult, mégis olyan érzésem támadt, mintha a polcokon sorakozó kötetek felém nyúlkáltak volna.
Elfordítottam végül tekintetem, és a könyvtárosi pultra szegeztem. Az éppen dolgozó segédem valahol a sorok között lehetett, mert itt nem volt. Annyi baj legyen, majd ír baglyot, ha valami gond volna.
A papírmunka az asztalon pihent, mindentől elkülönítve, szinte csak a rámutató tábla és a kivilágítása hiányzott, hogy még könnyebb dolgom legyen. Felnyaláboltam, és már fordultam is meg, vissza se nézve indulva el kifelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem nézelődtem ugyan már jobbra-balra, vagy épp magam mögé, vissza a könyvek ismerős, és szívderítő képe felé, lehajtott fejjel, tekinteteket kerülve indultam el kifelé, de azért nem akartam felborulni semmiben sem, szóval igazán meglepődtem, mikor valaki hirtelen belém ütközött szemből.
Illetve, ahogy arra egy pillanattal később ráébredtem - amellett, hogy ki az illető -, nem csupán nekem jött, de megölelt. Egy kissé meginogtam, de ő erősen tartott, így a borulás szerencsére nem következett be, én mégis meglepetten pislogtam néhány pillanatig. Csak addig tartott.
- Ann.. Annabell! - suttogtam, és az első döbbenetem múltával mosoly kúszott arcomra. Őszinte, egy kis boldogsággal telt mosoly. De az is, akárcsak az előbbi ölelés, csak néhány pillanatig tartott.
Sohasem hittem volna, hogy egyszer a családomat is kerülni fogom, sőt, Annabellt, aki a legfontosabb volt valamennyiük közül számomra, de éppen ezért, nem bírtam volna elviselni, ha szomorúságot okozok nekik. Ne kelljen így látniuk, ne legyek a terhükre, ne, nem akarom!
Felemeltem kezem, és megsimogattam húgom haját, aztán elfordítottam a tekintetem, és összeigazgattam a kezemben tartott papírokat, melyeket az imént majdnem elejtettem. Sok dolgom volt, talán halaszthatatlanok. Igen, bólintottam magamnak, ennek minél előbb neki kell álljak. Túl soká halogattam.
Próbáltam határozottan, egyenesen és biztosan megállni Annabell előtt, és invitálására bocsánatkérően nézni rá. Közben pedig lassan, de biztosan indulni tovább, menni innen. El, el, vissza a Levita mélyére. Ami technikailag ugyan magasabban volt, mint a könyvtár, de ez részletkérdés volt.
- Most nagyon sok a dolgom, és.. hát tudod, lemaradásban vagyok, neked meg biztosan rengeteg tanulnivalód van. Végzős vagy! Alig hiszem el!
Tényleg hihetetlen volt belegondolni, de most nem is volt ideje a nosztalgiának.
Elléptem előle, hogy folytassam az utam, de ahogy rám nézett, tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy nem hagyja ennyiben. De meg kellett próbáljam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Biztos voltam benne, hogy nem fog elengedni, ugyanakkor meg kellett próbáljam. Közben pedig elfogott egy ostoba érzés, hogy ha netán mégis úgy döntene, hogy elenged, hogy nem áll az utamba, azt azért teszi, mert látja. Látja rajtam, hogy milyen állapotban vagyok, és nem akar esetleg fájdalmat okozni, kímélni akar, és pont úgy viselkedne, ahogy körülöttem mindenki.
A határozottnak szánt elindulásom teljes kudarcba fulladt. Nem értettem az érzéseimet, most akkor mit akarok? Hogy elengedjen, vagy azt, hogy ne? Melyiket volna nehezebb elviselni? Azért kerülöm őket, hogy ne lássanak így, és ne nézzenek rám úgy, mint egy rakás szerencsétlenségre, még akkor se, ha egyszer az vagyok. De ha ő nem ezt teszi?
Egy határozott mozdulattal visszatartott, és ez visszarántotta a gondolataimat is. Megint rápillantottam, ahogy kezemet fogva ismét elém toppant. Visszatartott. A lelkem pedig mintha egy kicsit könnyebb lett volna.
- Nincs mit beszélni.. rólam - ráztam meg a fejem, és a pillanatnyi kizökkenés után ismét lehajtottam a fejem. Szavai azonban így is elértek, és odalett minden határozottságom. A kérdése pedig szinte lyukat ütött a szívembe.
- Már hogyne.. hogyne te lennél? Mindig te leszel! - szúrni kezdett a szemem, és egy gombóc nőtt a torkomba, de erőnek erejével lenyeltem. Nem, nem fogok sírni.
A mankóra pillantottam, és Annabell szavai ismét mosolygásra késztettek. Csak ezúttal keserű volt a mosoly. Ő nem tudta, hogy nem járok el a gyógykezelésekre.
- Rendbe tették, az igaz.. csak tudod, újak az izmaim, és hát.. mindegy, nem érdekes.
Ebbe belefutottam. Elhallgattam, mert nem tudtam, hogy mit mondjak, hogy mondjam. Inkább csak megint rámosolyogtam.
Bejelentésére aztán kicsit meglepődtem. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy van valakije, láttam jeleit, de nem voltam biztos benne. A sok regényhős és kompániáik, ha az én életemben nem is volt jelen, másokéban azért ki tudtam olykor szúrni.
- Üljünk itt le - fordultam az egyik asztalhoz. - Mesélj!
Ha nem rólam lesz szó, hanem őróla, és a párjáról, akkor kész voltam meghallgatni. Magától beszél magáról, ez olyasmi volt, amit nem halaszthattam el. Most ugyanis látszott rajta, hogy nem a bolondját járatja velem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Tehetetlen voltam, küzdeni nem volt erőm ellene, és nem is akartam. Amennyire nem akartam, hogy így lásson, épp annyira akartam, hogy velem legyen. Hiányzott, és a tény, hogy annak ellenére, mennyire bosszantotta őt, hogy folyton a nyakára jártam, és most mégis úgy tűnt, hogy ő is hiányol engem, jóleső érzés volt. Rettenetesen.
Nem szokott ilyen lenni Annabell, ezzel tisztában voltam, és azzal is, hogy most bizonyára annak köszönhettem, hogy rettenetesen nézek ki, és ha nyaggatom, főleg így, a vizsgái előtt, az szörnyen gyanús. Akkor valami baj van. És volt baj.
- Ne sajnáld, én nem mondtam el - ráztam meg a fejem.
De nem folytattam, most sem akartam belefolyni a részletekbe, és az, hogy mesélni akart nekem, hogy hajlandó volt megnyílni előttem, és mesélni a fiúról, akivel találkozott, egyrészt felderített és kíváncsivá tett, másrészt elterelte mindkettőnk figyelmét énrólam. És ez sem volt az az elhanyagolható szempont.
Leültünk, ő pedig mesélni kezdett. Rögtön az elején pislogtam egyet, nem voltam biztos benne, hogy a pubban felszolgálnak alkoholmentes italokat. Mikor egyszer ott jártam, sikerült is valamibe belekóstolnom, amitől egész másnap fájt a fejem, pedig akkor nem tűnt fel, hogy nem gyümölcslé.
- Ott hagyott? - kommentáltam csak úgy magamnak, értetlenkedve. Kicsit furcsa volt elképzelni a szituációt.
A következő két mondatot követően pedig bizonyára valami igen megdöbbent arcot produkálhattam, és alig győztem keresni a szavakat.
- Mi az, hogy majdnem leestél? Ugye csak túlzol? Remélem csak túlzol! - vágtam közbe, és fejcsóválva néztem, hogy olyan semlegesen adja elő az egészet, mintha a répaültetésről beszélne, nem pedig arról, hogy több tíz métert zuhant.
A kviddics miatt is féltem eléggé, de ott legalább van seprű alatta, és ahogy hallottam, nagyon ügyes is, ráadásul figyelnek rájuk végig. De kiesni egy óriáskerékből más tészta.
És tudom, nem kéne ennyire meglepődnöm, sem az előadásmódján, sem azon, hogy csókolózott. Ha egyszer van valakije, persze, hogy csókolózott vele, a fiatalok ezt szokták csinálni. És hát elég nagy már, ideje lenne nem úgy gondolnom rá, mint kislányra, akinek be kell kötni a cipőfűzőjét.
Azért átnyúltam az asztalon, és megfogtam a kezét, és legyűrve kavargó érzéseimet, rámosolyogtam. Aztán megint alaposan elképedtem.
- Lédának..? Mármint..? Várj, várj, hogy érted, hogy beadta a derekát?
Túl sok volt az információ, ráadásul nem voltam benne biztos, hogy jól értem őket. Teljesen kiment a fejemből, hogy el akartam tűnni néhány perccel ezelőtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Már teljesen megfeledkeztem arról, hogy miért is jöttem a könyvtárba. A papírok ott voltak a kezemben, de már csak ösztönösen szorongattam őket, egyáltalán nem voltam tudatában az ottlétüknek, hiszen a legkevésbé sem számítottak.
Annabell számított, ő, aki félretéve minden ellenségeskedését, és távolságtartását velem szemben most mesélt, kedélyesen előadva, és megvigyorogva azokat a részeket, melyekre látható meglepettséggel reagáltam. Mint például arra, hogy kis híján lezuhant egy óriáskerékről, de ez számára abszolút apróság volt. Csak egy történeti elem, mely kellett a teljes képhez. És persze az elképedésemhez.
- Talán!? - hápogtam megrökönyödve. Persze valahol éreztem, hogy csak ugrat, de azért elborzasztott a lehetőség, hogy mégse, és tényleg máskor is kimászna, valami teljesen érthetetlen okból.
De egyébként nem nagyon vágtam a szavába, csak hallgattam, örültem, hogy itt van, és megosztja velem az életét, nem lök el magától. Ha csak az állapotomnak köszönhetem is, örültem, hogy így van, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mindennek meg kellett történnie hozzá.
És akkor elérkezett a történet azon pontjára, amin ismét meglepődtem. Nem mintha olyasmit mondott volna, ami elképzelhetetlen lenne, vagy rossz, mint, hogy kimászott egy óriáskerékre. Nem, egyszerűen csak új volt. A húgom együtt van egy másik lánnyal. És ahogy beszélt róla, úgy tűnt, nagyon is kedveli őt.
Pislogtam párat, emésztettem az információkat, és egyszerre azon kaptam magam, hogy a nyakamba ugrik, és megölel, boldogan, úgy, ahogy már nagyon régóta nem.. talán.. nem, nem emlékszem mikor történt ilyesmi utoljára. Talán nem is történt soha még ilyen.
- Úgy örülök, Ann! - mosolyogtam a hajába, majd mikor kibontakoztunk az ölelésből, rámosolyogtam. - Boldognak tűnsz.
Nem nagyon tudtam, mit mondhatnék még. Nekem az ilyesmi kimaradt az életemből, valahogy elkerült. Voltak, akikhez nagyon kötődtem, de ők a barátaim voltak. Lori is például.. ő ugyan nem emlékezett rám, én viszont őrá igen, és mióta újra találkoztunk, a kapcsolatunk úgy éreztem, egyre erősebb. Vagy talán csak én kapaszkodtam annyira belé?
Végül kénytelen voltam visszazuhanni a valóságba, a jelembe, ami nem lett volna baj, hisz Annabell ott volt továbbra is, de megint rólam kérdezett.
- Nem.. nem mesélnél inkább Lédáról? - próbáltam kitérni, és ekkor feltűntek a papírok is a kezemben. Rendezgetni kezdtem őket, majd nehézkesen felálltam, hogy elinduljak kifelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Tényleg boldog volt, látszott rajta, sugárzott belőle, és minden bizonnyal ez hozhatta elő belőle az irántam való szeretetét is, aminek rettenetesen örültem, de még sokkal jobban örültem volna, ha nem éppen most tör fel benne ennyire erősen, ennyire követelőzően, mert nem eresztett, olyan volt, mint amilyen én szoktam lenni ővele. Márpedig nem akartam most ezt.. nem így.
- Nem tennél olyat! - meredtem rá döbbenten, és valószínűleg sejtette, hogy inkább a könyvtár lerombolására célzok elképedve, mintsem arra, hogy elcipelne a pszichológusnőhöz.
Mondata végére azonban összeszorult a torkom, és lassan visszaereszkedtem a padra, habár képtelen voltam még megszólalni. De elmenni sem így. Itt hagyni őt, vagy legalábbis megpróbálni, miközben ő ezt nem akarja. Ez fordítva szokott lejátszódni.
- Annabell.. nem tudsz segíteni. Engem tönkretettek. - Elnéztem a közeli ablak irányába, a beszűrődő fényben kavargó ezernyi kis porszemet figyelve. - Nem leszek többé olyan, mint voltam.
Összeszorult a torkom. Nem voltam kész arra, hogy elfogadjam valamennyi következményét a történteknek, de nem is akartam. Nem számítottak, mert a legjobban az elvesztett emlékek helyén tátongó űr fájt, melyet nem hozhatott helyre semmi. Illetve szinte semmi.
- Talán jobban se leszek... - lemondóan sóhajtottam, majd gyorsan rámosolyogtam testvéremre. - Köteleztek rá, hogy eljárjak Chaskéhez, tudod, ilyen gyógytornára, utókezelésre, hogy megerősödjenek az izmaim, de mindegy, így is megerősödnek majd szép lassan, nem kell ehhez rabolnom az idejét.
Lesütöttem a szemem, és megint nekiálltam rendbetenni a papírokat a kezemben, pedig azok már teljesen rendben voltak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Kissé megrettentem. Tudtam, hogy nem mindig viselkedik jól, és az óriáskerékre kimászása is ezt támasztotta alá, de azért kárt tenni a könyvtárban.. ez még tőle is soknak tűnt. Szóval biztos voltam benne, hogy meggyőző-faktornak szánta kijelentését, de legalábbis nagyon reméltem.
De így elszomorítani nem akartam. Olyan boldog volt az előbb! Ezért nem akartam maradni, ezért kellett volna eltűnnöm, amíg lehetett. Mert nem akartam senkinek sem fájdalmat okozni, márpedig sok kellemes pillanatot nem tudok most szerezni.
Elszégyelltem magam a kijelentésem miatt. Nem kellett volna rázúdítanom.
- Ne haragudj, de.. nem ilyen egyszerű. Persze, hogy kedvelem, a kollégám - éreztem, hogy elvörösödöm, mert kiéreztem a hangsúlyából, hogy ő kicsit másra próbál célozgatni. De hát az nonszensz! Honnét gondol ilyeneket..? -, de nem akarom ezzel terhelni.
Rájöttem, hogy elszóltam magam, hogy nem kellett volna elmondjam, hogy nem járok el hozzá. De egyszerűen nem akartam, hogy Chaske így lásson.. nem értem, miért, hisz bizonyára látott nálam rosszabbakat is, de akkor is. Nem úgy néztem rá, mint gyógyító.. ha egy idegen lett volna, könnyebb lett volna, de ahogy Annabell tekintetében, úgy az övében sem akartam látni a sajnálatot, amiért így lát.
- Nem kell.. tényleg.. rendbe fogok jönni, magamtól is. Már most is sokkal jobban vagyok, mint nemrég! - Próbálkoztam, és egyszerre szégyenérzet töltött el. Rettentő, fojtogató szégyenérzet. Csak nem megint hazudtam neki!?
Könnybe lábadt a szemem, és sietve kitöröltem, miközben elmosolyodtam. Nagyszerűen hangzott, amit mondott, és ismét visszatért a mosolya. Talán csak meggyőzésként, de őszintének tűnt.
- Az nagyon jó volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem nagyon tudtam mit felelni. A könyvtár felgyújtásának ötlete csak sokkolt kissé (vagy talán annál valamivel jobban), de érvei, melyeket rá nem jellemző türelemmel sorolt számomra, olyanok voltak, amikkel nemigen tudtam szembeszállni. Még saját magamnak se igazán tudtam megmagyarázni, miért nem kerestem Chaskét. Nem is igazán arról szólt, hogy ismerem, és egy idegen érintését szívesebben vettem volna, ha épp meg kell mozgatni a tagjaimat, mert dehogyis... Viszont, ahogy elképzeltem a szituációt, teljesen összezavarodtam, és éreztem, hogy nem jó, nem helyes. Talán ostobaság volt, és képzelődtem, de úgy éreztem, van köztünk valami, amitől teljesen összekuszálódtak a fejemben a gondolatok. És nem tudtam velük mit kezdeni.
Akárcsak most Annabell szavaival és kérlelő tekintetével. Melyben könnyek csillogtak, kiemelve szemeit, de egyúttal könyörtelenül megmutatva a bánatát is. Nem megjátszotta magát, azt tudtam milyen, ráadásul ahhoz már jópár éve nem mellékelt könnyeket.
- Sajnálom. Igazad van, nem fogok csak úgy magamtól rendbe jönni, és fordított esetben én magam rángatnálak el hozzá. - Kedvesen és kissé szomorkásan rámosolyogtam, és megsimogattam az arcát.
Nem csak úgy mondtam, komolyan gondoltam. Az egész elbújós-menekülős "hadműveletem", az egész magamba fordulásom, amit műveltem, azért volt, hogy ne lássanak így, hogy ne nézzenek rám sajnálattal. De Annabell most rávezetett, hogy milyen bolond voltam, hiszen éppen ezzel értem ezt el. Nem akartam őt szomorúnak látni, és az, hogy én vagyok, aki elszomorította, nagyon bántott. Ezt helyre kellett hozzam. Érte, de magamért is.
- Elmegyek.. egy gyógyítóhoz - mondtam, egy pillanatra megakadva. Továbbra sem voltam biztos, hogy képes lennék Chaskével végigcsinálni, de hirtelen ráébredtem, hogy talán más módja is van a dolognak. Úgyis tartoztam egy látogatással.
- Aztán pedig nyaralunk egyet így tél közepén. Jó lesz így? - Megtöröltem a szemem, és ismét csak mosolyogtam rá. Ott motoszkált a fejemben a gondolat, de nem emlékeztem rá, hogy miért játszott szerepet Annabell és hogyan abban, hogy az történt velem, ami, de el kellett eresztenem ezt is. Vége volt. Ideje volt továbblépni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Szedd össze magad, Tilda, ne pánikolj! Nemsokára nyaralni mész, jó lesz, kikapcsolódsz, és az új év kezdetéig nincs miért görcsölnöd!
Igazán megpróbáltam magam ehhez hasonló szavakkal, sőt, több szóból álló kifejezésekkel egyaránt megnyugtatni, de Doléance távozása, és a kinevezésem a ház élére különféle érzések egész garmadát kavarta fel bennem. Izgatott voltam, reményekkel teli, az új kalandra vágyakozva gondoló, de egyúttal végtelenül rémült, zavarodott, és aggodalmaskodó. Egyfelől örültem, rettentően boldoggá tett, hogy egykori házam vezetője lehetek, másrészt pedig nem, mert máris hiányozni kezdett ez a szörnyen mulatságos és kedves nő, egy nagyon remek házvezető. Furcsa lesz nélküle folytatni.
Épp a Fecsegő Dámák folyosóján haladtam át, gondolataimmal küzdve, és azzal a több tucat papírral, és könyvvel, melyek jó részét az ujjaim közt kandikáló pálcámmal lebegtettem, míg a maradékot a falra festett női alakok előtt elhaladva rendezgettem, nézegettem. Olykor kissé megbillent és elkezdett szétcsúszni a mögöttem haladó könyvkupac, mert nem igazán koncentráltam a varázslatra, és magát a pálcát is épphogy nem ejtettem el, de egyelőre legalább semmiben nem buktam fel, és ez volt a lényeg. A fele irat a könyvtárba kellett, a többi a Levita dolgait tette ki. Listák, panaszok, kérvények, és hasonlók. Nem sok, csak volt pár, amit bő lére eresztettek.
És ott volt a munkaszerződés alatt a helyettesről szóló jegyzék is. Egy pillanatra megakadtam, a könyvek imbolyogva megálltak a levegőben. Erre ezeddig nem is gondoltam! Házvezető lettem, de odáig nem jutottam el a gondolatban, hogy ez egyszerre azt is jelenti, hogy a Levita ezzel helyettes nélkül marad.
A szemem sarkából megpillantottam az egyik démát, amint felém sandítva súg valamit a mellette állónak, aki erre vihorászni kezdett, és visszasúgott valamit. Úgy látszott, jól szórakoznak rajtam.
- Na, hát szabad ilyet? - kérdeztem tőlük, de persze nem feleltek.
Valójában elég szerencsétlen látványt nyújthattam, gyűrött ruhámban, kócos hajjal és annyi papírmunkával egyensúlyozva mind a kezemben, mind pálcámmal a levegőben, kockáztatva egy gyors ön-agyonütést is, hogy az egy taligára elegendő lett volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Most a legkevésbé sem vágytam rá, hogy sugdolózzanak a hátam mögött, elhordjanak ennek-annak az első napomon, mert a boldogságomba keveredő szomorúságom és idegességem rettentően furcsa katyvaszt képzett, és még én sem tudtam, mit vált ki belőlem mindez. De semmi esetre sem akartam volna olyasmit művelni, főleg ilyen pletykás népség előtt, mint a falra festett alakok, amit később bántam volna.
Rájuk szóltam, de el is kaptam a tekintetem. Mindig járt a szájuk, akárhányszor erre jártam, az is lehet, hogy csak beképzelem az egészet. Az egész aggodalmaskodás teljesen felesleges, mert ura vagyok a helyzetnek, minden a legnagyobb rendben van, és lesz is. Csak még be kell fogadjam, meg kell emésszem ezt az új helyzetet. Igen, ennyi az egész.
A következő pillanatban úgy megugrottam, hogy a könyveim nem tudtak elég gyorsan reagálni, és félrelibbenni előlem, és alulról belefejeltem a kupacba, ami vészesen megingott, leírt egy részeges kört a levegőben, majd addig-addig forgott-pörgött, míg valamennyi leesni készülő könyv meg nem gondolta magát.
Én eközben a fejem búbját szorongattam.
- Au, au, au, au.. - fejeztem ki legújabb érzéseim.
Kinyitottam a fájdalomtól összeszorított szemeim, és a közelben álló férfira pislogtam. Dwayne Warren. Az iskola defenzora, auror. És ha igaz, az én egykori testőröm.
- Tessék? - pislogtam értetlenül. Nem rögtön sikerült ráébrednem, hogy olvas valamit, amit történetesen leölthet a párkányra tett itallal, és nem valami egészen más dologról beszél, aminek az égegyadta világon semmi értelme nem lett volna a jelen körülmények között.
- Ó, nem, nyugodtan, én nem.. szóval ne zavartasd magad - ráztam meg végül a fejem. Különös, azt sem tudtam felidézni, hogy tegeztem-e vagy sem. De így tűnt természetesnek.
- Vagyis, nem úgy értem, hogy öntsd le, csak.. szóval érted - tettem hozzá, miközben a végére érve arra jutottam, hogy igazán kár volt folytatni ezt a gondolatmenetet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Egy újabb kínos, furcsa helyzetet könyvelhettem el magaménak. Lassan valóban regényt lehetett volna csak azon esetekből írni, melyekben összefüggéstelenül hebegtem-habogtam, és csak próbáltam kinyögni, hogy mit is akarok mondani. Az aurorral közös múltunk, melynek lényegesebb részére nem emlékeztem, pedig csak dobott a helyzeten. Annyira megzavarodtam a férfi láttán, hogy teljesen kizökkentem addigi gondolataimból.
Pedig valósággal megrohantak az érzések, melyeket sehova sem tudtam tenni.
- Áh, nem, nem, vagyis de, szóval mindegy - megráztam fejem, amitől a fájdalom nem múlt el gyorsabban, de legalább kezdett tisztulni a kép.
A folyosón voltam, még mindig, nem bambultam el annyira, hogy a kastély másik felében találjam magam, mint olykor előfordult, és Dwayne-t sem hallucináltam a könyvekkel való kemény találkozás mellékhatásaként, főleg mivel ugye előbb volt ő a képben, mint a koppanás. Logikus, mégis végig kellett gondoljam.
- Szétszedjenek..? - Ujjaimmal kicsit megdörzsöltem orrnyergem és szemem, fáradságom elleni támadás gyanánt.
Valami mást is mondott, biztos voltam benne, csak épp nem tudtam mit. Kicsit zaklatott látványt nyújthattam, pedig igazán tényleg minden a legnagyobb rendben volt. De komolyan!
A mögöttem ingó könyvkupac végül feladta a küzdelmet, a varázslatot megkövetelő koncentráció megcsappanhatott részemről. Még egy pillanatig kitartott, próbált egyenesben maradni, majd lezúgott a levegőből, és keményen csattant és borult szét a folyosón, én pedig reflexszerűen ugrottam el a közeléből, Dwayne mellé. Még a pálcámat is sikerült elejtenem.
- Oké, semmi gond. Legalább elhallgattak a lányok.
Dermedten álltam, szívemre szorított kézzel, aztán hirtelen eszembe ötlött, hol vagyok, és a férfi felé fordultam.
- Bocsánat, egy kicsit.. - Eszembe ötlött, hogy valószínűleg nem kedvelhet túlzottan, miután miattam gyilkossági kísérlet és emberrablás gyanújával kihallgatták. Azóta nem nagyon futottunk össze, legalábbis így négyszemközt. - Szóval nem akartam zavarni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Különös, hogy milyen váratlanul, és hirtelen üthet be valami, akár egészen apróság képében is, és zavarhat össze teljesen, teheti tönkre a kedvem. És éleszthet fel bennem olyan gondolatokat, és kétségeket, melyekről már azt hittem, megfeledkeztem, eltemettem őket mélyen, hiszen nem számítanak többé. Pedig olyan jól alakult mostanság minden.
A dupla nyaralást követően kipihenten, gondtalanul és boldogan tértem vissza a kastély falai közé, levitásaimmal újra birtokba vettük a nem is olyan kis tornyunkat, Hanna és Albert boldogan köszöntöttek minket. És ott volt az a másik dolog is, ami miatt az első néhány napban kiürítettem a szobámat a másodikon, és minden cuccomat (ez ugye leginkább könyveket jelentett) átköltöztettem a faluba, a legkedvesebb házba, amit csak ismertem. Persze talán csak azért volt az a ház az, ami mindegyiknél csodálatosabbnak hatott, mert Lorié volt. És.. azt hiszem, mostantól kicsit az enyém is lesz.
Egyelőre azonban nem töltöttem ott sok időt, elvégre bár mi nyaraltunk, a hátrahagyott feladatok, intéznivalók csak gyarapodtak, és bizony a szellemek, vagy más lények, akik a kastélyban maradtak, még a könyvtárt is teljesen átrendezték, gondolom mókából. Szóval volt mit tenni, bőven akadt feladat, és miközben a helyzeten próbáltam úrrá lenni, a könyvtárba érkező diákokat is ki kellett természetesen segítenem. A Madagaszkáron felállított ideiglenes könyvtár nyilván nem tudta oltani tudásszomjukat, vagy épp most, hogy vége volt a nyaralásnak, döbbentek rá sokan, hogy rövidesen a nyakukon lesznek a vizsgák, és lehet, nem kizárt, hogy tanulni is kellett volna a szigeten egy keveset.
Akárhogy is, nem sok időm volt csendben meghúzódni, és olvasgatni, vagy Lorival tölteni az időmet, a mai nap is a könyvtárban talált, miután egész éjjel fent voltam, és rendet takarítottam. Nem volt időm, és mégis azt tettem.
Egy kisebb könyv pihent a kezemben, kinyitva, lapjain míves gyöngybetűkkel szedett írás, egy különösen művelt ember naplója. A nagyapámé. Azé az emberé, akiről semmi, de semmi emlékem nem volt. És aki miatt most minden felborulni látszott bennem.
Egészen elkalandoztam, így csak abban a pillanatban néztem fel, mikor az az asztalomhoz lépő fiatalember összecsukta a kezében tartott könyvet. Kicsit meg is ugrottam.
- Ó jaj.. ne haragudj! - mondtam, mosolyt erőltetve arcomra. - Örvendek, Rémi, én Matilda vagyok. Még nem láttalak itt, új vagy, igaz?
A könyvért nyúltam, magam felé fordítottam, és kinyitottam, hogy elővegyem a fedlap belső felébe csúsztatott könyvtári jegyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Koránt sem olyan állandósággal, mint korábban, de újabban sikerült egészen sok időt eltöltenem a könyvtárban. Nem voltam boldogtalan, de hiányzott, hogy egész napokat töltsek el a polcokon roskadozó tudáshalmok mellett, így arra számítottam, hogy most majd le sem lehet lőni engem, pörögni-sürögni-forogni fogok a kötetek között, háromszor is rendet csinálok, takarítok, és minden betévedő diákot körül ugrálok, hogyan és mit segíthetek neki.
De nem így történt, furcsán nyomottnak éreztem magam, és gyengének, mintha nem aludtam volna napok óta. Csak leültem az asztalom mögé, és a papírmunkát húztam magamhoz. Volt abból is elég, felhalmozódott, miután a kényszernyaralás után hirtelen mindenki pánikszerűen rohamozta meg a könyvtárat a náluk maradt könyvekkel.
Monoton körmöltem, szinte oda sem figyelve, csak akkor kaptam észbe, hogy már két tucat papírral végeztem, mikor elfelejtettem megmártani a pennát a tintában, és az karcolni kezdte a papírt. Az üveg felé nyúltam, és keményen nekiütöttem kezem, mire az természetesen felborult, elárasztva fekete lével az asztalt. Kis híján az éppen lepakolt könyvet is elérte, amint egy nagyobbacska katica ült.
Egy pillanatig csak pislogtam, aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy bizony kiöntöttem a tintát, ezért kapkodva, és ügyetlenül a kezembe vettem a pálcám és eltüntettem a folydogáló veszélyt.
- Ne haragudj.. szia! - emeltem fel a tekintetem a lányra, mert bizony a könyvvel a visszahozója is érkezett. - Egy kicsit ügyetlen vagyok ma.
A kötetért nyúltam, ami bizonyára nehezebb volt, mint számítottam, mert alaposan megremegett a kezemben, és a rajta ülő katica is lepottyant róla.
- Hoppá.. ó! Ez már jó régen esedékes - nyitottam fel a kötetet, aztán a tekintetem megint megakadt szegény katicán. Jó nagy volt katicához képest.
- Ezt nekem..? - kérdeztem bizonytalanul. Aztán megint a könyvbe pillantottam, és elmosolyodtam. - Nyugi, nem kell édességgel lekenyerezned, diákokat nem eszek.