Cukikór - Tündérmókus

Magyarázatától kicsit megnyugodtam, de csak egy kicsit. Mi van, ha nem mondta el a teljes igazságot? Ez eddig szép és jó, azt még elhiszem, hogy nem betegség, de hogy tényleg ne lenne semmi baja... Lehet, hogy tényleg valami ritka, gyógyíthatatlan betegség fertőz, amiről akik elkapták nem is tudják, hogy betegség, és vidámak. Persze ebbe fognak belepusztulni. Chh... Milyen zagyvaság. A cukiságba nem lehet belehalni. Vagy igen? Én olyanról még nem hallottam, hogy valaki azért halt volna meg, mert túlságosan cuki lenne. Az persze elképzelhető, hogy azért kerül föld alá valaki, mert néhány, vagyis sok cuki állatka rátámad, de jelen esetben ez igaz, hisz Jenny nem állat, és csak egyedül van, szóval ha minden igaz, életben maradok. Elvileg.
Hagyjam, vagy ne? Nagy dilemma, nagy dilemma... Viszont ha az élet dilemmát ad, mit csinálsz? Dilimonádét! Hát persze. Szóval végül csak beleegyezem, hogy megmutassa, hogyan is leszek olyan boldog. Úgyis rám fér, hisz mostanában a sok tennivalóm leszívta az energiáimat, és a boldogságra nem maradt sok.
- Na jó, legyen! - adom be a derekam végül, és még egy halovány mosolyt is eleresztek. - De kérlek, ne fájjon nagyon. Jó? - Ez az utolsó amit mondok, a végét már teljesen cincogva, egérhangon, majd becsukom a szemem. Nem akarom látni, bármit is tesz, főleg ha az is olyannyira cuki, mint minden más, amit idáig tett, vagy mondott. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Cukikommandó, és az áldozat

A világ rózsaszínben, és egyéb szép, cuki színekben pompázik, mióta találkoztam Tündérmókussal, és elárulta cukiságának titkát. És ezt szó szerint értem, ugyanis olyan egyhangú, és komor volt a szobám, vagyis a szobánk, hogy ég kis színt vittem bele. Főként rózsaszínt, és lilát, mert szerintem azok a legszebbek.
Mióta én is ilyen cukinak látom a világot, nem csinálok mást, csak rajzolok, és gyöngyöt fűzök, hogy mindenkinek, egy-egy puszi kíséretében adjak házikészítésű ajándékot.
Épp most fejeztem be néhány szép színes gyöngykarperecet, így fogtam azokat, és néhány vidám rajzzal együtt, a megújult szobámból kisettenkedem, azzal az eltökélt szándékkal, hogy boldogságot osztok szét mindenkinek, akit meglátok. A klubhelyiségben találkozom is Csillámhercegnővel, és Szivárványpónival, akiknek adok egy-egy karperecet, majd Lint követve megyünk a konyhába. De jó, forró kakaó! A kedves kis manóknak is adok majd egy szép színes rajzot, mert ők mindig olyan kedvesek velünk, azonban az emberek ezt nem hálálják meg. Na ezen most változtatunk, hisz ők is megérdemlik. Belépve a konyhába azonnal a kezébe nyomok az egyik kis manónak egy rajzot, ami pont illik hozzájuk, ugyanis a konyhát rajzoltam le a vidám, és mosolygós manókkal együtt. Követem a lányokat, s mikor észreveszem Axelt, egyből letelepedem mellé, és mosolyogva nézek rá.
- Szia! Kérsz egy ilyen szép karkötőt? Nézd, ez pont illik hozzád! - Nyújtom felé a legrózsaszínebb darabot, ellenállhatatlanul mosolyogva mellé, remélve, hogy elfogadja. Végül is miért ne fogadná el? Hisz olyan cuki...

Aximaxi, és a cukorkák


Axel válasza egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam. Miért ilyen gonosz? Jó, tudom, hogy spenótka ő is, de kicsit kedvesebb is lehetne. Na de nem. Nem fogja ezzel letörni a kedvem, azt nem hagyom. Inkább egy bájos mosolyt varázsolok az arcomra, és továbbra is felé tartom a karperecet.
- Akkor vidd el neki. Biztos nagyon aranyos lány lehet, és tetszeni fog neki - Vigyorgok továbbra is, majd megkapom a forrócsokim, amit azonnal, szinte egyszerre lehajtok, utána pedig jólesően sóhajtok egyet, és még a pici pocim is megpaskolom. Jaj, ez milyen jól esett.
- Nem. Tényleg nem cuki. Pedig csak egy pici mosoly kéne a pofijára, és máris cukibb lenne - a könyökömön támaszkodom az asztalon, így nézek a rellonos prefire.
- De jó ötlet, Csillámhercegnő! Ugye te is segítessz nekünk Axel? - kérdem mosolyogva, picit félrebillentve a fejem, egy cuki kiskutyát imitálva. Jaj a kutyik is milyen édesek szoktak lenni. Kell nekem egy. Jó, az igaz, hogy van egy mókusom, és egy puffskeinem is, még szülinapomra egy baglyot is kaptam, de azért egy kutya az más. Főleg a jó nagy cukorfalatok, mint például a berni pásztor. Jaj hogy enném meg azokat is. Már tudom, mit fogok következőnek rajzolni. Cuki kutyikat.
Látom, hogy Lin most nem nagyon figyel, csak mondogatja magában a hozzávalókat, amiket a manók szép sorban hoznak neki, ezzel elállva a fiú elől a kiutat. Nem mintha nagyon választhatna, mert én meg karon ragadom, és ha nem ellenkezik, visszaültetem a helyére. Fejemben végig különböző sütik járnak, gondolkozom, hogy milyet csinálhatnánk. Valami színeset, és cukrosat, az biztos, de azon belül milyet?

Kristóf

Olyan szép napom volt ma. Tavasz van, a virágok nyílnak, és süt a nap. Vagyis csal sütött, mert nemrég bújt el, helyét pedig a sok pici csillag vette át. Ja és a Hold. És hogy mivel töltöttem a napot? Hát boldogságot, és cukiságot hoztam az emberek életébe. A délután nagy részét a faluban töltöttem, számtalan rajzommal, és karperecemmel, amit csak azért csináltam, hogy másoknak adjam ajándékba. Csak valamiért ezt egyesek nem nézték jó szemmel, és furán is néztek rám. De nem értem, hogy miért. Pedig ez olyan cuki dolog szerintem. Lehet, hogy nem szeretik a cuki dolgokat. Na hát akkor ezer sürgősen változtatni kell. Persze a kicsik, mármint a gyerekek - akik amúgy olyan kis zabálnivaló cukiságok - szó nélkül elfogadták. És olyan aranyosak voltak. Mosolyogtak, és megköszönték, és jaj... Nagyon édik.
De eltelt a délután is, én pedig a maradék rajzomból ragasztok ki néhányat a boltokra, és padokra, hogy aki meglátja, annak jó kedve legyen. Ja, és hogy mi van a rajzokon? Hát Bogolyfalva egyes részei boldog, és cuki emberekkel. Még a csárda általában részeg látogatói is olyan aranyosak lettek. A kezemben azzal a néhány lappal, és karpereccel szökdécselek végig a Fő utcza macskaköves útján, és magamban még dúdolgatok is, nem is nézek igazán a lábam elé. És ekkor valaminek, pontosabban valakinek kimegyek, az ütközés hatására pedig elesem, és beverem a popsim. Jaj, ez fájt. És a rajzok? Jaj ne, azokat elejtettem, a saját gyártmányú ékszerekkel együtt. Jaj. Magamban dünnyögve, négykézláb szedem össze a szétszóródott lapokat, nem is figyelve arra a valakire, akinek nekimentem.

Kristóf


 Eddig nem is vettem észre, hogy a falu lakói, főként a felnőttek milyen komorak, és egyáltalán nem cukik. Pedig a gyerekek még olyan nagyon kis zabálnivaló csöppségek. Bezzeg az idősek... Ha én is ilyen leszek, akkor inkább nem akarok felnőni, hanem fiatal, és cuki akarok maradni. És nem tudom, hogy miként segítsek szegény felnőtteken, hogy ismét aranyosak, és cukik legyenek, ugyanis nem engedik, hogy megpusziljam őket. Pedig ez lenne az egyetlen mód a bajukra, a komorságra. Jaj, már tudom! Hát persze, hogy lehetek ilyen kis butus, hogy erre nem gondoltam. Van ugye a többségnek gyereke, akik nagy valószínűséggel napi rendszerességgel puszilják meg a drága anyucit, és apucit. Szóval tehát a terv egyszerű: a picik még sokkal fogékonyabbak egy puszira, így ők cukik lesznek - nem mintha már amúgy sem lennének azok - és szépen átadják a kórt a szülőknek. És akkor az egész falu rózsaszínben fog pompázni. Milyen szép.
Erre a gondolatra még nagyobb mosoly ül ki az arcomra, mint eredetileg volt, s ekkor jön nekem - egy én megyek neki? - a férfinak. Milyen rendes! Felsegít, de teljesen feleslegesen, mert utána egyből vissza is térek négykézlábra, hogy a lapokat össze szedjem, amiben szintén segít. Milyen aranyos!
- Ezeket én rajzoltam - vigyorogva nézek fel a férfira. - Én rajzoltam, hogy a falulakóknak egy kis boldogságot vigyek az életükbe. De mindenki olyan komor, és egyhangú. És olyan furán néztek. De te ugye megérted? - nézek rá cukin, nagy bociszemekkel. - Elfogadsz egyet? Látom, hogy nincs túl jó kedved, ettől biztos kicsit jobban leszel - próbálok komoly arcot vágni, de ez nem nagyon akaródzik, inkább olyan cukin tudatlan kifejezés ül ki az arcomra.
- Mi a baj? - kérdem, mert látom rajta, hogy nem valami boldog, ezen viszont változtatni kell, mert ez nem jó. Nagyon nem jó.

Kristóf

Igazat ad nekem. Nem is vártam mást, hisz igazam van. A felnőttek olyan buták néha, hogy ilyen komoran viselkednek, és nem élvezik az élet szép, vidám és rózsaszín oldalát, és csak úgy elhaladnak az apró, de annál szebb pillanatok mellett. És ez nagyon nem jó. Pedig annyi szép dolog vesz minket körül, amiket amúgy régen, mikor még nem találkoztam Tündérmókussal. Azóta én is mindent szebbnek, rózsaszínebbnek látom. És ezt mindenkinek így kéne látnia. És mégsem.
- Hát az tényleg szomorú dolog. Én voltam ma ott, és adtam is nekik egy ilyen rajzot, és a kedves pincér néninek még karperecet is adtam - vigyorgok a férfira. Igazából nem is néni volt, mert alig pár évvel lehet csak nálam idősebb az a lány, aki hozta nekem azt a nagyon cukros, nagyon rózsaszín sütit, amit egyből be is faltam.
- Én Keiko vagyok - mosolygok végig a férfira, aki szintén bemutatkozik, s megtudom a nevét. Simfel. Milyen aranyos neve van. Tudom, hogy ez a családneve, de nekem ez jobban tetszik, mint a keresztneve, Kristófot amúgy is láttam már sokat, és ők is mind olyan komorak voltak. De ő nem, annyira.
- De, oda járok. Most vagyok harmadikos - Vigyorgok továbbra is, s ez a vigyor percről percre egyre nagyobb lesz. Hogy mit keresek itt? Hm... Ez egy jó kérdés. Mit keresek itt? Ja, már tudom. Épp visszafelé tartok a kastélyba. Igen mozgalmas napom volt, és már kezdek fáradni, pedig még szívesen maradnék itt kint. - Hát... Egész délután itt voltam, és épp visszafelé tartok. De... Lehet, hogy még egy kis ideig maradok, hátha találkozok diákkal, mert ilyenkor már nem igazán szabadna kint lenni. És képzeld, prefektus vagyok, viszont még nem találkoztam szabálytalankodó diákkal. Ugye milyen cukik, hogy nem rosszalkodnak? - és ezt most teljes komolysággal mondom, és olyan naivan, mint még soha. Tényleg aranyosak, hogy betartják a szabályokat. Legalább több időm van arra, hogy a cukiságommal örömet hozzak az emberek szürke, egyhangú napjába.

Aximaxi, Csillámhercegnő, és Szivárványpóni


Ooolyan kis mogorva Axel. Miért ilyen? Nem szabadna ilyennek lennie, főleg ezen a csodaszép rózsaszín napon, mint amilyen ma is van. De hát nem szereti ezt a színt. Mégis miért? Pedig az az egyik legszebb. Olyan vidám, és cuki szín. Hogy lehet nem szeretni. Emelett még igen goromba is, lehet, hogy goromba gombát reggelizett, és azért ilyen. Ejnye, nem tudja, hogy azok gonoszak? Ezek szerint nem.
És el akar menni. De még ne menjen, hisz olyan jó a társaságunk, vagy nem? Szerintem nagyon. Hatalmas a káosz itt, amit azonban nem tudok felfogni, viszont akkor már én is rájövök erre, mikor a cuki bögre közelebbi barátságot köt a földdel. Persze ennek a barátságnak nagyon szomorú a vége. Na nem azért, mert szerelembe esnek, de el kell válniuk. Nem, dehogy. A bögre darabokra törik, és a benne lévő finom ital szétfolyik a konyhában. Hát ezt nem akartam. Behúzom a nyakam, s két kezem a szemem elé teszem, hogy ne lássam a becsapódást, ami elkerülhetetlen volt. Csak a csattanás hangját hallom, de ez épp elég arra, hogy kicsit összerezzenjek, majd még mindig a szemem befogva, két ujjam között kandikálok ki, hogy lássam, mi a helyzet. Ajajj. Úgy látszik sikerült kicsit felmérgesítenünk Axelt. De hát ne legyen mérges, hisz, ahogy ő is tette, ez probléma könnyen megoldható egy pálcaintéssel.
- Hupsz! Bocsi - kérek azonnal bocsánatot, egy apró mosollyal az arcomon. Próbálok bűnbánó arcot vágni, azonban ez valahogy nem nagyon akar menni. Olyan vicces ez az egész helyzet.
Most már én is hagynám, hadd menjen, hadd puffogjom magában, de úgy látszik Dasha ezt másképp gondolja, és puszit nyom Aximaxi arcára. Végre! Most már ő is olyan cukin fogja látni a világot, mint mi. Nem mondok semmit, csak egy hatalmas mosollyal az arcomon figyelem Axelt, és a reakcióját.

Kristóf

-Hááááát... Egy picit furán nézett a lány rám. Mintha valami idegen, furcsa lényt látott volna. Vagy lett volna valami az arcomon. Nincs semmi az arcomon, és nem lettem zöld űrlény, ugye? - kérdezem, felnézve a férfira, miközben végigtapogatom az arcom. De nem. Nincs semmi változás rajtam, fura csápjaim se nőttek, tehát nem vagyok űrlény. És remélem zöld se vagyok.
Nahát, milyen furcsa, hogy ma még nem találkozott egy diákkal sem. Pedig mindig szokott lenni valaki, vagy valakik, akik itt mászkálnak. Na mindegy, lehet, ez egy ilyen, kivételes nap. De akkor nincs is miért itt maradnom. Inkább visszamegyek, amúgy is kezdek picit éhes lenni, szóval. kastélyban az első utam a konyhába fog vezetni, valami kis esti nasira. És ha már ott járok, akkor adok a manócskáknak egy szép rajzot. Tudom, hogy egyszer már kaptam tőlem, sőt nem is egyszer, de hát olyan édik,és örülni szoktak minden egyes rajzomnak. Nagyon kedvelem őket, és szeretek ott lenni, néha csak nézni, ahogy dolgoznak. Bár szerintem egyesek nem értékelik annyira az ő becses munkájukat. Ami rossz, nagyon rossz.
- Akkor szerintem visszamegyek. Úgyis kezdek éhes lenni - mondom Kristófnak, majd a pici pocakom megsimogatom.
- Tényleg? Komolyan elkísérnél? - Tekintetem egy széles mosoly kíséretében Kristófra emelem, szemem - elképzelésem szerint - csillog, mint a csillagok ott fent az égen, mik egyre csak jönnek, és jönnek, ahogy telik az idő.
- Milyen arcok? Gonoszak? És ez biztos? Pedig itt olyan kedvesek az emberek, és aranyosak. Miért vannak itt gonosz emberek? - Óh ez a naívság. Ha nem lennék cukikóros, tuti eszembe se jutna ilyeneket mondani. Azonban mivel beteg vagyok, a cukiság kórjával fertőzve, így minden olyan más. Az emberek nem lehetnek gonoszak. Az nem illik ebbe a szép, cuki világba, amiben élek, legalábbis ebben a bizonytalan hosszúságú időben. Nem, nem és nem. Biztos csak rossz napjuk van, és azért olyan gonoszak. Más oka nem is lehet.
-  Kastélyban? Hát... nagyon vicces. Bár néha unalmas, mert szinte mindig, mindenki tanul, de a tanulás oooolyan unalmas. Viszont a festmények viccesek. Néha vicces történeteket szoktak mesélni, és azon is jókat szoktam nevetni, amikor például összevesznek. De nem nagyon szeretik, ha megváltoztatjuk a színüket,és akkor olyan mogorvák. Jaaaaj és a konyha. Az a kedvenc helyem a kastélyban, mert a manók mindig tudják mit szeretnék, és olyan aranyosak. Te itt tanultál? És szereted a konyhát? - megint csak beszélek, és beszélek, alig tudom abbahagyni, miközben belekarolok Kristófba, s úgy ballagunk a kastély felé. Biztos itt tanult. Különben miért lakna itt?

Tildus - Mami ^.^

Ragyogóan süt a Nap, és meleg van, már teljesen olyan, mintha nyár lenne, pedig még nincs. És egy ilyen napon nem ülhet az ember egy sötét szobában a kastélyban. De nem ám. Ilyenkor ki kell menni a szabadba, és én is ezt teszem. Na de hová menjek először? Tegnap voltam már a cukrászdában, meg a könyvesboltban, és még a tónál is. Most valami más helyre szeretnék menni. Már tudom is! Megyek a játszótérre, hátha találkozom ott valakivel, akit boldogíthatok. Ott mindig van valaki, sosem vagyok egyedül, szóval biztos lesz most is. Nagy léptekkel, kezemben egy hatalmas tábla csokival baktatok le a Levita toronyból, majd ki a kastély kapuján, hogy aztán vígan szökdécselve haladjak végig az úton. A csoki pedig... Hát az vészesen fogy, ugyanis nagyon finom, és én nagyon imádom a csokit.
Már a fele elfogyott a fent említett édességnek, mikor elérek a falu széléig, s innentől, ugyan nagyon nagyon nehéz, de nem eszem belőle. Vagyok másnak is, például annak, akivel találkozni fogok. Még sem állok a játszótérig, bár való igaz, hogy a cukrászda elég hívogató volt, de végül tovább megyek, és nem állok meg.
A játszótéren egyből észreveszek valakit, a hintánál, és fel is ismerem. A cuki könyvtárosnéni az. Nahát! Azt hittem, hogy őindig ott van a könyvtárban, és vigyáz a rendre, és békére. De most itt van. Biztos van egy helyettese, aki nem hagyja, hogy valaki bántsa a könyveket.
- Tilda néniiii! - Na, köszönés részemról letudva, egy hatalmas vigyor kíséretében, majd letelepedem mellé a másik hintába. - Hogy tetszik lenni? Kér csokit? - nyújtom felé a fel tábla csokoládét, amit meghagytam. Remélem elfogadja. Azért a biztonság kedvéért még cukin, és aranyisan is nézek, aminek kevesen tudnak ellenállni. Nagyon remélem, hogy Tilda nem a kisebbséghez tartozik.

Tildus

Máglyarakást is kéne már csinálnom, mert olyan rég ettem már olyat. Pedig annyira finom. Csak sajnos nincs annyi időm mostanában főzőcskézni. De maaajd akkor a hétvégén meglepem a háztársaimat ezzel a finomsággal. A konyhában úgyis biztos találok hozzávalókat majd a máglyarakáshoz, hisz ott mindig mindent megtalálok. Nem is tudom, honnan szerzik be a dolgokat, hisz a faluban ha jól tudom nincs ilyen bolt... Vagy csak jól eldugták előlem. De akkor ejnye-bejnye, ilyet előlem ne dugjanak el.
Na de.... ez most hogy jutott eszembe? Hm... jó kérdés. Sokszor csak úgy elkezdek gondolkozni, ha társaságom is van, akkor esetlegesen a másik fél nagy szerencséjére beszélni bizonyos dolgokról, amik egyáltalán semmihez nem köthetők, csak úgy az eszembe jutnak. És akár még órákat is el tudok filozofálni egyes dolgokról, csak úgy, magamban, míg a végére valami teljesen más témánál lyukadok ki. Na hát most pont ez történt, és ki tudja még hová jutottam volna el a filozofálgatásban, ha a játszótéren nem látom meg a kedves könyvtáros nénit, Tildát. Rögtön minden gondolatom tovaszáll, és ha most kérdeznék meg, hogy min gondolkodtam olyan nagyon, akkor tuti nem tudnék mondani semmit, mert... Mert elfelejtettem. Igen, Tilda látványa kiverte a fejemből a gondolataimat. Létezik ilyen? Ezek szerint igen.
Nahát! Hős vagyok. Ilyet se mondtak még nekem. Hát ez milyen cuki. Pedig nem is csináltam semmit, csak csokit adtam neki. Váo... lehet, hogy ez a hős képességem. Ezentúl akkor én leszek a Csokinő!! Csokiii.. Nyami, imádom a csokit. És ahogy látom, Tilda néni is nagyon szereti. De ki ne szeretné? Mondjuk azok, akik allergiásak rá - igen, van ilyen -, vagy cukorbetegek. Asszem azok sem ehetnek csokit, legalábbis nem sokat. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem is szeretik. Sőt, talán épp ellenkezőleg, még jobban imádják.
- Eddig nem voltál jól? - kérdezem érdeklődve. Miért ne lenne jól? Hisz olyan szép, és cuki minden... Az ember nem lehet ilyen szép napon rosszul. - Én remekül vagyok. Minden olyan csodálatos, és nagyszerű... - mondom ezt csillogó szemekkel, s csak úgy árad belőlem a boldogság, attól nem lehet szomorúnak lenni. A szomorúság rossz, és nem cuki.
- A Levitában? Hm... minden tökéletes, és mindenki olyan cuki... és... és ennyi. - Nahát... ez aztán az értelmes megszólalás. Hogyha magamnál lennék, és nem lennék cukikóros, ilyet biztos nem mondtam volna, de mivel igen... Jaj szegény Tilda, már előre sajnálom...

Prücsök

Egy új nap, és egy új lehetőség, hogy cukiságommal egy kis örömet csempésszek az emberek életébe. És ami még jobb, hogy május elseje van. Régen apu egyszer elvitt ilyen rendezvényre, és azt nagyon élveztem. Voltak ott játékok, árusok, versenyek, és előadások is. Nagyon jó volt. Nem tudom, hogy itt vajon milyen lehet, de ha csak fele olyan jó, mint amilyen az volt, akkor nagyszerű lesz.
Reggeli közben támadott le Iza, hogy elmegyek-e vele, és persze én azonnal igent mondtam. Már előre érzem, hogy nagyon jó lesz ez a nap. Reggeli után vissza rohanok a szobámba, ahol nincs senki, a két szőrmókon kívül. Mintha mostanában kerülnének a szobatársaim. Pedig nincs miért. Nem fogom őket megpuszilni, hacsak nem kérik. De egyenlőre még nem kérték... Mondjuk ha olyan gonosz akarok lenni, és nagyon cukivá szeretném őket tenni, akkor álmukban tenném ezt meg. Azonban ezt még nem tettem meg, szóval tőlem nem kell félni. Na szóval gyorsan felveszek valami normális ruhát. A normális alatt pedig egy cuki, Mickey egeres felsőt, és egy rövidnadrágot értek, hozzá való tornacipővel
- Legyetek jók, míg nem vagyok - köszönök el a tökmagoktól, akiknek kirakok egy nagy tál mogyorót is, majd suhanok, mint a szél, még két embernek, és egy páncélnak is nekimegyek nagy igyekeztemben.
Ettől eltekintve azonban minden gond nélkül eljutok a Fénylő lelkek udvaráig, ahol már ott vár rám Iz. Vajon sokat várt? Remélem nem, nagyon nem akartam megvárakoztatni.
- Szia! Ugye nem vártál rám sokat? Juj nézd! Cukros stand! - egyből kivirulok, mikor meglátom a standot, nem is érdekelnek a bohócok, akik amúgy tök cukik, hanem megfogom a lány csuklóját, és húzom magam után egyenesen a cukrokkal, és egyéb édességekkel teli bódé felé.
- Áá!! Csokibékaaaa! - sikkantok fel, hogy attól még az árus is megijedt, majd elveszem az egyiket. - Te szereted a csokibékát?

Prücsök

Iz már megint egy mukkot sem szól, olyan kis néma, mintha elvitte volna  a cica a nyelvét. Vagy csak én nem hagyom szóhoz jutni? Áá, az nem lehet... Igaz, hogy néha sokat beszélek, kicsit talán túlságosan is, de szeretek beszélni, bármiről az égvilágon. És Izát amúgy sem úgy ismerem, mint aki állandóan fecseg. Szóval ez így tökéletes, én beszélek, ő hallgat, és mindenki jól jár. Egy ideig. De aztán...
Na mindegy, nem sok idő marad a csevegésre, ugyanis egyből húzom a lányt az első utunkba kerülő cukros stand felé. Mennyi édesség. Elképesztő... Imádom a cukrokat, és csokikat, de nagyoooon.  Örömömben még sikkantok is egyet, amit persze a bácsi nem néz jó szemmel. Pedig nem is süketítettem meg, de nem ám. Ha meg mégis... Nem állt szándékomban, nem kell így néznie. De úgy tűnik, a hallószerve még tökéletes. Megveszem ezt a csokibékát, amit el is teszek a táskámba. Majd a kastélyban kibontom, mert ha itt tenném, akkor nem tudnám elkapni, ha esetleg, teljesen véletlenül elugrándozna. A szobámban viszont könnyen el tudnám kapni. Nem sok időm marad tovább bámészkodni, ugyanis Iz húz is valamerre. De merre is? Jaj... a pacis körhinta. De jó! Már én is kiszemeltem, csak már akkor is állt ott a sor, és ahogy látom, most is ez a helyzet. De várni olyan unalmas... És ahogy látom Iz is így gondolja, és már el is tűnik mellőlem. De hová tűnt? Csak nem miattam ment el? Iz! Izzicicc! Hol vagy nyuszi? Tekintetemmel bőszen keresem a lányt, és meg is találom. Egy bohóc társaságában? Jééj... egy bohóc! De jó! Egy hatalmas vigyor ül ki az arcomra, és megindulok, a nekem háttal álló bohóc felé. És... egy nagy ugrással máris a hátán csimpaszkodom, lábamat is átkulcsolom a derekán, hogy le ne essek!
- Áááááá! Bohóc! Csinálj egy lufiállatkát!!! Lécciiii! - Szegény bohóc... Nem csodálnám, ha megsüketülne az akcióm után, de... De egy bohóc. Imádom a bohócokat.

Tilda

Látom Tildán, hogy nincs minden a legnagyobb rendben vele, valami baj van. Pedig olyan szép az idő... A Nap süt, alig van felhő az égen, és még a madarak is csicseregnek. Ilyenkor egyszerűen nem lehet szomorúnak lenni. Mondjuk én könnyen beszélek, nekem most minden olyan szép, és tökéletesen rózsaszín, hogy olyannak a világot más nem nagyon láthatja. Mindenben meglátom a jót s nincs olyan, hogy gonosz, csak épp nem túl kedves, vagy aranyos. Bár vannak emberek, aki épp hogy morcosan cukik. Például a Rellon egésze, Őket is úgy megölelgetném, és megpuszilgatnám, bár nem biztos, hogy annyira örülnének ennek. De utána csak még cukibbak lennének.
Biztos valami szomorú dolog jutott Tilda eszébe, máskülönben nem vágna ilyen fancsali képet, ugyanis, ha egy boldog emlék támadta volna le, akkor biztos mosolyogna. Olyat még én se hallottam, hogy valaki  azért lenne szomorú, mert eszébe jut valamilyen örömteli pillanat a múltjából. De már itt vagyok, és célomnak tekintem felvidítani a könyvtáros nénit, hogy ismét boldog legyen, és ha visszamegy a könyvtárba, akkor mosolygósan, és vidáman köszöntse az olvasni, tanulni vágyó gyerekeket. Örül nekem, de jó! Bár ki nem örülne egy ilyen cuki lánynak, mint én vagyok? Hát persze, hogy mindenki örül, de ez a kijelentése most nagyon megmelengette a pici szívemet.
Hát igen, minden, és mindenki olyan cuki, és nagyszerű. A cukikór miatt valóban nem látok tovább a cukiságon, és az aranyosságon. És nem, nem lett még mindenki fertőzött... Egyenlőre. De talán nem sokáig, ha rajtam múlik. Mivel azonban ez nem rajtam múlik, illetve nem csak, így nem lesz mindenki cukikóros. Bár már így is nagyon cukik, ezen nincs mit szépíteni.
- Ez gonosz kérdés volt... Miiindenki nagyon cuki, nem lehet dönteni, szóval felsorolhatnám az egész levitát, meg más házakból is vannak nagyon cukik, Szóval ők így mind együtt a legcukibbak - vigyorgok továbbra is, mint a vadalma. Tényleg nem lehet dönteni közülük, és én nem is akarok.
- Jut eszembe... Van a könyvtárban valamilyen anatómia könyv? - Nem, nem ment el még az eszem... Csak gondoltam ha már itt van Tilda megkérdezem tőle, mert kéne, ugyanis még mindig nem tudtam összerakni teljesen a csontvázat, pedig már elég rég kaptam.

Roxfotozás - Június 22.


Végre eljött ez a nap is. Annyira vártam már, mióta kiderült, hogy mehetek. Akkor is nagyon boldog voltam, de most, hogy már indulunk, még inkább. Le sem lehet vakarni az arcomról azt a vigyort, nagyon örülök. És ez egy kis izgalommal is társul, nem is csoda, hogy már nagyon korán fent voltam. Még a nap sem kelt fel, de én már teljes harci öltözetben vártam, hogy elinduljunk végre. Persze szokás szerint még az utolsó pillanatban eszembe jut, hogy nem raktam el a fogkefém, és a fésűm sem, így azt még gyorsan bedobtam a táskám elülső zsebébe. Előtte még persze elmentem a konyhába, hogy egyek valamit, bár nem sok kedvem volt hozzá, de Dasha már így is eléggé kioktatott, hogy miért nem szoktam reggelizni, pedig az a nap legfontosabb étkezése, és blablabla... Aranyos, hogy ennyire figyel arra, hogy mit, és mikor eszem, de köszönöm, én így is jól vagyok.
Szóval az út... Kicsit nagyon hosszú volt, de nem telt el annyira unalmasan. A Rellonos lánnyal egész jól elbeszélgettünk, és a tanárnő jegye is sikeresen visszatalált a gazdájához. Igaz, hogy Levitás vagyok, de annyira azért talán mégsem, hogy még itt is a tanulásról beszélgessek. Sőt... Ha jól tudom, akkor önszántamból nem is szoktam arról beszélni, csak ha nagyon muszáj. És akkor sem én hozom fel azt témának. A tanulásról bőven elég a tanórákon beszélni, meg mikor tényleg tanulunk. De most nem ez a helyzet, szóval Míneának nem kell félnie, egy árva szót sem fogok mondani, ami a tanuláshoz kapcsolódik.
Mikor leszálltunk a vonatról az maga volt a megkönnyebbülés. Nem bírom nagyon az ilyen hosszú utakat, de egyszer, egy évben még elviselem. Három nő vár ránk, pontosabban két diák, és egy tanár.
- Jó estét! - köszönök én is illedelmesen, ahogy kell, majd csendben hallgatom a bemutatkozásokat, és csak biccentek. Szóval azzal a kicsit félénk lánnyal kell együtt lennem majd. Biztos ő is izgul emiatt az egész miatt, amit meg is értek.
Ne nézzünk a vízbe... Hát oké. Így azért kicsit nehezebb lesz türtőztetnem magam, hogy szóltak, hogy ne. De nem nézek bele, inkább a kastélyt nézem. Nagyon szép. Már várom az elkövetkezendő napokat.

Isi, Evelin, és Miza


"Cause I remember every sunset / I remember every word you said / We were never gonna say goodbye / Singing la-da-da-da-da..." Énekeljünk! Nyár van, és süt a Nap, és borzasztóan meleg van. Boldogság mindenfele, meg világbéke, és bla-bla-bla... Jó kedvem van. Nem tudom miért, de nagyon jó kedvem van. Ez mostanában nagyon ritka dolog, mert az utóbbi néhány napban nem voltam ilyen boldog. A rendszeres edzések, a boltban a munkám, és prefektusság sok időmet elveszi, emellett még ott vannak az órák is, és Tender bácsinak is segítek, amikor csak tudok. És még aludni sem nagyon tudok, semmi sem használ a jól bevált módszerek közül, hogy ismét rendesen tudjam álomra hajtani a fejem. Talán fel kéne keresnem Uff bácsit. Ő biztos tud valami hatásos szert adni.
Viszont most kivételesen jól érzem magam, vígan dúdolok egy dalt, aminek a címe, de még az előadója sem jut az eszembe. Nem tudom hol hallottam, de szinte egész nap ez jár a fejemben, és ezt dúdolgatom. Csak ezt a kis részletét, a refrént tudom, meg néha még 1-2 sor beugrik, de ennyi...
Most épp a folyosókat rovom, rosszalkodókra vadászva, a két szőrgombóc társaságában. Mogyoró, a mókus szokás szerint előttem szaladgál, ugrándozik, és szaglászik. Komolyan, néha úgy viselkedik, mint egy kutya. Csak kicsit személyiségzavaros szegénykém. De nem baj, én így szeretem. A puffskein meg nagyon lusta egy állat, és még éhenkórász is. Állandóan zabálni akar. De én nem hagyom neki, már fogyókúrára is kényszerítettem. De attól függetlenül itt fogom a kezemben, mert amúgy nem hajlandó velem jönni. Na mindegy, legalább így tudom simogatni, miközben halkan éneklem ezt az ismeretlen dalt.
A keleti szárny második emeletének folyosóin sétálok, mikor egy lány elszalad mellettem. Nem látom ki az, elég gyorsan történik az egész ahhoz, hogy lássam ki az, aki majdnem fellökött. Ehh... jól van, akkor menjünk tovább... Max három perc telhet el, mikor néhány diákot látok elhaladni, egész gyorsan onnan, amerre az a lány szaladt, nem éppen szivderítő arckifejezéssel, ami azt suggalja, nincs minden rendben arrafelé.
- Hé, várjatok egy picit! Történt arrafelé valami? - kérdezem attól a csapat diáktól, érdeklődő hangnemben.
- I-igen... Egy lány vérzik, és... És elájult... A tanulószobában - hallatszik a válasz egy Navinés gólya szájából.
- Kösz... - Ezzel ott is hagyom őket, Mogyorót is felveszem, majd kicsit sietősre véve a lépteim a Tanulószoba felé veszem az irányt. Szerencsére nincs messze, így hamar odaérek, és mikor benyitok az ajtón, szinte tátva marad a szám.
- Mi a...?!? Isidor!! Mégis mi folyik itt? Halljam! - Vonom kérdőre a levitás srácot - akit a kviddicsedzésekről ismerek -, ki az eszméletlen Izát fogja a kezében, majd tekintetem a földön ülő lányra téved. Ő is levitás, láttam már a kLevitás KH-ban, de személyesen még nem beszéltem vele.
Minden örömöm szertefoszlik, helyét a düh, és egy csipetnyi kétségbeesés veszi át. Nem tudom mi folyik itt, de kiderítem, és ha kell, nem szívesen, megbüntetem ennek az egésznek az okozóját.

Isi, Eve, Miza


A jó kedvem hamar elröpppen, amint meglátom a Levitásokat, helyét az idegesség, és egy csipetnyi düh veszi át. Mégis hogy? És miért? Nem ilyennek ismerem őket, de a tettes biztos nem ússza meg büntetés nélkül. Mogyoró kíváncsian megy oda a földön ülő lányhoz, hogy megnézze mi baja, én viszont nem vele foglalkozom, inkább Izával. A Puffskeint leteszem a földre, aki azonnal követi kis barátját a másik lányhoz. Azonnal kikérdezem Isidort, arról, hogy mi történt, de ahelyett, hogy válaszolna, elkezd parancsolgatni. Na álljon meg a menet, nekem ő ne parancsolgasson! - Hű... ennyire megváltoztam volna? régen ilyet sose gondoltam volna, most meg... Bár az is igaz, hogy régen nem eszem ágában sem állt volna, hogy prefektus legyek. De változnak az idők, és változom én is.
- Várj! Előbb kötözzük be a sebét! Hol a kötszer? - Láttam, hogy Evelin hozott kötszert, ezért is kérdeztem meg, s amint megkapom, gyorsan be is kötözöm Iza csuklóját. Most jól jön az a néhány dolog, amit anyutól eltanultam, szerencse, hogy ő orvos, és nem valami egészen más... Például ügyvéd. Egy ügyvéd mami is jó lenne, de jelen pillanatban az orvos maminak jobban örülök, így legalább el tudom látni a lány sebét, viszonylag gyorsan.
Míg én ezzel vacakolok, hallgatom Isidor meséjét a történtekről. Isteneeeem! Miért kell ezt? Jesszus... Csak ennyi hozzáfűzni valóm van gondolatban, mert a többi nyomdafestéket nem tűrő szavakat tartalmaz.
- Oh... Shimatta! Jesszus... Tudod, Iza Hajlamos arra, hogy kiüsse magát - most épp az évnyitóra gondolok, ott is szépen kiütötte magát. Gondolom a sok ember, és a stressz. Viszont itt most nem volt sok ember. De akkor mitől stresszelt be? - Na, most már vehetjük a gyengélkedőbe - mondom, mikor végzek a seb bekötözésével. - Ugye tudod, hogy ezt nem úszod meg büntetés nélkül? - nézek a srácra felvont szemöldökkel. Látom rajta, hogy megbánta, amit tett, de ez nem mentség.
Mikor odaérünk a gyengélkedőre, átadjuk Uff bácsinak Izát, majd Isi felé fordulok.
- A büntetésed részleteit majd bagolyban megkapod. Viszlát! - ezzel én ki is megyek a gyengélkedőből. A két szőrcsomót a kezembe veszem, és velük együtt megyek vissza a Levita toronyba. Nem gondoltam volna, hogy én valaha képes leszek ilyenre. Úgy látszik, még én sem ismerem magam eléggé.

Thomas
~Délután 5 óra tájékán

Merlinre! Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. Nem tudom elképzelni, miért büntet engem ennyire az Isten. Hisz nem tettem semmi rosszat. Tudtommal. Mindig jó voltam... Általában, de akkor is. Eleinte csak kisebb bakijaim voltak, aztán jött az az incidens az erdő mélyén a griffel. Akkor először azt hittem ott fogok maradni örökre, s csak a csontjaimat találják majd meg. Vagy még azt se. De nem, még itt vagyok, hogy Isten még több szörnyűséggel verjen meg. És miért? Halvány lila gőzöm sincs.
Reggel még azt hittem, hogy a mai nap is ugyanolyan unalmas lesz, mint általában a napjaim szoktak lenni. Tettem egy kört a kastély nyugati szárnyában, hátha valaki szabályt szeg, de semmi, minden a legnagyobb rendben. Aztán visszamásztam a Levita hálókörletébe, ott is a szobámba, és nem csináltam semmi mást, csak feküdtem az ágyban a plafont bámulva, néha valamelyik szőrgombócot simogatva. Aztán egy bagoly repült be a nyitott ablakon. Jól ismerem, ez apám baglya volt, viszont a levél nem tőle van, hanem anyámtól. Kicsit nehezebb a levelek eljuttattása a másik félhez köztünk, a nevelőapám miatt, aki mit sem tud a varázsvilágról, de megoldjuk, csak így picit hosszabb idő, mire a levél célt ér. Nagyjából havonta kapok egy levelet anyuéktól, amiben általában jó dolgok szoktak lenni. Viszont nemrég, épp néhány napja kaptam levelet tőlük, amiben azt írták, hogy minden rendben van. De ezek szerint mégsincs minden rendben. A rossz érzésem, a levél láttán valósnak bizonyult, ugyanis azt írták, hogy az öcsém megint kórházba került. Tudom jól, hogy gyenge a szíve, és az orvosok nem sok esélyt láttak arra, hogy megéli a három éves kort, de én hittem, hiszek benne, hogy erős az én kicsi öcsém, és élni fog.
A levél elolvasását követően elfog a kétségbeesés, és a düh, hogy nem tudok semmit tenni, össze is gyűröm azt a levelet, és elhajítom. Olyan tehetetlennek érzem magam, hogy nem tudok ott lenni vele, és legfőképpen nem tudok segíteni rajta. És ez csak még jobban dühít. Valahogy le kell vezetnem a feszültséget, és erre az egyik legalkalmasabb hely az Erőnlét terme. Ezért is vagyok most itt. Az a fa báb most sokat segít nekem, rajta le tudom vezetni minden dühöm, és utána talán tisztábban fogok gondolkodni. Amint életre kel a báb, nem is habozok, rögtön támadok. Azonban az ütéseim, és rúgásaim nem olyan pontosak, mint szoktak lenni, és még figyelmetlen is vagyok. Ennek pedig az a következménye, hogy bekapok néhány erős ütést, és rúgást, és sokszor a földön kötök ki, de ez most cseppet sem zavar, ahogyan a kék-zöld foltok sem, amik megmaradnak minden egyes fájdalmas ütés után.

Thomas


Nem vagyok túl jó kedvemben, dühös vagyok egyrészt magamra, másrészt meg mindenki másra jelen pillanatban, aki ezen a földön él, akár ismerem, akár nem. Mérges vagyok, és ideges azok a dolgok miatt, amik az elmúlt napokban történtek velem, és nem tudtam ellenük tenni semmit. Olyan gyengének érzem magam, hogy semmit nem tudok tenni, nem tudom megvédeni magam, és a szeretteim. De ez így nem állapot. Változtatni akarok ezen, mihamarabb, azonban még nem tudom, hogy kezdjek neki. Alapból nincs túl jó kedvem, erre még rátesz egy lapáttal az a bizonyos levél, ami szintén nem túl szép, és jó híreket hoz.. Érzem, hogy a düh, és tehetetlenség szétáramlik a testemben, és érzem, ha ezt nem vezetem le, akkor robbanni fog fog, és valami olyat tennék, ami egyéb helyzetekben még csak eszembe se jutna.
Így jött az az ötletem, hogy elmegyek az erőnlét termébe, mert az a hely tökéletes arra a célra, amiért most ellátogatok oda. Megfordult az is a fejemben, hogy kimegyek a kviddics pályára és kicsit repülök, hogy kiszellőztessem a fejem, de ezt hamar el is vetettem, nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne ilyen állapotban seprűre ülni. Viszont a verekedés, mármint a karate tökéletes stresszoldó, és düh levezető. Szerencsére egyedül vagyok, mikor megérkezem, és ez egy ideig így is marad. Érzelmeim kezdenek csillapodni, azonban minden egyes elhibázott ütésnél, találatnál ismét felerősödnek. Ez így nem lesz jó...
Aztán jön valaki, akire csak fél szemmel figyelek oda, nem tudom, hogy ki az, bár egy picit mintha ismerős lenne valahonnan. Így viszont a figyelmem, és a koncentrációm is megcsappan, sokkal több ütést kapok be a kelleténél, amik bizony egyre jobban fájnak. Ezt persze senki nem bírná ki sokáig, így én sem, ennek következtében pedig az egyik, egyben utolsó ütéstől közelebbi kapcsolatba kerülök a földdel, és onnan már nem vagyok hajlandó felkelni. Egy rövid, dühvel teli ordítás is elhagyja a számat, közben még mindig a földön feküdve ökölbe szorított kezemet beleverem a talajba, majd tekintetem a plafonról a srácra szegezem, és azon gondolkodom, hogy vajon most mennyire nézhet hülyének.

Melody
Kinézet


Szóval Rajzfilmhős nap... Semmi kedvem hozzá, legszívesebben egész nap a szobámban lennék, ki se mozdulnék, hogy né kelljen emberek közé mennem, főleg ne erre az izére. Viszont ez a tervem romba dőlt, mikor elmentem a konyhába. Épp visszafelé tartottam, a kezemben egy tál sütivel, mikor egy számomra teljesen ismeretlen lány elém állított, és megkérdezte, hogy elmegyek-e vele a rajzfilmhős napi cuccra. Nem tudtam nemet mondani, egy kis habozás után igent mondtam, bár sok kedvem nincs az egészhez. Viszont jelmez nélkül nem mehetek el, nem lenne illendő, hogy mindenki olyan cuccban van, én meg nem, szóval kerítenem kell valami normális jelmezt.Szerencsére nem voltak a jelmeztárban olyan sokan, és akadt is olyan, amit szívesen felveszek, és ez nem más, mint a Mulan jelmez. Trullusszal kicsit sötétebbre varázsolom a hajam, és már tökéletes is. Még Mushu plüssöm is van, ami annyira cuki, nem hagyhattam ki.
Picit késve ugyan, de megérkezem én is a rétre. Már távolról észreveszem a lányt, aki elhívott. Ő is valamilyen hercegnőnek öltözött, mint a jelenlevők nagy része. Viszont ezt a Disney hercegnőt nem ismerem, valószínűleg az újabbak közül van. Na akkor mosolyogjunk, és érezzük magunkat jól. Legalábbis próbálkozzunk ezzel, nem olyan nehéz dolog. Veszek egy mély levegőt, majd egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra, és a lányhoz lépek.
- Szia! - köszönök neki, majd kicsit szorosabban megmarkolom a Mushu plüsst, és az ételekkel, italokkal teli asztalok felé pillantok. - Nem vagy szomjas? Mert én igen. Gyere, igyunk! - azon nyomban el is indulok az asztalok felé, ha követ a lány, ha nem, majd elveszek valamilyen kék színű löttyöt. Nem tudom mi ez, de finom.
- Amúgy... Hogy hívnak? Én Keiko vagyok.

Melody



Nincs sok kedvem a mai naphoz, de ha már elhívtak erre a mesehős napra, akkor megpróbálom túlélni, és élvezni. Csak nem lehet olyan rossz, hisz a DÖK általában jó programokat talál ki, és szervez meg, szóval biztos ez is jó lesz. És ahogy látom elég sok diák beöltözött valaminek, leginkább a lányok, de azért látok itt fiúkat is, például Arnoldot... asszem az ő, bár nem vagyok benne biztos. Sok embert nem ismerek meg, így jelmezben, elmaszkírozva, de szerencsére azt a lányt felismerem, aki elhívott. Nem volt nehéz feladat, hisz ő volt az egyetlen, aki ott állt egyedül a rét szélén, és várt valakit. Az a valaki pedig én vagyok, szóval mehetünk szórakozni.
- Köszi! A tied is tetszik. Ez valamelyik Disney hercegnő? Bocsi, de nem ismerem fel, az újabb Disney meséket nem láttam... - viszont majd valamikor bepótlom, amikor kicsit több időm lesz. Úgyis van a levitában egy moziterem, ott biztos meglesz. Ott minden megvan.
Nem sokáig ácsorgunk a rét szélén, ugyanis eléggé szomjas vagyok, és egyből megrohamozom az italos asztalkát, valami iható löttyért. A lány is követ, akinek időközben a nevét is megtudom. Melody. Szép neve van.
- Az enyém Keiko. És... amúgy melyik házba tartozol? Reggel, mikor "letámadtál", nem sikerült erre az információra rájönnöm - mosolyodom el, majd az utolsó kortyot is megiszom a kék italból.
- Na és... szerinted mit csináljunk? Maradjunk még itt, töltsünk ki kvízt, vagy menjünk hőlégballonozni? De ahogy látom ott fotózkodni is lehet. Na? - Valamit akarok csinálni, ha már itt vagyok, de hagyom, hogy ő döntsön, én bármelyiket szívesen csinálom. Na jó, talán a fotózkodást annyira nem szívesen, de ha ő azt akarja, legyen.

Melody


Nahát... A jégkirálynő történetét szeretem, a kedvenc meséim közé tartozik. Akkor biztos jó a Disney feldolgozás is. Na, majd ha lesz egy kis időm, például valamelyik vizsga után elvonulok a Film- Színház klubszobánkba, egy nagy adag popcornnal. Talán még részt is veszek a filmben. Talán, de nem biztos. Elsőre valószínűleg nem lenne a legjobb ötlet, hisz nem tudom, hogy mikor mi történik, bár úgy sokkal viccesebb.
- Hát... Nekem nincs húgom, csak egy 1 éves öcsém, szóval mostanában nagyon nem vagyok képben az újabb mesékkel kapcsolatban - nevetem el magam. Ha lenne egy legalább öt év körüli húgom, akkor biztos én is képben lennék az ilyen dolgokban. Emlékszem, mikor kicsi voltam anyunek  is szinte kötelessége volt ismerni az összes Disney hercegnőt, és herceget.
Reggel az ismerkedés elmaradt, még csak a lány nevét sem tudtam meg, az is mostanra maradt, meg minden egyéb dolog. Végülis itt az egész délután az ismerkedésre, és van elég program, nem biztos, hogy egyhamar meg fogjuk unni.
- Igen, Levitás vagyok - manapság már nem is lepődöm meg, ha valaki, akár csak hallomásból, vagy látásból, de ismer. Bár ez nem feltétlenül jó, vannak olyan alkalmak, amikor megbánom, hogy prefektus vagyok, és a Levitás kviddics csapat kapitánya is. De azért összességében jó móka.
Szóval Rellonos. Ő biztos a normálisabb fajtából van
- Akkor menjünk - mosolyodom el, majd elindulok a hőlégballonok felé. Felszállunk, majd elég lassan haladva a falu felé érünk. Nagyon szép innen fentről. Többször kéne ilyeneket tartani, vagy lehetnének bizonyos időközönként hőlégballonos napok, mert a látvány elképesztő. Ha lenne nálam lap, és ceruza, lerajzolnám a látványt.
- És amúgy miért döntöttél úgy, hogy ennek a Disney hercegnőnek öltözöl be? Hasonlít a jelleme a tiedre, vagy csak egyszerűen a kinézete hasonló a tiedhez? - kíváncsiskodom. Tényleg érdekel, hogy miért pont ez.

Julien király :3



Végreeee végeeee a vizsgaidőszaknak, és ha jól tudom, sikerrel túljutottam a harmadik évfolyamon, vár a negyedik. Az már persze más kérdés, hogy hogyan, milyen eredményekkel, de sikerült, és csak ez a lényeg. Bár apa nem tudom mennyire örül mondjuk egy E-nek... Nem hiszem, hogy kitörő örömmel fogja fogadni, mikor megtudja az eredményeket, de legalább mindegyik sikeres, és nincs benne egyetlen Troll, Borzalmas, és Hitvány se. Még csak az kéne... Előbb nyírnám ki magam, minthogy apám karmai közé kerülök. Deeeee ez szerencsére nem történt meg, nyugodtan élhetem tovább a békés, megszokott napjaimat, már ha ilyet lehet mondani egy ilyen apa mellett.
Szóval ott tartunk, hogy elkezdődött a szünet, és lehet pihenni. És hova megy egy jó Levitás...? Hát persze, hogy a könyvtárba. Jó, nem feltétlenül, mert van néhány kék, akiről nem tudnám elképzelni, hogy a szabadidejét a könyvtárban töltené. És amúgy én se, de gondoltam ha már van időm, akkor olvasok egy kicsit a varázslényekről. És hogy miért pont róluk? A válasz nagyon egyszerű... Ugye volt az az aprócska incidens az Erdő mélyén. És én akkor megfogadtam, hogy oda be nem teszem a lábam, soha többet, de persze mint tudjuk, ez nem igaz. Előbb vagy utóbb úgyis be fogok oda merészkedni valamilyen indokkal. Na szóval, hogy az olyan incidenseket, mint ami akkor volt, elkerüljem, szeretnék a lehető legtöbbet megtudni a különféle bestiákról, és mivel nem vettem fel az LLG-t így maradnak a könyvek.
Kényelmes tempóban haladok a könyvtár felé, nyomomban azzal a kis szőrcsomóval, a mókussal, aki megint nem bír magával. A Puffskein bezzeg békésen szunyókál az ágyamban, de ő... Hjaaj...
- Nem csinálsz semmi hülyeséget, és mindig mellettem maradsz... Világos? - Tudom, lehetetlen vállalkozás, és hiába beszélek hozzá, mert nem érti meg, de a remény hal meg utoljára. A kezembe veszem a kis dögöt, majd belépek a könyvtárba, s egy rövid köszönés után elindulok a polcok irányába. Előtte persze Mogyorót még leteszem az egyik asztalra.
Hmm... Hol van az a könyv, ami nekem kell... Hol...? Áá... meg is van... Csak az a baj, hogy kicsit magasan van, és egyedül nem érem el. Próbálkozom vele, de csak nem sikerül, legalább öt percnyi szenvedés után aztán megunom, és egy széket húzok a polc elé. Na, talán így. Gyerünk... Gyerünk már.... Még lábujjhegyre is állok, hogy a lehető legmagasabbra érjek, de nem... még így sem... Ahh... miért vagyok ilyen pici?

Színjátszós meghallgatás
Kinézet




Sietős léptekkel hagyom el a Levitát, s szinte végig szaladok, hogy minél hamarabb a Déli szárny Átriumába érjek. Tudom, hogy késésben vagyok, bár azt nem tudom, hogy pontosan mikor kezdődött a meghallgatás, de biztos már zajlik, és én nem akarok sokat késni, ezért a lehető leggyorsabbra veszem a tempót. Annyira sietek, hogy egyszer még egy eridonos csapatba is beleszaladok a szó szoros értelmében. Nem sokat töltök a bocsánatkérésekkel, hamar otthagyni őket, sietve. Végül csak eljutok a déli szárny Átriumába. Egy pár percig még csak állok, kifújom magam, hogy azért normálisan nézzek ki, mikor bemegyek, és egyáltalán kapjak levegőt, mert az jelenleg, így futás után nem igazán megy. Remélem nem késtem sokat, és nem fognak nagyon leszidni, és tudom, hogy a színházban nem szabad késni, de ez még csak az első ilyen alkalom, és több nem is lesz. Ígérem. A másik meg, ez csak egy iskolai színjátszókör, de akkor is... Késni nem szép dolog, nagyon nem és tényleg nagyon sajnálom, ilyen többet tényleg nem fordul elő.
Mikor sikerül kellőképpen lenyugodnom, és már normálisan veszem a levegőt, szép lassan, és óvatosan benyitok, a lehető legfeltűnésmentesebben, bár az ajtó így is jelzi egy halk nyikorgással, hogy épp használják, ergo valaki nagyon szépen elkésett. Vagyis én. Nem igazán figyelek se a színpadra, se senki másra, nem nézem meg, hogy kik jöttek el, hanem egyenesen Nedra, és Tiff felé veszem az irányt.
- Sziasztok... Sokat késtem? - Próbálom a leg bűnbánóbb, legaranyosabb arcom előbányászni, remélve, hogy nem lesz leharapva a fejem.

Mina
Ruha //a dísztalár alatt//



Túlságosan gyorsan telik az idő... Szinte még csak most voltam elsős, most volt az első évnyitóm, de már azon kapom magam, hogy eltelt a harmadik év is, és most itt vagyok a negyedik évnyitómon. Olyan gyorsan eltelt ez a tanév is, még csak most kezdődött, és úgy érzem, hogy szinte semmit nem csináltam ebben a tanévben, pedig tudom jól, hogy ez nem így van. Idén is mi nyertünk a házak közötti pontversenyen, aminek nagyon örülök, bár szerintem én nem sok mindent tettem le az asztalra ennek érdekében, mondhatjuk úgy is, hogy kicsit elfoglalt voltam, és mindig akadt más dolgom a szorgalmik írásán kívül.
Nyugodt tempóban megyek a Nagyterem felé, egyedül, a gondolataimba süllyedve, az elmúlt, és a következő tanévvel kapcsolatban is. Főként a kviddics, és a csapat jár a fejemben, és hogy hogyan tudnám őket kicsit aktivizálni, hogy pörögjenek, és fejlődjenek, ne tunyuljanak el.
Gondolataimtól csak akkor szakadok el, mikor elér a tudatomig, hogy megérkeztem a Nyugati szárnyba. Egy pár pillanatig az ajtóban állok, körülnézek, hogy eddig kik vannak itt. Látok jópár ismerős arcot, akiken tekintetem csak néhány másodpercig időzik el, de van egy ember, akin megakad a szemem, és a kelleténél tovább nézem. Itt is itt van... Miért? Minek? Mindegy, nem fogom zavartatni magam ez miatt, inkább elindulok a Levita asztalhoz, apámra pedig egy pillantást sem pazarlok, és az egész nap folyamán nem is szándékozom.
- Sziasztok! - Köszönök Izának, és Dashának, miközben elmegyek mellettük, de nem hozzájuk ülök le, hanem inkább ahhoz a lányhoz, aki ott ül, kicsit távolabb tőlük, és szerintem túlságosan is egyedül van. Márpedig legalább ma né legyen egyedül, főleg ha Levitás. Bár az is lehet, hogy nem kíváncsi a társaságomra, de ki tudja... Majd kiderül.
- Szia! - köszönök neki is, miközben leülök a mellette levő székre, egy bájos mosollyal kísérve. Közben pedig az igazgató úr is elkezdett beszélni, szóval azért arra is figyelek.

Julien



A vizsgaidőszaknak ugyan vége már, de én még nem tudom, hogy mit fogok csinálni egész az egész szünetben. Lehet egy kis időre hazalátogatok, legalábbis nagyon szeretnék. az viszont már egy másik kérdés, hogy tényleg sikerül-e hazajutnom, apu finanszírozza-e az útiköltséget. Nagyon remélem, hogy igen, és ajánlom is, mert ha még azt sem engedi, hogy hazalátogassak a családomhoz, akkor tényleg nem leszünk jóban. Nem mintha most annyira hű de nagyon jóban lennénk, de akkor sokkal rosszabb lesz a helyzet.
Na de mindegy is, ez majd idővel kiderül úgyis, kár ezen gondolkozni még. Addig is lefoglalom magam valami hasznossal, ami nem más, mint az olvasás, és új ismeretek szerzése. És erre a könyvtár a legmegfelelőbb helyszín a könyvtár, hisz ott sok könyv van, több mint amennyit el tudok képzelni. Ez a hely szerepel is az öt kedvenc helyszínem listáján. Nem jövök egyedül, ugyanis a kis szőrmók, Mogyoró követ. Nem szokása könyveket enni, ezért nem is zavarom vissza, remélhetőleg nem okoz majd semmi gondot.
A polcok között sétálva elég hamar megtalálom a keresett könyvet, csakhogy túl magasan van, még székre állva sem érem el. Átkozom azokat a géneket, amik miatt nem nőttem magasabbra. Csak öt centi hiányzik, csak öt, de sajnos bármennyire is nyújtózkodom, nem sikerül elérnem a könyvet. Épp fél lábon, lábujjhegyen állva nyújtózkodom azért a bizonyos könyvért, mikor valaki hozzám szól. Vagyis, szerintem hozzám, mert más nem szerencsétlenkedik itt, a környezetünkben. Úgy, ahogy vagyok megállok, fejem a hang irányába fordítom egyfajta "Most hozzám beszélsz?" arckifejezéssel.
- Ja... Öhm... Izé, igen, egyszerűbb lenne, ha... Ha nem hagytam volna a szobámban a pálcám... És az meg a kastély másik felében van - Vázolom fel a helyzetet, miközben még mindig a széken állva végigtapizom a ruhám, hogy biztos legyek benne, hogy nincs nálam a pálca. És tényleg nincs.
- Öhm... Tudnál nekem segíteni? Kérlek! Azt a könyvet kéne ott levenni - Mutatok a könyvre ott fent, és csak reménykedem, hogy segít, és nem nevet ki, hagy itt.

Mina <3


Ahogy telik az idő, úgy érkeznek meg sorra az emberek, s mire az igazgató belekezd a szokásos beszédébe, már az iskola apraja-nagyja itt van, és akiken a szemem egy kicsit tovább elidőzik a szokásosnál, közülük szinte mindet ismerem már, ha csak látásból is, de ismerem. Meglátom Vikot is, s mikor találkozik tekintetünk, én is rámosolygok, és vissza is integetek neki. Tök jó, hogy ő is eljött, de... de minek? Mondta, hogy szeretne itt tanítani, de azt nem mondta, hogy meg is kapta az állást... Lehet, hogy igen. Hát az nagyon jó lenne.
- Én pedig Keiko vagyok - mosolygok kedvesen a lányra, aki feltehetőleg elsős lehet, hisz még nem láttam errefelé Minát, közben pedig nyújtom a praclim, hogy kezet foghassunk. Ezalatt az Igazgató úr már bele is kezdett a beszédébe, kezdve a pontversennyel, amit ugye mi nyertünk meg, bár én nem nagyon tudtam ehhez sokat hozzátenni.
- Igen, ez a mienk - nem bírom ki, hogy ne kuncogjak halkan ezen a megjegyzésen, bár a meglepettség érthető. Mikor először ültem itt, engem is kicsit meglepett, hogy mindenki kap csokit, és hogy így, a semmiből tűnik fel, hisz én mugli környezetből kerültem ide, bár igaz, hogy apa miatt láttam varázslatos dolgokat is.
- Aaah... - veszem tudomásul, hogy itt az apja, a.... a tanárok között. És ha jól tudom, az az ember még auror is... Tudok ám dolgokat én is, néha egy-egy információ megragad bennem, általában a számomra teljesen értéktelenek. Bezzeg amit nagyon meg kéne jegyeznem, azt rendszerint elfelejtem. Asszem ezt hívják Murphy törvényének.
- Az én apám is itt van. Ott áll - bökök fejemmel a szürke öltönyös férfi felé, akit kénytelen vagyok apámnak szólítani
Idő közben a Legeket is kihirdette az igazgató, és az iskola elsőket is, akiket mind megtapsolok. Ügyesek voltak mind, megérdemlik a tapsot. Csak jöjjön már végre a kaja... Kezdek éhes lenni.

Julien


Én már egy egész szokványos látvány vagyok a könyvtárban, mert elég gyakran megfordulok itt. Még szünetekben is, ha nem otthon vagyok anyuékkal, hanem itt a kastélyban, de unatkozom, és nem tudok mit csinálni. Egy jó könyv mindig lefoglal, és feldobja a napom, legyen az akár történelmi, akár fantasy, vagy bármilyen más könyv. Egyszerűen imádok olvasni, főleg, ha ezzel együtt a tudásom is gyarapíthatom. Nem csoda, tehát, hogy ilyenkor is a könyvtárat látogatom meg, hisz minden könyv megtalálható itt, ami nekem kell, remélhetőleg ez a legendás lényekről szóló könyv is itt lesz.
Persze nem egyedül jöttem, a kis útitársam az asztaloknál maradt, remélem ott is marad, és nem is csinál semmi butaságot, mire visszatérek a kiválasztott könyvvel a kezemben. Igen ám, csakhogy ez a könyvvadászat cseppet sem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre hittem, ugyanis a könyv túlságosan magasan van, én pedig túlságosan is pici vagyok, még egy széken állva sem érem el a könyvet. És hogy tetézzük még, a pálcám sem hoztam magammal. Lehetnék még ennél is szerencsétlenebb?
A nagy szenvedések közepette jelenik meg a nap hőse, a megmentőm, aki nem röhög ki, és húzza el a csíkot, hanem segít. Persze... A pálca mindenkinél ott szokott lenni. Nálam is, legalábbis a legtöbb alkalommal, de néha elő szokott fordulni, hogy a szobámban hagyom a pálcám, és pont akkor van rá szükségem. Mert miért is ne ...  Mondjuk így vagyok a rajzeszközökkel is... Pont akkor nincsenek nálam, mikor kéne. Bár általában mindig van nálam egy ceruza, és legalább egy lap. Végül azonban egy kis segítséggel a kezemben landol a könyv, majd én is lekerülök a székről.
- Hálám üldözzön! - mondom a srácnak, egy hatalmas vagyok kíséretében, majd tekintetem a fiú másik kezében lévő néhány könyvre siklik. Nem kevés... Mintha tanulni akarna... De ilyenkor?
- Csak nem tanulni akarsz? - bökök vidáman a könyvekre, majd megindulok az asztalok felé, oda, ahol a mókus is van, s örömmel látom, hogy még mindig ott ül, nem csinált semmi galibát. Még szerencse, ezért megérdemel egy buksisimit.
- Ja, amúgy... A nevem Keiko - mutatkozom be, közben pedig nyújtom apró mancsom felé, hogy kezet foghassunk.

Lénárd
Fürdőruci



Egy kis pihenés mindenkinek kell, csak épp mindenki mást csinál pihenésképp. Van aki könyvet olvas, van aki alszik, esetleg rajzol, vagy a tesz egy kellemes sétát a szabadban. Én is bármelyike megtehetném, de most egyikhez sincs kedvem, valami mást akarok csinálni. Hallottam, hogy a napokban nyílt egy fürdő lent a faluban, és épp itt az ideje megnézni, hogy milyen is. Nem lehet olyan rossz, sőt, biztos tök szupi lesz. Ebben a faluban - a csárdát leszámítva - minden jó hely, nincs olyan amit ne szeretnék, szóval egyértelmű, hogy ez is jó lesz.
És így legalább még véletlenül sem találkozom az apámmal. Most, hogy ő is tanár lett, néha akaratlanul is szembetalálkozom vele, és néha le is kell állnom vele beszélgetni. Ahhoz viszont az semmi kedvem, és energiám sincs. Szinte naponta találunk valami újat, amin tudunk veszekedni, bármennyire is néni szeretném. De ő... Ő egyszerűen... Áá... kész rémálom az az ember, nem lehet kibírni mellette veszekedés nélkül. Pedig annyira nem szeretek veszekedni, de ő mindig kihozza belőlem ezt az énem.
Na de most nincs idő ezzel foglalkozni, élvezni akarom a vizet, és egy kis időre elfelejteni minden gondom, nem gondolni se apára, se az gyér közeledő tanévre, se semmi másra. Leteszem a cuccom, és már fürdőruhában, a kék törülközővel a vállamon lépek be a medencékkel teli barlangba. A nagy medencébe megyek először, a víz pedig egyszerűen tökéletes. Lemerülök, majd a medence egyik eldugottabb részébe úszom, hogy ott aztán a víz felszínén lebegve relaxáljak.

Julien



A.... khm... szóval az sem gondolta volna, hogy nekem a könyvtárban szükségem lesz a pálcámra. Nem nagyon szoktam használni amúgy sem a pálcám, általában mindent a saját erőmből oldok meg, és csak a legvégső esetben nyúlok a pálcáért. Nem hittem volna, hogy a könyvtárban bármi veszély leselkedhet rám, hisz az olyanok, akik állandóan balhéznak általában messze elkerülik ezt a könyvekkel telipakolt helyet. Viszont a magasan elhelyezkedő polcok eléggé kifognak rajtam, főleg mikor a keresett könyv pont ott van. Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, bár talán annyira mégsem... Valaki van olyan kedves, és segít egy csöppet, amiért én nagyon hálás vagyok. Legszívesebben megölelgetném, de az hogy venné már ki magát, hogy a könyvtárban, vadidegen embereket kezdek el ölelgetni? Elég vicces látvány lenne, és talán a srác sem örülne neki annyira, mint például én. Szóval ezt inkább hanyagoljuk is.
Egy hosszan elnyújtott, halk "óó" hagyja el számat, jelezve, hogy felfogtam, eljutott a tudatomig, hogy miért kényszerül a srác tanulásra. Valamilyen szintén meg tudom érteni, én is nagyon küzdöttem anno a nyelvtanulással. Noha én nem a magyarral, az szinte az anyanyelvem a japán mellett, már gesztust kicsi korom óta ismerem, és tanulom. Bár igaz, hogy mielőtt ide kellett jönnöm ismét kicsit fel kellett elevenítenem a tudásom, mert felejtettem egy keveset. Én inkább az angollal szenvedtem sokat, és még a mai napig nem tudok angolul normálisan. Megérteni még megértem, dr beszélni már nem igazán tudok, ha valamit mégis ki tudok nyögni, azt olyan temes kiejtéssel teszem, hogy az katasztrófa. Szóval át tudom kicsit érezni Julien helyzetét.
Julien... Érdekes neve van. Legalábbis számomra. Egy mesére emlékeztet, abban is van egy Julien, csak az király. Ő meg vélhetően nem az... Sőt, biztos nem az, bár ki tudja. Lehet, hogy királyi vér csörgedez az ereiben.
- Hogy...? Ja, hogy ő... Izé... Igen, tudom... Ő az enyém - nekem már eléggé megszokott ez a látvány, bár a többieknek ez nem megszokott, és általában meg is szokták jegyezni, hisz egy mókus a könyvtárban, vagy bárhol máshol, ami nem a természetes környezete, néha eléggé bizarr látványt nyújt.
Közben a szőrcsomó kíváncsian, de mégis egy kicsit óvatosan közelebb megy az eridonoshoz. Kíváncsi vagyok, hogy reagál rá Julien, mert nem sokan tűrték el maguk mellett a szőrgombócot eddig, sőt, volt olyan, aki le is akarta csapni. Remélem ilyen most nem lesz.

Lénárd


Olyan... Békés. És olyan jóóó. Imádom a vizet, és imádok úszni, vagy csak egyszerűen áztatni magam, és relaxálni. Ilyenkor kizárok mindent, és mindenkit, csak magamra figyelek. Ilyenkor rendezem a gondolataimat, és ha kívülről talán nem is látszik, de gondolkodom, és elmélkedem, az esetlegesen felmerülő kérdéseimre próbálok választ találni. Most speciel egy ember járkál a fejemben. Remélem nem fáj a lába, annyit járkál az agysejteimen. Teljesen széttapossa őket, aztán meg még csodálkozik, ha teljesen meghülyülök miatta. Ja, hogy kiről beszélek? Az apámról... Ki másról fecsegnék ennyit? Jó, igaz, hogy szinte bármiről tudok órákig fecsegni, de nem most. Most, ha lehet, inkább nem beszélnék, és nem is gondolnék semmire. Csakhát az nem egyszerű dolog, mert olyan nincs, hogy valaki ne gondoljon semmire.
A víz felszínén lebegve azonban kezdem elfelejteni a gondjaim, érem, ahogy a feszültség távozik szép lassan távozik belőlem. Egész jó ez a hely, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy eljövök ide, ezt már előre látom. Remélem akkor sem lesz sok diák, vagy még fiatalabb, előkészítős. Néha nagyon tudnak idegesíteni, főleg mikor nagyon fröcskölik a vizet, ugrándoznak, vagy bármi más, ami rendkívül zavar. Viszont most semmi ilyen nincs, nyugodtan, békésen tudok relaxálni. Csukott szemmel lebegek a víz felszínen, közel a medence széléhez, s sak néha mozdítom meg a kezem, hogy ne merüljek le, vagy hogy megérintsem a medence szélét, hogy tudjam, nem távolodtam el tőle.
Békém néhány vízcsepp zavarja meg, a feladója pedig valószínűleg nagyon jól szórakozik ezen. Hirtelen jött az ajándék, én meg nem számítottam rá, összerándulok, amitől a fejem a víz alá kerül. Jó nagy adag vizet nyelek le, mire sikerül felállnom, a lenyelt vízmennyiségtől egy rövidebb köhögésroham jön rám. Ki... Volt...? Esküszöm nem ússza meg szárazon, ha meg tudom, ki volt, ami már csak azért is igaz, mert egy fürdőben vagyunk, egy medencében, ahol értelemszerűen víz van. Csakhamar abbamarad a köhögés, én pedig felnézek, és magam előtt látom a srácot, aki nagy valószínűséggel lefröcskölt.
- Te... miért... csináltad... ezt? - nézek fel a srácra durcásan, miközben kisimítom az arcomból a vizes hajtincseim.