36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Keiko Sama összes RPG hozzászólása (251 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 9 » Le
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 18. 16:58 Ugrás a poszthoz

Bál - A kis kék bagázs

Nem is tudom, igazából minek is jöttem el, simán maradhattam volna a szobámban,vagy ami ennél is jobb ötlet: mehettem volna ki, a szabadba, most úgyis mindenki - szinte mindenki - itt van a bálon, fel sem tűnne senkinek, hogy nem vagyok a kastély falain belül. De nem, és hülye inkább úgy döntök szocializálódom, és eljövök a bálra. Azonban nem akarom ott rontani a hangulatot a mostanság a béka feneke alatt található kedvemmel, így úgy döntök, hogy erre az egy napra, egy mosolyt húzok az arcomra, és úgy viselkedem, mint még azelőtt, hogy elkezdtem volna depizni. A nagyterem ajtajában aztán elidőzök egy kis időt, éppen csak annyit, hogy felmérjem a terepet, mi, hol, merre... Azt is nézem, hogy kik vannak itt, mivel ha nem látnék senki ismerőst, akivel ellehetnék, akkor már sarkon is fordulnék, és viszlát, már itt sem vagyok. De nem. Sajnos - vagy nem sajnos - megpillantom az egyik kis levitás gólyát, így arra vetemedek, hogy vele fogom eltölteni az egész időt, míg tart a bál. Persze megtehetném azt, hogy még mielőtt bárki ismerős észrevenne, elhúzom a csíkot, de nem teszem. Végül is soha nem árt a társaság.
- Hát, nem épp a legjobb emberhez fordultál, mert mostanában én sem vagyok olyan nagyon mosolygós kedvemben. De azért megteszek, amit csak lehet, hogy legalább neked jobb kedved legyen. - mosolyodom el halványan, alig láthatóan. De mégis mit tegyek? Ha még magamat sem tudom felvidítani, akkor hoy tudnám Macit? Áá, ez képtelenség lesz. De azért csak próbálkozzunk, hátha... Kezdjük az eddig egész jól bevált ötlettel, tehát két mutatóujjammal Atti arcát megérintem, és egy mosolyt varázsolok az arcára, majd halványan én is elmosolyodom, de az enyém nem sikerül olyan élethűre... Na mindegy.
- Uuh!! Csoki! - kiáltok fel, persze nem túl hangosan, mikor megpillantom az asztalon heverő édességek közül a kedvencem, a triplacsokis muffin... Mintha a manók tudták volna, hogy eljövök. Na jó, biztos akkor is csináltak volna, ha én nem jöttem volna el, de mindegy. Ettől az édességtől valahogy mindig jobb kedvem lesz. Mintha valamiféle boldogsághormonokat szabadít fel bennem, és egyből jobb kedvem lesz. De ez nem szokott sokáig tartani.
- Igen, minden efféle rendezvényen ilyen szép szokott lenni a Nagyterem. - felelek az időközben hozzánk csapódott levitás lánykának, aztán a következő kérdésére akaratlanul is elnevetem magam, de csak diszkréten.
- Ugyan, dehogy zavarsz, örülök is a társaságodnak. És hát igen, jól jönne a segítséged a "tanfolyamban". Elvállalnád a tanár szerepét? - kérdezem egy halvány mosolyt megeresztve, és csak ekkor tűnik fel, hogy Ly egyedül jött. Pedig azt hittem, hogy ha eljön, akkor azt Ombozival teszi majd meg. - És Noelt hol hagytad? - kérdezem, majd rögtön vissza is szívnám, mert meglátom Ombit Eris oldalán. Brrr... Eris. Vajon mit mire készül?
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 19. 21:03 Ugrás a poszthoz

Karácsonyi bál - A kék banda

Tényleg jó lenne mindent kibeszélni magamból, de erre nem a mostani idő, és hely a legalkalmasabb. Talán majd máskor, holnap, vagy valamikor, persze ha még mindig kíváncsi lenne rá.
- Jó lenne, de nem most. Nem akarom ezzel rontani a hangulatot. - mosolyodom el halványan, aztán azzal próbálom mosolyra sarkallni őt, hogy az arcát kicsit megnyomkodom, és sikerül is, mire Ly megérkezik, már egy szebb mosoly leledzik az arcán, így kénytelen vagyok én is magamra erőltetni egyet, habár az nem sikerül valami fényesre. Na mindegy, talán az este folyamán ez még változni fog.
Kérdésemmel csak ismét a komor hangulatot hozom el. Ezaz Keiko, ismét jól megcsináltad. Csak gratulálni tudok magamnak, kell nekem mindig ilyen nagy hülyeségekket kérdezni. Látom, hogy nem szívesen beszélne róla, de végül mégiscsak elmondja, de közben én is, és ő is meglátja a rellonos srácot, Eris oldalán. Miért épp Eris? Vajon mire készül az az álnok kígyó? Ahh biztos semmire, de valahogy mégis aggaszt, hogy ő itt van. És Ly állítása is csak rátesz egy lapáttal, miszerint ez valami rellonos dolog. Szerencsére épp időben toppant be kedves hávéhá nénink, aki nem néni, hanem professzor, de mindegy is. A tanerő lelkesedése, és kedve engem is jobb kedvre derít valamelyest, úgy látszik egész jó hatással án rám Rubya proff.
- Jó estét professzor. Jaj ezek milyen jó ötletek. - csilla fel a szemem a tanárnő, és Ly ötleteitől, és a vizuális, harmadik szemem rögtön el i képzeli, milyen lenne a KH ilyen állapotban.
A proff hölgyválaszára csak nézek, hol a tanárra, hol Macira, de egy szót sem szólok, csak nézem a jelenetet, s szememmel végig követem, ahogy elmennek táncolni. Egy jó darabig csak őket figyelem csendben, s eszembe jut, hogy én valószínűleg itt fogok ülni egész végig, mert nem hiszem, hogy bárki fel fog kérni táncolni. Aztán eszembe jut az is, hogy nem vagyok egyedül, itt van Ly is, így leülök, és magam mellé invitálom a lányt is.
- Na, mesélj valamit. Mi újság mostanság veled? - kérdezem, s elmosolyodom. Ha kell, akkor szívesen leszek lelki szemetesláda is, csak valakivel hadd beszélgessek, mondjuk még az sem baj, ha csak ő beszél, csak érezzem nem vagyok egyedül.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 20. 21:24 Ugrás a poszthoz

Téli kirándulás - Lethifalva

Egész jól kezdődött ez a kirándulás, legalábbis eddig még semmilyen baki, vagy rossz dolog nem történt. Úgy érzem jó döntés volt eljönni, mert mintha kezdenék kilábalni a depiből, vagy tudomisén. De a tény az tény, hogy jobban érzem már magam. És még Mogyoró is új barátra tett szert, egy Izé névre hallgató kis egér képében. Látszólag nagyon megkedvelte a kis egeret,aki első találkozásunkkor sikeresen a szívbajt hozta rám. Bécs nagyon jó volt szerintem, csak kár, hogy nem tudtam, tudom megörökíteni sehogy ezt az egész kirándulást, csak az emlékeimben marad meg. De hamar eljöttünk onnan, ugyanúgy a kandallón keresztül, és egy másik faluban kötünk ki, ahol már a hó is esik. És milyen szép az egész. Na, itt fogok megtanulni síelni, vagy épp kitörni a bármelyik csontomat. Ombozi ötlete, hogy valamelyik este átmehetnénk az ő szobájukba beszélgetni egy kicsit, jól esik, úgy látszik ő is meg akarja beszélni az akkor történt dolgokat. Vagy csak látja rajtam, hogy én igen, és mással ezt nem igazán lehetne megbeszélni. Na mindegy is.
- Az jó lenne Ombozi. Mindenképp át fogok, fogunk menni. - mosolyodom el.
A szobánkban aztán lepakolok, és ha Vani beleegyezik, akkor elfoglalom a felső részét az ágynak, de egyszerűen
nem bírok megmaradni a fenekemen, valamit csinálnom kell, csak még nem tudom mit. Így hát átcaplatok Ombi, és Ly szobájába, vagyis csak az ajtófélfa mellől kicsit bekukucskálok, és kopogok is, hogy időben befejezzék, ha olyat csinálnának, amit én nem akarok látni. Aztán kicsit beljebb merészedem, pontosabban megállok a küszöbön, és onnan nézek, egy halvány mosollyal az arcomon, aztán végre sikerül megszólalnom.
- Sziasztok! Nem jöttök síelni? Vagyis..... Hogy pontos legyek, nem jöttök megtanítani egy béna gyereket síelni? Persze ha tudtok. Ugye tudtok? - Nézek reménykedve a zöld-kék párosra, egy aranyos mosoly kíséretében, a válaszukra várva. Remélem legalább az egyikük tud síelni, vagy ami még jobb lenne, hogy mindketten tudnak. Akkor már eggyel nagyobb annak az esélye, hogy nem töröm össze magam, bár ez még így is kétes, hogy mi lesz majd. Ha beleegyeznek, hogy jönnek síelni, rögtön fel is kapom a kabátom, és már indulhatunk is.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 21. 17:35 Ugrás a poszthoz

Főzőcskézés - Állia
December 23. délután

Ma viszonylag jó kedvem van, és ez nem is csoda, hisz holnap már karácsony. Bár az kár, hogy nem vagyok otthon a családommal, de azért itt sem olyan rossz. Néhányan hazamentek, így kevesen maradtak itt, akikkel tudok beszélgetni, vagy bármi mást csinálni. És még egy dolog van, amit a mai nap folyamán mindenképp meg szeretnék csinálni, az a karácsonyi torta elkészítése, amit minden évben ilyenkor csinálunk meg anyuval. Ezért ez most semmaradhat ki, csak kár, hogy egyedül fogom csinálni, de mindegy. Vagyis.... nem leszek teljesen egyedül, mert a manók ott fognak lenni, és biztos minden lehetőséget megragadnak arra, hogy segítsenek.
Teljesen felszerelkezve megyek hát a konyha felé, bár olyan sok cuccot nem viszek magammal, mert tudom, hogy a konyhában találok mindent, ami kell. Benyitva néhány manó már szalad is elém, hogy megkérdezzék, mit szeretnék.
- Én most nem azért jöttem, mert éhes lennék. Hanem sütni szeretnék. - Vigyorodom el, mire a manók kicsit megszeppennek, némelyikük arcán enyhe rémületet is vélek felfedezni. Pedig aggodalomra semmi ok nincs, eléggé jártas vagyok a konyhában. - Ne féljetek, nem lesz semmi baj - nyugtatom meg őket, aztán előszedek mindent ami majd kelleni fog a sütés folyamán. Na akkor lássuk: Azt mondja, kell nekünk tojás..... Hol is van az? Áá, igen, már látom....
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2013. december 21. 18:25
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 22. 15:50 Ugrás a poszthoz

Don Juan és a lányok

Na, Ly nem jutott sokáig a kérdésemre adott válasszal, pontosabban semeddig, mivelhogy épp mikor belekezdene egy újabb kis levitás gólya esik be körünkbe. És szó szerint. Olyan szépen esik el, hogy azt tanítani kéne. Ha rellonos lennék, tuti röhögve gratulálnék neki, viszont mivel nem vagyok az, így ez az eshetőség eszem ágába se jut. Helyette kék véremnek köszönhetően azonnal állnék is fel, hogy segítsek neki, de ezzel kicsitelkéstem, mivel mire észbe kapok, addigra már sikerül feltápászkodia.
- Dóri, ugye azért jól vagy? - kérdezem kissé aggodalmas ábrázattal, miközben felállok, hogy ha kell, segítsek a lánynak.
Idő közben Atti is visszatér közénk, és örömmel látom, hogy drága hávéhánéninkkel való tánctól máris jobb kedve lett. És most minket akar megtáncoltatni. Istenem, abból tuti katasztrófa lesz. Nincs is időm reagálni rá, mivel mire ráeszmélek, hogy épp táncolni hívtak, és nem kéne mennem, addigra én már a táncparkett közepén állok Atti, és Ly társaságában. Atti elmondja a "játékszabályokat", amiből őszintén szólva nem igazán értek valami sokat, és nem csak azért, mert kicsit hangos a zene. Én egy tánc-analfabéta vagyok, tehát ha én elkezdek táncolni, vagy amit én annak hiszek, akkor mindenki jobban tenné, hogy néhány lépést elhátrál tőlem, különben nem ússzák meg ép lábbal. De én sem. Jó, addig még tudom követni, hogy három taps, és egy forgás,de utána? Milyen keresztlépés? Jaj istenem, ilyen nincs... a lábaim mintha össze akarnának csomósodni, ez nekem nem megy és csak szégyent hozok magamra, szokás szerint. Le is állok, és már csillogó szemekkel - ami nem az örömtől csillog - nézek a két kis kékre.
- Nem ez nekem nem megy... - Mondom, s ha hagynak, akkor visszamegyek az asztalunkhoz. Miért vagyok ilyen szerencsétlen?
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2013. december 22. 15:52
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 22. 21:57 Ugrás a poszthoz

Állia - Főzőcskézés

Ma kifejezetten boldog vagyok, ahhoz képest, hogy milyen lehangolt voltam az elmúlt időszakban. Na igen, és ezen van a hangsúly: elmúlt. Merthogy az már a múlté, nem akarok oda többet visszasüllyedni, mert az nagyon nem volt jó. De hát az ember életében ilyen időszakok is kellenek, nem lehet mindig, mindenki boldog, mert az milyen lenne már. Jó, persze egy ideig tök muris lenne az egész, de aztán már csak nyomasztó lenne szerintem, hogy csak jó dolgok történnek az emberrel. De most már úgy érzem, minden tisztázódott itt benn, a fejemben, már csak az zavar, hogy nem vagyok otthon a családommal.
Most itt vagyok a konyhában, azzal az eltökélt szándékkal, hogy én sütni fogok. És nem is akármit. A kedvenc sütimet, tortámat, amit anyuval minden karácsonykor elkészítünk, így ez idén sem maradhat el. A manók kicsit furán néznek rám, hogy én sütni akarok, mintha még életükben nem láttak volna lányt sütni. Na mindegy, végülis helyet adtak nekem, én pedig hozzá is látok. Először a vizet rakom oda a tűzhelyre, hogy arra egy másik edénybe rakjam a felvert tojásokat. Egy ideig kevergetem, mikor rájövök, hogy közben a vajat meg kéne olvasztanom közben, így egy másik edényben odarakom azt is. Hát ez így nem fog menni, ehhez nekem több karra lenne szükségem, vagy egyszerűen csak egy bűbájra. Ah, nem bűbájt most nem használok, valahogy csak megoldom.
Aztán, mintha csak hívtam volna megjelenik Állia, és szerencsémre segíteni szeretne.
- Szia! Sütit próbálok sütni. Jaj, annak nagyon örülnék! A vajat kéne megolvasztani, és aztán tejet kéne beleönteni. Meg tudnád nekem azt csinálni? - Nézek rá kérlelőn, és ha megteszi nekem ezt, én a tojást kevergetem tovább, amihez aztán szép lassan adagolom a többi dolgot, ami kell bele. Egyszercsak, mintha csak megéreznék, hogy itt valami finomság készül, szinte egyszerre dugja ki a fejét Mogyoró, és Mazsola a kis puffskeinem, amit ajándékba kaptam. Nagyon aranyos, és igazából nem is tudom miért lett Mazsola a neve, csak így ez jutott az eszembe először.
- Na mi van, szeretnétek valamit? - kérdem vigyorogva a két szőrgombóctól, akiket közben gyorsan leteszek az asztalra, és remélem, hogy nem akarnak ott randalírozni.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 23. 17:36 Ugrás a poszthoz

Főzőcskézés - Állia

Talán kellett volna hívnom magam mellé valakit, mert ezt így egyedül nem tudom megcsinálni. Jó, persze itt vannak a manók, de nekik most szerintem egyéb fontosabb elfoglaltságuk is van, minthogy nekem segítsenek, inkább szenvedek egyedül. Mondjuk ha több kezem lenne, az nagyon jó lenne,legalábbis a jelen helyzetemben. Bűbájt meg most nem akarok használni, és nem csak azért, mert fent felejtettem a szobámban a pálcám. Na jó, ez a legfőbb oka, de ha nálam is lenne a pálcám, akkor sem használnám, mert az ilyen dolgok, mint a főzés, varázslat nélkül a jobbak, esetleg viccesebbek.
Aztán pont mikor a legrosszabb helyzetben vagyok, vagyis hogy két edényre kéne egyszerre figyelnem, és kavargatnom, szinte varázsütésre jelenik meg Állia, és segíteni szeretne. Mit ne mondjak, ennek most felettébb örülök, ha nem lenne foglalt mindkét kezem, akkor tuti a nyakában kötnék ki, de így ez kimarad.
- Jaj, nagyon hálás vagyok - Mondom, miközben átadom neki a fakanalat, amivel az olvadozó vajat kevergettem eddig.
- Egy japán süteményt készítek, amit minden évben ilyenkor szoktunk megcsinálni anyuval. Most ezért nem vagyok otthon, mert szerintem jobban el vannak foglalva a kistesóm érkezésével, és nem akarok láb alatt lenni csak. De majd jövőre, és akkor már négyen leszünk. - nevetek fel, közben pedig tovább adagolom a hozzávalókat a tojásba. - És te? Hogy-hogy nem otthon vagy a családoddal? - kérdezem, majd amint Állia befejezte a rá bízott feladatot, elveszem azt, és lassan adagolva öntöm a tojáshoz. És végül ezzel is készen vagyunk, így gyorsan beleöntöm egy tepsibe, és mehet is a sütőbe. - Na, akkor ezzel most egy ideig nem lesz dolgunk. Melyik a kedvenc gyümölcsöd? Vagyis mit szeretnél, mit rakjunk majd a sütibe? Én személy szerint eper-párti vagyok, de most válassz te. - kacsintok a lányra.
És előkerül a kötényem zsebéből a két szőrmókom is, akiket leteszek az asztalra.
- De legutóbb még egy volt, de nemrég az egyik ismerősömtől kaptam ezt a kis fehér gombócot, így már kettő van. - Vigyorgok a lányra, s a mosoly végig ottmarad az arcomon. Csendben nézem, ahogy eszik a felkínált diót, Mogyoró szinte habzsolja, ha ember lenne, akkor már rég rászóltam volna, hogy ne tömje ennyire, de mivel nem az, így ez is elmarad.
- Persze, simogasd meg őket nyugodtan, nem harapnak. - kacsintok a lányra, majd halkan nevetve leülök az asztalhoz, és várom, hogy elkészüljön a tészta.
Utoljára módosította:Lorelai K. Riviera, 2014. január 11. 15:22
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 23. 19:58 Ugrás a poszthoz

Főzőcskézés - Állia

Örülök, hogy jött Állia, és besegít egy kicsit, mert egyedül nem hiszem, hogy nagyon ment volna, lehet ezért csináltuk régen anyuval mindig ketten, vagy esetleg többen. És épp a legjobb pillanatban érkezett, így örömmel adom át neki a fakanalat, hogy kevergesse az olvadozó vajat.
- Óh igen, felfedezni. Mondjuk már szinte bejártam az egész iskolát és környékét, de azért biztos találunk még olyan helyet, ahol soha nem jártunk. Sok rejtélyt tartogat ez az iskola. - mosolygok a lányra, közben beteszem a tésztát a sütőbe, majd a két szőrmókkal leülök az asztalhoz.
- Igen, tejszínhabos lesz. Jaj remek, akkor megtennéd, hogy amíg sül a tészta, megmosod az epreket? Ott van. - mutatok az asztal másik végébe, majd egyszer ránézek a tésztára, aztán segítek én is epret mosni, miközben a kis állatkák a diót eszik. - Hát igen, nagyon aranyosak. Komolyan? Át persze, hogy örülnék, szerinted nem lesz az úgy már kicsit sok? - kérdezem, a fejemmel az állatkák felé bökve, s elnevetem magam. Viccesen nézne ki, hogy már három szőrmókom van, de nem baj, az állatsimogatóban ellesznek úgyis, ha nekem dolgom van. Mogyoró már úgyis megszokta az ottani közeget, és a kis oroszlánnal igen jó barátságot kötött már, és mit ne mondjak, nagyon aranyosak úgy együtt. Jaj, egyszer majd meg kell azt is örökítenem, ahogy ők ketten játszanak, mert az valami eszméletlen aranyos. De mi lesz, ha a kis oroszlán már nem is lesz olyan kicsi?
A két kis állat nagyon jól bírja a sok simogatást, sőt, még élvezik is, ahogy látom, bár ez nem csoda, a helyükben én is ennyire élvezném, mint ahogy ők is.
- Ja, igen a süti. - kapok észbe, így odaszaladok a sütőhöz, és gyorsan kiveszem a már kész tésztát. - Huh, sikerült, és nem rontottuk el, legalábbis én így látom, na de most ugrik a majom a vízbe. - mondom, majd kifordítom a tésztát a tepsiből, és igen, sikerrel jártunk. Míg még meleg, kettévágom, és félreteszem, majd előveszek két nagyobb tálat, a tejszínt, e a cukrot.
- Na, akkor most csináljuk azt, hogy a tejszínt kettéosztjuk, és az egyiket te csinálod, a másikat én. Rendben? - vigyorodom el, majd ha beleegyezik, a kezébe nyomom az egyik habverőt, és már csinálhatjuk is a habot a tortára.
- Ja,most igen, de Mogyoró gyakran csinál butaságokat, és nagyon felelőtlen tud lenni. Persze ő csak egy állat, szóval nem lehet emiatt hibáztatni, de valahogy érzem, hogy igazából nagyon is okos. Bár tudom, ez kicsit hülyén hangzik. - válaszolok neki, miközben a habot verem fel, és végül ezzel is készen vagyunk, így az egyik tálba belekeverem az egész eper-darabokat.
- Akarod te megkenni a tortát? - kérdezem, s ha elvállalja, akkor nézem, hogy ügyeskedik, ha nem, akkor meg megcsinálom magam. Csakhamar ezzel is készen vagyunk, és én egy pár pillanatig gyönyörködöm benne, de végül Álliát is megérezve, hogy kér-e belőle felvágom, és 1-1 szeletet kiteszek két tálba. Na, akkor lássuk milyen lett.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 23. 22:30 Ugrás a poszthoz

Bál - Ly, majd csak a drágám

Előre tudtam, hogy ez a buta táncolósdi rossz ötlet lesz. Mégis maradtam, mert nem akartam őket megbántani, hogy elmegyek, faképnél hagyom őket. De most már bánom, hogy nem tettem. Ez az egész olyan ciki számomra, hogy az csak na. Miért vagyok ilyen béna, és szerencsétlen? Ez is komolyan csak velem történhet meg. Nekem ez nem megy, bármennyire is szeretném, de nem megy. Próbálkozhatnék én bármeddig, csak még jobban leégetném magam, így nem is folytatom tovább, leállok, és könnyektől csillogó szemekkel mégiscsak faképnél hagyom őket. Gyorsan haladok egyenesen a kijárat felé, mert én így már nem akarok itt lenni, vissza szeretnék menni a szobámba. De két erős kar megállít, és én nem tudok szabadulni. Vagy talán nem is akarok, ki tudja? Kezeim a körém fonódó karokra teszem, és csak meredek magam elé, még akkor is, mikor meghallom a fiú szavait. Szívem gyakorlatilag a torkomban ver, szinte ki akar ugrani, fülemen érzem Atti lehelletét, amitől csak még jobban eláll a lélegzetem, levegőért kapkodom. Nem tudom, hogy mi történik velem, csak azt tudom, hogy most valami más, de jó értelemben más. Aztán maga felé fordít, és én a szemébe nézek, azokba a kék szemekbe, és most valahogy nem tudom levenni róla a szemem. Valami furcsa érzés kerít a hatalmába, de nem tudom megmondani, hogy mi lehet az, ilyet még nem éreztem.
Követem szeme vonalát, hogy vajon mit láthatott meg, s csak ekkor veszem észre, hogy a fejünk felett lebeg egy fagyöngycsokor, és nagyon jól tudom, hogy ilyenkor mi szokott lenni. Persze ez nálunk, Japánban nem szokás, de elég amerikai filmet láttam ahhoz, hogy tudjam mi fog következni. Szememet mélyen az övéibe fúrom, amik egyre közelednek az ajkaival együtt, míg végül meg nem csókol. És én nem húzódom el. Ebben a pillanatban a külvilág teljesen megszűnik létezni, csak ő van számomra, senki, és semmi más. Karjaimat a nyaka köré fonom, mert ha nem tenném, talán a lábam nem bírná el saját súlyom, és itt menten csuklanék össze. Nem akarom, hogy végetérjen ez a pillanat, de semmi nem tarthat örökké, így szép lassan ajkaink is elválnak egymástól, és én csak nézek Atti szemeibe, de semmit nem tudok mondani. Végül már nem bírom tovább, arcom a fiú mellkasába temetem, s szorosan összekulcsolom körülötte a karom, azonban  még mindig nem tudok egy szót sem szólni, de talán nem is kell.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 26. 21:00 Ugrás a poszthoz

Lethifalva Törjük ki a nyakunkat - azaz síelni tanulás

Ahh, nem kellett volna még jönnöm, annyira tudtam. Csak megzavartam őket, és ez még számomra is zavaró, de azért annyira nem, hogy vörös legyek, mint a rák. Elvégre semmi olyat nem láttam, amit nem lenne szabad látnom. De akkor is, megzavartam őket. Még egy kicsit, mondjuk úgy egy-két órát simán maradhattam volna a szobankban, de neeeem, én inkább idejöttem alkalmatlankodni. Legszívesebben a fejemet verném a falba, de ezt sem teszem, mert az milyen hülyén nézne már ki, hogy én itt elkezdem a falba verni a saját fejemet. Nem, persze hogy nem azért nem csinálom, mert esetleg fájna, vagy bármi egyéb. Ugyan már, egy kis fájdalom kinek baj? Az sokkal nagyobb baj, ha hülyének néznek szerintem, bár nem hiszem hogy a kék-zöld párocskán kívül bárki más is láthatná, ők meg... Ki tudja? Talán ők is annak néznének.
Először azt hittem, hogy Noel el fog küldeni jó messzire, melegebb éghajlatokra, hogy minek zavartam meg őket, de nem tette. Nem, inkább csak rámvigyorog. Bár nekem ez inkább tűnt grimasznak... Mondjuk lehet, sőt biztos, hogy nem az volt, csak én vagyok már ennyire paranoiás. Na mindegy, a lényeg az, hogyne küldtek el, hanem jönnek ők is.
Komolyan, most úgy nézhetek ki - erős túlzással - mint valami gömböc, legalábbis én kicsit úgy érzem magam, mivel hogy a síruha alatt van még két, vékonynak nem mondható pulóver is. Viszont így legalább nem fázom, ami jó dolog, és ha elesnék, akkor már ki is vagyok párnázva a puha pulóverekkel, tehát duplán jó. Az üzletben segítettek kiválasztani, a számomra legmegfelelőbb lécet, és karattyoltak is mellé valamit, amiből sokat nem is értek, csak annyit, hogy ez jó lesz nekem, és kész, ezzel már le is van tudva az egész. És végül kimegyünk a pályákhoz, s én mindvégig Ombozit követem, és figyelek minden szavára, jó levitáshoz híven. A kezdeti lelkesedésem persze kezd apadni, és már kicsit félve nézek a pályák felé. Biztos hogy ez jó ötlet? Hát már nem vagyok benne biztos, de innen már nincs visszaút, úgy érzem.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2013. december 28. 23:05 Ugrás a poszthoz

Yarista-dono

 - Nem mondtam, hogy nem szeretem, mert igenis szeretem a játékot, de azért még nem túlzottan. Bár kétséges, hogy annyira meg tudnám szeretni,mint például te, de szeretem. Ha nem szeretném akkor nem is jelentkeztem volna a csapatba. - vigyorgok a srácra, aki az előbbi megnyilvánulásomból téves következtetést vont le, miszerint én nem szeretem a kviddicset. Pedig de, és még mennyire hogy de. Annál jobb érzés nincs is, mikor a seprűn ülsz, ott fent a magasban, és a sok ember mind téged figyel. Persze ezt még csak elképzelni tudom, hisz egy meccsen sem voltam még, csak láttam, de akkor is olyan jó lehet. Na,ez majd kiderül akkor, amikor már én is a pályán leszek.
És végre sor kerül a karate oktatásra is, aminek én végsősoron nagyon örülök. Örülök mert látom rajta, hogy érdekli, noha nem az a tipikus karate-s alkat, de ha megtanulja az ilyen ember is jól hasznosítani az erejét, akkor az akár még halálos fegyver is lehetne. Persze egy mugli világban, ahol nincs varázspálca, bár még ott is iszonyú jó reflexek kellenének, ha például egy pisztolyos emberrel áll szemben az illető. A mosolyt az arcára az én szokásos módszeremmel próbálom felfesteni, és hát fogjuk rá sikerül is, bár azért látom, hogy néha megküzd vele, hogy az itt is maradjon. De aztán a dicséretemre végre egy őszinte mosolyt látok, amitől az én szám is még jobban felfelé görbül. De tényleg egész ügyes, és már harmadjára-negyedjére szinte hibátlanul sikerül megcsinálnia mindent. Most már tudom, hogy mi az egyik jó dolog a tanárságban. Látni, hogy a tanítvány milyen jól, és esetenként gyorsan fejlődik, tanul, kész öröm. Lehet tanárnak fogok menni az ötödév elvégzése után... Bár ebben olyan biztos nem vagyok.
- Nem is mondta senki, hogy tehetségtelen vagy. - nevetek fel, de nem tart sokáig, mivel máris jön a következő feladat, a rúgás, amit még meg sem vár, hogy megmutassam, de rúg.
- Nem, sőt az az egyik lehető legjobb célpont. - vigyorgok Yarra, aztán már csak annyit veszek észre, hogy lendül felém a lába, s én reflexből védekeznék kézzel, de úgy látszik kicsit alábecsültem Yar erejét, mert a rúgása túl erősre sikeredett, és ezt a kezem bánja.
- Óh, shimatta! - tör ki belőlem az anyanyelvemen a rövidke káromkodás, miközben másik kezem a csuklómra szorítom, és kicsit hátrálok. Fáj,de még mennyire hogy fáj, mondjuk még mindig jobban jártam, mintha a térdemet találta volna el. Szerencsére nem törött el, annyira azért vesztett a rúgás az erejéből, hogy ez ne történjen meg, de még így is borzalmas. Talán rosszabb, mint amit az a báb okozott a lábammal.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. január 10. 16:41 Ugrás a poszthoz

Yarcicu

Az, ahogy Yar áll a kviddicshez, nagyon tetszik. Még nem találkoztam olyan emberrel aki szintén ennyire szeretné ezt sportot, de van egy olyan érzésem, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom. De a kviddics témán hamar túlvagyunk, és már teljes erővel a karate-ra koncentrálunk. Persze első körben neki sem megy túlzottan jól, bár ez érthető is, de végül hamar belejön, amitől csak még boldogabb leszek. Most már értem miért olyan jó tanárnak lenni, és nagyon bejön. Hamar elérkezünk a rúgáshoz, ami persze már egy nehezebb rész, de Yar kicsit kapkod, és nem várja meg, hogy megmutassam, hogyan is kéne csinálni. Ennek persze megvan a következménye, és természetesen az áldozat az én vagyok. Persze megpróbálom kivédeni az érkező rúgást, de kicsit talán alábecsültem Yar erejét, amit persze a kezem bán.  Nagyon fáj, de azt tudom, hogy nem tört el. Pontosan nem tudom hogy mi lehet a baj, max egy repedés, de nem olyan nagy ügy.
- Nincs semmi baj, ne aggódj. Lehetett volna rosszabb is. - Mosolyodom el megnyugtatásképp, bár ez a végére már kicsit torz mosoly lesz, és inkább hasonlít egy grimaszra. Tényleg sokkal rosszabbul is végződhetett volna, ha nem kapok időben észhez, mert kétes, hogy a térdem bírta volna-e rúgást, de én nagyon kicsi esélyt látok rá. Szóval szerencsém volt.
- Nem, semmi komoly szerintem. Túlélem. - mosolygok Yaristára, és engedem, hogy megnézze, és egy kicsit meg is mozgatom, hogy biztos nem tört el. Hát azt nem, viszont fáj. Azt mondja, hogy meg tudná gyógyítani, de mintha az utolsó pillanatban meggondolta volna magát, mert mégsem azt teszi, helyette inkább csak egy Ferula-val kötözi be, így persze már nem tudom úgy mozgatni, ennek okán annyira már nem is vészes.
- Jó, rendben. Menjünk.  - felelem egy kis habozás után, s egy sóhaj kíséretében. Az igazat megvallva nem szeretek a gyógyítóhoz menni, sőt még a mugli orvosokhoz sem szívesen mentem soha. Ebben persze az a vicces, hogy anyu orvos. És épp ezért, mert nála sokat voltam, mikor dolgozott, és láttam olyan dolgokat, amiknék örültem volna, hogyha soha nem látom. De most tényleg úgy érzem, hogy menni kéne. És ha menni kell, hát menni kell. Eközben Mogyoró is mintha megérezte volna, hogy nincs minden a legnagyobb rendben, s még mielőtt elindulnánk, ő felmászik rajtam egyenesen a vállamat célozva meg úticélul, onnan pislog zavartan hol a kezemre, hol Yarra.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. február 1. 13:30 Ugrás a poszthoz

Krisztián

Ma szörnyű álmom volt. Vagyis, egy külső szemlélő számára talán nem olyan szörnyű, de engem mélyen érintett az egész. Azt hittem, hogy már túltettem magam Attin, de úgy tűnik nem. És most már az álmaimba is beférkőzik. És igazából nem is tudom, hogy miért reagálok rá így, hisz csak egy egyszerű álom volt, amiben Atti is szerepelt. Meg egy másik lány. Ez egy teljesen normális álom volt. De akkor mégis miért zaklatott fel ennyire az egész? Hisz már nincs köztünk semmi. És nem is lesz soha. Bele kéne már törődnöm, hogy elment, és talán már más lánnyal van együtt, és másnak mondja, hogy szereti. De akkor miért nem megy? Egy időre persze mintha sikerült volna elfelejtenem őt, de ismét visszatért a gondolataimba, és nem hagy egy perc nyugtot se. De ez így nem mehet tovább. Újra felejteni akarok, felejteni akarom őt, csak épp még nem tudom mi módon tehetném ezt.
Valahova mennem kell, ahol nyugodtan tudok lenni, és kicsit ki tudom szellőztetni a fejem. Először az erdőre gondoltam, és el is indulok abba az irányba, kezemben egy köteg papírral, és néhány ceruzával, még persze radírral. A falun hamar végigmegyek, nem állok meg sehol, és nem nézek senkire, csak a macskaköves utat figyelem. Végül aztán nem az erdő felé veszem az irányt, hanem a tó felé kanyarodom el, remélve, hogy nincs ott senki. És szerencsére tényleg egy árva lélek sincs itt, mondjuk ez lehet annak köszönhető, hogy hideg van, és a hideg szél, még rátesz egy lapáttal.
Most itt vagyok a stégen, és egy kis havat elsöprök, hogy le tudjak ülni. Egy pár percig csak nézem a tó vizének tükrét, majd a papírokat, és a ceruzát az ölembe veszem, és elkezdek rajzolni. Egy tájképet, pontosabban a tavat, és környékét.


Mikor kicsit didergősebbre fordult az idő, én is jobbnak láttam odabent lenni, mint ahogy azt mások is teszik. Összekaptam magam és bementem a kastélyba.
Utoljára módosította:Czettner R. Luca, 2014. március 2. 16:17
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. február 8. 18:13 Ugrás a poszthoz

Szofi

A vizsgaidőszak már itt van a nyakunkon, és ezt már a körülöttem lévőkön is érzem. Szinte mindenki már nagyon be van sózva a vizsgák miatt, és mindenki gőzerővel tanul. A levitában is. Talán én vagyok az egyetlen a kékek közül aki most nem egy könyv felett görnyed, és tanul szorgosan. Persze már én is várom a vizsgákat,várom, hogy minél hamarabb túllegyek rajta, és mehessek haza anyuhoz, apuhoz, és a kisöcsikémhez. Annyira szeretném már látni, és nem csak egy képről csodálni a gyönyörű kis pofiját. Igen, szerintem ő a legtündéribb kisgyerek akit valaha a Föld a hátán hordott, mondom ezt úgy, hogy még élőben nem láttam a kis csöppséget.
Viszont én már nem bírok meglenni a Levita toronyban, látva, hogy mindenki tanul, csak én nem, így inkább fogom magam, és megyek valamerre. Bármerre, csak legyen egy kis nyugtom. Természetesen a mókus, és a puffskein követ engem, de látom, hogy nem igazán tudják velem tartani a lépést, ezért kicsit megszánom őket, és hagyom, hogy kényelembe helyezkedjenek a vállamon. Hamar elérek az északi szárnyba, de ott már nem bírom tovább a képek fecsegését. Általában szeretek némelyikkel beszélgetni, de most valahogy zavar a jelenlétük, így rögtön az első szobába bemenekülök, amit meglátok. És amint becsukom magam mögött az ajtót halkan egy dal csendül fel, ami be kell valljam igen nyugtatóan hat rám, és eszembe juttatja a hazámat, Japánt. Szinte teljesen megnyugszom, és ehhez a kék szín nyugtató hatása, és a sakura fák virágának illata is hozzátesz még. Egy halvány mosoly jelenik meg ekkor az arcomon, majd levetem magam az egyik kanapéra, s szememet becsukva relaxálok. Mogyoró, és Mazsola pedig úgy látszik szintén átvette ezt a nyugodt hangulatot, mert a földön, összebújva szinte azonnal elalszanak.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. február 15. 19:55 Ugrás a poszthoz

Szofi

Miért van az, hogy egyeseknek a vizsgaidőszak előtt néhány nappal jut az eszébe, hogy ideje lenne tanulni. Nem lehet ilyen kevés idő alatt megtanulni a tananyagot. Persze, míg a vizsgák le nem zajlanak, addig tudod, de hosszabb időre lehetetlenség megtanulni azt a nagyon sokmindent. Mondjuk igaz, hogy én sok tantárgyat vettem fel, de az már mellékes. Mégha a lehető legkevesebbet is vettem volna fel, akkor sem azt csinálnám, hogy az utolsó pillanatban kezdek el tanulni, mert nekem fontos az, hogy ne csak néhány napig maradjon meg a fejemben az a minden, amit tudni kell, hanem akár még évek múltán is tudjam, mondjuk.... mondjuk bármit, amit a rúnákról tudni kell.
Ez a szoba tökéletes arra, hogy kicsit nyugodtan tudjak pihenni, távol a sok diáktól, akik bőszen tanulnak, mert év közben nem tették. És amíg rosszabb, hogy egyes levitások is ezt csinálják. Egyszerűen nem értem. Én speciel még nem érzek késztetést arra, hogy egész nap a könyvek felett görnyedjek. Majd talán még vizsga előtt egyszer átolvasok mindent, és kész.
Olyan kényelmes ez a kanapé, meg ez a nyugtató zene, és a szín, meg az illat összhangja olyannyira nyugtatóan hat rám, hogy kezdek elálmosodni. Csak fekszem, de nem akarok elaludni, így valamit tennem kell, hogy ébren maradjak, így a nyakamból leveszem a medált, ami mindig ott van, és a benne lévő képet nézem, azt a boldog családot, amilyenek egykor voltunk. De még ez sem segít, mert szemhéjamat nem bírom nyitva tartani, s én elalszom. Álmodom. Álmomban ismét otthon vagyok, gyerekként. Boldognak érzem magam, mert hát valóban az vagyok. Egy szép kertes házban vagyok, pont olyan, mint amilyenben régen laktunk. És ott van anyu, és apu is. Ők is boldogok, és nevetnek, és szeretik egymást. Olyan tökéletes minden, nem is akarok felkelni.... Azonban az álom hamar szertefoszlik, s csak ködös képek maradnak utána emlékeimben. Egy lány kiáltott fel, mire én válaszképp a földön kötök ki, ugyanis kicsit megijesztett. Vagyis, felijesztett a lány, aminek ez a szépen kivitelezett esés lett a vége. Egy pár percbe beletelik, míg magamhoz térek rendesen, és visszaülök a kanapéra, közben pedig a lány helyet is foglal előttem.
- Szia Szofi. Öhm.... igen.... Deee honnan tudod? - nézek rá értetlenül, és kicsit összezavarodva. Vajon honnan tudja a nevem? Mert én szégyen szemre nem ismerem őt, de mintha ez fordítva nem lenne igaz, azonban halvány lila gőzöm sincs, hogy honnan tudja a nevem.
Eközben pedig a két szőrmók támadásba lendül az ismeretlen lány felé, vagyis inkább csak Mogyoró, a mókus, Mazsola azért már kicsit bátortalanabb. Egyenesen a lány felé ugrándozik, és meg sem áll egészen addig, míg a lány ölébe nem ér, ha az "áldozat" engedi, majd onnan néz fel rá a kíváncsi kis pofijával.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. február 16. 19:39 Ugrás a poszthoz

Kirándulás

Végre eljött ez a nap is. Egy újabb tanév véget ért, pontosabban a második számomra, és a vizsgák is hamarosan kezdődnek, de a drága vezetőségnek egy jó ötlete támadt, hogy egy kicsit kihúzzák a kékeket a tankönyvek mögül. És szerintem ennél jobb módja nem is lehetne erre, szinte az elsők között voltam akik jelentkeztek. Anglia. Még sosem voltam ott, és valószínűleg ezek után sem fogok olyan sűrűn idelátogatni, talán soha. De ezt a néhány napot, míg itt vagyunk, ezt élvezzük hát ki, akármilyen szörnyűségek is várnak minket abban a kastélyban. Na jó, olyan nagy dolgok biztos nem lesznek ott, de remélem szellemekkel találkozunk majd. Némelyik olyan viccesen néz ki, és szeretnék találkozni velük. Csak aztán ne legyenek mogorvák, mint némelyik a temetőben. Igen, igen... Tudom, hogy a temetőbe nem épp veszélytelen dolog éjnek évadján kimenni, de mi abban a móka, ha nappal megyünk? Akkor nincsenek szellemek. Ha ezt apám, vagy anyu tudná... biztos kiakadnának, és kapnék a fejemre, hogy én hülye vagyok, meg miegymás, és hogy régen nem ilyen voltam. Na igen, régen. De azóta sokmindenen mentem keresztül, ami megváltoztatott, és kicsit bátrabbá tett. Bár kicsi a határ a bátorság, és az örültség között...
Na de a kirándulás. Még időben megérkeztem a pályaudvarra, de előtte persze szorgosan becsomagoltam mindent, ami csak kell erre a néhány napra. Még szerencse, hogy tértágító bűbájjal elvarázsoltam a táskám, különben nem férne bele minden. És a Kóbor Grimbusz. Hát ez az utazási forma nem vált a szívem csücskévé, de nem is mondom azt, hogy nem volt olyan szörnyű. Még szerencse, hogy reggelire csak egy kis szendvicset ettem, nem többet, különben az szépen visszaköszönt volna. De sikeresen célba értünk, és a látvány pedig lenyűgöz. Bár a köd annyira nem kéne, de mégis tök jóóó. Na, és a lányok már hozzá is láttak az ijesztgetéshez, még az egyéb vicces dolgokhoz. Én pedig halkan Ruru mögé lopakodom, s ha nem vett észre, akkor mögötte megállva szépen megcsikizem őt. Hihi csiki-csiki.
- Én nem félek holmi gonosz szellemektől, jöjjenek csak! - mondom, mikor eleresztem Runát, s hozzá még az egyik kezem is felemelem ökölbe szorítva, és iiigen nagyon komoly fejet vágok. Azonban ez nem tart sokáig ugyanis a helyzet olyannyira nevetséges számomra, hogy hamar elnevetem magam. Mi lesz még itt...?
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2014. február 16. 19:40
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 13. 19:49 Ugrás a poszthoz

Ölelgessünk spenótokat *-*

Visszatértem. Ez a két hét távol a kastélytól nagyon hosszúnak tűnt. De most végre itt vagyok ismét, és folytathatom ott, ahol befejeztem. Vizsgák, kviddics,vizsgák, kviddics, aztán ismét a tanulás sokasága, és persze a kviddics. Ez a sport az itteni életem részévé vált, mióta bekerültem a csapatba, és még csapatkapitány helyettes is lettem. Kíváncsi vagyok mi minden történt ezalatt a két hét alatt, bár nem hiszem hogy olyan sok minden, max letudtak néhány vizsgát, és kész. Igazából nem gondoltam volna, hogy én haza fogok látogatni még a szünet előtt, de hát ez így alakult. Az öcsém nagyon rossz állapotban volt, és elvileg kétes volt, hogy túléli egy az elmúlt napokat, és hát ezért mentem haza. Látni akartam őt mindenképp, mert abba belepusztultam volna ha úgy halna meg, hogy még csak nem is láttam. Bár azt sem élném túl, ha meghalna, mert olyan kis cukorfalat. Neki élnie kell.
Szóval otthon voltam, és mindvégig ott voltam anyu és Hayate, na meg a pici Ryuu mellett, és mindenben támogattam őket. És szerencsére jobban lett a kis drága, bár elvileg bármikor visszaeshet ebbe az állapotba mert gyenge a szíve, de nagyon remélem, bírni fogja.
Na de akkor most öröm van, és boldogság, hog minden újra a régi, és szép, meg minden. Meg is érkeztem, de egy pár percig csak állok az ajtó előtt, majd egy mélylélegzetvétellel benyitok, és ami fogad, hát az valami elképesztő. Valaki nagyon vicces kedvében van. Ölelj meg egy zöldet. Hát ez milyen....... Remek ötlet. Én is!! Kiáltanék fel, de helyette csak ledobom magam mellé a táskám, és körülnézek, és ölelgetnivaló spenótka után kutatva. És meg is van az áldozat; egy kis tökmag épp húzza maga után... öhm... rajzolni? Igen, rajzolni. De jó! Én is akarok rajzolni. Azonnal utánuk baktatok, és mikor utolérem őket.
- Hellósziamizújság? - köszönök az ezer wattos vigyorral az arcomon, hol a kis picúrra, hol az idősebb zöldségre nézve. - Juj rajzoljunk!! - kiáltok fel, és gyorsan fel is kapok egy ceruzát. - Tökmag, mit rajzolunk ennek a zöldségnek? - kérdezem a kis sráctól, fejemmel a másik fiúra bökve. Na ebből mi fog kisülni?
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 14. 12:11 Ugrás a poszthoz

Bátorkodjunk a temetőben *-*

Hát én komolyan nem vagyok teljesen normális. Mikbe bele nem lehet rángatni... Pedig le kéne szoknom az ilyenekről, ha prefektus akarok lenni. Márpedig én elhatároztam, hogy az leszek a következő tanévben. Legalábbis jó lenne, biztos élvezném, ha meg kell büntetni valakit. Uh, előjön belőlem a gonoszabb énem. Amit amúgy nem igazán szeretek, mert jobban szeretem a cuki, aranyos énem, de néha azért kell ilyen is. Biztos vicces lenne.
Na de most még nem ez a helyzet, így nyugodtan garázdálkodhatok, és ahhoz e levitás kis kiruccanás tökéletes. Mintha egyre jobban züllene a Levita népe, vagy csak én érzem így? Mindegy, míg nem kerülünk bajba, nincs semmi gond. Szépen felöltözve osonok ki, és egyenesen a temetőt veszem célba, a kezemben egy kar csontvázával. Igen, jól értettétek, egy csontváz. Persze nem igazi, csak mű, de nagyon hasonlít egy valódira. És, hogy honnan van? Hát kérem szépen én voltam otthon, és ott találtam a padláson egy teljes, nagy csontvázat. Hogy én azt eddig miért nem vettem észre? Pedig elvileg már egy ideje ott van, még anyu kapta, mikor az orvosira járt, és az nem most volt ugyebár. Na, szóval fogtam magam, és elcsórtam a karját, és a fejét szegény Samunak - igen, ez a neve. Anyu szerintem nem is tud róla. Így gondoltam kicsit megviccelem őket, hadd örüljenek. Tehát szóval a kezemben a kar-csontvázzal haladok a temető felé, s mikor a közelébe érek, lopakodó üzemmódba váltok, és épp Hanka mögé lopakodom. Abban reménykedve, hogy nem láttak meg, a csontvázzal megérintem Hanka vállát.
- Remélem szívesen fogadtok engem is. - szólalok meg, s még egy halvány vigyort is eleresztek amit persze nem biztos, hogy látnak.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 18:56
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 15. 17:38 Ugrás a poszthoz

Állia
~Ma délelőtt

Olyan gyönyörű napunk van nemde? Hát persze hogy az van, mert ez a vizsgaidőszak vége, az utolsó nap, az utolsó esetleges esély egy vizsga megírására, utána meg ismét pihenhetünk egy keveset. De nekem ez a nap nem csak emiatt olyan jó, és szép, hanem mert sikerült pont a vizsgaidőszak utolsó napjára időzítenem a születésnapomat. Hát ez milyen jó, nem? Így ma semmit az égvilágon nem fogok tenni, amit nem akarok, és élvezek. Na, hát ez azt hiszem sikerült is; egész nap csak az ágyamban feküdtem, és rajzoltam, vagy a két szőrmókkal játszottam. Viszont ez kezdett kicsit unalmassá válni, így az állatkákat behajítottam az állatsimogatóba - persze nem szó szerint, nem vagyok én állatkínzó - és a nyugati szárny felé baktatok. És hogy miért? Hát kérem szépen azért, mert a konyha arra található, ahol sok kedves manó van, és ami még fontosabb, sok-sok finomság. Kivéve persze mikor valamivel kísérleteznek a manók, és sikerül nekik szörnyű dolgokat összehozni. Brrr... bele se merek gondolni. Nah, ott a konyhában persze egyből vagy 10 manó körém gyűlik, s amint elmondom nekik hogy ma van a szülinapom, és valami finom édességet szeretnék, egyből a kezembe nyomnak egy nagy tálat, amin öt szelet torta van.
Aztán gyorsan visszamegyek a szobámba, ahol felkapom a talárom, ami alá egy bizonyos tárgyat dugok, és már ott sem vagyok, a tortával a kezemben még sem állok a déli szárnyban található erkélyig. Ott aztán a tálat elhelyezem a korláton, a talárom leveszem, és előhalászom abból a bizonyos ruhadarabból azt a bizonyos tárgyat. És vajon mi lehet az?Hm... senki nem találná ki, úgyhogy elmondom: Az a koponya, amit anyu műcsontvázáról loptam le, még otthon. És hogy miért van most nálam? Kérlek szépen azért, mert elvileg le lehet szedni a koponya felső részét. Legalábbis úgy néz ki. Kíváncsi vagyok van-e benne valami, de egyszerűen nem akar lejönni. Na de majd most! Van ott két kis pöcök, biztos azzal kell csinálni valamit. De mit?
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 16. 19:26 Ugrás a poszthoz

Állia

Mégis miért ilyen nehéz ezt a vackot szétnyitni? Pedig elvileg tök könnyen kéne mennie, viszont ez nekem sehogy sem akaródzik. Na már most, akkor vagy én vagyok ilyen béna, hogy nem tudok egy koponyát felnyitni, vagy ez a koponya rossz, és ő nem akar kinyílni, és megmutatni, mit rejt. Egy külső szemlélő most tuti hülyének nézne, és elmebetegnek, hogy egy koponyát akarok szétszedni. Na igen, már csak a koponya látványa is elég bizarrul néz ki, és még amit művelek vele. Na, azon akadnának ki az emberek. De szerencsére teljesen egyedül vagyok, és nem zavar senki.
Az első sikertelen próbálkozások után végül megtalálom a titok nyitját, vagyis két pöcököt a csontváz részlet két felén, csakhogy az egyik beragadt, így nem tudom még mindig kinyitni. Épp azon erőlködöm, hogy az is kinyíljon, mikor egy hangot hallok magam mögött. Ettől persze kicsit megriadok, s a koponya kiesik a kezemből. És majdnem a mélybe zuhan. De csak majdnem. Jó reflexeimnek köszönhetően gyorsan utánakapok, és elkapom. Bár nem ment teljesen zökkenőmentesen, ugyanis a nagy igyekezetemben majdnem én is követtem őt. Mondjuk az itt lévő varázslat ezt megakadályozta volna, mindegy is.
- Szia, Állia! - Köszönök a lánynak vigyorogva, miután megfordulok, s kezemben szorongatom a koponyát. - Mi van a hátad mögött? - kérdezem kíváncsian tőle, mert mintha valamit dugdosna. Talán az enyém lesz? Áá az lehetetlenség. De akkor miért rejtegetné?
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 17. 17:01 Ugrás a poszthoz

Levita csapatépítő tréning

 Ajj... Hanka nem is ijedt meg annyira a csontváz részlettől, mint számítottam. Bár ahogy látom nincs olyan jó kedélyállapotban, mint ahogy azt már megszoktam tőle. Sőt... Egyedül Dashán nem látok semmiféle félelmet és nyugtalanságot. Persze rá, mint mindig, most is számíthatok.
- Hehe. Igen, talán baj? - kérdezek vissza nevetve.
Ahh, és ha én prefektus leszek, márpedig akarok az lenni - de jó is lenne - akkor asszem az ilyen kis kiruccanásokban nem igazán vehetek részt. Jaj, de rossz lesz. Bár egy kicsit kárpótol az a tudat, hogy akkor, ha esetleg, teljesen véletlenül prefektus lennék, akkor büntethetek meg embereket.
Aztán Lulu felolvassa a levelet, amit itt a földön találtak, és hát azt kell mondjam, egy picit kirázott tőle a hideg. Mintha a cetli írója meg akarna ölni minket, vagy csupán csak egy jót játszani, ki tudja. Na ne, azt már nem. Egyszer már volt halálközeli élményem, és az is csak a szerencsén múlt, hogy túléltem, illetve túléltük Noellel, de olyat többet nem, annyi bőven sok volt egész életemre. Viszont vissza már nem fordulhatunk, és igazából nem is akarok; ha már itt vagyunk, akkor játsszunk. Kalandra fel! Mondtam magamban, utána én is megpillantok egy cetlit, amit gyorsan, és lehetőleg feltűnésmentesen felkapok. Nahát! Ezt a remek segítséget. De valami nem stimmel. Kicsit fura érzés kerített hatalmába, és ez zavaró. De próbálok nem foglalkozni vele, inkább induljunk már.
- Hát akkor szerintem kalandra fel! Gyerünk! - azzal a lendülettel hátat fordítok a többieknek, és megyek amerre a cetli vezet. Elég gyorsan haladok, néha-néha botlok meg csak egy-egy régi, már törött sírkőben. Galád módon elém jöttek, hogy kigáncsoljanak. Hm... gonosz sírkövek.
Na de a viccet félretéve, arra megyek, amerre a papír vezet, és hamarosan meg is érkezem. Valami gróf Boghy András nyugszik itt. Hm... az vajon egykor híres lehetett?
- Na, hogyan tovább? - kérdezem meg csak úgy magamtól, miközben szépen kényelembe helyezem magam, illetve csak nekidőlök a sírkőnek, s közben unalmamban a műkar-csontvázat lóbálom.
Nem félek, bár nem tudom, miért. Kivételesen most szinte teljesen nyugodt vagyok, bár ez a csend kicsit frusztráló.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:15
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 17. 18:25 Ugrás a poszthoz

Állia

Én aztán tudom hogy kell leégetni, kínos, vagy épp vicces helyzetbe hozni magam. Most is épp ez történt, de szerencsére nem egy vadidegen van itt társaságképp, hanem egy ismerős, aki méghozzá a barátom is. Így már mindjárt kicsit jobb a helyzet, és még nevetni is tudok a saját bénaságomon. Hát igen, már tudok nevetni azon hogy milyen béna vagyok. Régen ilyen nem történt volna meg, de azóta persze változtam, ahogy gondolom sokmindenki más is.
Úgy látszik nem akarja elmondani, hogy mit rejteget. Talán lehet, nem rám tartozik, valami titkos, spenótos akarom mondani rellonos dolog lehet. Bár nem tudom, Álliát én nem úgy ismerem. Hacsak nem zsarolta meg valamilyen naaagyon gonosz spenótka. Na mindegy is, ha nem, hát nem. Majd ha akarja úgyis elmondja, addig meg kár erőltetni, azzal talán épp az ellenkezőjét érném el. Meg látom, hogy nem is akar róla beszélni, hisz gondolom azért tereli más irányba a témát.
- Épp a Hamletet játszom. - Vigyorgok, majd a magasba emelem a koponyát, és így folytatom. - Lenni, vagy nem lenni... Ez itt a kérdés. - Teljes átéléssel mondom ki ezt a néhány szót, de a végén már nem bírom ki, és elkezdek nevetni. Annyira hülye vagyok, de komolyan. - Amúgy meg itt van egy kis pöcök, azt próbálom kiszedni, mert beragadt, és ha az kijönne, akkor le lehetne szedni, és elvileg van benne egy műagy. - magyarázom, és mutatom, végig vigyorogva. Olyan jó lenne már, ha sikerülne leszedni, és remélem Állia a segítségemre lesz.
-Nem, dehogy. Nemrég voltam otthon, és akkor bukkantam rá a padláson. Bár akkor még egy egész csontváz volt, de nekem csak a feje kellett. Ja meg az egyik karja. - nevetek, hisz olyan vicces az egész szitu. - De anyu nem tudta hogy elhoztam, bár szerintem azóta már rájött. - sőt, tuti rájött. Bár.... amilyen gyakran felmegy ő a padlásra. Így már annyira nem vagyok biztos benne.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 18. 17:58 Ugrás a poszthoz

Állia

Nem sok levitás van, aki olyan hülye lenne, mint én. Sőt, ha jobban belegondolok, asszem egy sincs rajtam kívül. Na jó talán Ruru, és Hanka, de amúgy senki. Bár az is kétes hogy ők ketten ennyire hülyék lennének. Én jót nevetek rajta, és szerintem ez a lényeg, vagy nem? Fő az önirónia, és tudni kell saját magunkon nevetni, és ez nálam abszolúte megvan. Nagyon sokat változtam azalatt a két év alatt, mióta itt vagyok, és ezt az ittenieknek köszönhetem. Nem is tudom mi lett volna, ha nem lennék varázsló,de kár ilyeneken gondolkodni. Ezek a "Mi lett volna ha..." kezdetű kérdések úgyis feleslegesek.
Hamlet. Hát igen, ennél eredetibbet ki sem találhattam volna. Na, hát bocsi, ez van. De kinek nem az jut először az eszébe? Mondjuk annak, aki nem olvasta, vagy látta. Én speciel olvastam, és szerintem nem volt olyan rossz, mint ahogy egyesek mondják, sőt... Nekem legalábbis tetszik.
Nem bírom megállni, hogy ne nevessek a saját hülyeségemen, és úgy látszik sikerül Álliát is megnevettetnem. És szerencsére az ő nevetése nem olyan gonosz nevetés, hanem jókedvű, és érzem rajta, hogy ő is jut szórakozik rajtam.
- Tessék! - nyújtom felé vigyorogva. - Csak ép picit van beragadva. Meg szerintem kicsit rozsdás is, végülis már.... legalább 15 éves. - Remélem sikerül neki a másik pöcköt kiszedni. Az egyik már megvan, és ha sikerül a másik, akkor végre le lehet szedni a tetejét, és akkor fény derül, hogy mi van benne. Egy agy. Persze nem igazi, az már tényleg fura lenne, de így vicces.
- Hát igen, vicces lenne. Bár anyuéktól még nem jött meg az ajándék, szóval ki tudja, lehet megkapom a csontváz többi részét. - viccelődöm egy picit, és nem bírom ki nevetés nélkül. De ennek kicsi a lehetősége, szóval mindegy is. Hm... Mintha túlságosan is foglalkoztatná a szülinapom. Ez miért van? Talán jobb lenne rákérdezni.
- Miért érdekel ennyire, hogy mit kaptam szülinapomra? - kérdezem, de ezzel lehet nagyon félreértek valamit. De remélem nem.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 21. 18:58 Ugrás a poszthoz

Dasha, Zoli



Jesszusom! Elaludtam. Hogy lehetek ilyen béna. És ez már nem először fordul elő, szinte mindenhonnan elkések, és ez köszönhető annak, hogy általában mindig nagyon későn fekszem le. Tegnap este is szerintem már éjfél környékén lehettem, mikor végre sikerült elaludnom. De addig azt a levelet fogtam, és olvastam el legalább ezerszer. És hogy miért? Hát, magam sem tudom igazából, de valami kicsit aggaszt azért. Miért épp engem hívott? Van sok másik nagyon jó tanonca, akkor miért én? Ahh, biztos Dasha miatt van. Vagyis pontosan az ő mestere miatt, hisz nyílt titok, hogy Mayuri sensei, és Dasha mestere nagy ellenfelek. Csak azt nem tudom hogy miért. Persze biztos valami régi sérelem, vagy valami efféle hülyeség. Néha olyan gyerekes tud lenni a Mester. De attól még kedvelem, és tisztelem. Vele mindig jól el voltam, szinte harmadik apám volt. Ja hogy miért harmadik. Hát szóval az úgy van, hogy az első, az igazi, az a legtöbb alkalommal még csak azt se mondja, fapapucs, tojik a fejemre magasról. A második a nevelőapám, akit apám ként szeretek, és néha még ki is bukik a számból az "apa" szó, mikor vele beszélek. Mondjuk a nevelő apám, és a mesterem azért más, mert a Mestert tisztelem, és a kellő tiszteletet meg is adom neki a dojoban, és a versenyeken, de azon kívül nagyon jól el vagyok vele.
Dashával szeretjük idegesíteni a mestereinket azzal, hogy jóban vagyunk, és olyan jó nézni, hogy néha már paradicsom-piros a feje Mayuri senseinek. Persze aztán az edzésen mindig megkaptam a magamét, de az legyen a legkevesebb.
És most rohanok a rétre, hisz oda beszéltük meg az edzést Dashával. köbö 20 perc késéssel sikeresen meg is érkezek.
- Szia, bocsi a késésért. Elaludtam. - Vigyorgok a lányra. Na, mennyire fog kiakadni? Bár annyira nem hiszem, hisz szerintem már megszokta, hogy mindig kések.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. március 25. 17:11 Ugrás a poszthoz

Csapatépítő tréning, és bátorságpróba - Szellem bácsi *.*

Elvagyok, mint a befőtt. Egészen addig, míg a papír a kezemben el nem kezd izzani, és a talaj el nem tűnik a lábam alól. Szó szerint. Ugyanis a sírkő megolvad, én pedig a mélybe zuhanok. Chh... Az ember azt hinné, hogy egy ilyen masszív, kemény dolog nem olvad meg ilyen könnyen, erre nézzenek oda, alig érek hozzá, és máris eltűnik. Még ilyet.... Meg azt a zuhanást sem lehet igazi zuhanásnak nevezni, hisz olyan lassan érkeztem le, mintha valami felvonó vitt volna. Vagyis ez esetben levonó.
Szóval most itt vagyok a sír mélyén, ami olyan büdös, hogy arra szavakat sem találok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar a föld alá kerülök, és méghozzá élve. Na jó, innen úgyis hamar ki fogok jutni, vagy nem, de akkor ég veled világ. Szerintem amúgy valamikor, maximum reggelre visszatérek a felszínre. Remélhetőleg. De ez a bűz. Orrfacsaró, de egy idő után meg lehet szokni. Sok idő múlva, de úgy érzem, hogy lesz abból elég.
Aztán meghallom a hangot, aminek gazdáját először nem veszem észre, csak nézek értetlenül jobbra-balra, hisz sötét van, és egy kis idő kell, míg a szemem hozzászokik a sötétséghez. Egy szellem. De jó! Milyen rég találkoztam már szellemmel. Igen, elég rég láttam utoljára Hannust, és most, hogy meglátom ezt a másik szellemet, egy picit hiányozni kezd a kis szellemlány. Olyan jól szoktunk játszani, és annyira kedvelem őt, hogy nem tud megijeszteni ez a mostani szellem. És az igazat megvallva nem is tűnik olyan mogorvának, és gonosznak.
- Ugyan, nem kell nekem semmi. Vagyis de, viszont úgy látom, hogy az nincs itt.... Buta cetli.... - legyintek egyet, egy elbűvölő mosollyal egybekötve. Az utolsó mondatot halkabban, magam elé mormogva mondom, amit nem a szellemnek szánok, viszont van esélye, hogy meghallotta. Maradni egy picit? Mintha lenne más választásom. Úgy látszik ez is a játék része, hát akkor játsszunk. Kijutni innen egyhamar úgyse fogok, de legalább addig sem unatkozom.
- Szívesen maradok - húzom széles mosolyra ajkai, s szép lassan teszek meg néhány lépést a szellem felé. - Hát az úgy volt, hogy épp, egészen véletlenül erre jártam, és csak ennél a sírnál megálltam egy pár percre, mire az megolvadt, és ide kerültem. Nem valami masszív egy sírkő, ha már egy érintéstől így megolvad, ugye tudja? - Csak úgy áradnak belőlem a szavak, alig bírok lakatot tenni a számra.
- Ja, és ha már itt vagyok, ugye te vagy az a.... gróf Boghi András? És mennyi ideje vagy már itt? Ja, meg miért nincs lábad? - csak úgy zúdítom szegény szellemre a kérdéseimet. Remélem nem fog nagyon kiakadni, de a kíváncsiság nagy úr.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 19:28
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. április 3. 16:22 Ugrás a poszthoz

Levitás bátorságpróba - Szellem bácsi *-*

- Hát az... Valami kincs, vagy mi. És ez a cetli irányított ide - emelem fel kicsit a kezemben szorongatott cetlit. - Viszont itt sötét van ahhoz, hogy elolvassam, mi van rajta, a pálcám meg... - egy kis szünetet tartok, míg körbetapizom magam a pálcám keresve. - Azt úgy látszik valahol a felszínen elejthettem, szóval.... - húzom el a szám, és tovább nem is folytatom a mondatot, mert a szellem úgyis tudja mire gondolok. Látom rajta, hogy teljesen tisztában van mindennel, és teljesen értelmetlen lenne hazudnom, eltitkolni a teljes igazságot. Akkor hát játsszunk. Még élvezni is fogom, és nem adom meg neki azt az örömet, hogy ijedtnek lásson. És még csak a szabadulásomat sem fogom erőltetni, majd kienged, ha ő jónak látja. Vagy nem, de akkor ég veled világ...
- Kellett egy kis friss levegő. Tudja, ott bent a kastélyban eléggé fullasztó idő van néha, és az a dohos, poros könyv szag... Az ember így nem tud aludni. Ugye megérti? - kérdezem, s egy halvány mosolyt is erőltetek az arcomra. Kifejezetten élvezem is ezt a beszélgetést, csak legyen már vége, és találjam meg azt a kincset.
- Tudom, és elnézést. Többet nem fordul elő, ígérem - már ha kijutok innen. Ezt már csak magamban teszem hozzá, de biztos vagyok benne, hogy valamikor kijutok. Az már egy másik kérdés, hogy mikor.
Látom rajta, hogy örömmel emlékszik vissza a lába elvesztésének mozzanataira, és örömmel is meséli. Legalábbis a hangvételéből számomra ez derül ki.
- Nahát akkor az már... Tényleg nagyon rég volt. Manapság ilyenek már nincsenek. Tudtommal. Bár, ki tudja - ezen most tényleg elgondolkozom. Nem is hallottam a közelmúltban olyan esetről, hogy valakinek szándékosan lerobbantották volna a lábát egy párbajban, bár lehet csak én nem tudok róla. Brr... Bele se merek gondolni, milyen lenne láb nélkül. Persze látom Alexet nap mint nap, aki látszólag teljesen jól megvan a kerekesszékben, de én magamat nem tudnám elképzelni úgy.
- És nem furcsa, vagy idegesítő, hogy nincs lába? Bár gondolom ez most már édes mindegy, hisz már nem él... - bukik ki a számon a következő kérdés, s pár lépéssel közelebb megállok a szellem előtt, már csak két kar nyújtásnyi köztünk a távolság.
Utoljára módosította:Fandler Ágoston, 2014. április 6. 20:10
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. április 4. 15:17 Ugrás a poszthoz

Dasha és Zoli

Vigyorog. Mégis miért vigyorog ennyire? Valamire tuti készül, de mire? Farkasszemet néz velem, és én állom a tekintetét, egy pillanatra se nézek félre, még csak nem is pislogok. Nem tudom mennyi idő telt el azóta, bár szerintem csak pár perc, mire végre megmozdul. De nem szokványosan, mert a lába lendül felém. Jaj ne! Ezt mégis miért? Csak egy picit késtem, nem kéne ennyire izénak lennie. Egyből, reflexszerűen a kezem emelem a fejem védelmére, de egyből rájövök, hogy ez így nem biztos, hogy jó ötlet. Még nem melegítettem be, és így bajok is lehetnek abból, ha például meghúzom valamimet. És azt szerintem ő sem akarja, nem úgy ismerem őt. Tehát, hogy biztosan megvédjem azt a hatalmas pattanást a nyakamon, vagyis a szép, és értékes fejem, nem csak a kezemet emelem védekezőleg fel, hanem még pár lépést hátrálok is, hogy a lába tuti ne érjen el. Véletlenül megbotlom valamiben, talán egy nagyobb fűcsomóban, bár ki tudja, és ennek következtében sikeresen el is esem, magyarán a fenekem közelebbi kapcsolatot létesít a földdel.
- Ezt feltétlenül muszáj volt? Mert szerintem teljesen nyugodtan kihagyhattad volna - szűröm ki a fogaim között, szúrós pillantásokat vetve a lányra, aztán felállok, és csak intek Zolinak köszönésképp. Dashának most sikerült felhúznia egy picit, noha, ha nem késtem volna, nem tette volna ezt, de ez már mellékes.
- És Zoli mit keres itt? - bökök fejemmel a srác felé. Már nem azért, de szólhatott volna, hogy nem egyedül leszünk. - Nem mintha annyira zavarna, csak azért szólhattál volna.
Tudja, hogy nem igazán szeretem az efféle váratlan meglepetéseket, ő mégsem szólt róla semmit. De ha már itt van, csak ne fogom elküldeni, maradjon nyugodtan.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. április 5. 20:05 Ugrás a poszthoz

Cukikór - Tündérmókus

Ma néhány ember nem teljesen normális. Persze teljesen jó értelemben, mert ez a cukiság egész imponáló számomra. Na nem mintha nem lennék így is elég cuki meg aranyos,de azért na. Nem tudom, hogy mitől lett néhány ember ilyen, csak azt vettem észre, hogy egy páran a folyosókon néha már-már undorítóan cukik. És egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mitől. Eszembe jutott már az, hogy valami tudatmódosító szert kaptak, és attól lettek ilyenek, meg az is, hogy valami varázslat alatt állnak. De emellett még arra is gondoltam, hogy esetleg Ruru kísérletezett valami újabb sütivel, amibe tett valamit. Attól is lehet ilyen az ember. Biztos ez a titkos szándéka, mert tudat alatt olyan gonoszságon töri a fejét a levitás lány, hogy mindenkit ilyen cukivá tesz. Hát persze, én mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a lánnyal, de hogy ez? Elindultam, hogy keressek egy olyan személyt, aki ilyen cukikórban szenved, viszont még mindig nem látok senkit. Direkt bújnak el előlem? Mert nagyon úgy tűnik. Már a fél kastélyt végigjártam, de valahogy mindig elkerülöm őket. Most itt vagyok a Harsogó portréknál, akik nem hazudtolják meg magukat, ismét be nem áll a szájuk.
- E-elnézést! - Szólok oda két egymással vitatkozó képhez, viszont mintha meg sem hallanának. - Hé! - mondom most már kicsit hangosabban, mire végre felfigyelnek rám. - Na végre. Nem láttak errefelé olyan diákot akik már szinte undorítóan cukin viselkednek? - Kérdem, mire ők egy fintorral az arcukon néznek rám.
- Hogy mi? Ja... igen. Arra ment egy lány - válaszolt bosszúsan az idősebb, és intett a folyosó vége felé, majd ismét elkezdtek veszekedni, én pedig némán elindulok arra, amerre mutatta.
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2014. április 5. 20:06
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. április 5. 20:42 Ugrás a poszthoz

Tündérmókus - Cukikór

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mitől lett ilyen cuki mindenki, vagyis nagyon sokan, ezért indultam el, hogy az első utamba eső cuki kóros embert kifaggassam. Csak hát mintha el akarnának kerülni engem, hisz valahogy még mindig nem találkoztam ilyen diákkal. Végső reményem a festmények, akik biztos láttak errefelé ilyen egyedet, csak sajnos sikerül egy goromba idős nőbe belebotlanom, aki inkább vetekszik mással, minthogy segítsen egy szegény, ártatlan diáknak. De végül sikerül szóra bírnom, és el is indulok arrafelé, amerre mutatta. Csak néhány lépést teszek meg, máris elém áll egy lány, teljes cukiságában. Ettől egy pillanatra hátrahökkenek, tágra nyílt szemekkel nézek a lányra.
- Öhm... Igen...? - hangom kicsit bizonytalanul hangzik, de végül nem bírom ki, hogy ne lépjek közelebb a háztársamhoz.
- Veled mi történt? Mit szívtál? Vagy beteg vagy? - törnek ki belőlem a kérdések, és még a homlokát is megérintem, ha engedi, hátha lázzal is jár ez a kór. - De ugye nem vagy tényleg cukorból? - böködöm meg Jenny arcát. Ez volt egyenlőre az utolsó kérdésem, ami tényleg érdekelt. Mi van, ha szép lassan átváltoznak cukorrá, és szétesnek, és mit sem tudó gyerekek megeszik. Az azért durva lenne.
Keiko Sama
INAKTÍV


Micike by: Noel; Pikaszisza
RPG hsz: 520
Összes hsz: 24908
Írta: 2014. április 5. 21:21 Ugrás a poszthoz

Cukikór - Tündérmókus

Egy kicsit azért már ijesztő Jenny, és a cukiság. Komolyan, jóból is megárt a sok, és ez kifejezetten nagyon sok. Ha a beszélgetés tovább folytatódik, akkor komolyan vagy elhányom magam, vagy cukiságtúladagolásban fogok itt helyben elhunyni. Síromra is azt fogják írni, hogy túl sok cukiságot látott, és nem bírta. Jaj szegény én. Már előre látom a sorsom.
Még ahogy beszél, az is cuki. Jaj Istenem, legyen már vége a megpróbáltatásoknak. De azt még mindig nem tudom, hogy mitől lett ilyen szegény lány. Vajon elmondja, ha megkérem? Remélem a cukiságnak az egyik mellékhatása az ez, és megtudom mitől lett ilyen. És akkor már szaladhatok is el, hogy ne kapjam el a kórt. És mi van, ha levegő útján terjed? Akkor lehet már meg fertőződtem, és csak idők kérdése, hogy én is átváltozzak ilyen cuki, cukin beszélő lénnyé.
Valakire nagyon emlékeztet, ahogy beszél. Tulajdonképpen csak az emlékeztet valakire, hogy a "s" helyett mindig "sz"-t mond. De kire is? Jaj igen, Smeagol, a Gyűrűk urából! Ő szokott így, sziszegve beszélni, ha jól emlékszem, bár már elég rég láttam azt a filmet. Mindegy is, amúgy Jenny nem kezdi a Drágaszágot keresni, addig beszéljen csak nyugodtan így.
- Hogy... Mi? - kérdezem értetlenül. Cukorország? Na jó, ez még nekem is sok, pedig szeretem a cuki dolgokat, de mindenből megárt a sok, és ez kifejezetten nagyon sok. Blee. Cukorország.. Úr isten, mi folyik itt. - És... hogy lettél ilyen? Elárulod, vagy titok? - kérdezek rá végül a számomra fontos dologra, remélve, hogy mindent elmond. Azért készen állok a futásrám ha támadásba lendülne, hogy magával vigyen a cukorhadseregébe.
Utoljára módosította:Keiko Sama, 2014. április 5. 21:22
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Keiko Sama összes RPG hozzászólása (251 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] 8 9 » Fel