Vörös fiúcska

A dicséret hallatán felragyog az arca; még belőle is válhat mesterszakács! No, nem mintha ez lenne minden álma, de jó tudni, hogy nem veszett ügy, ha egyszer csak elkapná az érzés, hogy mindenképpen konyhát kell nyitnia Bogolyfalván. Specialitása a tocsogós zsemle lenne, ez egészen biztos.
-Jó lesz fahéjasan is! - biztosítja pajtását, miközben levágódik a padra vele szemben. A kakaó az az ital, ami minden mennyiségben és formában jöhet neki, kivéve esetleg, ha valaki marhalábszárat darál bele. Bár annak is meglehet a maga pikantériája. Mindenesetre jóízűen kortyolgatja a Nath  által felszolgált italt, és a bögre mögül figyeli erősen a srác reakcióját, amit az első falatra ad.
-Tényleg ízliiiik? - visít fel boldogan, miközben levágja a bögrét - majdnem mindent beterítve italával -, és rátámaszkodva az asztallapra áthajol felette.
-De ne hazudj! Ez nem is lehet finom, hiszen én… - bölcsen elhallgat, és kakaócsíkos vigyorral a képén inkább visszahúzódik a vörös aurájából. Még izeg-mozog egy keveset, míg sikerül végre feltérdelnie a padra, aztán mindentudó kifejezéssel az arcán megszólal.
-Ez a nagyi receptje alapján készült. Azt meg ugye te sem várhatod el, hogy eláruljam a mamám, mert akkor nagyon szomorú lenne miattam, és én azt nem élném túl. De te sem, mert a családi titkokat csak a család tudhatja, szóval el kéne, hogy átkozzunk téged, aztán meg elásni a kertben, viszont a kertünk túl szép ahhoz, hogy mindenféle földkupac elcsúfítsa. Ugye megérted? - a nyalókás pizsamás lány előadását hallhatták/olvashatták kedves nézők. Most pedig végig szabad nézni, ahogy elkezdi befalni a lekvárban úszó szendvicsét. Talán egy partedli nem ártana neki, de most nincs itt a kedves anyuka, hogy figyeljen kicsi lányára, így össze-vissza lekvározza magát már az első harapás után.
-Kérsz belőle? - nyújtja át nagy lendülettel saját megrágott reggelijét az asztal felett. Természetesen szanaszét fröcskölve annak tartalmát.
-Tudod, mi jutott eszembe? Nem, biztos nem tudod! Vagy tudod? Mert akkor most szólok, hogy mások fejében nem illik turkálni. Anyukád nem mondta még neked? Ez teljesen olyan, mint azok az őrült tudósok a mugli filmekben, mikor kiszedik mások agyát, hogy tanulmányozzák. Egyáltalán nem erkölcsös! - tulajdonképpen nem is hagyja, hogy Nath esetleg benyögje, fogalma nincsen róla, miről beszél a törpe. Amaz zavartalanul folytatja tovább a fecsegést, miközben hevesen gesztikulál zsömléjével a kezében.
-Szóval most, hogy már úgyis tudod, mire gondoltam, azért mégiscsak elmondom, jó? Kéne tartanunk egy "ki mit tud"-ot! Felléphetnénk valami énekes-táncos produkcióval, vagy azzal, hogy befonom a hajad! Mit szólsz?

Vörös szerelem

Ilyen ez a szerelem: mint amikor a villám belecsap a fába, a végén meg egy marék hamu marad belőle, semmi más. De azért a lángolás része egészen kellemes. Kellemes? Nem ez a legmegfelelőbb szó rá. Vigyora körbeéri a fejét, és úgy érzi, övé a világ, ahányszor csak Nathaniel rámosolyog, megszólal vagy hozzáér. Például mikor a srác kedvesen végigsimít az arcán; még a lélegzete is elakad. Úúú, úúú, most jön a filmekben látott lábfellibbenős csók, ugye? Jajj, hiszen megfogadta, hogy soha többet nem fog senkit megcsókolni, miután Zsolti fiú olyan csúnyán letámadta, de most mégis… mintha egy vödör vizet loccsantanának a nyakába, mikor Nath végül semmi egyebet nem tesz, csak néz. Egy villanásnyi csalódottság után azonban újra kivirul.
-Valamit csak kitalálunk – neki tökéletesen mindegy, mi lesz a program, ha Nathaniel azt szeretné, felőle még fát is vághatnak, vagy kitatarozhatják a kunyhót. Addig nem számít semmi, amíg a srác nem akar lelépni mellőle, bár ez elég esélytelennek tűnik, tekintve, hogy el sem engedik egymás kezét, mintha attól minimum összedőlne a világ.
-Nézd! Ott a faház! – miután végre elérték az erdőt, szép lassan feltűnik orruk előtt az úti cél. Hölgyünk kisebb örömsikkantás közepette engedi el szívszerelme kezét, és befarol elé, megállítva ezzel őt. Vagy Nathaniel szimplán elgázolja, bár az nagy melóval járna, hiszen kiásni egy gödröt, majd Leonie-t belepni földdel…
-Versenyezzünk! – pattogja körbe a fiúcskát. – Aki előbb odaér, aaaaz nyer! – az teljesen mindegy, hogy mit, de a kis törpének szüksége van némi mozgásra ahhoz, hogy ne őrüljön meg itt helyben. Eddig sem hiányzott belőle az energia, de jelenleg a szerelemtől kezdenek kiakadni a mutatók.
-Háromra indulunk, jó? – kérdi vihogva. – Eeeegy… - és már szalad is, hátha némi csalással előnyt szerez a sráccal szemben. Nyilvánvaló, hogy Nath könnyedén utolérheti, ha akarja, pedig tényleg úgy rohan, mintha a halál vakondot lóbálna mögötte, s közben még visít is. A fékezés kicsit nehezebben megy, szinte visszapattan a fa törzséről, és vihorászva kiterül a földön.
-Nyerteeem! - jelenti be levegőért kapkodva, bár lényegében fogalma sincs róla, hogy ez így van-e, mert inkább azzal foglalkozott, hogy ne taknyoljon el útközben. Miután végre nem úgy érzi, hogy menten beszakad a tüdeje, felül, és rajongása tárgya felé pillog.
-Ugye nyertem? - kérdezi vigyorogva. Igaz, csillogó tekintete nem csak a győzelemnek szól, hanem az ismételt felfedezésnek, hogy ez az úriember egyszerűen gyönyörűséges.

Szívem egyetlen vadhajtása

Egyből felpattan nagy nevetések közepette, mikor Nathaniel bejelenti, hogy nyert. Nem utolsó sorban azért ez a nagy boldogság, mert már tudja is, hogy miféle jutalmat kér, amiért ilyen ügyes volt. Mert hát… valamiféle jutalom jár a győztesnek, nem? Különben mi értelme volna versengeni? Mielőtt azonban jobban kifejthetné kívánságát - amiben egyszerre szerepel egy szivárvány, egy ásó és egy jeti lábnyoma – vörös úriemberünk csodálatos monológot kerekít gondolataiból, ami ha egy antológiában nem is, egy brazil szappanoperában mindenképpen megállná a helyét. Kis törpénk pedig olvadozik, mint a sarki jég, hogy ez a Nath nem csak csodálatosan szép, de okos és romantikus is, ahogy azt egy mesebéli hercegnek illik. Ennyi remek tulajdonság mellett még az is elnézhető neki, hogy otthon felejtette a fehér lovát.
-Óóó, én is szeretlek! – borul a fiúcska nyakába jóval kevesebb költői eszközt használva vallomásában, mint a másik. Azt a csodálatot és rajongást úgyis nehéz lenne szavakban kifejezni, amit szívszerelme iránt érez. Meglehetősen lehetetlennek tűnik, hogy eddig nem vette észre, milyen fantasztikus ez a Nathaniel gyerkőc, s bár eddig is nagyon kedvelte őt, meg sem közelíti jelenlegi érzelmeit.
Így végre eljött a nagy pillanat! Minden kislány arról álmodozik, hogy az első csókja mesébe illően tökéletes legyen. Nos… Leonie-nak ez nem adatott meg, de most itt a második esély rá, hogy szörnyű emlékeit kimossa az agyából, hála a vele szemben ácsorgó úrnak. Kár, hogy azok az események Bajkál-tói mélységekig beleégtek a kicsiny lelkébe. Ezért mikor Nath arca közelíteni kezd felé, reflexszerűen hajol hátrébb az esetleges nyálcserét elkerülendőn. Várjunk csak! Hiszen tényleg imádja a vöröskét, és az előbb még azért volt csalódott, mert amaz nem lépett semmit. Akkor most hogy is van ez? Képzeletben jól hátsón billenti magát, amiért menten tönkrevág mindent, és mielőtt még a fiúcska visszavonulhatna, gyorsan odahajol hozzá. Igen ám, de nagy igyekezetében csak annyit ér el, hogy lefejeli szívszerelmét.
-Áucs! - pirulva tapogatja meg fejét, s szörnyű zavarában elneveti magát. Nice going! Nyilván ő lehet csak ekkora szerencsétlen.
-Ne haragudj... izé... véletlen volt - már teljesen egybeolvadt saját hajával, de azért nem adja fel a küzdelmet. Mindenki azt hihetné, hogy a romantikus pillanat tovatűnt, de nem! Hölgyünk összeszedi minden bátorságát és hangyamaroknyi tudását a témával kapcsolatban, majd lábujjhegyre állva, a srác felsőjébe kapaszkodva - hátha úgy feléri - megcsókolja őt. Hm. Inkább egy elnyújtott szájra adott puszinak lehetne ezt nevezni, lévén fogalma sincs róla, hogyan kéne bárkit emberesen megcsókolni. Sebaj, a kis törpe ettől is egészen kimelegszik, és szívverése a normális tempó sokszorosára ugrik.
-Öümm - jelenti be ködös tekintettel, miután nagy nehezen hátrébb lép egyet. Szüksége van pár másodpercre, hogy kiverekedje magát a rózsaszín burokból, de aztán még mindig piros orcával elvigyorodik.
-Menjünk fel! - javasolja, elvégre azért jöttek, hogy körülnézzenek. Megfogja Nath kezét, és elkezdi maga után húzni a lépcsőn.
-Régen úgy szerettem fára mászni a bátyámmal! Nekünk is volt egy hadiszállásunk az egyik fa tetején, de csak lepedőkkel volt körbeaggatva, és nem nézett ki ilyen profin - magyaráz a srácnak. - Alig várom, hogy találkozz Kevinnel, tuti piszkálni fog a hajad miatt - persze feltétlenül hazaviszi Nath-et bemutatni a családnak. Az más kérdés, hogy a nyilacska hatása addigra talán el fog múlni, Leonie meg belefolytja magát egy esőcseppbe, amiért így viselkedett.
-Aztaaa, nézd, de klassz! - lelkendezik egy sort, mikor felérnek a faházba. Csillogó tekintettel járja körbe a kis helyiséget, majd rámutat a falra.
-Ide a mi nevünket is bele kéne vésni - hogy az egész világ megtudja, mennyire szeretik egymást.

Tinédzser l'amour

Miket tud ez a fiú? Hát miket? Kézrátéttel gyógyít, egy mosollyal agyat mos, és olyan csodás haja van, amibe kishölgyünk legszívesebben belecsavarná magát, hogy olyan lenne tőle, mint egy ínycsiklandó burrito. S Leonie most teljesen ingyen hozzájutott mindehhez a csodához a Cupido shopban! Micsoda mázlista!
-Ühhüm – bólogat, akár a kiskutya a Lada hátsó szélvédője mögött. Hogyan ne lenne jól, mikor végre megkapta a hőn áhított nagy szerelmet? Ráadásul lassan kezdi elengedni magát ebben a számára teljesen új érzelmi kavalkádban. Amúgy is erősen fizikai kontaktus függő, képzelje el a kedves olvasó, hogy most aztán egyfolytában a srácot tapizza, és simul hozzá, mint a kedves kis alienek Ripley hadnagyhoz.
-Kviddicsezned kéne! Velem! – lelkesedik csillogó szemekkel, bár idén csak cserének jelentkezett, mivel nehezére esik pályára repülni volt csapattársai ellen. Senkit nem szeret bántani, de hogy pont a Griffeket akarja kicsontozni? Ez valahogy nem megy neki.
-Várj csak… - teszi hozzá megilletődve, miután már ott virít mindkettejük neve a falon, és még egy szívecske is került köréjük.
-Te azt mondtad, hogy árvaházban..? – megfordul Nath ölelésében, és fejét hátradöntve pislog fel rá. Kellett egy kis idő, mire leesett neki, hogy a fiúcska minek üldögélt pont egy árvaház udvarában növő fa ágain. De hát ez… szörnyű!
-Mi történt a szüleiddel? - talán nem éppen illendő a magánéletben való turkálás, de úgyis annyira szeretik egymást, hogy ez nem okozhat problémát kettejük között. Legalábbis Leonie így hiszi.
-Tudod mit? – vigyorodik el, miközben kikerüli szívszerelmét, és lehuppan egy babzsákra, majd kicsit közelebb húzza magához a mellette lévőt is. Nem engedheti meg magának, hogy kiessen Nathaniel hatósugarából, pedig a srác olyan édes, hogy egészen bizonyosan mindenki ’sugar-fertőzést’ kap mellette.
-Az én családom biztos nagyon fog szeretni téged, ha bemutatlak nekik. Bár egyszer már írtam rólad - vonogatja meg a vállát. Természetesen a találkozásuk után részletes beszámolót küldött az otthoniaknak, elvégre nem minden nap találkozik az ember lánya szép vörös fiúcskákkal.
-Csak akkor még nem... - ráhunyorog szívének egyetlen hagymakarikájára, majd izgatottan átmászik az ő babzsákjára, és szembefordulva vele, belecsüccsen az ölébe.
-Én akkor most a barátnőd vagyok? - ezerwattos vigyort villant, majd újra homlokráncolásba kezd.
-Vagyis... nem neked kéne megkérdezned, hogy leszek-e a kedvesed? Vagy ezt így nem szokták? Hát legalábbis egy randevúra el kéne hívnod, nem? Vagy ez most az? - derül fel egy pillanatra. - Nem is tudom, mindig úgy képzeltem, hogy lesznek majd gyertyák meg virágok és szép zene. De talán nem kéne felgyújtanunk a faházat... - mondjuk virágot kapott, de mit várunk egy kislánytól, aki herceges meséken nőtt fel? Igen magasra nőttek az elvárások már...

Ashley
Egy vasárnap délután

Olyan unalmasan indult ez a nap, se munka, se prefektusi feladatok, Keith-t sem találta, Nath elől még mindig bujkál, a diákok többsége pedig eltűnt a folyosókról. Talán mindenki Bogolyfalván tölti a napját, hisz olyan szép az idő odakint. Talán neki is csatlakoznia kéne hozzájuk… áhh, nem. Inkább a szobájában ücsörög a földön, hátát az ágynak vetve, és nyuszmókjával játszadozik. Szegénykét úgyis elhanyagolta az utóbbi időben. Éppen kedvence szőrét bontogatja, és nagyban meséli neki, milyen borzalmasan hagymaszagú emberrel találkozott reggeli közben, mikor rátör a megvilágosodás. Hatalmasat sikkantva ugrik fel, nyusziját a hóna alá kapja, és kiüget a szobából.
A klubhelyiség bejárata felé rohanva majdnem elgázol egy szerencsétlent, akinek azonosításához szüksége van fél percre.
-Jajj, bocs… izéé… ááá, szia! Hogy is… igeeen, Ashley! Velem kell jönnöd! Nagyon fontos! Életbevágó! – megfogja a kezét, és minden magyarázkodást mellőzve elkezdi maga után rángatni. Trilliannek csak úgy lobognak a fülei út közben, olyan sebességgel haladnak – remélhetőleg - egészen a konyha ajtajáig, ahol végre Leonie is megtorpan, hogy kifújja magát. Vigyorogva fordul eridonos kis pajtása felé, hogy elmesélje, mire fel ez a heveskedés.
-Hagymát kell szereznünk! Szerinted adnak a manók? Mármint nem egy-két szemről van ám szó, hanem több zsáknyiról. Tudod, mostanában mindig eltűnik a dugicsokim meg a szobatársaimé is. Neked nem? Én már egy csomó diákot hallottam panaszkodni. De azt hiszem, eszembe jutott a megoldás. Még a nyáron történt, hogy ugyanígy jártunk otthon, és egyfolytában kiürült az édességtár. A bátyám mesélte, hogy van egy kis gonosz lény, aki amerre jár, minden csokit felfal. Ráadásul csapatban költöznek egyik helyről a másikra, és most azt hiszem, megszállták a kastélyt – aggodalmasan hadarja végig a sztorit, amiben… nos igen, még 16 éves fejjel is hisz, mert ha egyszer a bátyja azt mondta, akkor az úgy is van. Nyilván nem a srác nyomta be egyfolytában az egész készletet. A naivitás felfoghatatlan határokat tud ölteni nála. Már csak Ash-t kell meggyőzni, hogy bizony itt az iskolában is ilyen súlyos problémák vannak.
-De Kevin hallotta, hogy hagymával el lehet őket űzni, és tényleg! Teleraktam a házat, igaz, anya nagyon mérges volt, és büntetést is kaptam, de aztán képzeld! Többet nem tűntek el a csokik! – tökéletes boldog meggyőződés tükröződik az arcán, miközben meglóbálja nyusziját a lány orra előtt.
-Gyorsan kell cselekednünk, és behagymáznunk a kastélyt, mielőtt az összes finomság eltűnik! Az borzalmas lenne, gondolj bele! Mindenki nagyon szomorú lenne, de mi tudnánk segíteni még most!

Nath

Facsarodik a szíve, mint egy mojitoba szánt citrom, mikor meghallja, hogy szívszerelmének meghaltak szülei. Mily’ kegyetlen a sors egy ilyen csodálatos úriemberhez, mint Nathaniel. No, de most már itt van neki Leonie, aki jobban szereti őt, mint Jack Sparrow a rumot meg a szemceruzát együttvéve. Így nem is boncolgatja tovább a szülők témáját, helyette vidáman csilingelő hangon helyeselni kezd a vörös ötletére.
-Mindenképpen be kell mutatnod neki! Ő is fantasztikus ember lehet… – kezd bele a magyarázásba, de Nath egy-két szóból torkára fagyasztja a gondolatokat. Amint meghallja a bók-book ötödik fejezetéből idézett szöveget, nagyobb mértékű olvadásba kezd, mint a sarki jég. Arcát a srác tenyeréhez simítja, miközben szemét behunyva nagyot szusszan. Valami olyan mértékű érzelemáradat kezd elszabadulni a lelke mélyén, hogy mindjárt üvöltve Hulkká változik. Vagy egy nagy paradicsomemberré, ha már egyszer eridonról és nem rellonról van szó.
-Óóó, igen, hogyne lennék a barátnőd! – örvendezik tapsikolva, s kivételesen nem amortizálja le szívszerelmét egy egyszerű, könnyed csók közben. Megy ez, mint az ágyba… ágyban alvás! S ha már ilyen meghitt a hangulat, szépen lassan elkezdi kibontogatni Nath fejőslány copfjait is. Olyan arccal teszi mindezt, hogy az ember azt hihetné, épp a világ kilencedik csodáját tartja a kezében. Mert ugye a nyolcadik az újrahasznosítható papírpelenka.
-Ezek közül hova megyünk holnap? – kérdi vigyorogva. Áhh, nem türelmetlen ő kicsit sem, csupán nehéz elképzelnie, hogy most egy egész éjszakát ki kéne bírnia a fiúcska nélkül. Viszont ha tudná, hogy holnap biztosan együtt fognak ténykedni valamit, akkor sokkal könnyebb lenne. De az is lehet, hogy átszökni a fiúszobába egyetlen estére még könnyebb volna…
-Mugli moziban még sosem voltam, nézzük meg azt. Az olyan, mint egy nagy tv? – varázstalan nagyszülőkkel a felmenők között nem nehéz valamelyest tájékozottnak lenni a mugli társadalomban. Az más kérdés, hogy a kedves papa nem vitte még el soha moziba. Nagy hiba!
-Mondd csak, te tudsz takarókat elővarázsolni? – Vált témát, de mégis megmarad saját mániájánál, hogy nem engedheti magától messzire ezt a srácot.
-Itt kéne aludnunk – hozza fel kissé aggodalmasan a témát, ami egyszerűen nem akar kimászni a fejéből. Persze szigorúan két külön pokróc alatt gondolta, túl kislány ő még ahhoz, hogy többet leplezzen egy ilyen ajánlata.
-Tudooood… - szépen elrendezgeti Nathaniel csudálatosan gyönyörű tincseit a vállán, s azokat szuggerálva próbál valami elfogadható magyarázatot adni.
-Odalent ilyenkor már biztosan éhes farkasok járnak, és ha lemászunk innen, akkor jól megesznek minket. Nem kéne kockáztatnunk. De ha kihúzzuk itt reggelig, az egyrészt nagyon jó móka lenne, mert már régóta szerettem volna kempingezni itt… vagy valami hasonlót… másrészt meg tuti túléljük az éjszakát. Mit gondolsz? – pillant fel reménykedő boci szemeket meresztve az úriemberre, akinek haját képtelenség nem folyamatosan birizgálni. Ráadásul a biztos siker érdekében a fiúhoz simul, akár egy kedves kis rókamanguszta, aminek következtében egyből erős szívritmuszavar is fellép nála.

Piros fiúcska

-Úúúú, az nagyon jó lesz! Tudod, mit ennék? Mondjuk egy nagy adag spagettit. Vaaagy sült húst krumplival és hozzá uborkát, aztán palacsintát sok-sok lekvárral meg kakaóval. Jajj, rétest! Túrósat! Vagy valami nagyon habos süteményt – ábrándozik a másnapi éttermezésükről. Kicsit sem éhes a szentem, áhh, dehogy. A végén még Nath fél kézzel ébred, mert Leonie az éjszaka lerágta neki a másikat. De hát szerelemben és háborúban mindent szabad, nem?
Tulajdonképpen Leonie álomrandevúja messze van egy mozi teremtől, így a legkevésbé sem bánja, hogy nem ülnek be egyből valami mugli ostobaságot megnézni. Sokkal szívesebben… óóó, hát ez az! A vörös úriember tudja ám, hogy mitől döglik a musca domestica! És most itt ne a chemotoxra gondoljon a nagyérdemű, hanem arra a más tevékenységre, amit Nathaniel kitalált.
-Jó móka lesz ez a mozizás – jósolja Fédra néni tehetségével megáldva, majd kuncogva kimászik a srác öléből, és megrázza virággal díszített haját. Még utoljára nyújtózkodik egy nagyot, és megropogtatja pár csontját, majd hasra vágódik szívszerelme mellett, és hagyja, hogy az betakargassa a kabátjával. Óóó, micsoda úr!
-Nem fogok fázni – jelenti be teljes meggyőződéssel a hangában, miközben felkönyököl, hogy lássa Nath bűnösen szép arcberendezését. Bőszen rávigyorog, és miközben nekiáll a haját birizgálni, hosszas magyarázásba kezd. Túl korán van még ahhoz, hogy elaludjon, s különben is be van pörögve ettől a nagy szerelemtől. Igazán nem neheztelhetünk rá, hogy képtelen takarékra tenni magát.
Mindeközben a srácnak tulajdonképpen meg sem kell szólalnia, ha nem akar, hölgyünknek van elég mondandója ahhoz, hogy minimum egy órán át megállás nélkül fecsegjen. És akkor is csak azért hagyja abba, mert végre sikerült leraknia a fejét, mégpedig a vörös mellkasára, s ez igen meglepően megnyugvással tölti el. Ábrándos sóhaj szökik fel tüdejéből, miközben kezét és lábát is rápakolja a fiúra, hogy pár percen belül őt ölelve már vörös herceggel álmodjon. Vagy egy ponttyal.

Piros Pont

Nem is olyan meglepő, ha Leonie nem ismer fel valakit, vagy elfelejti a nevét minden második ismerősének. Ezt hívják szelektív memóriának, ahol egy kis gyári szűrőberendezésen folynak át az információk, és csak az marad meg, ami… fontos? Igen, többek között, hogy a keleti szárny első emeletének egyik kis eldugott folyosóján van egy kép, ami egy fickót ábrázol, aki elnevezte az összes levelet a kedvenc fáján.
-Tudom, hogy nagy munka, de ezzel megmentjük az összes diáktársunkat – bizonygatja lelkesen saját igazát. Ash nem akarhatja, hogy egy boldogtalan csokimentes kastélyban éljenek. Hiszen az borzasztóbb vég lenne, mintha maga Darth Sidious jönne Sith hadseregével a Bagolykő ellen!
-És ne mondd azt, hogy a bátyám hazudott nekem! – ha most nála lenne Trillian, tüntetőleg őt szorongatná, és kitakarná vele a furán túl agyas tökmag körvonalait. Viszont jószívűen átadta neki imént az állatkát - aki nyilván nagyon hálás, hogy egy kicsit megszabadult enyhén őrült gazdájától -, így most csak mélyen megbántva összefonja maga előtt a karjait. Az ő Fynncije szent és sérthetetlen, jócskán piedesztálra emelt emberi lény az életében, aki ha azt mondaná, egészséges kiugrani egy toronyablakból, Leonie különösebb gondolkodás nélkül megtenné neki. Mázli, hogy a bátyja nem kéri meg ehhez hasonló őrültségekre. Na, jó, egyszer megtörtént, de akkor csak a másodikon voltak, és az ablak alatt… na, mindegy, kissé eltértem a tárgytól. A vörösék meg nem haladnak az akcióval, pedig minden perc számít.
-Ha Fynn azt mondta, hogy van, akkor van, máskülönben meg mivel magyarázod, hogy mindig eltűnik a csoki? – hoppá, hoppá, most aztán sarokba lett szorítva a kis eridonos. Rávigyorog a lányra, és megpaskolja a vállát.
-És különben is… a hagyma nagyon egészséges. Kivéve a vámpíroknak. Legalábbis egy mugli filmben azt láttam, hogy nem szeretik – jah, egyszer látta a „Drakula halott és élvezi” című örökbecsű művet; azóta igen furcsa tévhitben él a vérszívókkal kapcsolatban. Ráadásul sejtelme sincsen róla, hogy egy-kettő még a kastély falain belül is garázdálkodik. Valahogy mindig elsiklik a pletykák felett, meg az egyértelmű tények felett is.
-Szóval ez jó a fejfájásra, megfázásra éééés az álmatlanságon is segít ám – ezt a nagymamája magazinjában olvasta, az pedig részletkérdés, hogy nem a hagymaszagtól lesz jobban a nép… a lényeg, hogy Áslí félig-meddig rábólint az akcióra.
-Nem is tudooom… végül is, ez elég korrekt csapatmunkának tűnik, és ahogy látom, Trill jobban kedvel Téged, mint engem – derül fel az arca, majd hirtelen közelebb pattan a lánykához, és belekotorva az aurájába suttogóra fogja hangját.
-Akkor most az a terv, hogy te eltereled a manók figyelmét, amíg én kilebegtetek egy zsák hagymát. Tudom, hogy az egy páncélra sem elég, deee… nem tudsz valami varázslatot, amivel sokszorosíthatni lehetne őket? – igazi összeesküvés zajlik itt, kérem szépen, de már annyira izgatott, hogy meg sem várja a választ. A részletkérdések megtárgyalását későbbre hagyva, az ajtó felé fordul, és résnyire kinyitja.
-Háromra indulsz, jó? Eeegy… kettőőő… hááá… - és belöki a konyhába Ash-t. Remélhetőleg tud improvizálni újdonsült bajtárspajtása.

Axl Rose


Ma nem kivételesen kenyérre kenhető hangulatban ébredt a kedves kis hölgy. Mindenkit körbecsókolgatott, akivel csak ez idáig találkozott, reggelit készített az eridon konyhájában, s random módra bekopogott vele egy szobába, hogy meglepje az ottani lakókat, majd befonta egy elsős lányka haját. Játszott valamelyik háztársának békájával, a szobatársai ágyán apró meglepetéseket hagyott, a kastélyt körbejárva minden képlakót üdvözölt és mindegyikhez volt egy-két kedves szava. Most pedig pálcáját maga előtt tartva virágesőt idéz minden egyes folyosón, mert az olyan szép. Ráadásként már reggel tündérnek öltözött, merthogy az mennyire vicces, és a mai szerepköréhez pont illik. Egyszerűen érzi a belső késztetést, hogy az összes kastélybelivel jót tegyen.
-Orchidessis! – fordul be a következő folyosóra táncikálva, pálcáját lengetve. A virágfüggönyön át egyből megpillant egy szőke buksit - te jó ég, kiszökött! -, amit természetesen nem tud beazonosítani. De ha egyszer szőke, akkor biztosan nem lehet más, mint az ő legeslegjobb pajtása, hiszen más szöszi fiúcska nem is létezik a földön. Legalábbis Leonie számára.
-Keeiiiith! – túlüvöltve a festményeket hajítja el majdnem pálcáját, és a tolató úriember mögött terem pár pillanaton belül, hogy rávesse magát, és a hátára csimpaszkodjon, mint egy kis majom. Amolyan levakarhatatlan módon: a lábait átkulcsolja a dereka körül, a kezeit pedig az úriember nyaka körül.
-Te leszel a lovaaam! Gyííí! – ez a viselkedés egészen érthető volna a részéről, ha tényleg Keith lenne az áldozata, merthogy kettejük között egészen elterjedt az ilyesfajta megnyilvánulás. Sőt, ennél sokkal furább szokásaik is akadnak a repertoárban.
-Irány a végtelen! – visít nevetve a srác fülébe, bár ki tudja meddig, mert az is lehet, hogy a hátára érkező váratlan súlytöbblettel sikerült leterítenie őt. Vagy Axl egy jól irányzott, egyszerű mozdulattal kiveri nyolc fogát, hogy ugyan ne barátkozzon már ennyire feltűnően, ha nem muszáj. Elvégre a nagy rellonosok így szokták elintézni az ügyeiket, nem?

Majdnem az, akire gondoltam

Micsoda masszív úriemberre talált itt a folyosó kellős közepén! Mintha Isildur monumentális szobrának a nyakába vetődött volna, olyan biztosan áll a helyén Axel. Annyi az apró, alig észrevehető különbség, hogy ez a fiúcska tud beszélni, ráadásul a hangja roppant zavarba ejtő módon cseppet sem hasonlít kedvenc Keith barátjáéra. Ebből kifolyólag egy fokkal hamarabb elengedi újdonsült szőke paciját, és hagyja magát lefejteni a hátáról, hogy aztán meglepetten pislogjon rá.
-Őőőő… - kezd bele értelemmel teli mondandójába, és olyan okos fejet vág hozzá, mint egy kviddicsvilágbajnok a cirokseprűhöz. – Még nem tudom biztosan. Elég furán viselkedsz, szóval akár lehetnél Keith is - mondja ő, aki az imént tündérruhástul vetette magát egy ismeretlen nyakába. Most meg alig bírja visszafogni a nevetését, mert annyira vicces, ahogy Axe körbejárja, és úgy böködi, mint valami másik bolygóról érkezett zöld szörnyet. Vagyis inkább pirosat.
-Lehet, hogy csak álcázod magad, hogy jól megviccelj vele – mondja összehúzott szemöldökkel, miközben ő is elkezdi visszaböködni a fiúcskát. Egy facebook-társadalomban még érvényesülni is tudnának ezekkel a megnyilvánulásokkal. Csakhogy az ő kezében pálca van, ami a művelet közben vészesen szikrázni kezd. A végén még akaratlanul kiüti valamivel a szösszencs srácot, ami meglehetősen ingoványos talajt adna egy kezdődő barátságnak.
-Nem mindig – vonogatja meg derűsen a vállát. – Olykor ráküldöm a vérnyulamat a diákokra, aztán hogy hősként tűnhessek fel, megmentem őket, és akkor utána nagyon szeretnek. De most Trillian aludt, úgyhogy inkább jótündéreset játszom – vihogva beletűzi pálcáját a hajába, izgatottan közelebb lép friss pajtásához, és egyből megmarkolja a csuklóját.
-Neked kéne tudnod, hol a végtelen! A te feladatod lenne, hogy elvigyél oda! – némi rosszallás kihallatszik a hangjából, mert ezek szerint ma sem fog eljutni oda, ahol már a vakond sem túr.
-De ha nem ismered az utat, nekem az is megfelel, ha felveszel a nyakadba, magunkra terítünk egy pokrócot, és óriásosat játszunk! - tapsikolva lábujjhegyre áll, és már-már elkezd felmászni szerencsétlen gyerkőcön, mígnem hirtelen meggondolja magát.
-Jaaa, igaz is, emlékeztess, ma én vagyok a jótündér, szóóóóval - előhúzza pálcáját, és lendületes, széles mozdulattal suhint vele egyet.
-Kívánj valamit! - észre sem veszi, hogy egészen véletlenül megpörkölt egy képkeretet nagy izgalmában. Pedig a kép lakója magából kikelve ordít, hogy most azonnal elmegy az igazgatóhoz, és óriási büntetést fognak mindketten kapni... kínos.

Ashley

Ashley határtalanul aranyos kislánynak tűnik, szegényke nem járt túl jól Leonieval, akinek nyilván eszébe sem jut, milyen kínos helyzetbe hozza őt azzal, hogy belöki a konyhába. Hiszen ez inkább vicces, nem? Bár vöröskénk imád szerepelni, szóval fordított helyzetben a legkevésbé sem szeppenne meg, és valószínűleg elkezdene hastáncot tanítani a konyhás manóknak.
Hamar kiderül, hogy újdonsült barátnőjét nem kell félteni, mert feltalálja magát az apróságok között. Inkább azon kéne aggódni, hogy Ash alig nagyobb náluk, így kifelé menet nem biztos, hogy észre fogja venni őt a tömegben. Igazából ezek a manócskák annyian vannak, hogy szinte bodysurfözni lehetne rajtuk. Mondjuk nem Leonnak, de ők ketten simán végigmehetnének rajtuk.
S míg háztársa és Trillke a figyelem központjában leledzik, hölgyünk osonó üzemmódba kapcsol, és befolyik a nyitva hagyott ajtórésen. Oké, igazából feltűnőbb nem is lehetne, ahogy próbál végigkúszni a padlón valami raktárfélét keresve, és szerencséjére meg is találja azt. Nem hiába állandó látogatója ennek a csodás helynek. Kikeres egy nagyobb zacskó hagymát, felkapja, és lábujjhegyen visszaoson a manókkal telt helyiségbe. Természetesen nem kerülheti el a figyelmet, és egyből betámadja egy manó, hogy mit szeretne azzal a zacskónyi hagymával. Most kezdjen el magyarázkodni, hogy zsonglőrködni tanul, és nincs elég labdája? Nem. Helyette felvisít, és elkezd Ashley felé rohanni.
-Meneküüüülj! – szegény kis teremtések nem győznek félreugrálni előle, hogy el ne üsse őket. Amint eléri az eridonos hölgyeményt, elkapja a kezét, és elkezdi kifelé rángatni. Majd legközelebb bocsánatot kér a kis barátaitól, amiért ekkora felfordulást okozott, hiszen a menekülők mindent leejtenek körülötte.
-Trill megvan? – kérdezi maga mögött becsapva az ajtót. Most, hogy végre biztonságos területre értek, ledobja a zacskó hagymát, és kikotorja szeméből a kilónyi hajat, hogy lásson is valamit. Miután ezzel megvan, izgatottan pillant újdonsült pajtására, és nevetve ugrálni kezd.
-Ez milyen izgalmas volt! Csináljuk megint! – gyors váltás: elkomolyodik az arca.
-Neeem, majd legközelebb. Most menjünk megmenteni az iskolát! – és ő komolyan elhiszi, hogy jót tesz a világgal. Felragyog az arca, felkapja a hagymát a földről, és előreugrándozik. Nem zavarja, ha esetleg Ash még nem heverte ki az iménti sokkot, elvégre ez akkora móka volt!
-Gyere, menjünk! Keressünk páncélokat. Ugye tudsz valami bűbájt, amivel sokszorosíthatjuk az alapanyagot?

Aximaxi

Oké, lehet, hogy sámlira kéne állnia kishölgyünknek ahhoz, hogy meglapogathassa Axe fejét, de azért az álla még csak alig pelyhedzik, ha egyáltalán… végül is ebből az alsó szögből pont rálátása van a srác nem létező szakállára, úgyhogy kicsit még lábujjhegyre is áll, hogy megvizslassa azt. Mert ha az álmodó kíváncsi erre az infóra, egyértelműen Leonie is az, hiszen oly’ nagy köztünk az egyetértés.
-Neked nő már a szakállad úgy, mint a mikulásnak? – érdeklődik abszolút nem témába vágóan, bár lényegében azzal sincs tisztában, mi is az a bizonyos téma, amit követnie kéne. Jah, pardon! Minő udvariatlanság a részéről, egyfolytában elfelejt bemutatkozni.
-Én Leonie vagyok. Meg Linnéa is – vigyorodik el, miközben pálcás kezével elkapja újdonsült barátocskája mancsát, és jól megrázza üdvözlésképpen, majd összehúzza szemöldökét.
-Az egerek nem is rémisztőek. A vakondok sokkal inkább! Jött már veled szembe vakond az utcán? Hidd el, biztosan megijednél tőle! – Állapítja meg aggodalmas arccal, s még körbe is néz, hátha valahonnét les rá egy olyan bestia. A vérnyomása is rögtön a magasba ugrik, mikor Axel elkezdi pedzegetni, hogy el kéne tűnniük innen nagyon gyorsan. Ajjaj, csak nem máris túr a vakond? Nagyon nem is kell rángatni, megy ő magától is, csak a sarkon túl hajlandó megállni.
-Most mi lesz? Most mi lesz? Meglátott? Meg fog enni bennünket? Nézd meg! Nenene, inkább menjünk, amíg lehet! – igen, ő még mindig arról a fenevadról beszél. S kívülről kész komédiának tűnhet, hogy ide-oda próbálja meg tuszkolni a nála jóval nagyobb fiúcskát. Csodálatos huzavona ez  a részükről.
-Majd inkább én megnézem! – jelenti ki határozottan, s lép is kettőt, hogy benézzen a folyosóra, de egy kéz megállítja.
-Ne is próbálj meg visszatartani! Kemény vagyok, majd én! – aztán ahogy lepillant, észreveszi, hogy tulajdonképpen most már ő maga markolássza a másik csuklóját, s nem fordítva. Axel meg sem próbálta megfékezni? Hupsz. Ez kínos.
-Hol iiiis… most mii? – miről van akkor szó? Próbálja visszavenni a fonalat, amit alig fél másodperc alatt vesztett el valahol félúton. Zavarodottan tekint a falnak támaszkodó úriemberre.
-Az én bátyám ám magasabb még nálad is – csúszik ki a száján a megállapítás, ami megint csak sehogy nem illik ide.
-Én szeretem ezeket a képeket, velük mindig lehet beszélgetni – vihogva megvonja a vállát, majd elkezd ugrálni és tapsikolni. Messze áll tőle a konyhaművészet, de egy forrócsokit csak tudna csnálni. Illetve… ott vannak azok a kedves manócskák, akik minden bizonnyal el fognak alélni a boldogságtól, ha segíthetnek nekik elkészíteni a világ legfinomabb forrócsokiját.
-Akkor menjünk gyorsan a konyhába, mert igazad van! Ha játszani akarunk, előbb energiát kell gyűjtenünk! – nyilván neki semmi szüksége nem volna rá, de azért na. Lelkesedve pattog össze-vissza, és már indul is a konyha irányába. Remélhetőleg rellonossal a nyomában.

Axl

Fejét kissé hátrabiccentve vigyorog rá a srácra. Roppant mulatságosnak találja, hogy egy oroszlánnal lett összehasonlítva, bár tény, hogy valóban találó a párosítás. Annyi különbséggel, hogy neki esze ágában sem volna senki lábát leharapni, s bármily’ meglepő, a 'zöldséget' sem szeretné megrágcsálni, akármennyire egészséges is lenne. Legalábbis nem most, mert nincsen nála szalvéta, amivel megtörölhetné utána a száját.
-Ne félj, nem bántalak! – s igencsak abszurd módon lábujjhegyre áll, hogy meglapogassa újdonsült zöldpajtása fejét. Szinte természetes, hogy Axel megrémül egy ilyen picike ribizlilánytól, elvégre terelő a hölgyemény, úgyhogy elméletileg könnyedén le kéne tudni csapnia a fiúcskát. Elméletileg. Azonban túl jó kedve van, így erőszak helyett inkább a forrócsokit választja, és a rellonos mellett pattogva, folyamatosan fecsegve közelíti meg az említett helyszínt, hogy aztán előtte vágódjon be az ajtón. Itt még mindig előkaphatja majd a főzőkanalat, hogy azzal náspángolja el a srácot, ha amaz kiérdemli.
-Sziasztok manók! – köszön vidáman földből alig kilátszó barátocskáinak, és rögtön be is ugrik Axel elé, hogy lefékezze őt. Ha ez nem sikerül, akkor pedig szimplán elgázoltatja magát, de nem hagyja szó nélkül az érkezést.
-Héé, nem is köszöntél nekik! Pedig nézd meg, milyen kedvesek és lelkesek! – feddi meg az urat, miközben az aprónépre mosolyog, akik máris ott sürögnek körülöttük, hogy segítségükre legyenek. Természetesen udvariasan visszautasítja őket, mert ki nem hagyná, hogy az Axel által prezentált csodacsokis itallal szolgáltassa ki magát. Segítőkészen fel is ül a tűzhely melletti konyhapultra, hogy onnan erősítse lelkiekben az úriembert.
-Nem is tudom, a fahéj jobban hangzik, de rád bízom. Lepj meg! Mondjuk, azért borsót ne rakj bele, mert azt nem szeretem. Egyszer beleragadt egy az orromba, és nem tudtam kiszedni. Utána meg anyáék jól leszidtak, amiért nem szóltam nekik róla, és egy fél napig benne volt – kacarászva, lábát lóbálva sztorizik, míg készül az ínyencség.
-Melyik házba jársz amúgy? – pattan fel izgatottan, gyorsan megigazgatja tündérruháját, majd ismét meglóbálja pálcáját a levegőben.
-Házszínűvé varázsolom a forrócsokinkat, mit szólsz hozzá? – mivel ma ő a jótündér (vagyis kitudja miféle klánból szalajtották a törpét), az volna a dolga, hogy kívánságokat teljesítsen, vagy legalább vidámabbá varázsolja mindenki napját.
-Mi is hozzá a varázsige? Mindig elfelejtem! – kezd sopánkodni. Pocsék egy boszorkány, az biztos. Kész életveszély pálcával a kezében. Viszont kivételesen lelkes az iparban!

Ribizlikisasszony


Végre karácsonyi bál! Minden kis- és nagylány álma, hogy csodaszép ruhába öltözzön, találkozzon a herceggel, és a mese tovább tartson, mint éjfél. Ráadásul ott az a Jetiné díj is, akarom írni, Hókirálynő választás vagy mi a csuda, amiért valószínűleg a lányok többsége kemény Harcosok klubja játékot indítana, ha tehetné. Mellesleg nem is volna olyan elvetendő ötlet iszapot hozatni a nagyterembe, aztán csak adj neki! S ezen alkalommal Leonie kivételesen nem a hölgyek táborát gyarapítaná, hanem az urakét, akik széles vigyorral figyelnék a birkózást.
Bezony. Vörös törpénk idén úgy döntött, eljátssza egy kedves ifjú leány hercegét, ha már egyszer a sajátja úgyis magasról tesz a fejére. Magasabbról, mint az égig érő paszuly tetején ücsörgő óriás, s ezt elviselni nem könnyű feladat. Viszont annál könnyebb és vidámabb lesz ma este végig partnere kedvében járni. Elhatározta ugyanis, hogy makulátlanul, igazi lovag módjára fog viselkedni, bárki is fogadja el felkérését a nagy eseményre. Így esett, hogy hatalmas vigyorral, tetőtől talpig az eridon pirosában pompázva, ámde mégiscsak férfiöltönyben és kalapban – hogy elrejtse hosszú haját - várta szíve hölgyét a Nagyterem előtt. Mérhetetlen izgatottságának hála már kora reggel nekiállt készülődni, így az illemet betartva, kivételesen nem késett el a megbeszélt időpontról. Csoda.
Kezét a háta mögé rejtve toporog az előcsarnokban, ahová a találkozót megbeszélték. No, nem mintha nem lett volna egyszerűbb és egyértelműbb, hogy már a toronyból együtt jöjjenek le, de Leonienak egy apróságot még el kellett intéznie a nagy esemény előtt.
S ha végre Kiva is megjelenik a színen, mint egy csudaszép hercegkisasszony, Leonie egyből büszkén kihúzza magát, hogy ilyen párt talált a bál idejére. Kényszeríti magát, hogy ne essen ki a szerepéből, és ne rohanjon rögvest oda barátnőjéhez, illetve ne ugrálja őt körbe, ahogy azt általában tenné. Helyette lassan odalépdel hozzá, szertartásosan meghajol, miközben rávigyorog a hölgyre, majd kiegyenesedve felé nyújt egy szál íriszt. Nem volt könnyű a megfelelő virágot beszereznie, és szinte biztos benne, hogy a pirosnak fogalma sincs róla, mit jelent, de azért ő maga örül a fejének, hogy ilyen ügyesen kitalálta a kezdő koreográfiát.
-Pazarul nézel ki! – nevetgélve karját nyújtja, hogy bevezethesse partnerét a nagyterembe. A szépséges hölgyemény és a törpe. Remek párosítás. Nagyon erősen kell koncentrálnia ahhoz, hogy ne veszítse el az irányítást saját cselekedetei felett, főleg mikor meglátja a báli fergeteget. Azta.
-Menjünk táncolniiii! - rikkant fel, és elkezdi Kivát a parkett felé cibálni, nem éppen úriemberhez illő módon. Erre maga is rájön csakhamar, úgyhogy gyorsan bepördül a leányzó elé, és kalapja alól rávigyorog.
-Öhm... bocsánat. Szóóóóval... szeretnél előbb egy italt? - udvariaskodik nagy kedélyesen.

Alegria

Úgy kezdett neki a délutánnak, hogy rengeteget fog tanulni a vizsgákra, tekintve, hogy egyelőre semmilyen tárgyból nem ment még át. Persze, ami késik, az a MÁV, úgyhogy kénytelen-kelletlen megmondta Keithnek, hogy kivételesen találja fel egyedül magát. Ám nem telt el fél óra kedvenc barátja távozásától kezdve, s máris azon kezdett agyalni, vajon a szőkeség hol és mivel múlatja az idejét. Vagy fél perces bűntudatban fetrengés után kijelentette magának: a tanárok sem akarhatják, hogy magányában megőrüljön, hiszen akkor pláne nem tudna semmiből levizsgázni.
Félrehajította a kezében tartott, megrágott – köszönet illeti érte Wowbaggert – könyvet, s hamarjában belefúrta magát a szekrénybe. No, mi lesz ma a móka tárgya? – merült fel a legfontosabb kérdés. Lelkesen kereste az ihletet adó ruhadarabokat, míg végül kezébe került egy fekete kalap. Tökéletes! Fél perc alatt körvonalazódott a nap további forgatókönyve, s máris előbányászta az összes fekete ruhadarabját: harisnya, szoknya, pulóver, hosszú kabát, napszemüveg, kalap.
Aztán eltelt tíz perc, Leonie pedig már lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel járja Bagolykő Fő utcáját, és kalapja alól lesi első áldozatát. Ő most itt a maffia nagyasszonya éppen, vagy ki tudja, mit szeretne előadni, de azt nagyon. Hamar rá is lel a megfelelő alanyra, egy nála alig nagyobb, békésnek tűnő leányzóra. Összekapja magát, és odalopózik hozzá, majd finoman hozzásimulva, halkan megszólal.
-Követtek? – utoljára vagy egy éve látott krimit a nagymamája cseppet sem modern tv-jén, de valahogy így szokták fű alatt rendezni a bizniszt, nem? Valahogy azok az arcok mindig olyan menőnek tűntek ilyen szövegek mellett.
-Elhoztam a szajrét, itt van a kabátomban. Még mindig áll az üzlet? – Megpaskolja a kabátja oldalát, ahol valóban rejteget valamit, de kár volna ilyen hamar lelőni a poént. Helyette inkább finoman megpróbálja szerencsétlen áldozatát betuszkolni egy kisebb beugróba, ahol takarásban lehetnek. Ha mázlija van, nem kap rögtön egy szép kis rontást az arcába.

Alegria

Már az haladás, hogy az ismeretlen lány nem próbálta meg ledugni a torkán a pálcáját ijedtében. Vállon is veregetné magát érte, de akkor oda lenne a helyzet bájos varázsa. Nem mellesleg jelöltetné magát a következő Oscarra a hiteles alakításért. Hmm… hiteles. Talán nem a legmegfelelőbb szó arra, amit éppen csinál. Főleg úgy, hogy a kalap karimája egyfolytában a szemébe lóg, és alig lát tőle valamit.
-Most szórakozol? – kérdezi fojtott hangon. Mivel úgyis sarokba szorította, tesz Alegria felé még egy lépést, hogy egészen belemászhasson az arcába. Tulajdonképpen állandóan ezt csinálja az emberekkel, de azon alkalmakkor egészen mást próbál közvetíteni. Olyanokat, hogy béke, szeretet, add oda a csokidat, stb… most meg. Most meg próbál roppant kemény lenni, bár a szemüvegét nem meri levenni, mert ugye mindenki azt mondja, hogy a szem a lélek tükre, szóval szemeinek furcsa állásából azonnal ki lehetne következtetni, mennyire nem gondolja komolyan ezt az egészet.
-Talán berezeltél? – mekkora mázli, hogy a levitás alig magasabb nála. Valahogy kevésbé lenne hiteles a szituáció, ha egy sámlira kellene állnia ahhoz, hogy egy szintre kerüljenek.
-A Főnöknek ez nem fog tetszeni – csóválja a fejét, miközben nagyot sóhajt. Leginkább azért, hogy leplezze előtörni készülő jókedvét. Újból megpaskolja kabátja oldalát, s folytatja a lelki terrort. Vagyis csak szeretné, de az is benne van a pakliban, hogy a hölgyemény már rég rájött, hogy csak szórakozik vele.
-Minden nálam van, amit kértél. Tudod, mekkora kockázatot vállaltunk ezért? – lehajtja a fejét, s vár pár másodpercet, majd újra felpillant, s elkezdi kigombolgatni kabátját. No, most ugrik a majom a vízbe, s talán kevésbé lenne mókás a szituáció, ha nem kezdene el bénázni már a második gombnál.
-Azt ugye tudod, hogy ezt nem fogod megúszni? Ki fog Téged nyírni a Főnök, ha megtudja, hogy visszamondtad az üzletet. Fene… kigombolnád ezt nekem? – nyújtja felé a kabátját, végképp megtörve a játék varázsát. Vagy legalábbis igen komikus helyzetet teremt mindösszesen fél másodperc alatt.
-Szóóóval… hol is tartottunk? – vonja össze a szemöldökét, bár ez úgysem látszik a szemüveg-kalap kombó alatt.

Alegria

Kicsi a bors, de egy nagyobb dózistól simán megfulladsz. Leonienál pont ugyanez a helyzet. Ha a maffiába bekerülne, valószínűleg a saját bandája nyírná ki őt fél óra elteltével. Meg hát… próbáljunk már elképzelni egy olyat, amiben ez a kis vörös manóképződmény is benne van. Mivel seftelnének azok; plüssökkel és pónikkal? Mamuszmaffia. Ez az ő világa.
-Még nem félsz! De majd fogsz! – ördögi vigyorra húzza a száját. – Ha eljön hozzád Kampókéz, biztosan pelenkára kell váltanod! Egyébként tudok neked hozni egy nagyobb pelenkaszállítmányt is, ha szükséged van rá – jelenti be nagyon komolyan bólogatva hozzá. Tényleg kezdenek átváltani valami groteszk komédiába. De legalább már látja a lányon a hajlandóságot a játékra. Ez haladásnak számít, főleg azért, mert ha mondjuk egy rellonost kapott volna ki magának, az lehet, hogy most fellógatta volna valahova madáretetőnek. Alegria viszont nagyon kis aranyos, még a kabátját is segíti kigombolni, amitől a kis hölgyemény még egy boldog mosolyt is megereszt. Persze csak egy fél pillanatra, mert nem szabad kiesni a szerepből.
-Ja, igen-igen, a Főnök megöl – a következő kérdésre elvigyorodik, majdhogynem körbeéri a fejét a szája. Szépen lassan belenyúl a kabátjába, és elkezd a belső zsebében turkálni.
-Ezt már szeretem. Végre a lényegre tértünk! Persze, hogy nálam van, amit kértél. Megmutatom, de csak akkor adom oda, ha cserébe megkapom, amit megbeszéltünk – dobpergés, majd végre előhúzza a kincset, amiről egészen eddig magyarázott. Az pedig nem más, mint egy nyaklánc, s ezt meg is lóbálja a lány orra előtt.
-Ez volna az! – valójában apukájától szerezte be az ékszert, s a benne lévő kő bájitallal van átitatva. Bármilyen illatot képes magába szívni, s utána órákig körbevonja vele a viselőjét. Hátránya talán, ha a konyhában jár vele az ember, később mindenki megpróbálhatja megenni. De ki ne szeretne egész nap tavaszi szellő illatot árasztani?
-Esetleg köthetünk egy másik üzletet – veti fel az ötletet, s ismét meglóbálja a lány orra előtt a medált. – Mit tudsz felajánlani azért, hogy kimentselek a Főnöknél?

Szerelemdoktornő

Az egész úgy kezdődött, hogy az edzés előtti estén nagyon furcsa és zavarba ejtő álma volt egy bizonyos illetőről. Ez az álom pedig azóta is rágja az egész lényét, és egyszerűen képtelen túltenni magát rajta. Mint valami kórság, és már elég erőteljesen gondolkozik azon is, hogy orvoshoz kéne vele fordulnia. Kormos Haj bácsi vajon mit szólna hozzá, ha Leonie bebattyogna a gyengélkedőre, és valami bájitalt kérne a rendellenes érzéseinek elnyomására? Zója néni pedig tudta szerint szolgálaton kívül van, úgyhogy nincs más hátra, minthogy egyedül birkózzon meg a feladattal.
Ezért mászkál most egyedül a réten, és ezért nem hozta magával sem Wowot, sem Trillt, Keith pedig pláne. Valami igen gyenge kifogással élve mondta le a délutáni improvizatív jellegű programjukat. Magyarázott neki kacsákról meg tündérekről, és arról, hogy a tündérek jönnek a hápogásra, de ha egy szőke srác ott van a közelben, akkor mérgesek lesznek, és megbombázzák a kastélyt tündérporral, amitől az el fog szállni... szóval csak a szokásos magyarázattal állt elő, és legjobb pajtása készségesen elhitte, hogy neki tényleg nem szabad Leonieval tartania ma.
Most már csak egyetlen kérdés van függőben – hogyan tovább? Hiába tette már meg a tízedik kört a rét körül, még mindig nem tudja eldönteni, hányadán áll. De hát könyörgöm! S könyörögjetek tik is feleim! Leonie érzelmileg analfabéta, és képtelen bármit is kezdeni azokkal a gondolatokkal, amik mostanában foglalkoztatják. Valakivel mindenképpen beszélnie kell róla, különben megőrül. Jobban mondva fokozódna az őrülete, ugyebár. S amint elhatározta, hogy teljesen mindegy kitől, de tanácsot kell kérnie, rögvest körbepillog csellengő diákok után kutatva. Egyből megakad a tekintete az egyik háztársán. Ugyan nem nagyon beszélgettek még, de épp itt az ideje, hogy elkezdjék. Ráadásul a hölgyemény idősebb is nála – vagy egy évvel –, biztos sokat tud már a szerelemről.
Odaugrándozik Lucyhoz, és nagy lendülettel levágódik elé. Nem is lacafacázik sokat, egyből a közepébe vág a témának, s roppant gondterhelt arccal ránéz a leányra.
-Segítened kell nekem! – jelenti be, s mielőtt még bármi reakciót kaphatna, belefojtja a másikba a szót, és elkezd magyarázni.
-Tegyük fel, hogy van egy legjobb pajtásod, akit nagyon szeretsz, de aztán már nem is biztos, hogy úgy szeretsz, hanem amúgy szeretsz, de csak szeretni akarod, nem úgy szeretni, mert ő biztos nem szeret úgy, meg amúgy sem kéne elrontani a szeretet azzal, hogy máshogy szereted, mert akkor aztán a végén egyikőtök sem fogja többet szeretni a másikat, és akkor én azt nem élem túl. Érted? – magyarázza el a probléma lényegét roppant profin. Az már kevésbé esik le neki, hogy aki kicsit is nyitott szemmel jár az eridonban, az pontosan tudhatja, hogy kiről beszél éppen, hiszen Keith-szel szinte össze vannak nőve a nap huszonnégy órájában.
-Vagy nem is szeretem? – tanácstalanabb, mint egy pár órás bébifóka. – A múltkor azt álmodtam, hogy megpuszilt. Akkor én most szeretem? – Nem biztos, hogy létezik még egy olyan személy, aki képes egy ötéves szintjén gondolkodni, s a helyzet abszurd mivoltát az csak még inkább fokozza, hogy ezt most képes olyasvalakivel megtárgyalni, akit lényegében nem is ismer. Mintha csak az aznapi ebédről magyarázna neki.

Szívsebész

Úgy gondolta, majd szépen név nélkül fogják végigjátszani ezt a játékot, mert senkinek nem szabad megtudnia, hogy ő miket – vagy miket nem – érez Keef iránt. Így is eléggé ki van égve az agya az utóbbi napoktól, pont az nem hiányzott neki, hogy most még azon is aggodalmaskodjon, hogy a kis titka már nem titok többé, és mint tudjuk, itt még a fűszálaknak is füle van, hát még a közelben lábatlankodó diákoknak! Nekik kettő is!
-Miiiiii? Neeeeeem! Dehoooogy! Én nem vagyok szerelmes Keithbe – olyan megbotránkozással a hangjában tiltakozik az ötlet ellen, hogy szinte meggyőző, amit állít. Ezt a súlyos kérdést tulajdonképpen még nem sikerült eldöntenie, vagyis inkább rendesen bevallania saját magának. Megvakarja a feje búbját, összehúzza a szemöldökét, és kissé közelebb hajol Lucyhoz.
-De tegyük fel, hogy esetleg mégis róla van szó… vagyis egy fiúról, akit Keithnek hívnak, csak azért, hogy könnyebb legyen példálózni vele – javítja ki egyből magát; így legalább nem tűnik olyan valóságosnak a sztori. Roppantmód gyerekesen képes viselkedni.
-És akkor ezt a fiút, aki Keef, pont úgy, mint Keef, csak mégsem ő, szóval őt ööüüümmm – nem igazán szokott zavarba jönni, de most már a haja végét tépkedi hevesen. Szabad egyáltalán ilyen témáról beszélgetniük? Hiszen ez olyan személyes… viszont ő még olyan „kicsi”, muszáj valakivel megoldatnia a problémáját, ha már anyukája nincs itt, hogy segítsen rajta. Nincs hozzászokva, hogy bármin is aggodalmaskodnia kelljen.
-Szóval igeeen… hát ott… mármint ühhüm… - rámutat a szájára, s zavartan lesüti a szemét, majd egy negyed másodperc alatt megváltozik a hangulata: felsikít, ezt követően pedig elborul a földön.
-Akkor most mi lesz, ha mégiscsak szeretem? Ez katasztrófa! Ha most jönne egy óriás, és ránk ülne, még akkor is boldogabb lennék. De egyébként ez meg is történhet ám, mert a bátyám azt mondta, hogy az óriások sosem nézik, hova ülnek – hirtelen felül, és elkapja Lucy kezét; azt szorongatja tovább a nagy tanácstalanságban.
-A szerelem csodálatos dolog lehet. Legalábbis a mesekönyvekben azt írják – álmodozva sóhajt egyet, aztán megrázza vörös loboncát.
-Azt én nem tudom, mit érezhet ő. Biztosan szeret. Muszáj szeretnie, mert ő a legjobb barátom, és mert tudja, hogy szomorú lennék, ha nem tenné. De azért nem hiszem, hogy úgy szeret, mint egy Hercegnek szokás – oké, mostanra mintha mégiscsak belenyugodott volna kicsit a saját érzéseibe. De nem kell félni, ez csak átmeneti állapot.
-Ilyenkor mit kell csinálni? Kérdezzem meg, hogy ő...? Neeeeem - egyből lehurrogja saját magát. - Akkor biztosan kiköltözne a padlásról, ha megtudná, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyen butaság. De miért jutott eszembeee? - rángatja a leányzó kezét a nagy felindultságban. Szerencsétlen háztársa bizonyára pont ilyen remek programot képzelt el magának a mai napra.
-Te mit tennél? Csokit kéne enni... az mindenen segít. Ha megeszek egy láda csokit, akkor jobb lesz? De én nem is szeretem őt... mármint azt a fiút, aki egyébként nem is Keith, csak most hívjuk annak, hogy legyen neve.

"Ölelgess zöldeket!" nap

Szép napra virradt ma a kastély népe, s hölgyünk úgy döntött, eljött az ideje, hogy felvidítsa összes diáktársát, legfőképpen rellonos pajtásait, hiszen abban a csúnya-csúnya alagsorban még a napot is alig látják szerencsétlenek. Most végre ők is megkaphatják a nekik kijáró szeretetet, s beszüntethetik a téves pletykákat, miszerint ők az iskola leggonoszabb emberkéi. Hiszen gonosz ember nem létezik – Leonie felfogásában, és ezt ma be fogja bizonyítani minden kastélylakónak. Az előkészületeket már hetek óta végzi a padláson. Még Keith-t is megkérte, hogy segítsen neki egy kétméteres mosolygós, szivárványos sárkányt gyártani kartonból, amit kiállíthat majd. Emellett megannyi szórólapot, színes ruhába öltöztetett sárkányos plüsst, rellon feliratú, szívecskés karkötőt, plakátokat, s még rengeteg mókás, vidám dolgot összegyűjtött erre a napra.
Mindezt egy hatalmas dobozba pakolta, s maga előtt lebegtetve azt már lefelé ügyeskedik az eridon toronyból. Olyan izgatott, hogy képtelen bármire odafigyelni, így minden második dáknak nekimegy a hosszú út folyamán, mire végre leér a bejárati csarnokba. Fogalma sincs róla, mennyire szabad kidíszíteni ezt a helyet, de csak nem fognak érte annyira haragudni, így hamar nekikezd az ügyeskedésnek. Kiállítja, az integető, mosolygó kartonsárkányt. Elé egy nagy üveget helyez, amire a „Kedveskedj rellonos társaidnak!” felirat került, a plüssöket egy nagy kupacba rendezi, majd elkezdi kidíszíteni a csarnokot. A rellonosok zászlója alá egy nagy „Szeresd a rellonost!” feliratú lepedő kerül, s minden máshova „Ölelj meg egy rellonost, tegyél jót a világgal!”, és ehhez hasonló feliratú plakátok kerülnek. Remek móka lesz ez, már előre látja, bár egyedül igen nehéz lesz minden egyes erre haladó diákot rávenni, hogy szeretgesse meg zöld társaikat, hátha jobb színük lesz eztán.
Vidáman körbetáncikálja a helyet, miközben felkap egy plüsst, ami történetesen a mugli Süsüt akarja megszemélyesíteni - még énekel is, ha a hasát megnyomod -, majd árgus szemekkel kezdi várni első megtérítendő áldozatát. Vajon ki lesz az a szerencsés lélek?

A bölcs mindentudó

Ebben az iskolában az összes diákocska olyan aranyos, de Lucy überel mindenkit figyelmességével és kedvességével. Valószínűleg nem sokan viselnék el, hogy Leonie ilyen szinten műsorozzon nekik, nemhogy még megpróbáljanak tanácsokat is adni. Talán óvó néninek kéne mennie a leányzónak, annyira megy ez neki. A kis vörös törpe egyből meg is nyugszik, hogy akkor most újdonsült pszichológusa elhitte neki, valójában nem Keefről beszélgetnek.
-Éééén… - megvonogatja a vállát. Tulajdonképpen Leonie rajongó típus, és eddig is mindig volt valaki, akit éppen nagyon szerethetett, de az mind csupán plátói eset. A Keith iránti érzései ennél kissé valóságosabbak. Vagy inkább testközelibbek, hiszen a nap majdnem mind a huszonnégy óráját együtt töltik; még együtt is laknak.
-Éééén… nem tudom. Ez most szerelem? Mert akkor még nem voltam. Vagyis talán egyszer, de az csak egy délutánig tartott Nathaniellel – a mai napig nem érti, mi történhetett akkor kettejükkel. De lenne egy-két szava Cupidohoz, ha egyszer összefutnának a folyosón.
-És azzal Keith-t nagyon megbántottam ám, legalábbis azt hiszem. Szóval sosem csinálok ilyet többet, mert nem akarom, hogy haragudjon rám – meséli homlokráncolva. Akkor nagyon megijedt, hogy legjobb pajtása többé nem áll vele szóba, ami lássuk be, igen nagy érvágás volna az életében. Ezért is aggodalmaskodik annyira azon, hogy kusza lelkivilágának megnyilvánulásaival nehogy elrontson valamit. Hiszen általában különösebb gondolkodás nélkül kimondja, amit gondol, vagy megcselekszi, ami éppen eszébe villan. Herci esetében ez nem feltétlenül lenne célravezető. A következő kérdésre pláne összezavarodik.
-Nem igazán tudom, hogyan szeretnek a hercegek. Gondolom, hoznak üvegcipellőt, meg fehér lovon jönnek, meg még énekelnek is közben, és aztán megcsókolnak, amitől fellibben az ember lába. Az enyém még sosem libbent fel… a tiéd igen? – Lehet, hogy valamit rosszul csinált a Nath-es sztoriban. Lucy itt a bölcsebb, neki biztos nagy tapasztalata van a témában, és remek receptje akad a mesebéli lábfellibbentős csókra. A legabszurdabb valahol az a sztoriban, hogy mindez majdhogynem felnőtt emberek beszélgetése… a maják valamit nagyon megérezhettek abból a világvégéből, csak éppen az időpontot nem találták el.
-Én nem vagyok hercegkisasszony – rázza meg a fejét. Tulajdonképpen sosem képzelte magát annak, attól függetlenül, hogy valamiféle egészen furcsa mesevilágban ragadt, és képtelen kinőni ezt a naiv, gyermeteg agyi szintet. – Gondolod, hogy jobb lenne, ha koronám lenne? Lehet, hogy azért nem szeret, mert nincsen? – kérdezi egyre aggodalmasabban. Ez még sosem jutott eszébe, de talán igaza lehet eridonos társának. Kell egy korona! Jelenleg bármit képes volna megtenni azért, hogy Keef valami roppant romantikus gesztussal kápráztassa el. És nem feltétlenül arra gondol, hogy egy egész délutánon/estén keresztül közösen tágítsák a tudatukat, mindenféle vicces módon.
-És ha azt feltételezzük, hogy ezzel a fiúval, aki egyébként nem is Keith, csak úgy hívjuk… szóval, ha vele amúgy is egész nap a kastélyban rohangászunk, akkor mit csináljak? Te hogy vettél rá egy fiút, hogy szeressen? – mintha ez így működne. – Vagy hogyan vetted rá magad, hogy ne érezz máshogy iránta? Én normális akarok lenni. Áááá... – ismét felkiált nagy hevesen. - Én nem is szeretem Keitht! Sőt, nagyon haragszom rá, mert tönkreteszi az életemet! Utálom! – oké, kissé átesett a ló túloldalára, szóval ijedten kezd mentegetőzni, saját csúnya szavai miatt.
-Jó, hát igazából nem utálom ám, én azt nem úgy gondoltam… de tényleg nem is szeretem már.

A szeretet ünnepe

Elégedetten szemlélgeti a művét, jobbra nem is sikerülhetett volna. Mindennek olyan szeretetszaga van, hogy az ember szinte elájul tőle. Még ő maga is. Elvégre békaharcosnak készül… ja, nem is, mert ereklyevadásznak, de békés természete még jól jöhet egy-egy gonosz csapdával szemben, nemde?
No mindegy is, térjünk vissza a még hátralévő műveletekhez. Például roppant fontos, hogy az egyik nagyobbacska plüss sárkány kezében megigazítsa a színváltós szívecskét. S miközben nagy lelkesedéssel pakolgatja ide-oda a cuccokat, alig hallja meg, hogy valaki megszólítja a háta mögül. Megpördül a tengelye körül, s elmered a távolba Krisztián feje felett. Aztán kicsit lejjebb lép, s tiszta szívéből felnevet. Micsoda cuki fiúcska került a kezei közé!
-Sziaaa! – kiabálja bele az arcába roppant derűsen. – Ma meglepem a rellonosokat! Segítesz nekem? Szegényekről mindenki azt mondja, hogy olyan kis gonoszak, de ez nem is igaz, csak nincs lehetőségük kimutatni, hogy milyen aranyosak valójában! – naiv lélek. Szegény, szegény. Megfogja a fiúcska kezét, odahúzza a plüsskupachoz, és beletúr a közepébe.
-Milyet szeretnél magadnak? Kapsz te is! Ma csak adunk, és ha erre jön egy zöldecske, jól megölelgetjük. Mit szólsz? – s amint kimondja a bűvös szavakat, már meg is jelenik egy szőke leányzó. Mázli, hogy rengeteget mászkál a kastélyban, s így lassan már nincs olyan arc, akit ne látott volna még.
-Hahóóó! – odarohan a lányhoz. – Tetszik? - lelkesen tapsikolva próbál belemászni az arcába, de persze nem átall rögvest válaszolni a félig feltett kérdésre.
-Ez itt kérlek szépen a „Szeresd a rellonost” nap. Ugye te is az vagy? Meg te is? – fordul a következő érkezőhöz. Ez itt bizony a szerencsenapja. De klassz! Egyből két dinnye került a hálójába.
-Tudtam, hogy el fogtok jönni a meghívóra! Ugye milyen aranyos volt? Láttátok egyáltalán? Áhh, nem is számít, a lényeg, hogy itt vagytok – lassan fejen állva kezd pörögni a nagy boldogságban, amit érez, és egészen meg van róla győződve, hogy a többiek ugyanezt érzik körülötte. Lelkesedése nem ismer határokat.
-Van itt nektek plüss is, meg mindenféle jó! Szeretnétek színes karkötőt? Én mindig boldogabb leszek, ha ránézek az enyémre! – s mielőtt még feleszmélhetne szerencsétlen Michelle, beleveti magát a nyakába, s megöleli. Remélhetőleg nem lesz érte lerobbantva a feje a helyéről… ha nem, akkor a következő lépéssel beleugrik Máté nyakába.

Rózsaszín agyzsibbasztás

Szeretni jó. Szeretni felemelő. Szeretni kell. Csak az ilyen alapvető dolgokkal nincs mindenki tisztában. Egyelőre. Még. vörös törpénk azonban küldetésének tekinti az ige hirdetését. De ezzel már mindannyian tisztában vagyunk. A sztori ott kezd érdekessé válni, hogy miként tudja elsöpörni az ellenállást. Merthogy abból itt akad bőven. Úgy viselkednek ezek a kis zöldikék, mintha legalábbis egy csapat predátor éppen leölni készülne őket, ami azért enyhe túlzásnak bizonyul. Magára sem veszi a figyelmeztető jeleket, ugyanúgy betámadja Michelle-t. A következő pillanatban pedig lefagyva találja magát, merevebben, mint egy kalóznak a falába. No, ilyet sem él át mindennap az ember lánya, de meglepődni sincs ideje, mert kis pajtásának köszönhetően csakhamar kiolvasztják, s ő boldogan nyalja végig a padlót, merthogy a lendület addig viszi. Végül is majdnem sikerült elkapnia Mátét. Ellenben a földön fetrengve jót nevet az egész akción, tökéletesen rendellenes viselkedést mutatva egy ilyen támadás után. Felpattan, és visszaugrál Michelle-hez.
-Ez nagyon vicces volt! Még soha senki nem küldött rám ilyesmit. Vajon, ha felugranék a levegőbe, és akkor átkoznál le, akkor úgy maradnék, mint a filmekben? – be is mutatja a híres ugrást, miközben belebokszol a levegőbe. fantasztikus menő lenne, ha úgy maradhatna.
Ekkortájt jelenik meg Keiko a színen, s egyből többségbe kerülnek a melegszívű vendéglátók. Innen már nincs menekvés.
-Sziaaa! – nevet rá a lányra, miközben odapattog hozzá, és őt is megöleli, mert nehogy már neki ne járjon. Meg aztán nagyon kedveli a kis kékséget, s igen régen találkozott már vele. Miután letudja a melegszívű köszöntést, követi a kis társaságot a rajzolós asztalkához. Nos, Michelle-nek két választási lehetősége van. Vagy megy magától, vagy Leonie húzza oda. Vagy megint leátkozza a hölgyeményt. Hopp, ez akkor három.
-Úúú, van ám nektek még valamim! – kap észbe hirtelen, s elrohan egy másik kupac kacathoz, hogy könyékig merüljön bele, majd visszatér pár színes boát lóbálva – ezeket Keeftől vette el -, s nevetgélve a jelenlévőkre csavar egyet-egyet.
-Most már nem is vagytok úgy megszeppenve, ugye? – kérdezi őket derűsen, miközben letelepszik a földre, kiszórva egy nagy adag színes ceruzát.
-Mi lenne, ha csinálnánk egy nagy közös rajzot, és akkor azt utána kirakhatnátok a falatokra! Minden napotok vidáman kezdődhetne, mikor meglátjátok! - úgy mosolyog a többiekre, mintha épp a cipőjüket pucolnák az este érkező Mikulásnak.

Mulatság

Szóval ezt a vizsgaidőszakot is sikerült kihúzni valahogy, ráadásul a vizsgákon túlteljesítette önmagát. Már amelyiken egyáltalán megjelent. De hiszen sokkal érdekesebb az unikornisok szarvállásának szögét tanulmányozni, vagy a kastélyt kívülről tökéletesen befedni krétarajzokkal. Plusz nem olyan régen felmerült benne az ötlet, hogy a tornyokra hatalmas masnikat kéne kötni, de egyelőre még nem készített hozzá megvalósíthatósági tervet, márpedig egy jó közgazdász - akarom mondani boszorkány - anélkül semminek nem fog neki. Az viszont legalább eljutott szétcsúszott kis agyacskájáig, hogy a mai nap folyamán évnyitó meg –záró van, amin érdemes volna megmutatnia magát a népnek. Különben is, Keeffel megbeszélték, hogy este rendeznek egy süti evő versenyt, ami roppant jó mókának ígérkezik, úgyhogy nem kell kétszer mondani neki, hogy öltözzön már, mert elkésnek. Kirángatja Wowbagger szájából a szerelését - alig pár fognyom maradt csupán a citromsárga, csupa csoki, vagy inkább csupa csipke, térdig érő ruhán -, s már a padlón ücsörög, és a haját fonogatja, mikor legkedvesebb pajtása bejelenti a nagy hírt. Elhívta magával Lucát. Hogy mi? Egészen a bokájáig csúszik az álla meglepetésében, de csakhamar átvált ez az érzés sértettséggé. De hát… de hát… de hát megbeszélték, hogy ők ketten! Ketten! Ki ez a Luca? Karácsonykor is Czettneréknek írt Keith a vöröske helyett, és ezt a mai napig nem tudta feldolgozni aggyal. Most meg még ez is! Hogy merészeli szétpukkantani saját kis szivárványos világuk buborékát? Sértetten felpattan, és mutatóujjával rábök a fiúcskára.
-Tudod mit? Akkor… akkor…! – hirtelen nem is tudja, mit vágjon a másik fejéhez. – Akkor mostantól add inkább Lucának az áfonyás tekercseidet, mert én nem is szeretem! Ésésés… a Wowbaggeres képed nem is tettem ki otthon, mert... mert nem... nem is tetszett annyira! Különben pedig megbeszéltem valakivel, hogy ma fogócskázunk kint a kastély körül az évzáró helyett, csak elfelejtettem szólni, szóval mennem kell – szemrebbenés nélkül kamuzik össze mindent, majd fogja magát, lecsúszik a létrán, és búcsú nélkül elszalad.
Még mindig feldúltan trappol be a terembe, és majdnem kitöri a nyakát kezdésre. Kellett neki azt a piros, enyhén magas sarkú cipellőt felhúzni. Nevetni sem tud saját bénázásán, továbbrohan az eridonosok asztalához, és leveti magát a padra. Ismét úgy érzi, egy világ dőlt össze benne, Keith teljesen kiforgatja önmagából. Talán nem kéne őt úgy kezelnie, mintha a tulajdona volna. De hiszen a tulajdonát bárkivel szívesen megosztaná; ha úgy hozná a sors, mindenét örömmel ajándékozná el… érthetetlen. Nagyot fújtat, majd körbenéz a jelenlévőkön, és mosolyt erőltetve magára odainteget pár ismerős arcnak. Többek között Elenának, Eriknek és Ronaldnak. Ha beleszakad is, ma biztos rá sem fog nézni a Luca-Keef párosra. Már azon gondolkodik, mivel kéne inkább feldobni ezt a csodálatos mulatságot.

Aisha

Gyűlöl Keeffel rosszban lenni, nagyon kimerítő feladat lelkileg, hogy távol tartsa magát a sráctól. Pláne nem tud mit kezdeni azzal az érzéssel, amit úgy hívnak féltékenység, csak kis törpénk még nem tudta beazonosítani. Mázli, hogy szökő évente egyszer fordul elő a mostanihoz hasonló sértődés, s már meg is bánta, amit a fiúnak mondott. Hirtelen jó ötletnek tűnt visszaadni pajtásának, hadd legyen legalább annyira megbántva, mint Leonie, de már belátja, hogy butaság volt. Ha Keith megérkezik, odamegy hozzá, és töredelmesen bocsánatot kér - elmondja neki az igazat, hogy az otthoni szobája tele van a képeivel. Tulajdonképpen nem csak Wowbaggerét rakta ki, hanem egy csomó legálisan és illegálisan beszerzett Keef alkotást is.
Igen ám, de ekkor megjelenik az emlegetett úriember – nem túl nehéz észrevenni -, és ahelyett, hogy vöröskénkhez sétálna, egyenesen Lucához battyog. Leonie pedig tátott szájjal, a legkevésbé sem leplezve bámulja meg őket. Szent sárgarépa! Hiszen ez a lány nem is egy bányarém! Sőt, mintha már nem egyszer látta volna a folyosókon. De hát még csak egy bibircsókja sincsen! Ez nem igazságos! Óóó, most meg Keith-t ölelgeti! Vagy fordítva? Menten befordul az asztal alá… de hiszen neki milyen szép színe van, nem olyan hulla fehér, mintha Perwollal mosták volna ki – nem úgy, mint Leonie -, és a lábai sem úgy néznek ki, mint a gesztenyeállatkába dugott fogpiszkálók. Vége! Itt most biztosan vége a világnak! És hogy örülnek egymásnak! Haaa, hiszen az ott egy ajándék! Erősen megdörgöli a szemeit, hogy jól lát-e. Keith képes volt őt leváltani! Csak úgy! Ráadásul az orra előtt. Így megy ez? Reggel kipörgette a pajtáskeréken, hogy ki lesz ma a legjobb, és Lucát dobta a gép?
Mielőtt még tökéletesen elborulhatna az agya, és elkezdene itt helyben bőgni és hisztériázni, netán mészárolni, inkább elfordul az álompárostól, és az igazgatói beszédre kezd koncentrálni. Egy darabig figyeli, ahogy a Télapó kedves arccal bejelentgeti az éves eredményeket, de csakhamar elsuhan mellette valaki, aki jobban felkelti az érdeklődését. Legfőképpen azért, mert a hölgyemény a padlót közelítette meg ilyen sebességgel.
-Élsz még? – az este folyamán először derül fel az arca, miközben megfogja a lány karját, és elkezdi felfelé húzni, hogy talpra segítse őt. Az más kérdés, hogy még mindig a padon ül, így inkább a földön húzza végig a szerencsétlent, már csak egy kissé oda kéne koccantania a fejét a pad széléhez…
-Melyik ház pontszámaitól estél így hasra? – a dísztalárt ő is otthon hagyta, mint mindig, ráadásul sárgában van, mint egy valamire való banánember. Viszont most, hogy végre akadt társasága, biztosan nem fogja Aishát elengedni maga mellől. Vet még utolsó, sértett pillantást Keith-re, majd újból megszólal.
-Versenyzünk süti evésben? – már csak az hiányzik, hogy körberókázzanak itt mindenkit. Jó volna a buli…
-Jaaa, amúgy Leonie vagyok ám! - elkapja a másik kacsóját, és jól megrángatja.

Alegria

Értetlenül pislog az ismeretlen lányra. Hé, álljunk csak meg egy pillanatra, hiszen itt ő a fenyegető keménylegény! Ő az, aki kedvezményeket tehet, és egyedül neki megengedett ebben a szituációban, hogy kegyességet mutasson, és megígérje, nem bántja Alegriát. Ehhez képest a helyzet igencsak kezd visszájára fordulni. Még meg is örül a kis extrának, és izgatottan összecsapja tenyereit.
-Milyen extrát? Megkaphatom most? – nagyon nem megy neki ez, vagy csak a akcentusos hölgyemény űzi az ipart remekül, amiért minden második percben képes Leonie-t kibillenteni a szerepéből. Vagy próbáljuk őt elképzelni, mennyire vicces maffiatag lehetne belőle ilyen temperamentummal. Esetleg fel kéne keresnie egy rellonost, akinek megvannak a megfelelő kapcsolatai, és ki kéne próbálnia magát élesben. Vajon van ott valami felvételiszerűség? Hiszen akkor ideje lesz összekapnia magát.
-Nehogy azt hidd ám, hogy akármivel meg tudsz venni. Minimum egy jetiszőrkabátot kell ajánlanod, de úgy látom, az éppen nincs nálad – szomorúságot tettetve meglóbálja a lány orra előtt a nyakláncot.
-Ajajj… jajj. Ez így sehogy sem lesz jó, tudod-e? Esetleeeeg, ha azt mondanád, hogy elviszel, és veszel nekem egy nagy adag süteményt, aztán pedig beülünk a csárdába, és reggelig isszuk a málnalevet, miközben befonod a hajam, és kifested a körmeimet szép színesre, aztán pedig másnap hazaviszel, és nálad alhatok, mert nem akarok egyedül visszamenni a padlásra, akkor még beszélgethetünk az üzletről – vigyorogva megvonogatja a vállát. Valójában így is, úgy is odaadná az ékszert, mert szeret elajándékozgatni a cuccait. Kivéve persze, ha azokat Keeftől kapta. Merthogy Keef... mert... csak! Még azt sem nézi jó szemmel, ha a srác másnak adogatja el a gyűrűit, és nem neki.
-Merre laksz? - jobb előre tudni, hol fogja tölteni az éjszakát. Például az egy fantasztikus ajánlat volna, ha Alegria bevinné őt egy másik házba. Hiszen van nagy fekete kalapja, jól az arcába húzná, és biztosan senki nem ismerné fel!

Keef
Noel bőrében

Alig pár órája szenved a srác testében, de úgy érzi, képtelen lesz megszokni az új külsőt, a sajátjánál jóval nagyobb méreteket, a plusz részeket, és azt, hogy majd minden este és reggel át kell öltöznie, hogy újból és újból szembesüljön az egésszel. No, nem mintha Noel olyan borzalmas látvány volna, mert lássuk be, díjnyertes csődör pozícióban van, de Leonie-t nem olyan fajtából faragták, akinek a lelke ezt könnyen el tudná viselni. Khm… sokat fog pirulni mostanság. Meg aztán a barátok kérdése is a levegőben lebeg. Vajon Noel minden szembejövőt elkezd majd fojtogatni? És ő? Mit fog Keefnek mondani? Hogy fog így legjobb barátja szeme elé kerülni? Erre ennie kell! Attól majd minden jobb lesz! Amint elvált Noeltől, az irányt a konyha felé vette, s végig azon aggodalmaskodott, hogy mi lesz most vele?
Mázli, hogy hosszú az út a konyháig, mert mire eléri az ajtót, a hangulata is javul kissé. Talán nem csak rossz oldala lesz ennek. Még sosem látta ilyen magasból a világot, idefent még a levegő is mintha frissebb volna. Ráadásul tobzódik a férfierőben, amit kicsi leánykaként még terelőléte ellenére sem érzett sosem, hiszen most fél kézzel tudna lecsapni egy legyet, eddig meg kettő kellett ahhoz, hogy agyon is tudja nyomni.
No, tehát ott tartunk, hogy Leonie eléri a konyha ajtaját, és egy mozdulattal jól belevágja a kezét, mikor a kilincsért nyúl. Még szoknia kell a megváltozott távolságokat is. Roppant suta lett.
-Áucs – nyög fel fájdalmasan, majd a következő pillanatban átlibben a küszöbön, hogy aztán a manók láttán hatalmas mosolyra húzza ajkait. Legalább ők még a régiek, bár mintha kissé összementek volna a legutóbbi látogatása óta, és mintha kevésbé szívélyesen fogadnák, mint úgy általában.
-Sziasztok, manócskák! – dörmögi nekik, majd beljebb ugrándozik a helyiségbe, enyhén morbid képet nyújtva ezzel. De ez eltörpül amellett, amilyen produkciót lever, amikor meglátja Keefet. Az első másodpercben megmerevedik, a következőben felvisít, vagyis valami egészen emberfeletti hangot hallat, és odaszáguld legjobb barátjához, hogy belevesse a nyakába magát.
-Keeeeiiiiith! De jó, hogy itt vagy! Ma nem is akartam hazamenni, hogy ne láss így, mert így már nem fogsz szeretni, hiszen eltűnt a szép vörös hajam – igen, a haj a legfontosabb. Az kisebb probléma, hogy fiúvá változott.
-Szerinted szép vagyok azért? Mi lesz, ha elkezdek szakállat növeszteni? Borostás az állam? Nem akarok szakállas lenni. De ha mégis lesz, azért még a barátom maradsz? – nyavalyog, miközben állát odadugja Keith orra elé. Nem baj, ha a másiknak fogalma sincsen róla, mi történik éppen körülötte.
-Mit sütsz nekem? – elhúzódik, s a hozzávalókon végigtekintve szemei egyből felcsillannak. A szokásosnál jóval egyszerűbben felpattan a konyhapultra, hogy ott a lábait kezdje lóbálni.
-Segítek, jó? - fog egy tojást, de a kelleténél jóval erősebben vágja hozzá a tálhoz, így egyből mindent kiborít.
-Jajj, neee - ma már sokadjára, de ismét eltörik nála a mécses. Szegény Noel, reméljük, nem sokan fogják így látni, mert akkor oda a hírnév...

Keef


Komolyan nem esik le neki, hogy esetleg be kéne mutatkoznia, mert enyhén tesztoszteronszagú lett, mióta Keeffel nem látták egymást. Mikor is volt az? Ma reggel? Hiába, Leonie-nak nem kell sok idő, hogy abszurd helyzetbe hozza magát. De legalább a szőkeségnek nem szükséges mindent a szájába rágnia, mert magától is rájön, ki bújik meg a férfias álca mögött. Ettől még vöröskénk… pardon, feketécskénk szíve is megmelegszik, s kedélyállapota azonnali javulásnak indul. Keith a tökéletes gyógyszer zavart lelkének. Hát visszanevet a másikra, és heves bólogatásba kezd mellé.
-Az vagyok! – átveszi a zsepit, kifújja belé az orrát, majd nagyon kedvesen visszatömködi azt pajtása zsebébe. De ezt már aközben ügyködi össze, hogy a srác megölelte őt. Jajj, hát egyből szebb a világ! Kicsit sem zavarja, hogy most Keef az alacsonyabb nála, és hogy … ez vajon miként hathat kívülről? Hiszen a néma ember is láthatja: közöttük igazán bensőséges kapcsolat van. Tekintsék ezt bárminek is a gyerekek.
-Háhá! Most már én fogom levenni neked a szekrény tetejéről a lemezeket – no, hát van ebben a szituációban pozitívum is, csak egy barát kellett hozzá, aki rávilágít. Egy, aki már elég bölcs ahhoz, hogy szakállat is tudjon növeszteni. Leonie, azaz leginkább Noel, tátott szájjal bámulja legjobb pajtása állát, mert azok ott rajta tényleg szőrszálak! Ejjha! Nem egy Khal Drogo fazon, de már alakul, s hölgylelkünk meg is tapizza, hogy kiderítse, mennyire fogja ez őt a későbbiekben halálra csikizni, ha Keith-t szándékszik ölelgetni. Bár a csúnya valóság jelenleg az, hogy az sem biztos, hogy valaha visszakerül a saját testébe.
-Úgy látszik, te is megpróbáltál átváltozni az éjszaka, csak nem sikerült teljesen. Biztosan Télapó lett volna belőled – vonja le a logikus következtetést, de eztán már csak hápogni tud. No, nem újabb alakváltáson esett keresztül, s lett belőle kiskacsa, hanem bizony Keith szavai nyomták le nála a biztosítékot.
-Persze, hogy lány vagyok! – emeli fel a hangját sértetten, bár erre több manó is mintha elkezdene kiszivárogni a helyiségből. Talán kezdik érezni, hogy valami igazán nem stimmel ezekkel a kisdiákokkal, és jobb volna kimaradni az egészből.
-Bár most nem… vagyis nem teljesen. Mármint – fülig vörösödik, miközben inkább lecsúszik a pultról. Istenem, ha most kimondja, mije van, Keithnek egy életre elmegy tőle a kedve. Pedig volna pár kérdése a kezelhetőség felől, ha már egyszer használati utasítást nem kapott hozzá.
-Khm… hát… öhüümm… inkább süssünk – vigyorodik el a sok aggodalmaskodás közepette, miután a cukor is felkerült méltó helyére az arcán. Pozícióba áll Keith mellett, s megpróbál a muffingyártásra koncentrálni. Mint tudjuk, alapból sem képes koncentrálni semmilyen feladatra, minduntalan legjobb barátjára sandít hát.
-És Keith… - kezdi tétován. – Mondd csak… azért aludhatok ma melletted? Vagy költözzek inkább el? – látszik az arckifejezésén, hogy ez az eshetőség mélyen megrendíti, de nyilván megértené, ha a srác nem szeretne semmilyen álláspontba ütközni az éjszaka. Nem, mégsem. Inkább nagyon megsértődne.
-Végül is a matracomat kicsit arrébb húzhatjuk – próbál engedményeket tenni, miközben a muffinok helyett Keith haját kezdi díszíteni az apró szívecskékkel és csillagokkal. Ilyen magasból ez nem is tűnik olyan bonyolult feladatnak.
-Szerinted éjfélkor elmúlik a hatása ennek az átoknak? Mi lesz, ha nem? Valószínűleg be fogok pisilni - jelenti be határozottan. Ötlete sincs, mihez kezdjen. Talán egy szerelmes csók fel tudná oldani a varázslatot? Még jó, hogy Leonie olvas meséket, és minden praktikát ismer... ugye, ugye. Végső esetben talán megemlíti majd, hogy szerezni kell egy vérbeli herceget, akit körbecsókolgathat.

Keef


Arcán a begombázott emberek földöntúli mosolyával pillog legjobb pajtására. Ilyen szépet sem hallott mostanában tőle, pedig Keefnek mindig akad a vöröskéhez egy-két kedves szava. Nyilván Leonie igényli is, hogy folyamatosan simogassák a nyomi kis lelkét, de ezt százötven százalékban próbálja mindig visszaadni. Most is megenged magának egy gyors ölelést, amivel majdnem fellöki pajtását. Hozzá kell még szoknia újdonsült erejéhez.
-Remélem csiga nem leszek, mert halálra unnám magam, ha olyan lassú lennék – miközben kedves barátocskája körül lábatlankodik, megpróbálja összeszedni a gondolatait, és elmesélni, hogyan is került ebbe a szégyenteljes helyzetbe. Bár az okok őt kevésbé érdeklik, mint az okozatok.
-Noel lettem, azt hiszem, Ombodri. Ő egy rellonos diák, aki megpróbált megfojtani a kívánságok termében – meséli immár úgy az egészet, mintha ez mindennapos esemény lenne az életében. Hiába, képtelen neheztelni másokra, s már nem is emlékszik pontosan a szituációra, biztosan jó oka volt rá a gyermeknek.
-Aztán valami sivatagban jártunk, meg utána megint máshol, és akkor egyszer csak fiú lettem. Ja, nem is, mert előtte megfogtam egy gyertyatartót, amin még égtek a gyertyák, Noel pedig megpróbálta elfújni – nagyot sóhajt, miközben beletúr az egyik muffinba, hogy napocskát rajzoljon a tetejére.
-Többet nem szeretnék karácsonyra gyertyát kapni – motyogja Keef háta mögött, miközben figyeli, ahogy a srác beindítja a sütőt. Egészen idilli lenne ez a pillanat a maga abszurd kivitelében, ha a szőkeség nem csapna bele a trutyi kellős közepébe. Ugyanis az elkövetkező pillanatban valószínűleg élete egyik leghajmeresztőbb beszélgetése veszi kezdetét.
- Hogy miiiii? – hangja ismét olyan frekvenciára ugrik, hogy még a kutyák is vonyítani kezdenének tőle. Arcába annyi vér tódul, hogy félő, az orrán kezd el majd kicsordogálni a túlnyomástól. Mi a jó túrós rétest lehetne mondani egy ilyen ajánlatra? Hát hiszen… vajon kinek a tulajdonán szeretné a praktikus fogásokat bemutatni?
-Én… én… én… - makogja zavarodottan, végül is ez még a jobbik opció, mintha egyedül kapna sokkot a wc-n. Noel talán nem örülne neki, ha véletlenül lepislantaná a szép és elegáns cipőjét. Istenkém, bárcsak felvilágosultabb lenne.
-Hát… jó – egyezik bele egy lemondó sóhaj közepette, s halkan felteszi az őt legjobban foglalkoztató kérdést.
-Muszáj hozzáérni? Nem lehet lebegtető bűbájjal csinálni? - körbesandít a konyhában. Gyanúsan megcsappant a manók száma a helyiségben, s maradékuk is mintha nagy ívben elkerülné a gyerekek társaságát. Szinte tökéletesen természetes muffinsütés közben a fiúk mosdóhasználati szokásairól leckét adni.
-Máris? – kérdezi ijedten a „gyere ide” felszólítást hallva. Hirtelen azt hiszi, Keith bele szeretne vágni egy gyakorlati órába, de a kitárt karokat látva, nagy megkönnyebbüléssel veti bele magát a másik karjaiba. Sokkal jobb! És milyen menő, hogy a rövidebb haja alig akad be valahova. Valószínűleg az örökkévalóságig így kéne állniuk ahhoz, hogy Leonie érzelmi világa kiegyensúlyozott maradjon, helyette azonban Keef újabb meglepetéssel szolgál a hölgyeménynek. Ruhááák! És most végre úgy hordhatja őket, hogy a méret is passzolni fog.
-Juuuuj – örömében felsikkant. Azaz ismét valami embertelen hangot hallat, amihez Noel hangszálai valószínűleg nincsenek hozzászokva. Lelkesen tapsikol egy sort, majd lekapja magáról a cipőt, s mintha csak a padláson lennének, izgatottan nekiáll öltözködni.
-Legalább a ruháim… vagyis a ruháid legyenek a régiek, nem igaz? – vigyorodik el immár alsógatyában, de feltűnően kerüli Noel testének látványát, s inkább öltözködik félig lehunyt szemmel. Ha felveszi ezeket a vidám ruhákat, a kedvének is az egekbe kell szöknie! Így kell lennie.
-Szép lettem? – mire begombolja az utolsó gombot is, tényleg javul valamelyest a közérzete, s vidám mosollyal megpördül a tengelye körül. Oké, ez talán kevésbé cuki látvány így Noelként, mint reggelente Leonieként, mikor egy fél óra szenvedés után végre felöltözik.
-Keeeef – odaslattyog a sráchoz, és nagy szemekkel lepislog rá. (khm… hát ez még mindig agyeldobásos tény)
-Ha örökké Noel maradok, akkor neked lánnyá kell változnod. Meeeert… hát csak mert. Nem lehetünk fiúk mind a ketten. De ha te lány lennél, én meg fiú, akkor az már majdnem olyan lenne, mint eddig – szerinte tökéletesen logikus, amit mond.

Keef


Még akár morcos is lehetne, amiért Keith ilyen jól mulat a szerencsétlenségén, de legjobb barátja jókedve, illetve megnyugtatónak szánt szavai a szíve mélyéig hatolnak, és továbbra is tartják benne a lelket. Elvégre a szőkeség bizonyára átérzi a helyzetét. Ő is minden nap szembenéz Conan, a barbárral, és neki még csak esélye sincs megszabadulni tőle. Vagyis…
-Azt hiszem, az nagyon kiábrándító volna – ért egyet heves bólogatások közepette pajtásával, miközben még mindig a ruháival babrál. Noelen nagyon jól áll ez a trapéznadrág, meg kell hagyni. Nem is lesz olyan nehéz öltözködni ilyen külsővel, hiszen valószínűleg minden remekül fog kinézni rajta.
-Talán az üvegházban találunk olyan kesztyűt, amivel a mérges növényeket szokták megfogni. Az biztosan megvéd majd – saját magát próbálja bíztatni az üggyel kapcsolatban. Nem volna ennyire fennakadva a témán, ha kissé jártasabb lenne benne, vagy legalábbis nem így kéne találkoznia vele. Valami nagyon csúnya dolgot kellett tennie ahhoz, hogy ezt érdemelje. Reménytelen sóhaj hagyja el tüdejét, de végül csak felderül ismét arra a gondolatra, hogy örökre úgysem maradhat fiú. Tényleg nem, főleg azért, mert Noel valószínűleg sok embert próbálna megfojtani azért, hogy visszacsinálja ezt az egészet.
-Az jó… mert én… én nem. Tényleg így… nem. Nem jó. Igen. Nem – közli Keeffel, és akkor a srác megoldja az összes létező problémáját egyetlen egyszerű gesztusával. Mióta amúgy is különös érzések kavarognak benne a fiúcskával kapcsolatban, ezeket a bensőséges pillanatokat mindig megpróbálta elkerülni. Most azonban olyan hirtelen jön az aranyos mozdulat, hogy még a levegő is bennakad a tüdejében, ezzel egy időben pedig az összes szerve leszakad a helyéről, és valahol a földön köt ki. Keith komolyan az őrületbe kergeti a puszta létezésével, s bármennyire szokatlan a helyzet, hogy most éppenséggel neki kell lefelé pislognia, mégis… egy pillanatra lehunyt szemmel merül el szívet melengető kis világukban. Végül arca szépen lassan felveszi a rákvörös színt, s zavart kislányos, hát khm… kisfiús mosoly kíséretében inkább elfordul. Nagyon gyorsan. Bármilyen kellemetlen, mégiscsak álláspontot kell foglalnia ez ügyben. Legalábbis önkéntelenül kezd kialakulni benne az érzés, amit aztán egyből egy sokkal nyugodtabb, és derűsebb lélekolvadás követ. Míg pajtásának háttal ácsorog, tökéletes változáson esik át. Vére helyére cukros szirup kerül, s mire végre visszafordul Keefhez, Noel arcán ezerwattos vigyor feszül.
-Már érzem a kis muffinkák illatát - tájékoztatja derűsen a srácot, miközben összeborzolja a haját. Most, hogy ő a nagyobb, ez igazán mókás új élmény.
-Keeeef, tudod mit? Szerintem a manóknak is kéne muffint készíteni. Ők olyan kis aranyosak, legszívesebben felköltöztetném őket a padlásra. Bár mintha most eltűntek volna... - értetlenül körbepislog, majd vállat vonogatva ismét felpattan a pultra, hogy onnan figyelje csillogó szemmel a fiúcskát, ahogy a sütik körül ténykedik. Az ő része annyi a feladatból, hogy cipőjét lerúgva mezítelen lábával pajtása oldalát bökdösi, mert miért is ne. Mázli, hogy most jó hosszú lábai vannak...
-Ha kész lesz, megkóstolhatok egyet? Vagy nekem készítettél külön? - mohó tekintetéből leszűrhető, ha ő egyszer megkaparintja a sütiket, azok nem jutnak el az eridon tornyáig.