Des

Ez a faház egy újabb olyan hely a kastély környékén, ahová el tudok menni, akár bújni is, olyan kedvem van, van csak egyszerűen magányra vágyom. Bár lehet hogy abból társalgás lesz a vége, hogy társaságom lesz, úgy mint most, mert ki tudja, ki ismeri még ezt a helyet, és mikor jön ide. Itt ülve az egyik régi babzsákfotelben olyan, nem is tudom, talán kicsit megnyugtató, már kezdeti nagy örömöm is kezd elmúlni, de tudom, hogy az nem lesz olyan könnyű, mert nincs rá semmi okom, hogy ne legyek boldog. Az eddigi vizsgáim is sikeresen megírtam, és nem hiszem, hogy fenyegetne az a veszély, hogy ismét elsős leszek. De azért ne igyunk előre a medve bőrére, csak reménykedem. A velem szemben ülő srácot nem is tudom, miért néztem már az elejétől fogva rellonosnak. Ez csak egy megérzés volt, ami nem mellesleg igaznak bizonyult. Talán abból szűrtem le ezt, ahogyan először reagált a megjelenésemre. Aztán kiderül, hogy valóban rellonos, mire arcomra egy halvány, alig észrevehető mosoly ül ki. Mikor elmondom a nevem, ő is megtisztel azzal, hogy elárulja a nevét. Nekem elég furcsán hangzik a neve, és igazából még soha nem is hallottam, hogy valakit így hívtak vona, és kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen nemzetiségű a srác, vagyis Des. És ezt még is fogom kérdezni. Arcán egy mosolyt fedezek fel, bár ez inkább erőltetett, mint valódi mosoly, de azért próbálkozik, és már ez is számít. Lehet, nem nagyon szokott mosolyogni, szóval valószínű, hogy ez már nagy lépés nála, hogy egy ilyen igen erőltetett mosolyt ki tud magából kényszeríteni.
- Nem annyira, mert én is elsős vagyok, de te idősebbnek nézel ki nálam, és ezért gondoltam azt, hogy prefi is lehetsz akár. - mondom, és egy nagy mosoly ül ki arcomra, látva Des már valódinak mondható mosolyát. Hát, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy egy ilyen mosolyt lássak, és ennek örülök. Talán még ennél is többre lesz képes, csak még egy kis időnek el kell telnie. - És.... Amúgy mióta vagy itt a suliban? - kérdezem, majd eszembe jut, hogy em eredetileg azért jöttem ide, hogy rajzoljak, és még mindig a kezemben szorongatom a ceruzámat, így folytatom a rajzot, ami amúgy már majdnem teljesen kész is van, már csak néhány apró vonás hiányzik.

Des

Ez a hely, a faház, olyan megnyugtató. Vagyis, igazából nem is tudom mivel is jellemezhetném pontosan, csak azt tudom, jó itt lenni, és nagyon tetszik ez a hely. Még az sem zavar, hogy minden nagyobb széllökésnél olyan hangokat ad ki, mintha mindjárt össze akarna omlani, amitől általában feláll a szőr a hátamon. De most nem. Sőt, még talán élvezem is egy kicsit. Máskor valószínű már rég itt hagytam volna ezt a helyet, attól tartva, hogy velem együtt szakad le ez az egész fából készült kis "menedék". De az lehet nem vetne rám túl jó fényt, mivel nem egyedül vagyok itt. Des, akit itt találtam már akkor, mikor megjöttem, először nem nézett ki valami kedves alaknak, sőt egyenesen goromba volt, szeméből csak azt tudtam leszűrni,hogy legszívesebben a pokolba kívánna, amiért ide jöttem. De lehet hogy tévedtem, mert most már nem tűnik olyan mogorva alaknak, mint ahogy először hittem. Mondjuk az még mindig látszik rajta, hogy rellonos, mégis tud kedves lenni, ez látszik rajta. Végül is a rellonosok sem olyan rosszak, legalábbis az az egynéhány ember akivel találkoztam a sárkányok közül, az nem volt olyan gonosz, és bunkó. Mondjuk lehet, hogy még nem futottam össze olyannal, aki vérbeli rellonos, de szerintem nem is akarok. Látván Des már tiszta, valódi mosolyát én is elmosolyodom, sőt még halkan, alig hallhatóan kacagok is.
- Igen, tudom. Vagyis gondolom. - nyitó szóra a szám, majd felmerül bennem egy kérdés, amit feltétlen még kell kérdeznem. - Ne haragudj, de pontosan hány éves is vagy? - kérdezem, s kíváncsi tekintetemmel Des szemét keresem.
- Hú, akkor pont a vizsgaidőszak előtt csöppentél bele az iskola életébe. - mondom, és félmosolyra húzódik a szám. Azt már nem kérdezem meg,hogy a vizsgákat megírja-e, ért hát gondolom az lesz a válasza, hogy nem. Legalábbis szerintem, de ezt inkább nem kérdezem meg. Aztán folytatom tovább a rajzom, vagyis inkább már befejezem, mert tényleg már csak néhány "vonás" hiányzik, és épp mikor elkészülök vele, akkor kérdezi meg, hogy mit rajzolok. Először nem is fogom fel, hogy mit kérdez, azt persze kapcsol az agyam, és válaszolok.
- Hogy? Ja, semmi különöset, csak ma tudtam meg hogy lesz egy kistesóm, és ez adott ihletet. És hát ez lennék én,ez pedig a még meg sem született tesóm. - mondom, közben felemelem, hogy ő is lássa, és a ceruzával mutogatok. - Tudom, hogy ez kicsit hülyén hangzik, hisz még meg sem született, így nem is tudhatjuk, hogyan is néz ki, de... De nekem ő sokat jelent már most, és... és.. - ekkor elakad a szavam, mert nem tudom, hogy hogyan magyarázzam meg, amit mondtam. Tudom, hogy az egész irtó hülyén hangzik, így nem csoda, ha ezek után kinevet, így inkább már nem is mondok semmit, csak az arcát figyelem, a reakciójára várva.

Des

Az igazat megvallva én úgy indultam útnak, hogy egyedül leszek. Úgy, mint máskor, mikor az erdőben sétálok. Azt hittem nem lesz itt senki, mert kívülről eléggé lepukkantnak néz ki a faház, mintha már évek óta senki nem jönne ide. Néha jobban szeretek egyedül lenni, mert akkor át tudok gondolni mindent, mindent ami körülöttem, és bennem történik, és lezajlik. Olyankor akár döntéseket, fontos döntéseket is meghozok, amik akár az életem további történéseiben nagy szerepet játszik, megváltoztatja az életem. Bár legtöbbször csak gondolkodom. Gondolkodom a múlton, és egyben a jövőn is, fejemben számtalan kérdés cikázik. Ugyanúgy, mint most, egészen addig, míg hozzá nem szóltam először Des-hez. Akkor mintha minden kérdés szerte foszlott volna, s helyüket más, ezzel a sráccal kapcsolatos kérdések vették át. Most nem nem érzem, hogy egyedül akarok lenni, jobban örülök a társaságnak, örülök, hogy mégsem kell egyedül lennem itt, ebben a régi faházban. Aztán megkérdezem, hogy hány éves, mire felel, és felteszi ugyanazt a kérdést. Vagyis majdnem, de a lényege ugyanaz.
- Tizennégy. Vagyis úgy nagyjából 2-3 hét múlva leszek tizenöt. - Felelem, egy mosoly kíséretében, majd fejemben egy újabb kérdés fogalmazódik meg, mit azonnal ki is mondok. - És hogyhogy még csak elsős vagy ilyen idősen? - hangzik is el a kérdés, bár nem biztos, hogy épp a legmegfelelőbb módon fogalmaztam meg. Remélem, jól értelmezi az "ilyen idősen" részt, és nem veszi sértésnek. Mert akkor nekem valószínűleg annyi lenne.
- Hát, szerintem én sem vágnék bele a vizsgákba, bár igaz, hogy levitás vagyok, és szeretek tanulni, de szerintem nem lennék rá képes, hogy végig is csináljam a vizsgákat. - mondom, közben halvány mosolyra húzódik a szám. Ezek után, és miután végeztem a rajzzal, a kérdésére kicsit hosszasan felelek, s majd mikor meghallom a válaszát, elmosolyodom.
- Köszi. Szerintem is elég jó lett, bár lenne még mit javítani rajta. - válaszolok egy mosoly mellett. - Nekem végül is csak a rajz, meg a zene volt az, amit mindig is jól tudtam csinálni, és igazából ezt a kettőt is tudom most is jól művelni. - Mondom egy halvány mosollyal az arcomon, és a régi emlékek feltűnnek a szemem előtt. Az, mikor először fogtam a kezemben hangszert, persze a nagyapám segítségével, mert akkor még a furulya is viszonylag nagy volt hozzám képest, még az, amikor először rajzoltam. Bár akkor a szoba fala volt a vászon, és egy banán a rajzeszköz,de én nagyon élveztem, és még azóta is élvezem. Nem is tudom mi lennék, ha nem rajzolnék vagy zenélnék. Teljesen elkalandoznak a gondolataim, s mikor észbe kapok, a srácra pillantok, mosolyogva.

Des

Szeretem a magányt, néha sokkal jobban, mintha társaságban lennék. Persze ez attól is függ, hogy milyen társaságban kell lennem. A barátaimmal szívesen vagyok együtt, szívesen töltöm el velük akár az egész napot. Legalábbis most már, mióta ide járok. Régen, még mikor Japánban éltem nem is voltak igazán barátaim,talán csak egy volt, akit annak nevezhettem, vele szívesen elvoltam, és igazából mások társaságát nem is nagyon kerestem. De ők sem keresték az enyémet. Végül is így jó volt nekem, és szerintem nekik is. Egyáltalán nem hiányzott néhány beképzelt, gazdag lány társasága, akik az emberek személyes dolgait semmire sem vették. Igen, én ilyen emberekkel voltam körülvéve, és nem is volt olyan sok normális gyerek abban a suliban. De azért megfogalmazódott már bennem sokszor az a kérdés, hogy a gazdagok mindig ilyen, ilyen bunkók, és beképzeltek-e. Hát, eddig csak olyannal találkoztam,de reménykedni mindig is lehet.
Na de térjünk vissza a jelenbe, ide a faházba. Sajnos nem vagyok egyedül, mint ahogy eredetileg terveztem, mondjuk így sem olyan rossz, a társaság nem olyan rossz. Aztán elkezdtünk beszélgetni, vagyis én szóltam hozzá először, néhány kérdést is intézek hozzá, amire ő válaszol. Szerencsére nem prefi, ahogy azt először hittem, így egy kicsit megnyugodom, bár nem mintha bajban lennék, de azért mégsem szeretnék egy prefivel sem találkozni. Aztán elmondja, hogy miért még csak elsős "ilyen idős" létére, és hát nem túl rövid. Nem nagyon lep még, hogy elszökött az előzősulijából, végül is itt rellonos, és azok bármi ilyesmire képesek. Látszik, hogy nem igazán csípi az iskolai életet, de azt nem tudom elképzelni, hogy a szülei hogyhogy nem foglalkoztak vele. Talán, sőt biztos, hogy ezért lett olyan, amilyen. És zt így már akkor nem az ő hibája, hanem sokkal inkább a szüleié.
- Egy hónap? Olyan sokáig tartott, hogy rájöjjenek, hogy nem vagy az iskola területén? - kérdezek vissza, mert nekem ez teljesen abszurdnak hangzik. - Hát innen nem biztos, hogy olyan könnyen el fogsz szökni, a prefik jól végzik a dolgukat. Vagy ha mégis sikerül, hamar észbe kapnak a tanárok, hogy nem vagy itt. - Mondom, s halkan kacagni kezdek.
- Hát azt el tudom képzelni. másodikosnak jobb lenne, mint gólyának. Gondolom. - Felelem, egy mosoly kíséretében. Én is örülnék, ha végre másodikos lennék, és szerintem ahhoz már nem kell sok. Remélem.
- Igen zenélek. Gitáron, zongorán, és furulyán tudok játszani, és még egy kicsit énekelni is tudok. - Felelem Des kérdésére, mikor elmondom, hogy zenélek. - És te, játszol valamilyen hangszeren? - kérdezem, bár nem lepődnék meg, ha azt mondaná, igen. Már elég rég itt vagyok ahhoz, hogy tudjam, elég sok ember van itt, aki zenél.
Várjunk, de nekem van sütim is. Teljesen kiment a fejemből, hogy én voltam még a konyhában is, és kaptam néhány muffint. Körülnézek, hogy vajon hová is tettem, és meg is találom magam mellett a földön.Szeresére be van csomagolva egy zacskóba, így nincs semmi baja. Kinyitom, majd kiveszek belőle egy darabot.
- Kérsz? - Kérdem Destől, majd felé nyújtom arcomon egy mosollyal. Ha nem kér, az sem baj, nem erőltetem, de örülnék, ha mégis venne.

Des

Az emberismeretem mindig is, vagyis a legtöbb esetben jó volt. Általában jól be tudom tippelni, hogy melyik házba tartozik az illető, csak ritka esetben tévesztek. Bár az első benyomás az,ami alapján tippelni szoktam, és hát, a legtöbb esetben ez a tipp jó. Ugyanúgy, mint a mostani alkalommal. Mondjuk azt már nem tudtam eltalálni hogy prefi-e van sem. De állítása szerint már egy páran ezt állították róla, szóval ez nem igazán zavar. Aztán arra is szó kerül, hogy miért még csak elsős, amit én figyelemmel hallgatok végig. Kicsit azért megllepődöm, hogy ilyen könnyen méh tudott szökni mindkét iskolából. És ez még egy kicsit viccesen is hangzik. Mondjuk nekem soha nem fordulna meg a fejemben, hogy megszökjek, hisz én szeretek itt lenni, de valószínű hogy más már nem annyira. Aztán mikor azzal az "idős" jelzővel illetem, egy olyan pózt vesz fel,vagyis úgy ül, mint ahogy q nagyapám ült. Legalábbis nagyon hasonlóan, és ettől mosolyra húzódik a szám. Előtörnek belőlem az emlékeim róla, ahogyan ott ül a hintaszékében, és pipázik, közben mesél a "régi szép idők"-ről.
- Hát akkor úgy valóban könnyű volt megszöknöd. - Felelem mosolyogva. - Na arra kíváncsi lennék, hogy milyen hamar sikerül majd kicselezned a prefiket, és a tanárokat. De ha mégis sikerül, akkor majd értesíts valahogyan. - mondom, egyvigyorral az arcomon. Ez most tényleg érdekel, hogy mennyi időbe fog telni, míg végre sikerül megszöknie. - Na ezt el tudom hinni. De azért kíváncsi leszek, hogy hány hónapig bírod itt. - válaszolok, s elnevetem magam. - De ez egy jobb suli. Szerintem, bár nem ismerem azt ahova te jártál. Mondjuk, ha nem találtam volna itt ilyen barátokra, akkor szerintem nekem is megfordult volna ez a fejemben, mert csak kényszerből jöttem ide. - Ezt nem is tudom miért mondtam el, mert ilyeneket nem szoktam csak úgy elmondani idegeneknek. Igen idegen, mert még csak most látom őt először, és alig ismerem még. De most, talán a boldogságtól, vagy nem is tudom mitől, szóra nyílik a szám, és olyanokat is mondok, amiket más esetben talán nem mondanék.
- De reménykedjünk, hogy ez lesz az utolsó iskolád. Vagyis úgy értem, hogy gondolom nem akarsz elsős lenni ismét, egy negyedik iskolában. - Mondom. Aztán szó esik a zenéről, és ki is derül, hogy ő is zenél. Még egy diák, aki úgymond "művészlélek" vagy hogy is mondjam.
- Hát, a gitározás is már elég szép teljesítmény. Én legalábbis elég nehezen tanultam meg. Bár az is igaz, hogy azt önerőmből, a többit pedig a zenesuliban tanultam meg. - mondom egy mosoly kíséretében. - Miért, amúgy megvetnek? Úgy értem, hogy amúgy emberszámba se vesznek? - kérdezem, s remélem hogy ezzel nem bántom meg őt, és válaszol a kérdésemre. Mikor megkínálom őt a sütivel, ő vesz is belőle.
- Szívesen. - mondom vigyorogva, majd én is lehámozom róla a papírt. - A konyhából hoztam, még mielőtt elindultam volna ide. A manók persze még adtak volna sok mindent. És ha engem kérdezel, akkor szerintem nekik az a szándékuk, hogy szépen felhízlaljanak minket, mert mindig sok finomságőt kapok, ha ellátogatok a konyhába. - Fejezem be végül, végig mosolyogva, és a végén még el is nevetem magam. És is egy olyan dolog, amit csak olyannak mondanék el, akit jobban ismerek, még így is, ez a nagyon beszédes énem nagyon ritka, és csak akkor vagyok ilyen, ha tényleg van rá okom. És most van.

Des

Gondolom ahány emberrel találkozott eddig annyiszor kellett elregélnie, hogy mi történt az előző sulijaiban. Végül is az ember nem minden nap botlik egy ilyen srácba és ez elég érdekes. Hisz nem gyakori az olyan gyerek, aki elszökik a saját iskolájából. Mondjuk kicsit vicces is az a szitu, de nekem még mindig furcsa, és érthetetlen, hogy csak annyi idő elteltével jöttek rá a tanárok is, hogy eltűnt a gyerek. Hát abba a suliba se járnék, mert ha erre nem igazán figyelnek, akkor ki tudja még mire nem figyelnek. Mondjuk abba az is közre játszott,hogy Des még órára sem nagyon ment be, ogy gondolom a tanárok sem nagyon néztek meg őt, talán még sérelem tudott némelyik, hogy egyáltalán létezik.
- És, elárulod nekem, hogy mi az a terv, vág inkább titokban tartod? Én nem árulnám el senkinek. - Kíváncsiskodom, mikor azt mondja, hogy már van terve arra, hogyan is szökjön meg. Na erre tényleg kíváncsi vagyok, de ha nm akarja elmondani, akkor inkább nem erőltetem, hagyom az egészet. És ha elmondja, akkor tényleg titokban tartanám, nem is tudnám kinek elmondani. Vagyis csak nem akarom, ért miért tenném? Ha végül úgy dönt, hogy nem tetszik neki az iskola, és meg szökik, az az ő problémája, nem az enyém, és ezen nincs mit gondolkodni. - Valóban szépek a helyszínek,bár a festmények elég pletykásak, legalábbis némelyik. Ha elmész valamelyik kettő mellett, biztos hallassz valami olyat, ami amúgy nem rád tartozik, sőt egyáltalán még a képekre sem. De vannak azért normális,nem pletykás festmények is. - ejtek néhány szót a képekről. Van már egy lis tapasztalatom velük, és némelyik elég goromba, főleg azok, amik a vigadófreskón vannak. Mondjuk azok már eléggé be is vannak rúgva, szóval nem csoda, hogy olyanok, amilyenek. Aztán szó esik a szüleiről, és én figyelemmel hallgatom végig a mondandóját. Nem lehetett valami kellemes élete a szüleivel, és nagy valószínűséggel ezért lett olyan, amilyen. Talán ha normálisabbak lettek volna vele, nem lenne ilyen, ennyire rellonos. Bár elég kedvesnek látszik, ahogy így elbeszélgetünk.
- Értem. - mondom, de ez nem volt teljesen őszinte, mert igazából nem nagyon tudom megérteni a helyzetét, mert velem nem bántak így a szüleim. - Engem csákány apám hagyott el, mikor legnagyobb szükségem lett volna rá, de mindegy. - Mondom, s egy halvány mosoly látszódik az arcomon. Apámnak még mindig nem tudtam teljesen megbocsátani, azért amit tett, de utalni sem tudom őt. Végül is ő az apám, bármit is tennék ellene, ez mindig így marad.
- Hát, ez örök rejtély marad. - Felelem vigyorogva, miután az utolsó falatot is megettem a muffinból, majd előveszek egy másikat. Még egy darab van a zacskóban, amit, ha Des kér, odadobok neki, remélve, hogy nem téveszt célt. - De ami tény, az tény, hogy jól tudnak főzni és sütni.

Des

Mikor arról kérdezem, hogy miként tudott megszökni,elég hosszasan mesélt róla ahhoz, hogy le tudjam szűrni, már egy jó párszor el kellett mesélnie az egész sztorit. Nem csoda, hisz még itt nem találkoztam ilyen emberrel, aki megszökött a saját, előző sulijából. Bár, nagyon sokan járnak ebbe a suliba, a legkülönfélébb emberek, akik a legkülönfélébb családi háttérrel, és múlttal rendelkeznek. Még ha akarnánk se találnánk két egyforma embert. Még az ikrek sem teljesen azonosak, mégha ugyanúgy néznek is ki, de belül mégis különböznek. Na, mindegy, a lényeg az, hogy ennek a srácnak, vagyis Desnek a múltja nem lehetett túl fényes, és ez alakította ki a személyiségét ilyenre. Talán ha a szülei nem lettek volna ilyenek, ilyen elutasítóak vele szemben, akkor ő is kicsit kedvesebb lenne, és akár nem a sárkányok házát gyarapítaná, bár akkor lehet nem is lenne itt, hanem az első sulijában. Mindegy, a múlton nem túl jó rágódni, mert az már megtörtént, vége, és azon már nem lehet változtatni. Kivéve, ha feltalálják az időgépet. Akkor talán képesek lennénk rá, de akkor meg a jelenen változtatnánk, és abból ki tudja mi sülne ki. Szóval ez egyszerre jó, és rossz ötlet is. De akkor térjünk is vissza a jelenbe, ami most van, tehát, és itt, a faházban, egy rellonos srác társaságában, aki "ilyen idős" kora ellenére még mindig csak elsős. De persze van erre egy nyomós oka is, de nem az, hogy már ennyiszer megbukott volna. Mondjuk akkor lehet, hogy már ki is csapták volna, bár ki tudja.
- Hát ez valóban nem nagy kunszt. Mondjuk ha, én ezt megtenném, akkor nem hiszem,hogy lenne hová mennem, ott Pesten. Igazából nincsenek is itt ismerőseim, csak az apám, meg az ő családja, de velük nem szívesen találkoznék. Arra meg nem biztos, hogy lenne elég pénzem, hogy repülőjegyet vegyek. - Felelem, s egy halvány mosolyt villantok. - De gondolom neked vannak itt barátaid. - mondom, Desre nézve.Ezt abból gondolom, hogy ugye tervezgeti itt a szökést, és nem hiszem, hogy csak úgy megy a vakvilágba, hanem, van valakije, egy barát, aki elszállásolja őt egy darabig. De lehet, hogy tévedek, és nincs senkije itt, csak úgy el lesz valahol. De ki tudja, talán még a végén megkedveli a sulit, és nem akár majd elmenni, inkább marad, és valahogy végigszenvedi azt a néhány évet. Én legalábbis így voltam vele az első pár hétben, aztán most már úgy vagyok vele, hogy semmi pénzért nem mennék innen el. Nagyon megszerettem az itteni közösséget, e néhány ember mondhatni a szívemhez nőtt.
- Óh, látom te már tapasztalt vagy e téren. Lehet meg is fogadom a tanácsod. - mondom egy mosollyal kísérve. Aztán a téma áttér a családjára, és látom rajta, hogy nem igazán szeretne beszélni róla, így inkább nem is erőltetem, szóval az utolsó mondatát csak egy kis bólintással intézem el, ezt már többet nem is hozom szóba. És szerintem ennek Des örül is, remélem.
Mikor odadobom neki a zacskót, az utolsó sütivel, az sikeresen célba ér, vagyis az ölében landol, aminek örülök, mert végre nem sikerült kidobnom a szemét, és még némi landolt a földön.
- Hát eddig még senki nem halt bele a főztjükbe. Legalábbis tudtommal. Max ételtúladagolásban. - válaszolok, s elnevetem magam. - Végül is mindig mikor bemegyek a konyhába vagy ötvenen állnak körbe,és kínálgatnak mindenféle dologgal. - fejezem be végül, s egy nagyot harapok a muffinból, minek következtében majdnem az egész eltűnik a számban.

Ádám
 Ruha

A boldogságom még mindig nem múlt el, mióta megtudtam, hogy lesz egy kistesóm. Azóta nem is lehet levakarni az arcomról a mosolyt, mintha teljesen kicseréltek volna. Néha teljesen úgy viselkedem, mint egy eridonos. És úgy is érzem, mintha teljesen kicseréltek volna. Most egyszerűen minden olyan nagyon jó, és tökéletes is. A vizsgákon is sikeresen teljesítettem eddig, és szerintem a továbbiakban sem lesz semmi probléma. Persze az iskolaelsőségre még nem hajtok, egyelőre. De talán majd egy vagy két év múlva. Emellett még ott van az az örömöm is, hogy nemsokára, pontosabban nagyjából 8 hónap múlva testvérem születik. És ez már most örömmel tölt el, és képzelgek is, hogy vajon milyen lesz a kistesóm. Vajon fiú lesz vagy lány? Én szívem szerint egy kisöcsit szeretnék. Persze örülnék a húgnak is, de mint már mondtam, az öcsinék jobban. De most, most még meg sem született, így térjünk vissza a jelenbe. Szerintem egy jó ötlet, hogy egy ilyen rendezvénnyel búcsúztatják a nyarat. Nem is tudom, hogy hova menjek, így először a fő utcára megyek ki, de ott túlságosan sok az ember, szinte már tömegnyomor van, és az nekem már nem olyan hívogató, így gyorsan átverekszem magam a tömegen, és a tó felé veszem az irányt. Ott is vannak néhányan, de ez még élvezhetőbb, mint ami a fő utcában van. Igazából elég kellemes a légkör, szóval itt maradok, de nem tudom, hogy mit is csináljak. És nem is látok itt senkit, akivel beszélgethetnék. Vagyis látok itt ismerősöket, de ők mind el vannak foglalva mással, vagy épp valakivel társalognak, és én nem akarom zavarni őket, így inkább távol maradok tőlük. Odamegyek az egyik asztalhoz, és elveszek egy pohár limonádét. Onnan nézem az embereket, akik érkeznek, vagy már itt vannak, és egymással társalognak. Visszafordulok az asztalhoz, hogy elvegyek egy apró csokis sütit, mikor valaki megérinti a vállam. Hátrafordulok, és egy sráccal találom magam szembe, aki egy virágos tiarát, ami sokkal szebb, mint az a virágfüzér, amit itt osztogatnak. És még illik is a kék ruhámhoz, amit ma magamra húztam. Egy mosoly kíséretében fogadom el a tiarát.
- Óh, köszönöm, ez nagyon szép - mondom arcomon egy igazán nagy, és valódi mosollyal.

Ádám

Jól döntöttem, hogy lejöttem ide, hisz itt olyan szép minden. Mondjuk alapból, mikor nincs itt semmiféle rendezvény, akkor is nagyon szép,de most így, valahogy szebbnek tűnik az egész. Egyedül indultam el, és úgy is értem ide, végül mégiscsak akad társaságom, egy srác személyében, aki egy nagyon szép tiarát ad nekem. Nem tudom, hogy vajon miért épp hozzám jött, talán engem látott meg elsőnek, vagy, vagy ki tudja. A tiarát egy őszinte mosollyal az arcomon fogadom el.
- De, természetesen lenne kedvem veled tartani, mondom mosolyogva, majd kiiszom az utolsó korty limonádét is a pohárból, és visszateszem a helyére. Aztán felajánlja, hogy segít felrakni a fejemre a tiarát, amit én azonnal el is fogadok, és visszanyomom a kezébe. Egyedül nem is tudtam volna feltenni a fejemre, hisz nincs itt semmiféle tükör, ahol meg tudnám nézni, hogy jól áll-e. Persze meg is kérdezhetném a sráctól, de inkább rá bízom az egészet. Mikor sikerül, akkor be is mutatkozik, amit én is megteszek.
- Az én nevem pedig Keiko. Keiko Sama. - Mutatkozom be én is, és egy bájos mosolyt is villantok. Végre akadt, egy látszólag kedves, és illedelmes srác, vagyis Robin személyében. Mert első ránézésre nagyon kedvesnek látszik, de ez lehet csak valami álca, és aztán meg ismét én szívok mint a torkosborz. Volt már ilyenre példa nem is egyszer. Bár ha jobban belegondolok, azok még Japánban voltak, az előző sulimban, és ott szinte mindenki ilyen kibírhatatlan volt. Én hülye meg mindig bedőltem nekik. De, de most valahogy érzem, hogy ő nem olyan, és általában a megérzéseim jók szoktak lenni A bemutatkozást követően felém nyújtja a kezét, s én egy kis hezitálás után meg is fogom, és elindulunk a tó felé.
- És amúgy te még csak most érkeztél? Csak mert eddig még nem láttalak a kastély környékén. - kérdem az első dolgot ami az eszembe jut, közben felnézek rá - mert kicsit /sokkal/ magasabb nálam - és a szemét keresem.

Ádám/Robin
Vízibicigliiii

Én megbízom Robinban teljes mertékben, bár lehet, egyesek szerint ez nem éppenséggel a legjobb ötlet. De én mindig és mindenkiben megbíztam eddig, bár ez sokszor vált a káromra, sose tudtam, még máig sem változtatni ezen. Egyszerűen nem tudok megváltozni, de ha jobban belegondolok, akkor nem is kéne megváltoznom. Ha nem lennék ilyen, akkor talán nem leltem volna ilyen barátokra, akiket most a barátaimnak nevezhetek. De egyben nem csalódtam volna már annyiszor, mint egyes emberekben.
Most úgy érzem, hogy ebben a srácban megbízhatok, nem lesz rossz vége az egész napnak. Elindulunk a tó felé, hajamban már a tiarával, s arcomon egy nagy mosollyal.
- Eltaláltad, Japánból jöttem. - Felelem, és egy nagy mosoly ül ki az arcomra. Ezt mindenki eltalálja, vagy ha nem, akkor max annyit, hogy ázsiai vagyok. Mondjuk azon se akadnék ki, ha kínait mondott volna, mert én nem az a fajta vagyok, aki ilyenen kiakad. Persze egy alkalom volt, amikor eléggé kikészültem, de akkor is az ő hibája volt, vagyis Márké, mert az a hangnem az, az olyan, nem is tudom mivel jellemezhetném, de nem volt túl kedves. Legalábbis én így éltem meg az egészet. Mondjuk azóta már kicsit javult a kettőnk közti kapcsolat, most már talán kicsit többnek is mondhatjuk, mint semleges, de még mindig nem nevezhetnénk barátságnak.
Aztán szó esik arról, hogy mióta is van itt. Persze azt mondja, hogy már egy jó ideje itt van, és én hiszek is neki, hisz nincs semmi oka hazudni neki. Hacsak nem egy örökös hazudozóval van dolgom, aki mindenkinek mindenről hazudik. De inkább ne is gondolkodjak ilyeneket, a legjobb az lesz, ha inkább csak élvezem a mai napot. Aztán elérünk a tóhoz, és Robin egy üresen álló vízibiciklire mutat.
- De, de menjünk - válaszolok, s tágra nyílt szemeimmel a kék vízibiciklit pásztázom, arcomra egy mosoly ül ki, majd odaszaladok, és gyorsan beleülök. A srácra nézek, várva, hogy ideérjen.

Robin vagyis Ádám

Kezdem nagyon jól érezni magam. Nem mintha eddig nem lett volna jó kedvem, mert már alapból úgy indultam el, hogy csak úgy árad belőlem a jókedv és az öröm. Ez nem is csoda, már egy pár napja ilyen vagyok, mikor kaptam egy levelet, ami annyira feldobott, hogy még én sem ismerek teljesen magamra. És ez nem vicc, én ennyire nem szoktam boldog és mosolygós lenni. És most itt vagyok a tónál, s azt a célt tűztem ki magamnak, hogy átragasszam a körülöttem lévő emberekre is ezt az örömöt. Nem is kell sokáig keresgélnem, mert egy srác lép oda hozzám, önként. Aztán mikor meglátom a kék vízibiciklit, hezitálás nélkül szállok bele, s meg sem várom Robint. Aztán mikor ő is ideér, elindulunk, és így alkalmam nyílik ebből a szemszögből is szemügyre venni a partot. Így talán még szebbnek tűnik minden, és ki is élvezem ezt a pillanatot, mert tudom, hogy ilyet nem sokszor lát az ember, és ez tetszik is, nagyon, amit az arcomra kiülő mosoly is alátámaszt.
- Ho-ho-hogy énekelni? - pislogok rá kicsit zavartan, de egyben értetlenül is. Szeretek énekelni, nem arról van szó, csak én inkább magamban, ha egyedül vagyok, vagy csak szűk családi körben. Esetleg még a legjobb barátaim előtt. De máskülönben nem, semmi pénzért. Attól félek, hogy a végén még kinevetnek, és ettől kicsit bátortalan leszek, míg végül csak makogni tudok. - Na azt várhatod, hogy én énekelni kezdjek. Mondjuk szeretek énekelni, meg úgy alapjában véve zenélni, de nem emberek közt. Vagyis hogy is mondjam... Nem merek, ahhoz nincs elég bátorságom. Pedig tudom, hogy tehetséges vagyok, legalábbis már mondták páran, meg zenesuliba jártam a Bagolykő előtt, szóval lehet benne valami igazság - mondom, egy halvány mosollyal az arcomon, majd egy pillantást vetek Robin felé. - Miért nem akarlak hallani? Olyan szörnyű csak nem lehet a hangod. - Felelem vigyorogva, s a végén még el is nevetem magam. Csak nem lehet olyan szörnyű a hangja. De majd biztos kapok erre egy egyszerű vagy nem egyszerű választ. Majd kiderül.

Axel

Ma, vagyis épp csak most támadt egy furcsa ötletem. Mondjuk számomra nem is annyira furcsa, de másnak lehet, az furcsa lenne. Valószínű csak én vagyok ilyen elmeroggyant, hogy ilyen az eszembe jusson. De mindegy is, a lényeg az, hogy az jutott az eszembe, természetesen így a vizsgaidőszak kellős közepén, hogy rajzolom a kastély egyes helyszíneit. Vagyis csak a kedvenceimet, és azokat, ahol sokszor megfordulok órákon kívül persze. Tudom, hogy már este van, és hamarosan takarodó is, de nekem most jut eszembe, hogy elmenjek a társalgóba. Ilyenkor már úgy sincsenek ott sokan, így nyugodtan tudok rajzolni. Elindulok hát a társalgó felé egy halványrózsaszín mackónadrágban, és pink melegítőfelsőben. Mindemellett a lábamon egy rózsaszín, Helokitty-s papucs díszeleg. Mondhatom elég szép látványt nyújthatok én a kastély folyosóin, még a festmények is súgdolóznak, de én ezzel.nem izgatom magam, csak megyek a célirány felé. Hamar el is érek a társalgóba, ahol rajtam kívül csak két lány van, akik nagy valószínűséggel rellonosok, mert eléggé röhögnek, mikor belépek. De legalább van bennük annyi tisztelet, hogy próbálják elfolytani örömüket. De én ezzel nem foglalkozom, hanem odamegyek az ablakpárkányhoz, lerakom a rajzfüzetet, és a ceruzát, majd felugrok - mert én csak úgy tudok felmászni oda - és kinézek az ablakon. Csodaszép innen a kilátás, nem mellesleg a társalgó is jól látszik innen, pont tökéletes szögben van. Kinyitom hát a füzetet, és elkezdek rajzolni.

Axel

Teljesen belefeledkezem a rajzolásba, nem is törődöm a külvilággal, csak arra a néhány másodpercnyi időre, míg felpillantok a készülő rajzomból, és az tényleg csak néhány másodperc. Az a két lány is foglalkozik tovább azzal, amivel érkezésem előtt, vagyis valakit jól kibeszélnek. Nem tudom, hogy kit, mert a neve egyáltalán nem ismerős, de nem tetszik, ahogy beszélnek róla, így próbálok nem is foglalkozni velük. Emlékeztetnek a régi sulimba járó jónéhány lányra, ájuk ugyanígy kibeszéltek mindenkit, aki csak az eszükbe jutott. Bár legtöbb alkalommal.én voltam a téma tárgya, de mindig próbáltam nem figyelni rájuk, és ez általában sikerül is. És most is ezt teszem, egészen addig, amíg be nem lép egy srác, egy igen fura kérdéssel, mire a lányok kimennek. Biztos nem szeretik az egereket, sőt talán még félnek is tőlük. Jó, mondjuk én sem csípem annyira azokat a kós rágcsálókat, de addig jó, és addig marad ép a körülöttem lévő emberek dobhártyája, míg nincs a közelemben az egér. Addig viszont teljesen nyugodt, és higgadt vagyok. Rajzolok tovább ügyet se vetve a srácra,aki tovább keresi a kis "háziállatát" egészen addig, míg valamit meg nem érzek a lábam mellett. Aztán halk cincogást is hallok, mire enyhén felemelem a lábam és meglátom az egeret, aki épp rám néz. Ettől aztán annyira megijedek, hogy egy hatalmasat sikítok, s ijedtemben még az ablakpárkányról is leesek. Kicsit beverem a fejem, és a füzetem is a fejemen landol, d én még egy pár percig nem mozdulok, csak próbálom feldolgozni,hogy mi is történt az imént. Az a kis szőrgombolyag eléggé megijesztett, nem is gondoltam volna, hogy pont engem talál meg, de hát ilyen az én formám. Aztán kicsit összeszedem magam, és felülök, szememmel azt a srácot keresem, akié az a kisegér, mitől az imént sokkot kaptam.

Axel

Már egész jól haladok a rajzzal, majdnem be is fejezem, legalábbis az alapját, a fontosabb részeket, mikor egy srác lép be a társalgóba, és az egér szó hallatán a két lány, aki rajtam kívül itt volt, rögtön el is húzzák a csíkot. Így még talán jobb is, ért legalább nem kell figyelmen kívül hagynom semmit, és senkit ahhoz, hogy csak a társalgót rajzoljam meg, semmi ne zavarjon bele. Én viszont maradok, nem igazán zavar srác jelenléte, még az egéré sem, egészen addig, míg a lábam közelébe nem megy, akkor aztán egy igen hangos sikítás kíséretében a földre esem, a rajzfüzetem még a fejemre. A kezdeti sokk, és ijedtség nem múlik el egyhamar, még akkoriban remegek kicsit, mikor az a fiú mellém lép, és felsegít, de a cuccaimat már magam szedem fel a földről, és rakom vissza az ablakpárkányra. Végül sikerül valahogy leállítanom a remegésemet, és így kicsit le is nyugodok.
- Nincs semmi baj. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, de azért hangom még mindig remeg egy kicsit, de egy nagy nyelés után már az is elmúlik,és így folytatom. - Csak kicsit váratlanul ért, és igazából ezért ijedtem meg. - próbálok mentegetőzni, és remélem ék is hiszi. Így már van alkalmam kicsit közelebbről is szemügyre venni a kis állatkát, és így már nem is tűnik olyan ijesztőnek, sokkal inkább aranyos. Szegényké talán jobban megijedt mint én, hisz ő még mindig úgy remeg, nekem még már semmi bajom. - Amúgy nagyon aranyos. És miért épp Izé a neve? - érdeklődőm,közben kicsit közelebb hajolok az egérhez, s kicsit bátortalanul, remegő kézzel megpróbálom megsimogatni, majd egy mosoly kíséretében felnézek a srácra, kinek mint utóbb kiderült, Axel a neve.
- Az én nevem meg Keiko. - Mutatkozom be, majd visszaugrom a párkányra, és onnan nézem Axelt, és a kis Izét.

Axel

Épp nagyban rajzolok, mikor valami hozzá ér a lábamhoz. Aztán mikor megnézem mi az, egy kis egeret látok, mitől igencsak megijedek, és a földön kötök ki. Még a fejem is beverem, így az is fáj, de ezzel nem igazán foglalkozom. Szegény kis egér talán jobban meg is ijedt,mint én, ezt remegéséből tudom levenni, ami csak nem akar szűnni. Én alapjában véve nem félek az egerektől, de ez most kicsit váratlanul ért.Bár így utólag belegondolva számíthattam volna rá, hisz bárhol felbukkanhat, és végül az a bárhol, az én lábam lett.
- Én azt a filmet nem ismerem. Sok mugli filmet, meg mesét láttam már, de ez kimaradt. Viszont ha majd hazalátogatok, akkor majd megnézem. Lehet, ha lesz időm rá. - Felelem, és elvigyorodom. - Van húgod? De jó neked. És mennyi idő alatt szokott hozzá, hogy egy ilyen kis szőrgombóc is a "család tagja"? - Kérdem, mosolyogva, közben az egérre mutatok. Aztán még szeretném simogatni Izét,de nincs elég bátorságom, hogy remegés nélkül megközelítsem, remeg egy kicsit a kezem, de aztán mikor Axel mondja, hogy nyugodtan megsimogathatom, felbátorodom és a mutatóujjammal enyhén megsimogatom a fejét. Lassan kezd megnyugoni, és ez jó jel. Szerintem. Bár nem nagyon értek az ilyen kis rágcsálókhoz.
- Üdv. Japánból jöttem, még az tanév kezdetekor. És te honnan jöttél? Ugye még csak most érkeztél? És melyik házba tartozol, ha szabad kérdeznem? - Csak úgy zúdítom a srácra a sok kérdést, talán alig győz rá válaszolni, így többet nem is kérdezek, csak figyelmesen hallgatom a válaszát, közben visszaülök a párkányra, ölembe veszem a rajzfüzetem, s a ceruzát a kezembe veszem. D nem kezdek el rajzolni, csak úgy tartom. kezemben, és játszom vele, miközben hallgatom Axel válaszait.

Axel

A sikítással egybekötött esésem után, amit az a kis szőrmók okozott, csak a jelenlétével, egy jó pár percbe beletelik, míg lenyugszom, véglegesen. Persze nem okolhatom semmivel azt az ártatlan kis egeret, hisz ő nem tehet semmiről, egyszerűen csak váratlanul ért a jelenléte. Szegény jobban megijedhetett mint én, és sokkal tovább tart neki lenyugodnia, megnyugodnia, mint nekem. Persze mások, vagyis szerintem itt sokan, ebben a kastélyban csak a háziállatuk eledeleként tekintenének Izére, de én nem. És nem csak azért,mert nekem nincs semmilyen háziállatom. Na jó, egyrészt ezért is, de a másik oka az az, hogy ő is egy elő lény, és én nem tudnék bántani, vagy bármi rosszat tenni egy érző, elő lénnyel. Mégha az az imént a frászt is hozta rám.
Aztán szó esik a családjáról, pontosabban a tesóiról. Hangján érződik, és az arcán is látszik, hogy szereti őket. Remélem majd én is igen tiszta szeretettel tudok majd az én kistesómrá is gondolni, vagy beszélni róla.
- De jó, nekem nincs tesóm. Vagyis még egyenlőre nincs, de pár hónapon belül már lesz. - mondom, s közben mosolyra húzódik a szám. Ismét csak arra gondolok, hogy vajon milyen lesz a kistesóm, de most az a kérdés is megfogan a fejemben, most először, hogy vajon mennyire fogom szeretni őt. Aztán mikor még szeretném simogatni az egereket, először félénken nyúlok felé, de végül felbátorodom, e egy nagy mosollyal az arcomon érek hozzá Izéhez.
- Rellon? - kérdezek vissza kicsit lepődötten. Ha tippelnem kellett volna bármelyik másik.házat mondtam volna, csak a rellont nem. Nem tudom, első ránézésre nem tűnik rellonosnak, de ki tudja, lehet hogy ez csak egy álca, amivel elrejti valódi énjét. - Én levitás vagyok, de még csak ugye elsős, bár remélem nem sokáig. - Felelem egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, de közben még mindig azon gondolkodom, hogy hogyan lehet ő rellonos. De a következő kérdése rögtön kiverte a fejemből azt, amin gondolkodom, és átveszi a helyet. - Hogy Runát? I-igen, ismerem. Háztársak, és évfolyamtársak is vágunk egyben. És nem mellesleg még barátok is vagyunk. - Felelem kicsit megszeppenve a kérdéstől, mert igazából még nem tudtam teljesen feldolgozni, hogy ő esetleg, nem is, biztosan ismeri Runát. - Honnan ismered? - kérdem végül, kíváncsi tekintetemmel hol Axel arcát figyelve, hol az egeret nézve a srác tenyerében.

Axel

A kis szőrmók, ki az Izé névre hallgat, ami amúgy nekem kicsit furcsa, de mindegy, eléggé megrémít, mire én a földön kötök ki. Mindketten megijedtünk szerintem, legalábbis a kis egér remegéséből csak ezt tudom leszűrni. Végül aztán egy kis idő elteltével valamelyest sikerül lenyuhodnunk, és az egérnek még az étvágya is megjön. Aztán beszél ő is a családjáról, majd én is elmondom néki az tesóm érkezését. Nem is értem, hogy miért mondtam ezt el neki, mert ilyenekről nem igazán szoktam idegenekkel beszélni,akiket még csak most ismertem meg egy pár perce. De úgy látszik változom, ez ellen nm tehetek semmit,de nem is akarok. Mióta bekerültem a suliba, és itt lakom a kastélyban, egyre jobban megnyílok mások előtt, már nem is szorongok az idegenek előtt. Itt nagyszerű emberekkel találkozom nap mint nap, akik képesek voltak valamelyest megváltoztatni engem, és ennek örülök. De még mennyire hogy örülök.
- Köszi. Csak az idegenek baj, hogy amíg ide járok, addig nagyon ritkán tudom majd csak látni a kistesóm, pedig én legszívesebben minden nap vele lennék majd. De ezt a sulit meg nem szeretném itt hagyni. - válaszolok, s arcomra egy halvány, kicsit szomorkás mosoly ül ki. Aztán mikor megsimogatom először félénken Izét, egy nagyobb mosoly, ami már szinte vigyor látszódik az arcomon.
- Mi? Nincs semmi baj azzal, hogy te rellonos vagy, csak egy kicsit meglepett, mert én nem hittem volna rólad első benyomás alapján,meg amúgy én szinte mindig meg tudom állapítani az új ismerőseim melyik házba tartoznak, de ezt most valahogy nem tudtam eldönteni. De rellonosnak nem mondtalak volna. - Felelem és elmosolyodom. Tényleg nem hittem volna, hogy rellonos, és igazából nem nagyon értem hogy miért épp abba a házba osztották be, de mindegy, nem minden rellonos olyan rossz, ezt már megtapasztaltam. Amikor Runáról kérdez kicsit meglepődök, de aztán ad egy érthető választ, hogy honnan is ismeri, és így már minden világossá válik.
- Értem. Fényképlány? Ja, gondolom amiatt hívod így, mert képes megjegyezni a kottákat. Szerintem.Ide így van? - kérdezek rá, mert nm biztos, hog úgy van, és csak tévesen vontam le a következtetést, és egy oltári na hülyeséget mondtam. Na az kicsit ciki lenne. - Igen, játszom gitáron, zongorán, és ég kicsit furulyázni is tudok. A Bagolykő előtt zenesuliba jártam én is. - adok választ kérdésére, egy mosoly kíséretében. Aztán szemem a kis egérre téved, aki.még mindig nagyban falatozik Axel tenyeréből, majd leteszem a ceruzát, ami egész végig a kezemben volt, és kíváncsi tekintetem a srácra helyezem.
- Megfoghatom Izét? Úgy értem, hogy a kezemben tarthatom egy kicsit? - nézek Axel szemébe,a lehető legbájosabb mosolyomat villantva ki.

Azok után, hogy az egere csaknem a szívbajt hozta rám, szóba elegyedek ezzel a sráccal, ki az Axel névre hallgat. Mondjuk lehet hallgatna másra is, csaj azt nem tudom, hogy mire. Mert csak úgy nem kerdezhetem el becézgetni, mert az nem biztos, hogy jól sülne el, és csak az én káromra válna. Meg amúgy is csak most találkoztam vele először, így annyira nem is ismerem, hogy ki tudjak neki találni valami jobbik találó becenevet. És az ilyenekben mégcsak nem is vagyok jó, sőt, egyszerűen szörnyű lenne, ha én elkezdenék beceneveket gyártani az embereknek. Na de mindegy, ezen inkább majd máskor töröm a fejem, most először is össze kéne barátkoznom vele.
- Hát, igen, de addig még van egy kis időm. - Felelem, majd egy halvány mosoly ül ki az arcomra. Igaz, hogy még meg sem született a húgom, vagy épp az öcsém - ezt még nem lehet tudni - de nekem már azon kattog az agyam, hogy vajon milyen lesz majd vele az élet. Hát az biztos, hogy anyu keveset fog majd aludni, mert elvileg a csecsemők állandóan sírnak, és felkelnek az éjszaka közepén. Vagy abból is kiindulhatok, hogy én elvileg, anyám szerint milyen voltam, és mivel rokonok leszünk, talán benne is meglesz ez a hajlam, hogy öt percenként felkelti az ősöket. Hát ki tudja, ez majd akkor kiderül.
- Mit? Nem lepra nem, legalábbis én nem tudok róla. De ki tudja... - válaszolok, és az utolsó Mondatomnál rákacsintok a srácra, majd elnevetem magam. Lepra. Áá,nincs ott ilyen, mert ha mégis lenne, akkor talán fele ennyire rellonos deme lenne. Bár ki tudja, talán annyira ellenállók,hogy még a lepra sem veszélyes rájuk nézve.
Aztán mikor Runára, essz ő becenevére terelődik a szó figyelemmel hallgatom végig amit mond. Valami rémlik, hogy Ruu mondott valami ilyesmit, hogy neki fotografikus a memóriája, de már nem igazán emlékszem, hogy pontosan hogyan is mondta. Nekem a hosszútávú memóriám szinte egyenlő a nullával, csak.nagyon kevés dologra emlékszem tisztán, és világosan, de azok is olyanok, hogy azok mély nyomot hagytak a szívemben. És mikor Axel a magyarázat végére ér, egy halk "hm"-vel adom tudtára, hogy eljutott az agyamig amit mond, és meg is értettem, de erről többet nem tudnék mit beszélni.
- Hát igen, már egész kiskorom óta közeli kapcsolatban állok a zenével nagyapám révén, aki zenész volt. De valahogy nem tudnám elképzelni az életem a zene nélkül. - Felelem, majd elmosolyodom, és magam elé bambulva emlékszem vissza azokra a napokra, mikor első alkalmakkor a kezemben tartottam azt a furulyát, ami talán fele akkora volt mint én.
Aztán a téma a kis egérre terelődik át, pontosabban én kérem meg Axelt, hogy hadd fogják meg a kezemben Izét. Ő természetesen oda is adja, és ahogy mondta, valóban csiklandozza egy kicsit a tenyerem, de egész elviselhető, és még mosolyra is derít, vagyis a szám majdnem szó szerint a fülemig ér. Kicsit közelebb viszem a kezem az arcomhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a kis állatot, majd gyengéden megsimogatom.
- Szija. Hát de aranyos vagy! Igen te. - mondom a Izének, egy nagy mosollyal az arcomon, és ha most bejönne valaki, akkor lehet, hogy hülyének nézne emiatt, de ez izgat most a legkevésbé.

Milan

Ma szerencsére nem voltak vizsgáim, így egész délelőtt a szobámban, ágy a KH-ban lebzseltem. Kicsit azért unatkoztam, mert nem vót kivel beszélgetnem, de azért próbáltam magam valamivel lefoglalni. Rajzoltam, tanultam a következő vizsgámra, egészen mostanáig. De most, meglátogat egy bagoly, egy levéllel, minek tartalmát elolvasva először nem hittem a szememnek. Anyuék azt akarják, hog majd én adjak nevet a kicsinek. Ilyen nincs, komolyan, ilyet amúgy lehet? Látszik, hogy annyira megbíznak bennem, hogy rámbízzák ezt a számomra megtisztelő feladatot. De nem is értem, miért. Talán tudják, hogy mindenkinél - lehet még náluk is - jobban várom a kicsit. Így a levéllel a kezemben, és egy másik kis fecnivel indulok útnak, egy olyan helyre, ahol nyugodtan tudok gondolkodni. És erre a legmegfelelőbb hely az erkély. Hamar elérek oda,legalábbis nekem úgy tűnik, hisz gondolataimba merülve haladok végig a folyosókon,és csak a lábaim visznek a célirány felé. Ott nem vagyok egyedül, mert egy másik srác is ott áll. Pár percig csak némán figyelem,biztos távolságból, hogy észre ne vegyen,de aztán egy mély lélegzetvétellel erőt veszek magamon, és mellé lépek, nekitámaszkodva a korlátnak, majd szemem a srácra téved, és elmosolyodom. Aztán újra a kis papírfecnit tanulmányozom,és gondolkodni kezdek a legszebb néven, amit egy fiúnak, vagy esetleg lánynak csak adhatnak, persze japán névben kell gondolkodni, de ez nem megy olyan könnyen, és pár perc után szüneteltetem, és Bagolyfalvát figyelem, de közben ismét neveken gondolkodom.

ruházat

Axel - zárás

Ha végre megszületik majd a kistesóm az maga lesz a csoda. Minden mozdulata, nevetése már csak az, hogy élni fog örömmel tölt el. Bár igazság szerint nem igazán tudom, hogy egy kistesóval miként kéne bánni, mit lehetne vele játszani meg egyéb dolgok. Bár tudom, hogy az első néhány évében nem lehetek sokat majd vele, mindent meg fogok tenni annak az érdekében, hogy rendes gyerekkora legyen, és amiben csak tudok,segítek majd anyuéknak, bár így távolról nem hiszem, hogy nagyon sokat tudok majd tenni. Ezt a témát lezárva szó kerül a Rellonról, és persze a döbbentségem is szóba kerül.
- Nem, nem ijesztő. Vagyis elvileg vannak olyan rellonosok akik tényleg nem éppenséggel nevezhetők kedvesnek meg barátságosnak, de szerencsére én még olyannal nem igazán találkoztam. És őszintén szólva nem is szeretnék. - Mondom ki végezetül, ég mosoly kíséretében, és én erről többet nem is szándékozom beszélni, kivéve, ha kérdez. A szó hamar Runára terelődik, és meg is tudom, hogy Axel miként szokta szólítani. Ebből már le tudom szűrni, hogy már tényleg nagyon rég ismerik egymást, és ettől az arcom mosolyra húzódik, mert legalább ő nem úgy jött ide, hogy egy tök ismeretlen közegbe dobták be, hanem van valaki, akit már ismer, aki tudna neki segíteni eligazodni itt az elején. Nekem,és gondolom még sok más diáknak nm volt senkije itt akihez fordulhatott volna, de végül is itt hamar, könnyen lehet barátokat szerezni, így ha jobban belegondolunk senki sem egy elveszett bárány talán csak az első pár napon. A zene már sokkal jobban érdekel, jobb témának tűnik, hisz az szinte az életem, bár talán ez kicsit túlzás. Axel mondókájából csak azt lehet leszűrni, hogy teljesen odavan a hegedűért, efelől kétségem nincs. Ha hasonlítunk valamennyire akkor talán még nevet is adott a hegedűjének. Legalábbis em adtam a sajátomnak. Mármint a gitáromnak, mert nekem hegedűm nincs, és nem is tudok rajta játszani. Az én Pikku-m az egyetlen hangszerem, és úgy vigyázok rá mint a szemem fényére, igen közel áll a szívemhez. Tudom, ez most így elsőre egész hülyén hangzik, de ez van, szerintem nem én vagyok az egyedüli aki így érez. Után egy hirtelen ötlettől vezérelve megkértem hogy hadd fogjam meg egy kicsit Izét. Elég fura érzés, hogy itt van a kezemben, de hozzá lehet szokni. Kicsit megszeppenek, mikor azt kérdezi Axel, hogy van-e fölösleges papírom, majd a szemem a ki egérre, aztán a rajzfüzetemre téved. Nem szívesen csonkítom meg a füzeteimet, de talán most az egyszer kivételt tudok tenni, így óvatosan visszahelyezem Axel tenyerébe Izét,majd a füzet felé nyúlok.
- Papír? Igen van. - mondom, és egy kis habozás után, egy mély lélegzetvétel kíséretében kitépek egy nagyobbacska darabot majd a srácnak nyújtom. Megsimogom Izé buksiját, majd kinézek az ablakon, és látom, hogy a Nap már jócskán eltűnt, magyarán szólva teljesen sötét van kinn. Az időt nem tudom, de tuti eltelt már annyi, hogy a takarodó már elkezdődjön, így leugrom a párkányról, majd cuccaimat összeszedve Axel felé fordulok.
- Asszem én most megyek, mert szerintem már takarodó idő van. És ha rám hallgatsz jobban teszed, ha te is elmész a hálókörletedbe, ha nem akarsz már az első.napodon büntetést kapni, mert tilosban jársz, és elkap egy prefi. - mondom, és egy bájos mosoly ül ki az arcomra. - Akkor minden jót a továbbiakban, szia. - köszönök el, és az apró, de viszonylag gyors léptékkel megyek ki a társalgóból, és meg sem állok,egészen a Levita házig.

Erdős Julianna
/ruha/

Mostanában egyre több, néha már-már dilis ötleteim támadnak, és persze ma is ez a helyzet. Most speciel az az ötletem támadt, hogy az egyik versemet megzenésítsem. Tudom, nagyon hülyén hangzik, és lehet nem is fog sikerülni, vagy ha mégis, akkor tuti béna lesz. De azért ey próbát megér, és fő a pozitívum. De, de valahogy mégsem megy. Azt hittem könnyebb lesz, de nem; nagyon, nagyon nehéz. Egész délután a szobámban ülök, pontosabban az ágyon, mindenféle - néha már lehetetlen - pozícióban fekszem, vagy ülök, de nem jön meg az ihlet, és nagyon sok galacsin is van körülöttem, annyi próbát tettem már,de semmi. Aztán elfog az éhség, de most nincs kedvem lemenni a konyhába, nem akarom zaklatni a manókat, így az egyetlen lehetőség a falu maradt. Fogom hát a cuccomat,és elindulok, de pontosan nem is tudom hová akarok menni, és nem is figyelek arra merre visznek a lábaim, csak megyek, és tovább gondolkodom a dalon, kezemben a kottalapokkal. Egyszer csak megállok, mert az egyik házból finom illatok szállnak ki, és mikor odanézek, észreveszem,hogy az gyorsétteremhez értem. Egy kis habozás után belépek, egyenesen a pult felé szedem a lábaim, és ott kis gondolkodás után kérek tortilla-t mivel ugye mexikói nap van. Hamar méh is kapom, és mellé még kérek egy pohár vizet,és csak ezután kezdek üres asztalt keresni. Találok is egyet az ablak mellett, így gyorsan odamegyek, majd az ablakon kibámulva gondolkodom tovább.

Márk
szeptember 15 - este 7 óra körül

Ma úgy ébredtem fel, hogy kedvem semmi nem fogja szegni. Semmi nem szomoríthat el, mert ma van a szülinapom. Mondjuk igaz, hogy itt ezt senki nem tudja, így teljesen egyedül töltöttem az egész napomat, de nem zavart ez most igazán, a lényeg az, hogy a családom tudja. Kaptam egy pár köszöntőlevelet apám baglya közvetítésében. Sajnálom, hogy nem lehetek most velük, hogy megünnepeljük ezt az egészet, annak nagyon örülnék, de sajnos most egyedül vagyok.
A sok köszöntő között volt egy kis fecni, amire az volt írva, hogy az ajándékaim a postán vehetem át, így azonnal el is indultam. Csak két kis dobozka volt az, szóval nem nagyon értem, hogy azt a bagoly miért nem tudta volna elhozni, de mindegy. Visszatérve a szobámba először a lila csomagolásút bontom ki, amit anyuéktól kaptam, ami egy gitárpengetőt rejt magában. Nagyon szép, tengerkék színű, és egy kanji van ráfestve, pontosabban a szeretet kanjija. Nagyon szép, és pár perc gyönyörködés után vissza is teszem a dobozba, hogy semmi baja ne essen. A másik ajándék aputól jött. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy vajon mi lehet benne, de a doboza kicsit nagyobb a másiknál. Lassan kinyitom, és egy medált találok benne. Nagyon gyönyörű, nem is tudom, hogy honnan szerezhette, de az látszik rajta, hogy nem egy mai darab. Mikor jobban szemügyre vettem észrevettem, hogy ez indítható. Kíváncsi vagyok mi van benne, így megpróbáltam kinyitni, de hosszas próbálkozás után sem sikerült. Egész délután ezzel bíbelődtem, de nem jutottam vele semmire. Még most is ezt szorongatom a kezemben, és próbálok rájönni, hogyan is nyílik. De kezdek megéhezni, így fogom magam, és a medállal a kezemben és elindulok a konyha felé. Nem is figyelek a lábam elé, nem nézem hogy ki van előttem, és egészen a a bejárati csarnokig nem volt semmi baj, de akkor valaminek nekimegyek, és egészen medál is kiesik a kezemből. Gyorsan felveszem, és felnézek, hogy lássam mit, pontosabban kit gázoltam el, és az a valaki nem más, mint Márk.
- Szia. Segítesz? - kérdezem, és egy bájos mosolyt villantok, és nyújtom felé a medált, segítségre várva.

Márk

A mai nap nem is lehetne szebb. Vagyis lehetne, ha otthon lehetnék, a családom szerető ölelésében,elszakadva az itteni dolgoktól, nyugalomban. Ott jobban is élvezném a szülinapom talán, de azért itt sem szomorkodom. A manók biztos adnak valami csokis dolgot, esetleg egy kisebb fajta tortát, és akkor az édesség sem marad el. Mondjuk akkor is örülnék, hogyha ajándékot sem kaptam volna, hisz ez a nap nem is arról szól. Sokkal inkább arról, hogy végre még egy évvel idősebb lettem, egyre közelebb vagyok a felnőtté váláshoz. Bár ennek most nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem, mert azért nem feltétlenül jó felnőttnek lenni, a sok kötöttség miatt. Legalábbis szerintem. Na, de az még messze van, most foglalkozzunk inkább a jelennel, és ezzel is medállal, amit most a kezemben szorongatok. Ezzel is kezemben indulok útnak, egyenesen a konyha felé, de csak a bejárati csarnokig jutok el, mivel szó szerint belebotlom Márkba, aki nem is tudom hogyan került oda elém. Segítséget kérek tőle, mire kicsit - szerintem mogorván - és sértődötten válaszol, de azért elveszi a medált. Mi baja van? Valaki felidegesítette, vagy mi? csak nem azért ilyen, hogy is mondjam, dilis, mert véletlenül nekimentem? Az nem lehet. Jó, mondjuk bocsánatot azt ne kértem tőle, de hát csak hanyagolhatom most az egyszer, vagy nem?
- Bocs! - Felelem ugyanabban a sértődött hangnemben, amiben ő is megszólalt, majd a következőt teszem hozzá a lehető leghalkabban, remélve hogy nem hallja meg: - Hogy 15 éve megszülettem. - szűröm ki a számon, alig hallhatóan, de azért egy bájos vigyor az arcomra erőltetek.
- Mi?!? Pálcával? Te eszednél vagy? És mi van, ha félresikerül a varázslat, és elrontod? - Akadok ki kérdésén, mádi kicsit aggodalmas arcot vágva nézem ahogy keresi a pálcáját, de ez az arckifejezés hamar átvált megrökönyödötté. Márk az én kezemet találja megfelelőnek ahhoz, hogy a cuccait valahova elhelyezze. Zsebkendők, vizsgalap, és az én bizonyos órás öngyújtó talált nyughelyet a markomban. És ha ez még nem lenne elég, az egyik zsepi használt, így már ösztönösen, reflexből kiejtem a kezemből a tárgyakat és pár lépést hátrálok, Márkra pedig nem túl biztatóan nézek. Ha nálam lenne a pálcám, és nem lennék ennyire gyáva, és gyenge, tuti ráküldenék az előttem álló srácra egy átkot, de ez így most lemarad, így csak a szúrós pillantásomat élvezheti.
- Akkor csinálj valamit! De légy kíméletes! Kérlek.- mondom, Márk szemébe nézve, majd kezem a szememre helyezem, hogy ne lássam milyen szörnyűségeket akár tenni az egyetlen olyan tárggyal, amit az apámtól kaptam, és tetszik, gyakorlatilag a szívemhez nőtt.

Márk

 Nem igazán értem Márkot, min akadt ki annyira, de biztosra veszem, hogy miattam lett ilyen hülye. Pedig nincs rá semmi oka, hisz nem mentem neki olyan erővel, hogy bármi baja essen, és nem is ejtett el semmit, ami törékeny lenne, meg amúgy is nem szándékos volt. Ilyen bárkivel előfordul, nem kell ezt ennyire magára vennie, de úgy látszik, ez a fiú ennyire sértődékeny, bár már ismerhetném annyira, hogy ez ne lepjen meg.
- Azt ajánlom is, különben.... - mondom, még mindig ugyanabban a hangnemben, amiben az előbb megszólaltam. Nem is tudom.mit fenyegetőzök itt, tuti nem venné be, és a régi közös "emlékek" után joggal hiheti azt, hogy nem tudnék neki ártani. Ami mondjuk igaz is, de azért nem kell félteni, ha nagyon akarok, tudok kemény lenni, bár az már nagyon nem én lennék, és szerintem azzal se mennék sokra. Tehát ez a kis "kirohanásom" nagy valószínűséggel semmit nem ért. De azért egy próbát megért.
Aztán a kezembe tesz egy jó pár zsepit, az öngyújtót, és valami vizsgaszerűséget, és az már egyik használt zsepi láttán kiejtem a kezemből az egész mindenséget, mire reakcióképpen csak egy szúrós pillantást kapok, amit állok, nem akarok ismét gyengének tűnni, de nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne forduljak el, és végül lesütöm a szemem, amit eltakarok, hogy ne lássam milyen szörnyűség éket akar művelni az egyik legkedvesebb ajándékkal amit valaha kaptam az apámtól. Amikor kimondja a varázsigét kikukucskálok az ujjaim között és megkönnyebbülve veszem tudomásul hogy nem esett semmi baja. Végre fellélegezhetek, ess kezemet is elveszem az arcom elől.
- Kösziiii! - mondom, arcomon már egy hatalmas mosollyal, és megölelem,s ha engedi, akkor még egy puszit is adok az arcára. Nagyon örülök, hogy végre sikerül kinyitni, és végre megláthatom, mit rejt a medál belseje. Lassan, és óvatosan nyitom fel, és amit látok, az megdöbbent, és könnyek szöknék a szemembe. Egy apró képet rejt, ami mellesleg még mozog is. Nem hatna meg annyira, ha csak egy egyszerű kép lenne, de ezen anyu, apu, és én vagyok. Egy nagyon régi, fekete-fehér kép, egy boldog pillanatról, amikor még kicsi voltam. Ezen a képen ott van minden boldogság, ami akkor körülvett, és most ismét eláraszt. Egy pár percig csak némán nézem, és a könnyeimmel küszködöm, majd ismét Márkra pillantok, és felé nyújtom megint a medált.
- Segítessz? Ismét. - kérdem, arcomon egy halvány mosollyal, remélve, hogy megérti, arra célzok, hogy rakja a nyakamba.

Erdős tanárnő

 Elképesztő, hogy nem tudok összehozni egy egyszerű dallamot. Pedig a zenesuli negyedik évében, vagyis két-három éve ez már alapkövetelmény volt. Akkor miért ment, és most miért nem? Ez tiszta őrület. Látszik hogy kijöttem a formámból, mondjuk akkor sem igazán ment a dolog, de mégis tudtam valamit írni, most meg... Most meg egyszerűen nem megy. Hogy lehetek ilyen béna? Ilyen nincs. Pedig nem olyan nehéz, régen is ment,bár akkor nem kellett hozzá szöveget csatolnom, szóval az valamennyire könnyített a dolgon, de ami most van, az katasztrófa. Itt ülök a gyorsétteremben, és amit rendeltem már kezd kihűlni, de még hozzá sem nyúltam annyira lefoglalt a dallam kreálása. Egy mély, bosszús sóhajjal kísérve aztán leteszem a ceruzát a kezemből, mit mindvégig szorongatok, vagyis hogy pontos legyek magam elé dobom, és a hajamba túrok, mit ritka alkalmak egyikeként kibontva viselek most, majd belekezdek a vacsorám elfogyasztásába, de valahogy mégsincs étvágyam, és csak nyammogok rajta. Előtt l le elém egy nő, akit csak úgy látásból ismerek,személyesen nem. A kastélyban már sokszor láttam, de még soha nem álltam le vele beszélgetni,mondjuk az is igaz, hogy soha nem is volt miért leállnom vele beszélgetni. Engem nem tanít, és valójában nem is tudom mit tanít.
- Persze, nem baj. - felelek mosolygósan, majd ismét kezembe veszem a ceruzát, és töröm a fejem. Aztán eszembe jut az egyik kedvenc dalom, és azt kezdem el halkan dúdolgatni,bár erre nem tudom hogy mi lenne a reakciója a tanárnőnek, így abba is hagyom, és már csak magamban dúdolgatom. És ekkor jön meg az ihlet, amit gyorsan le is vések a lapra, hogy aztán majd át tudjam nézni máskor. Így, hogy már el tudtam kezdeni,könnyebb folytatni tudom, és viszonylag hamar befejezem, ami egy elégedett mosollyal fejezek ki, aztán harapok egy falatot ismét a finom mexikói ételből.

Milan

Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy jó ötlet volt anyuéknak rám bízni a kistesó névválasztását, én nem hiszem hogy alkalmas lennék rá. De látszólag Ők nagyon megbíznak bennem, így nem akarok nekik csalódást okozni, köteles vagyok gondolkodni a neveken. Két név kéne, egy fiú, és egy lány név, de eddig semmire nem jutottam vele. Nagyon sok az eszembe jut, de közülük, sokat el is vetek, mert nem elég jók ahhoz, hogy a leendő öcsém, vagy épp húgom legyen. Viszont néhányat feljegyzek a cetlire, hogy majd azokon gondolkodom. Többek közötti  Akihiko, Hiro, Ryuu, és Aoi, mint fiú nevek, és Hikaru, Izumi, Karin, és Mei a lány nevekből. Ezeket mind felirom a listára, majd ezzel a kezemben megyek fel az erkélyre. Nem vagyok ott egyedül, de nem is igazán izgat, hogy ki van itt, vagy ki nincs, csak egy mosolyt villantok, mikor rápillantok a srácra, aki aztán köszön nekem.
- Szia. - köszönök vissza, egy halvány mosoly kíséretében. Tekintetéből először azt tudom kivenni, hogy azt várta, én köszönjek előbb,de ez nem történt meg, így ő kényszerült arra, hogy megszólaljon. Én el lettem volna enélkül is, de most már mindegy, végül is ez lenne az illendő, szóval jogos. Aztán az arckifejezése hamar átvált kicsit döbbentté, amitől kicsit elbizonytalanodom, és már nem is mosolygok, csak nézek le a falura. A kérdésére kicsit ledöbbenek, és ez az arcomon is meglátszik, majd a fecnire pillantok.
- Öhm... hát, ez csak.... csak nevek. Mi? Nem, dehogy, csak az tesómnak, mármint a leendő tesómnak keresek neveket. - Felelem és halványan elmosolyodom. Vicces, hogy ilyenekre gondol, hogy erre való ez a lista. Mondjuk nem feltétlenül hamis ez a feltevés, mert akadhatnak itt a kastélyon belül olyanok, akik képesek lennének ilyenre, de én nem vagyok olyan.
- Amúgy a nevem Keiko Sama. - mutatkozom be, ha már a köszönés az elején lemaradt, és kezemet nyújtom felé, ha elfogadja.

Ronald Little-Leah

A vizsgáknak végre vége. Pontosabban épp a születésnapomon volt az utolsó lehetőség a vizsgákra, de én már előbb le tudtam mindet, így már csak azon kell aggódnom, hogy sikerül-e osztályt lépnem. Remélem igen, legalábbis szerintem jól sikerültek, de azért ne igyunk előre a medve bőrére. Nem kéne ennyit aggodalmaskodnom az egész miatt, most inkább élvezzem ki a szünetet, míg tart, utána pedig teljes gőzerővel kezdjünk bele a következő évbe. Ilyenkor sokan hazalátogatnak, hogy egy kis ideig a szüleivel, családjukkal legyenek, de én nm tartozom közéjük. Anyuék szerintem el vannak foglalva a kicsi érkezésével, bár addig még vagy kis idő, de inkább nem zargatom őket, megvannak nélkülem is, és én is nélkülük, de azért hiányoznak. Apu meg, hát hozzá nem megyek szívesen, mert tudom, hogy akkor a nagyapához is el kéne látogatnunk, ahhoz meg egyáltalán semmi kedvem, mert tuti ott lennének az unokatesóim, akiket ki nem állhatok, s az életem is szebb nélkülük. Szóval a lényeg az, hogy a szünet alatt nem megyek sehova, maradok itt, a kastély, és a falu környékén. Végül is itt is sok mindent lehet csinálni, sok helyre lehet menni, unatkozni tuti nem fogok.
Ma egész nap a szobámban punnyadtam,semmihez nem volt kedvem, vagy rajzolgattam, vagy a medálomban gyönyörködtem, amit még aputól kaptam a szülinapomra. De kezdem unni ezt a semmittevést, és a levegő is kezd elfogyni, így muszáj kimennem friss levegőt szívni. Az időre való tekintettel, mivel már kezd hűvös lenni így estefelé, kellően felöltözöm, és még egy sapkát is a fejemre húzok. A tó irányába indulok el, és hamar el is érek oda, ami most igazán szép, így szürkületkor, egy pár percig csak állva, az egyik fának dőlve gyönyörködöm benne, majd leülök, hátamat meg támasztva a fa törzsében, aztán nyakamról leveszem a medált, kinyitom, és egy halvány mosollyal nézem azt a boldog családot, akik visszanéznek rám.

Park Min Woo

Teljesen kezdek kifordulni magamból. Már nem az a félős lány vagyok, aki anno idejött a suliba, aki szinte mindenkitől megtartotta a kellő távolságot, és nem kezdeményezett beszélgetést, sőt kerülte is őket, és csak akkor elegyedett szóba az emberekkel, ha rákényszerült. Most már nem vagyok ilyen, ez a suli jót tett nekem, így örülök, hogy apu beíratott ide, mégha nem is akartam, vagyis akaratom ellenére kerültem ide be. De akkor még nem tudtam volna senki ellen szegülni, nem tudtam volna senkinek nemet mondani, vagy bántani. Jó, ezt az utóbbit még most sem biztos, sőt tuti, hogy nem tudnám megtenni, annyi bátorságom azért még nincs, de annyira már megerősödtem, hogy valamelyest tudjam kezelni a komolyabb, bántó, vagy esetleg sértő helyzeteket. És ebben talán az itt szerzett barátaim segítettek nekem, akik megmutatták, ha nem is szándékosan, hogy nem mindenki olyan rossz, és kegyetlen, mint amilyenekkel együtt kellett lennem a hét szinte minden napján.
Egyre többet vágyom mostanában ki, a szabadba, néha már szinte nyomasztónak érzem a bezártságot, hogy a négy fal közé vagyok zárva, így egyre többet járok ki a szabadba, néha már sötétedés környékén. ez most sincs másképp, már egészen besötétedett, mire elindulok, persze a kellő öltözetben, vagyis magamra húzok egy kék, vastagabb pulóvert, s a nyakamba sálat kötök, fejemre pedig egy lila sapkát húzok. Halkan settenkedem végig a folyosókon, mintha attól tartanék, valaki meglát és akkor bajba kerülök, pedig tudom, hogy ez nincs így, legalábbis egyelőre. Sikerül minden akadály nélkül kikerülnöm kastély falain kívülre, így az utamat folytatva meg sem állok, míg egy kis, kívülről kicsit  lepukkantnak tűnő házikóhoz nem érek. Ezt még ezelőtt soha nem láttam, pedig már nemegyszer jártam erre, és épphogy nem szúrja ki a szemem, de mindegy. Benn nagy a sötétség, és a csend, de kíváncsiságom nagyobb a félelmemnél, így pálcámat előhúzva, magam elé tartva nyitom ki, igen lassan. Hangosan nyikorogva nyílik ki, és én belépek, de a sötétségben nem látok semmit, így egy Lumos-szal egy kis fényt csinálok, s szemem elé tárul mi is van itt. Igen takarosnak tűnik,de sehol egy árva lélek, ettől egy kicsit rémisztővé válik számomra, de ezt a félelmet egy nagy nyeléssel próbálom elfolytani. egyszercsak valami hangot hallok magam mögül, pontosabban kintről, ezért gyorsan hátrafordulok, pálcámat az ajtó felé szegezem,majd elhaló, remegő hangon megszólalok.
- Ki-ki vagy? Fe-felelj ha ember vagy! -mondom, és pár lépést hátrálok, közben szemem le nem veszem az ajtóról, várom az a valami, vagy valaki válaszát.

Park Min Woo

Egyre többször járkálok ki a szabadba sötétedés után, kezdem megkedvelni a sötétséget, csak az a baj,nem tudom miért. Talán most kezd látszani rajtam, hogy apám lánya vagyok, nem teljesen különböznünk. És amit régen soha nem tettem volna meg, vagyis hogy tilosban járok, az már néhányszor előfordult az utóbbi néhány héten, és ez nem jellemző rám. Bár az igaz, hogy mindig még takarodó előtt legalább egy órával kiindultam, viszont mindig későn értem vissza, de szerencsémre sosem kaptak el, ami még egy kis önbizalommal is eltölt, és így még bátrabb leszek, ha ki szeretnék lopózni. A másik oka annak, hogy sokszor már sötétedés után kinn lófrálok talán az, hogy ilyenkor a képességemet jobban tudom fejleszteni, mert sötétben én sem látok olyan jól, de ezzel hozzászoktatom a szemem az ilyen rossz fényviszonyokhoz is, mivel az egyedüli dolog,ami fényt ad, az a Hold, bár az sem mindig.
Most is egy olyan nap van, mármint este, mikor kint mászkálok a sötétben, nem jó kislány módjára nyomom az ágyat, és alszom. Találok egy kis házikót, amire még csak most bukkantam rá, és nem értem, hogy eddig hogy nem szúrta ki a szemem, hisz már nemegyszer jártam már errefelé. Benyitok, és egy kis, takaros helyen találom magam, mégis teljesen kihaltnak tűnik az egész. Egyszercsak valami hangot hallok a hátam mögül,vagyis kintről, így gyorsan sarkon fordulok, és pálcámat a sötétség felé irányítom,de az aggodalmam tévesnek bizonyul, mert csak valami madárféleség  repül el az ajtó előtt, az csapta a kis zajt. Veszek egy mély levegőt, és megfordulok, de azzal a lendülettel neki is megyek valaminek. Jobban mondva valakinek, mert egy fiúval találom szembe magam, de mikor felnézek az arcára elfog a rémület, és talán szó szerint falfehér lesz az arcom. Tekintete olyan semmitmondó, hogy az már ijesztő, mintha nem is élő ember lenne, hanem.... Hanem egy zombi. Jó, tudom ez egy kicsit abszurd feltételezés, de láttam, és olvastam is a varázsvilággal kapcsolatos elég fura dolgokat,így nem lennék túlzottan meglepve, ha igazam lenne. Mindenesetre én nagyon megijedek, és ijedtemben sikoltok egyet, majd pár lépést hátrálok, de valamiben megbotlom, és elesem, még a pálcám is kiesik a kezemből. Az ijedtség nem múlik el, remegek és hangosan, zihálva veszem a levegőt, de tekintetem egy percre sem veszem le a srácról.
- Te meg ki vagy? És mit keresel itt? - kérdem, miután összeszedem a bátorságom ahhoz, hogy megszólaljak, de hangom még így is remeg. Nem merek mozdulni, mert ki tudja miféle elfajzott ember lehet, aki ilyen semmitmondó, véreres szemekkel halálra tudja ijeszteni az embereket. Közben a kezemmel a pálcám után tapogatózom, hátha feltűnés nélkül megtalálom, és akkor talán lenne némi esélyem elfutni, de sajnos semmire nem jutok vele, biztos jó messzire elgurult tőlem.

Milan

 - Igen, de ez engem különösebben nem zavar. Sőt talán még örülök is annak, hogy most fog megszületni, nem pedig egy jópár éve. - Felelem, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a pillanatok, mikor anyuékkal kint voltunk a játszótéren, és sok velem egykorú gyerek mind a kistesójával játszott vagy épp a nagytesójával, és én anyától kérdeztem, hogy nekem miért nincs tesóm. Erre csak annyit felelt hogy majd annak is eljön az ideje. Én minden karácsonykor ezt kívántam, de soha nem teljesült, így pár év múlva már nem is törtem magam, nem pazaroltam el a kívánságaim olyanra, ami úgyse teljesül. Már teljesen el is felejtkeztem erről a régi, régi kívánságomról, mikor jött a levél, hogy kistesóm lesz, s akkor madarat lehetett volna velem fogatni. Persze mostanra már valamelyest lecsillapodtak az érzelmeim, de még mindig nagyon boldog vagyok, és most meg végképp, hogy anyuék rám bízták a kistesó nevének kiválasztását.
- A Ryuu sárkányt jelent, a Mei jelentése pedig gyönyörű, vagy rügyecske, attól függően, hogyan írjuk.  - Felelem mosolyogva, majd ismét a fecnire pillantok. Úgy látszik elég jó ízlése van a srácnak, mert ez a két név tényleg jó választás, jól is hangzanak, és a jelentésük is bejön nekem. A név előjel, tartja a régi mondás, és ez nálunk sincs másképp, a szülők általában úgy nevezik el a gyermeküket, amilyennek szeretnék, hogy legyenek a kicsik. Ezért is furcsállottam, hogy ezt a fontos döntést rám bízták, de nagyon meg szeretnék nekik felelni, és a lehető legjobbat szeretném választani a kicsinek, ezért is olyan nehéz.
- Együttérző harcos. - mondom halkan lebámulva a falura. Igazából csak magamnak jegyzem meg, de valószínűleg meghallotta. - Egész jó az ízlésed. Ezek valóban nagyon szép nevek szerintem. - vigyorgok a srácra, aztán a bemutatkozásra is sor kerül,s mikor meghallom a nevét, kíváncsian,és kicsit döbbenten nézek az arcára, próbálom észrevenni a hasonlóságokat közte és az apja között. Elég furán nézhetek most ki, főleg hogy még a fejemet is oldalra billentem egy kicsit, mint egy kíváncsi kiskutya.
- Nem nagyon hasonlítassz az apádra. - jegyzem meg úgy hirtelenjében, de hamar rájövök, hogy ezt talán mégsem kellett volna kimondanom. Nem tudom, hogy ő milyen kapcsolatban áll az apjával, de itt, a kastélyban tudomásom szerint sokan nem kedvelik. Bár lehet, hogy az információim tévesek, így erről inkább nem mondok semmit. Mindenesetre nekem nincs semmi bajom az öreggel, bár igaz, hogy kicsit mogorva szerintem, de semmilyen kapcsolatot nem létesítettem vele még, az egyszerű tanár-diák kapcsolaton kívül. Eddig nem tettem semmi olyat, ami a tanár úr nemtetszését nyerte volna el, így én megúsztam eddig mindenféle rossz dolog nélkül, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném ha ő büntetne meg.
- Levita. És te? -kérdezek vissza, de meg sem várva válaszát folytatom. - Bár ha tippelnem kéne, és a Rellont mondanám. - vigyorgok Milan-ra, és bízom benne, hogy a megérzésem helyes.