Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nagyon különös érzés ismét itt lenni. Elöntenek emlékek, felderengenek arcok, és apró kis történések, melyeket ezeket a folyosókat járva láttam, melyek azóta számtalan más arctól hemzsegnek. Telnek múlnak az évek, de mintha nem is igazán változna semmi, úgy érzem magam, mintha épp az egyik órára sietnék, mintha a vállamon lógó súlyos táska jegyzeteimmel és könyveimmel lenne tele. Ami igazából igaz is, épp csak nem házi feladataim vannak a papírosokra vetve, és könyveim nem a kötelező tanolvasmányok címét viselik. Regények, novelláskötetek, a papírlapokon pedig gondolataim, következtetéseim feketéllenek. Immár nem diákként vagyok itt, hanem a papírra nyomott és írott gondolatok, emlékek és tudások őreként, egyszerűbben szólva könyvtárosként.
Nem az az állás, melyet egy szülő gyermekének kíván, nem az a fajta, mellyel a mágustársadalom nagyjai közé tartozhat az ember. Engem mégis boldogsággal tölt el, hogy keménykötésű kincsek közé költözhetek, és a házi feladataikra és vizsgáikra, hosszabb távon az életre készülő diákoknak segíthetek. Úgyhogy gondolhat apám amit csak akar, én ott vagyok, ahol lennem kell.
Feltéve, ha eltalálok odáig, amitől mondjuk nem félek. Diákéveim alatt mindig eltévedtem, két évembe telt megjegyezni egyes tantermek helyeit, de a könyvtárat, na azt mindig tudtam, merre lelem. Mintha vasból lettem volna, a könyvek pedig száz és száz mágnesként vonzottak volna. Egyszer még alvajárva is a könyvektől roskadozó polcok között kötöttem ki és a faburkolatú padlót tapicskoltam, keresve a titkos csapóajtót, mely a titkos részlegbe vezetett. Állítólag pont meg is találtam, de a könyvtáros elcsípett, és mivel az éjszaka közepén jártunk, nem volt különösebben boldog. Éberen azonban sosem leltem meg a lejáratot, és ez máig kísért. Talán majd most, hogy minden időmet itt tölthetem, rátalálok. Ettől a gondolattól különös, bizsergető érzés öntötte el a mellkasomat. Izgatottság futott végig rajtam.
Majd, mikor végül megálltam a hatalmas, fakazettás ajtó előtt, egy sóhaj szakadt fel belőlem. Mintha hazaértem volna. Kezem a kilincsre helyeztem, és lenyomtam azt, belépve a könyvek illatától terhes helyiségbe. Táskámat, és kissé viseletes kabátomat a fogasra dobtam, majd elindultam a könyvtárosi pult felé. Az én könyvtárosi pultom felé. Hihetetlen volt.
A kopottas szőnyeg elnyelte suta, bizonytalan lépteim, ahogy, mintha csak először járnék itt, körbekémleltem az ismerős, mégis új élmény érzésével feltöltő könyvtárban. Ezúttal másként voltam itt, mint azelőtt. Ezúttal nem azért járultam a pulthoz, hogy elmotyogjam a könyvtárosnak, hogy miért jöttem és az háromszor is visszakérdezzen, mert nem hallott, hogy mit is akarok. Most elfoglalni jöttem helyemet, betölteni a szerepet, melyet úgy irigyeltem a mindenkori könyvek őrétől. Akinek nem kellett elhagynia ezt a helyiséget, hogy órára menjen, aki, ha akarta, csak akkor tette ki a lábát innét, ha enni vagy aludni vágyott. Én nem sokat eszem, és arról sem vagyok éppenséggel híres, hogy túl sokat aludnék. Aludtam én eleget kisbaba koromban, most nem érek rá, túl sok elolvasnivaló van még a világon.
Pillantásom a sárgaréz kapura vándorolt, arra az elvarázsolt mesterműre, mely annyiszor lebuktatott, mikor egy-két könyv, igazán, teljesen véletlenül a birtokomban maradt. Néha kicsit kevésbé véletlenül, de esküszöm, visszahoztam volna..
Elmosolyodok a gondolatra, hányszor is kaptam meg a magamét ezért. Visszafordulok a pult felé, és a túloldalára lépek, letelepszek a székre, mely mögül tisztán belátom az egész könyvtárat, még nem túl magas termetem ellenére is.
Készen állok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Első napom egészen eseménytelenül telt, ami, valljuk be, nem csoda, hiszen most épp szünet van, a diákok örülnek, ha bármi mással foglalkozhatnak, mint a könyvek, és a tanulás. Én persze másként voltam vele annak idején, de az más kérdés, nem véletlenül kerültem végül ide, ugyebár.
Szóval nem nagyon lep meg, hogy nem rohamozták még meg a tudományok alatt roskadozó polcokat, hogy merítsenek belőle egy adagot maguknak, az viszont annál inkább, hogy ennek ellenére is egész napomat leköti a tennivaló. Én balga pedig azt hittem, hogy most majd mennyi időm lesz olvasni, végigrágni az egész könyvtárat, melyre diákéveim alatt nem jutott időm, és most, egészen meglepő módon még egyet sem volt alkalmam kinyitni.
Rengeteg papírmunka szakadt rám, kérvények, átkérések, és kiadások, leltározás, és persze szortírozás. Sokan hajlamosok voltak késni a könyvek visszahozásával, vagy többet akartak a megengedettnél kivenni, vagy, ami a legtöbb gondot okozta, nem oda tették vissza a köteteket, ahová kellett volna. Néhány polc ugyan meg lehetett bűvölve, hogy tiltakozzon, ha olyat tesznek rá, ami nem hozzá tartozik, de ilyenkor csak az összes többi is a földön kötött ki, ami megint csak nem eredményezett kevesebb munkát. De az is lehet, hogy csak simán meglazult a csavar, és a könyvek a gravitáció hatására bukdácsoltak le. Néha már nem tudom, hol keressek mágiát, és hol csak a véletlen művének tekintsem az eseményeket.
Végül aztán, mikor estére, kissé porosan, fáradtan, de elégedetten a pult helyett az egyik olvasó asztalhoz telepedtem, igen nagy örömmel húztam magam elé az egyik kötetet, amit direkt kihagytam a pakoláskor, remélve, hogy majdcsak végzek még ebben az életben, és belekukkanthatok.
Az Ókori japán mágiakultusz címet viselte, és a legkülönlegesebb az volt benne, hogy tusrajzok díszítették, melyek, akár a mágusfotók, mozogtak. Csavarodtak, íveltek, kanyarodtak, ahogy a mozgást követték, és ha nem lett volna maga az olvasmány is érdekes, órákig csak ezeket nézegettem volna.
Felkapcsoltam a lámpát, és abban a biztos tudatban vágtam a sorok közé, hogy mára már semmi dolgom, és ez a könyv lesz a társaságom egészen hajnalig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Gyomrom többször megkordul, miközben aktuális kedvencem fölé hajolok, de vacsora helyett a szavakat falom inkább. Ilyenkor tulajdonképpen észre se veszem szükségleteim, régen nem egyszer előfordult, hogy eszelős sietséggel kellett a mellékhelyiséget felkeresnem, de valahogy sose tanultam ezekből az esetekből. Anyám biztosra veszi például a mai napig, hogy egy könyv fölé hajolva fognak megtalálni halálom napján, egyszerűen mert elfelejtek levegőt venni. Mondtam neki, hogy ez badarság, mert a szabályos levegővétel nem tudatos cselekvés, de úgy látszott nem egészen elégedett a válaszommal.
Néhány perc alatt túlrágom magam az első fejezeten, és aztán a tartalomjegyzéket ütöm föl, csak, hogy lássam előre, mi minden miatt kell már előre izgulnom. Néha a könyv utolsó sorát is elolvastam, mielőtt nekivágtam volna, rémesen rossz szokásom volt, de egy történelmi tanulmány esetén ennek nem sok értelme volna. De ennek ellenére is kellően belemerülök, észre sem véve a mozgolódást, ami a helyiség másik végében kél. Pedig csak a hatalmas kapu tárul fel, semmi különösebb. De ilyenkor akár fejbe is vághatnának, azt se venném észre rögtön. Voltaképp lehetséges, hogy egész egyszerűen csak arra jutok tudat alatt, hogy teljesen normális dolog, hogy valaki bejön a könyvtárba. Elvégre azért van, hogy bejöjjenek. Majd szépen foglalkozik vele a könyvtáros. Igen, ez a rész még nem teljesen tiszta számomra, hogy ÉN vagyok az a könyvtáros, akinek foglalkoznia kéne vele. Így aztán csak aztán kapok észbe, mikor már egészen közel van hozzám (persze még így is tisztes távolságban), és megszólít.
Ugyebár tudnivaló, hogy a könyvtárakban illik nagyon csöndesen és rendesen viselkedni, de ez a leányzó igencsak túlzásba viszi a dolgot, mert egy szavát se értem.
Zavartam rápillantok nagyapám szemüvege mögül, melyet nem is emlékszem, mikor biggyesztettem az orrom hegyére (persze felette, vagy alatta olvastam mindig, hiszen nem volt szükségem ilyen erős okuláréra), és először csak valami értelmetlen valami hagyja el a számat, amit még én se tudok értelmezni, nem hogy szegény lány.
 - Öööö.. - valami ilyesmit sikerül második nekifutásra produkálnom, miközben jobban megnézem első vendégemet. Bőre fakó, a félhomályban, mely a könyvtárban uralkodik, különösen fehérnek tűnik, fekete haja pedig jó erős kontrasztot biztosít mellé. Nem sokkal alacsonyabb nálam, de években mérve körülbelül egy évtized van közöttünk. Elsősforma diáklány. És végre az is eljut a tudatomig, hogy a könyvtárost keresi.
Elmosolyodok végül, bátorításul, mert félek, hogy rojtosra fogja gyűrni felsője ujját, és már nyújtom is ki a kezem a könyvtárosi pult felé, hogy megmutassam hol találja a könyvtárost. Aztán zavarodottság ül ki az arcomra, és visszarántom a karom, és úgy teszek, mintha ki sem nyújtottam volna. Ezt persze eléggé hiába, de nem érdekes.
 - Hát, ami azt illeti, nem a pultnál találod - mondom neki, bár ezt valószínűleg már akkor tudta, mikor elhaladt mellette, és az igencsak magányosan állott ott a sárgaréz kapu előtt.
Gondolok egyet, és becsukom a könyvet magam előtt. Egy kicsit máris gonosznak érzem magam, de azért megkérdezem:
 - Tudtad, hogy nem is szabadna itt lenni a könyvtáros jelenléte nélkül?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az oly vágyott olvasgatás úgy tűnik elmarad, de valahogy mégsem bánom, ugyanis végre egy teljes nap elteltével valakinek a szolgálataira lehetek. Csak akkor vajon miért nem közöltem még vele, hogy engem keres? Motyog, zavarban van, és mikor kiszökik számon a kérdés, jól nekiszegeződve szerencsétlen lánynak, csak méginkább elbizonytalanítom, sőt, még rá is hozom a frászt. Még az is felmerül bennem, hogy menten sarkon fordul, és elrohan, de talán földbe is gyökereztettem a lábát.
Már éppen megszánnám, és bevallanám aljasságom, hogy megnyugtassam, nincs semmi baj, de a következő pillanatban felhangzó váratlan zajra összerezzenek. Most már nincs a szemembe ékelődve megannyi betű, mely nem enged az általuk alkotott világból szabadulni, a vörös szőnyegre potyogó kötetek, melyekből meglepően sokat vélek hallani, pedig csak úgy rántják tekintetem a könyvtár másik felébe. Meg is roppan kicsit a nyakam, és majdnem egy sikkantásra is futja ijedtemben, de pont nincs elég levegőm, hogy összejöjjön. Még szerencse, rém kínos lenne.
Aztán, ahogy meresztem a szemem, a könyvkupac a földről felemelkedik, majd kissé imbolyogva elindul felénk. Kicsit forog is jobbra-balra az olvasó részbe érkezne, ahol immár érdeklődve figyelem a közeledő kis tudáshalmot. Mint kiderül, a végén egy másik diák is van, nem csak úgy magától jöttek vissza a kötetek. Pedig az milyen jó lenne.
A kupac mögül egy köszönés is felhangzik, majd csakhamar egy kérdés, ami az én hollétemre irányul. Illetve, hogy egész pontosak legyünk, a könyvtáros hollétére. Persze, nem vártam, hogy majd kiplakátozzák az iskolát az arcképemmel, hogy íme, az új könyvtáros, az igazság szerint még zavart is volna, de azért zavarba ejt a dolog, hogy többen is a diáknak vélnek. Ennyire fiatalnak néznék ki? Nem vagyok olyan hűde magas, és megőszülve se huszonnégy éves létemre, szóval nem meglepő, ha egy idősebb diáktársuknak vélnek, ha jobban belegondolok. Egyébként is én voltam az, aki úgy érezte, visszajött egy újabb tanévre csupán, szóval ha még magamnak sem hittem el, hogy én itt dolgozok, akkor másnak miért kéne erre gondolnia?
De ebből még nem kéne következnie, hogy szívom a vérüket szegényeknek. Valahogy mégsem tudom megállni, így mikor a mondandója végén Runa néven bemutatkozó lány beavatja az újonnan érkezettet, hogy nincs sehol a könyvtáros, és itt se volna szabad lennünk, nem bírom ki, hogy ne üssem tovább a vasat még egy kicsit.
 - És azt hallottam, nagyon hirtelen haragú a könyvtáros hölgy, és hát.. jajj annak, akit engedély nélkül itt talál.. hallottam ezt-azt mesélni róla.
Komolyan bólogatok, drámai arcot vágok, egész jól játszom a szerepem, legalábbis nem nevetem el, szóval talán még be is jöhet, csak azt tudnám, miért csinálom ezt. Nem leszek túl népszerű könyvtáros, ha elijesztem innét a diákokat. Így is olyan nehéz olvasásra bírni őket, én meg még itt húzom is őket.
 - Én.. Matilda vagyok - teszem azért hozzá, és igyekszem kezem bedugni a szőnyeg és Runa tekintete közé, hogy hátha azért megfogja. Arra jutok, hogy ha nem tudják, hogy hogy festhet a könyvtárosuk, talán a nevét se hallották még, szóval nem kell álnéven gondolkoznom.
Az új lány felé is érdeklődve fordulok. Ő se tűnik idősebbnek Runánál, a jól megrakott kupac láttán pedig kis boldogság fog el.
 - Azt mind elolvastad? - kérdezem, kicsit megfeledkezve róla, hogy most épp megrettenve kéne lennem, mert bármikor utolérhet minket a könyvtárosnéni bosszúja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az idáig oly csöndes könyvtár most megtelik némi élettel, nem túl hangossal persze, mert azt egyébként sem illene, de Runa személyében egy kicsit talán túl halkkal is. Őt ellensúlyozandó, a könyvkupacos lány ijedség helyett felháborodással reagál szavaimra, ráadásul olyan váratlan hévvel, ami annyira meglep, hogy először le sem esik, hogy épp le lettem idiótázva.
Pislogok párat, de meglepettségem csak akkor hagy alább, mikor ő is bemutatkozik. Egy újabb meglepetést okozva, ugyanis nem nagyon tudom hová tenni a nevét. Becenév volna talán? Vagy csak én nem vagyok elég tájékozott? Utóbbi egészen rossz érzéssel tölt el, így aztán elhatározom, hogy utánajárok a dolognak. Csak persze nem úgy, hogy megkérdezem tőle. Egy könyv előtt nem kell szégyellnem tudatlanságom, nem úgy azelőtt, akitől az ismeretlen tudás származik.
 - Hát nem tudom, mennyire idióta - folytatom fémművesi tevékenységem végül - de az biztos, hogy hiába kamuznátok neki. Kiszagolja a füllentést egy kilométerről azzal a haaatalmas görbe orrával. A jókora kiguvadt szemeivel pedig végig azt lesi, ki hogyan hajtja a könyvek lapjait.. de kitiltani nem fog, sőt, épp ellenkezőleg - fejezem be rém sejtelmesen, hogy nehogy azt gondolják, hogy ez azt jelenti, hogy bezárják őket ide és annyit olvashatnak amennyit akarnak.
Viszont már kezdek attól tartani, hogy túlzásba estem a nem létező rút boszorkány könyvtáros nő leírásával, így aztán megvárom, emészthető volt-e az eddigi hanta, és inkább szemügyre veszem a Runa által fellapozott könyv borítóját, no meg azt is, amiről leemelte azt. Emlékezetem szerint, a leltári íveken olvasottak alapján ezzel a két kötettel jó ideje csúsztak már a visszahozatalát illetően. Talán a többivel sem volt ez másként, de Lagger szerencséjére nem voltam az a könyvtáros, akivel épp ijesztgettem őket.
Miközben Runa Laggert faggatja a kötetről, én felállok, és előhúzom pálcámat, suhintok majd a maradék könyvkupac felé bökök vele, mire azok felemelkednek és csuklómozgásomat követve ellebegnek a könyvtárosi pult irányába. Egy kis pöccintés a végén, és a súlyos gyűjtemény halkan puffan a kemény fán. Nemsokára úgyis el kell végezzem a papírmunkát vele, és persze a helyére kell őket tennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Habár nem tartozom a szép lassan behömpölygő színes diáksereg közé, és tanárja sem vagyok egyiknek sem, az iskola életében természetesen fontos szerepet játszó esemény hírére előmászok a könyvtár rejtekéből. Most, mivel jó eséllyel valamennyi tanuló jelen lesz, és ráadásul enni is kapnak, ami, valljuk be, igen csábító erővel bír, ha az egyébként egyesek számára unalmas beszéd meghallgatásáról van szó, a könyvtárat valószínűleg senki sem fogja látogatni, szóval nem fogok hiányozni onnét.
Én viszont igencsak sajnálnám, ha kihagynám az ünnepélyt, ha nem is a falnivalók miatt esetemben. Egyszerűen csak arról van szó, hogy jó érzéssel tölt el itt lenni, emlékeket elevenít fel bennem, ahogy a helyükre igyekvő, éhes gyerekeket figyelem, és kékbe öltözött terem látványa egyébként is felderít. A nosztalgiafaktor teljes bedobással pörög bennem.
Persze, minthogy ugye továbbra sem vagyok diák - ez nem sokat változott az elmúlt fél percben, mióta megérkeztem - nem közelítem meg egyik asztalt sem, hanem megállok a nagyterem bejárati ajtaja mellett, és összefonom karjaim magam előtt, és csak nézelődök, arcomon az öröm által húzott kis mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Kissé megfeledkezve szerepemről nekiállok dolgozni, de a két fiatal lánynak nem tűnik fel a dolog igazán, talán mert lelkesen belefeledkeznek máris a Runa által csent könyvről való diskurálásba. Örömmel figyelem őket, ahogy sugárzik belőlük ugyanaz a szeretet ezek iránt az írott csodák iránt, ami bennem is lobog. Két gyakori látogatóm biztosan lesz. Illetve, a könyveknek.
Némán hallgatom én is, amit Lagger mesél a kötetről, és mivel nem emlékszem, hogy annak idején olvastam volna, elraktározom a fejemben, hogy később belekukkantsak. Persze nagy valószínűséggel csak akkor, ha majd Runa is visszahozta. Habár most leteszi, miután ahogy elnéztem elolvasott egy egész fejezetet belőle, látszik rajta, hogy nem szívesen hagyná itt. Én mindenesetre egy újabb pálcaintéssel a többi tetejére levitálom át a pultra. Ekkor üti meg fülem a már nem egészen irodalmi témájú kérdés a fülemet, melyet éppenséggel pont nekem szegeznek. Kicsit össze is rezzenek, mire a regény lecsúszik a többiről és kinyílva az asztalra esik. Gyorsan suhintok egy újabbat, hogy becsukódjon, majd azzal a lendülettel visszaperdülök a két lány irányába, és mosolyt húzok az arcomra.
 - Hogy én? - kérdezek vissza nagy szemeket meresztve Lagger felé. Végül is egészen logikus a kérdése, ami azt illeti. Jól bekamuztam nekik, hogy itt a vég, de, tekintve, hogy diáknak adom ki épp magam, ez rám is igaznak kéne legyen, ahhoz képest pedig túl nagy nyugodtságot, sőt, már-már önfeledtséget mutatok. Gyorsan el is kezdem pörgetni a fogaskerekeket az agyamban, hogy erre most mit is mondjak, de közben Runa is érdeklődve rám pillant, és szavai beugrabugrálnak tekergő gondolataim közé, beilleszkednek szépen új gondolatokat szülnek, és némi önbizalmat sugároznak ki belőlem arcomra kiülő mosolyom által.
 - Nos, éppenséggel akár össze is kapcsolhatjuk a két dolgot - válaszolom mindkettejüknek. - Én a könyvtáros utasítására vagyok itt, szóval nekem lehet. Sőt, igazából büntetésben vagyok, szóval muszáj is.
Miközben beszélek, az egyik polchoz lépek, és elkezdem olvasgatni a cédulákat rajta, míg meg nem találom, amit keresek. Akkor egy pálcamozdulattal megbillentem az egészet, mire több tucat könyv inogni, dőlingélni kezd, de valami csoda folytán talán, de csak a tetejéről esik le pár kötet, egész pontosan albumok. A kinyújtott karjaimba zuhannak, amitől majd' összeesek, de végül csak nem gyűrnek maguk alá. Még az hiányozna, elég volt az első nap eltemetnem magam az ókori varázstörténelemmel.
Leteszem az asztalra a két lány elé a féltucat albumot, és rájuk tenyerelek. Mármint nem a lányokra.
 - Ezek évkönyvek, egykori diákok fotóival, neveivel. Az a dolgom, hogy szépen sorba tegyem őket. Ami azt illeti, egy rosszul sikerült átoknak hála jópár lapjuk kiszakadt, és csak úgy lehet megjavítani, ha előbb a megfelelő oldalak közé kerülnek a lapok.
És ami azt illeti, ez teljesen igaz is volt az utolsó szóig. Csak annyi volt a csavar benne, hogy nem a könyvtáros utasítására kellett megcsinálnom, ugyanis az én voltam ugye. Ez volt az egyetlen feladatom, amit el akartam máskorra napolni, de némi segítséggel, amit most aljasul megszerzek magamnak reményeim szerint, már nem is lesz olyan vészes.
 - A könyvtárosnő vezetékneve Gryllus, és tudom, hogy itt tanult annak idején. Ha segítetek rendbe tenni ezt a katyvaszt, megtalálhatjátok a képét valamelyik albumban.
És ezzel az önlebuktató kampány, de egyben a semmi-kedvem-hozzá feladatom befejezésének terve készen állt. Biztos voltam benne, hogy nem fogják egyhamar kiszúrni a képem, úgyhogy volt időnk közben akár beszélgetni is. Már ha egyáltalán belemennek a dologba. Még nem volt ez sem biztos, de azért reméltem, van bennük játékkedv. Még azért gyorsan biztosítottam őket egy fontos dologról:
 - És ne aggódjatok, a .. banya nem fog egy darabig még visszajönni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Érdeklődve hallgatom az igazgató úr beszédét, noha az év, amelyet éppen lezár a legkiemelkedőbb diákok és tanárok felemlegetésével, számomra nem bír jelentőséggel, hiszen csak most érkeztem, hivatalosan a következő évtől vagyok itt, veszek részt az iskolai életben. Mégis, olyan jó érzés hallgatni, nosztalgiázni, az én időmre gondolni, amikor ugyan nem említették az én nevem soha, de társaim sikerének azért örülhettem.
Annyira elmerengek, hogy alig tűnik fel az a pár szokatlan eset, ami nem teljesen illik egy ilyen ünnepség képébe. De mikor egy egészen pici lány bukkan fel, elszakad a tekintetem Gróf Wicklerről.
Lemaradtam volna, és már bölcsőde is van Bagolykőn? Vagy csak valaki túl nagy adag fiatalító bájitalt ivott volna? Nem, ami azt illeti, túlságosan is kislányosan viselkedik, hogy ne egy valóban kicsi lány legyen. Addig-addig figyelem, míg egy hang vissza nem húz gondolataim folyosójáról, magára vonva figyelmem. Szendrei tanárnő az, akivel már volt alkalmam találkozni megérkezésem óta.
 - Jó napot, Tanárnő! - mosolygok rá, majd a tanári asztal felé kapom a tekintetem. Gyors fejszámolást végzek, de szó szerint, felidézem hány helynek van még gazdája, aki nem érkezett meg, és végül arra jutok, hogy valóban van egy fennmaradó hely számomra is. Felderül az arcom a nagy felismeréstől, ami persze sosem jutott volna el a tudatomig, ha nem hívják fel rá a figyelmem.
 - Nahát! Rohanok, köszönöm! - közben az is eszembe jut, hogy az én időmben is az asztalnál ültek az iskola egyéb dolgozói is, nem csak a tanárok és az igazgató.
Így aztán ellököm magam a fal mellől, és Szendrei tanárnő nyomába eredek. Végignézzük egy vélhetően diákcsíny áldozatául eső tanár esetét, és nekem újból feltűnik a kislány, nem véletlenül, hiszen a tanárnő karján csüngve köt ki. Gyorsan elfoglalom a helyem az asztalnál, és előrehajolva odasúgom - nehogy megzavarjam az igazgatót - Szendrei tanárnőnek:
 - Nagyon helyes kislánya van - legalábbis elég valószínűnek érzem, hogy a sajátja. Elkapom a pillantását a lánynak, mikor nézelődik, és rámosolygok.
 - Szia! Hogy hívnak? Tetszik ez a nagy hűhó?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Próbálom visszafojtani elégedett mosolygásom, mert nem csupán felhívtam magamra a figyelmüket, de úgy tűnik érdeklődést is kiváltottam belőlük cseles kis tervemmel. Annak idején csak egy szürke egérke voltam, akit senki sem vett észre, és bár most se vagyok sokkal színesebb (habár öltözködésben már igen), azért alakulok. Habár úgy tűnik átlátszóbb a mesém, mint képzeltem, és nem is vagyok túl jó színésznő, mert Runa kérdésekkel kezd bombázni, miközben az albumokat eléjük teszem az asztalra. Addig van időm gondolkodni a válaszon, míg leülök velük szemben, szóval nem épp sok, de valamit csak összekaparok.
 - Hát én, izé. Az a helyzet, hogy mikor még itt volt, sötétebb volt, mint most, úgy kellett felkapcsolnom pár kislámpát itt az asztalokon. Szóval annyira nem jegyeztem meg az arcát.
Ez egész kielégítő válasznak tűnik, de az is eléggé egyértelmű, hogy nincs kedvem ehhez a melóhoz, szóval hozzáteszem:
 - Meg aztán, hogy őszinte legyek, így hamarabb kész lesz, és mókásabb is így megtudni. Az uncsi, ha csak úgy elárulom... Mármint izé! Ha egyáltalán el tudnám.
Így aztán összedörzsölöm mancsaim, és várakozóan nézek rájuk. Laggerre nem is kell sokat, ráharap a játékra, és Runa is beszáll a dologba, valószínűleg már csak egyszerűen azért is, mert egy könyvforma valami került a keze ügyébe. Kettéosztják a halmot, de persze magamnak is elveszek párat, azért nem vagyok én rabszolga hajcsár. Persze ügyelek rá, hogy ne legyen az enyéim közt az, amelyikben engem is jegyeznek, mert úgy nem volna sok értelme a dolognak ugye.
 - És.. honnan jöttetek? - kérdezem, hogy ne néma aktakukacokként dolgozzunk. - Melyik házba érkeztetek? Van-e kedvenc tantárgy? Én annak idején az átváltoztatástant nagyon szerettem.
Közben jól szemléltetem is a műveletet: felnyitom az albumot, kiveszem belőle azokat az oldalakat, amelyek nem akarnak ott maradni, vagyis amik ki vannak belőle szakadva, és egyenként megkeresem az első, vagy az utolsó név alapján, hogy melyik másik két lap közé való. Többnyire több lap is hiányzik ugyanarról a helyről, ezeket először sorba rendezem, és aztán teszem be a helyükre. Később aztán majd a javítást magát elintézem, csak legyen a helyén minden. Miközben dolgozom, leesik, hogy túlzottan is a feladattal foglalkozom, és nem is csinálok úgy, mintha keresném a könyvtáros nevét, szóval gyorsan visszalapozok a G betűhöz és elkezdem nézegetni a lapok hasábjait nagy érdeklődést tettetve.
 - Hát itt nincs - jelentem ki, csalódottságot rejtve hangomba, és nyúlok a következő kötetért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hozzáfogunk a munkához, szerencsémre nem bánják, ha kicsit meg kell dolgozniuk a tudásért, ami igazából nem is meglepő. Ilyen kis könyvmolyoktól nem is várna mást az ember. Szomjazzák a tudást, és szeretik azt maguk megszerezni.
Szóval a kupac eloszlik köztünk, és aztán fogy is gyorsan. Mégiscsak hárman vagyunk rá, és szerencsére nincs is olyan sok, csak néhány albumot ért kár. És miközben épp a helyére nyomom az utolsó lapján is az első albumomnak, Lagger elméletét hallgatva elnevetem magam. Olvastam mindenféle könyveket a témában, és a maffiózós filmekkel is jó viszonyban voltam mindig, így különösen tetszik a gondolatmenete, így aztán bár mindhárman jót derülünk rajta, gyorsan eloltom a hozzám legközelebb álló fényforrást, és kissé reszelősre fogom a hangom:
 - A keresztanya nem szereti ha kutakodnak utána. Nagyon. Nem.
Aztán, hogy lássam mit is csinálok, pálcám egy koppintásával újra világosságot csinálok, és folytatom az albumrendezést, de közben figyelmesen hallgatom a két lányt, hogy merről jött, hová érkezett.
Egész kellemes csevej alakult ki.. illetve alakult volna, ha hirtelen nem esik le, hogy mit is kérdezett az imént Lagger. Egy pillanat töredéke alatt ráébredek, hogy elszóltam magam, de arra, hogy frappáns választ találjak ki, már nem elég ennyi idő, így aztán csak "ööö"-zök egy sort, és gyorsan úgy csinálok, mintha találtam volna valami érdekes lapot, aminek nincs még meg a helye, pedig igazság szerint az pont jó helyen volt.
Rosszabbul megy nekem ez a színészkedés, mint gondoltam, észre se vettem, hogy gyanúsan fogalmazok, csak miután rákérdeznek. Így javítani is feltűnőbb rajta.
 - Hát aa.. őő.. - kezdem habogva, és próbálom megtippelni, hány évet lehet "annak idején"-nek tekinteni, de bárhogy is tekerem, ez bizony azt jelenti, hogy jó pár évről van szó. - Már leadtam régebben, mert más.. irányba szeretnék elindulni. Szóval értitek, nagyon jó kis tantárgy, csak nincs rá szükségem a későbbiekben..
Próbálom hihetően előadni, igazság szerint teljesen hiába, mert miközben magyarázok, Runa beletemetkezik az előtte fekvő albumba, és csakhamar az orrunk elé tolja. Na, ennyi volt, megtalált. Belenyugvóan elmosolyodom, hogy vége a játéknak, de aztán amiket mond, kénytelen vagyok hangosan felnevetni. Izgatott arcát látva érzem, hogy mélyen belopta magát a szívembe ártatlan kis naivitásával.
Megsimogatom a feje búbját, olyan kis bocsánatkérően, nehogy úgy érezze, rajta nevetek, és mellékelek egy mosolyt is, magamba fojtva a nevetést.
 - Nem egészen, Runa, de nagyon közel jársz. Nincs ikertestvérem, és én vagyok az első, és egyetlen Matilda az egész családban.
Közben Laggerre pillantok, hogy neki összeállt-e a kép, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy igen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Örömmel látom vendégeimen, hogy egész jól (vagy épp borzalmasan rosszul) beválnék, mint keresztanya, no persze nem a testvérem gyermekének keresztanyjaként, hanem egy maffiaklán vezéreként. Noha előbbiben is már majdnem bizonyíthattam, hiszen bátyám a sárkányok kergetése mellett azért csak elcsípett egy feleséget is valahol a vadomban, és úton volt a család nevének várományosa is.
De most egy kisbaba pesztrálása helyett néhány album volt, amiről gondoskodnom kellett, amihez ráadásul segítséget is kaptam, szóval nem volt olyan megterhelő ez a fajta keresztanyaság.
Nem úgy a kamuzás. Rémesen hazudok, ezt eddig is tudtam, és most sincs másként, ha épp nem összeakad a nyelvem zavaromban, akkor anélkül szólom el magam, hogy észrevenném, és egyáltalán tudatosulna a dolog. Most is csak lassan értem meg, hogy már hiába a próbálkozás. Szóval ennyi volt, lebuktam.
Lagger, aki idősebbnek tűnik Runánál már teljesen képben van, mikor előkerül a kép is a hozzám tartozó névvel, és bár idősebb vagyok az idegesen integető képmásomnál, azért tisztán látszik, hogy az bizony én vagyok. Runa pedig még mindig zabálnivalóan aranyos, így miután Lagger 'te vagy az a bizonyos banya' feltevésére nevetve bólogatok egy sort, újból muszáj vagyok megsimogatni a lány feje tetejét.
- Hát.. keresztanyai mivoltomnál fogva gonosz vagyok, szóval gondoltam kicsit szívom a véretek - teszek vallomást próbálva némi bűnbánást is mutatni, de nehezen sikerül a dolog. Vagy leginkább sehogy.
- Csak egy kis játék volt, ne haragudjatok. Gondoltam így szórakoztatóbb, mintha csak simán közlöm, hogy én vagyok a könyvtáros, és aztán kikértek valamit, és már itt se vagytok.
Remélem, hogy nem veszik zokon a kis szórakozásomat, és nem kezdik el terjeszteni az iskolában, hogy micsoda egy szenya (nem szendvics) ez az új könyvtáros csaj.
- Ha megbocsájtotok, cserébe felajánlom, hogy beveszlek titeket a klánba - mondom nagylelkűen újra elővéve a rekedtes hangot és a hozzá tartozó baljóslatú arcot, a hatás kedvéért. Így olyan, mintha felajánlanám nekik, hogy vagy csatlakoznak, vagy mennek a halakkal úszni. Erre a gondolatra azonban elnevetem magam, szóval végül mégse hangzik annyira meggyőzően a rejtett fenyegetés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Lebuktam, ennyi volt a móka, és örömmel látom, hogy nem csak engem szórakoztatott a két lány bolondítása, Laggernek láthatóan kimondottan tetszik a maffiózó élet, Runa pedig olyan édesen naiv, hogy meg kell zabáljam. Persze nem szó szerint, az még egy maffiavezértől is durva lenne. De a fejsimogatás megy,a lány pedig akár egy kiscica, már csak épp nem dorombol mellé.
- Örülök, hogy tetszett - mosolygok rájuk kedvesen, mikor se nem épp nevetek, se nem a keresztanyát játszom. - Lehet el is játszom, csak hát előbb-utóbb megtudja majd az iskola úgyis, az évnyitón legkésőbb. Gondolom - igazából nem tudom biztosan, hogy én is bemutatásra kerülök-e majd az új tanárokkal együtt, melyekből több is akad, amennyire hallottam suttogni.
Mikor aztán újra színészi "tehetségemhez" fordulok, a lányok is követik példámat. Nem tudom, hogy köhécsel ilyen hitelesen Lagger, ráadásul könnyes szemmel, de jól meg is irigylem, hogy jobban színészkedik nálam. Runa is játsza az elképedtet, mint aki tudja, hogy most az élete múlik azon, mit felel, de a vigyor ott van a végén, ahogy nekem is, szóval annyira nem sikerül drámaira a jelenetünk, de szerencsére nincs is közönségünk, aki fújolna, mi pedig így is jól elvagyunk.
- A klán neve Cosa Libra. És nincs választásotok - felelem nagy komolyságot erőltetve az arcomra, és a hangomba reszelősséget kölcsönözve, majd kezemmel lassú, intő mozdulatot teszek a könyvespolcok felé. - Vagy beálltok, és hűségesen szolgáltok minden bizonnyal rövid életetek végéig.. vagy kikölcsönöztök pár könyvet.
A végére már Matilda, a könyvtáros szól belőlem, nem a Keresztanya. Kemény döntés elé állítottam őket, gondolom nevetve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Habár a két leányzó előtt már lebuktam, inkognitómat, és álcámat, mely valódi énemet, a rettegett maffiavezért rejti, nem kell feladnom, hiszen tartani fogják a szájukat. Még szép, hogy tartani fogják. Ha valódi maffiavezér lennék, és nem a "könyvtárosnéni", most gonoszul összedörzsölném a kezeim, és kacagnék egy sort. De ehelyett velük nevetek az egészen. Jó móka volt.
- Köszönöm, nektek. Hálám jeléül tényleg életben hagylak titeket. Téged is, kedves Lagger - mondom még utoljára a Keresztanyaként, nagylelkűségem fitogtatva.
Miután kinevetgéltük magunkat, azért, ha a szerep lezárásaként, de visszatérek eredeti szakmámhoz, hiszen nyilván a könyvek miatt vannak itt valójában. Még ha csak visszahozza is valaki a kikölcsönzött darabokat, aki ilyen toronnyal érkezik, mint Lagger, az valószínűleg szívesen el is vinne párat. Talán nem ugyanannyit, de ilyen falánk könyvzabálók bizony nem távoznak kincsek nélkül.
Runa próbál levegőhöz és szavakhoz jutni a nevetéstől, mely valósággal rázza, és melynek láttán én is a számra szorítom a kezem, hogy visszafojtsam kissé jókedvem a hangoskodástól. Mégiscsak könyvtárban vagyunk és példát is kéne mutassak, vagy mi a szösz. Közben próbálok válaszolni leendő postásomnak is.
- Lehet egyszerűbb lenne megkérdezned, hogy mit nem ajánlok - mondom némi töprengés után, de azért csak a kezébe nyomok egy kötetet, mely egy pálcaintésemre röppen hozzánk. - Ezt viszont kötelezővé tenném. Illetve, ezt is.
Nem árulok el részleteket, én is úgy fogtam a kezembe nemrég, hogy mindössze a címét láttam, és az alapján nem tudtam volna megítélni. De a második sor után már éreztem, hogy nem fogom letenni, míg el nem olvasom, és így is lett.
- Elárulom, a klántagoknak bármit - mosolygok Runára, és majdnem megint megsimogatom a fejét, csak tartok tőle, hogy a végén még nekiállok bögyörgetni, mint valami kiscicát. - Annyi a dolog, hogy odahozod szépen az asztalomhoz, és én feljegyzem, miket viszel, mikor viszed, és megmondom, hogy nagyjábóóól mikorra kelleneee visszahozni.
- A visszahozatalnál szintén a pultnál kell zaklatni - mondom, és ezzel egyidőben fel is állok és odasétálok az említett bútordarabhoz, és a könyvekhez, melyeket Lagger visszahozott. Magam elé húzom a leltári ívet, és rábökök a pálcámmal, mire a lapok, mintha szél kapna bele pörögni kezdenek, míg meg nem állnak ott, ahol elődöm a torony egyik emeletét képező könyv címét bevéste. Az utolsó rubrikában jelzem a szignómmal a könyv visszatértét testvérei közé.
Amint ez megvan, egy újabb pálcasuhintásra a kötet elröppen a helye felé. Persze sejtem, hogy nem fog odatalálni, mert még nem ismerem annyira a könyvek pontos lelőhelyét, de ezt a lányoknak nem kell tudnia. Mosolyt villantok feléjük.
- Szóval, parancsoltok még valamit?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Még mindig az események különös alakulásán töprengek, ahogy átkelek a hídon. Mivel nem igazán ismerem ki magam a mugli főváros tömegközlekedésében, inkább csak simán átgyalogolok a túloldalról, hogy valami eldugottabb helyet keressek, ahonnét hopponálhatok. Habár este van, ettől sok helyen csak megélénkül az élet, az utcán sok-sok fiatalt látni, szóval túlzott óvatosság kerít hatalmába.
És egyébként is el vagyok kissé varázsolva. A levéltárban tett látogatás érdekesebbre sikerült, mint számítottam. Eredetileg csak néhány régi okmányért mentem, munkaügyben, de mikor odaértem, átnyújtottak egy levelet is, azzal, hogy már várták, hogy felbukkanjak itt, mert ezt jó pár éve őrzik nekem.
Csak akkor nyert értelmet a dolog, mikor megfogtam az első pillantásra már olvashatatlanná fakult régi, papírdarabot, mely amint a bőrömhöz ért, hirtelen megrázkódott, és a megsárgult papír kifehéredett, a szöveg pedig olvasható vált. És akkor megláttam az írást. Nagyapám betűi voltak. De csak betűk voltak. Illetve szavak, amik ugyan magyarul voltak, de még így se volt az égvilágon semmi értelmük együtt. A levél látszólag nem is nekem szólt, hanem egy Beának, és valami virág neveléséről szólt, de még csak nem is nagyapám szignója volt a végén, hanem egy álnév, mellyel valami Nóra néninek adta ki magát.
Átérve a hídon felpillantok az égre, mintha lepillanthatna onnét rám, mint az Oroszlánkirályban a nagy királyok, és öreg éveire kissé megbolondult nagyapámra gondolok, aki még így is a legnagyobb király volt a szememben. Hiányzott nagyon, főleg a hihetetlen történetei, és az, ahogy előadta őket, de most különösen örültem volna, ha mesél még valamit. Ugyanis fogalmam sem volt, mit akar ezzel az üzenettel.
Hogy fejtsem meg? Ugyanis nem kellett sokat törjem a fejem hozzá, hogy tudjam, azért nincs értelme az egésznek, mert valójában nem azt jelentik a mondatok, amit látszólag. De a kulcs nem volt a kezemben, csak a lakat a titkon. Nekem szánta, egyértelműen, ezt már a Bea névből is tudtam, ugyanis kiskoromban volt egy ilyen nevű babám. Nóra néni pedig az a mugli óvónő volt, akinek egyszer meggyújtottam a haját, mikor nem akartam aludni menni. Ekkor döntöttek a szüleim úgy, hogy jobb lesz nem muglik közé rakniuk.
Összehajtom a levelet, és bedugom az egyik könyv lapjai közé, melyet úgy mellesleg szereztem a városba látogatásom alkalmával. Egyszerű mugli regény volt, de én az ilyesmire is ki voltam éhezve. Most viszont már csak haza szerettem volna jutni, így elkezdtem nézelődni, hol is ejthetném meg azt a szörnyen gyomorforgató (szó szerint) mozdulatot, amivel is bagolyfalván köthetek ki, de elég sokan voltak még a parkban, és a híd alatt is nagy volt az autóforgalom. Itt nem fog menni, be kell menjek egy mellékutcába. Így aztán el is indulok csomagommal egyensúlyozva, mely azért most kivételesen nem olyan rémesen nagy, mint szokott. Mindössze négy könyv, meg két mappa mindenféle papírokkal az iskolának. Mindenesetre épp elég cucc ahhoz, hogy lekösse a figyelmem az el-nem-ejtésük, és ne vegyem észre, hogy az a pár ember a közelben, akik látszólag ilyen-olyan dolgokkal vannak elfoglalva, valójában engem figyelnek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Olyan egyszerűen indult pedig ez a nap is. Eredetileg nem is lett volna semmi ilyenforma tervem, egy olyan városban barangolni, amit alig ismerek, de aztán kaptam azt a baglyot, és rá kellett jönnöm ismét, hogy könyvtárosnak lenni nem merül ki annyiban, hogy kedvemre olvasok a könyvtárban ameddig csak akarok és annyit, amennyit csak akarok. Sőt, néha még időm se jutott egyáltalán rá!
Na nem mintha igazán panaszra lehetne okom, hiszen bár jobban élvezem a világokat, melyeket olvasva látok a saját fantáziám által szőve, saját kis világunk felfedezése is izgalommal tud eltölteni, főleg ha ilyen szép régi templomok irattárába látogathatok.
Szerencsére nem vagyok az a varázslóféle, akik talárban, és olyan ódivatú ruhákban járkálnak, illetve annyi érzékük sincs a mugli öltözködéshez, mint egy elefántnak, így nem keltek feltűnést sehol sem. Vannak persze, akik utánam fordulnak, de nekik olyan gondolataik vannak, amiket nem illő emlegetni, szóval nem is részletezem.
De éppen ezért sem foglalkozom azokkal, akik most utánam fordulnak, azokkal, akik ráadásul nem is látványosan teszik, lehetőségem sincs foglalkozni. Összességében tehát csak megyek, és keresem azt a helyet, ahol senkinek nem szúrja ki a szemét egy kámforrá váló lány látványa. Ekkor azonban az egyik fiatal mellém szegődik, de csak abban a pillanatban tudatosodik a közelsége, mikor megszólít, sőt, még egy barátságos bökést is kapok tőle. Úgy hallom igen népszerű szokás manapság a másik böködése a mugli világban.
- Ó, szervusz - kapom felé a tekintetem kicsit meglepetten. Sötét van ugyan, de azonnal elfog az érzés, hogy láttam már az arcát. És biztos nem ma, a városban. Mintha korábban..
- Háát nem igazán vagyok ismerős a környéken - mondom egy szégyenlős mosoly kíséretében. Ami azt illeti még enyhén is fejeztem ki magam. Az pedig eszembe sem jut, hogy ez talán egy amolyan felszedős duma lett volna a sráctól. Az ilyesmi igazából sosem tűnt fel. Igaz, nem is sokszor próbálkoztak vele.
Mielőtt még valamit mondhatnék, váratlanul valami felvillan az orrom előtt. Odakapom a tekintetem, és azt látom, hogy egy étterem cégére díszeleg ott, ahol az előbb még biztosra venném, hogy semmi sem volt, csak egy bérház oldala. És még ajtó is van, mely az épület alatti szintre vezet.
Ha nem a mágusvilágban élnék, biztosan gyanúsnak tartanám, hogy ez csak így megjelent itt, de mivel abban élek, teljesen hétköznapi dolognak tűnik. De persze hiába ajánlanám, ha a srác nem láthatja mugli lévén, de meglepetésemre látom az arcán, hogy neki is feltűnik a hely.
- Tadaaa! Csak neked! - mondom egy vigyor kíséretében, mintha az én művem lenne az egész. - Azt mondjuk nem tudom, jó hely-e, de nézd csak meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Miközben én a kiutat keresem a városból, valaki más engem, hogy rajtam keresztül egy éttermet, vagy egyéb hasonszőrű helyet találjon, ahogy ez a srác, amint mellémszegődve közvetlen módon leszólít. Velem azonban nem jár jól, mint azt mondom is neki, és én sem jutok közelebb ahhoz, hogy senki se lásson eltűnni, hiszen először nem tudhatom, hogy varázsló-e, de egyébként sem lennék oly udvariatlan, hogy csak úgy eltűnök mellőle. Kivéve, ha rablógyilkos. Akkor biztos eltűnök. De még nem tűnik annak.
Ellenben azt hallom a beszédén, hogy nem idevalósi, akcentussal, de elég jól beszéli a nyelvet, sőt, még talán többet is megoszt velem, mint kéne a pénzügyeiről. Jobban is megfigyelném, mert valóban ismerősnek tűnik, de akkor villannak a fények, és már meg is oldódott az ügy. Még mindig elégedetten mosolyogva nézek rá, miután bemutattam neki az éttermet, ami mintha csak neki nyílt volna meg, mikor karon fog, és finoman húzni kezd magával.
- Én.. igazából.. - makogom zavartan, mert igazából nem sok választásom van. Mondanám, hogy meg tudom védeni magam, de igazából még sosem kellett, szóval ki tudja valójában menne-e, de ha nem mondja, a sötét mellékutcák veszélye eszembe se jutott volna, amíg valaki hasonló módon meg nem közelít, mint ő az imént. Mindenesetre kitapogatom a pálcámat a zsebemben, amihez persze egy kézzel kell egyensúlyoznom a könyveimmel. De ebben már van gyakorlatom.
Habár magával húz, nem toszogál le a varázslatos módon felbukkant étterembe, így  van lehetőségem válaszolni. Igazából már indulnék inkább vissza a kastélyba, de nem biztos, hogy még ébren fogom találni a manókat a kései vacsorához, mire a faluból felcaplatok az iskolába, szóval lehet nem ártana ennem nekem is valamit. És egyébként is fúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy miért ismerős ez a srác. Nem tűnik diákkorúnak, talán csak mestertanoncnak, de közülük még nem sokhoz volt szerencsém.
- Hát jó, rendben - rántom meg a vállam, és előre megyek, fejet behúzva, kissé tapogatózva lefelé. Valami különöset érzek, ahogy a lépcső aljába érek, mintha egy pókhálót szakítanék át, de mikor az arcomhoz kapok, és próbálom leszedni magamról azt, nincs ott semmi.
Az étteremben - mert valóban annak bizonyul - se sokan vannak, csak néhány alak itt-ott, bőven akad ülőhely. Letepedek az egyik asztalhoz, a könyveket és az iratokat magam mellé helyezem. A pálcámat pedig az ölembe. És ahogy leül a srác is, akkor kezdem el tudat alatt halványan érezni, hogy tulajdonképpen nem is miatta húztam elő a fegyveremet.
- Remélem van lasagne-juk - mondom körbekémlelve. Nem úgy tűnik, mintha olyan hely lenne, ahol van.
- Egyébként Matilda vagyok, és munkaügyben vagyok itt. Te viszont gondolom nem vagy idevalósi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tényleg igen különösen alakul ez az este, nem gondoltam volna, hogy egy eldugott kis étteremfélében fogom magam találni este fél tíz körül valakivel, aki csak úgy felbukkant a semmiből (miközben én akartam eltűnni látszólag a semmiben). Akárcsak maga az étterem. De a srác legalább szimpatikusabb, mint a hely, ahová betévedtünk.
Engem is meglep kicsit, hogy milyen könnyen rávesz, hogy vele tartsak, de talán csak a kíváncsiság lehet a dolog mögött. Valahol láttam már, és ha valami elkezd motoszkálni a fejemben, mindenképp tudni akarom, mi az. Jelen esetben, hogy mégis hol láttam én már az arcát a most velem szemben helyet foglaló fiatal férfinak.
- Hát én azért nem ennék meg bármit, csak mert finom, kedves - mondom, a végét egy kicsit megnyomva, érzékeltetve, hogy előbb talán a nevemet jegyezze meg, mielőtt becézgetni kezd. De semmi gúny, vagy fennhang nincs benne, olyan, mintha a kiejtését javítanám csak ki, jóakaratból. Amivel egyébként nincs semmi baj annak ellenére, hogy nem magyar.
A nevemen egy kicsit elmerengve folytatjuk a beszélgetést, amit én némi bólogatással reagálom először le.
- Nem, nem véletlenül. Sőt, abszolút szándékosan - mosolyodok el, érezve, hogy ez így elég bunkón hangzik, ha nem veszi a tréfát, úgyhogy gyorsan folytatom is: - A dédnagymamámat hívták így. Ördögi egy boszorkány volt..
Rápillantok az arcára, miként reagál, de valami mást is megpillantok, méghozzá egy férfit mögötte, amint az újságja mögül felénk néz. Gyorsan felé fordulok, de talán csak rosszul láttam.. épp lapoz a napilapban, és egy intéssel jelez a pincérnek, hogy fizetne. Pedig meg mertem volna rá esküdni..
- Mi..? Ja, hogy a könyvek! - rántom vissza a tekintetem, és a gondolataimat társaságom felé. - Könyvtáros vagyok, és beszerzés volt, igen, semmi különös.. csak nem tudtam, hogy ilyesmit is kell csinálnom. Azt hittem egész nap olvashatok - nevetgélek kissé szégyenlősen.
Közben odalép mellénk egy pincér, és étlapot tesz elénk, majd újabb útra indul, hogy másoknak kivigye a rendelést. Úgy tűnik egyedül van, de nincs is sok munkája ennek ellenére.
- Éreztem én a kiejtéseden, hogy angol a véred - csóválom kicsit a fejem. A mágusiskolának hála meglepően sok európai mágus tudott nem csak hogy angolul, mely világnyelv volt a muglik közt is, de magyarul is. A muglivilág bezzeg nem sokra ment a gyönyörű magyar nyelvvel a nagyvilágban.
- Hogy északon? Egy faluban..? - pislogok rá, és végre beugrik, hol láttam már az arcát. - És mit dolgozol te olyan bőszen Bagolyfalván?
Nem beszéltünk még ugyan soha ezelőtt, de a faluban tett látogatásaim során láttam már. Csak most az nem ugrik be, ott pontosan hol. De ez majd talán kiderül, most azt kéne kideríteni, mivel töltsük meg a bendőnket.
- Van lecsójuk. A franciák imádják, csak persze nem tudják jól elkészíteni és nem így hívják, mert nem tudnák kiejteni - mondom csak úgy magam elé, miközben a menüt lesem.
Mikor végül kinézem magamnak a vacsorámat, leteszem az étlapot, és várakozó állást, illetve ülést veszek fel. A pincért keresem a tekintetemmel, és közben azon kapom magam, hogy körbekémlelve nem látok senkit se. Az a kevés vendég, akik még itt voltak, mikor jöttünk, szőrén szálán eltűntek. Ketten ülünk mindössze a vendégtérben.
- Mikor mentek el az emberek? - kérdezem kissé megütközve, és meglepetésemre még a pincért se látom sehol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Miért nem? - kérdezek vissza, ha már így belekezdtünk a faggatózásba a kaja okán. Igazából nem szívesen emlegetem fel, mert gyerekes a dolog, de hát mégse rángathatom a vállam, válaszra se méltatva vacsoratársam.
- Kiskoromban volt egy édes aranyos nyuszim.. nyulam. Szóval volt egy nyulam - kezdek bele a történetbe, és máris érzem, hogy elönt a pír. Gyorsan rövidre zárom a mesét végül: - És évekkel később tudtam meg, hogy milyen jóízűen megettem, mikor felszolgálták szegényt a tudtom nélkül.
Szörnyű história, igen. A kisgyerekek nem mindig tudják, honnan jön a hús, vagy hogy a simogatnivaló állat más célt is szolgálhat alkalomadtán. Én mondjuk tudtam, mert már öt évesen tudtam olvasni, de ettől még naívan hittem benne, hogy ez bármelyik állattal előfordulhat, de nem az enyémmel.
Végül zavaromat egy korgó gyomor hangja hessegeti el, mert ez szerencsére nem tőlem származik. Habár éhes vagyok magam is, olyannyira nem, hogy ennek pocakom hangot is adjon. Egy mosollyal konstatálom, amit a srác is megállapít. Ahogy azt is, hogy unalmasnak tartja a munkámat. Igazából nem lep meg nagyon a véleménye, sokan így vannak vele, nem értik miért is választottam ezt.
- Hát, az öreg nénik és bácsik is voltak fiatalok. Most én is épp fiatal vagyok. De még egyáltalán nem biztos, hogy ebbe a melóba öregedek bele - rántom meg a vállam. - Apám sem értette, miért akarom ezt, szerinte sokkal többre vagyok hivatott. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nagyon szeretem a könyveket. Az életemet jelentik.
Furcsán hangozhat annak, aki a változatos, vad életét éli, aki a kihívásokat kergeti, vagy aki egyszerűen csak nem tud megmaradni a fenekén, de számomra a legfelemelőbb érzések egyike ha gondtalanul leülhetek, felcsaphatok egy kötetet, és elmerülhetek benne.
Ezúttal azonban az ismerkedésben merülünk el, végre kiderül, hol is láttuk már egymást. Nyilván egyszer-kétszer elmentünk egymás mellett a faluban. Lakik ott elég ember ahhoz, hogy ne kelljen mindenkinek mindenkit ismernie, csak látnia, szóval nem nagyon bánt a dolog, de most már örülök, hogy fény derült a kilétére.
- A hotelban? - nézek rá érdeklődve. Elég fiatal ahhoz, hogy ne az legyen az első gondolatom, hogy konkrétan a tulajdonában áll a hely, szóval gondolkodás nélkül folytatom: - A recepción dolgozol? Vagy te vagy az az illető, aki felviszi a poggyászt?
Nem jut eszembe a neve a szakmának, csak tudom, hogy létezik, mert a mugli hotelekben, melyekből sokat látogattunk meg a családommal régebben, jellemző az ilyen alkalmazott, de varázsló szállóban még nem találkoztam vele. Talán nem a megfelelőekben jártam.
- Igen, én vagyok a Tudástár nagykövete - bólogatok kicsit lelkesebben a kelleténél. - Meglepően sok a munka néha, mint most is ez a kis kiruccanás, és alig jut időm az olvasgatásra, de azért így is nagyon élvezem. Te gondolom Roxfortba jártál, így nem tudhatod, de van ott egy titkos részleg is, csak még nem jöttem rá, hol.
Ezt most csak úgy mellesleg jegyzem meg, ahogy ő a forrócsokis vágyát, de utána figyelmünk elterelődik a finomságok mellől. Én ülve maradok, de azért rámarkolok a pálcámra.
- Nem tudom.. próbáld meg. Mi van, ha bezártak, és elfelejtették, hogy itt vagyunk? - kérdezem bizonytalanul, de máris egyéb alternatívákon töröm a fejem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ahogy beszélgetünk, és persze felőlem érdeklődik, csakhamar a könyvek témánál kötünk ki. Nálam ez egyáltalán nem furcsa, bárkivel állok le beszélni, rövidesen úgyis a könyvekről lesz szó. Ez az életem, nincs mit tenni, és ahogy arra a férfi rá is világít, a könyvek szerelmese vagyok. Csak arra kíváncsi, mennyire is vagyok az.
Persze lehet egyszerűen csak az a mindenre és mindenkire kíváncsi, mindig az újdonságokat, az érdekességeket hajszoló fiatal emberről van szó, de kérdezősködése egy szinten már kezd zavarni. Miért számít neki, mennyire szeretem a könyveket?
- Van más hobbim is - felelem neki, egy árnyalatnyi sértettséggel a hangomban, de nem térek ki rá, hogy milyen más hobbikra célzok. Lehet nincs is? Elmerengek ezen, de igazából nem érdekel annyira sem a srác, sem hogy mit gondol rólam.
Persze nem vágom be úgymond a durcát, és fordulok el tőle, próbálok kedves maradni, mert hát mégiscsak én vagyok az idevalósi (persze, csak nem a városba, hanem az országba) és nem akarok rossz benyomást kelteni benne a magyarokról. Így is lesz elég, akitől megkapja ezt.
- Ó nahát! - mosolyodom el, mikor kiderül, hogy a szálló ifjú tulajdonosával van dolgom. Már tudok róla egyet s mást, épp csak a nevét nem.
Ami azt illeti, úgy éreztem, mintha le akarna nyűgözni vele, milyen nagy vagyonos ember, hogy ilyen fiatalon már szállója van, úgyhogy nem nagyon firtattam más elismerő szavakkal a kérdést, a végén még oda lyukadnánk ki, hogy én meg nagyapám teljes, felbecsülhetetlen értékű műkincs gyűjteményének, és persze ismeretlen méretű vagyonának örököse vagyok. Arról nem beszélve, hogy a szüleim sem szűkölködnek éppenséggel. Az persze más kérdés, hogy könyvtárosként szinte alig keresek valamit.
Helyette inkább az itallapot emeltem fel, hogy mikor legközelebb meglátom a pincért, már tudjam mit kérjek szomjoltónak. Azonban erre nem került sor, és mint arra rá kellett ébredjünk, még ételre se nagyon számíthattunk a továbbiakban, vagy hogy villacsattogástól lesz hangos a hely.
- Nem történt semmi.. - motyogom a mellettem elhaladó nő után, és csak ezek után tűnik föl, hogy nem csak ő, de mindenki más is eltűnt. És csak miután egy férfi bukkan elő mellettünk a semmiből, fogom fel, hogy nem is tűntek el igazán. Az éttermet uraló sötétség gomolyogva szívódik föl körülöttünk, felfedve
a kijáratot, és a mellékhelyiségekbe, valamint a konyhába vezető folyosókat elálló alakokat, akik mind bennünket néznek. Az egyiknél pálca, egy másiknál kés. Egy pillanat töredéke elég, hogy megértsem, bajban vagyunk, ám fél perc is eltelik, mire ez igazán tudatosodik bennem, és levegőért kapok.
Dermedten fordítom tekintetem az asztalunkhoz lépő, legidősebbnek tűnő alakra, és érzem, egész testemen remegés fut végig. Összeszorult torokkal próbálok nyelni, és míg az ifjú szállótulajdonosnak nincs baja a beszéddel, nekem annál inkább. Csak az agyam pörög eszeveszettül, miközben ide-oda kezdem kapkodni a tekintetem, figyelve a többi embert, akik rajtunk ütöttek. A nő a késével, akit az előttem álló férfi meg is nevez Tinaként mögöttem áll. Érzem a tarkómon ahogy figyel, markában a hegyes, és persze éles fegyverrel.
- Micsoda? - ekkor fogom fel, hogy a férfi rám néz, és tőlem akar valamit. Ráemelem szemeimet, és végre érzem, hogy szavak tolódnak a nyelvemre. - Miről beszél? Semmi nincs nálam, csak iskolai anyagok!
A levél. A rejtjeles levél, amit nagyapám hagyott itt, hogy majd csak nekem átadják, ha ide tévednék. Ezek pedig vártak a pillanatra, hogy hozzám kerüljön az üzenet. Hát persze, hiszen semmi sem utal rá, hogy ez tőle származna, vagy hogy nekem szánták volna. De most, hogy nálam volt, már tudták, hogy ez az.. vártak rám. Várták az alkalmat, hogy ide csaljanak, és...
Várjunk csak! Hirtelen a velem szemben ülő férfira nézek. Hiszen ő volt az, aki idehozott. Ő is benne van! Ő intézte, hogy itt legyek, csapdában. De akkor miért fenyegetik őt is? Ő miért nem húz pálcát, és szegezi rám? Talán vésztervként megtartja még az álcáját? Mi folyik itt? Miért kell egyáltalán ezeknek az embereknek nagyapám levele?
Még mindig erősen szorítom az ölemben tartott pálcát, amit szerencsére úgy tűnt, még nem szúrtak ki. De nem tudhatom milyen ügyes ez a Tina mögöttem. Én ráadásul aligha vagyok harcedzettnek nevezhető.
- Jobban tenné, ha elengedne. Hét barátunk tart ide, tudják, hogy ide jöttünk, és páran közülük a Minisztériumban dolgoznak. Nem tart soká, hogy aurorok egész sorával találják szembe magukat. Őket egy alahomora és egy késdobáló nő aligha tartja majd vissza.
Igyekszem szavaimat megacélozni, amennyire tőlem telik a rettegésem közepette.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Mikor látszólag szándékosan kissé kócosra sikerült frizurával, és az alkalomra valamely dobozomból jó mélyről előkotort ezüstös ruhámban felbukkanok a bejárati csarnokon átkacsázva a nagyterem ajtajában, felnyögök. A tusa nyitóbeszédét Loveguard kisasszony éppen letudja, mert már csak azt látom, amint jó étvágyat kívánva és gratulációját kifejezve a versenyzők felé elindul, hogy ő is a tányérja fölé hajoljon.
Persze az est lényege igazán csak ezután fog kezdődni, elvégre bálról van szó, de minthogy engem kimondottan érdekelnek a szép, díszes beszédek, és egyébként is egyedül érkeztem, számomra valószínűleg az est báli része kevésbé lesz fontos. Hát mindegy, most már biztosan nem fordulok vissza, elvégre egy-két ember már kiszúrt a tekintetével. Még jó, hogy nem vagyok lufiból, most jól leeresztenék. Ehelyett azonban elindulok a nagyterem fala mentén, a lehető legkisebb feltűnést keltve a tanári asztal felé, a helyemre.
Habár éhes nem különösebben vagyok, mindenképp el akartam jönni ma este. Az utóbbi időben a pesten történt eset után nagyon nem szívesen töltöm az időt magamban. Habár magamnak való vagyok általában, és társaságban is képes vagyok leállni olvasni inkább, mint beszélgetni, most kicsit szégyellve, de be kell valljam magamnak, hogy félek, és a legjobb, ha sok ember vesz körül, amikor csak lehetséges.
Ugyanakkor most a legerősebb érzés, ami kísért, az a lámpaláz. Furán érzem magam ilyen ruhában, és azt képzelem, hogy mindenki azt lesi, mikor esek el benne. Nyilván a magassarkú sem könnyíti meg a dolgot, habár magamat is meglepve még egyszer sem próbált kifordulni a bokám benne.
Tekintetem közben végighordozom a lampionok által bevilágított csodálatosan feldíszített termen, és a diákok színes forgatagán. Általában csak a sötét talárjukban látni őket, vagy egyszerűbb mugli ruhákban, de egy bál más. Itt a csillogásról, a színek kavalkádjáról szól az est, és persze arról, hogy előtte órákig próbálják az illetők a hajukat olyanra belőni, amit aztán soha többé nem kísérelnek meg viselni.
Mielőtt a tanári asztalhoz érnék, azért látok pár ismerős arcot. Sokakat láttam már a könyvtárban, van olyan köztük aki most jelvényt visel, másokat a folyosón szúrtam ki már korábban, épp csak a nevüket nem tudtam. De akadtak akiket személyesen is ismertem. Meglepetésemre például a nemrég a szobámba botló mestertanonc lányt, Zoét a pesti látogatásomkor megismert sráccal beszélgetve pillantom meg. Bizonytalanul integetek nekik, hátha észrevesznek, de túl messzi megyek el mellettük, hogy szavakkal is tudjam köszönteni őket. Végül a tanári asztalhoz érve elfoglalom a helyem, amit az évnyitón is melengettem. Most azonban (még) meglehetősen kevesen vannak jelen a tanári karból. Védát sem látom sehol sem, pedig vele jó lett volna egy kicsit diskurálni. Nincs más, a figyelmem kénytelen leszek a hasamnak szentelni.

|Ruha

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Mintha valami álomba csöppentem volna. A kellemetlen, nyomasztó fajtába. Ha meg mernék mozdulni, lehet első dolgom az lenne, hogy megpofoznám magam, hogy ébredjek már fel. Ilyen nem történhet meg. Velem biztosan nem. Mi ez az egész? Miért történik? Nem csináltam semmit!
Dermedtem pislogok végig a brigádon, akik a szószólújukat, nyilván a főnöküket követve röhögni kezdenek rajtunk, egész pontosan azon, ahogy a férfi uralkodik felettünk. Mert láthatóan nem győzi hangsúlyozni lekicsinylő, és baljóslatú stílusával, hogy bizony itt ő diktál, mi pedig csak egyféleképpen dönthetünk, ami persze ezáltal nem is döntés.
Mielőtt bármi más eszembe jutna céltalan fenyegetőzésemen túl, a nő mögöttem megvillantja tudását, és megsebzi a velem szemben ülő férfit, demonstráció gyanánt. A hatás nem marad el, kísérőm láthatóan kétségbe esik, és egyaránt könyörögni kezd a fogvatartóinknak, és nekem is. Még mindig nem tudom eldönteni, hogy az oldalukon áll-e, vagy valóban a lehető legrosszabb helyen volt a legrosszabb időben. Mindenesetre megrettenek a vér láttám. Ez nem álom. Ez nem vicc.
És ha ez így van, és ezeknek ennyire fontos megszerezniük nagyapám levelét, a legkevésbé sem lehet az övék. Akkor itt olyasmiről van szó, amit nem engedhetek ki a kezemből, aminek a végére kell járnom. Ugyanakkor ami az életembe is kerülhet, akár itt, és most. Talán attól függetlenül is, hogy átadom-e a levelet, vagy sem. Amint megkaparintják, nincs semmi ami megakadályozná őket abban, hogy véget vessenek a kalandomnak, de úgy teljes mértékben.
A rettegés, mely gombócba sűrűsödött a torkomban, lassan kezd felengedni, ahogy adrenalin kezd a vérembe áramlani. Ujjaim többször erősen rászorulnak a pálcámra. Csak egy megfelelő pillanat kell, semmi több. Nem bízhatunk abban, hogy elengednek, csak magunkban. És ahhoz cselekedni kell.
- Rendben van.. átadom - mondom végül kissé rekedten. Nyelek egyet, és felnézek a férfira. - De inkább én mondom meg, hogyan csináljuk.
Azzal, felkészülve, de rettegve attól hogy a hirtelen mozdulat talán azzal jár, hogy valami éles fúródik a hátamba, előhúzom a levelet a könyvkupacom közül, és egyúttal, remélve, hogy mindenkit a bal kezem, és a benne lévő boríték köt le, lassan aláemelem a jobbomban szorongatott pálcát is. Teljesen világos mire készülök, vagy legalábbis, hogy mit jelent a mozdulat. Elégetem az egészet egy pillantás alatt, ha kell.
- Engedjék el őt. Most! - bökök egy apró fejmozdulattal társam felé.
Nem tudom beválik-e. Nem tudom komolyan vesznek-e, és azt sem, hogy megkockáztatják, hogy gyorsabban lefegyvereznek, mintsem elégetném azt, amiért jöttek. Ha annyira kell nekik, mindenesetre nem fogják megpróbálni. Remélem. A lényeg, hogy időt nyerjek, míg kitalálom valamit. És hogy a mellém szegődött férfinek, ha netán mégsem ellenség, ne essen komolyabb baja. Hiszen ez nem az ő bulija. Bárcsak az enyém se lenne..

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Kezeimmel a lábam mellett a székbe kapaszkodva, érdeklődő tekintetemet forgatva ülök és fészkelődök, figyelem a színes diáksereget. Az ételhez nem nyúlok, talán majd a desszertből magamévá teszek pár falatot, ami egyszerűen nem bírná ki, hogy ne tűnjön el az asztalról a hasamban, de most egyenlőre inkább lefoglal a látnivaló, mint a falnivaló.
Megkönnyebbülésemre nem én vagyok az utolsó, sőt, jópáran érkeznek utánam, szóval már nem is érzem annyira kínosnak, hogy lemaradtam a beszédről. Már csak simán sajnálom a dolgot.
Páran ahogy jöttek, úgy mennek is, talán csak az egymásra találás erejéig volt fontos nekik a bál, pedig több keresnivalójuk volna itt, mint például nekem, aki csak ül magában, mindkét oldalamon üres székkel, és azt nézi, ki kivel beszélget. Észreveszek pár levitást is, ahol élénk diskurzus alakul ki, még egy cipő is eltűnik az egyikük lábáról. Azt mondjuk nem nagyon tudom hogyan. Másoknál pedig könyveket látok, amire természetesen csillogni kezdenek a szemeim, és mintha csak ki tudnám venni ekkora távolságból mi van a gerincükre írva, meresztem őket nagyban. Persze semmit se látok az egészből.
És persze nem csak kajából áll a bál, néhány ifjú férfiú máris szemezget a lányok között, némelyek meglepően feltűnően, mások visszafogottabban, vagy eleve a partnerükkel érkezve, ezáltal a felkérés részét az előzmények homályába burkolva előlem. Szép az egész, ahogy van, de végül csak hátradőlök ültemben, és a táskámért nyúlok, melyet az alkalomra a ruhámhoz illően ezüstös színűre varázsoltam át. Posztomhoz illően persze nem a pipere kellékek kerülnek elő belőle, hanem egy könyv, amit alig tudok kituszakolni a táska száján. Fellapozom a könyvjelzőnél, mely egy darab papírból áll, melyen vörös betűkkel az áll, hogy "ne felejtsd el majd visszavinni, ez nem a tiéd!" majd belemerülök az olvasmányba. Hirtelen elhal a zene, a nyüzsgés, a színek elfakulnak és belezuhanok egy másik világba, az iskola népének színes tengerét egy naplementében vérvörösre színeződő valódi tenger, és a rajta ringó, lángokban álló hajók képe váltja föl.
Szépen kiöltöztem a kalózregényemhez, csal mosolyt a gondolat az arcomra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem kell sok hozzá, hogy felvegyek egy olvasópózt ültemben, ami ebben a ruhában elég kényes kérdés, de belefeledkezvén az írott világba, nem tűnik fel, csak mikor egy nagyobb szakadás hangjára nem kapom fel a figyelmem. Rettegve keresem-kutatom, hol a hiba, de mivel először valamiért reflexből a könyv lapjait vizsgálom a ruhám helyett, persze nem találom. Aztán lassan, ahogy visszatér a hang és a kép, észreveszem hol vagyok, és hogy is ülök, akkor leesik (és koppan is), hogy mi történt. Pironkodva összefogom az anyagot, hogy nehogy tovább szakadjon és felfedje itt nekem a nagyközönség előtt a lábaim vonalát, és a könyvet a táskába visszadugva, majd azt a hónom alá kapva felállok, és elindulok azon az úton, melyen érkeztem.
Körülöttem egyre többen táncolnak, de bőven akadnak még a vacsorájukat fogyasztó, vagy épp nassoló kisdiákok is. Persze nem mintha a nagyobbak nem maradnának ki a dologból, csakhamar én is letérek az útról, anélkül, hogy igazán felfognám, és majdnem a leszakadni készülő szoknyámról is megfeledkezem, úgy nyúlok a sütemények felé. Aztán először a ruhám után kapok mégis, csak aztán a sütihez, ami így egy kicsit szerencsésebb eset, mégha porcukros is lesz utána az orrom.
Aztán egyszercsak valami kicsi mögém suhan, és magas hangján egy csókolomot ciripel felém. Meglepetten kukkantok magam mögé, le, a szoknyámhoz, melyben megkapaszkodva, mögüle kikukucskálva Véda kislányát pillantom meg. Némi bújtatásra szorul, amit persze nem tagadok meg tőle, bár nem is nagyon van rá lehetőségem, mert hamar tovasuhan a meghagyott sütikre lecsapva.
- Niiincs mit! Azért légy jó! - szólok utána, kissé kételkedve benne, hogy meghallaná.
Még egy picit figyelem, ahogy egy kisebb csapathoz csapódik, aztán visszatérek a szoknyám szorongatásához, és a sütik pusztításához. Majd csakhamar úgy döntök, hogy kibáloztam magam, és elindulok az ajtó irányába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Habár még mindig nem sikerül teljesen felfognom, mi is történik velem épp, sikerül nyugalmat, és némi bátorságot (vagy épp őrültséget) erőltetnem magamba.. talán éppen ezért sikerül, mert bár tudom, hogy valós a veszély, valahogy nem tudom elhinni, hogy a valóságot élem meg. Talán csak egy újabb regénybe mélyedtem bele túlságosan is, és ezúttal eggyé váltam a főszereplővel. És egy főszereplő legyen merész, bátor, és vegye a kezébe az irányítást. Vagy legalábbis próbálja meg. És ha az nem is megy egykönnyen, már az is egy fél siker, mikor ő diktálhatja a feltételeket. És ez most így történik.
Egy kézzel kihajtom a száját, és ujjaimmal benyúlva, a levelet megfogva lerázom a borítékot az asztalra. Nagyapám levele immár részben látható, de nem eléggé, hogy bármi használható kivehető legyen belőle. A pálcám pedig természetesen még mindig ott van alatta. Csak most fogom fel, hogy kijátszottam az ütőkártyámat, a pálcám többé nem hathat a meglepetés erejével, pedig először ez az opció is eszembe jutott: előrántani, és átkot küldeni a férfi szeme közé. Váratlanul érte volna, tehetetlen lett volna. Most már viszont nem leszek képes támadni. Így viszont a srácot, akivel érkeztem, talán biztonságba juttathatom, és ki tudja, talán még magamat is megmenthetem, mire véget ér az est. Csak nem szabad, hogy lankadjon a figyelmem.
- Nem vagyok a kicsikéje - mondom szárazon, miközben szemem sarkából figyelem, ahogy a srácot a Kémény nevű tag elvezeti. Persze nem akarom felbosszantani, a stílusától kiráz a hideg így is, szóval csak egész halk megjegyzés ez részemről. A további mondandómhoz igyekszem emelni a hangerőn, és a mögötte pislákoló határozottságomon is.
- És mégis hogyan garantálná, hogy tisztán fog játszani? - kérdezem. Ugyan látom rajta, hogy ahelyett, hogy felbosszantotta volna, mintha még tetszene is neki, hogy szembeszálltam vele, de nem tudhatom, mit forgat a fejében. Lehet, hogy szórakoztatónak találja a helyzetet, és amint beadom a kenyeret, unalmasnak talál majd, és inkább elintéz.
Megint hátrapillantok, oda, ahol Kémény eltűnt frissen szerzett ismerősömmel, akinek persze még a nevét se tudom, mivel nem mutatkozott be, szóval nem is tudom, ismerősnek tekinthetem-e. Vajon, ha egyáltalán kijut, és nem intézik el őt is, mikor már nem látom, szerez segítséget? Vajon tud rajtam segíteni, ha elég sokáig húzom az időt, illetve eszébe jut-e egyáltalán, vagy örül, hogy megmenekült, és már rohan is tova? Erre nem alapozhatok.. pláne, hogy ezek itt biztosan fel vannak erre készülve. Valószínűleg nem akarják tényleg elengedni.. mekkora bolond vagyok! Csak úgy mehettem volna biztosra, ha látom dehopponálni. Most már csak reménykedhetek, hogy állta a szavát. És hogy továbbra is fogja.
- Miért kell maguknak ez a levél? Semmire.. - majdnem elszólom magam, de aztán kapcsolok. A levél ugyebár nem nekem van címezve, nem nagyapámként írta alá, és az egésznek se füle se farka. Egész biztos úgy írta meg, hogy csak én tudjam átfordítani, hogy másnak pont olyan semmitmondó legyen, mint amilyennek tűnik. De ha azt mondom ezeknek a sötét alakoknak, hogy semmire se mennek vele, hogy semmit sem tudnak belőle kiolvasni, egyrészt vagy hisznek nekem, és leátkozzák a fejem a nyakamról, vagy nem hisznek nekem, és akkor még megúszom egy rövid ideig, amíg rá nem jönnek, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Vagy az is lehet, hogy tudják, hogy nem tudják elolvasni, de úgy gondolják, hogy majdcsak megfejtik.. akárhogy is, jobb óvatosan kezelni a dolgot.
- ...semmire se vágyom jobban, minthogy hazamehessek - fejezem végül be másként a mondatot. Továbbra is a levélre szegezem a pálcát, és a vacsoraajánlattal sem kenyerez le. Igazság szerint eleve nem voltam túl éhes, most meg aztán végképp elvették az étvágyamat.
- A tisztelet alapja a kölcsönösség. Nyilván tudja ki vagyok, ha ilyen specifikusan az én levelemre pályázik, de nekem fogalmam sincs róla, hogy maguk kicsodák. Tiszteljen meg pár részlettel, hogy megértsem, miért is kell megtiszteljem magát.
Ha nem szorongatnám görcsösen a levelet és a pálcát, most lehet lenne lehetőségem komolyan meglepődni magamon, és a szavakon, melyek elhagyták a számat. Az életemet fenyegetik, én meg harciaskodom. Mi ütött belém? Zsigerből jöttek a számra a szavak, csak remélhetem, hogy ezt is hasonlóképp reagálja le ez a rendkívül ijesztő férfi, mint a levél elégetésének lehetőségét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Jól eldöntöttem, hogy eljövök ide, hogy társaságban legyek, és azt is, hogy ehelyett olvasok valamit a társaságban, de azt nem terveztem, hogy elszakítom a ruhám, és hogy betegre eszem magam sütivel, de mindkettővel megbírkóztam végül. Megmentettem a kisleányt valakik árgus tekintete elől, hozzásegítve őt is a sütiadagjához, így végül mégse tekinthetem hiábavalónak az ittlétemet. Mosolyogva figyelgetem még kicsit a társaságot, melybe valósággal bevetődik, és csak eztán fogom távozóra. Kénytelen vagyok, nincs nálam pálca, hogy megjavítsam a ruhám, pláne, hogy ezekben a varázslatokban nem is voltam jó sosem, és talán csak rosszabbítanék a dolgon, és azt jobb lenne privát módon megtenni. Szóval az ajtó felé fordulok, de ekkor szembetalálom magam egy lánnyal, aki ránézésre velem egykorú lehet, és ráadásul még jól meg is szólít.
- Izé.. szia! - mondom egy-két másodperces szünettel, mert nem esik le rögtön kiről beszél, és meglep az is, amint mond. - Sokat..? Tényleg?
Persze az a sok az csak egyvalami lehet. Ami persze tényleg sok, mert nem épp hétköznapi dolgok történtek ismeretségünk kezdetén. Amiatt vágytam ma is társaságba. Hogy ne egyedül legyek.
Aztán látom, hogy bemutatkozása mellé, ahogy illik, kezet is nyújt, szóval én is kinyújtom a sajátom, persze a jobbomat, amivel a ruhámat kéne összefognom, szóval szoknyám megereszkedik jópár centivel, én pedig ijedten utána kapok. Ezúttal bal kezembe veszem a dolgot, a jobbommal pedig, miközben érzem, hogy fülig vörösödtem, elfogadom Janey-ét.
- Én pedig Ciki. Rém Ciki - mondom nevetgélve, de aztán hozzáteszem: - De általában Gryllus Matilda. A könyvtáros néni.
Egy újabb angol, gondolom magamban, de mivel szépen beszéli a magyart, nem lehet túl egyszerű a felmenői sora. Mást azonban nem tudok leszűrni, hát kénytelen leszek kérdezni. Hogy ő mit hallott rólam, az nem kérdéses, nem sok dologról mesélhetett neki Thomas azon kívül, amit személy szerint én elfelejteni szeretnék.
- És te? Még itt tanulsz? Vagy Thomas-szal együtt dolgoztok esetleg a faluban? Én sajnos nem vagyok túl jól tájékozott felőled.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem volt egyszerű az út az erdőn keresztül, de legalább megúsztuk a rémes csokiszörnyek és sokkal valódibb, és veszedelmesebb társaik, a rengeteg lakóinak vacsorameghívása nélkül. Nem mintha nem lettem volna már addigra éhes, de valószínűleg mi lettünk volna a fő fogás, ami azért elveszi az ember étvágyát.
Chaske - mert közben azért csak kiderült a neve a férfinak - látszólag a fáradság szikrája nélkül vágott át fák sűrűjén, a karjaiban tartva engem, és bár teljes figyelmét lekötöttem, ha akartam, ha nem, végül megtaláltuk a kastélyt. Ekkor újabb félelem ébredt bennem, nehogy valaki meglásson így minket, de már elég későre járhatott, mert a folyosókon nem hogy diák nem járt, de a fáklyák se égtek. Elő is húztam pálcámat, hogy világítsam az utat megmentőmnek. A férfinak, aki iránt még most is ismeretlen eredetű érzéseket tápláltam, és akit szintén sújtott ez az "átok" irányomban.
Beleborzongok a gondolatba, ahogy eszembe jut a pillanat, mikor nem sokkal ezelőtt kis híján megcsókolt. Egyik felem még most is majd' belepusztul, hogy nem történt meg, a másik pedig azóta se érti, hogy történhetett mindez. Akárhogy is, egyre tisztábbak a gondolataim, mentesek ennek a félistennek az arcától, de talán csak azért, mert egész idő alatt kényszerítettem magam, hogy ne őt nézzem. De az olyan boldogító és izgató érzésektől, melyeket a karjai védelmében érzek, nehéz kizárni vadul pörgő gondolataim közül, melyek közt valósággal dübörög és ordít egy másik, melyet úgy erőszakoltam a fejembe folyamatos ismételgetéssel: találj erre megoldást! Mert olyan nincs, hogy szerelmes legyek csak úgy.. hiszen nem tudok róla semmit se. Ez nem egy hősköltemény, amiben a herceg jön, megment, és utána a fél királysággal viszi a kezedet is. Valódi ember vagyok, valódi érzésekkel, és ezek az érzések amiket most érzek, nem lehetnek valódiak.
Végül csak célba érünk, ahogy feleszmélek, máris a második emeleten vagyunk. Elsétál velem a szobám ajtaja mellett, tulajdonképpen akár oda is vihetne, de a gondolatok, melyek ennek kapcsán elözönlik a fejem, megijesztenek, és fülig vörösödöm, és inkább nem szólalok meg. Jobb is, ha nem tudja, hol a hálószobám. A gyengélkedőre érve aztán újabb terveimen kezdem pörgetni agytekervényeimet. Korábban hiába próbálkoztam rávezetni a gyógyítót arra, hogy talán valami bűbájt szórtak ránk, nem értette a célzást, szóval mást kell bevetni. De nem tudhatja meg, hogy az idegen érzésektől próbálok szabadulni. Úgy okoskodom, hogy akkor valószínűleg megijedne, hogy el akarok tőle válni, és nem segítene ebben. Egy részem közben pontosan azt szeretné, ha nem hagyná. A fene ebbe az egészbe!
- Olyan kába vagyok, és zavart.. - mondom végül egy hosszabb hallgatás után, amint meglátom a gyengélkedő ajtaját. Hamarosan bent leszünk, és Chaske ellát majd fantasztikus főzeteivel, és talán újra megérint majd, hogy meggyógyítson.. nem, nem, koncentrálj!
- Van valamid, ami segít a fejemen, ugye? Biztos van valamid, hiszen olyan jó vagy.. - a végét már nem igazán akartam mondani, de már mindegy. Ha van amivel némi józanságot nyerhetek, az használhat rajta is. Csak azt kell majd kitaláljam, hogy úgy, hogy mozdulni is alig bírok, hogy fogom vele is megitatni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Szörnyű küzdelem dúl bennem, valóságos háború két felem közt. Az egyik majd' elolvad a férfi erős karjaiban, és ki sem mozdulna onnét, ha lehetne, és igazán nagy csalódottságot él át, mikor végül a gyengélkedő egyik ágyán kötök ki, míg másik próbál józan maradni, és megoldást találni. De már az első részével a feladatnak meggyűlik a baja. A fájdalom jelenleg nem segít, mert míg Chaske tartott, nem éreztem, és most, hogy fekszem is csak tompán érzékelem. Csak arra a néhány másodpercre lobbant fel, míg letett, és kezeit arcom két felére illesztette, majd miután úgy tűnt, hogy nem jut ezzel semmire, otthagyott, én pedig a legközelebbi ágyhoz lépkedtem. De most kényelembe simulok, enyhül a kín és ezzel én is mélyebbre zuhanok a ködbe, és hamarosan a férfi gyógyító kezei vesznek majd kezelésbe. Bárcsak máshol is megérintene - gondolom belemosolyogva a párnába. Sajnos nem csak én, de előbbi tervem a gyógyító kigyógyítására is kezd süppedni, csak míg én az érthetetlenül kényelmesnek tűnő ágyba, utóbbi a gondolataim tengerébe, ahol talán örökre elveszik.. nem hagyhatom! Koncentrálj, parancsolom magamnak, de nehezen tudok csak visszakapaszkodni a valóságba. Hoz gyógyteát.. ez eszembe juttatja a tervemet, hogy valahogy vele is megitatom majd, bármit kotyvaszt is, hátha mindketten észhez térünk teljesen. Mert az érvek nem fognak segíteni. Magamat se tudom érvekkel meggyőzni, akkor őt sem fogom.
- Hogy milyen.. ízesítés.. - motyogom, és megint csokoládén jár az eszem, meg muffinon és derelyén.. - Valami édeset.. amit te is szeretsz---nél.
El fogok szúrni mindent! Koncentrálj már te bolond! - parancsolok magamra gondolatban, és mikor Chaske végre elfordul tőlem kitapogatom a pálcámat. Nehezemre esik, de mivel némi fájdalommal jár a mozdulat, sikerül nem meggondolnom magam félúton. Gyorsan a paplan redői közé rejtem, mielőtt a férfi ismét mellettem teremne. Akkor aztán átnyújtja a teát, és felhúzza a ruhámat oldalamon, hogy hozzáférjen a csupasz bőrhöz. Profin csinálja, de közben beleborzongok, hogy milyen belső gondolatok párosulhatnak mellé, ha az enyémek olyanok, amilyenek. Feljebb, feljebb.. Koncentrálj! Belekortyolok a teába, hogy lássa, jó kislány vagyok, majd másik kezemmel felemelem a pálcát és a férfire szegezem. Épp csak elsuttogom a bűbájt, félek, hogy ezúttal túl zavarosak a gondolataim, hogy szavak használata nélkül varázsoljak.
- Confundo! - amint látom, hogy a zagyváló bűbáj eléri hatását (szerencsétlen lovagom, így is teljesen kész van a feje, én meg még rákontrázok), kicsit felemelkedek ültemben, és felé nyújtom a bögrét.
- Tessék, hoztam neked finom teát, kóstold meg! Azt mondtad, hogy nagyon kíváncsi vagy, milyen teát tudok főzni.
Szinte ég az arcom a szégyentől, hogy így be akarom csapni ezt a bátor, erős, tökéletes félistent.. atyaég.. többet kellett volna igyak, mielőtt felé nyújtom.. a köd mintha oszladozna az elmémen, de közben el is tompul körülöttem minden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nagyon nem tetszik, ahogy az eredeti társaságomat felváltó, annak helyére leülő férfi rám néz és méreget. Ne nevezzen a kicsikéjének. A levelet talán megkapja, de belőlem nem kap mást, mint fejfájást, azt garantálom. Gondolati szinten megy a dolog, magabiztosnak érzem magam, és erősnek, de hangom nem annyira tükrözi ezt vissza, és ha valóban úgy adódna, nem biztos, hogy ő járna rosszabbul, ha összeakasztanám vele a bajszom. Az egész emberből süt a veszély, a riasztó csak úgy üvölt bennem, hogy nehogy közelebb engedjem magamhoz ennél.
- Nem kérek inni - mondom erőtlenül, miközben úgy látszik "vendéglátóm" nem izgatja magát azon, hogy még mindig az azonnali elhamvadással fenyegetem a  tárgyat, amiért jöttek.
A Tony nevezetű máris fordul, hogy hozzon abból a kedvencből, de ez mit sem számít. Ha ennyire bolondnak néznek, az az ő bajuk. Leerőszakolni pedig úgysem fogják tudni rajtam, mert azzal az erővel akár ki is rángathatnák a kezemből a megfeketedett maradványait a levélnek, szóval esélytelen, hogy ilyesmire sor kerüljön. Túszuk pedig már nincsen, akivel rávehetnének, hogy azt tegyem, amit akarnak.
Ellenben én úgy tűnik továbbra is bírom az irányítást, vagy legalábbis annak látszatát, mert bár nem sokra megyek vele, ha itt hagyom a fogam, a társaság vezetője bemutatkozik, és társait is megnevezi. Szóval Dávid. Olyan furcsán hangzik egy teljesen hétköznapi, pozitív csengésű név egy ilyen alaktól. Azonban, hogy érzékeltesse, hogy az engedékenysége ellenére mégiscsak ő diktál itt, a nevek mellé azt is elsorolja, hogy az illető milyen páratlan módon tehet el láb alól, ha rosszul viselkedem. Tina pengéje megcsillan a gyér világításban, és valahogy el tudom képzelni róla, hogy olyan veszélyes, mint amilyennek Dávid beállítja. Kémény nevének említésére arra felé pillantok ahol az eltűnt a társammal. Még nem jött vissza. Nem tudom eldönteni, hogy ez mit jelenthet, de nem is akarom felhívni a figyelmet a felfedezésemre, helyette újra Dávid szeme közé szúrom saját pillantásom. Nyelek egyet, és összeszedem a gondolataimat.
- Miközben olvasok, elég nehezemre esne figyelni arra, hogy nem-e küldtök átkot az arcomba, nem gondolod? - kérdezem kicsit határozottabban. Kezd bosszantani, hogy ez az alak teljesen bolondnak néz. Persze azt is tudom, hogy ezzel együtt az ő béketűrése is rohamosan fogyhat, legutóbbi fenyegetését szinte már érzem is beteljesedni a bordáim közt. De amíg nem lankad az éberségem, biztos vagyok benne, hogy megmarad fenyegetésnek. Viszont előbb-utóbb elege lesz ebből, és akkor kockáztatni fog. Én pedig talán elszúrom a napjukat, de biztosan bele is halok. Ezt pedig valahogy szerettem volna elkerülni.
- Volna egy javaslatom.. - kezdem, pedig nem is igazán tudom még mindig, hogy mit tehetnék, ám abban a pillanatban megpillantok valamit a szemem sarkából. Visszajött! - bukfencezik egyet a szívem a gondolatra, és majdnem elmosolyodom örömömben. De megőrzöm lélekjelenlétem, és lesütöm a szemem, majd ismét a társaság vezetőjére emelem tekintetem.
- Hazamegyek.. és maguk is. A levelet pedig nem adom át, mivel.. az enyém.
Amint meghallom a szárnyak suhogását, én is mozgásba lendülök. Oldalra rántom magam, felborulva a székkel ültemben, de még a leérkezés előtt az asztalra szegezem pálcámat, és elkiáltom magam:
- Reducto!
Csak remélni merem, hogy az átok hatására felrobbanó asztal nagyobb fájdalmat okoz majd, mint a földre való leérkezésem. Nincs időm azonban ezzel foglalkozni, azonnal nyakamat behúzva, jobb kezemmel az alaposan beütött balt szorítva az egyik asztal felé kezdek rohanni, és közben még vaktában a vállam fölött magam mögé küldök egy hátráltató átkot is. Nem látom, hogy a segítségemre siető férfi hol van, és hogy a támadóink közül megsérült-e valaki, csak azt látom, hogy fordul egyet velem a világ, amint átesek a kiszemelt asztalon, felborítva azt, némi fedezék reményében. A levél görcsösen összeszorult ujjaim közül a földre hullik mellettem, én pedig levegő után kapkodva az asztallapnak dőlök. Hirtelen kiszaladnak a gondolatok a fejemből, és csak az adrenalin dübörög bennem. Nem félek, nem vagyok bátor sem, ösztönből cselekszem, a túlélésre játszom. Majd utólag végiggondolom az eseményeket, ha még lesz rá lehetőségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Rettenetesen érzem magam, csak most épp nem is annyira fizikailag, hanem a lelkem fáj, amiért pálcát emelek erre a fantasztikus emberre.. hiszen megmentett, meggyógyít. És én sem vágyom másra, mint hogy vele legyek. Meg persze, hogy észben tartsam, hogy ez az egész valami mézbe csavart álom. Magamnál kell, hogy maradjak, legalább addig, míg a tea kifejti a hatását.. már ha egyátalán hatni fog.. mi van, ha nem lehet egyszerűen kimosni a fejükből ezt az őrületet?
Mindenesetre muszáj próbálkozzak vele, így aztán az átok elröppen, és én legörbülő ajkakkal nézem amint a férfi arcára először meglepettség, majd teljes zavar ül ki. A varázslatom hatásos, és készséggel elfogadja a történetet, amit beadok neki, amitől csak még nyomorultabbul érzem magam. Legalább egy picit elbizonytalanodhatott volna mielőtt dönteni kezdi magába a teát.
- Köszönöm - mondom gépiesen, mert hát valójában nem sok közöm van a tea  ízéhez, sőt, egész pontosan semennyi, legfeljebb nem lett miattam más íze. De elnézve arcát - mert hát nem nagyon tudom levenni róla a tekintetem - mindegy lett volna, hogy mit itatok vele, ugyanúgy azt mondta volna rá, hogy finom.
Visszaveszem tőle a bögrét, és kiiszom ami még az alján maradt, majd nemes egyszerűséggel hagyom kihullani a kezemből. Lecsúszik a paplanról és a földön ripityára törik. De az éles hang csak tompa puffanásként éri el tudatom. Egyáltalán nem izgat fel a bögre sorsa. Majd egy reparo összerakja, nem nagy dolog. Nem nagyon érdekel semmi, a fájdalom se, amit már alig érzek. A férfira függesztem tekintetem, bámulom az arcát, és iszom szavait, ha már a teából úgysincs. A szavai pedig meseszépek, érzem, hogy ki kéne ugorjak tőlük a bőrömből, de valahogy csak egy halovány mosolyra futja. Olyan nyugodt vagyok, hogy akár fel is gyulladhatna a mellettem álló ágyak mindegyike, körülbelül pont ugyanazt a mosolyt küldeném feléjük, mint amiben Chaske részesül. Valami olyat adott, amit nem kértem..
- Én is.. - motyogom, miközben lustán becsukom, majd kinyitom a szemem. Nem vágyom most sokra, csak hogy elnyelje fáradt testemet az ágy, miközben Őt nézem.. Aztán egy pillanatig értetlenség ütközik ki az arcomon. De miért? - De miért? - ejtem ki hangosan is a kérdést, mely suttogássá silányul egymástól elnyílni alig akaró ajkaim között. És ő engem miért? Majd' elalszom, de az agyamban pörögnek a gondolatok, kergetik egymást valósággal, és képtelen vagyok választani közülük, hogy mire is koncentráljak. Kezem bénán felemelem, és tenyerem a férfi arcához illesztem.
- Szerintem megátkoztak minket - jelentem ki, alig motyogva a szavakat, nem sokat remélve tőlük. Vajon elférünk ketten ezen az ágyon..? Ó ne, remélem nem. Ne is gondolj rá, Matilda!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Még mindig nyomaszt, hogy kénytelen voltam átkot szórni arra, akinek köszönhetem, hogy nem az erdő szélén fekve éjszakáztam, és aki egész idáig felcipelt engem, hogy aztán erős, de mégis ha kell, oly gyengéd kezeivel gyógyítgassa szerencsétlenségem ma esti példázatát. Olyan kellemes lenne a simogató karjai közt elaludni, és ahogy itt van előttem, hiába tisztul a tudatom, és látom ugyanezt a tekintetében, nem tehetek mást, mint hogy szemeibe nézzek, mélyen, ahogy soha senkinek nem volt még szokásom. Zavart pillantást, lesütött szemeket bezsebelhettek már páran - nem sokan, de egy-két ember a múltban, akik mostanra homályos foltokká zsugorodtak elmémben. De most ő mást kap, többet, túlságosan is többet. Már nem tudok mit kezdeni magammal, a kezem is a testem mellé esik vissza, és csak mosolygok bárgyún a lovagomra, és azt kívánom bár elnyelne, de most már mindkettőnket az ágy. Miért vagyok még ébren egyáltalán? Hogy nézzem őt? Majd inkább vele álmodom, az pihentetőbb. A kérdésemre se kapok választ úgysem. Nem akarja tudni. Én akarom? Én.. igen.. hiszen értelme kell, hogy legyen. Mindennek van. Olyan egyszerűen nincs, hogy csak úgy szeretem. Okkal kell a másikat szeretni, nem csak úgy. Nem..?
- Igazam van - jelentem ki még teljesen erőtlenül és csak úgy szinte magamnak. Meg se hallaná, ha nem lenne olyan közel.. olyan.. rettentően közel. Valahogy nem is tudom egy pillanattal később, hogy miben is van igazam. Nem érdekel már. Semmi sem, csak a boldog tudatlanság, amibe lassan beleúszok. Akkor ismét kinyitom kissé a szemem, és érzem, látom, hogy fülemhez hajol, most már olyan közel, hogy megérzem teste melegét. Elsuttogott szavaira nem tudok azonnal felelni. Egyik felem, valahol ott legbelül bólogat, és némán tátogja, hogy igen, és hogy naná, valamint, hogy még szép hogy. De én csak annyit felelek:
- Jó éjt!