Anna, Párizs, 2013.07.31. 18:48
Egy nevenincs bárban


Hogy botorság-e Grósz Anna társaságát keresni? Valószínűleg igen, de nem vagyunk Magyarországon, így ha bármi maradandó károsodást szenvednék eme találkozás során, simán bekamuzok valamit. Amilyen szerencsétlen vagyok - vagy annak tűnök?- még csak nem is kételkednének az igazamban.
Én viszont leülök, ignorálva a hűvös hangnemet, és a levegőben lógó érzést, hogy ügyeljek magamra. Mondhatni ezt már megszoktam.
- Láttam a tablód a Rellonban- mosolyodok el halványan. Persze ez még nem volt garancia arra, hogy ő beszéli is a magyar nyelvet, még annak ellenére se, hogy magyar neve van, de hát... aki nem próbálkozik, ugye...
Próbálok fesztelennek látszani, bár ez nagyon nehéz. Oké, nincs meg a kifutnék a világból érzés, de azért a kellő óvatosságról nem tudok megfeledkezni. Kortyolok egyet a Whiskeyből, amit kis híján ki is köpök, mikor felém nyújtja a dobozt. Elkerekedett szemekkel meredek rá, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a pletykák hamisak, vagy szimplán Anna van beszívva, mindenesetre megrázom a fejem.
- Köszi, de nem... van saját- kotrom elő a dobozt a zsebemből, és kivéve belőle egy szálat, meg is gyújtom azt. Idegentől nem szoktam elfogadni cigit, nem hogy még Annától. Azt persze nem mondhatom, hogy haha a híred megelőzött, viszont kockáztatni se szeretnék.
- Viszont, ha már így beléd botlottam. Segítségre lenne szükségem, oké, tudom, hogy nem lesz ingyen, de...- a táskámból előveszem azt a hülye medált, aminek a közepén gyémánt van.
- A nagy bátyám jobban őrizte, mint mások a fehér házat, tehát gondolom, lehet valami értéke...- oda is tolom elé, már ha kíváncsi rá, esetleg hátha többet tud róla, mint én.
- Segítenél túladni rajta?- döntöm kissé oldalra a fejem, bízva abba, hogy belemegy.
- Ha gondolod, osztozhatunk is azon, amit érte kapunk.

Anna, Párizs, 2013.07.31. 18:48
Egy nevenincs bárban


Nem várok semmit igazából. Feltételezem, azt hallva, honnan tudtam meg, kicsoda ő, nem fog örömkönnyek közepette a nyakamba ugrani, sőőőőt még csak szétölelgetni se. Feltételezem, én is fura szemmel néznék rá, ha valami ilyen reakció kívánkozna ki belőle, és csak aztán kezdenék el aggódni.
Bár a kialakult cseppet sem kellemes légkörből más vélhetőleg lélekszakadva futna ki - felettébb kellemetlen, ha úgy méregetnek valakit, mint a hentesboltban a sonkát szokták, hát még Annától, és az sem segít a helyzetemen, hogy nem csak neki szúrtam szemet-, ennek ellenére, én mégis higgadt vagyok. Azt viszont nem mondanám, hogy az agyam is off üzemmódban lépett, ilyenkor sose szabad. Ráadásul az ex-rellonos se könnyíti meg a helyzetem.
- Tudom, tudom.... viszont nem várom el, hogy Teréz anya üzemmódba lépj- tisztázom le egyből a tényt, hogy nem fogok letargiába esni, attól, ha nemet mond. Elég, ha majd ép végtagokkal kijutok innen.
Bujkáló mosollyal figyelem, ahogy az ékszert tanulmányozza. Megmondom őszintén, eleinte még nekem is tetszett, de sokkal jobban rühellem annál a nagybátyám, hogy féltve őrzött kincsét - bármi is legyen az- még tovább őrizzem. Már-már látom magam előtt, ahogy meglátja valaki más tulajdonában, és ha nem is hullik ki a haja, beleőszül. Hát még ha rájön, hogy kedvenc unokahúga a ludas. Tudom, csekélyes, és gyerek húzás, de én élvezem.
- Gazdagnak gazdag, de nem család, és nem, nem élek itt, mióta kiküldtem az ékszer tulaját a csukott ablakon- vonok vállat, és komolyan nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne vigyorogjak Anna képébe. A kellemetlen körülményektől inkább eltekintek, nem fogom sajnáltatni magam, mert holt ziher, ha itt belekezdenék az életem történetébe, tuti ez jönne le neki, feltéve, ha nem pattan fel félúton egy Sayonara kíséretében.
- Kösz- biccentek, és kortyolok a az italból. Ha most olyan lennék, mint amit egy korombelitől elvárnak, tuti szééép hosszú fejezet születne a naplómban - már ha írnék- erről.
- Igen, most hogy mondod, a szemedhez sem passzol- fürkészem az arcát, aztán óvatos mosolyra húzom az ajkam. Tény, hogy nem feltételezem Annáról, bármilyen ékszert is hordana, feltéve, ha nem lenne rá komoly oka.
- Félre ne érts, nekem nincs szükségem az érte kapott pénzre- jobbnak érzem ezt is tisztázni, mert bár a tróger öltözékem nem erről árulkodik, a pénz az amiből én még most sem szenvedek hiányt, és ha még rá is fanyalodnék, könnyen tudnék szalajtani, rövidebb és kényelmesebb úton is.
- Fogalmam sincs, nem vagyok képben a varázscuccokkal, sem a világgal, mugliként éltem jó sokáig, de... eddig úgy tippeltem, valami időnyerő lehet giccsbe bújtatva. Tudod, van akiknek a külcsín is fontos- húzom el a szám, pár pillanatig magam elé meredve, majd inkább meghúzom az italom. Nem szívesen vallanám be, hogy egy időben, én is így vélekedtem mindenről... undorodok az akkori önmagamtól.
- Viszont van sok más is ott, ahonnan ez jött- kissé pimasz vigyor húzodik az ajkamra.
- Szerintem, ha vetnél rájuk egy pillantást, el tudnád dönteni, mire van szükséged, és még csak betörni se kell- vonom meg a vállam.
- A kúria tulaja jelenleg még mindig kórházban lábadozik- mert az arca nagy, de gyenge, mint a harmat. Nem, cseppet sem sajnálom.

Mester  

Úristen, sorry  

Attól függetlenül, hogy harapós kedvem van, és másodszor találkozom Olivérrel - mikor először futottunk össze, akkor is harapós kedvem volt-, én még bírom őt a magam kis sajátos módján. Tény, nem megy nekem túlzottan az érzelem kinyilvánítás, főleg most, hogy ilyen téren jelenleg egy tátongó üresség vagyok. Igen, határozottan elegem lett belőlük, és abból a kavalkádból, mait okoztak, így nemes egyszerűséggel elfojtom őket. Oké, az mégse annyira egyszerű, és néha meg is érzem a kárát, de tudom, hosszú távon így lesz jó, az érzelmek nem nekem valók, nem tudok mit kezdeni velük, csak saját magam gyötröm, amiből szintén elegem lett.
Nem foglalkoztat túlzottan Olivér pofavágása, hát tehetek én arról, hogy nem tudok varázsolni? Lesz még az így se, akkor aztán retteghet mindenki. Na, jó ilyen túlzásokba azért ne essünk. Viszont a varázslat megteszi a hatását, gyermeki vigyor ül az arcomra, és megfordulok a tengelyem körül.
- Oda is... légysziiiii- fogom könyörgőre, miközben a másik sarok felé fordulok, hát, ha már csinálunk valamit, tegyük azt jól, nem?
- Igen Alexáé volt, de nézd a jobbik oldalát, ettől talán megenyhül a szíve, és megússzuk a Bagolyház takarításával, ha rajtakap- mert ugye valakinek gondolni kell erre is, persze, hogy nekem, akit max. egyszer büntettek meg, holott szinte az összes szabályt megszegte már... szinte. Jól kell bánni a lapokkal, amiket osztanak, erre már nem egy alkalmam volt rájönni.
- Nézd, sajnálom, oké? Tény, nem tudom, hogy bánjak az emberekkel, és az is, kérés nélkül vágom bárki fejéhez a véleményem, ha tetszik neki, ha nem. Nem tudok hogy bánni az emberkekel, nem tudom, hogy kell, de ilyen vagyok. Nem ellened szól, bírlak, bármennyire is hihetetlen, és bármennyire nem ezt látod, csak.... csak, igazából azt se értem, miért próbálkozok folyton kapocslatokat kiépíteni, túl sokáig voltam egyedül.... így nem nagyon megy, de próbálkozom, oké?- igen, ez afféle bocsánatkérés akart lenni, de sejtem, annyival simán nem érné be. Az is lehet, marhára hidegen hagyja az önsanyargatásom, pedig egyáltalán nem az, csak lefektetem a tényeket, hogy legközelebb ne vegye annyira a szívére, ha ilyet hall tőlem.
Aztán csak biccentek, majd indulok is mögé a seprűre. Felülök hátra, majd szorosan fogom át a derekát, mert... mert nem szeretem az efféle közlekedést.
- Ha leejtesz, neked annyi- próbálok komoly hangot megütni, de a vigyorom csak nem hagyja. Persze jobb lenne motorral, de itt ezzel kell beérni.

Vagy Máté, vagy Viktor... passz

- És mi a neved?- vonogatja a szemöldökét a srác, akit.... akit akkor se fogok a pult mögé vágni, bármennyire is kecsegtető, és bármekkora kényszert is érzek eziránt.
Bájos mosollyal az arcom, nyúlok a kasszába, és kivéve a pultnak vágom.
- Na, ahhoz neked nincs semmi közöd, mellesleg.... feltartod a sort- még mindig angyali mosollyal az arcomon jelzem a delikvensnek, vagy magától lép le, vagy az állásom kockáztatva segítek neki. Valaki megköszörüli a torkát a hátam mögött, mire felnyögök. Arvid persze jó főnök, de imádom, hogy mindig a legjobb alkalmat fogja ki arra, hogy megjelenjen.
- Most mi van? Legalább nem toltam a képébe a lasagne-át- forgatom meg a szemem, mert nem hazudok, előfordult... egy párszor. Nem tehetek róla, alapjáraton jól kijövök az emberekkel, de mikor a potenciális egy éjszakás barátnőt látják bennem, na az kivágja a biztosítékot, meg amúgy is... a hangulatingadozásaim még a régiek.
Miután lecseng a sor, fáradtan dőlök a pultnak, szemeimmel a főnököt keresve, majd látva, mire készül, előzékenyen odamegyek, és segítek levenni azt a poharat. Isten ments, hogy Kon asztalán legyek tálalva, almával a számba. Na, igen, Arvid párja tipikusan az a srác, akivel nemhogy egy sötét sikátorban nem futnál össze szívesen, sehol.
Ha jobban belegondolok, igazából egy kezemen meg tudnám számolni, mikor mertem én Kon szemébe nézni, pedig még csak nem is Baziliszkusz, bár... ki tudja.
Noelnek se ártana megjelennie, de megszoktam, hogy jobb híján csak akkor látom, mikor műszak váltás van, csak ez így nagyon nincs jól, mert... a francba is, hiányzik. Főleg most, hogy nem tudom, mi lehet vele az erdőben történtek óta. Az is érdekes, ki az a betegállat, aki hagyja, hogy olyanok is tartózkodjanak a közelünkben, akik ilyen mértékű kárt tudnak tenni valakibe. Naná, fő a biztonság...

Máté

Lehet, úgy tűnik, hogy ez a meló is csak púp a hátamon, de ez nincs így, csupán... vannak rosszabb napjaim. Na, ez is egy közülük, és mint egy ember, ezt kivetítem másokra is. Tudom, felettébb undorító szokás ez, de mit tehetnék ellene.
Megint nyílik az ajtó, és engem elfog a késztetés, hogy az érkezőhöz vágjak egy tányért. Komolyan, soha nincsenek elegen? Mázli, hogy Arvid valahol a közelben van, csak ez tart vissza attól, hogy ne küldjek mindenkit haza.
Aztán idesétál, miért is ne. Nem lehetne, hogy egyszer valaki meggondolja magát fél úton? Hol van ilyenkor Kon? és Arvid miért csak zárás előtt engedi ide? Általában akkor jön, gondolom a tulaj nem szeretné elriasztani a vevő körét. Pedig most nagyon jó lenne.
- Mi van? Hangosabban légyszíves, vagy tudod mit? Vedd el, elvégre ez egy önkiszolgáló- hívom fel a figyelmét, hogy nem feltétlenül kell engem csicskának nézni, látszólag mind a két keze megvan, én meg amúgy is csak a pénzt szedem el.
Persze kapcsolok, és egy bájos mosolyt küldök felé, de a vak is látja, hogy ez csak megjátszott. Marhára nem bírok jó pofizni az emberekkel, főleg, hogy túlnyomó többségüket élve elásnám, két mondatnyi "ismerkedés" után, de hát... ebben a szakmában muszáj.
- Nem mellesleg.. Olasz nap van, és emberek nincsenek az étlapon, megnyugodhatsz, nem fogsz vágóhídra kerülni, ha hangosabban beszélsz- forgatom meg a szemem, mert az ilyen emberekkel sose tudok mit kezdeni. Mármint... oké, bátorítani kéne őket, és a többi, csak az nekem nem megy. Ha nem tudják egyszerűen kinyitni a szájuk, fogom magam, és ott hagyom őket " aki hülye haljon éhen" címszóval, de pech, itt nem tehetem meg.
- Ide jársz a suliba? Még nem láttalak- biccentem félre a fejem, úgy teszem a számomra jelenleg fontos kérdést. Na, akkor ismerkedjünk... vagy mi a szösz.

Milan Blaise Felagund

- Takarodó van- csendül fel a hangom, jegesebben a kelleténél, ahogy elérem a bagázst, akik még most is itt tanyáznak, holott elmúlt takarodó.
- Kaptok két percet, hogy összekaparjátok magatokat, és visszalejtsetek a házatokba, különben egyenként fogom felnyalatni veletek a padlót- momentán nem érdekel, hogy látszólag idősebbek nálam, nem mellesleg rellonos is van köztük, a hangom ellentmondást nem tűrő, a tekintetem is képes lenne megfagyasztani bennük a vért. Igen, határozottan nincs jó kedvem, viszont jelvényem van, amit az a srác is észrevesz, aki már szólásra nyitná a száját. Csupán felvont szemöldökkel meredek rá, kíváncsi vagyok, be mer-e szólni. Ha nem lennem rajtam ez, tuti sőt talán örülhetnék, ha pusztán szavakkal megúszom, na nem mintha könnyen adnám magam. Elégedetten mosolyodok el, ahogy látom, lenyelve a békát, hallgatnak az eszükre.
Jelenleg másra sem vágyom, csak az ágyamra, idejét se tudom, mikor aludtam ki magam rendesen, annyi minden lefoglal. Fáradt sóhaj közepette túrok a hajamba, hisz ez a kép igencsak plátóinak tűnik. Fogalmam sincs, mit szívhattam, mikor rábólintottam a prefiségre, az tuti, hogy nem a házam iránti feltétel nélküli hűség vezérelt, mert azon kívül, hogy otthonosabbnak érzem, és az ott lakókkal hamarabb közös nevezőre jutok, mint a pónilakban dekkolókkal, nem igazán foglalkoztat semmi, ami azt érintené.
Mindenesetre, panaszra nincs okom, kellően lefoglal ahhoz, hogy ne agyaljak, sőt, egyáltalán ne csináljak semmit, azon kívül, amit muszáj.
Jelenleg nem tudom, merre haladok. Még mindig lefelé a lejtőn, vagy megtaláltam az utat, amivel elkerülhetem azt, amivé soha nem szeretnék válni? Ezek így marha jó kérdések, csak pech, hogy nem tudom rájuk a választ. Azért gáz, ha Ophelia LaFonde-ból lenne vizsga, most kegyetlenül meghúznának.
Lassan lépkedek, gondosan ügyelve arra, ne hunyjak szemet a szabályszegők felett. Ez a része tetszik, most rajtam a sor, hogy terrorizáljam diáktársaim, és csak reménykedek abban, hogy tudom olyan jól csinálni, mint Lyra és Noel.
Nem kell engem félteni, ha tekintélyt akarok, el tudom érni, a Gregoryval közös jellemvonásaim még megvannak, csak érthető okok miatt, nem fogom kamatoztatni őket. Inkább nyelek be pár Crutiatust, minthogy olyanná váljak, amilyen ő.
- Hello, hát te?- csapódok egy srác mellé, akiről csak azért tudom, hogy háztársam, mert láttam párszor a klubhelyiségünkben. Mivel reményeim szerint, már mindenkit elküldtem, akinek nem kellene itt tartózkodni, nyugodtan lazíthatok kicsit... már ha képes vagyok egyáltalán olyasmire.

Nemis kemény

Igazából nem foglalkoztat annyira, miért kószál még ilyenkor is kint. Ja, meg kéne büntetnem, de azokat se büntettem meg, majd egy háztársat fogok, mi? Tudom, hogy a legtöbben cseppet elfogultak, így én miért ne engedhetném meg magamnak? Plusz semmi kedvem még felügyelni is, ahogy elvégzi. Látom  a könyvet, egyből eszembe jut a vizsga, és elnyomom a késztetést, hogy elhúzzam a szám. Már csak egy kell, mégse vagyok képes arra koncentrálni, sőt... szerintem a koncentráció már rég kiveszett belőlem.
Csodálom, hogy a festmények is abbahagyták duruzsolást, vagyis látszólag... azért látom, hogy némelyiknek mozog a szája, és esküszöm, nem fogok kiakadni ezen. Már második évem taposom itt, mégse vagyok képes feldolgozni ezeket az apróságokat, mint például a beszélő festmények, meg a manók a konyhában, vagy, hogy már azt se tudom, melyik együttes van most a slágerlisták élén. Utálom Serent, amiért nem hagyott modernizálódni, pedig lefogadom, nem került volna akkora nagy erőfeszítésébe megbuherálni a telóm.
Csodálom, hogy még látok, de büszke is vagyok magamra. Tényleg sok áldozatot kell hozni, ha az ember illúziómágia tanulásra adja a fejét, és mondhatni még sehol nem tartok. Viszont kitartásból jeles, mint mindig, mert abból az egy tulajdonságból sose szenvedtem hiányt.
- Nem kell fényezni, megúszod az ágytál takarítást- forgatom a szemem, majd a falnak dőlök, keresztbe fonva a karjaim a mellkasom előtt. Túl sok időt töltök Olivérrel - jelzem muszájból-, kezdem átvenni a tapló stílusát, bár nem mondhatni, hogy emiatt rosszul érzem magam.
- Csak a jelvény miatt, ha nem lett volna rajtam, tuti, én húztam volna a rövidebbet- vonom meg a vállam. Nem, akkor se húztam volna be a fülem farkam, sose tennék olyat, hisz még egy üres teremben sem mutatnám ki, ha félek, vagy pusztán gyenge vagyok.
- Oké, vágom én, hogy vizsgák, meg minden, de nem viszed túlzásba? Ilyenkor már csak a mazochisták tanulnak- biccentem oldalra a fejem, ahogy érdeklődve figyelem a srácot. Próbálok rájönni, ki lehet. Aztán a festményektől kapom meg a választ, mire megint rám jön a vigyoroghatnék.
- Nem mondod, hogy te vagy Felagund fia- kétkedve mérem végig... és leküzdöm  a kényszert, hogy elröhögjem magam. Na, nem a srácon, hanem a helyzeten.
- Hmm... lehet mégis megbüntetlek, az apád jól kicseszett velem- vágok töprengő képet, persze igyekszem tudtára adni, hogy csak húzom az agyát, nem áll szándékomban változtatni az elhatározásomon. Viszont tény, hogy nem én vagyok Humor Herold, így azon se lepődök meg, ha a háztársam nem vevő rá.

FelaFia Blaise

A világért se vallanám be, hogy még egy hete se vagyok prefi, és vajmi keveset tudok a dolgomról. Láttam Lyráékat, mikor járőröztek, persze megbüntettek ám engem is, hisz egy rellonos semmilyen körülmények között nem kivételezne, ugye.  
A szemeim a srácra villannak, ha most gúnyolódni szeretne.... én azt neki nem ajánlom.
- Lehetsz is, de vigyázz, nehogy a végén meggondoljam magam- küldök felé egy bájos mosolyt. Oké, néha előjön a cseppnyi önbizalmam, és kimondottan hálás vagyok, hogy most is ez történt. Persze a bujkáló mosolyom jelzi, nem feltétlenül gondolom ezt komolyan, de a srác nem ismerhet annyira, hogy rájöjjön erre, bár ha van annyira jó emberismerő, mint Seren... na ne, azt inkább ne, utálom, mikor akaratomon kívül válok nyitott könyvvé.
Azt se hallgatom el, hogy csak a mütyür nem hagyta, hogy a falnak kenjenek, vagy hasonlók. Mondjuk, nem adtam volna könnyen magam, de egy idő után, tuti, saját magam fújtam volna visszavonulót. Az, hogy megőrizzem lényem azon részét, amivel ki is vagyok békülve, sokkal fontosabb annál, minthogy az erőm fitogtassam. Persze nőből vagyok, így dacból se szenvedek hiányt, ezért is szegem fel az állam.
- Ne gondold, hogy szükségem lett volna a segítségedre. Én nem várom a herceget  a lovával, és igencsak ki tudok akadni, ha valaki kényszert érez aziránt, hogy épp rajtam segítsen- a hangom komor, végtére is nem hazudok. Egy kezemen megtudom számolni, eddig hány embernek hagytam akárcsak azt, hogy hozzám érjen. Hát még, hogy segítsen. Nem szorulok én senkire, és inkább hagynám, hogy fellógassanak, mint azt, hogy valaki az én fenekem mentse.
- Az, hogy nem vesznek észre, nem feltétlenül rossz. Jobb lenne egy emberkoszorú kellős közepén mutogatni, mekkora menő vagy?- felvont szemöldökkel teszem fel a kérdést, mert a srác eddig nem tűnt hírnévhajhásznak, és erősen bízom benne, hogy ennyire senkit nem tudok félreismerni, mert akkor ott már komoly gondok lennének.
- Hmmm, okés, a krav magával itt úgyse érnék semmit, max. egy újabb tárgyalást varrnának a nyakamba, és tényleg pszichopatának könyvelnének el- húzom el a szám, nem szándékozom részletekbe bocsátkozni, ha a másikat érdekli, majd rákérdez, ha akar. A tanulás meg mára a védjegyemmé vált, bár a jegyeimen ez meg nem látszik. Naná, mert az illúziómágiáért se osztogatnak plusz pontokat, nem mintha annyira szeretnék az éltanulók közé kerülni.
- Végzős vagy? Na, az szívás... hát... csak sikerül, gondolom- vonom meg a vállam, én sose csinálok nagy ügyet a vizsgákból. Azzal is megvoltam elégedve, hogy Seren szinte úgy rugdosott át SVK-ból. Hála égnek, mára azért egy fokkal jobban megy a varázslás.
- És, mi leszel, ha nagy leszel?- kérdezek rá, csak úgy mellékesen. Tényleg érdekel, ilyenkor mivé szeretne válni valaki. Mondjuk Lyra egészen végzős koráig auror akart lenni, aztán számomra érthetetlen okok miatt, mégis tanár lett. Meg ereklye kutató.
- Hát, bocsi, de én azt a szintet még nem értem el... Sajnos nem vagy olyan rémisztő, hogy miattad rémálmaim legyenek- sóhajtok fel teátrálisan, mintha tényleg bánnám, hogy megint nem sikerült olyan hatást mutatnom, mint amit várnak tőlem. Én ezt már tökre megszoktam, kuriózum, mikor én úgy reagálok valamire, ahogy azt egy ember tenné, igen... selejtes vagyok, nem is kicsit, de hát ez van.
- Felvitt apacs dokihoz...- vonom meg a vállam. Oké, ezt talán még segítségnek is elmenne, a bökkenő csak az, hogy marhára figyelmen kívül hagyta az ellenkezésem, ezzel is megutáltatva magát velem. Azóta az óráján se voltam, és esküszöm, mihelyst lesz alkalmam le is adom.
- Nem bírom az orvosokat, azt meg még úgyse, ha olyasmire "kényszerítenek", amit nem akarok. Olyankor hajlamos elborulni az agyam, ami ellen naponta küzdök...- osztom meg vele, miért volt az nekem akkora trauma, bár félő, így se fogja érteni, de ez így is van jól.
- Hmmm Blaise. Azért... gondolom egy élmény velük élni- kuncogok halkan, el nem tudom képzelni, milyen Fela otthon, ha olyan csupa szív ember, mint akinek itt mutatja magát, komolyan elkezdem sajnálni szegény srácot.
- Ophelia, bocsi, csak egy nevem van, és a választási lehetőség abban merül ki, hogy hívsz-e így, vagy nem- tőlem szokatlan mód mosolygok rá. Na, nem az a szokatlan, hogy mosolygok, hanem az, hogy abban semmi gúny, még csak ahhoz hasonló vonás sem bújik meg. Na, ez számít ritkaságnak.
- De azért nem lehetnek olyan rossz szülők... gondolom. Fogalmam sincs milyen, ha valakinek családja van- vonom meg a vállam közömbösen. Pedig ködösen emlékszem, hogy nekem is volt... valamikor, de ezt az emléket elnyomja a lép, ahogy látom, anyámat megölik.

Blaise, aki lassan zavarba hoz

- Szövetséges?- vonom fel a szemöldököm, hisz erről eddig nem volt szó. Épp csak nem akarom megbüntetni, mert nincs kedvem az utána járó macerához. Persze ez nem feltétlenül az ő hibája, nehezen építek ki kapcsolatokat, az igazat megvallva, nem tudom, eddig hogy sikerült.
- Arra akadnak majdnem önként jelentkezők- kacsintok rá, elvégre, ha egyszer én feladatba adom, azt nekik meg kell tenni, ha nem akarnak sok pontot megvonni maguktól. Hmmm, jobb, ha rá is írom a képzeletbeli listámra, mai egyre csak nő. Én se szívesen takarítanék, és amilyen vagyok, gyanítom előbb átkoznám meg a prefektát, és behódolnék a pontlevonásnak, de hát.. egy félig-meddig rellonostól nem lehet mást várni, főleg, ha jócskán rendelkezik agresszív hajlamokkal.
- Hát így nem tudom, mit kezdhetnék veled... nyálas gének nélkül...- rázom meg a fejem, még csettintek is a nyelvemmel, aztán csak elmosolyodok. Még csak az hiányozna, hogy valaki ódákat írjon, meg mi egymás. Az ilyen pasikat meghagyom a Navinésekenek, azok úgyis napi huszonnégyben őket várják, én meg szívesen fogadom a normális pasikat, akik tényleg azok.
Kíváncsian fürkészem a másik arcát, hasonló felfogásunk, már ami a kapcsolatokat illeti, így nem tudom, merjek-e hinni neki. Nem lenne újdonság, ha kamuzna, a háztársak többsége megteszi, csak hogy imponáljon.
Én nem hogy a tartós kapcsolatnak, semmilyen kapcsolatnak nem vagyok híve, egyszerűen nekem nem megy, nem akarok bárkihez kötődni akár csak minimálisan is. Amit megtanultam az az, hogy csak magamra számíthatok, és ha valaki egy kicsit fontosabb is lesz, az tuti jól hátba fog szúrni, mint Lyra, aki elméletileg a barátnőm, mégse láttam már vagy hónapok óta. Vagy, mint Noel, aki mindig eltűnik, ilyen emberekhez nem akarok ragaszkodni, ha az elkerülhetetlen, akkor legalább egy biztos pont legyen, akire számíthatok, ha szükségem van rá, de úgy tűnik, túl sokat kérek.
- Ez esetben kösz... én se, bár általában az ilyeneket ott hagyom, nem érnek annyit, hogy bármennyit is foglalkozzak velük- vonok vállat, miközben a falnak dőlök, mert az úgy mégis csak kényelmesebb. Persze időnként körbenézek, mert mondjuk nem tenne jót a kezdetleges prefektusi pályámnak, ha rajta kapna, épp egy szabályszegővel cseverészek, de mivel ez a veszély jelenleg nem áll fent, így nagy ívben tojok rá.
- Ha nem akarsz észrevétlen lenni, tegyél róla, hidd el, még egy diák se halt bele abba, hogy odament valakihez- osztom meg vele a tényt. Roppant egyszerű, nem kéne a sült galambot várni, hanem igenis odamenni valakihez, ahogy én is ezt tettem, és nagy ritkán teszem is. Sajnos vagyok annyira szerencsétlen, hogy sokan viszont hozzám jönnek, és még csak nem is érdekli őket, mennyire nincs kedvem hozzájuk. Egyedül a háztársaim bírom elviselni, meg egy-két tanárt.
- Egy, de az se volt egy leányálom- mosolyodok el halványan. Senkinek nem kívánom, hogy abban a padban üljön, amelyikben én, mert.... az kész, mai a zárt ajtók mögött megy. Írhatnék róla egy cikket az Edictumba is akár, de jobb szeretném elfeledni, ahogy az azelőtti korszakot is, csakhogy... fene nehéz lezárni magamban.
- Nem tűnsz végzősnek- vonom fel a szemöldököm, ahogy alaposan végigmérem Blaiset. Tényleg nem egy tipikus végzős, legalább is, nem olyan, amilyet én láttam. Semmi engem imádjatok, vagy épp mindjárt elhúzok, csókoljátok meg a talpam, kisugárzás. Ha végzős is, akkor tuti, nem rellonos.
- Nemtom'. Így elsőre, minisztériumi aktakukac- vonok vállat, mert ez még kézenfekvő is lenne neki, nem valami megerőltető meló, viszont ritka unalmas.
Az ő ötletére felnevetek, tényleg, talán hangosabban is a kelleténél.
- Nem hiszem, hogy az a pálya megfelelő lenne, hacsak nem kaparsz össze némi taplóságot, vagy ridegséget- amit persze nem szeretnék, mert én azt hiszem kezdem bírni, így, ahogy most van. Persze tudom, elkerülhetetlen, hogy az emberek ne változzanak, pedig olykor annyira jó lenne, nekem se kéne tartanom attól, hogy olyan pszichopata leszek, mint a férfi, aki nevelt.
- Chaske igazából jó fej... csak fura. Az ember azt hinné, esténként csirkét áldoz rituálisan egy kelta Istennek, pedig csak olyan, mint a rellonosok többsége- vonok vállat, mióta találkoztam vele a sikátorban, az én véleményem is változott, és ennek őszintén örülök. Most már... fogalmazzunk úgy, hogy nem feltétlenül kell kényszeríteni, hogy a Gyengélkedőre menjek.
- Ohh igen, ismerős. A nagybátyám, aki nevelt, folyton ezt csinálta, én volta  a kedvenc unokahúga, aztán mikor csukódott az ajtó, nos...- tűröm fel a felsőm úját, ahol igaz már csak alig láthatóan, de nem egy heg virít. És ez csak a kezem.
- Életem legszebb évei voltak- a hangomból csak úgy csöpög a szarkazmus. Hogy miért mutattam én ezt meg egy idegennek, na az egy nagyon jó kérdés, talán, hogy Blaise is észrevegye, rejlik bennünk némi közös.
- Nekem a férfin kívül senkim nincs. na jó, ott van Vanda a szellemtan tanár, ő az unokanővérem, de érted.. az nem ugyanaz. Az anyámat öt éves koromban a szemem láttára ölték meg, az apám lepasszolt hozzá, most meg kb. Wickler az "apám". De már csak egy év, és végre szabad leszek- sóhajtok fel, megkönnyebbülten, ahogy elkezdek kibámulni az ablakon. Mióta az eszem tudom, csak erre vágyom, hogy saját magam rendelkezhessek a saját életem felett. Nem kell beszámolnom senkinek, nem kell engedélyekért kuncsorognom, hogy kimehessek a kastélyból... arany életem lesz.
- Köszi, bár nem tudom, a szüleimnek honnan jött, de én is szeretem- kezdem el a karkötőm birizgálni. Furcsa, hogy nem érzem hülyén magam, sőt még csak kifutni se akarok a világból. Oké, tuti, hogy a fáradtság teszi ezt velem.
- A buli jól hangzik, de nem hiszem, hogy kéne nekem egy család. Tudod, jobb egyedül... alig várom, hogy betöltsem a tizenhetet, és én dönthessem el, mi a jó nekem- azért megeresztek felé egy hálás mosolyt, mert ilyesmit nem sokan ajánlottak még fel, és ezt azért értékelem.
Megkordul a gyomrom, eszembe juttatva, hogy ma még nem is ettem, így némi hezitálás után, kihívóan mosolygok Blaisre.
- Mondd csak Fela fia, szegtél szabályt az elmúlt öt évben?- mert nekem feltett szándékom lerángatni a Falatozóba, minek kulcsa épp nálam van. Arvid amúgy is oltári főnök, nem rág be, ha épp ott szeretnék kajálni, esetleg társasággal.

Blaise, az édes  

- Hmm ebben van valami- bár én még mindig jobb szeretem, ha semmilyen kapcsolatom nincs. Ezt persze már csak magamban teszem hozzá, mert attól függetlenül, hogy kerülöm az ilyen alkalmakat, még nem riadok vissza tőlük. Épp ezért se szeretném, ha Blaise nemes egyszerűséggel lelépne.
- Inkább megyek, és panaszkodok apádnak, hisz annyira megértő tud lenni- forgatom a szemem mosolyogva. Oké, tény, ha lenne "Utáljuk együtt Felát" klub, annak vélhetőleg oszlopos tagja lennék. Pedig általában jól kijövök a tanárokkal... általában.
Vigyorogva nézem a virágesőt, amit nekem produkáltak. Jó, poén, de még senki nem csinált nekem ilyet.
- Ohh, mennyire nagylelkű, kedves és önfeláldozó vagy- még teátrálisan a nyakába is borulok. Aztán csak elnevetem magam, hisz már látom magam előtt a következő cikket.
- És csak mert nő vagyok, muszáj rajonganom a virágokért, ékszerekért és a többi? Jobban szokta értékelni, ha megírják a leckéim- vigyorgok rá, megmutatva, én nem vagyok hasonló a nagy átlaghoz. Főleg mióta nem hagyom, hogy ékszerekkel vegyenek meg... egy időben lehetett, most már nem.
- Engem nem érdekel... nem szoktam foglalkozni azzal, mit mondanak rólam a hátam mögött, ha az hülye el kezdené terjeszteni, hogy márpedig ő nagyon elbánt velem, hát tegye, akik véleményére adok, azok úgyis tudják, az nem olyan egyszerű- vonok vállat mosolyogva. Sose adtam az idegenek véleményére, bennem nincs meg a késztetés, hogy elfogadtassam magam a néppel, felőlem azt csinálnak, amit akarnak. Ha annyira unalmas az életük, hogy csak a pletykák generálása villanyozza fel őket, hát érezzék jól magukat.
- Nekem mindenképp, nem szoktam csak úgy odasétálni másokhoz. Lehet, hogy most a fáradtság teszi ezt, vagy az, hogy feltett szándékom volt kitakaríttatni veled a bagolyházat, de ez akkor is egy kivételes eset- mosolygok rá halványan. Én még csak meg se várom, vagyis sokszor, hogy valaki odajöjjön hozzám. Mihelyst meglátom, erre készül, lelépek. Nem tudom kezelni az embereket, a rellonosokat még csak-csak, ők elviselhetőek, de más házak... elég visszagondolnom a Navinében töltött időre... azóta se vagyok ugyanaz az ember.
- Én általában felvágok vele- jelentem ki fapofával, aztán mégis megeresztek egy mosolyt, hogy lássa, csak poénkodok. Mondjuk nem is szoktam mostanság ezen agyalni, megtörtént, ez van. Hülye voltam, viszont Wickler kihúzott a csávából, így nincs min rágódni, na meg... történtek utána rosszabb dolgok is.
- Ahogy mondod, na meg szerény- nevetek a szemem forgatva. Annak ellenére, hogy lenne épp sok más dolgom, mégse akaródzok magára hagyni Blaiset, jó társaság, meg vicces, így egyszerűen nem is értem, miért választja inkább a "remete" életet.
- Csak így elsőre jött le. Belőlem se nézik ki, hogy auror leszek, pedig az leszek, és nem mellesleg, így is tetszel, na akarj már változtatni magadon semmit- hazudnék, ha azt mondanám, fel is fogom a szavakat, amik elhagyják a szám, mert akkor vélhetőleg nem hagynák el. Úgy van, nem szokásom dicsérgetni, se bájos mosolyokat megereszteni... asszem' tényleg vissza kéne néznem Chaskehoz, mert komoly problémák vannak velem.
- Én aranyos és tündéri- forgatom a szemem vigyorogva, mert annyira igaz rám ez, mint Blaisere a felsoroltak, de mit lehet tenni? Vagyis, én semmit nem akarok tenni ez ellen, és érzem, ez lesz a vesztem.
- A röhejes táncot kihagytad, pedig az a lényeg- nevetem el magam, mert nem egyszer látszódott már a jelenet a fejemben, és tényleg poén volt. Szegény doki, pedig ő igazán nem tehet róla, hogy ezt hozza ki az emberből, vagyis pardon diákból.
- Ugyan... már vége, bár ki kellett löknöm a csukott ablakon - amiért mellesleg a tárgyalásom is volt, mert mugli területen varázsoltam-, de megérte... azóta nem láttam. És hidd el, vannak ennél rosszabb dolgok is- én már csak tudom, bár akkoriban én se hittem volna, aztán mégis elég volt egy nyaklánc ahhoz, hogy bebizonyítsa, amit Gregory tett semmi ahhoz képest, mait egy eltökélt varázsló tud. A kezem meg is rándul, húznám is el egyből, ahogy hozzáér, aztán csak leküzdöm a kényszert.
- Bocsi, berögződés, nehezen viselem, ha hozzámérnek- mosolyodok el félszegen, mert szeretném, ha tudná, nem ellene irányul, ez csak az egyik defektem, amiből még van jó pár.
- Inkább egy shoppingmániás nagyi- szállok be én is, aztán gyorsan körbenézek, nehogy megjelenjen Vanda, mert ezért kapnék egy taslit. Oké, nem... mi kölcsönösen szoktuk húzni egymás agyát, talán pont emiatt szeretem.
- Nem, de őszintén, nem is izgat. Egyszer akartam megtalálni, hogy a fejéhez vágjam, mekkora szemét, de aztán... nem találtam, és hagytam az egészet. És ez így van jól, nincs szükségem senkire- vonok vállat kifejezéstelenül. Nem tudom, miért hajtogatják mások kényszeresen, mennyire rossz egyedül. Nem, nem az, én imádom, hogy nem figyelik minden egyes lépésem, hogy nem kérnek számon, hogy nem lógnak a nyakamban...
- Pedig melózni nem gáz, én is szoktam, lent a Falatozóban, és annak ellenére, hogy eleinte levert a víz, tök buli, pedig nekem sincs arra szükségem, hogy dolgozzak- újságolom neki tök lelkesen, hogy nem gáz a meló, legalább is az enyém nem, plusz jobb a kaja, mint itt fent, a hülye manók nekem mindig elsózzák, tuti, szándékosan, pedig naiv mód azt hittem, sikerült békét kötnünk.
- Ez nem is rossz ötlet, bejárhatnánk a világot. Megkedvelni meg nem lesz nehéz-   kacsintok rá jó kedvűen, mert felvillanyoz a gondolat, hogy egyszer le tudok lépni innen, eddig ebbe nem mertem belegondolni, Blaise-el meg tuti buli lesz az egész.
- Pontosan, húzzunk le a faluba kajálni. Itt nem szeretnek a manók, és mindig elcseszik valamivel, a Falatozó kulcsa meg épp nálam, na?- kérdezek rá, őszintén reménykedve abba, hogy belemegy, és végre elmondhatom, megrontottam egy ötödévest.
- Szóval imponál a mosolyom?- szegezem rá az ezer wattos vigyorom, nem szoktak ilyet csak úgy kijelenteni.

Évnyitó Blaisel *-*  


- Hero, komolyan felkötlek egyszer - nézek mérgesen Sofi macskájára. Nem hiszem el, hogy nem képes békén hagyni Lillát, ugyanakkor csodálkozom, hogy a kanárim még nem lett depressziós.
Már csak pár simítás, persze így is késében vagyok, mert a nők általában ezt teszik. Tudom, tudom nyolc óra, de azt mégse olyan egyszerű összehozni. Főleg, ha az ember lányát Olivér kínozza, segítség címszó alatt, de bevállaltam, szóval nem panaszkodhatok.
Még magamra kapom a talárom, majd futok is le a klubhelyiségbe, hol meglátva Blaiset, a nyakába ugrok.
- Na ki lett harmadikos - vigyorgok rá, majd adok egy puszit az arcára, aztán már megyünk is. Jól esik, hogy megdicsér, de szokásomhoz híven, nem fektettem akkora hangsúlyt az öltözködésbe, mármint... mégis csak egy évnyitó, nem Oscart osztogatnak, bár vicces lenne annyi Oscart összeszedni, főleg, hogy reményeim szerint, a szülők már nem olyan elvetemültek, hogy ilyen nevet adjanak szerencsétlen pasiknak.
Még az se zavar, hogy itt tolongnak, pedig normál esetben már eltakarítottam volna őket az útból, most meg... erősen kell türtőztetnem magam, hogy ne vigyorogjak, mint valami rossz drogos. Az se segít, hogy a rellonos megfogja a kezem, mert legyen bármilyen előzékeny is, én imádom, mikor hozzámér, fogalmam sincs, ez hogy jött, holott általában minden fizikai kapcsolat taszít.
Mondjuk a minket vizslató tekintetek zavarnak, de igyekszem nem törődni velük, főleg, ha csak arra gondolok, mit műveltünk Benjivel a tusa bálon. Na, az... buli volt. Aztán leülni is sikerül, épp még láthatom is Lina, majd Véda akcióját, rávigyorgok háztársamra, mert valahogy sejtettem, nem is mi lennénk, ha nem csinálnák valami balhét, még ha ez épp aprócska is volt.
- Tudod... minden alkalmat megragadnak, csak parádézhassanak - forgatom meg a szemem, ahogy Amirára tekintek. Őszintén megnyugtat a tudat, hogy Blaisehez még csak köze se volt, mert így elmondhatom, megtaláltam az egyetlen pasit, akinek nem volt még meg, és ez marha nagy ritkaság.
A hátamon érzem  a metsző tekinteteket, így hátra fordulok az eridonosok asztala felé. És igen, pár lány épp készül megfojtani a tekintetével.
- Uhh, a rajongó táborod, épp készül szemmel verni - kuncogok halkan, majd már csak azért is alapon hajolok oda Blaisehez, és adok egy puszit a szájára, majd rákacsintok a már vörösben pompázó lányokra, és elégedett mosollyal dőlök hátra.

Blaise

- Mondja ezt egy vénség - forgatom meg a szemem mosolyogva, majd a pedofilos kijelentésnél, fel is nevetek.
- Bajban is vagy, láttál már mestertanoncot negyedév alatti diákkal kavarni? - végül is, a kérdés jogos, merthogy még én se láttam. Annyi gond legyen, már kezdem megszokni, hogy nem úgy működök, ahogy egy átlagos ember, így ez a környezetemre is átragad. Na, meg, felőlem Blaise lehetne akár a dalai láma is - na jó, azért az mégse, azért a korkülönbségnek is megvan a háta, mindenesetre ez a pár év cseppet se zavar. Az meg nem érdekel, hogy másokat esetleg igen, tojok rájuk, mint mindig.
- Á, a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket... vagyis.. khm, de bizony, nem ártana - bólogatok fapofával, gyorsan ki is javítva magam, mert mégis prefektus lettem, nem szép dolog ilyet mondani, már-már buzdítani másokat, hogy csináljanak, amit akarnak. Épp elég az, hogy mostanság hajlamos vagyok szemet hunyni a rellonosok csínytevései felett, persze ez is hangulatfüggő, van mikor nem ússzák meg.
Csak nevetni tudok a féltékeny tekinteteken, nem, egyáltalán nem érzem rosszul magam, sőt, még a késztetés sincs meg, hogy pár gyűlölködő pillantás miatt hagyjam faképnél Blaiset. Az ilyen lányokat mindig röhejesnek tartottam. Kérem szépen, volt alkalom, mikor a rellonos is szabad volt, akkor kellett volna tenni valamit, és nem "leátkozni" annak fejét, aki tett is. Na, de mindegy, viszont elkap a késztetés, így odahajolva páromhoz, puszilom meg, ami csak azért fura, mert ilyen határt még soha nem léptünk át, de... mindennek eljön egyszer az ideje, nem? Jót mulatok a döbbenetén, már-már számítottam erre a reakcióra.
A nyakamat ért csapás következtében össze is rezzenek, és leküzdöm azt a jóleső sóhajt, ami ki akar szakadni belőlem, nem szabad elfelejtenem, hogy rajtunk kívül még jó páran vannak itt.
- Ezt most értsem úgy, hogy egészen idáig tojtál a fejemre? - tettetem a sértődöttet, majd összekulcsolom a kezem az övével. Ez már amolyan megszokott dolog, amiről valamiért lemondani se vagyok hajlandó, pedig elég gyerekes megnyilvánulás, de hát... még kezdő vagyok ebben.
- Ah, ne is mondd. Azt se tudom, hogy szenvedtem végig két évet, erre meg itt vannak ezek... kapásból kettőről meg tudom állapítani, hogy mi nem leszünk jóban - húzom el a szám kelletlenül, ahogy végigmérem az egyéneket az asztalnál, miközben serényen igyekszem legyűrni a gombócot, amit Seren hiánya vált ki. Még tartom magam, még el tudom nyomni, de vajon meddig? Kihasználva az alkalmat, pillantok körbe, de meg se lepődök, mikor Lyrát se látom.
- Ígérd meg, hogy segítesz átverekedni Bűbájtanon, mert Révay kimondottan szereti a véremet szívni - kell ezt érteni úgy, hogy örömmel szívat ott, ahol tud. És igen, íme a bizonyíték, hogy nem minden tanárral fényes a viszonyom.

Meslő
Pest, rakpart

Egyik pillanatról a másikra léptem le, mögöttem hagyva megannyi melót, ami csak úgy a nyakamba szakadt, ha már egyszer kiborulok, mert érzem, hogy már az utolsó kötelek is szakadnak, nem szeretném, ha lenne szemtanúja is. Nem is tudom, melyik érzésem a túlnyomóbb, a csalódottság, a tehetetlen düh, vagy az üresség, ami már-már ismerősként köszön vissza. Tény, hogy nem ismertem évek óta, ahogy az is, kebelbarátok se voltunk, ettől függetlenül, csak az életem köszönhettem neki. Most meg... most meg arra se vagyok képes, hogy egy átkozott könnycseppet kicsikarjak magamból, mintha azzal jóvá tehetném, hogy nem omlok össze annyira, mint Lyra, vagy Alexa. Rájuk szabályosan rossz nézni, Kath se fest jobban, ellenben én... annyiszor fojtottam magamba mindent, annyiszor szabtam gátat, minden undorító érzésnek, aminek bármi köze volt a fájdalomhoz, hogy egyszerűen most képtelen vagyok kiengedi. Életemben először kívánom, bárcsak megint ordíthatnék a kíntól, vagy remegnék epilepsziás módjára, de nem... csupán a végtelen üresség van az arcomon, ahogy belül is, ami nem lenne rossz, ha nem tudnám, valami másnak kéne ott lenni. Nem vesztettem még el senkit, aki egy kicsit is fontos lenne, így nem tudom, mi a procedúra, ellenben tény, hogy érzelmileg meg se közelítem a normális embert. Ha már valaki meg bírja szokni a fájdalmat, legyen az fizikai, vagy bármi más, az nem mondhatja el magáról, hogy normális.
Nézem, ahogy a Duna vize fodrozódik, és fel is ötlik bennem a gondolat, erre vajon miért nem jártam még? A kezeim zsebre dugva, lassan lépkedek a rakparton, élettelen szemeimmel pásztázva a folyót.
Tény, hogy az idő nem épp a kellemes sétához való, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé, sapka védi a füleim, a dzsekim se rövid, és tényleg nem érzem, hogy fáznék.

Blaise

- És ez zavar téged? - az arcomról eltűnik a mosoly, most kivételesen teljesen komolyan kérdezek rá, mert a korom az, ami ellen nem tudok mit kezdeni, és nem is akarok. Tény, hogy belegondolva, igaza van, legalább is abban, hogy ez a korkülönbség talán egy kicsit sok, de hát engem nem zavar, és félek, ezzel csak én vagyok így.
Pár percig némán meredek rá, majd nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a nevetés.
- Te most tényleg lehülyüztél? - jót derülök ezen, és nem, eszem ágában sincs megsértődni, mert még ha komolyan is gondolná, igaza lenne. De Blaise szájából hallani ezt a szót, finoman szólva is... furcsa.
Körbenézve a tanárokon, elfog a késztetés, hogy odamenjek, és megöleljem Alexát, de az mégis hülyén venné ki magát. El is kapom onnan a tekintetem, és a terítőt kezdem fixírozni. Valahol nagyon mélyen, még mindig reménykedek abban, hogy Seren hirtelen benyit, ezzel is megfagyasztva még a levegőt is, épp ezért nehéz. Persze türtőztetem magam, és inkább Blaise vállára hajtom a fejem. Nem akarok erre gondolni, még csak az hiányzik, hogy most, mindenki előtt omoljak össze.
- Ohh, szuper, kezdhetek aggódni - vigyordogok el, persze nem gondolom komolyan. Azért mégis végigfuttatom a tekintetem a tanárnőn. Tudom, ez nagy hülyeség, de még új nekem ez a kapcsolatosdi, és a birtoklási mániával se tudok mit kezdeni, ezért fordulhat elő, hogy még a tanerőt is potenciális riválisnak tekintem, és el is könyvelem, nekem ő egyáltalán nem szimpatikus.
- Hmmm kecsegtető az ajánlat - harapok bele az ajkamba, elvégre tudom, Blaise tudása lehet felér Révayéval, hiába szól a férfi mellett a rutin meg az évek.
Büszkén nézem, ahogy kimegy, és el is mosolyodok, mikor Biancához ér, és megpuszilja.
- Na, most mondd, hogy nem vagyok okos - vigyorgok, majd közelebb hajolva hozzá, adok egy puszit a szájára.
- Gratulálok, zseni - már csak azért is alapon teszem hozzá. A kviddics engem se köt le, sőt, épp ezért nem esek letargiába, amiért megszűnik.
- Fura lesz ez az év - bukik ki belőlem, talán kicsit szomorúbban is a kelleténél. Valahogy nem bírom megállni, hogy ne tekintsek folyton a házvezetőm felé. Fogalmam sincs, átveszi-e valaki Seren helyét, de egyáltalán nem szeretném. Azt a helyet senki nem tudná kellőképp betölteni. És igen, megint elkap az érzés, hogy mi lesz így velem. Hisz konkrétan neki köszönhetem, hogy még itt ülhetek...

Blaise   kiszaladva Lyra és Kath


- Na ugye? Amúgy is... engem sose érdekelt más véleménye, az a lényeg, hogy téged nem zavar - vigyorgok rá, még csak nem is hazudok. Felőlem aztán suttoghatnak bármit a hátam mögött, eddig se érdekelt, most se fogok pletykaéhesen folyosókat járkálni.
- Értem én, vicces volt - vonok vállat kuncogva. Néha tényleg úgy érzem magam Blaise mellett, mintha amúgy tök normális lennék, és a világon semmi gondom nem lenne, aztán mindig jön valami, ami visszarángat a valóságba.
- Nem is a rellon lenne - forgatom meg a szemem, mikor Blaise tekintetét követve, meglátom az "Erős Pista vagyok" verseny két résztvevőjét. Elfog a késztetés, hogy odamenjek, de mivel Mira ott van, én pihenhetek, na meg, a prefi társammal amúgy se vagyok egy légtérben, és ha tehetem kerülöm, mert félő, minket is szét kéne szedni. Egyáltalán nem szimpatikus, holott még nem is beszéltem vele.
Azt elfog valami hülye érzés, ami miatt a jókedvem is köddé veszik. Tartom magam, mert sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy kiakadjak, sőt még abban sem vagyok biztos, hogy menne. És az utolsó lenne az, hogy képmutatóvá váljak. Tény, Seren nekem nem jelentett annyit, mint azoknak, akik éveken keresztül ismerték, én nem tudok, és nem is fogok ódákat zengeni róla, ettől függetlenül ugyanúgy hiányzik, és ugyanannyira elveszettnek érzem magam. Ilyenkor általában Blaisere vándorol a tekintetem, és magamban hálát adok azért, hogy engem ölel, holott még fél éve se gondoltam volna, hogy ilyen elő fog fordulni velem. Mikor puszit nyom a fejemre, én odabújok hozzá, nem érdekel, mennyire etikus ez, máshogy nem tudom kimutatni, szükségem van rá.
- Szívem, két éven keresztül csak neked sikerült, szerinted ezek után bárkinek zöld utat adnék? - csóválom meg a fejem, mert ez a feltételezés fáj. Körbenézve meg is állapítom, hogy jó nekem ez a felállás, a rellonost le nem cserélném senkire.
- A tiéd - biccentek elégedetten, talán még büszkén is, elvégre az én barátom sétált ki az előbb, és vett át egy kupát. Na, meg ez a barátnők dolga, nem?
- Klassz - a hangom mindenféle lelkesedéstől mentes. Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném fitogtatni ezt a témát, nem akarom próbálgatni a határaim, még akkor se nézek oda, mikor a nő nevét mondják.
- Érthető, Seren pótolhatatlan. Oké, nem vagyok a fanatikusa, csak az életem köszönhetem neki... - elhallgatok, mert nem érzem úgy, hogy ez lenne a megfelelő alkalom arra, hogy ezt kivesézzem.
- Nem vagyok éhes, viszont mindjárt jövök - nyomok egy puszit az arcára, mikor az ajtó nyílása közben, felfedezem kint a földön ülő két lányt.
Oda kell mennem Lyrához, bár nem tudom, mit mondhatnék neki. Amúgy se vagyok a szavak embere, ezt a lány is tudja.
Viszont, mire kiérek, ott is elszabadul a pokol. A szemem forgatom, aztán mégis elkap az indulat.
- Kath, állj le. Ne vágj hozzá olyasmit, amiről fogalmad sincs, elvégre, ahogy mondtad, csak a diákja voltál - a hangom kemény, és erősen megnyomom a csak szócskát. Lyrát senki ne bántsa a szemem előtt, még akkor se, ha van benne valami, mert viszont nekem Lyra olyan, mint neki Seren.
- Figyeljetek, bent így is áll a bál, ne keltsétek még kint is a feszültséget, Alexára is tekintettel kéne lenni, ő is baromira összetört, és cseppet sem hiányzik neki gondolom, hogy helyre kelljen még raknia két megzabolázott sárkányt - fogom normálisra a hangerőt, és felváltva nézek a két lányra. Nem, Kathel sincs semmi bajom, sőt, annak ellenére, hogy eleinte a víz levert tőle, eléggé kedvelem. Viszont tényleg felesleges a dráma.
- Te, meg úgy van, csinálj megint baromságot, menj ölesd meg magad, vagy mit tudom én, de vésd jól eszedbe, innentől kezdve nem lesz senki, aki utánad megy, hogy leállítson - nézek komolyan szobatársam szemébe. Tudom, hogy Serennek köszönhet ő is sok mindent, és nem félek a fejéhez vágni, innentől már nem lesz így. Már csak nekem kéne elfogadnom, de az ráér.

Becsületes vagyok, mindenféle hátsó szándékot mellőzök, mai esetleg bélyeget nyomhatna makulátlan lelkemre, a glória is a fejem felett világít, és puszta házam iránti teljes alázatból vállaltam el a faluban való járőrözést. Na, meg azért, mert épp ott akadt dolgom, és kellemeset a hasznossal ugyebár.
Zsebre dugott kézzel andalgok, minek siessek? Nem áll szándékomban büntető körutat rendezni, így direkt a félreeső helyeket választom, aztán ha mégis az utamba kerül valaki, így járt.
Nem, semmi köze ennek ahhoz, hogy nem akarok összefutni Blaisel, mert... egyszerűen nem. Nekem is megvan az életem, ahogy neki is, és az életem ezen részébe nem kívánok betekintést adni neki. Többek közt azért, mert habozás nélkül mondana Sayonarat, és az rossz lenne. Valahogy már nem tudom elképzelni magam nélküle... fura dolgok ezek, na meg főleg idegenek, ezért még ijesztőek is, bár a világért se vallanám be.
Cél irányosan haladok a sikátor felé, mert ott lesz egy spontán randim, remélhetőleg jó végkifejlettel, mert ha még a pasi se tud szerezni nekem egy sárkánypikkelyt, esküszöm belógok a rezervátumba. Jó tudom, hogy nagy rá a kereslet meg minden, épp ezért van szükségem nekem is rá.
Pálcám a bakancsomban,, mert ha már eső, meg rossz idő, idejét láttam előhalászni, és a régi stílusomról se mondtam még le teljesen, túlságosan a szívemhez nőtt. Épp ezért néz ki úgy a gatyám, mintha egy kutya szájából rángatták volna ki.
Összevont szemöldökkel meredek a füstfelhőre, nem számítottam társaságra, így habozás nélkül megyek közelebb.
- Takarodó elmúlt... - közlöm a tényt a lánnyal, mert nekem aztán senki ne mondja azt, hogy ez egy pasi...

Igazából... meglepő, de semmilyen érzés nem kerít hatalmába a valaki láttán. Pedig általában szoktam valamit, most mégse. Nyugodt vagyok, és kedvtelen, még ahhoz sincs kedvem, hogy Erős Pista jellemet produkáljak, csak úgy megállok, és közlök vele valamit, amivel nyilván ő is tisztában van, és amire nyilván magasról tojik. Helyes, én is, épp ezért vonok vállat, vagyis vonnék, ha nem ugrana be valami. Hirtelen tiszteletet parancsoló kiállással húzom ki magam, mert rémítsük meg az újoncot, akinek halvány lila gőze nincs arról, ki vagyok. Legalább is, ebben bízom.
- És most mondasz nekem nevet, házat, évfolyamot, na meg egy marha jó indokot arra, ez téged miért hagy hidegen, és miért nem KHban vagy, aztán mész felsuvikszolni a Gamajun ház padlóját. A tulajok roppantmód méltányolni fogják a jelenléted - hangomba gúnyos él szökik, majd megunva ezt a viselkedést, nemes egyszerűséggel mellé megyek, és leguggolok.
- Na jó, csak szívatlak, de tényleg ez lenne a procedúra, ha kedvem lenne hozzá - vonok vállat. Nem fogom azzal kecsegtetni, hogy más is ennyire elnéző lesz, mert nem lesz, a prefik többsége imád büntetni, nekem meg marhára nem hiányzik plusz dolog a nyakamba, így is alig van időm, na meg... miért tenném? Szerintem tök képmutató lennék, hisz én is megszegtem már a szabályokat, meg is úsztam.
- Ophelia vagyok, rellonos prefi, az elviselhetőbb kategóriából... legalább is.. állítólag - nem szoktam fényezni magam, ha én nem, akkor senki nem tudja, milyen is vagyok valójában, mondjuk elvisilehetőnek korántsem nevezném magam, még így se, hogy a tudat, miszerint Blaisel vagyok, rendesen visszafog a kilengéseimből, ami annyira azért nem tetszik. Megfogadtam, hogy nem változok meg senki miatt, és azon kapom magam, hogy azt nézem, Blaisenek mi lenne a jó? Te jó ég...

Enyhe megrökönyödésként ér, hogy a csaj valójában nem is csaj, aztán mégis felteszem magamnak a kérdést, vajon miért lepődök meg én ezen? Nem egy példa volt már arra, hogy itt tényleg bármi előfordulhat, mégis.. ezt az emberszerű reakciót nem tudom leküzdeni.
Gondoltam, hozzuk rá a frászt az új srácra, és olyat tettem, ami messze áll tőlem. Felvágtam. Rövid időn belül visszanormalizálódtam eredeti állapotomra.
- Még a neved is olyan, mint egy lányé, sorry, de tényleg azt hittem, egy csapatban játszunk - összevont szemöldökkel meredek az arcára, próbálva bármi olyat keresni, ami egy kicsit is pasis, nehezen megy. Persze a világért se akarom én megbántani, de mindig kicsúszik a számon az, aminek nem igazán kéne.
- Öhm.. ja, kösz - vállat vonva veszek ki egy szálat, majd az öngyújtója segítségével gyújtom is meg. Pedig már jó ideje nem gyújtottam rá, de nem számít, most akkor züllök, legalább egy kicsit, és cefet jól esik. Követve Avery példáját, leülök én is.
- Gamajun ház. Gondolom, rellonos vagy. Nos, ott lakik kettő az előző nemzedékből, ez egyik egy szociopata állat, állítólag. Én is csak úgy hallottam, jóban vagyok a kuzinjával. Amúgy Konnak hívják, ha körbelesel a KHnkban, látod a nyomát, szinte mindenütt, vérfolt a padlón, falakon, stb... mind ő tette. Hála égnek én még nem találkoztam vele személyesen, pedig a párja, Arvid a főnököm - vigyorodok el, aztán befogom, mert lehet ez neki túl sok infó egyszerre, és amilyen hülyén csavarom a szavakat, semmit nem ért meg belőle.
- Nem tudom, szerintem nincs, de mindenki mással szereztet be. Vagy vesz másoktól - vonok vállat. Nem igazán foglalkoztatott eddig, hogy ki hogy jut hozzá, az volt a lényeg, hogy amikor nekem kellett, legyen.
- Ha gondolod, szerzek én neked... ismerek pár embert - próbálom olyan furán mélyíteni a hangom, de valljuk be, kegyetlenül hülyén hangzik, legalább is, a filmekben jobb szokott lenni.
- Igazából nem, de most nem lehetnél itt, mivel tanítási idő van, és ilyenkor csak az MT-k járhatnak le, na meg mi, de nyugi, engem tényleg nem izgat - mert nehogy azt higgye, holnap már kopogtatok az ajtaján, felmosóval a kezemben.
- És mondhatnám még azt is, hogy marha veszélyes, főleg este, de úgyse hallgatnál rám, szóval majd megtapasztalod - vigyorgok a srácra, magamat ismerve, nem lepődnék meg, ha ő elküldene messzire az anyáskodásommal együtt.
- Tudod... mikor elsős voltam, mindenkit szemközt röhögtem, és elkönyveltem, itt mindenkinek a sárga házban a helye, annyira új volt ez az egész... Muglik között nőttem fel, és esküszöm, a falut lemészárolnám egy működő Ipodért - igazából, fogalmam sincs, miért osztom meg ezt vele, csak kijött. Szívok egy nagyot a cigimből, aztán kifújva a füstöt, dőlök a hideg falnak, nekitámasztva a fejem is.

Lyra & Kath & Blaise  

Nem akartam erre kiérni, nem hittem volna, hogy ők ketten egymásnak is tudnak esni, hisz... az utóbbi időben szinte elválaszthatatlanok voltak, és mindketten valamilyen szinten fontosak nekem. Nem akarok én lenni a vízválasztó, sem az, aki rendet tesz, mégse tudom megjegyzés nélkül hagyni Kath megnyilvánulását. A helyzetemen az sem könnyít, hogy Lyra belém kapaszkodik, tudom, nem ok nélkül. Sose érne hozzám spontán, tudja, hogy nehezen viselem, és tiszteletben is tartja.
- Lehet, ettől függetlenül még visszavehetnél. Ne őt hibáztasd azért, mert te többet láttál valamibe, amibe nem kellett volna - nem kenyerem a tapintat, sem a kép mutatás, ha már egyszer arra vetemedek, hogy megosztom a véleményem, akkor nem köntörfalazok, mert nem vall rám.  Annak viszont örülök, hogy nem mérgesedik el a helyzet, még annak ellenére is, hogy marhára nem így terveztem az év nyitót. Örülnöm kéne, mert az egyetlen ember, aki már több hete elvisel maga mellett úgy, hogy egy rossz szót nem szól, pedig olykor igencsak lenne oka rá, bent vár. Mégse tudom rávenni a lábaim, hogy meginduljak, még akkor sem, mikor Lyra figyelmeztet. Szemeim mindvégig Kathen tartom. Van benne valami, tényleg olyan, mintha bármelyik pillanatban robbanhatna, de nem érdekel, sose hátráltam meg, és eztán se fogok.
Legalább a végeredmény kedvező. Bár hamar egyedül maradok a kihalt folyosón, legalább nem estek egymásnak, és remélhetőleg bent sem vettek észre semmit ebből, nem hiányzik egy újabb dráma.
Persze Blaise meg is jelenik, aminek őszintén örülök, hozzá is bújok.
- Klassz év lesz - sóhajtok fel és a nyakába fúrom a fejem. Szükségem van rá, és lesz is. Ha ez végig így megy... nem szabadna egymást okolniuk, és én nem akarok választó vonal lenni. Lyra fontos... de Kath is, és ha ezek így viszonyulnak egymáshoz egész évben...
- Kath amúgy normális, csak... megviselték a dolgok.. - veszem egyből védelmembe, elvégre a szobatársam, ismerem már annyira, hogy ilyet ki tudjak jelenteni bátran.
- Általában... neked még nem tűnt fel? - halványan bár, de rámosolygok egy vállvonás kíséretében. Néha tényleg úgy érzi az ember, hogy önkéntelenül került be a prefekta szappanoperájába, nekem meg ez nem hiányzik.
- Lyra meg tudja védeni magát... én meg... a szobatársam, nem kerülhetem folyton Blaise - ezzel nem arra célzok, hogy nem lennék vele, ha tehetném, az időm minden egyes percét rajta csüngve tölteném, de Kathet se kerülhetem, szüksége van rám, és Lyrára is, hiába nem látja be, ahogy a vörös se, tudom.. De hogy fogom én ezt megoldani..
- Volt valami érdekes? Jól laktál? - fogom meg a kezét, hogy minél előbb elhúzhassunk innen. Ma már elegem van a kastélyból.

Avery

- Jól van na, amatőr hiba - forgatom meg a szemem, persze mosolygok, mert erre is csak én lehetek képes. Valahogy... összeborulna a világ rendje, ha nem szerencsétlenkednék egy sort minden nap.
- Nem minden házra, de a Rellonosokat általában messziről kiszúrják, és az okosabbak kerülik is őket... okkal - vonom meg a vállam, egy újabb slukk után. Valahogy jó érzés ez az egész, pedig semmi eget rengetőt nem csinálunk, mégis felszabadultabbnak érzem magam, mint egészen idáig.
Aztán regélésbe kezdek, mégse kéne úgy találkoznia Konnal, hogy fogalma sincs arról, hogy az életével játszik. Első ránézésre szerintem simán elkövetné azt a hibát, hogy beleköt, bár mondjuk fogalmam sincs, mennyire hallgat az én véleményemre, elvégre csak egy idegen vagyok, hiába nem érzem azt. Mármint én nem tartom Averyt idegennek, vagyis... érzem, hogy lappang bennünk egy csomó közös, ilyet nem sok mindenki mellett éreztem, és ez egy kicsit frusztrál, de ezt nem is akarom a tudtára adni, még a végén mást képzelne a dologba, és elijeszteném, azt meg valamiért nem akarom kivételesen.
- Igen... Arvid fiú - mondom ezt full természetesen, mert tényleg az. Mikor én jöttem már együtt voltak egy ideje, és engem amúgy sem zavar az e fajta kapcsolat, ha nekik így jó. Bár még most se tudom, Arvid hogy lehet akkora elmebeteg, mindenesetre az ő dolguk, és a főnököm még él.
- Na, látod, ez az, mait még én se akarok elhinni. Igazából nem vagyok annyira jártas az ő kapcsolatukban, szóval bennfentes infókkal nem szolgálhatok, de amit tudok, Arvid mindennap jelen van a falatozóban, szóval még él, ami mindenesetre pozitív dolog - kuncogok halkan. Nem szándékozom én ráijeszteni a srácra, gyanítom nem is tudnék, és lehet, csak én dramatizálom túl, vagy tartok rögeszmésen Kontól, de ez még a jobbik rossz. És ameddig nem kell a közelében lennem, nem is zavar.
- Ó, francia vagyok... számomra a sütőtök nem nagy cucc. Velem általában csigát etettek, meg hasonló finomságok - bár nem szívesen beszélek a múltamról, mert feledném, ha tudnám, azért az ilyen apróságokat nem esik nehezemre kinyögni.
- Neked elment az eszed - meredek rá tipikusan, te hülye vagy tekintettel, még csak jelét se adom annak, hogy szándékozom vele tartani, mert nem is.
- Figyelj, engem nem érdekel, hogy te már ilyen korán meguntad az életed, belőlem viszont hiányzik az öngyilkossági hajlam - ami igaz is, sose önszántamból keveredtem veszélyes helyzetekbe, megtaláltak azok, így evidens, ha tudom, vagy tehetem, kerülöm őket.
- Nem mellesleg, nem rég szedtek le rólam egy megbűvölt nyakláncot, így az elkövetkező két évben nem szeretnék a fájdalom részesévé válik, elég volt az a pár hét - húzom el a szám. Még mindig csodálkozom azon, hogy sikerült megszabadulni tőle. Akkoriban azt hittem, az a kín örök lesz.

Mesélő

Pest, rakpart

Azt se tudom, miért ide jöttem. Egyszerűen, csak le akarta, lépni. Sok az nekem, ami most a kastély falai között van. A gyász szinte mindent ellep, még ha próbálják is figyelmen kívül hagyni, az lehetetlen.
Én meg nem akarom, hogy magába szippantson, akkor nem tudnék, se Kathre se Lyrára figyelni. Mázli, hogy több évnyi rutinnak rendelkezem az érzelmek elnyomásával, így azért könnyebb, de egyre többször kell magam mögött hagynom az otthonom, ha el akarom kerülni az összeomlást. A szellő segít... tisztán tartja a gondolataim, és kijózanít, ha épp elkalandozok, na meg a hajó kürt is.
Lassan sétálok, hová siessek? Furcsa, eddig észre se vettem a körülöttem lévőket, és most se érdekelnek túlzottan... legalább is addig nem, míg egymásnak nem esnek. Sejtem én, bárki normális odaszaladna, és közéjük ugrana vízválasztóként, de én csak nyugodtan szemlélem a jelentet, tisztes távolságot tartva. Semmi kedvem belerángatni magam megint valamibe, aminek bármi köze van a mugli világhoz, de az a fránya kis ördög.
Ha már egyszer illúziómágiát tanulok, ideje gyakorlatban is lecsekkolni, mennyit haladtam. Szemeimmel a kapucnis srácot fixírozom, és mikor elhalad mellettem, majdnem fellökve, lépek én is, persze csak képletesen.
Először agyalni kezdek, mi lenne az, ami megállíthatná, aztán füttyentek egyet, bízva abban, hogy rám néz, mert csak így tudok neki valótlant mutatni. Ha ez megtörténik, egyből egy sárkányt idézek elő, remélve, hogy ezzel kellőképp lefoglalom, amíg felkapom a csomagot. A koncentrálás nem esik nehezemre, jelenleg ennél jobban semmi nem foglal le, így tökéletesen tudok összpontosítani.
A csomaggal a kezemben várok, hogy a másik, aki minden bizonnyal a birtokosa, beérjen. Nem nyitom ki, nem lesem meg, mert nem érdekel, legalább is most még... de ha már adva van a lehetőség, had szórakozzak egy kicsit.

Megjöttem *-* Kicsit Vanda meg Zalán bá'
ruha

Sokkal jobban élvezném az egészet, ha közben nem egy kalitkában lennék. Vanda miatt teljesen képtelen vagyok elhagyni a kastélyt, ezért iszonyatosan dühös vagyok rá. Tudja nagyon jól, hogy nem bírok sokáig itt lenni, mégis arra kényszerít.
De most mégis próbálom elfelejteni az egészet, elvégre bál van... és még egyedül se megyek. Igen, néha még mindig hihetetlen, hogy együtt vagyunk Blaisel, az meg még inkább, hogy képes elnézni a dolgaim. Persze mióta összevesztünk, jó kislány vagyok. Mindig szólok neki, ha arról van szó, ellépek, amire ugye most nincs szükség, mivel a kastély rabja vagyok, hála drága unokanővéremnek.
És az első bálom, mármint itt a suliba. Az eddigiekre nem voltam hajlandó elmenni, elvégre nem egyen vettem részt, a szekrényem egy eldugott részében ott is a bizonyíték. Még jó hogy megtartottam a ruháim, most nagyon megütném a bokám. Amit díjazok a volt nevelőapámban, az az ízlése a ruhák terén, mert tényleg volt neki, nem is rossz.
Nem sietem el a dolgot, előbb bemegyek unokanővérem szobájába, hogy megkérdezzem, megyünk- e együtt, mégis csak karácsony van, plusz Blaise azt mondta, majd beesik, de Vanda hűlt helyét találom, így más választás híján, egyedül szelem az utat a nagyterem felé.
Talán kicsit giccses a díszítés, de efelett szemet hunyok, mivel azzal vagyok elfoglalva, hogy felkaparjam az állam a padlóról.
Nem lennék jó unokahúg, ha nem tenném tiszteletem a társaságban, na meg némileg törleszthetek ezzel a szőkeségnek, így miután felfogom az elém táruló látványt, oda is megyek Vandáékhoz.
- Nocsak... valaki megtalálta az elveszett szép érzékét? Iszonyat csinos vagy- azzal adok is puszit az unokanővérem arcára, majd mosolyogva a férfi felé fordulok.
- Ha jól emlékszem, mi még nem találkoztunk. Üdv, Ophelia vagyok... az unokahúga- azzal nyújtom is a kezem, és próbálok nem ünnepélyes hangot megütni... de.. Te Jó ÉG.. Vanda egy pasival van, aki él... lélegzik, és nincs a fürdőjébe ragasztva. Történelmi pillanat hölgyeim és uraim.

Vanda majd Blaise majd egy kicsit Olivér majd célirányosan az erkély felé

Oké, tény, hogy Vanda idegein egyszerűen imádok táncolni, de azért jól nevelt vagyok, ha mást nem is... ezt tökéletesen véghez vitték otthon. És tényleg örülök annak, hogy egy pasival látom, ráadásul nem is akármilyennel, ezért veszem elő a bájosabbik felem, még annak ellenére is, hogy haragszom az unkanővéremre. Elvégre ez egy bál, csak nem fogok látványosan kiakadni.
- Ezt a napot vésd is fel, tudod, hogy rühellek így öltözködni, de mégse jelenhetek meg szimpla ruhában- forgatom meg a szemem, pedig tök jó lenne. Annyira utálom a bálokat, most mégis eljöttem, mert azt hiszem, ez más lesz, hisz csomó olyan ember vesz körül, akiket valami elfuserált okból kifolyólag sikerült megkedvelnem.
- Tudod, hogy csak szívatlak, nem lennék jó unokahúg, ha nem tenném- rávigyorgok, jelezve, az égadta világon semmi bajom nincs azzal, hogyan öltözködik, sőt, néha még pár cuccát is lenyúlom, remélem, nem jött még rá. Zalán bá eléggé elmélyedhetett magában, na de ez nem is lényeges, sőt, legalább így több esély van rá, hogy nem rontom el Vanda estélyét.
- Azt én is szeretném tudni- felsóhajtok, mert ezt a kérdést már én is feltettem magamban egy párszor. És ahogy az ajtó felé pillantok, érzem, jobb is lett volna, ha nem találom meg rá a választ. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy Andine belé karol, és ő ezt hagyja. Oké, tudom, hogy rossz, ha az ember barátnője féltékeny, de ismerem az előzményeket, és mégis melyik épeszű csajnak ne szúrná a szemét, ha a párja mással állítana be? Az arcom elkomorul, ahogy felénk jön, nem is próbálom leplezni, most ez egy kicsit szíven ütött.
- Gondolom... nem véletlenül botlottatok egymásba út közben- vonom fel a szemöldököm. A kis dobozt, ahogy van az asztalra rakom, nem, engem nem fog letudni némi ajándékkal. Egyrészt utálom ezt, mert nagybátyám is így érte el, hogy megenyhüljek, másrészt.... kérdem én, ha egyik nap még azt mondja, velem képzeli el a jövőjét, akkor mégis mit keres az exénél - lehet egyáltalán esnek nevezni?
- Nekem... ki kell mennem a levegőre- bocsánatkérőn nézek Vandáékra, majd elhaladva Blaise mellett, viharzok ki a teremből. Vagyis ezt tenném, ha nem ütköznék bele egyből a belépő Olivérbe.
- Bocs- intézem hozzá az egyetlen szót, amit még képes vagyok kipréselni magamból, majd már megyek is az erkélyre.
Oké, tudom, hogy valamilyen szinten ez gáz, de Blaise bulizzon csak Dinével, engem nem érdekel.

Olivér

- Aha, kösz- minden, amit képes vagyok reagálás címszó alatt kinyögni. Mentségemre legyen mondva, irtó nehéz épkézláb mondatot összehozni, ha azt, aki épp az észt osztja, lazán löknéd át a korláton. Egyáltalán mi a francért kellett utánam jönnie? Ki ő nekem? És mégis mit hisz magáról? Ráadásul még mártírt is játszik, ami felettébb undorító dolog, legalább is szerintem.
Biztos, hogy nem én leszek az, aki a kezébe dobja a lehetőséget, hogy csak úgy leléphessen. Ha menni akar, menjen, de ne keressen hozzá bűn bakot. Nem, mintha annyira érdekelnének mások, de nem szeretném, ha az lenne a fő téma, hogy én űztem el valakit. Mert én megvagyok, már ha Andine nincs a nyolc méteres körzetemben, a kastély meg elég nagy, mellesleg a családom többi tagjával ellentétben, nekem még van gerincem.
A korlátot szorítom, jobb, mintha hirtelen felindulásból tennék megint valamit, abból már őszintén elegem lett. Nem értem, Olivér miért maradt, hisz láthatólag jól elvoltak, rám meg nincs rám írva, hogy pesztrálni kell. Az meg csak még egy plusz, hogy jelenleg a kapcsolatunk nem olyan jó ahhoz, hogy hagyja, a vállán sírjam ki magam. Mintha képes lennék olyasmire. Tényleg nem akarnak előtörni a könnyeim, ellenben szívesen szétkaszabolnék valakit, ami számomra ijesztőbb, mintha mindenki szeme láttára borulnék ki. Sose hagytam, hogy az ilyesminek szemtanúja is legyen, sőt jobbára magamba fojtottam és fojtok mindent.
- Nem fogok kiborulni, és undorító önostorozásba kezdeni.... megnyugodhatsz- közlöm vele a tényt, hogy csak mert a helyzet így alakult, nem fogok női hisztit levágni, vagy ha mégis, akkor sem a szeme láttára. Érzem magamon a tekintetét, ennek ellenére én mégis kitartóan fürkészem a tájat, mintha az képes lenne lenyugtatni. Látom, ahogy Blaise átviharzik a réten, de még a szemem se rebben.
- Mégis csak neked volt igazad.... érzelmet táplálni valaki más iránt... ritka pocsék, és haszontalan dolog- döntök úgy, hogy most fordulok felé. A szemébe akarom mondani, mert ritkaság, hogy én bárkinek igazat adok, még akkor sem teszem, ha tényleg úgy van. A büszkeségem nem engedi, ahogy azt se, Blaise nyomába eredjek, és szabadkozni kezdjek. Soha, senkinek nem kellett, és erről nem vagyok hajlandó lemondani. Nem vagyok képes eldobni magamtól a régi énem darabkáit, hiába tudom, azt kéne tennem, ha szeretném, hogy működjön. De mindig azon gondolkodom ilyenkor, hogy megér annyit az egész, hogy cserébe lemondjak magamról?

Kornél  *-*

Nem tudom, és nem is akarom tudni, mire akart kilyukadni ezzel. Bűntudatot nem kelt bennem, és könyörgöm, had én döntsem már el, mit teszek? Alapból nehezen viselem, ha beleszólnak a dolgaimba, hát még ha azt egy idegen, felettébb unszimpatikus személy teszi.
Nem is fordítok rá nagyobb figyelmet, annyit nem ér az egész, hogy ennél is jobban felhúzzam magam, hisz tapasztaltam, annak milyen vége lehet, és semmi kedvem átavanzsálni mazochistává. Sose hittem volna, hogy némi plusz erőbefektetés ennyi mindenben a segítségemre lehet, már pedig az illúziómágia minden számomra, csak nem haszontalan. Segít kontrollálni magam, mert tudom, ha eldurran az agyam, az nekem lesz kellemetlen. És ez az enyhébbik jelző.
Azon meg se lepődök, hogy ők együtt. Mondhatni szinte elő volt írva, zsák a foltját, vagy valami olyasmi. Persze arról már nem igazán tehetek, hogy a gyomrom is összeszorul, ha belegondolok, mi lett volna a végkifejlet, próbálok efelett szemet hunyni, ahogy eddig is. Kész őrület ez az egész, és én csak azt akarom, legyen vége, és maradjon minden a régiben, amikor még senkihez semmi közöm nem volt. Eszembe nem jutott volna, hogy én egyszer majd visszasírom azt az időszakot, pedig mennyivel könnyebb volt minden.
- Miért tenném? Egyszer már kifejtettem a véleményem, azt kezdesz vele, amit akarsz, én viszont nem fogom saját magam ismételni- felvonom a szemöldököm, és hozzám képest meglehetősen higgadtan kezelem ezt az egészet. Nem alaptalan Olivér felvetése, talán, ha máshogy jöttek volna a dolgok, tuti megint átmentem volna féltékeny barátnő státuszba, már-már öntudatlanul, de mivel rázúdítottam azt, ami egy ideje bökte a csőröm, mást nem igen tudok tenni. Tényleg az ő dolga, mit kezd a hallottakkal, csak magamban, jó mélyen reménykedek benne, hogy rádöbben, mennyire rossz úton jár. Nem lepődök meg azon, hogy rajtunk kívül szinte senki nincs kint, jobb is így.... könnyebb, ha tudom, nem figyel még több szempár is.
- Én legalább adtam egy esélyt dolognak... - vágok vissza, mert ez azért lényegi különbség.
- És az én hibám volt, fele annyit se tudott rólam, mint te... és... nem vagyok benne biztos, hogy csak ő volt... mindegy is...- rázom meg a fejem, majd egy biccentés után - ami igazából valami köszönöm, vagy valami hasonló akart lenni-, elveszem a zakót, és bele is bújok. Tudom, hogy mindenki azt várná, most jönne egy gúnyos megjegyzés, de egyszerűen nincs ehhez kedvem.
- Csak egy ürügy volt- vonok vállat, halvány mosollyal az arcomon. Igazából kicsit rosszul érzem magam, amiért ilyen módszerekhez folyamodtam, csak mert gyáva voltam, de hát... ez van.
- Ettől függetlenül még nem a szívem csücske a lány... - húzom el a szám, mert ez tény. Sose becsültem sokra a Mira és Dine felfogású lányokat, így nem is nagyon igyekeztem, hogy szimpatizáljak velük.
- Miért maradtál itt? - a kérdés halk, de biztos vagyok benne, hogy ő hallani fogja. Érdeklődve fixírozom, mert rá nem jellemző, hogy ennyire önzetlen tettet hajtson végre, sőt... maga az önzetlenség nem vall rá, így nem teljesen értem a dolgot.

Fiam ^^

- Elhúztam- nyomok egy puszit Vanda arcára, majd már útba is veszem a kastélyt. Valahogy jót tesz nekem ez az ingázás, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy egyszer majd átkozom az egészet.
Összébb húzom a kabátom, mert kicsit hűvösebb van annál, mint amire számítottam. A jelvényem rajtam, elvégre csak azért mozdulok ki, mert járőröznöm kell, amúgy ki nem tudnának rángatni a szobámból. Egyetlen olyan alkalmat sem akarok elcsípni, amikor összefuthatok Blaisel. Nem tudom, hogy kell kezelni egy szakítást, nem volt még tapasztalatom benne, mindenesetre még mindig elég pocsék a hangulatom.
Szerencsére Olivér némileg segít  a helyzeten, már magához mérten. Direkt nem vágom le az utat az erdőnél, kell a levegő, na meg... nem hiszem, hogy az a két ürge lelépett volna. Én meg jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy meg tudjam védeni magam.
Rá kéne jönnöm, unokanővérem miért vigyorog folytonosan, mint aki beszívott, feltételezem a bál utóhatása, de igazából, majd ha akarja, úgyis elmondja. Bár az előző titkolózásából következtetve, erre nem látok sok esélyt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem neheztelek még rá, de már elmúlt, és igyekszem túllépni rajta.
Az iskola kapujához érve, megtorpanok, majd döbbenten vonom fel a szemöldököm.
- Hát te meg?- "köszönök" a padon ülő srácnak, de csak mert nem tudom eldönteni, ilyenkor érez késztetést gyönyörködni a természetben, vagy szimplán mazochista. Könyörgöm, tél van... nem igazán alkalmas az idő a padon ücsörgésre. Aztán meglátom a hátizsákját.
- Új vagy? Melyik házba osztottak? Szándékodban áll itt kint megfagyni? Mert amúgy ma marha önzetlen vagyok, és esetleg segíthetek megtalálni a házad- lépkedek közelebb hozzá, majd megállva előtte, összefonom a karom a mellkasom előtt, úgy nézek le rá. Oké, nem tartozik a napi rutinjaim közé az újoncok pátyolgatása, sőt, de most miért ne tehetnék kivételt, nem?
Elsőre nem bírok rájönni, vajon hová tartozik, így érdeklődve várom, mit felel, aztán eszembe jut, hogy megint modortalan vagyok.
- Amúgy Oph vagyok, rellonos prefi, te meg mázlista, mert én találtam rád, és nem egy társam- ezt tényként közlöm vele, mert a nyakam ráteszem, hogy mondjuk Noel, nem csapna le rá, és szerintem a srácnak is jobb, ha nem részesül az ő fogadtatásából.

Tudom, hogy amit tenni készülök, rossz, ahogy azt is tudom, ha lett volna egy kicsivel több időm annál, ami jutott, nem vetemednék ilyesmire. Meghagynám másoknak, aztán megvenném. De mivel az aktuális helyzetem finoman szólva is siralmas, vissza kell élnem mindazzal, ami az ölembe hullott.
Igen, tudom, mennyire ártatlannak állítom be magam, holott ez az egész nem is zavar cseppet se, hisz nem először lógok be ide, és nem először készülök kölcsönvenni valamit. Ezek számomra nem idegen dolgok, csak most furcsák. Tény, a Blaisel töltött idő jó hatással volt rám, talán túlságosan is, és talán épp ezért vetettem véget az egésznek.
Önkéntelenül változtatott meg, és megijedtem, hisz azt az énem cseppet sem ismertem. Sose voltam a nagy szavak embere, sose mutattam ki semmilyen érzelmet, sőt még csak érezni se akartam, és meg is lett az eredménye annak, hogy mégis arra vetemedtem.
Tudom, egy szakítás sose lehet jó dolog, számomra mégis az. Sokkal jobb, hogy visszakaptam önmagam, azt az Opheliát, akit ismertem, aki nem volt tökéletes, még csak a közelébe se járt, és mégis, szinte mindig tisztában voltam magammal... Többnyire.
A talárt felvéve, rakom fel a P betűt, ami kitűnő alibinek bizonyul, még most is, hogy semmi olyat nem készülök tenni, aminek okán viselnem kéne azt. A hajam összekötve, a szemüvegem az ágyon, remélhetőleg senki nem ül majd rá, én meg nemes egyszerűséggel hagyom el a rellont.
A folyosók kihaltak, talán mindenki elkezdett pánikolni a közelgő vizsgák miatt, mert csekélyke tapasztalatom azt mondatja velem, hogy a takarodó, mint szabály, sokakat hagy hidegen, amivel egyet is értek.
Lassan haladok, részben, mert ráérek, részben, mert nem lenne jó rátörni egy tanárral se, meg kéne várni, míg ők is elhagyják a helyüket.
A festmények szokásukhoz híven, kísérnek végig tekintetükkel, amit bár sikerült megszoknom, még most is nehezen viselek. Az arcomon megint nem tükröződik semmi érzelem, újra felkaptam azt a maszkot, amit még ha rövid ideig is, de ledobtam magamról.
- Nocsak, miért is nem lepődök meg- csendül fel a hangom gúnyosan, ahogy befordulva a sarkon, meglátom háztársamat, aki kivételesen egyedül van. Ez valami csoda lehet, hisz, mintha összenőttek volna Kowaival. Ahh... bárcsak így lenne, legalább nem kéne elviselnem azt a dögöt a saját szobánkban. Igen, próbáltam én jól kijönni a lánnyal.... nem jött össze. Ami meg nem megy, azt ne erőltessük ugyebár.
- Ajánlom, valami veszett jó indokod legyen arra, miért vagy még idekint...- hűvösen pásztázom végig tekintetemmel, miközben közelebb sétálok hozzá. Azt hiszem, Lyra most marha büszke lenne rám.

Kiborít, ha valami nem úgy sül el, ahogy én azt elterveztem. Igaz, ehhez már hozzászokhattam volna, mert szinte már biztos vagyok abban, hogy van a levegőben valami, ami csak arra játszik, hogy ott szúrjon ki velem, ahol csak tud. Utána kell néznem, létezik-e örök balszerencse átok, vagy valami hasonló, mert ha igen, tuti, hogy keresztapám ezt is benyelette velem.
Mert az nem létezik, hogy velem folyton csak szerencsétlen véletlenek legyenek, és az ember még elcsodálkozik azon, hogy én vagyok a megtestesült pesszimizmus? Nehéz úgy optimistán állni bármihez, ha közben tudod, a következő lépésnél, úgyis pofán vág a valóság, és tehetsz bármit - még toporzékolhatsz is-, akkor se lesz úgy, ahogy te akarod.
Igazából... nem is tudom, miért dühít, hogy megint keresztül húzták a számításaim. Mert igen, attól jobban pipa vagyok, mint az egyszerű ténytől, hogy Noel magasról tojik a szabályokra. Az ő dolga, mit tesz, nekem max. annyi itt a dolgom, hogy kitalálok neki valami ciki feladatot, amit elvégezhet büntetés címszó alatt. Ehhez viszont nagyon nincs kedvem, de a srác minden egyes szavával hozza meg egyre jobban.
- Tartogasd a smúzolást annak, aki vevő rá- még azelőtt intem le, mielőtt belelovalná magát az egészbe. Egyszerűen feláll a szőr a hátamon, ha ok nélkül kedveskednek velem az emberek, már pedig emlékeim szerint, egyetlen aprócska okot se adtam Noelnek arra, hogy ilyen kitörő örömmel fogadja a feltűnésem. Mimikám mit sem változik, ugyanolyan rideg, és távolságtartó, talán némi felsőbbrendűség is meglátszik rajtam, ami nem feltétlenül van így direkt. Ezt hozza ki az emberből az, ha egy kicsit több hatalma van egy másiknál. Ezért senki nem törhet pálcát a fejem felett, álszentség lenne, mert valamiért a nyakam rátenném arra, hogy az illető is így reagálna az esetemben.
- Nem teszel jót az esélyeidnek azzal, ha megpróbálsz hülyének nézni- közlöm vele a kegyetlen tényt, miszerint, ennél azért kicsit több kell.
Mindig is dühít, hogy csak mert szőke vagyok, egy kalap alá vesznek a futószalagon gyártott, üres fejű, buta libákkal, még annak ellenére is, hogy már jó párszor rácáfoltam erre.
Ő is megpróbál valami hihetetlenül ergya kifogással előállni, mintha nem lenne képben azzal, egy házban lakunk... és nem ok nélkül.
- Nem... a kastély portréiban gyönyörködöm, és csak azért álltam le veled diskurálni, hogy elmúlassam azt a mérhetetlenül hosszú időt, amit amúgy a könyvtárban töltenék, poros pergamenek között roskadva.... hisz ez a legideálisabb kép rólam- szemem forgatva, reagálok a kérdésre, nem spórolva a hangomból a szarkazmust. Hát könyörgöm, ha valaki hülyeséget kérdez, ne várjon tőlem normális választ rá.
- Na, jó... tisztázzuk, hidegen hagy, mire készülsz, viszont, ha nincs kedved a szabad délutánjaid ágytál takarítással tölteni, segítesz nekem. Na, mit szólsz?- a kérdés persze csak formalitás, hogy beletápláljam annak illúzióját, hogy van választási lehetősége. Lényegében van is, de háztársam nem úgy ismerem, szívesen takarítana mások után. Ahhoz túlságosan el vagyunk kényelmesedve.

Tudom, milyen érzés az, ha a suli egyik ügyeletes gennyládája vágja át a terved, ismerős, hisz én is álltam  a másik oldalon. De nekem mázlim volt, Lyra és Noel a barátaim, így talán egy kicsit elfogultabbak voltak velem szemben. Na, meg aztán rólam se mondhat senki semmi rosszat, még egyetlen diákot se büntettem meg.... még.
Nem azért vállaltam el a prefiséget, mert minden vágyam kisistent játszani, csupán azért, hogy legyen, ami lefoglalja a gondolataim, és arra ez tökéletesen megfelel. Még most is hidegen hagy, mit csinálnak mások, majd egy túlbuzgó társam lerendezi őket.
- Pontosan, nehezményezem is, hogy még nem állítottak oltárt nekem- teátrálisan sóhajtok fel, mert bár én tudom, mi a véleményem erről az egészről. Noelt nem fogom megfosztani a rólam kialakított képétől. Gondoljon csak, amit akar, ha az neki könnyebb, hogy olyannak állít be, amilyen még távolról se vagyok, hát egészségére, nem fogom megingatni az elképzeléseiben.
Nem hat meg a dühös tekintete, én ugyanolyan szenvtelenül nézek vele farkasszemet, sőt, talán, mintha mulattatna is. Olivéren is jókat szoktam derülni, mikor már látható jelei vannak annak, hogy sikerült kiakasztanom, csak közte, és a falat támasztó között annyi a különbség, hogy a mestertanonc már tud kezelni. Máig nem tudom, hogy sikerült ez neki, mindenesetre, sokkal könnyebbé teszi a közös projektünket.
- Nem szokásom bájcsevegni, sem lelépni onnan, ahol dolgom van- vonok vállat, miközben szemeim rávillannak.
- Mellesleg, szívbemarkoló, ahogy próbálod adni itt a keményet, de javaslom, kicsivel többet gyakorolj a tükör előtt- a hangom immár csevegővé avanzsál át, épp csak a körmeimet nem kezdem el vizslatni. Ugyanakkor teljesen elégedett vagyok magammal, jobb napjaimon már ennyi elég ahhoz, hogy ellepje az agyam az a bizonyos köd, most mégis marha jól bírom türtőztetni.
- Na nehogy már te szabd meg a feltételeket. Szívem, én nem Kowai vagyok, akit úgy ugráltathatsz, ahogy kedved tartja... és jelenleg... még mindig neked kell pedáloznod azért, hogy ne rángassalak le Alexához. Ilyenkor este különösen zabos, ha megzavarják- teszem még hozzá, némi fenyegetéssel a hangomban, mert azért álljon már le. Korántsem vagyunk egy szinten, és azt még Serentől se tűrtem el, amit Noel itt készül lerendezni.
Régen, talán biccentettem volna.... ááá francokat, a régi énem már rég tapétát csinált volna belőle.
Az utolsó mondata az, ami kivágja nálam a biztosítékot, így pördülök egyet a tengelyem körül, hogy háztársam szemébe nézzek azt követően. Noel már érezheti is a kínt, mintha tört szúrnának a teste minden pontjába, jó mélyen, még azt is elhiheti ebben a pillanatban, hogy helyben fog elvérezni.
Aztán ahogy elszakítom a tekintetem, elhaladva mellette, csupán ennyit mondok.
- Válogasd meg a szavaid- tudtam én, hogy hasznos lesz ez az illúziómágia dolog, és be kell valljam, tetszik is, jobban, mintha tényleges fájdalmat okoznék valakinek. Néha úgy érzem, hogy ezt az egészet pont nekem találták ki.
Belépve a tanáriba, egyből az asztalokat kezdem vizslatni, majd mivel semmi érdemesre méltót nem találok, beljebb ások a papírhalmokba, hátha.

Nem foglalkoztat különösebben a srác, sokkal jobb lenne, ha magától eszmélne rá, nem jókor van itt, mert én nem szeretek társasággal bajt keverni, kivéve, ha a társaság nem Benji. Valahogy vele mindig megy, ő juttatott be ide először.
És ebbe belegondolva... fogalmam sincs, mi van vele. Na, igen, azok az a jelenség a még aránylag boldog időszakomban volt, azóta meg a nyakamba szakadt egy csomó rossz dolog.
Kéne valami olyasmit is mondanom, hogy nem tetszik Noel hozzáállása, vagy épp visszavehetne, de olyan szinten tojok rá meg a véleményére, hogy eszem ágában sincs normálisan reagálni. Persze ennek ellenére még nem ajánlatos feszítenie a húrt, mert ha dühös leszek, komolyan nem vállalok felelősséget magamért. Igaz mindent megteszek annak ellenkezőjének érdekében, mert nekem se tesz jót, ugyanúgy fáj, mint annak, aki az idegeimen akar táncolni, a különbség annyi, hogy az illetőnek később is fog fájni, lehet, még jobban is. Mostanság rákaptam a bosszúra, és nagyon bejön.
- Kellemetlen a társaságod- nem kertelek, még a szám is elhúzom, ugyanakkor elkönyvelem, kevesebbet kéne lógnom Olivérrel, hisz ez az ő védjegye.
- És eszed sincs, ha lenne, már rég rájöttél volna, hogy ideje lenne elhúzni, és máskor nyélbe ütni azt, amire készülsz, mert nem kívánok magam mellé egy tanút se- vonom fel a szemöldököm, jelezve neki, tényleg tiplizhetne, amíg még ilyen tüneményesen kérem.
- És a másik... kialakítottál rólam egy képet... nem foglak lelki nyomorba dönteni azzal, hogy megmutatom az a kép, mennyire nem valós. Nem érsz te annyit, hogy strapálnom kelljen magam azért, hogy elnyerjem a szimpátiád- úgy tűnik ma őszinteségi rohamom van, és mellesleg, teljes mértékben hidegen hagy, mennyire bántóak a szavaim.
Az övét én nem veszem fel, annyiszor hallottam már, hogy simán elregélhetném helyette. Majd ha valami újjal is elő tud állni, esetleg meg is hallgatom, nem csak úgy teszek. Esetleg. ,
- A keresztapámnak bejött, gondoltam, megpróbálom én is- vonok vállat, és egy tüneményes mosolyt villantok rá. Most komolyan azt hiszi, ennyivel meg tud hatni? Fogalmam sincs, kikkel találkozott még Kowain kívül, de marha rossz úton halad, ha így akar hatni egy sárkányra.
- Á nem... az túl nagy fáradtság lenne...- sóhajtok fel, szépen lógva hagyva a mondat végét, mert nem akarom én megfosztani a meglepitől, amit olyan szépen kieszeltem így, útközben.
- Legyen igazad- ezt már csak magam elé motyogom, mert tudom, hogy szobatársamban és bennem van némi közös, épp ezért utálom a kelleténél is jobban, így nem csoda, hogy jól esik ilyet hallani, még ha Noel nem feltétlenül jó értelemben gondolta is a kimondott szavakat.
Amúgy se vagyok az az egyén, aki akar bárkire is hasonlítani, én én vagyok, és ez nekem tökéletesen megfelel.
- Hozzá ne nyúlj- mikor odapillantok, szaladok is, hogy arrébb lökjem Noelt, persze nem olyan erősen, épp csak annyira, hogy ne érjen a kis szoborhoz.
- Gondolom, te se szeretnéd, hogy öt perc múlva a fél tanári kar megjelenjen- adok valami magyarázat félét, mert úgy gondolom, ennyivel tartozom neki.
Aztán meglátva az egyik keresett lapot, felcsillan a szemem, és érte nyúlva, már vágom is zsebre.
- Én végeztem.... neked meg... sok szerencsét- mosolygok rá angyalian, és mielőtt még reagálhatna bármit is, előhalászom a pálcám.
- Petrificus Totalus- azért egy elsős átokkal csak nem gyűlik meg a bajom. Még meggyőződök arról, hogy Noel tényleg megmerevedett-e, aztán egy intés kíséretében hagyom el a tanárit, rábízva a srácot, az első belépő tanerőre, mert miért varrnék a nyakamba több kellemetlen melót a kelleténél?