Körte ^^ <3

Azon a pénteki napon, amikorra  a világvégét beharangozták, úgy döntött nem megy be az óráira. Valami különös érzése volt, és véletlenül sem akart ellátogatni bármelyikre. Persze a világvégében nem hitt, és nem az 'utolsó nap' jól alakulása miatt döntött így. Ő sem tudta miért. Egy ideig otthonában tartózkodott, aztán ezt megunta és elindult egy kisebb útra. Azonban a faluban is annyiszor járt már, hogy nem látott benne semmi jót, így elindult a kastély irányába. Olyanra nem vetemedett, hogy mégis ellátogat egy órára, csak valami nyugis és biztonságos helyet akart, ahol tud gondolkodni. Céltalanul bolyongott eleinte, aztán egy folyosó végén megpillantotta a számára alkalmas helyet. Közelebb érve azonban felfedezte, hogy nincs egyedül, ám ez sem okozott számára problémát. Köszönt és bemutatkozott, ami után a korlátnak támaszkodva nézte a falu havas képét. A válaszra várt, és közben azon gondolkodott, látta-e a fiút már valahol, mert nagyon ismerős. Amint meghallotta a fiú hangját furcsa érzés fogta el. Nem tudta mi az, de azonnal megfordult. Aztán a név után jött még pár szó. Nem túl kedves hangzással, de már az sem érdekelte. Miután kábulatában sikerült felfognia mely szavak is voltak ezek, semmi gondolkodás után közelebb ment. Csak közelített és közelített a fiúhoz. A tudatalattija vezérelte, azt sem tudta mit csinál, de ha tudta volna, akkor sem tehetett volna semmit ellene. Mikor már egészen közel volt, alig harminc centire, akkor szólalt csak meg, de úgy, ahogy nagyon ritkán teszi.
-Igen, lógok. Baj?- mondta valami mély és szenvedélyes hangon. Nem zavarta a közelség sem, hiszen ő teremtette. Tetteit nem felfogva állt a fiú előtt reakciót várva, majd ismét elkezdtek kicsúszni a száján a szavak.
-Látom Te is...Mi lenne, ha hasznosan töltenénk?...-hajolt közelebb és vetette fel első gondolatát ugyanazzal a hangnemmel. Közben egy olyan érzés kerítette hatalmába, ami az előzőhöz hasonló volt. Vajon szerelem, vagy csak vágy? Ki tudja... Mindenesetre ilyen viselkedést életében nem produkált, akármennyire össze volt zavarodva érzelmileg.

Chuck Welch

Unaloműzés céljából tökéletes, ha az ember elindul sétálni. Céltalanul bolyongani a semmiben. Ő is ezt tette, de részből nosztalgiázni is. Mióta a faluban lakik nagyon sokat mászkál ide-oda, de van olyan időszak, és volt is, mikor ez megszakadt különféle okok miatt. Akkor nem volt ok, sem indok, érv, csupán nem járkált olyan sűrűn. Ennek véget vetve újra elindult a semmibe. Nem szándékosan a játszótér felé ment, de kis idő múlva már azt látta célpontjának. Hamar oda is ért, és kis kori emlékek kezdték elkapni. Felfedezte, hogy nincs egyedül, de a helyzet nem zavarta. Köszönt és bemutatkozott, ahogy szokott és illő. Olyan nagyon jó kedve sem volt akkor, de a mogorva válasz csak rátett egy lapáttal. Miután leült a hintába, azonnal az az érzés kapta el, hogy miért is van ő ott. Miért nem egy barátságos valakivel van éppen valahol máshol, aki értékelni tudja, hogy még rosszkedvében is szépen szól hozzá. De ez nem így lett, és a tény egyre jobban kezdte nyomasztani. Bosszúsan tekintett maga elé, aztán pár perc múlva rövid de tömör gondolatait összeszedve megszólalt.
-Attól, hogy rossz kedved van még nem kellene ilyen bunkó módon viselkedni. Én sem járok a fellegekben, mégis méltattalak annyira, hogy normálisan szóljak hozzád.- nézett rá, ahogy a tekintetét kereste és próbálta oda irányítani saját hidegséget árasztó szemeit. Ezzel is csak szemléltetni akart, a fölényes, megfelelő szavakat kiemelő hangsúlyozás pedig ezt segítette. Gondolatban lejátszotta, hogy erre a megnyilvánulására is milyen hangnemben fog válaszolni a fiú, és már arra is voltak ötletei, hogy vajon miket mondhat majd. Vagy talán meg sem szólal, hanem cselekszik. Minden csak a Chuck nevezetűn múlik, ő pedig felvázolja a lehetséges lépéseket. Sokszor nem gondolkodik előre, hanem ösztönösen tesz mindent, de akkor jónak látta átgondolni mindent. Idő közben újra előre nézett, aztán válaszra várva ismét a mellette ülő felé fordította a fejét. Ha ár ilyen módon viselkedik vele, amit csak 'bunkó paraszt' jelzővel lehetne illetni, akkor ezt szándékozik visszaadni. Ritka az, ha visszasüllyed erre a szintre, de már tényleg nem abban a z állapotban van, hogy mindent elnézzen.
-Mondd... vannak neked barátaid?- teszi fel a mindent eldöntő kérdést. Erre is hat-nyolc változatot lejátszott a fejében, így szinte mindegy mit válaszol, neki is lesz mivel visszavágnia. Hirtelen jut eszébe, hogy valamit a végéről lefelejtett, de nem tartotta problémának, mert egy kis hatásszünettel sokkal jobban megkapja majd az üzenetet belőle.-Mert ilyen viselkedéssel kétlem...-mondta kis végül a szín tiszta igazat. Vagyis amit gondolt. Ami a szívén, az a száján; ezt újra kamatoztatta, de nem kedves megérő módon, hanem úgy, ahogy az előző szavakat kapta.

Chuck

Ahogy szokott, elindult egy céltalan sétára. Hosszú ideje először, tehát jelentősége is volt. Nem volt olyan nagyon jó kedvében, mert akkoriban nagyon összejöttek neki a dolgok, de a hamar észre vett beszélgetőtárs még rá is tett egy lapáttal. Már a köszönés és bemutatkozás kiakasztotta a lányt. Persze nem volt semmi rossz a nevében, csupán az, ahogy kimondta azt. Vagy talán abban sem, csak ő belelátta. Kétszer méltatta csupán arra, hogy megszólaljon és ezt a fiúhoz irányítsa, de az arra kapott válaszok után csak hallgatott. Nem volt kedve válaszolni, de tovább nézett a srácra. Hidegen és mélyen a szemébe. Az utolsó kérdésre azonban már válaszolnia kellett. Pár pillanat alatt összeszedte a gondolatait, aztán nagyot sóhajtott. Szemét a földre irányította, majd kedvesebben vissza oda, ahol addig tartotta.
-Semmi...-pár másodperc kihagyással szólalt meg újra.-Bocs, csak összejöttek mostanában a dolgok és rajtad adtam ki.-mondta kissé megbánó hanglejtéssel. Onnantól azonban nem volt már ötlete, miről is beszélgessenek, így muszáj volt egy kicsit gondolkodnia. Sok időbe telt, hogy eszébe jusson egy alapvető kérdés. ~Hányadikos és melyik házban?~ ahogy rájött kisebb sóhaj után meg is kérdezte.
-Melyik ház diákja vagy...- megint pár másodperc-...és melyik évfolyamon?- kérdezte immár teljesen kedves hangon. Hogyan és miért azt nem tudta, csak annyit, hogy elszállt a haragja. Semmi nem maradt, egy apró kis szikra sem. Ennek pedig nagyon is örült, mert senkivel sem szeretett rosszban lenni. Legalább beszélgetést kezdeményezett, nincs abban semmi rossz. Persze ha a másik fél nem akar trécselni, akkor felkaparja magát a hintából és hazamegy.

David
Nagyon nehezen, de karácsony első napján is rászánta magát arra, hogy elmenjen sétálni. Tényleg nehéz volt, mivel ritka, ha nem akar elsőre menni. De ennek is be kellett következni, nem lehet mindig olyan jó kedve. Nehézkesen, lomha mozgással vette fel  a fekete farmerét és lila felsőjét, arra pedig fehér kabátot és ugyanilyen színű csizmát, mert kint azért hideg van. Elindult hát céltalanul bolyongani, szinte már megszokott forgatókönyv szerint, ám annyi különbség volt, hogy nem gondolkodott. Csak lépdelt előre, kicsit néha elfordult jobbra-balra, és így jutott ki a tavacskához. A tudatalattijával ismét megkereste azt a padot, ahol ülni szokott, de nem ott foglalt helyet, hanem az attól legközelebbin. Ahogy ledobta magát és nézte a köveket kezdett visszatérni emlékezete. Feleszmélt, és ötlete sem volt, hogy az elindulás és azon pillanat között mit csinált. Emiatt kicsit idegeskedett is, de legalább már normálisan gondolkodott. Az első gondolata -ha már ott volt-, hogy meg kellene nézni közelebbről a tavat. Még nem volt befagyva, az időjárás akkora zordsággal nem ajándékozta meg őket, aminek örült is. Ennek ellenére a nulla fok körüli hőmérsékletnek köszönhetően a víz biztosan hideg volt, és mikor közelebb lépett, egyensúlyát elvesztve meg is nézhette, hogy valóban így van-e. Beleesett a tóba, ráadásul a pillanatnyi sokktól és a víz hidegségétől elájult és el is merült. Utolsó gondolata az volt, hogy ő meg fog halni. Biztosan meghal, szépen, csendesen, de legalább boldogan, és nem frusztráltan, szenvedések között, mint nemrég elvesztett családtagja. Hát ez van, ha meg kell halni, akkor meg is teszi. De hogy sikerül-e neki, az már a jövő zenéje...

David

Kellemes, de nehézkes sétának induló bolyongása nem úgy sikerült, mint ahogy tervezte. Beleesni a tóba, elájulni és megfulladni soha sem akart.  Szerencséjére ez utóbbit nem is kellett megtapasztalnia, mert valaki kimentette. Nem volt magánál, de a tudatalattija érezte, hogy valaki megfogja és kiviszi a vízből. Örült is volna, de ájult állapotában csak annyit tudott tenni, hogy a másik félre hagyatkozott. A hideg vizet már nem érezte, inkább a levegőt, de nem tudott visszatérni. Végig azon volt, hogy kinyissa a szemeit, de levegőt sem kapott a tüdejébe került víz miatt. A szíve még vert, ám tudtában, hogy sok ideje nincs már így hátra.
-Segíts!-kiabálta, ám hogy segítője meghallja szinte lehetetlen volt, ugyanis a hang belülről jött és csak a fejében létezett.  Próbált mozogni, vagy bármi életjelet adni, de képtelen volt rá, amíg az a sok víz ott volt a tüdejében. Érezte a külvilágot, hallotta is, de õ maga semmit sem tudott tenni. Teljesen mintha meghalt volna. Eleinte beletörődött, de utána már bent kiabálva kérte megmentőjét, hogy ne hagyja meghalni. Ha már kiszedte, akkor ne hagyja!  Torka szakadtából ordított, de nem hallotta senki. Lassan már beleőrült és az ideje is kezdett fogyni. Már érezte, ahogy elválik testétõl a kabát, és ahogy valaki a csuklóját fogja. Õszintén örült volna, ha abban a pillanatban képes lett volna felülni és köszönni az ismeretlennek, de nem tette meg. Továbbra is lehetetlennek minõsült a mozgás számára. Vagy mégis. Szemeit kissé kinyitotta, mintha hunyorított volna. Remélte, hogy majd észreveszi a mellette lévő, és rájön, hogy még él. Hogy van még esélye, de rajta múlik minden. Ahogy ennyire képes lett, egyre többet akart. Hogy megmozdítsa a kezét, vagy teljesen kinyissa a szemét. Valami életjelet. El akarta mondani, hogy élni akar, és hogy még él, azt neki köszönheti, de rajta áll, hogy fog-e még. Tehetetlenül, magát sanyargatva próbált tenni valamit, miközben nem lehetett.

David

A vízben alig tíz másodpercet tölthetett, mert valaki kihúzta. Tetszhalott, vagy ideiglenes halott állapotba kerülhetett, mivel érezte és hallotta a külvilágot, csak éppen a teste nem engedelmeskedett agya parancsaira. Érezte azt is, ahogy kabátjától megszabadul, de a hideget már nem. Az addig még működő szíve leállt. Levegőt sem tudott venni a víz miatt. Kiabált a segítőhöz, de nem hallotta azt senki, csak ő. Azzal pedig sokra nem ment. Tehetetlenül feküdt ott, de miután nem volt tapintható pulzusa, a megmentője továbbra is tudta, mit kell tennie. Hiába volt hideg, nem tudta érdekelni. Hiába szabadult meg a pólójától, az sem érdekelte. Örült is neki talán, de csupán azzal tudott foglalkozni, hogy visszatérjen. Pár szívmasszázs után elkezdett köhécselni és a vizet kiöklendezni. Furcsa látvány is lehetett, de hatalmas megkönnyebbülés volt ez számára. A maradék víz eltávolítása után már levegőt is kapott, de szeme csukva volt. Érezte, hogy egy kéz van a feje alatt, bár még nem látta kié. Életben volt, és el sem merte volna képzelni a tóba eséskor, hogy abban a pillanatban élni, lélegezni fog. De így lett, és mindent annak a fiúnak köszönhette, akit meglátott miután lassan kinyitotta a szemét. Fel is akart ülni, de akkor még annyira szédült, hogy nem tudott. Nem érdekelte a helyzet sem, csak örült, de azt nagyon. Nem mosolygott, nem adott erről jelet, csak talán a szemeiben lehetett látni. Miután felült már nagyon is érezte a hideget és akarata ellenére vacogni, fázni kezdett. Azért volt valami jó abban is, mikor ott feküdt és nem tapasztalt semmit az időjárásból, de az elmúlt, hál' Istennek. Meg akart szólalni, de nem tudta mit mondjon. Mit lehet ilyenkor mondani? Köszönetet. Nehezen, gondolatait erősen összekuporgatva nyögte ki végül, amit akart.
-Köszönöm.-hangja elcsuklott a bennmaradt víztől, fájdalomtól és hidegérzettől. Csak nézett ki magából boldogan. Ítélőképessége is visszatért, és tisztában volt vele, hogy egy huzamosabb tüdőgyulladást elkönyvelhet magának. Érdekelte már sok minden. Érdekelte hogy ki a megmentője, mi történt, meg egy csomó minden, de egyszerre csak egy dologra tudott koncentrálni. Akkor a hidegre.

David

Sikerült visszatérnie, és ezért nagyon hálás volt a megmentőjének. Akkor ugyan még csak egy köszönöm félét tudott kinyögni, de azon érezni lehetett mindent. Felülni is próbált, de ez még nem sikerült. Józan ítélőképessége visszatértével pedig már fel tudta mérni a helyzetet annak ellenére is, hogy a mozgása még korlátozott volt. Csak ült és nézte, ahogy a fiú megfogta a fejét és a szemében kereste a probléma valamely jeleit. De nem láthatott semmit, csak egy kis kábaságot. Ahogy a fiú mondta neki, nem mozgott. Nem is akart,azonban még nem is tudott volna. Ezután még mindig mozdulatlanul, csupán fejét forgatva figyelte, ahogy a "megmentő" összeszedi a holmijait, aztán visszatér hozzá. A hideg levegő már eszméletlenül irritálta, pont jókor jött az, hogy odaadta neki a pólót. Hamar fel is vette, mármint ahhoz képest hamar, amilyen állapotban volt. Következett a kabát, ami valami csodálatos érzést, melegséget adott. Kicsit azonban nagy volt, de nem foglalkozott vele, összehúzta magán. Idő közben azonban kérdést is kapott. Először ismételten megköszönte a segítséget de a lakhely hirtelen nem jutott eszébe. Ahogy rájött, az is beugrott neki, hogy ki is áll előtte. Igen, egy csapattárs. Már majdnem el is felejtette neki említeni az eredeti kérdésre a választ.
-Itt a faluban, lakósor, 29-es szám.- mondta lassan és tagoltan, mert már az is csodának számított. Idáig is eljutott hát, de még fel is kellene majd állni. Azt viszont egy-két perccel későbbre halasztotta volna, csak nem akarta. Be akart már menni a hidegről. Nehezen összekaparta magát, és fel próbált egyenesedni, ám az még nem ment neki. A görnyedt pózban lassú mozgás viszont nagyon jól művelhetőnek bizonyult számára. Első lépéseinél majdnem eldőlt még, és cuccai összeszedéséhez már végképp nem volt ereje. Nyújtózkodott volna értük, de nem járt sikerrel, így ezen tevékenységével gyorsan felhagyott, és szemlélte, hogy merre is van az arra, ahova menni kellene. Tudta ugyan, hogy egy játékostársa áll mellette, de a nevére nem volt képes emlékezni. Tudni akarta azonban, így megkérdezte.
-Hogy hívnak?-fordult felé mosolyogva, miközben indult volna már el, de valami megakadályozta. Valami nyilaló érzés az oldalában, amitől egy pillanatra kigubbadtak szemei, de csak egy szemhunyásnyi ideig tartott, és valószínűleg észre sem vette a fiú. Örült volna, ha tényleg nem veszi észre, jobb úgy, hogy nem kell magyarázkodni a semmiért. Gondolt akkor már rá, hogy meg fogja kapni a kérdést, hogy mi keresnivalója volt a vízben, vagy bármi hasonló, így felkészült a válaszadásra, amíg elindultak.

David

Mozgása annyira még nem volt jó, hogy hirtelen mozdulatsorral összeszedje cuccait így segítségre szorult, ami meg is kapott. Megtudta hamarosan az ismeretlen nevét is, amivel már emlékezett rá.
-Sharlotte vagyok.- mondta ki erre gyorsan. Mosolygott is hozzá őszintén, mert tényleg S a kezdőbetűje.  Aztán a várt kérdést is megkapta, amire már tudta, mit válaszoljon.
-Az egyensúlyomat kerestem, amit az esés előtt vesztettem el.- mondta tovább mosolyogva de már a fiúra nézve és a cuccait fogva. Ezután kapott egy utasítást, hogy mit is kellene csinálnia, aminek végrehajtásához segítséget is kapott.
-Oké....-mondta még mielőtt a fiú felemelte-...és még egyszer köszi.-sosem gondolta volna, hogy egyszer szükség lesz erre a momentumra. Hogy valaha bárki is ölben fogja hazavinni. Maximum majd a férje az esküvője után. De ez más volt. Furcsa helyzetnek is tartotta, de ahhoz tehetetlen volt, hogy ellenkezzen. Így csak mentek, de a beszélgetést nem rekesztették be.
-Negyedikbe kellene, de sokféle ok miatt csak másodikig jutottam. A faluban pedig a bátyámmal lakom. De nyugi...nem fog megenni. Lehet hogy alszik, vagy nem tudom. - mondta egy szuszra.-Veled mi a helyzet?-tömörítette le a sok kérdést. Azt hogy nyugodjon meg, azt csak úgy mondta, mert nem volt biztos abban hogy testvére ép állapotban hazaengedni a fiút. Csak sétáltak tovább és egyre közeledtek a házhoz, ahogy újra elkezdett gondolkodni. Nézte a fiút, mást nem is tudott tenni. De nem látta kárát, mert nem volt csúnya. Sőt, helyesnek is találta, a helyzetet pedig elképzelhetetlennek. Valamiért képtelen volt elhinni, hogy az történik, ami történik, pedig a tények azok tények.

Sharlotte

Igazán tetszett a hangulat, és az, hogy a legtöbb arcon izgatottságot, és kedves mosolyt véltem felfedezni. Nagyon szeretem a karácsonyt, otthon bevett szokás volt, hogy a szüleimmel minden évben együtt díszítettük a fát, minden évben. Hiába vagyok huszonnégy, a családom ugyanolyan fontos számomra, mint kisfiúként. Persze már a saját családom az első, és mivel nem tudjuk, mikor fog érkezni a pici, még azt sem tudjuk, hogy a karácsony hogyan fog lezajlani. Magyarországon a szokások is valamilyen szinten mások, de ahogy észrevettem, elég sok dolgot vettek már át más országoktól.
Nem igazán akartak gyűlni a táncolók, eleinte csak egy-ketten lézengetek. Nem értem miért félnek a fiatalok a tánctól. De még a tanárok és az idősebbek is csak álldogáltak. Én szívem szerint már az első lassú dalra táncoltam volna, ilyen a vérem, nem is tagadom.
Miközben a páratlanul maradt hölgyeket kerestem, nem figyeltem rá, hogy valaki a közelembe jött. Pedig csinos volt, és még ismertem is látásból, nem is értem, hogy nem vettem korábban észre.
-Szép estét -mosolyogtam rá kedvesen. Meglepett a kérdése, sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem fog egy lány felkérni táncolni, és nem én őt. Láthatta is az arcomon, a pillanatnyi meglepetést, felrántottam a szemöldököm, ezzel egyidejűleg pedig egy picurkát megráztam a fejem. -Még szép -vágtam rá miután felocsúdtam.
-Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek, Ryan Elwood -ahogy azt illik, bemutatkoztam, és halvány csókot nyomtam kézfejére.
Finoman megfogtam a kezét, és a táncparkett közepe felé indultam. Megállva szembefordultam Sharlotte-al, egyik kezemet a derekára helyeztem, a másikkal megfogtam a kezét. Lassú dal szólt, és máris éreztem, hogy nem baj, hogy eljöttem.
-A faluban laksz, igaz? Nem tudtam, hogy ide jársz, ilyet lehet? -összevont szemöldökkel kérdeztem ezt tőle, mert nem tudom, én azt hittem, hogy csak a kastélyban lakhatnak a diákok. Persze Laura is lent lakik, de az más. Sharlotte-on nem látom, hogy terhes lenne...

Sharlotte

Viszonylag gyorsan ment a partnerkeresés, meglepő módon ő talált rám, és nem fordítva. Nem bántam egy cseppet sem, főleg mivel felismertem a faluban lakó leányzót. Tánc közben rá is kérdeztem, hogy biztos legyek benne, meg hát ha már egy utcában lakunk, akkor legalább ismerjük már valamennyire egymást meg.
-Ó értem. Alex a testvéred -egy pillanatra összevontam a szemöldököm. Már kezdett rémleni, és összeállt a kép. Hát persze, a Johanson testvérek háza... Megmondom őszintén, nem is gondoltam rá eddig, hogy ők mik vagy kik lehetnek azon kívül, hogy láttam őket. Sokkal jobban lefoglalt az utóbbi időben Laura és a pici érkezése.
Pár másodperc csendes lépegetés után Sharlotte visszakérdezett. Félmosolyra húzódott a szám, és bólintottam.
-Laura, igen. És már a menyasszonyom -szemeimben lehetett látni azt amit belül éreztem. Mindig ez van, ha a szőke lökött lányra gondolok. Szeretem, mint ahogy eddig még senkit. Ha elveszíteném, abba bele is halnék.
Egy rossz érzés fogott el. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, és ez eléggé látszott is. A zene is átváltott valami gyorsabbra közben.
-Ne haragudj, de azt hiszem jobb lenne hazamennem. Rossz érzésem van -mondtam neki bűnbánóan. Érzéseim keveredtek, hiszen a beszélgetés közepén voltunk, és még szívesen folytattam volna, egy egészen kedves lányt sikerült megismernem Johanson kisasszony személyében.
-Majd még összefutunk. További jó szórakozást, és boldog Karácsonyt -ismét egy lágy csókot nyomtam a lány kézfejére, majd elmosolyodtam, és már indultam is a bejárat -kijárat- felé.

Ryan

A bálra megérkezve nem tervezett semmit. Kicsit később már Navinés barátnői társaságában képzelte el az estét, majd a tánctanár megpillantása után ismét változott véleménye. Oda is sétált hát elköszönve a lányoktól, majd felkérte táncolni a fiút. Érdekes helyzet ugyan, hogy ő kérte fel, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy táncolni akart. Ezért pedig szinte bármire képes, de csak ha nagyon akarja. Akkor nagyon akarta, és nem is utasították vissza, így pár pillanat múlva már a táncparkett közepén találta magát partnerével, akiről később kiderült az is, hogy a neve Ryan. Elkezdtek táncolni, lassú dal szólt, de a beszélgetés folytatódott tovább. Először Ryan nem értette, hogyan élhet a faluban, majd miután ezt elmagyarázta neki Sharlotte, visszakérdezett, amire helyeslő választ kapott egy kis kiegészítéssel.
~Mondjuk gondolhattam volna...~ lepődött meg kissé azon, hogy már a menyasszonya. Azonnal eszébe jutott, hogy látta már párszor a faluban gömbölyű hassal. Akkor állt össze minden. Megértette, így tényleg természetes, hogy a menyasszonya. A beszélgetés közepén azonban a fiú kijelentése már nagyon is meglepte. Nem tudta, miért akar hazamenni, de nem tehetett és nem is akart tenni semmit ellene. Őszintén folytatta volna még, mert ritka az, ha falusival találkozik és még el is tudnak beszélgetni, de ez van. Újabb kézcsók elköszönés gyanánt, majd az elköszönést viszonozta.
-Rendben, köszi.... és kellemes ünnepeket nektek is.- mondta, majd végignézte, ahogy táncpartnere kisétál az ajtón és eltűnik a semmiben. Nem volt már kedve semmihez, pár pillanattal később mérlegelve arra jutott, hogy inkább ő is távozik. Lassan elindult a bejárat felé, és eltűnt a tánctanárhoz hasonlóan.

Ha valaki zavarja akár beszéddel, vagy már a puszta jelenlétével, az nagyon ki tudja akasztani a lányt. Ez esetben mindkettő megvolt, így idegszálai már eléggé vékonyodtak. Nem kellett sok ahhoz, hogy kiakadjon. A fiú elé lépve nem nézett a szemébe, csak haján át. Valahogy jobbnak látta úgy, és még annyira felnéznie sem kellett. Furcsa nem volt ez számára, mert ritka az olyan fiú, akire le kell néznie. Ahogy látta, hogy a fiú tekintete ide-oda mászkál rajta, ő sem tett máshogy, egy gyors pillantással végigmérte az előtte állót. Ezzel bosszantani nem tudja senki, hiszen maga is imádja jó sokszor és akár szokatlanul feltűnően vizsgálni a társasága kinézetét. Ám amikor a haja felé nyúlt, hogy megpróbálja eltűrni, Sharlotte egy hirtelen mozdulattal felemelte bal karját, és a fiú csuklóját megfogva arrébb rántotta a kezét. A szemébe továbbra sem nézett, pedig sajátját már nem fedte sötét haja. Csak tartotta az ismeretlen kezét, mintha arra várt volna, hogy az elrántsa onnan. A gúnyos félmosolyokra, illetve mosolyokra nem igazán reagált, esetleg egy kisebb grimasszal. Mikor a fiú elé nyújtotta a flaskát, kérdő és egyben gúnyos tekintettel nézett rá. Sőt, a szemébe nézett. Jobb kezével még abban a pillanatban megfogta az alkoholt tartalmazó üvegszerűséget, és azzal a lendülettel szájához emelve grimaszolt egyet. Ott a fiú már biztosan azt hihette, hogy inni fog belőle, de egy hirtelen mozdulattal kinyújtotta kezét, az üvegcsét pedig lefelé fordította, hogy az alkohol kifolyjon a nagyképű gyerek mellé. Amint végzett tekintetét a kisebb tócsáról ismét a másik szemeibe mélyesztette.
-Jé....ez kifogyott-most az ő arcára húzódott gúnyos mosoly, és visszanyomta a gazdája kezébe az üveget. Nem gondolta, hogy ilyet fog tenni, legalábbis amikor elindult, semmi hasonlóra nem számított. De mikor meglátta az igencsak nagyképű diákot, akkor visszatért lelkileg is, az egyáltalán nem jó gyerekhez méltó viselkedéséhez. Nem hagyta annyiban a dolgot, nem csípte, ha gúnyolódnak rajta, vagy az idegeivel játszanak. Az őméltósága pedig maga volt a pokol, ebből a szempontból.

Chuck

Valóban nagyon sokat gondolkodik, de ennek nem látja még kárát. Majd talán egyszer, mikor már több lesz az üres, semmitmondó gondolata, mint az értelmes és a helyzeteket értékelő idea. De ez van, az élet is megy tovább, úgy ahogy minden, és sokszor elfelejti hol is van, mit is akar, mert a gondolataiba mélyedve megszűnik a külvilág. Olyankor mindent átlát, és sokszor azt is, amit nem akart. Akkor is átlátott pár kicsit sem kellemes helyzetet, ezért nyugalomra volt szüksége. Sétálni indult, és végül a játszótéren kikötve talált ugyancsak nem kellemesnek induló társaságot. Aztán belátta, hogy kissé túlreagálta a dolgot, és onnantól egy nyugodtabb, viszonylag barátságosabb beszélgetésben reménykedett, már ha a másik félnek sincs ellenére. Kezdésképp érdeklődött a fiú házbeli hovatartozásáról, amire olyan választ kapott, amire számított is. Igencsak Rellonoshoz illő viselkedés, amit produkált. Annak idején őt a Navinébe osztotta be a süveg, amit jónak is látott, de attól még változhat a véleménye. Ahogy a zöld srác visszakérdez, szinte gondolkodás nélkül válaszol.
-Navine, 2. évfolyam...bár...4.-nek kellene lenni, de hát...-befejezte mondandóját, majd ha érdeklődne a beszélgetőtárs, akkor kifejti, addig nem akarja esetleg untatni a sztorijával. Nem igazán kedvelte az olyan helyzeteket, amikor a beszélgetés egyoldalú, és valamelyik fél esetleg szenved is közben. Várt, gondolkodott, de nem kifejezetten elmélyülve, csak a helyzetet mérlegelve. Aztán olyan kérdést kapott, amire nem igazán számított. Gondolatait összeszedve próbált kinyögni valamit.
-Hát.. mindenfélét.. metál, a pop, rock, disco, rap, de az olyan Justin Bieber meg hasonló kaliberű izéktől a hányinger kerülget...- tette hozzá a végén a lényeget. Összefoglalva szinte bármi, csak a nyáladzó egérhangú tinibálványokat nem tudja tolerálni. Az nem is zene...-És Te?...- kérdez vissza szinte rögtön. Már tényleg érdekelte, hogy vajon miért tehette fel ezt a kérdést a mellette ülő, mert nem túl beszélgetésindító jellegű volt. Semmi baja nem volt persze vele, de kicsit furcsállta.

Elizabeth
Szilveszter

Elizabeth

Elizabeth

Alexander

Hosszú ideje nem sétált már egy kiadósat. Azaz olyan két napja, de az nála már tragédia. Éppen mintha nem enne, olyan ez számára, tehát már korán reggel pótlásba kezdett. Kipattant ágyából és szokatlanul gyorsan fel is öltözött. Nem volt akkor már kedve órákat állni a szekrény előtt, meg már nagyon túráztatni akarta lábait, ezért köszönés nélkül távozott otthonról. Eleinte céltalanul bolyongott, oda-vissza is járkált, felfedezett olyan házakat, melyek addig elkerülték figyelmét, és boltok, üzletek kirakatait is vizsgálta. Útja végül a tavacskánál ért véget. Nem számított arra, hogy pont ott fog kikötni, nem fűződnek hozzá olyan nagyon csodálatos élmények. Lassan közelítve jutott eszébe minden, de annyival jobb helyzetben volt, hogy tudta mit csinál. Akkor a padon ülve eszmélt fel, így sok emléke nincs róla, csak azután. Leült hát ugyanoda, ahol pár nappal azelőtt, és bámulta a tavat. Beleképzelte magát, ahogy süllyed, és ahogy már szinte világít benne fehér kabátja. Hát igen, nem egy mindennapi dolog majdnem belefulladni egy dísztóba. De hála az Égnek, meg csapattársának, ezt nem kellett átélnie. Így egészen nyugodtan ülhetett abban a pillanatban a kiválasztott helyén, és merenghetett. Hülyeségeken és fontos dolgokon egyaránt, mert ideje teljében volt, de sosem unatkozott. Valami kósza gondolattal mindig leköthette magát. Az lehetett éppen a növényekről, a vízről, vagy a hidegről, éppenséggel az év végének közeledtéről. Merthogy az utolsó előtti nap volt az esztendőből. De nem igazán zavarta az idő múlása sem. Kifejezettem örült neki. Kábulatából akkor eszmélt fel, mikor már nem érezte az ujjait. Otthon felejtette a kesztyűjét a nagy rohanásban, ezért zsebre tétellel próbálta orvosolni hibáját. Nemigazán sikerült neki, sőt. Már érezte minden porcikájában a hideget, aminek cseppet sem örült.

Alexander

---

Erdős Julianna tanárnő

Elizabeth

Loise


Ruha

Chuck

Leon

Leon

Leon

Leon

Leon



// Köszi a játékot //

Meccs utáni gyenguszozás
Griffek-Lovagok

Első meccs: változó vélemény. Jó amiért nyertek, bár ezt odáig nem is fogta fel, és rossz, sokak között ő is lesérült. A többiekkel együtt szállt le a pályáról, de lábra állni már nem volt olyan egyszerű. Szerencsére kapott segítséget, anélkül egy lépést sem jutott volna, nemhogy el a gyengélkedőig. Ahogy lassacskán botorkált elnézegette a többieket. A fájdalmat nem igazán érezte, csak azokban a pillanatokban, amikor eszeveszettül belenyilallt, és olyankor arcán akaratlanul is megjelentek a fájdalmát tanúsító vonások. Még nem játszott, nem volt gyakorlott, és fájdalomküszöbe sem volt akkora, mint gondolta, de tisztában volt vele, hogy a kviddics ezzel jár, ráadásul ő jelentkezett. Nem is bánta, és remélhetőleg sosem fogja. Igazán szeret repülni, és szerencsére tudott másra gondolni. Anélkül igazi kínszenvedés lett volna eljutni a célhoz. Így is lassúra sikeredett,  már sóvárogva várta a pillanatokat, hogy leülhessen az egyik ágyra. Ezen momentum pár perc után be is következet.  Csapattársai elengedték az ágy mellett állva, és már saját erőből sikerült elhelyeznie magát ülő helyzetbe. Le, azaz felrakta lábát is, és akkor vetette rá az első komolyabb pillantást. Szörnyülködve tekintett végtagjára, majd a többi teremben lévőre. Akkor figyelt fel arra, hogy a másik őrző ágya mellé telepedett le, és csodák csodájára, a lábuk is ugyanolyan állapotban van. A sors iróniája, de ez kicsit sem érdekelte már, inkább őrülten várta a javasasszony érkezését. Hiába, a lelki fájdalommal így is jobb barátságot kötött, mint a fizikaival. Szinte már unatkozott is, de élvezve azt a nyugalmat, ami nem volt meg meccs közben. Újabb körbetekintés, az arcok vizsgálata. Még szerencsésnek gondolta magát, Kristóffal, Kath-el és a többiekkel ellentétben. őket olyan mértékben eltalálta a kis szörnyeteg, hogy tulajdonképp mozgásképtelenek. Néhányan. Elnézve játékos társait, látta, hogy az igazán súlyos sérüléseket szenvedők is bírják. Ez arra ösztönözte, hogy tegye félre szenvedéseit, és egy kicsit foglalkozzon másokkal is.

Eric

Eric

Eric

Eric

Eric