Márk

Egy kis édességre van szükségem. Azonnal. Nem tudom miért, de úgy érzem belepusztulok, ha nem eszek valami édességet. Persze a manókat nem akarom megint zaklatni, mert tegnap is voltam a konyhában, és a végén még kizavarnának, vagy valami ilyesmi. És mivel van egy kis spórolt pénzem, így jobbnak találom, hogy a cukrászdába menjek. Úgyis rég voltam ott, és már hiányzik az ottani finom édesség. Egy piros topban, rövid farmernadrágban, és szintén piros tornacipővn indulok útnak, természetesen a hajamba, a ruhámhoz illő piros rózsát tűzöm. Az arcomon egy nagy mosollyal megyek végig a folyosókon, és az utcákon. Vagyis kicsit talán gyorsabban a szokásosnál, de köt érdekel? Csak minél hamarabb ott legyek. Mikor odaérek, sietősen benyitok, és körülnézek, van-e valahol hely. Szerencsére nincsenek sokan, így kiválasztom a legmegfelelőbb helyet, az ablak mellett. Amint leülök, azonnal jött is egy pincér és megkérdezi, mit szeretnék.
- Kérek egy milkshake-et, két extracsokis muffint és egy nagy tál fagylaltot. - mondom, egy barátságos mosoly kíséretében.
- Rendben, és milyen fagylalt legyen? - kérdez vissza a pincérnő.
- Öhm... Vanília, csoki, és citrom. - vágom rá hamar, majd nézem ahogy elmegy a rendeléssel.
Míg várom hogy megjöjjön, kinézek az ablakon, és figyelem az embereket.

Márk

 Szeretek itt lenni, ha tehetném, minden nap eljönnék ide. Szerintem itt nagyon kellemes a légkör, és a sütemények is írtó finomak. Mindig az ablak mellé ülök, hogy ki tudjak nézni, mert szeretem figyelni, ahogy az emberek mennek mindenhova gyerekeikkel, vagy épp párjukkal. Néha jobb a tömegből kiválni, és csak külső szemlélőként figyelni őket. Gondolataimból egy hang zavart fel, ami kimondottan váratlanul ért. Zavartan pillantod fel, a hang gazdájára, ki nem más mint Márk. Első találkozásunkkor nem épp kellemes élményem volt vele, így nem igazán szeretnék most vele beszélni. De megbántani nem szeretném, nem hiányzik nekem egy ellenség, főleg nem a saját házamból. Azt azért egy kicsit faragatlanságnak tartom, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy leülhet-e, hanem csak szó nélkül kényelembe helyezkedett. Na de mindegy, nem fogok ezen kiakadni, mert ilyen emberek is kellenek.
- Szia. Nincs semmi különös, elvagyok. - Mondom teljesen közömbös hangnemben, majd a pult felé nézek, hogy mikor hozzák már ki a rendelésem. - Egész jó volt, bár nem maradtam ott olyan sokáig. Igen, egész jól elbeszélgettünk Rufusszal. - Felelem, és egy halvány mosoly látszik az arcomon. Azok az emlékek először nem töltöttek volna el boldogsággal, de mióta mindent megbeszéltünk ketten a madárfészekben, azóta mindent másképp látok. Sőt, talán még Rufus nevétől is mosolyra húzódik a szám. Végre megjött a pincérnő, kezében a rendelésemmel, arcán egy barátságos mosollyal.
 - Elnézést a késésért de itt van a rendelése. - mondja és leteszi elém. Miután megköszönöm, és kifizetem az egészet, elmegy. Kortyolok egyet a milkshakeből, majd ránézek Márkra nézek.
- És te hogy vagy? Milyennek látod eddig az iskolát? - Kérdezem, s míg hallgatom a válaszát megeszem a muffint.

Márk

Úgy látszik nagyon otthonosan érzi már magát Márk itt, Bagolyfalván. Legalábbis a viselkedéséből ezt lehet leszűrni. Bár nem is csoda, mert nagyon kellemes egy hely, sokkal jobb itt élni,mint a nyüzsgő nagyvárosokban. Az igaz, hogy eddig egy nagyvárosban éltem, és szeretek is ott lenni, de itt, vidéken, valahogy jobb. Jobb a levegő is, és nincs annyi ember, akikkel összefuthatsz az utcákon.
- Hát pedig a vizsga az muszáj, ha nem akarsz ismét elsős lenni. - felelem, és ismét kortyolok egyet a milkshakeből. - Na ja, a Navinések is elég szorgalmasak, ha akarnak. Én is be szeretnék még küldeni valamilyen szorgalmit, bár én inkább rajzmágiából. - mondom, s elmosolyodom. Azért ha elszánja magát Márk, akkor ő is tud valamit nyújtani, bár nem hiába lett levitás. Ezek után ismét kifelé bambulok, közben már az olvadozó fagylaltot eszem. Nézem a ki, és beáramló embereket. Nagy forgalma lehet ilyenkor, bár ez meg is látszik. Nem csoda, hisz itt bármit kérsz, megkapod. Egyrészt ezért is szeretek ide járni, másrészt meg itt mindig felvidulok.
Teljesen elkalandoznak a gondolataim, még azt is elfelejtem, hogy van itt előttem valaki. Persze ha Rufus lenne itt, biztos nem történt volna meg, de nem ő az aki velem szembe ül, így nem is nagyon figyelek rá.
Kérdésétől kicsit ledöbbentem. Azt hiszi, nem tudom mi az a metró, vagy mozgólépcső? Talán ilyen hülyének nézek én ki? Na ezen most kicsit kiakadtam, bár lehet, ok nélkül, mert valószínű csak én értettem félre, de első reakciómat szóban is kifejtem.
- Nem vagyok hülye, tudom mi az a mozgólépcső, és metró. - Mondom kicsit talán barátságtalan hangnemben, de hamar észbe kapok, és már normálisan teszem hozzá. - Én is mugli környezetben nőttem fel. - Nem tudom, hogy fakadhattam ki ennyire, ez egyáltalán nem jellemző rám. Talán ragadt rám valami apám Mardekáros mivoltából, bár ezt kétlem, mert ő és én két külön világ vagyunk. Lehet ezért nem is jövünk ki olyan jól egymással.

Márk

Látszik Márk arcán a meglepettség, és ez nem is csoda, és is meglepődtem saját magamon, hogy így beszéltem. Azonnal meg is bántam, amint kimondtam, de a kimondott szavakat már nem lehet semmissé tenni. Sajnos. Pedig most olyan jól jönne. A fiú reakciójától gyakorlatilag a sírás kerülget, de visszatartom. Ha az előbb így tudtam válaszolni, akkor biztos van bennem annyi bátorság, hogy ugyanígy folytassam. De nincs. Nincs bátorságom, de még könnyeimet tudom tartani, hogy ne kezdjek el sírni, mert az elég rosszul jönne ki, főleg most. Hirtelen még az étvágyam is elment, és eltolom magam elől a tálcát, amin még ott van majdnem az összes fagyi, meg a másik muffin ott van.
- Hát... nincs...- mondom,de közben egyszer sem nézek fel Márkra, szemem az asztalra szegezem. Jó, igaza van, hogy ezt nem lehet eldönteni, de akkor is. Nem kéne előítéletnek lennie egy olyan emberrel szemben, akit mégcsak nem is ismer.
- Akkor minek vetted fel azt a tantárgyat? - nézek rá kérdőn, s még a szemöldököm is felhúzom. Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy minek vett fel olyat amit talán nem is élvez. Ha tanulnia kell, akkor legalább olyat tanuljon, amit szeret is. Legalábbis nekem ez a véleményem.
- Én.... én nem Pesten nőttem fel. Sőt,  is az országban. - Válaszolom már teljesen közömbös hangnemben. most komolyan, mielőtt elkezdene ilyenekről kérdezősködni, előtte inkább informálódjon egy kicsit. De ezen az utolsó Mondatán akadok ki a legjobban. Oké, azt felfogom, hogy a japánok és a kínaiak kinézetre hasonlítanak. de könyörgöm, azért megkérdezhette volna, hogy milyen származású vagyok. Ettől újra rámtör a sírógörcs, de most kevésbé hatékonyan tudom elfolytani, és néhány könnycsepp legördül az arcomon. Neki biztos az összes ázsiai nép kínai, és én ezeket az embereket nem igazán tudom megérteni. Azokat, akiknek Ázsia Kínát jelenti.
- Én.... én nem vagyok kínai. Japán vagyok. A kínaiakhoz semmi közöm. - fakadok ki a tőlem nem megszokott hangnemben. Ezzel nálam teljesen elásta magát Márk, jobbra már nem hiszem hogy fog fordulni a köztünk lévő kapcsolat, szóval erről ennyit. - Szóval teheted is el azt a papírt, mert egyáltalán nem ismerem Pestet. - fejezem be, s ekkor már végképp nem tudom magam tartani, fejem a kezembe temetem, és csak hagyom, hogy könnyeim hadd záporozzanak.

Márk és Rufus

Nem érdekel már semmi sem, csak minél hamarabb el tudjak menni innen. Bár nem nézek fel, de érzem az emberek tekintetét rajtunk, és ez nem sok jót sejtet. Ezt már nem fogom tudni olyan könnyen elintézni. Jó igaz, hogy elsétálhatnék csak úgy, mintha mi sem történt volna, de a lábam nem mozdul. Egyszerűen úrrá lett rajtam a sírás, és nem tudok elmenni, csak ülök, zokogva. Persze ezek után már teljesen más hangnembem beszél hozzám, de olyan érzésem van, hogy ez csak álszenteskedés, hogy fejezzem be a sírást. Ilyennel már sokszor találkoztam a régi sulimban. Sokszor csinálták már ezt meg velem, hogy megbántottak, és néhány kedves szó után természetesen megbocsájtottam nekik, de újból hátba támadtak, és kezdődött minden elölről. Ezt a hangnemet már nagyon is jól ismerem, de a következmény mindig is ugyanaz lett, így már nem igazán hiszek az ilyen szavaknak. Nem szeretnék rá felnézni, s nem is szólok már hozzá, inkább elmennék most rögtön, de a hangtól, amit meghallok muszáj felnéznem. Mintha Rufust hallottam volna. De az nem lehet, mikor jött volna ide? Sejtésem igaznak látszik, valóban Rufus az, ki nem épp túl nyugodt. Csak nézem őt, nem szólok semmit, bár nem is tudnék, egyrészt, mert Rufus egyből Márkra pillant, másrészről pedig a rémület miatt, nehogy valami örültséget csináljon.
- Rufus. - szólalok meg elhaló hangon, de ezt ő talán meg sem hallotta, sőt biztos vagyok, hogy nem hallotta meg. Most már valóban mindenki minket néz, és ez aggaszt, így a lehető leghamarabb el szeretnék innen menni, menekülni. De nem egyedül. Rufust is magammal viszem, nehogy távozásom után kárt tegyen magában. Veszek egy mély levegőt, hogy egy kis bátorságot merítsek, és hangosabban szólaljak meg.
- Rufus! -mondom ezt már hangosabban, és hogy biztos legyek abban, hogy rám figyel, még a kezét is megfogom. - Hagyd,nem számít. Inkább menjünk innen. - mondom végig Rufus szemébe nézve, szeme csillog a sírástól. Majd felállok, és Rufus kezét fogva, szó nélkül elmegyek. Erről most nem szeretnék vele beszélni, s remélem.nem is fogja még egy darabig felhozni a dolgot. Most csak vissza szeretnék menni a kastélyba, és kipihenni magam.

Blanka

Ma már elég korán fenn voltam, és még éjszaka is alig tudtam aludni. Bár nem csoda azok után, ami tegnap történt a cukrászdában. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem lépett volna közbe Rufus. Így legalább könnyebben átvészeltem ezt az egészet,és ennek örülök, nagyon.
Tudom, hogy most inkább a tanulással kéne foglalkoznom, de ez most nem megy. Nem megy, mert nagyon fáradt vagyok és kialvatlanság miatt, és nagyon kevés dologra tudok figyelni. Ki kell mennem a friss levegőre, ért az elvileg csodákrá képes. Talán egy kis energiához is jutok, hogy azért tudjak egy kicsit tanulni. Egy egyszerű kék felsőt veszek fel egy rövidnadrággal, meg strandpapuccsal, és elindulok. igazából nem is tudom, merre menjek, csak valahova, ami kinn van a szabadban. A lábaim egyenesen a faluba vezetnek, és végül a játszótéren lyukadok ki. Hát, ha már idáig eljöttem, egy ideig itt maradok. Sajnos a hinta foglalt, így a fa irányába indulok el, ahol egy lány ül.
- Szia, leülhetek melléd? - kérdezem, kicsit bátortalanul. Remélem nem küld el, de ha mégis, akkor megyek máshová. Vám még sok hely ezen a környéken.

Blanka

Szerencsére, nem küld el, amiből csak annyit tudok eddig leszűrni, hogy nem rellonos. És ez jó hír, semmi kedvem egy rellonossal sem találkozni. Legalábbis most nem. Helyet foglalok mellette, s egy már bátrabb mosolyt küldök felé.
- Elsős vagyok. Még. De remélhetőleg már nem sokáig. - Felelem, és ismét eszembe jut a vizsga időszak, hogy már csak néhány nap vám hátra. - És te? Hányadikos vagy? - kérdem, majd a lányról a könyvre téved a szemem. - Mit olvasol? - hangzik a következő kérdés, és hangomban puszta kíváncsiság hallatszik. Ez legalább eltereli a gondolataimat mindenről, ami eddig foglalkoztatott, amiből aludni sem tudtam.
- Jaj, bocsi, bemutatkozni el is felejtettem. Keiko Sama vagyok. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nem is találkoztunk eddig, ezért illendő lenne bemutatkoznom. De azért remélem nem veszi sértésnek, hogy csak most tettem meg.

Blanka

Szóval másodikos. Végül is látszik rajta, hogy nem sokkal idősebb nálam, és ki is derül, hogy csak egy évvel.
- Igen izgulok. Egy kicsit. - Felelem egy mosoly kíséretében. Igazából nagyon izgulok.Nem vetne túl jó fényt a házamra, ha megbuknék, és én is nagyon rosszul érezném magam miatta. Az azonban valamelyest megnyugtat, hogy szerinte nem nagy ügy a vizsga. Hát remélem valóban így van, bár levitás vagyok, szóval a tanulással nincs nagyobb gondom. - Örülök, hogy elmond ilyen dolgokat, mert ezek számomra elég fontosak, így annyira már n is félek a vizsga miatt, és ezt egy mosollyal tudom csak meghálálni.
Legendás lények? Sajnos nem vettem fel az LLG-t az óráig közé, így sokat nem is tudok róluk, de biztos érdekes lehet, ha ezt olvassa. Terveztem én is, hogy felveszem azt a tantárgyat, de végül mégsem tettem meg, és most, hogy itt ülünk, talán egy kicsit megbántam, hogy nem tanulok LLG-t.
- Egyszerűen Keiko, vagy Kei. - válaszolok a kérdésre. Kicsit meglepett, ért ilyet még nem kérdeztek tőlem, mindig úgy szólítottak, ahogy akartak, de ez a kettő a legjellemzőbb. - Nek is tetszik a te neved. - teszem hozzá egy mosoly mellett. - Én levitás vagyok. És te?

Roland

Úgy érzem, nem tudok megmaradni egy helyben. Nem tudok csak úgy ülni a szobában, vagy a KH-ban, valamerre mennem kell. De hová? Csaj ez az egy bökkenő van az egészben, hogy nm tudom merre menjek. Most nincs kedvem kimenni a kastélyból, ahhoz még túl meleg van, így olyan helyet kell választanom, ami a falakon belül van.
Könyveim közül előveszem az egyik mangát, amit már elég rég olvastam, hogyha valahol mégis megállnék, ne unatkozzam. Elindulok a levitából, de nem is figyelem merre megyek, csak a lábam visz valamerre, egyre távolabb a Levita háztól. Közben a könyvet is elkezdem olvasni, de azért néha-néha felnézek, nehogy nekimenjek a falnak, oszlopnak, vagy egy iskolatársamnak...Vagy ami még rosszabb, egy tanárnak, szerencsére mindezek nélkül megúsztam, úgy nagyjából húsz percet, míg különös zajokra nem lettem figyelmes az egyik folyosó irányából. azt hiszem egyszer vagy kétszer voltam már ott, de csak átutazóban, és nem is figyeltem meg különösebben az ott lévő festményeket, de szerintem itt az ideje. Becsukom a mangát is, és lassan elindulok a folyosó felé, majd mikor belépek, egyből a festményeket kezdem nézni. Sok különféle portré és kép van ott. Van amelyiken verekednek,ami speciel a folyosó másik végében van, és csak a hangokat hallom, de azok arra adnak okot. Minden késlekedés nélkül elindulok afelé a kép felé, és nem is figyelek a lábam elé. Pedig ez nagy hiba, mert egy víztócsa van előttem, amit én persze nem veszek észre, és sikeresen elcsúszom. Egy halk sikoly kíséretében a földre esem, és a könyv is messze repül el tőlem, mire a legtöbb kép elhalkul, és engem figyel. A szemtelenebbek még ki is nevetnek, amit én csak némán tűrök, mert valamiért nem tudok felállni, pedig most legszívesebben elszaladnék.

Roland

Nevetnek. Egyre hangosabban nevetnek,azok a goromba képek. Meg az eleinte kedvesnek tűnő öregasszonyok is halkan kuncognak,és ez nagyon nem tetszik nekem. Elakadt a szavam is, és már sírni lenne kedvem, de nem, nem sírhatok, akkor talán csak még jobban nevetnének. Olyan érzésem van, mint pár éve, mikor a zenesuliba jártam. Ott is mindig kinevettek, és ez pont ugyanúgy fáj, mint akkor. De talán ez megalázóbb is, ért ezek csak festmények, mégis engem nevetnek ki. Egyszercsak elhalkulnak, mert egy fiú lép be. Na tessék, még egy valaki, aki kinevethet. De nem, szerencsére nem teszi, hanem aggodalma arccal, szól hozzám.
- N-nincs semmi baj, jól vagyok, csak el csúsztam. - Felelem egy halvány mosoly mellett, majd megpróbálok felállni, de nem megy. Először csak a feltérdelek, aztán megpróbálok ráállni a lábamra, de nem megy, mert nagyon fáj a bokám, így visszaesem a földre. Talán kibicsaklott a bokám, vagy rosszabb. De nem akarom a falra festeni az ördögöt, így nem gondolok rossz dolgokra.
- Tudnál segíteni? - kérdezem kicsit aggodalmas fejet vágva, és kezemet a bokámra teszem. - Azt hiszem kibicsaklott.

Roland

Kicsit - nagyon - meglepődöm, mikor felkap a srác, és ez arcomon is meglátszik. Igen könnyedén fel tudott emelni, bár nem csoda, mert én sem vagyok olyan nehéz, és ő sem vézna, aki nem bírna el. Különösebben nem izgat mennyire izmos, és az igazat megvallva jobban örültem volna, ha Rufus jött volna, nem pedig ő, de végül is így sem rossz. Ki tudja meddig ültem volna még ott, ha ő nem jött volna, szóval köszönetet kéne neki mondanom. Karomat összekulcsolom a nyaka körül, úgy kicsit biztonságosabb, mert úgy biztos nem fogok leesni. Nem mintha nm bíznék meg benne,de jobb az óvatosság.
- Csak tétel le egy padra. - felelem egy mosoly kíséretében. - ha egy kicsit, pár percig pihentetem a lábam, utána már el tudok menni magamtól is a házamig. - Mondom, majd eszembe jut, hogy nálam egy könyv is volt, s szememmel azt kezdem el kutatni.
- Várj, a könyvem. - Mondom, miközben tovább kutatom, hogy hová is eshetett az esés következtében.
- Keiko vagyok, és levitás. És te? - kérdem, és egy mosolyt küldök a srác felé. Majd kicsit megmozgattam a bokám. Mozog, és nem faj olyan nagyon, szóval biztos nincs semmi különösebb baja, egy kis pihenés, és rá is tudok állni. Ebben biztos vagyok. Ezen a gondolaton elmosolyodom, mert közben arra us rájövök, hogy valami ragadt rámanyám tudásából is.

Roland

- Rellonos? - kérdezek vissza. - Ahhoz képest nagyon kedves vagy. - Mondom egy mosoly mellett. Tudtommal a rellonosok itt azok, akik nem olyan kedvesek, de persze vannak kivételek,és valószínű, ő is egyikén kivétel.
- Egy kicsit igen, de úgy érzem, elég sokat tanultam, hogy sikerüljön - Felelem egy mosoly kíséretében. - De mondták már nekem, hogy nem olyan nagy dolog ez az egész vizsga, szóval annyira nem aggódom emiatt.
Nem tudom, hogy most mit gondolhat Roland, mert arcáról megtudom most semmit sem leolvasni. Kicsit fura, hogy még nem talált barátokra, talán nem olyan nagyon barátkozós típus. Vagy mások nem akarnak vele barátkozni. Ki tudja, talán még új itt, és nem volt még ide barátkozni. Ki tudja? De nem ronda, sőt.... szóval biztos sok barátja lesz majd.
- Hogy-hogy? Nemrég érkeztél a suliba? - kérdezem kíváncsian. - Igen, szívesen kimennék az udvarra, de talán még egy kicsit várnék. - mondom egy barátságos mosoly mellett. - Szívesen összebarátkoznék veled... deee... hallottál már a rellonosok és levitások közötti kis különbségről. Vagyis a két ház elvileg nincs olyan jóban egymással. - folytatom egy már kicsit bátrabb mosoly mellett.  Persze ezt csak úgy mondom, mert nem szeretném, hogy ezt szó szerint elhiggye, mert tényleg összeszeretnék barátkozni vele, de csak barátkozni, semmi több.

Roland

Ahogy sejtettem, mégcsak nemrég érkezett, így már nem is csodálkozom, hisz nekem is nehezen indult ez az egész.
- Hát, nem épp a legjobb időpontban jöttél ide, de ne aggódj, ha bízol magadban akkor sikerülni fog. - Na, pont én beszélek ilyenekről, akinek - vagyis nekem - néha semmi önbizalma sincs. De ez van. Én beszélek ilyen dolgokról, közben én magam nem vagyok képes betartani azt, amit mondok.
- Öhm.... - egy kicsit zavart arcot vágok, mert nem értem, hogy ezzel most mire akár célozni. Ennek két lehetséges megoldása lehet, de az egyik az biztos nem lehet, mert hát miért is? A második megoldási lehetőség az igaz, és ezt a következő mondata, amivel kiegészíti az elsőt, bizonyítja. - Öhm, igen, van egy pár barátom. Végül is itt elég kedvesek az emberek, szóval itt a barátkozással nem voltak nagyobb gondjaim.
- Öhm... - Nézek körbe egy pad után kutatva. - Nézd, ott van egy pad. - mutatok a pad irányába,és elmosolyodom.

Roland

Így, hogy a padon állok, és magasabbnak látszom Rolandnál, egy vigyor ül ki az arcomra. Mindig is kissebb voltam a velem egykorú gyerekeknél, és ez valamelyest zavar, nagyon, mert mindenkire fel kell néznem, az meg nem mindig jó érzés. Sokszor kívántam azt, hogy legyek legalább egy picivel magasabb, de ez eddig nem nagyon vált be. Bár szerintem még nőni fogok, mert apám is magas ember, és kb most vagyok olyan magas, mint anyám,és szerinte magasabb leszek nála.
- Igen, kimegyek veled. - Válaszolok az invitálásra, és egy barátságos mosolyt küldök Roland felé. - Óh, az biztos jobban lesz. - Legyintek, és egy kicsit megmozgatom a bokám. Már nem is faj annyira, mint az elején, szóval most már tuti nincs semmi bajom. - Csak nem figyeltem oda, és meg csúsztam abban a tócsában. - Mondom és halkan elnevetem magam. Lassan, Rolandban kapaszkodva leszállok a padról, és bár kicsit bicegve, de elindulok a srác mellett az udvarra vezető ajtó felé.

Rufus

Talán tegnap mégsem kellett volna kimennem az udvarra a lábam miatt. A fájdalom nem múlt el,de szerencsére nem olyan vészes. Tudom, hogy pihentetem kéne, de persze pont akkor nem tudok nyugton maradni, amikor kéne. Órák után egyből a szobámba mentem egyből, hogy pihenjek, de ez nem igazán jött össze, mert majd megöl az unalom. Végül arra a következtetésre jutok, hogy friss levegőre van szükségem. De nagyon nem akarok eltávolodni a kastélytól, ig valami közeli helyet kell választanom. Na és mi a legközelebbi hely, ami még látványban is szép? Hát a Fénylő lelkek udvara. A könyveim közül előkotorászok egy önismereti könyvet, és elindulok. Kicsit bicegek, nem akarom még nagyon megerőltetni a lábam, de így hosszabb idő alatt érek le, mintha nem lenne semmi bajom.
Az udvar még mindig nagyon szép,igaz nem voltam itt meg olyan sokszor, talán 3-4 alkalommal álltam meg itt hosszabb időre, de még mindig elbűvöl a látványa. Egyenesen a oda felé veszem az irányt, hogy le tudjak ülni, ami kicsit lassan sikerül, de végül leülök. Körbenézek, és egy mosollyal nyugtázom, hogy jelen pillanatban nincs itt senki, de ez bármikor megváltozhat, mert elég népszerű ez a hely. Kinyitom a könyvet, és elkezdek olvasni, s szokásomhoz híven, szép lassan kizárom magam körül a világot, és csak a könyvre koncentrálok.

Rufus

Ez a könyv kicsit elgondolkodtató, és olyan kérdések járnak a könyv olvasása közben a fejemben, hogy "Ki is vagyok én?" vagy "Mi akarok lenni, milyen célt akarok elérni?". Igazából ezeken gondolkodom, nem is a könyvet olvasom, ár szinte csak dísznek van az ölemben. Nem is veszem észre, hogy valaki közeledik, mégcsak a lépésének zaját sem hallom. Így érthető, hogy ijedtemben összerezzenek, mikor valaki hozzám szól, még jó hogy nem esett ki a kezemből a könyv. Ezt a hangot már jól ismerem, és gazdáját egyből felismerem, így már egy mosollyal az arcomon nézek fel, és boldogan nyugtázom, hogy valóban Rufus az.
- Szia. Valami önismereti könyvet. Asszem. - Mondom, és halkan elnevetem magam, és a könyvet magam mellé teszem. Felállok, hogy meg tudjam ölelni a srácot, de ez rossz ötletnek bizonyult, mert azzal a lendülettel vissza is estem a padra. Ez rossz ötletnek bizonyult, mert most kicsit jobban fáj, ami arcomon is meglátszik. Ezt legyűrve egy mosoly kíséretében fordulok Rufus felé.
- Egész héten nem láttalak, valami bajod volt? - Kérdezem. Egy kicsit aggódtam miatta, mert nem láttam őt még órákon sem, és csak reménykedni tudtam, hogy nincs semmi baja.

Rufus

Valóban megijesztett, de csakúgy kicsit, és nincs semmi baj, de azért viccesnek tartom, hogy milyen csendben tud közlekedni. Mint egy.... mint egy macska. És ez tényleg vicces, amitől mosolyra húzódik a szám, mégjobban, mint ahogy eddig is volt.
- Egész jó, vagyis hát, nagyon elgondolkodtató, de jó. - felelem. Így utólag belegondolva jó ötlet, hogy felvettem ezt a tantárgyat,és tényleg szükségem is volt rá. Sokat gondolkodom el magamon, és a környezetemmel kötött kapcsolataimon.
Látom Rufus arcán az aggodalmat, mikor visszaesek a padra, de próbálom megnyugtatni őt, hogy nincs semmi baj, és remélem, hinni is fog nekem.
- Nem, nincs semmi bajom, komolyan. Csak tegnap elestem, és azóta kicsit fáj a lábam. Vagyis a bokám,de komolyan nincs semmi különösebb bajom. Hidd el, jól vagyok. És nem, Márk nem csinált semmit, csak én ügyetlenkedtem. - Feleltem, ég halvány mosollyal az arcomon. Tegnap tényleg az én hibám volt, hogy elcsúsztam, kicsit jobban kéne máskor figyelnem a lábam elé, de remélhetőleg több ilyen nem lesz. - De örülök, hogy most már jobban vagy. - Mondom, egy hatalmas mosoly mellett.
- Nem ülnél le? Rossz nézni, hogy te állsz. - Szólalok meg, és megpaskolom magam mellet a helyet. Ha leül, akkor ismételten elmosolyodom, és így legalább nem kell annyira felnéznem rá.

Rufus

- Hát, igen, és talán ezért is vettem fel ezt a tantárgyat. - felelem mosolyogva, és végig Rufus szemébe nézve. Jó látni, hogy valamelyest megnyugszik, hoy nem bántott senki. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha valaki bántott volna,death biztos, hogy nem lenne jó vége. Talán még saját magában is kárt tenne, és azt nem bírnám elviselni, hogy miattam tenne kárt magában.
- Vigyázok. Az is csak véletlen volt.- felelem vigyorogva. Igazából szerintem azok miatt az undok képek miatt estem el. Bár nem jó dolog másokat hibáztatni, de mindegy. A következő kérdésére már lekonyul a mosoly az arcomról, mert nagyon nem szeretnék erről beszélni. De kérdezte, szóval.nem tehetek mást. Örültem, hogy akkor nem kérdezősködött, és reméltem hogy nem is fogja felemlegetni soha, hogy el lehessen felejteni azt, ami akkor történt. Én legalábbis el szeretném felejteni, de ő gondolom nem így gondolja.
- Öhm... hát, szóval.... Végül is nem történt semmi, csakúgy kis hülyeségen húztam fel magam. Ennyi. - mondom végül, és remélem,hogy nem fog többet kérdezősködni. Ami akkor történt, az tényleg semmiség volt,persze akkor nem annak tűnt, de most így gondolom. Tényleg nem kellett volna fel húznom magam, de egyszerűen ezt hozta ki belőlem az adott helyzet, és ezt már nem.tudom megváltoztatni, bármennyire is szeretném.

Ruuufus

- Igen felvettem. És nekem ez az egyik kedvenc tantárgyam. Persze a melodimágia, és rajzmágia mellett. Voltam már egy pár órán, és óra után mindig nagyon sokat gondolkodtam azoon, amik ott hangoztak el. - felelem, mosolyogva. örülok, hogy ő is felvette ezt a tantárgyat, mert így már eggyel több dolog van, amiről tutdunk beszélgetni. Na nem mintha eddig nemlett volna miről beszélnünk, de ez legalább olyan, ami mosolyt fest arcomra, és nem elszomorít, vagy komorrá tesz. "Csúnyán" nézek Rufusra. mikor elkezd nevetni? de végül halkan én is elnevetem magam, mert végülis tényleg vicces már így utólag belegondolva ez az egesz. Csak akkor nem tűnt annak. Talán mások is úgy reagáltak volna akkor mint én, de persze biztos vannak olyanok, akik tudnak nevetni saját ügyetlenségükön, de én nem tartozim ezek közé.
- Csak nem figyeltem a lábam elé, és ott volt a folyosó közepén egy tócsa, és megcsúsztam, és egy kicsit rosszul estem. - mondom el a történteket, de arra már nem térek ki, hogy ha az a rellonos srác nem jött volna, akkor még egy jó darabig ott ültem volna. Ki tudja, hogy reagálna, de szerintem nem is akarom megtudni. E+gy halvány mosollyal nyugtázom, hogy nem kezd el tovább kérdezősködni a múltkori esetről. De azért még mindig aggódom egy kicsit, hogy nem volt túl őszinte, de ezeket a gomdolatokat próbálom elhessegetni.
- Helyes. - felelem vigyorogva. - Éééés, akkor most az jön, hogy mesélsz a családodról. - Vetem fel a következő témát.  Múltkor is, mire sor került volna erre, vissza kellett mennünk a kastélyba, és nem volt rá idő. De én már meséltem, szóval ő jön, így kíváncsisággal teli szemekkel nézek Rufusra.

Rufus

Egyre boldogabb vagyok, ahogy egyre több... Hogy is mondjam... "közös tulajdonságunk" van. Mármint már elég sok tantárgyat vettük fel mindketten, és ez szerintem nagyon jó, mert ez azt jelenti, hogy ő is ugyanolyan "művészlélek" mint én. Vagy ha nem is, akkor csak majdnem,de már ez is nagyszerű.
- Öhm... de, de segítettek. Vagyis egy rellonos srác jött, és ő segített fel. - ennyit szerintem elég elmondanom, és végül is nem hazudtam, a teljes igazságot mondtam el. Vagyis majdnem, de az az apró kis részlet szerintem nem olyan fontos. A lényeg az, hogy nem egyedül kellett fel tápászkodnom, hanem segítettek. - Szóval nem voltam egyedül. De arra is rájöttem, hogy vannak elég undok festmények is. - mondom, és elmosolyodom. Eszembe jutnak azok a festmények, akik csak nevettek a szerencsétlenségemen, és ha Roland nem jött volna,akkor még ki tudja meddig nevettek volna még. De ez már múlt, most már nem olyan fontos.
Figyelemmel, és érdeklődéssel téli szemekkel hallgatom végig Rufust, és mikor végez, először csak mosolygok.
- Hát akkor az én apám egy fokkal jobb a tiednél. - Mondom, e elnevetem magam. - Az enyém is elhagyott minket,de azért kicsit foglalkozott velünk. Ami mondjuk abból állt, hogy karácsonykor küldött ajándékot. Bár ő az oka, hogy most itt lehetek. - Folytatom egy mosoly kíséretében. - Bár nekem nincsenek testvéreim, de mindig is szerettem volna egyet. - Olyan jó neki, hogy vannak tesói, én erről csak képzelegtem mindig, de már szerintem sosem lesz tesóm. - Nekem mondjuk ott volt 10 éves koromtól a, most már nevelőapám ott volt nekem, aki.már a kezdetektől apám helyett apám volt. - Fejezem be végül, egy halvány mosoly mellett. - Dee, te a tesóidat szereted? Mármint jó viszonyban vagy velük? - Jó, tudom, ez nagyon hülye kérdés volt, de én szinte semmit nem tudok az ilyenekről, mert én nem tapasztaltam. De láttam már sok tesót, akik vagy jóban voltak, vagy nem, és ez most tényleg érdekel.

Rufus

- Igen, biztos. Nem, nem nevetett. Végül is a kivétel erősíti a szabályt. - felelem egy mosoly mellett. Először én is csodálkoztam, hogy milyen kedves, de biztos van más tulajdonsága is, ami miatt rellonos lett. És örülök is, hogy jött, bár egy másik személynek jobban örültem volna. És az a bizonyos másik személy az Rufus.
 - Az én apám is a munkája miatt hagyott el minket, mert ő azt mindennél fontosabbnak tartotta, és emiatt eleg sokat is veszekedett az utóbbi néhány évben anyuval, ami nekem nagyon nem esett jól. És hát végül el is váltak, és minden kapcsolatot megszakítottak egymás között. - mondom egy halvány mosollyal az arcomon, ami talán kicsit erőltetettre sikeredett, de ez most nem igazán izgat. - Nekem csak unokatesóim vannak, de azok aranyvérűek, és nagyon lenézik a félvér, vagy sárvérű varázslókat. És hát így nem igazán jó a kapcsolatunk. Jobban mondva csak akkor szólunk egymáshoz, ha nagyon muszály. De nem is hiányoznak. Megvagyok én nélkülük is. - fejezem be mondandómat, és egy újabb mosolyt erőltetek az arcomra. Most már elég sokat tudunk egymásról, legalábbis szerintem már így van, és ennek nagyon örülök. Ahogy egyre jobban megismerkedünk, úgy kedvelem meg egyre jobban Rufust, egyre jobban beleszeretek. És ez furcsa érzédeket kelt bennem, amiket még nem tudok hova tenni.
-Szerintem én megyek vissza a szobámba. Jössz te is? - kérdezem és elvigyorodom, majd szép lassan, és óvatosabban, mint az előbb, feltápászkodom, és Rufus mellet, belé kapaszkodva megyunk vissza a levitába.

Csatáry Konrád

Tudom, hogy most kezdődött el a vizsgaidőszak, és egy normális és átlagos levitás a szobájában ülne, vagy épp a könyvtárban tanulna, de én nem. Ezek szerint én nem vagyok normális levitás, bár ki tudja. Az elmúlt jó pár napot azzal töltöttem, hogy tanultam, szinte hozzám ragadtak a tankönyvek, le sem lehetett rólam szedni őket. De már egy kicsit belefáradtam, és már a szemem is kezd fájni a sok olvasástól. És ami rosszabb, teljesen elhanyagoltam a kreativitásomat. Vagyis úgy értem, hogy az utóbbi, talán egy hónapban egyáltalán nem rajzoltam, vagy vettem elő a gitárom. De a mai délutánt csakis a zenének szánom, vagyis kimegyek valahova a kastély köré, és előveszem régi ismereteimet.
Egy egyszerű kék ruhában, és hozzáillő cipőben indulok útnak, természetesen hajamba egy kék virágot tűzök. Le sem lehet tagadni, hogy levitás vagyok, főleg most, de ez nem is baj. Hamar kiérek a kastélyból, és a tavacska felé veszem az irányt. Ott remélhetőleg nem lesz senki, és nyugodtan tudok majd gitározni. Szerencsémre valóban nincs még itt senki, így leülök a fűbe, és egy mély lélegzetvétel után elkezdem pengetni a húrokat. Hagyományos Japán számokat játszom, mert azokat nagyon imádom, és amúgy is már nagyon rég hallottam olyanokat. Bár az eredeti hangzáshoz képest ez semmi, de még így is nagyon szépen hangzik. Legalábbis szerintem. Ki tudja, hogy másoknak hogyan tetszene, ha lenne itt valaki, de szerintem nem is akarom megtudni. Egyetlen hangot nem vétek el, minden teljesen tökéletes, és engem is teljesen átjár a zene, szinte teljesen egybeolvadok vele, és környezetem minden apró zaját teljesen kizárom elmémből.

Csatáry Konrád

Miközben játszom, néhány madár csiripel, de ez különösebben nem zavar, sőt, talán így még jobban élvezem a játékot. Minden egyes hang eszembe juttatja szülőhazám, amitől most nagyon távol vagyok, és félő, hogy még a szünetben sem tudok néhány napra hazalátogatni a családomhoz, és az ottani legjobb barátomhoz. Szemem előtt feltűnnek, mégha csak képzeletben is, azok a gyönyörű cseresznyefák, mik alatt sokszor pihentünk, meg az egész táj, szinte minden megelevenedik előttem, és a régi emlékek is a felszínre kerülnek. A jók és a rosszak egyaránt, és ezek vegyes érzelmekkel töltenek el. Ezeknek az érzelmeknek a harcától, ami bennem van, könnyek gyűlnek a szemembe, ami miatt kénytelen vagyok egy kis szünetet tartani, hogy szememet meg tudjam törölni. Ekkor valaki hozzámszól, és én egyszerűen ledermedek. Nem merek megmozdulni, mert érzem a hangon, hogy egy nálam jóval idősebb férfi szólított meg, akár még tanár is lehet. Sőt, biztos vagyok benne, hogy tanár. Lassan, és óvatosan fordulok meg, vagyis pontosabban felnézek, mert az a valaki mellettem áll. Sejtésem igaznak látszik arról hogy tanár, mert mintha láttam volna már őt a kastélyon belül. Mondjuk engem nem tanít, az biztos,mert akkor tuti emlékeznék az arcára, és még a nevét is tudnám. De az arcmemóriám az mindig is nagyon jó volt, szóval bizton állíthatom, hogy már láttam őt a kastélyban.
- J-jó estét. - köszönök én is, bár ez egy kicsit nyögve-nyelősen ment. Nem is tudom, hogy igazából, hogy köszönhetnék neki, mert azért mégsem tegezhetem le, de a "csókolom" meg valahogy nem jön a számra. És hát ez lett belőle. - Igen, én is ide járok. És tudom, hogy nekem is tanulnom kéne, de eddig folyamatosan azt tettem, és csak egy kis pihenésre volt szükségem. - Felelem egy igen halovány mosoly kíséretében, ami eléggé bátortalanra sikeredett, bár ez az arcomon is látszik, hogy kicsit bepánikoltam, de próbálom ezt le gyűrni, kisebb nagyobb sikerrel.

Csatáry Konrád

Szerencsére, legalábbis így az elsőre ezt tudom leszűrni, nem az a szőrös szívű, komor tanárfajta az az ember, akivel szemben állok. Pontosabban ülök. Mondjuk az is igaz, hogy még itt, a kastély falain belül nem igazán találkoztam olyan tanárral, bár lehet hogy van olyan is, csak én még nem.futottam össze olyannal. De addig jó, míg az nem történik meg, és reményeim szerint ilyen nem fog olyan lenni úgy nagyjából... soha.  Válaszából azt tudom leszűrni, hogy neki is nagyon sok dolga volt, vagy esetleg még mindig van, a vizsgaidőszak miatt. Bár ez nem csoda, hisz tanár, és biztos sokan küldtek neki szorgalmit, meg mi egyebet, de ezen kívül tuti sok más dolog van, amit tanár ként meg kell biztos csinálnia, de erről sokat nem tudok.
- Öhm... Maga milyen tanár? Mármint mit tanít? - teszem fel ezt a roppant egyszerű kérdést, ami már egy pár perce furdalja az oldalam. Kíváncsi vagyok rá, mert azért jó tisztában lenni azzal, hogy pontosan mit is tanít, de lehet hogy majd az fog kiderülni, hogy valójában nem is tanár csak egy Bagolyfalvi lakos. Ki tudja?
- Hm? Nem, nincs semmi baj. - Felelem kicsit értetlenül, mert nem értem, hogy ez most hogy jutott eszébe. Az persze fel sem merül bennem, hogy a szemem törölgetése végett kérdezte, de mindegy. - Miből gondolja ezt?

Csatáry Konrád

Mitológiák és Vallások. Hm... Elég érdekesen hangzik, biztos jó tantárgy lehet, de szerintem nem igazán az én stílusom, vagy hogy is mondjam. Igazából a tanárokkal soha nem beszélgettem olyan nagyon, csak épp annyit, amennyi szükséges volt, és hát, az nem túl sok. Talán csaknéhány mondat erejéig beszéltem négy szem közt egy-egy tanárral, aztán rögtön el is mentem onnan.
- Igen, én nem járok a maga órájára. - Felelem egy, már kicsit bátrabb, de még mindig halovány mosoly kíséretében. - Amúgy a nevem Keiko Sama. - Mutatkozom be, h már ő us elmondta nekem a nevét, mert ez tudtommal így illik, mégha nem is kérdezte.
Persze, a könnyek a szememben, hogy-hogy nem jöttem rá előbb? Én is biztos azt gondolnám, valami baja van a velem szemben álló embernek, ha a könnyeit törölgetné. De nekem most nincs semmi bajom, szóval ez egy kicsit megtévesztő lehet.
- Tényleg nincs semmi bajom. Csak... emlékek. - Csak ennyit mondok, és szememet leemelem a tanárról, majd a tavat kezdem nézni, a férfi válaszát várva.

Csatáry Konrád

Én nem vagyok olyan nagyon vallásos, mint egyes emberek, és igazából nem is nagyon hiányoltam ezt az életemből. A nagyapám természetesen az, vagyis nagy keresztény, és azokban a ritka napokban, mikor meglátogattuk őt, mindig csak ilyenekről tudott beszélni, így valamelyest tisztában vagyok az ilyen dolgokban, de nem igazán szeretek róla beszélni. Nem mintha bajom lenne vele, de nem áll közel a szívemhez. De ezt inkább nem mondom ki, mert hallva, hogy milyen tanár Konrád, ő biztos vallásos, vagy hogy mondják. Meglep, hogy beszélgetne velem, mert én végül is csak egy diák vagyok, ő pedig tanár. De lehet, hogy ennek nincs semmi értéke, vagy értelme, mert engem nem tanít, szóval miért is ne. Attól, hogy ő felnőtt, az még nem azt jelenti, hogy ne beszélgethetnénk egy jót. Végül is ott van Hayate is, vele is nagyon jókat beszélgettem régen, még mielőtt bekerültem volna a suliba. Jó, tudom, hogy az teljesen más, mert őt már nagyon rég ismerem,és szeretem,apámként tisztelem. De talán annyira mégsem más. Mindegy, nem mondok nemet, és egy kis beszélgetés nem árt.
- Igen, lenne kedvem beszélgetni. -felelem egy mosollyal kísérve. Csak éppen nem tudom, hogy miről is tudnék beszélgetni egy tanárral, akit épphogy csak néhányszor láttam, futólag. Elteszem a gitárt a tokjába, majd szép lassan feltápászkodom, és odamegyek a padhoz. A gitárt a padnak támasztva leülök, és a tanárra nézek csendesen, várva, hogy ő is helyet foglaljon.

Csatáry Konrád

Már legalább egy fél perce csak némán ülünk egymás mellett, és ez kezd kicsit nyomasztó lenni, de nem tudok ellene mit tenni, mert nincs semmi ötletem, hogy miről is beszélhetnénk. Hát ebből nem lesz nagy beszélgetés, ha így folytatjuk. Nem tudom, talán akad majd valami téma, amiről tudnánk beszélni, mert ez a csönd nem igazán tetszik. Felmerül bennem egy téma, de azt rögtön el is vetem, mert nem biztos, hogy szívesen beszélne a tantárgyáról, eleget beszél órákon is. Gondolom. Végül a csendet ő töri meg, két kérdésével.
- Elsős vagyok. Még. De remélem nem sokáig. Vagyis, én úgy érzem eleget tanultam ahhoz, hogy átmenjek a vizsgákon. Igen levitás vagyok. -Felelem, majd a tavat kezdem figyelni, de szemem hamar az égre emelem. Egy repülő halad el felettünk, úgy nagyjából 8-9 kilométerrel, amit más talán csak egy kis pontnak lát, vagy nem tudom, de én tisztán kivehetőén látom, hogy az egy nagy utasszállító, ami kelet felé halad. Ki tudja, talán épp Japánba megy, hogy ott letegye a turistákat, vagy az épp hazafelé tartó japánokat. Most szívesen lennék azon a repülőn, ha valóban arra tart, hogy elszabaduljak egy kicsit a nyomasztó vizsgáktól, de tudom, hogy ez nem lehetséges, de azért álmodozni csak szabad. Ezektől a gondolatoktól mosolyra húzódik a szám, majd egy két perc elteltével, mikor már elég távol kerül a repülő, a szemem az égről, Konrádra emelem, és szótlanul nézem őt.

Desmond

Ma reggel kaptam egy levelet az anyámtól, vagyis tőle, de az apám közvetítésével, egy bagollyal. És ami benne áll, hát az, egyszerűen valami csodás. Nem is hittem először a szememnek. Már nagyon jól indul a napom, szóval kíváncsi leszek a folytatásra. Ja, persze, ami a levélben szerepelt, az a fontos, legalábbis számomra. Na szóval, az áll benne, hogy lesz egy kistesóm. Nekem! Ez annyira jó. Már olyan rég erről álmodozom, és most végre valóra válik. Le sem lehet vakarni az arcomról a mosolyt, még a vizsgák sem rontják el a kedvem. Mondjuk ma csak egyre kellett bemennem, így a nap többi része szabad. Arra gondoltam, hogy kimegyek a szabadba,friss levegőt szívni, és viszem magammal a rajzfüzetem, és a ceruzám us, hogy valamivel elfoglaljam magam. Mostanában egyre többet vagyok kinn, a kastélyon kívül, igazából nem is tudom miért. Legtöbbször az erdőbem járkálok, egyedül, a gondolataimba merülve. Ez most sem lesz másképp, vagyis talán kicsit igen, mert tegnap felfedeztem egy fáházat, de akkor már nem volt időm megnézni, hogy mi.is van benne.
Még mielőtt elindulnék leszaladok a konyhába, hogy kérjek valami extracsokis dolgot, és kaptam is néhány muffint. Becsomagolom, mert nem itt a kastélyon belül akarom megenni, hanem ott, a faházban. Viszonylag hamar odaérek, mert emlékszem, hogy merre kell menni, mivel elég jó a memóriám. Kicsit lepukkantnak tűnik, de attól még nagyon jó, itt nyugodtan tudok rajzolni. Lassan, és óvatosan felmászom a lépcsőn, de sajnos nem vagyok itt egyedül, egy másik srác is itt ül. Most különösebben nem izgat, beülök az egyik babzsákfotelbe, és mosolygósan a srácra nézek.
- Szia. Remélem nem zavarok. - mondom, aztán kinyitom a füzetet, és elkezdek rajzolni.

Desmond

Most semmi nem ez el a rosszkedvem. Most nem, még egy goromba ember sem. Lesz egy kistesóm, és ez minden gondomat elfeledteti. Olyan jó, remélem fiú lesz,én nagyon szeretném. Mindig is kisöcsit szerettem volna, mert úgy gondolom vele jobban el lennék, mint a lánnyal, persze csak mikor már valamennyire felnő, mert még így kicsinek, csecsemőként csak a kezembe tarthatom, és játszani sem lehet vele még úgy. Persze a kislánynak is örülnék, de egy kisfiúnak talán egy kicsit jobban. Végül is a kisbabák mind nagyon aranyosak,és biztos az én kis tesóm is az lesz. De ez nyolc hónap múlva ki is fog derülni. Igen, nyolc hónap, mert a levélben az is benne volt, hogy már egy hónapos. És nekem még csak most szóltak.
Most pedig itt vagyok az erdőben, a faházat keresve, amire még tegnap bukkantam rá. Hamar megtalálom, végül is nem olyan nehéz, mert az erdő legnagyobb fáján van megcsinálva. Eddig hogy-hogy nem vettem észre, pedig már elég sokszor jártam az erdőben, de valahogy mindig elkerülte a figyelmem. De most már tudom, hogy itt van, és valószínű, sokat fogok ide kijárni,mert olyan békés itt minden. Maga a ház elég lepukkantnak néz ki, biztos nem mostanában építették. De azért látszik az is, hogy már páran megfordultak itt. ezt a fába vésett írások, és a babzsákfotelek alapján tudom megállapítani. Olyan csendes, és békés itt minden. Még az sem zavarja meg ezt az idilli képet, hogy egy srác is itt van, nem vagyok egyedül. De mindegy, amíg nem szól hozzám olyan bunkón, vagy nem csinál olyat, amivel megbánt. Addig viszont itt maradok, és rajzolok. Először nem is tudom, hogy mit rajzoljak, aztán eszembe jut egy pazar ötlet, és már firkálok is. Magamat rajzolom le, vagyis a pár hónappal későbbi énemet, kezemben a kistesómmal. Mondjuk igaz, hogy nem is tudom,hogy fog kinézni,de gondolom anyámra fog hasonlítani, így valami hasonlóra próbálom megrajzolni a kicsit is. Néha-néha azért rápillantok a srácra, azon gondolkodom, hogy melyik házba is tartozik. Igaz, hogy még nem is láttam őt soha. Vagy mégis? Mintha a rellonos részlegnél láttam volna egyszer, bár nem vagyok benne olyan biztos. Jobb lenne, ha megkérdezném.
- Öhm... te rellonos vagy? - Kérdezem, kíváncsi tekintetemmel a srác arcát fürkészve.

Desmond

Most jelen pillanatban szerintem kevés olyan embert tudnának mutatni nekem, aki boldogabb nálam. Végre teljesül egy régi álmom, csak épp egy a baj, hogy nem lehetek ott, mikor megszületik a tesóm, és azután is csak nagyon kevés időt tudok vele majd eltölteni, míg itt vagyok a suliban, és tudom, hogy az még egy jópár év. De szünetekben meglátogatom majd őket, ez már biztos. A lehető legtöbb időt akarom majd a kistesómmal tölteni, és ebben senki.nem akadályoz meg. Meg szeretném őt védeni, amitől csak lehet, nem akarom,hogy olyan élete legyezni mint nekem volt. Azt szeretném, hogy neki majd legyen nagyon sok barátja, ne úgy mit nekem. Bár tudom, hogy Hayate mindenben a segítségére lesz, és anyu is ott van mellette, és normális élete lesz. Ahogy itt ülök a babzsákfotelben, és rajzolok, sok minden.eszembe jut, hogy vajon mi lesz majd a neve, vagy egyáltalán hogy is fog kinézni. Ez mosolyt csal az arcomra. Hát, nem tudom,hogy hogyan nézzétek most ki, de szerintem mint egy hülye, aki rajzolás közben mosolyog. Aztán mikor megkérdezem, hogy rellonos-e akkor egy kicsit értetlenül néz rám, mintha nem értené mit mondok. Pedig magyarul mondtam minden szót, bár lehet, hogy ő nem magyar, és még nem tud olyan jól magyarul, hogy megértse mit mondok. De aztán egy kis fáziskéséssel válaszol, egy igennel, ami alátámasztja a gondolatomat.
- Én levitás vagyok. És a nevem Keiko. - Mondom, s közben be is mutatkozom egy barátságos mosoly kíséretében. Most nagyon jó kedvemben vagyok, így egyáltalán nem zavar, hogy rellonos-e vagy sem, ugyanolyan bátorsággal ülök itt, mintha más, egy ismerősöm ülne itt velem szemben. Igaz, hogy más esetben nem lennék ilyen, de most valahogy más, úgy érzem nincs semmi, ami megbántana.
- És, öhm... Hányadikos vagy? Vagyis, úgy értem, hogy ugye nem vagy prefi? - kérdezem, kíváncsi tekintetemmel tovább figyelve a fiú arcát. Ez a kérdés csak azért merült fel bennem, mert láthatóan idősebb nálam, csak nem tudom, hogy mennyivel, és így az is lehet, hogy prefi. Akivel meg nem szívesen találkozom, igaz még csak asszem egyszer volt szerencsém prefihez, de az sem volt túl kellemes.