36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Park Min Woo összes RPG hozzászólása (47 darab)

Oldalak: « 1 [2] Le
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. május 14. 21:36 Ugrás a poszthoz

Pincérnő

*Rengeteg volt a mozgás. A pincérek csak úgy sürögtek forogtak és a vendégek is jöttek mentek. Tényleg sokan voltak, még sem láttam egy ismerős arcot sem. Igaz, hogy annyira nem vagyok ismerkedős típus, azért még is jólesett volna, ha látok ismerősöket. Különben nem is baj, legalább nem fed fel.
Miközben kint várakozok, egy lány jelenik meg előttem. Ő is pincér ruhában van, így nagy nehezen kilogikázom, hogy talán egy Pincérnő. Hosszú szőke haja és barna szeme van, ez elég ritka. Lehet, hogy idősebb nálam, de ez nem látszik, mert én vagyok a magasabb. Egy pillanatig büszkeség fog el emiatt. Majd beszélni kezd. Leolvasom a szájáról a sok nyálas szót, de nem ültetem ki az arcomra a gondolataimat. Nem lenne jó, ha azonnal megtudná az igazat. Inkább csak figyelek és egy apró mosolyt hagyok a számon, hogy ne ijedjen meg tőlem. Mivel a válaszra illedelmes lenne válaszolni, ami nem áll szándékomban, pár lépést teszek a sátor felé, hogy rájöjjön, oda akarok menni, még is furcsának nézzen. Most még nem tudja mi a helyzet, de majd lassan rájön. Ha rájön, hogy bent szeretnék helyet foglalni, elindul, és egy székhez irányít engemet. Félek, hogy kihúzná nekem a széket így inkább gyorsan leülök, és a kezembe veszem az étlapot, ami az asztalon van. Elég furcsa dolgokat képzelek el erről a helyről. Az egyik például, amit most megelőztem, de nem csak ez van. Lehet, hogy a cipőmet is megtisztítanák, vagy felcipelnének a kastélyba, félelmetes. Kisöpröm ezeket a fejemből és inkább kinyitom az étlapot és olvasni kezdek. Eléggé sok minden van benne, de a legtöbb dolgot elég egyszerűen el lehet készíteni. Egy dolgot nézek ki magamnak, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Omlette rice. A neve jól hangzik, talán rizs lehet benne, amit szeretek, így visszafordulok a lányhoz és mutogatni kezdek.*
Szeretnék kérni egy Omlette rice-t. *Nem hosszú, de mivel az étel nevét nem tudom a jelbeszédben, csak elbetűzöm az ABC-n, így elég zavarba ejtő lehet. Egy halvány mosolyt ejtek rá, majd kíváncsian figyelem. Vajon mi lesz a reakciója, mert, hogy tud jelelni, az nagyon kicsi esély. Most már tényleg nem kéne egy ismerős sem, mert az könnyen lebuktatna, hogy tudok szájról olvasni és még beszélni is.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. május 19. 17:09 Ugrás a poszthoz

Aileen


*A jelbeszéd kiváltja a hatását. Ahogy látom, ahogyan kétségbe esik, magamban elkezdek nevetni. Nem, nem vagyok valamilyen nagyon gonosz ember, de nekem is jár egy kis jókedv, és Ő lett az, akin most szórakozhatok. Belegondolva elég nehéz lehet most neki, hiszen kedvesnek és illedelmesnek kell lennie, de egy ilyen vendégnél elég nehéz. Talán azonnal elszakadt volna nálam a cérna, ha a helyében lennék, de más a felosztás. Mivel, jókedvem szerencséjére, nem tudja a jelelést bevallja az őszintét. Másra számítottam, de jól tette, hogy elmondta. Valahogy azt vártam, azt mondja, hogy értette és elmegy, aztán nem jön többet vissza, de szerencsére nem így lett. Kicsit megkedvelem, hiszen nem adja fel a helyzetet, hanem azt csinálja, ami a munkája. Elmondja őszintén, hogy nem érti.
Közben megjelenik egy srác a gitárjával, Ő volt az, aki az Őrült Kviddicsen kicsit tényleg megőrült, azt hiszem féltékenységből. Előveszi gitárját és mond a számkérésről valamit, majd elkezdi, de arra már nem figyelek, mert úgy sem hallom inkább a lány felé fordulok.
Egy furcsa homlokráncolással reagálom le és mintha nem érteném, mit akar azzal, hogy megmutatja az étlapot. Talán egy kicsit értelmi sérültnek is gondolhat, amin nem is csodálkoznék, hiszen eléggé egyértelmű, amit csinál, de én tovább szeretnék szórakozni. Egy kicsit felháborodok, hogy miért nem érti és kérdően nézek rá, mintha ezt mindenki tudná, hogy mit jelent, csak Ő nem érti. Majd egy szinttel lassabbra veszem a mozdulatokat és újra elmutogatom. Még nem fejezem be, mert újabb jeleket formálok.*
Nem értem az embereket. Nem vesznek minket komolyan. Ha akarnák, megtanulhatnák a jelelést, de nekik mindig a könnyebb utat kell választani. Szörnyű ez a mai világ. Különben meg, jól szórakozom rajtad, remélem te is élvezed. * Kérdőn nézek rá, mintha muszáj lett volna megértenie. Különben jól elbeszélgetünk, olyan mintha én sem értem én, a lány meg biztos nem ért engemet még is mondjuk egymásnak a dolgokat, vicces.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. május 23. 21:36 Ugrás a poszthoz

Maid Café - Aileen

*Ahogy a lány előhúz egy füzetet, azonnal tudom, hogy mi fog következni. Azért analfabéta már nem lehetek. Az eddigieket még el lehet nézni, de ha azt mutatom, hogy olvasni és írni sem tudok, az már túlzás lenne. Hogyan lennék itt a kastélyban, kell egy alaptudás, hogy felvegyenek és az olvasás és az írás, nem is tudom, lehet, hogy az lenne?
Ahogyan írja a sorokat, magamban lejátszom az előző pár percet. Jó volt szórakozni, kár, hogy most már biztos vége. Lehet, hogy el kéne mondanom neki az igazat, hiszen megszenvedett velem és nem adta fel. Nem ismerem, lehet, hogy majd mikor a folyosón fogom látni, nem ismerem majd fel, de büszke vagyok rá. Na, ezek a dolgok, amiket biztos nem fogok elmondani senkinek. Érzem, ahogy összeszorul a hasam, kívülről biztosan hangos lehetett. Talán tényleg jó lesz majd megadni magamat és egy bőséges, lakomát elfogyasztani, igaz, csak szendvicsekből meg süteményekből fog állni.
Gondolataimból az elém rakott papír zökkent ki. Belenézek a füzetbe és elolvasom a sorokat. A fogalmazáson már meg sem lepődöm, az egész alkalom a magázás köré épül. A papír alján lévő kis rajzocska nagyon aranyos, egy lágy mosoly ül ki az arcomra, de közben eszembe jut valami. Rendben akkor szórakozzunk még egy kicsit, bár ez már annyira nem lesz vicces, csak elfoglal még egy kicsit. Megfordítom a lapot és írni kezdek.*
„Azt szeretném, hogy ülj le és figyeld a kezemet.”
*Nem rajzolok semmilyen formát, mivel a rajztudásom a padló szintjét súrolja, így csak egy egyszerű mondat éktelenkedik a lapon. Gyorsan még egy mosolygós fejet odaszúrok, hogy ne rohanjon el félelmében. Vajon tudja, hogy Rellonos vagyok? Ha leül és remélem, hogy megteszi, mivel a vendég parancsa az első, akkor felé fordulok, és a kezemre mutatok, hogy figyeljen rá. Aztán elkezdem. Egy O-betűt formálok az ujjaimból és úgy hagyom, míg a másikkal megmutatom benne az O körvonalait. Lassan váltok és az M betűt mutatom meg neki. A nagyujjamat a kisujj és a gyűrűsujj közé rakom, és ott is megrajzolom a két hidacskát a másik kezemmel. Következik az L, az E, a két T, majd megint E. Biztos vagyok benne, hogy már kitalálta, de azért elmutogatom a második felét is. R, I, C, E. Szerintem teljesen logikus ez az ABC és mi, hallássérültek is használjuk, mivel vannak olyan szavak, főleg azoknál, akik nem siketen születtek, amiket nem tudnak és így elmondhatjuk egymásnak. Jól kitalálták nem? Mikor én megsérültem, sokat köszönhettem ennek az ABC-nek, ezt tanultam meg legelőször, persze azelőtt volt még azért az írás.  Reménykedve nézek a lányra és egy kicsit félek, hogy nem értette meg. Hiszen azzal azt is mondaná, hogy nincsen igazam, kicsit sem logikus ez az egész.*
Jelnyelv ABC
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. június 5. 20:15 Ugrás a poszthoz

Maid Café- Aileen


*Miközben a betűket formálom a kezemmel, a szemét nézem. Nagyon hamar ki lehet belőle deríteni, hogy érti az illető, amit csinálok, vagy csak azt mondja, hogy érti, hiszen a szem rengeteg dolgot elárul. Ahogyan megmutatom neki az O betűt, rájön a jelentésére és már látszik rajta, hogy azon kezd el gondolkozni, hogy milyen étel vagy ital kezdődhet ezzel a betűvel. Nem hiszem, hogy ebből ki lehetne találni, bár ha sikerült is, én akkor is végigmutogatom a szavakat. Az M-nél már bajban van és csodálkozva mutatok végig még egyszer a két íven. Nem baj, akkor inkább folytatom. Az L-ben bízom, hiszen többször is szokták használni a lúzer szó rövidítéséhez, halló emberek is. Miközben a többivel folytatom, amíg az I-hez és a C-hez nem érek, nem látok túl sok felismerést a szemében, mégsem keseredek el annyira, hiszen az érdeklődést azért észreveszem. Befejezve elmosolyodok és nagyon remélem, hogy rájött, vagy legalább találgatni tud. Ahogyan lefirkantja a megoldást a lapra, bólintok egyet. Aztán hirtelen már el is tűnik. Eléggé gyors, de ez a feladata a pincérnőknek, hogy minél hamarabb ki tudja szolgálni az ételt. Amíg várok, a szalvétát birizgálom. Nem tudok sok mindent hajtogatni, de az egyik ilyen a hajó. Belekezdek, és mire befejezem, már az étellel az asztalnál áll a lány. Lerakja az ételt és meghajol nekem. Majd egy újabb lap kísérletében egy kérdést fűz hozzám.  Ez olyan hosszú idő, mire Ő is ír Én meg válaszolok, még sem vesz rá a lélek, hogy elmondjam az igazat. Most már így ismert meg és érdekli is hogyan boldogulok. Furcsa dolog, de tetszik a helyzet, ráadásul leleményes volt és rájött a beszélgetésünk módjára. Amikor meg, mutogattam neki a betűket az érdeklődése tetszett nekem.
Megcsapja az orromat az elém rakott étel illata és már alig várom, hogy belekezdjek. Még sosem ettem ilyet, bár hallottam már róla. Finomnak tűnik és üres gyomrom már nagyon kívánja. Még is elolvasom előtte a kérdést illetve a kérdéseket. Az elsőre megrázom a fejemet, de másodikra már egy igenlő választ firkantok le. Miért is ne, csak nem árasztja el ketchuppal az egészet, hiszen a papíron lévő rajz is jó lett. Nehezen állom meg, hogy ne kezdjek enni, de jófiúként, csak figyelem, hogy mit is akar rajzolni.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. szeptember 25. 23:15 Ugrás a poszthoz

Keiko Sama

*Újra itt a Bagolykőn, legalább is ebben a tanévben, mint harmadikos. Ja, bocsánat nem, csak másodikos.  Pont, mint tavaly. Másodikos korom felénél egy nagyon gyors döntést követően kiutaztunk Koreába, az egész család. Ritka az ilyen program, de most bepótoltuk az összes kimaradtat, hiszen legalább négy hónapot töltöttünk ott. Először egy hétnek indult, hogy meglátogassuk a nagyszüleinket, akiket úgy öt éves korom óta nem láttam. Ebből az lett, hogy Ők magyarul én meg koreaiul nem tudtam, de az egész család így volt, kivéve édesapám, akinek a szülei voltak. Így hát kieszelték, hogy mivel úgy is Koreából származunk, hát tanuljuk is meg a nyelvet és addig nem megyünk el innen, amíg nem tudjuk profin az anyanyelvünket. Na, ezt a megállapodást az első hónap után elvetették, mivel a nővérem tanult csak pár szót, a többieknek teljes sötétség, mi jól elbeszélgettünk magyarul. Velem elnézőek voltak, hiszen biztosan nehezen tanulom a nyelveket, de én sem törtem magamat. Szüleim makacskodtak még egy kicsit, de a négy hónapot, amit ott töltöttünk már nem húzhatták tovább így hazajöttünk. Itthon megpróbáltam lerakni a vizsgákat, de mivel alaptudásom nem volt így maradtam másodikos. Hurrá.
Pár napja érkeztem vissza az iskolába, kipakoltam a cuccaimat, körbenéztem vannak e új emeletei a kastélynak, de igazából semmivel sem foglalkoztam. Mára ezt meguntam, így olyan öt óra felé, kezemben egy zacskó szottyival elindulok a kastélyból kifelé. Még érezhető pár meleg szellő is a levegőben, így elegendő egy vastagabb pulcsi, de szerintem ez jövő héten már nem lesz lehetséges. Kiérve az udvarra elkezdem eszegetni a szottyit és unalmamban minden megevett darab héját eldobom. Szép sorjában mindig magam mögé. Oka egyszerű, ha véletlenül eltűnnék, hagy tudják követni az én szottyi maradványaimat, akkor biztosan megleszek. Így hát mire egy kis házhoz érek, már be is sötétedik. Pont úgy jön ki, hogyha egyenesen megyek tovább, nekiütköznék a falnak így megtorpanok és gondolkozni kezdek. Kis idő múlva újra elkezdek sétálni úgy dobálva a szottyit, hogy körbekerítse a házat, az egész házat. Majd odamegyek az ajtóhoz és megnyomom a kilincset. Zárva. Hirtelen elhatározásból előhúzom a pálcámat és a kilincsre irányítom. Elsuttogom az Alohomorát, amitől kinyílik a zár. Csodálkozok egy sort, hiszen még is egy varázsiskolában vagyunk, hogyhogy nincsen levédve bűbájjal. Belépek a sötétbe, az ajtót csak becsukom.  Lumos segítségével fényt csinálok a szobába. Egy nappali/hálószobába lyukadok ki. Nem tudom miért jöttem ide, egyáltalán miért jöttem be, hiszen egyértelműen látszik, hogy itt valaki lakik, hogy kicsoda, fogalmam sincs. Mégis betörni más házába nem szép dolog. Még sem hagyom el a házat, két okból kifolyólag. Odakint már sötét van és nem éppen előnyös úgy kint tartózkodni, a másik pedig nagyon álmos vagyok. Így hát elindulok az ágy felé, de nem fekszem bele, milyen dolog lenne már más ágyában aludni. Hanem leveszem a párnát és az ágy mögé lerakom, ahova én is lefekszem. Ha valaki belép a házba, pont nem vesz észre, hiszen az ágy mindent takar. Nem éppen kényelmes, de két perc múlva elalszok.
Arra ébredek, hogy valaki varázslattal fényt csinál. Lassan felülök, de még biztosan nem vett észre. A körvonalait látom, de mivel a fény túl hamar jön, így nem tudom kivenni teljesen. Éppen háttal fordul nekem, mert valamit biztos észrevett odakint. Ezt a pillanatot kihasználva odaosonok mögé, hogy amikor visszafordul, pont szembe találkozzon velem. Nagy eséllyel nem vett észre, de nem is akartam. Jól rá szeretnék ijeszteni, hiszen nem volt joga felkelteni engemet. Így csak állok, mint egy alvajáró véreres szemekkel és semmit mondó tekintettel.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2013. október 4. 19:25 Ugrás a poszthoz

Keiko Sama


*Fának nekidőlve állok, egy sűrű erdőben. Nem tudom, hol vagyok, hiszen elég sötét is van, és nem tartozik a hobbijaim közé, hogy erdőket keressek fel. Bármerre nézek, nem látok kivezető utat. Hideg van, ezért elindulok az egyik irányba, nem akarok ott helyben szétfagyni. Alig megyek pár lépést megállok, megijedtem. Felnézek a fára és egy kis madarat veszek észre. A madárka kitárja szárnyait és elrepül, csodálva figyelem. Nem, nem a repülése volt ilyen bámulatos, hanem az, amit hallottam, igen, mert valamit biztosan hallottam. Megreccsen mögöttem a bokor, én odakapom a fejemet és a fülemhez teszem a kezemet. Egyre tisztábban hallok mindent, hallom a madarak csiripelését, a szél fújását, ahogy a fák meghajolnak és az apró állatok mozgolódását. Egy megnyugvó nevetés hagyja el a számat, ezt is hallom. Csodálatos érzés megint teljesen normálisnak lenni, nem tudom hogyan történt, de ez nagyszerű. Lehet, hogy megszűnt valami átok, ami rajtam volt? Ekkor már az sem érdekelt, hogy hogyan kerültem egy erdőbe, csak elkezdek rohanni. Versenyt futok a széllel, ami közben susog a fülembe. Ahogy az avarba mélyed a lábam, néha megreccsen valami, mindig meg akarom nézni mi az, de a lábam nem akar megállni, csak futok és futok. Hirtelen egy fehér fény jelenik meg előttem, a szemem elé teszem a kezemet, de azonnal megvakít a fény.
Lassan kinyitom a szememet, megkönnyebbülve látom, hogy az erdő eltűnt és megint emberi helyen vagyok. Van valami fény a szobában, de ezzel most nem törődök, csak újra lecsukom a szemem és hallgatózni kezdek. Szeretném hallani a szél huhogását, a kinti élet hangjait, ki kell élveznem, hogy megint hallok. Semmi, nem hallok semmit. Kipattan a szemem és hirtelen nem tudok levegőt venni, majd mindenre rájövök. Elaludtam és csak egy álom volt. Felébredtem és visszatértem ebbe a fenséges, káprázatos, tökéletes világba. Miért? Miért nem lehettem volna még egy kicsit boldog? Eszembe jut a fehér fény, ami most is belengi a szobát. Felülök és a forrás felé nézek. Egy lányt pillantok meg, pálcával a kezében. Ő volt az, aki felébresztett. Nem érdekel, hogy akarta-e vagy nem, megtette. Pont hátrafordul így kihasználom az alkalmat és mögé szaladok úgy, hogy ne vegyen észre. Első tervem az volt, hogy szellemnek mondom magamat és megijesztem, de az csődbe ment, mikor megfordul és pont belém ütközött. Hoppá talán egy kicsit túl közel álltam, új dolgot kell kitalálnom. Miután nekem jött azonnal a földre esik és a szemében félelem látszódik. Magamban mosolygok egy jót, de ezt kívülről nem mutatom, csak nézek a szemébe, mint egy őrült. Kérdéseit, nem válaszolom meg, pedig érdekelne engem is, hogy Ő miért jön be valakinek a magántulajdonába. Inkább csak a tervemet szövöm, ami hirtelen be is ugrik.
Még mindig a szemébe nézek, de egy kicsit oldalra döntöm a fejemet, mint aki nem érti a beszédet. Majd felé hajolok, hiszen ő még mindig a földön fekszik és rádőlök úgy, hogy ne érjek hozzá, de a fejem csak tíz centire legyen az ő arcához. A szemkontaktust még most sem hagyom abba, de hozzáadok egy pluszt, elkezdek vicsorogni, mint egy veszett kutya. Néhány másodpercig ezt folytatom, de utána kidugom a nyelvem és a nyaka felé közelítek. Már majdnem megérintem, mikor felugrok, és a sarokba vetem magam. Ott térdre állok és az ég fele nézek, aztán vonyítani kezdek, mint a farkasok. Két vonyítás után abbahagyom, de még nincsen vége. Újra a lány szemébe nézek és elkezdek rohanni felé. Előtte egy kicsit még megállok, hogy az utolsó frászt hozzam rá. A karjához emelem a kezemet és végig húzom rajta a körmeimet. A karmolás csak pár másodpercig lesz látható, de utána teljesen elmúlik, csak az emlék marad ki csinálta. Aztán fogom magamat és kiszaladok a házból, a kétségeket pedig otthagyom neki. Miután elég messze kerülök mindentől, még egyet vonyítom csak a hecc kedvéjért, majd elindulok a kastély felé.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 13. 22:32 Ugrás a poszthoz

Misi



*Békés álmomból valami vizes érzés az arcomon kelt fel. Megpróbálom letörölni, de utána egy kicsit érdesebb, de puha felület újra felkeni. Lassan nyitom ki a szememet, mintha így többet aludhatnék. Pontosan az arcommal szembe, csak pár centivel arrébb egy nagy fekete orr szaglászik, és két barna szem bámul vissza rám. Hatalmasat ugrok hátrafelé, kifelé az ágyból, mint egy sáska. Az állat csodálkozva néz rám én pedig vissza rá. Álmosan nehezen fog az agyam, így beletelik pár másodpercbe, mire felfogom ki is üldögél velem szemben. Ő Torry, egy harcieb…helyett az én újdonsült lelki társam, más néven az én hallókutyám.
Karácsonykor nyugodtan tértem haza, még mit sem sejtve a már lassan egy éve folyó tervről. Teljesen pontosan volt a fejemben a karácsony lebonyolítása. Fenyőfadíszítés, ajándékvásárlás a kisebbeknek, következő nap kis családi ebéd otthon, ajándékozás, este nagy családi vacsora mamáméknál a megszokott pletykálással, veszekedéssel és ajándékozással. Majd ezt követő napon jöhet a hatalmas családi ebéd, ahol minden olyan ismerős eljön, akit évente csak ilyenkor látunk, szépen letelepednek a házunk bármelyik pontján és onnan nem mozdulnak és csak beszélnek és beszélnek, ráadásul egyszerre, ami számomra elég zavaró, de nem szólhatok rájuk, hiszen ez a szeretet ünnepe. Általában az összes karácsonyunk ilyen, de a mostani másképp sikerült egy bizonyos ajándék miatt. Még Szenteste előestéje megmaradt a megszokottnak, a Szenteste már máshogy telt. Elsőként egy plusz ember csatlakozott hozzánk, akit úgy mutattak be nekem, mint akinek senkije nincsen, és ezért itt marad mára. Klárinak hívják. Ez engem nem zavart, úgyhogy addig fel sem tűnt semmi. Az ajándékozásnál kezdődött, mikor végigkutattam az összes névre szóló csomagot, de egyik sem volt az enyém. Egy kicsit szomorú lettem, hogy elfelejtettek és még az idegen néninek is vettek valamit, de én nem kaptam semmit. Ilyenkor szokás azt mondani, hogy nem az ajándékozás a legfontosabb, hanem, hogy együtt van a család, úgyhogy visszavonultam az egyik sarokba és elzárkóztam a többiektől. Pár perc múlva Klári felszívódott, szüleim pedig odahívtak magukhoz. Mivel utána kiderült, hogy a néni nem egy hajléktalan, akinek nincsen családja, hanem egy kutyaidomár, aki direkt hallókutyák betaníttatásával foglalkozik. Az ajtóban megjelent egy csodálatos fekete Labrador Retrieverrel és mosolyogva nyújtotta felém a pórázt és mindent elmagyarázott. Szüleim körülbelül egy éve keresték meg azt a szervezetet, aminek Klára is dolgozik, hogy beszerezzenek nekem egy hallókutyát. Akkor még nem tudták, hogy milyen hosszú folyamat is ez az egész, és egy hallókutya kiképzése egy évig tart, emiatt elcsúsztak a tavalyi karácsonnyal. Így hát úgy döntöttek, majd csak a mostani karácsonyra lesz ez az ajándékom.  Már megvoltak a nagy odafigyeléssel kiválasztott kutyák és azok közül esett a döntés Torry-ra, gyönyörű fekete szőre miatt. Aztán kezdődhetett a kiképzése, ami egy kicsit speciálisabb volt, mint a többi hallókutyánál. Klára tanította be, mivel Ő egy varázsló volt, csak éppen nem a varázsvilágot választotta. Így Torry pluszban megtanulta a Bagolyhuhogás hangját felismerni és pár varázsszóra is felfigyel és jelez. E mellett még rengeteg dolgot tud csinálni, mert ezek a kutyák nagyon intelligensek, okosabbak, mint pár ember. Mikor hallja a nevemet jelez valahogy, hogy figyeljek fel rá. Torry novemberi kutya, így mikor megkaptam már egy éves is elmúlt. Ezt a nevet nem én adtam, hanem még az anyukájának a gazdája, de nem sajnálom, mivel nekem a névkeresésem leáll a Rexnél.
Úgyhogy karácsonyra egy hallókutyát kaptam, aminek tényleg örültem, mivel az állatokat szeretem, de mivel nem szeretek másképp kinézni meg viselkedni, mint az egészséges emberek, tudtam, hogy nem fogom minden apróságra felhasználni. Olyan lesz, mint egy normális kutya csak néha jelez, ha szólítanak. Ekkor még azt hittem, hogy milyen jó lesz ez a karácsonyom, hiszen hosszú a szünet és még egy új játszópajtást is találtam, de kiderült, csak ezután jött a kemény munka. Egy vizsgát kellett letennem Torry-val együtt, hogy hivatalosan is hallássérült segítő kutyának avathassák. Én, mivel nem tudtam még semminek a jelzését meg a megfelelő hangnemét, a kutya meg nem ismerte az én hangomat, beletelt plusz egy hónapba, amíg le tudtuk rakni a vizsgát. Úgyhogy egy héttel később tértem vissza Bagolykőre, de Torry is velem jött.
Torry szokása az, mivel ezt tanították be neki, hogy nyalással ébreszt engem, úgyhogy ma is ennek az áldozata lettem. Mivel csak a főbb dolgokat tudtam ennyi idő alatt megtanulni a vizsgára, a játékos trükköket még nem ismertem, úgyhogy a mai napot ez fogja kitölteni. Egy labdát keresek, amit könnyedén el tud kapni. Feladom rá a nyakörvet és „Lábhoz” vezényszó hallatán a bal oldalamhoz siet és ott is marad, amíg le nem érünk a rétre. Ott leültetem és kicsatolom a pórázt, majd leguggolok hozzá.*
-    Figyelj te egy zseni kutya vagy, úgyhogy eldobom a labdát, te elkapod és visszahozod nekem. Egyszerű, bárki meg tudja csinálni.* Szavalok neki egy sort, majd gyorsan megfordulok, és pár lépést hátrálok. Majd egy nagy lendítéssel eldobom a labdát. Torry meg sem moccan csak nagy szemekkel bámul rám.*
-    Menj!* Mondom neki mérgemben. Eleget is tesz a parancsnak elindul futva, csak éppen nem abba az irányba, amerre a labdát dobtam.*
-    Hé!* Kiáltok utána, de nem áll meg, így utána iramodok. Sajnos még nincs meg az elég tapasztalatom, a jelszavakhoz, így ezt is egyszerűen elrontom. Egy fiú sétál át a réten, Torry pedig pont felé tart és sikeresen le is dönti a lábáról. Más helyzetben röhögnék egy jót, de most éppen szökni próbál a kutyám, nekem pedig nem jut az eszembe, hogy egy Állj paranccsal megállítsam. Úgyhogy csak rohanok utána, semmi beszéddel. A gyerek feltápászkodik a földről és a kastély felé indul el maga után hívva Torryt. Végre eszembe jut az az egy szó, amit márt több perce ki kellett volna mondanom.*
-    Állj!* A kutyám azonnal megáll, és felém néz. Én egy mérges tekintetet vetek rá, majd a fiúhoz fordulok, és magam felé fordítom, hogy tudjak a szájáról olvasni.*
-    Ne lopd el, az enyém!
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 26. 19:43 Ugrás a poszthoz

Misi



*A hallókutyák, első ránézésre elég gépiesnek tűnhetnek, hiszen nekik pontosan azt kell csinálniuk, amit mondanak, vagy jeleznek nekik. Ugyan így van a vakvezető és a mozgássérülteket segítő állatokkal is. Ők mégsem egy gépek. Mikor mi dolgozunk, próbáljuk mindig azt csinálni, amit ránk bíznak, az ilyen állatoknak is pontosan ez egy munka, amit megbízhatóan kell elvégezniük. Mint ahogy nekünk is, nekik is van szabadidejük, csak éppen Ők nem időben számítják ezt, hanem, mikor kapnak rá engedélyt, azt csinálhatnak, amit akarnak, játszhatnak, vagy egyszerűen csak rohangálhatnak. Na, igen, én ennél a pontnál rontottam el. A labdát eldobtam, de nem engedtem meg neki, hogy játsszon, így azt még figyelmen kívül hagyta. Mikor kimondtam a „menj” szót, akkor végre szabad volt és azt csinálhatta, amit szeretett volna, csak éppen nem állt szándékában megkeresni a labdát. Szórakozás közben az ilyen kutyák teljesen átlagosak, ugrálnak, futkosnak és egy kicsit sem figyelnek a környezetükre. Torry-t még csak egyszer láttam játszani, de akkor sem velem és körülbelül kettő hete lehetett, úgyhogy most még őrültebb volt, mint akkor. Szegény fiú, akit kutyusom lendületében feldöntött talán kettő-három évvel volt nálam fiatalabb. Még nem nagyon járhatna az iskolába, de lehet, hogy Ő is egy ilyen zsenipalánta, aki kihagyta a lejjebb lévő osztályokat, hogy idejárhasson. Futva közelítem meg Őket, mivel elkezdi húzni Torry-t a kastély felé. Utánuk kiabálok, mikor már elég közel vagyok hozzájuk és kezemmel a fiú után nyúlok. Torry-ra megvetően nézek rá, de Ő nem törődik a tekintetemmel, csak félrefordítja fejét. Végül visszafordulok a diákhoz, aki csodálkozva tekint rám, pedig kitalálhatta, hogy mit akarok. Mikor hozzáintézem szavaimat, már biztos lehetne benne, hogy én vagyok a kutya gazdája, de Ő csak bámul és tanácstalanul néz rám. Itt elbizonytalanodok, mivel nem tudom mire vélni hallgatását. Lehet, hogy nem jól mondtam a szavakat? Nem lehetett érteni és csak valami dadogásféle jött ki a számon? Idegesen nézek végig rajta, hogyha megszégyenítene lenne-e esélyem ellene, de legalább tíz centivel kisebb nálam, úgyhogy egy kicsit megnyugodok. Az viszont még mindig zavar, hogy a srác nem beszél. Mikor leguggol, hirtelen én is elkezdek ereszkedni vele, hogy a szememmel követhessem a száját. Mikor már nem látom rendesen és nem tudnék leolvasni róla semmit rendesen, idegesen felállok, és onnan szemlélem a gyereket. Ahogy az ujjával a földön kezd valamit formálni, megpróbálom a megfelelő helyet megtalálni, hogy láthassam mit is akar csinálni. Mire rájövök, hogy mit szeretett volna mutatni, már régen elvesztettem a fonalat, ráadásul a fű miatt nem is lehetett igazából látni a betűket. Biztos vagyok benne, hogy rájött a fogyatékosságomra és ezt a megoldást találta ki a helyzet megoldására. Megpróbálom megfogni a vállát, hogy felránthassam, de hirtelen feláll, én pedig ijedten ugrok hátra egyet, nehogy lefejeljen. A földön látszik pár vonal, de nem tudom kivenni belőle a szavakat, bármennyire koncentrálok. Eközben Ő egy tollat vesz a kezébe, amit a zsebéből húz elő és a kezére kezdi el körmölni a szavakat. Megvetően nézek rá, hiszen miért nem kérdez azelőtt, hogy cselekedne.*
- Értem a beszédet…* Morgom, de nem fogom le a kezét, mivel eléggé belejött az írásba. Ha pedig bőrrákot szeretne, miért akadályozzam meg. Szép terjedelmes szöveg gyűlik össze a kezén, amit még nem tudok elolvasni, mivel messze van és túl aprók a betűk. Ahogyan felém nyújtja a tenyerét, amit teljes mértékben tinta fed, megvetően fogom meg, hogy el tudjam olvasni, de közben egy megjegyzést nem tudok kihagyni.*
- Ha betelik, hova fogsz írni?* Elgondolkodom rajta, hogy azt mondom, nem tudom elolvasni és írja le újra, de aztán nehézkesen belekezdek a szöveg olvasásába. Az első sorokat elolvasva egy kicsit szánalmasnak érzem a srácot, hiszen mi van, ha Torry egy veszett kutya, aki bármelyik pillanatban megharaphatta volna, nem gondolkozott normálisan, de most tartom a számat és tovább olvasok, nehézkesen. A következő mondatok után én érzem magamat rosszul, de egyben kíváncsi is vagyok. Szegény fiút teljesen félreértettem, ami azért az én helyzetemben érthető. Mégis kíváncsi lettem, hiszen a Bagolykőn és úgy igazából otthon sem nagyon ismertem hozzám hasonló gyereket. Volt a jelbeszédoktatóm, aki siket volt, meg a kutyaiskolában is az egyik néni halláskárosult volt, de én mindig az épek között voltam. A jelbeszédet is csak testvéreimmel használtam otthon, mivel az könnyebb volt, mint a szájról olvasás. Ez a fiú hozzám képest nem csak siket volt, hanem néma is, ami azt jelenti, hogy nem tud beszélni. Biztosan még piciként vesztette el a hallását, így nem tudna normálisan beszélni. Még engemet is feszélyeztet az, hogy nem hallom a hangomat, akkor Őt még jobban zavarná, ha most beszélnie kellene. Aztán hirtelen eszembe jut valami, amit még beszélve mondok ki.*
- Tényleg siket vagy? Hiszen, mintha felfigyeltél volna rám, mikor érkeztem.* Elbizonytalanodok, mivel ha hazudik, és csak szórakozik velem, nem fog jól járni. Így hát elkezdek jelelni, hogy kiderítsem igazat mondott-e.*
- MinWoo. Remélem, hogy nem szórakozol, mert az nem lenne éppen előnyös számodra, erre vagyok a legallergiásabb, ha ezzel viccelnek, hiszen én is az vagyok.* Tudom, hogyha hazudott, ezt nem értheti, de valami hosszabbat kellett jelelnem, hogy biztosan ne tudja kitalálni, mit is akartam mondani.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 27. 23:14 Ugrás a poszthoz

Szofi




*A mai napom az iskolában szerencsére hamar véget ért és még tanulni sem kell másnapra, így rengeteg szabadidőm maradt. Úgyhogy mára beszerveztem magamnak egy magányos, lazuló napot. Nem vagyok valami nagy társasági lény, mivel feszélyezve érzem magam sok ember között, de mégis ritkán jut ilyenre időm. Utolsó órám után nem a hálószobámba veszem az irányt, hanem lekanyarodok a Nyugati szárnyhoz és feltűnés nélkül lépek be a könyvtár ajtaján. Nem keresgélek sokat, hiszen tudom, hogy mit szeretnék elvinni onnan. Sokat hallottam már arról a költőről, ami felkeltette az érdeklődésemet. Ami a legjobban kíváncsivá tett, hogy valószínűleg művei többségét súlyos alkoholizmussal küszködve írta, de mégis zseniálisnak mondják. Őt tartják a detektívregények feltalálójának. Sok remek műve született, de csak negyven évet élt, halála pedig rejtélyes. Az egész élete kíváncsivá tesz. Edgar Allan Poe, a szerencsejátékos, pénzszóró, nagyszerű költő. Nehéz megtalálnom a könyvét, mivel, amit én keresek nem éppen egy vastag regény, hanem csak maximum száz oldalas versek és novellák gyűjteménye. Írt egy regényt is, de mivel tudom, hogy nem lesz sok időm olvasni ezen a napon kívül, nem akarok egy hosszabb olvasmányba belekezdeni. Végül tíz perc keresés után bukkanok rá. Gyorsan elintézem a kivételét, majd elindulok megkeresni a megfelelő helyet pihenésemnek. Az első emeletről felfelé indulok el, mert már ismerem annyira a kastélyt, hogy minél feljebb megyek annál érdekesebb és kényelmesebb helyekre bukkanok, egyszerűen ilyen a szerkezete. A Társalgóban lyukadok ki. Ezt tudtam, hogy itt van, hiszen sok program szokott itt lenni, bár még nem voltam benne. A terem kellemesnek tűnt eltekintve a kicsit levitás beütésétől. Több fotel is helyet kapott az asztalok körül, amin rágcsálnivalók voltak. A terem mérete miatt jó sokan elférnének benne, biztosan ezért szoktak itt tartani programokat. Becsukom a hátam mögött lévő ajtót, majd a kandalló közelében lévő egyik fotelt célzom meg. A falakon lévő festmények kíváncsian követik mozdulatomat, közben pedig sugdolóznak. Nem nagyon méltatom őket figyelemre, inkább elfoglalom a helyemet a kanapén. Hasra fekszek és az állam alá egy párnát tuszkolok, hogy kényelmesen tudjak olvasni. A könyvet magam elé teszem, neki támasztva a fotel karfájának. Nem az elején nyitom ki, hanem az utolsó lapnál, hogy el tudjam olvasni a tartalomjegyzéket. Hallásra csak pár cím ismerős, de még egyiket sem olvastam, úgyhogy a leghíresebb verséhez lapozok először. Vastag betűkkel díszeleg a cím: A holló. Szép hosszú vers, jó pár versszakkal. Lassan olvasni kezdem, de úgy, hogy értelmezni is tudjam. Ijesztő aura lengi be az egész verset, magával ragadja az olvasót. Hamar eszmélek, hogy máris az utolsó versszak következik:

S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár!
Szörnyü szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló
Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll,
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
            Fel nem röppen - soha már!


Amikor véget ér, magamba merülve gondolkozok a költemény lényegén.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 28. 23:54 Ugrás a poszthoz

Szofi



*Teljesen a versbe merülök el. Valami megfog benne és nem ereszt el. Szemem a műfordító nevét keresi, hiszen neki is nagy szerepe van abban, hogy ez a vers így át tudott jönni. Tóth Árpád. A sok hangutánzó szó még jobban átadja a vers történéseit, koppant, roppant, suhogva. Ilyenkor érezheti azt az ember, mintha Ő is részese lenne a költeménynek, Ő is ott lenne abban a házban, ahol az esemény történik. Furcsa dolog ez, hiszen mikor elképzelem, hogy ott vagyok, én is hallom a reccsenést, koppanást, de még a varjú krákogását is. Nem vagyok süket, csak egy egyszerű ember, ezért jó olvasni. Mikor még a vers elején tartottam, azt hittem gyilkos jár a lakásban, mivel elvileg Poe költeményei olyanok szoktak lenni, de nem. Egy fekete holló látogat el oda, és rázza fel az elbeszélőt. Éppenséggel tud beszélni  bár csak két szót ismételget: soha már, ez mégis borzongással tölt el. A madár nagy eséllyel fájdalmat jelképezi, ami a férfi szívében van Lenórája miatt. Nem derül ki a versből, hogy ki lehet az a lány, de biztosan, hogy meghalt, mivel szívébe gyász költözött, ezt a soha már kifejezés is jól megmutatja.

"Látnok!", búgtam, "szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok,
Hogyha istent úgy félsz mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messzi Mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!"


A végére pedig, mint jó történetekhez híven jöhet a csattanó, hogy az ember csak ámuljon és bámuljon. Kiderül, hogy a holló igazából nem is élt, csak egy kitömött állatka volt, tehát a gyász sohasem fog eltűnni az életéből. Edgar Allan Poe az író, de maga a műfordító, Tóth Árpád is zseniális. Pár percig még gondolkozom a versen, de utána lapozok egyet, hiszen több novellája is van, amit szívesen elolvasnék. A leghíresebb történethez érek, A Morgue utcai kettős gyilkosság című elbeszéléshez. Elkezdem olvasni, mivel várom ugyan azt az érzést, amit A holló alatt éreztem, de az első pár oldalában csalódok, hiszen a sakkozás lényegét írja le, amit könnyű szerrel átlapozok. Aztán végre elkezdődik az eseménysors és minden egyre izgalmasabbá válik.
Éppen a szemtanúk vallomásainál tartok, mikor valami erős rúgást érzek a lábamnál. Ijedtemben eldobom a könyvet a kezemből, de nem tudom megakadályozni a zuhanást. Esés közben egy cifra káromkodás hagyja el a számat, de az sem segíti tompítani a könyökömbe nyilalló fájdalmat, amit az esés következményében szereztem. Pár másodpercig csak fekszek, hogy rájöjjek, mi is történt pontosan, de mivel semmi magyarázatot nem találok rá, lassan felülök és körbenézek.*
-    Mi a…?* Elkerekedett szemekkel nézek az éppen háttal fekvő lányra. Fogalmam sincs hogyan került ide, mert mikor bejöttem még biztosan nem volt itt. Bár az most jobban foglalkoztatott, hogy vajon mi a csudát csinálhatott, amivel ebben a pózban kötöttünk ki. Biztos vagyok benne, hogy most nem tud felállni, mivel a lábán fekszem, de ha éppen segítségért ordibál, nem látom, mivel az arca a föld felé van. Úgyhogy lassan odacsúszok a testéhez, de nem engedem, hogy ki tudjon szabadulni, nehogy már elszaladjon, és ne tudjam meg mi is történt itt valójában. Mire el tudom érni a vállát, megfordítom, hogy hason feküdjön tovább, de azonnal visszahuppanok óvatosan a térdeire. A saját térdeimet felhúzom, és a mögül szemlélem őt. Szemébe nézek és egy mosoly keretében megszólalok. Nem tudom megakadályozni a beszólásomat.*
-    Nem gondolod, hogy ez így egy kicsit túl gyors?* Közben alaposabban megszemlélem a lányt. Ismerős az arca, biztosan láttam már valahol, de beszélni még nem beszéltem vele. Mintha alattam járna egy évvel, de ez nem biztos. Körbenézek a szobában, hogy felfedezzem megváltozott-e valami, ami a történtekre utalhatna, de csak egy ropis tál hevert, a mellettünk lévő fotelban. Odahajolok érte és a lány hasára rakom a tányért. Egy marokkal a kezembe veszek, és azt kezdem el rágcsálni.*
-    Kérsz ropit?
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. január 29. 19:01 Ugrás a poszthoz

Gilbert



*Miután elindulunk a vízeséstől pár lépéssel lemaradva ballagok Gilbert mögött. Nem szeretném, hogy hozzám szóljon, hiszen még magamban sem tisztáztam a történéseket. Rengeteg gondolat cikázik a fejemben, amiknek nagy része Gil körül forog.  Ugyanazok a kérdések ezek, amelyekre elindulásunk előtt is kíváncsi voltam. Mi történt vele? Én csináltam? Miért nincsen álarca? Bármennyire is hajt a vágy, hogy tudjam a választ, egy apró részem elmenekülne, elfutna az igazságtól. Ha kiderül, hogy én tettem ilyenné, teljesen beismerném, hogy semmi jó nincsen bennem, ha pedig valami más miatt, akkor muszáj lesz segítenem neki újra talpra állni, és visszaszerezni szemének azt a barátságosan csillogó színét. Tudom, hogy most nem rejtőzhetek el az elöl, hogy segítsek neki, mivel most már nem tudnám elveszíteni és be kell bizonyítanom, hogy annyira nem vagyok csapnivaló barát. Még mindig Gil az egyetlen, aki előtt itt kinyíltam, mivel ez ritkán adatik meg. Ha Őt is elveszítem, nem lenne nagyon értelme ismerkedni, mert csak fájdalmat tudok okozni. Gilbertben megbízom, Gilbertet szeretem, Gilbert a barátom. Igen ez volt az oka, hogy le tudtam győzni a hidegséget és meg tudtam ölelni. Könnyebb volt megtenni, mint amennyire küszködtem, hogy ne tegyem meg. Ráadásul még jó is volt megölelni, nem húzódott el, nem mondott semmi rosszat. Nem hiszem, hogy sokszor még így megölelném, de akkor is jóérzés volt.
Egyre beljebb megyünk az erdőben. Nem nagyon szeretek errefelé járkálni, mivel a fák egyre sűrűbben állnak egymás mellett, így az ég is egyre kevésbé látszik. A sötéttől mindig is feszélyeztetve éreztem magam, úgyhogy próbálok mindig fényesebb helyeken járkálni. Ezért is tartok az ágyam mellett, egy kis labda alakú világító gömböt, ami mellett el tudok aludni. Mikor elsötétedik fényt ad, mikor pedig felkel a nap, elalszik, és a szobatársakat sem zavarja, mivel nem olyan erős a fénye. Újra megérzem az intenzívebb vaníliaillatot, ami füst formájában kering Gil körül. Egy cigarettát szívogat békésen. Meg tudom érteni, hiszen a cigi stresszoldó hatású, amire most nagy szüksége lehet. Ráadásul ez nem azt a büdös égett szagot árasztja, amit a muglik használnak. Mégsem érzek késztetést arra, hogy kérjek tőle egy szálat, mert akármilyen jó az illata a tüdőt tönkre vágja nekem meg éppen elég a siketség is. Végre újra ritkulni kezdenek a fák és közben Gil is lelassul. A távolban lassan kimagasodik egy óriási fa, rajta egy faházikóval. Elképedve bámulok az igen hangulatos helyre. Ha hamarabb felfedeztem volna, biztosan többször is ellátogattam volna ide. Gil megáll és jelzi, hogy megérkeztünk. Lassan rájövök, hogyan is értette a Micimackós hasonlatot. Ez a faház pontosan olyan, mint a Százholdas Pagonyban Bagoly háza, malacka pedig én lennék, mivel tiszta sár vagyok. A szóviccen elmosolyodok, örülök, hogy nem teljesen veszett ki Gil humora. Miután felmászik a lépcsőkön én is követem. Odafent a fiú már leült és türelmesen várakozik rám. Szembe vele én is helyet foglalok, majd várom a szótlanságot, de szerencsére nem jön el.*
-    Illúziómágia?* Nem vagyok benne biztos, hogy jól olvastam le a szájáról ezt a szót, ezért kérdezek vissza, de persze egy kicsit a döbbenetem is mellészegődik. Nem ismerem ezt a fajta varázslatot, igazából még a nevét sem hallottam, amit elmond róla, abból azt veszem ki, hogy felettébb erős varázslat lehet. Egymás fejében olvasni nagyhatalom, de ahogy most Gil esetében látjuk, átok is lehet. Nem kérdezek semmit róla, hiszen majd annak is eljön az ideje, inkább én is elmesélek egy aprócska történést az életemből.
-    Koreában voltam. Néhány hónapot, ami pont elég volt, hogy ismételnem kelljen egy évet. Ami pedig a legviccesebb, semmi haszna nem volt az egésznek.* Egy keserű mosollyal mutatom ki boldogságomat. Ezután csendben maradok, és várom, hogy Gil mondjon valamit. Ha nem teszi, majd kitalálok valamit.*
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. február 2. 15:59 Ugrás a poszthoz

Szofi



*Fogalmam sincsen, hogyan lehetett ekkora ereje a lánynak, hogy ilyen egyszerűen le tudott lökni az ágyról, de az hogy Ő is éppen borult egy szépet, biztosan valami igazán szerencsétlen szituáció lehetett. Ahogyan felülök a térdére, reménykedek, hogy elkezd nagy erővel bocsánatot kérni, és elmondani, mit csinált, mivel felettébb kíváncsi lettem volna rá. Zavar egy kicsit, hogy nem vettem észre és így nem tudom mi történt az elmúlt…negyed órában. El nem hagyható kérdésemre ügyesen felel, amire egy mosollyal válaszolok. Mikor felfedezem a ropit, azonnal lecsapok rá és egy marékkal a számba tömök. Meglepődve néz rám, vagyis tökéletesen beletrafáltam, hogy azt a rágcsálnivalót Ő rakta a fotelbe. Akkor ott kellett valamit csinálnia. Lassan majd csak összerakom a kirakós darabjait. A hasára tett tálból a lány is kivesz egy maréknyi rágcsát, és mint egy igazi királykisasszony, a szájába nyomja. Felhúzott szemöldökkel nézek rá, de ha éhes, akkor nyugodtan fulladjon meg, egy nem éppen nőies tett közben. Aztán beszélni kezd, de ropik néhánya még a szájában tanyázik. Úgyhogy fókuszálnom kell nagyon, hogy le tudjam olvasni, mit is akart mondani. Mikor befejezi, egy gyors mozdulattal befogom a száját, hogy ne tudjon mást mondani, mert nem szeretnék végig ennyire koncentrálni, hogy megértsem.*
-   Ne beszélj teli szájjal! Min, Minwoo, Páncsi, Péterke…mindig más, hívj ahogyan akarsz. Na és, aki miatt kellemes esésben volt részem, ki vagy?* Elveszem a szája elöl a kezemet és már nyúlok a ropi felé, mikor felkapja a tálat és fölötte levő asztalra rakja, ami hozzám képest túl messze van és nem érem el. Rosszallóan nézek a lányra. Nem elég, hogy lelök még a rágcsálnivalót is elveszi. Áhh, furcsa ez a női logika. Ráadásul nem én vagyok szorult helyzetben szó szerint. El tudom magamat szórakoztatni egy egész napig, úgy, hogy nem engedem el. Lehet, ez lesz a jó megoldás.
Végre valami bocsánatféle bukik ki a szájából, ami megfelelő is lett volna, ha ezelőtt nem foszt meg a ropitól, de így egy csöppnyit sem elég. Nem fogok leszállni róla ilyen hamar, meg kell tanulnia előbb gondolkoznia és csak utána cselekednie. Igazából ez nekem sem megy, emiatt kerülök bajba legtöbbször, de elvileg a lányok többet gondolkodnak, úgyhogy neki mennie kellene. Egy dolgot legalább harmincszor átgondolnak és utána mást is megkérdeznek, hogy biztosan úgy van-e. Furcsa, felettébb furcsa. A „remélem nem ütötted meg magad” résznél a könyökömhöz kapom a kezemet, ami már igazából nem is fáj, csak ha hozzáérek. Szomorúan mutatom felé, hogy Ő is megnézhesse rajta, aprócska piros foltot.*
-    Szerintem eltörött. * Sziszegve fogdosom a könyökömet, mintha tényleg annyira fájna. Közben pedig sóvárogva nézek a ropi felé, hátha észreveszi és visszarakja elérhető helyzetbe. Hirtelen közel hajol hozzám, amitől én egy kicsit eltávolodok. Még mindig bennem van a távolság ösztön, amit éppen az a helyzet nem tesz nyilvánvalóvá, de ezt a lány „érdekében” meg kell tennem. Mikor újra megszólal, tátott szájjal figyelem a mondatokat. Teljesen lesokkol, hogy az alattam lévő lány, aki mozogni is alig képes éppen parancsokat osztogat, annak, akit az előbb szépen lerepített az ágyról, elvette a ropiját és a könyökét is eltörte. Nagyot sóhajtok és végül belátom, hogy ez a lány reménytelen. Semmi tisztelet, jó modor, vagy sajnálat, biztosan Rellonos. Ekkor jut eszembe valami, ami miatt elmosolyodok. Előhúzom a pálcámat és a feje fölött állítom meg*
-    Rendben, mutatok valamit. Figyelj rendesen. Most ide fogok varázsolni neked üdítőt. Akkor kezdem is. Egy, kettő…Aquamenti!* Ennek a varázsigének az a következménye, hogy a pálca végéből víz kezd el folyni. Ha minden igaz, az szépen a lány arcára zuhan, elég kellemetlenül. Pár percig folyatom a vizet, majd abbahagyom és egy mosollyal most én hajolok felé, és kedvesen a szemébe nézek.*
-    Egészségedre!
Park Min Woo
INAKTÍV


Hallj a szemeddel érezd a ritmust a kezeddel...
RPG hsz: 69
Összes hsz: 296
Írta: 2014. március 18. 15:03 Ugrás a poszthoz

Szofi



*Ahogyan egyre többet beszélgetünk, vagy legalább is próbálunk egymásnak elfogadható válaszokat adni, kirajzolódik bennem egy kép a lányról. Bár még a nevét sem tudom, sem azt, hogy melyik házba jár, de a személyisége kezd megmutatkozni. Biztosan szülei vagy bejárónőjük megcsinál helyette mindent, így még soha az életében nem volt a kezében egy parányit is koszos edény. Muszáj volt számára, hogy felfigyeljek rá, ha az esés véletlen is volt, hiszen körülöttem mászkál, otthonában mindenki szerethette és a többi ember kereste az Ő társaságát. Itt a kastélyban nem így van, mindenki egyenlően indul. Persze itt is van egy ranglétra, de az meg kell mászni, hogy feljebb juss. Mondjuk vannak olyanok, akik fel sem kapaszkodnak erre, például én. Inkább erősen arra koncentrálok, hogy hagyjon békén a többi ember. A lány még új lehet, úgyhogy nem hiszem, hogy nagyon népszerű lenne.  Kérdésére bemutatkozom, majd várom, hogy válasszon egy becenevet. Legrosszabb esetben kitalál egy újat, amire úgysem fogok hallgatni, de Ő nem tudja az okát. A Páncsi névre közönyösen megvonom a vállamat, és a Pán Péter sem kelt bennem nagy érdeklődést. Az, aki ezt a nevet adta nekem, Ő is a Pán Péterből szedte, hogy miért az még mai napig is teljes rejtély számomra, de szerintem a névadóm számára is.  Ahogyan meghallom a nevét akaratlanul is elmosolyodom. Hiszen ez a név jelentése bölcsesség, ami erre a lányra, Szofira egy kicsit sem igaz. A szülei biztosan valamilyen okos gyereket akartak, aki könnyedén megkétszerezi a már most is magas vagyont.  Aztán beugrik egy másik név, amit még régebben ismertem meg, de nem emlékszem hogyan, a lényeg az, hogy ismertem annak is a jelentését é a lányra nézve tökéletesen illik. *
- Emőke!* Nagy szemekkel nézek rá és lassan a fejemben átformálódik Emőkévé. Ha még e találkozás után is összeröffent minket a sors, akkor csak is Emőke marad. Végre észreveszi sorvágásomat a ropi után, de nem csinál semmit ezzel kapcsolatban, csak egy újabb kérdést szegez felém. Gondolkozok egy ideig, hogy elmondom az igazat és döbbent arcát szemléljem, de aztán végül nem teszem meg, hanem egy bődületesen rossz beszólást sütök el. *
- Immúnis vagyok a gyereksírásra…* Egy apró mosolyt biggyesztek a számra, majd tovább bűvölöm a rágcsás tálat, hátha valamilyen különleges képesség rejlik bennem. Ahogyan Ő is elintéz felém egy beszólást az igenis fájó könyököm miatt, nem szólok semmit, hiszen az előbb én is eleresztettem egyet. Jól is teszem, hogy nem teszek rá megjegyzést, mivel lassan visszavándorol a hasára a ropis tányér. Veszek egy maréknyit és rágcsálni kezdem. Mikor egy monológjában több parancsot is kioszt, egy kicsit elszakad a cérna.  Könnyű alap varázslattal elérem, hogy ledöbbenjen és talán egy kicsit mérges is legyen. Képzeletben lepacsizok magammal és örülök a fejemnek látva a vizes fejét.  Aztán hirtelen mozdul és elkapja a pálcás kezemet, majd a fejemhez irányítja, tökéletesen a szemembe spricceli a vizet. Próbálok odanyúlni, hogy kitörölhessem a szememből a folyadékot, de akkor lefogja mind a két kezemet és a hátamra fektet, most Emőke ül rá a csípőmre. Teljesen elönt a méreg, nagyon felhúzott és ezt nem akarom elrejteni.  Nem amiatt, hogy most Ő ül rajtam, nem is azért mert a szememet víz érte, hanem pár pillanat leforgása alatt sikerült kiiktatnia a már így is hiányos érzékszerveimet. A szemeim égnek, kezem lebilincselve, fülem eleve selejt , a lány pedig még az erőmet is lenézte, hiszen úgy gondolja pehely súlyával könnyedén lent tud tartani.  Kinyitom a szememet, de még mindig homályosan látok, így nem tudom leolvasni szájáról a mondatot. Ez nem segít abban, hogy lenyugodjak. Ellököm a kezét magamtól és erősen megszorítom a csípőjét, hogy fel tudjam emelni, majd a fotelba dobni. Lendítem felé az öklömet, de félútnál megállítom. Nem tehetem ezt vele. Bármennyire is felhúzott nem tehetek ilyet egy lánnyal.  Hátralépek egy lépést és fogaim között susogva mondom a felszólítást.*
- Ne nézz le engem!
Utoljára módosította:Park Min Woo, 2014. március 19. 14:28
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Park Min Woo összes RPG hozzászólása (47 darab)

Oldalak: « 1 [2] Fel