ja, már egy kicsit tegnap én is próbáltam, de az nem lehet, hogy ott nincs is betűleves

Ó tudom, megkaptam már, hogy milyen vagyok hogy ilyenek aggasztanak XD

hát én még oroszul is rákerestem, de csak rendes betűtésztákat láttam... ehh, mindegy:) hát inkább én is elmegyek, legyetek jók:)

Glyniss

Amanda néha nagyon fura dolgokat tud összehordani. Csak csacsog, és csacsog, de nem hogy legalább egyvalamit rendesen elmagyarázna, mindig ugrik egy témát, és belecsap a közepébe. Ez biztos azért van így, mert sokkal gyorsabban pörög az agya, mint a nyelve, és különben meg, ha valamit el kell magyarázni, azt az elején kell kezdeni. Szépen felvezetni, és utána az előzményeket is elmondani.
De néha azért is csinálja ezt, mert kissé zavarban van. Ugyan, mit lehet mondani egy idegennek? Szóval nem oly meglepő módon, de Glyniss úgy tűnt, nem értette se a cipős, se a rákos dolog lényegét. Nem baj, rellon…
Valóban, ismét túl komolyra vette a pszichiáter figurát, ahogy sejtette. De szerencsére csak fáziskéséssel, de leesett Glynissnek a tantusz, belegondolni is furcsa, mi lett volna, ha Amanda elkezd magyarázkodni itt. A lánynak különben mániája mindig más szerepben tetszelegni. Szívesen mejátszik mindent, amire éppen szüksége van a közönségnek.
 - Nos, akkor remélem, hasznos tanácsot adtam. – szerényen mosolyog, de pszichológus énjéből még mindig nem zökkent ki. – Sok szerencsét a gyakorlati alkalmazásokhoz.
 - Hogy szépek-e? Kérlek szépen, gyönyörűségesek! Majdnem beleolvadtunk a viráguk közé, ha becsukjuk a szemünk, és nem szuszogunk észre sem vettek volna; olyan gyönyörűségesek voltunk mint a virágok. Báár, lehet, hogy túlragyogtuk őket a szépségünkkel, és ezért. Ah, ki tudja? – színpadias mozdulattal hátrasöpörte a haját majd Glynissre nevetett. – Bár semmi kétségem afelől, hogy ti is megálltátok volna a helyetek, tetőtől talpig füvesen. Ennek is megvan a bája. – Egy pár pillanatig hallgatott, hogy egy újabb virágszálat fonhasson bele a koszorújába. Eközben Glyniss műértő szemmel vizsgálta a munkáját, és kijelentette, hogy Amanda a virágkitűző fázisnál tart. A lány erre grimaszolt egyet, de nem szólt semmit.
 - jaja, eridon. – helyeselt. – Hát, hogy milyen ebben a házban? Összehasonlítási alapon nincsen, - kezdte tűnődve, ismét egy picit megpihenve a munkájában, - de szerintem egész jó. Mindenki piros. Mi ilyen élénkek vagyunk. De persze ne is reméld, hogy bizalmas információkat szivárogtatok ki. – szája elé emelte a mutatóujját, és nagyon komolyan nézett a lányra. – Pedig igazi nyolcpecsétes titkok vannak ám. – csigázta tovább a lányt, majd elmosolyodott, és mielőtt  Glyniss tényleg komolyan venné, mer talán ismét elvetette kissé a sulykot, gyorsan hozzátette – Najó, nincsenek, de nagyon izgis lenne, ha lennének. Na és, milyen rellonosnak lenni?

Keiko

Amanda kétségbeesetten szaladgált a szobában, mivel nem találta a fülbevalóját, ami tegnap a fülében volt. Biztosan elveszett, ugyanis csak a fél pár van meg belőle, és nincsenek olyan emberek, akik külön helyen tartják egy pár fülbevaló feleit.  ~De hát akkor hol lehet?~ kérdezi magától tanácstalanul, de fáradhatatlanul keres, kutat, túr fel, szóval mondani sem kell, hogy a szoba sem a legszemetgyönyörködtetőbb állapotában van… Már legalább fél órája keresi, és mindenhol, hangsúlyozom mindenhol megnézte a szobájában, minden egyes négyzetmilliméteren. ~De ha nincs itt, akkor vajon hol van?~ teszi fel magának a logikus kérdést, és rögtön sorra veszi a helyeket, amelyeken a fülbevaló viselése közben megfordult. Egy pillanat nem telik bele, már a folyosón járőrözik, és olyan alapossággal néz be minden szobor mögé, amit még egy sebész is megirigyelne. Sehol semmi. Hol lehet még?
Naná, hogy pont tegnap kellett kimennie a kis tóhoz, hogy ott süttesse a hasát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak a réten lett volna tegnap, de nem, semmi sem lehet egyszerű! Így ismét ki kell látogatni a kis tavacskához. Amanda ezdett végérvényesen elkenődni. Képtelenség, hogy megtalálná, de mindent meg kell próbálni, mert ha nem, akkor egész életében azon filózna, hogy miért nem tette meg.
Az odavezető utat kétszerannyi időbe tellett megtennie, mint rendesen, ugyanis végig kellett vizsgálnia ezt az utat is. Sokan csodálkozva néztek rá, miért megy behajlított háttal, és miért kotor az út menti fűben. Talán mindenki hülyének nézte, de ez ő most fikarcnyira sem érdekelte. ~ Amikor ideértem, odamentem a tóhoz, ~ idézte fel magában az útvonalat, miközben lement a tóhoz, ~ és utána leültem körülbelül oda ~ saccolta be a helyet, ahol jelenleg egy lány önfeledten, és biztosan nem elveszett fülbevalók miatt szomorúan gitározgatott. Talán nem volt teljesen tiszta minden hang, de Amanda egyáltalán nem abszolút hallásáról volt híres, így nem is igazán érdekelte. ~ Remek, íme még egy ember, aki hülyének nézhet ~ gondolta kedvtelenül, és még mindig a fűszálak között vizslatva elindult a lány felé. Most sem koronázta siker a keresgélést.
 - Öhm, szia. – szólította meg bátortalanul Amanda a lányt, miután felegyenesedett. Biztos volt benne, hogy udvariatlan dolog megszakítani a szám közepén, de ez az ügy nem tűr halasztást. – Először is bocsi, amiért kizökkentettelek a gitározásból, de tegnap valahol errefelé elhagytam a fülbevalómat. Esetleg nem állnál fel egy pillanatra, hogy megnézhessem alattad? – kérdezte Amanda esdekelve. – Utána pedig végigkutatom a környezetedet is, ne haragudj, ha zavarlak. – egy félénk, bocsánatkérő mosolyt küldött a lány felé, hogy megértesse vele, nem akarja idegesíteni, de ő el tud menni máshova gitározni, ő maga viszont nem mehet máshova keresni, mert nem akárhol hagyta el, még ha elég tág is a helyszínek köre.

Sajnos én azt sem tudom, hol van tárnok

Viszont Kiva, te radnótis vagy? Nem is gondoltam volna...
Én is majdnem oda mentem...

a kivülállók szerint oda járnak az okosok, én sem tudom, miért olyan rossz. Akiket ismerek onnan, nem panaszkodtak

ja bocs, úgy akartam írni, hogy az okosok és Kiva:) Valamit azért mégis tudhatsz, ha felvettek... és túl is élted

jahátakkor az én sulim a legjobb *dicsekszik*
tudniillik mert én is oda járok még jó hogy ekkora az egóm.
én világ életembe ugyanabba az iskolába jártam, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom, de én mindig szerettem ide járni. Hű, de okos vagyok

Persze, hogy aztán majd kitúrj!
Hát nem is tudom, lehet csak én érzem ott jól magam

Szelniczky Mínea

Amikor az embernek olyan melege van, hogy azt hiszi, leolvad a bőre, és kifolynak a szemei, azt hiszem elég nyűgös, unatkozós és szenvedős kedvében van. Nem mehet ki a szabad levegőre, mert elpárolog, de a saját szobájában sem maradhat, mert nem bírja a kupit, viszont a rendrakás esélytelen. Egy olyan helyet kell keresni ilyenkor, ami elsősorban hideg, másodsorban pedig rendezett. És mindenki tudja, hogy ez a hely a könyvtár.
 Amandának sikerült levonszolni magát a könyvek íratlan Vatikánjába, ahol már nem is volt olyan szörnyű kedve. Mivel az ember nem ülhet be csak úgy egy könyvtárba hűsölni, keresnie kellett egy könyvet. ~De ha már úgysem az a fontos, hogy miről szól, valami szép legyen!~ tűnődve nézegette a random polcokon sorakozó könyvek borítóit, mígnem megpillantotta az optimális egyedet. ~Ezaz!~ elégedetten kiráncigálta a nagy, kék bársonyborítójú könyvet, amely a karnyújtásnyira fölötte lévő polcon lakott, így kissé megszenvedett vele, de mindenesetre megérte. Igazán különleges könyvet talált, talán az egész könyvtárban egyedülállót, de legalábbis a polcon nem látott belőle másikat.
Egy olyan asztalnál keresett helyet, ami elég messze volt az ablakoktól, ugyanis már a napfürdőző rét puszta látványa láttán is melege lett. Kényelmesen elhelyezkedett, és kinyitotta a nagy alapossággal kiválasztott könyvet. A címet-írót figyelemre sem méltatta, csak felütötte a valahol középen. ~Frankó, virágok~ gondolta minden lelkesedés nélkül. Soha nem volt a szíve csücske egyetlen növény sem, de legalább nem szöveg volt a könyvben, hanem rajzok. Nem sok kedve lett volna olvasgatni, így nem is bánta már annyira, hogy ily unalmas lexikont választott.
Ahogy üldögélt, és nézegette a növényes lexikonkáját, kezdett visszatérni belé az energia, már meg tudta volna mozdítani a kisujját anélkül, hogy utána tíz percig pihent volna a kimerültségtől.

Szelniczky Mínea

~ Te jó ég, hogy tölthet meg egy egész könyvet ez a sok izé? Hogy lehet az, hogy mindegyik különbözik egymástól? ~ gondolta Amanda, miközben kifejezéstelen arccal lapozgatott a könyvben. ~ Levél-levél, egyre megy; zöld-zöld, hogy lehet, hogy mégsem full egyformák? ~ hitetlenkedett. Sosem fogja tudni megérteni a nagy kutatókat, meg növénytudósokat, mert egyszerűen nem tudja felfogni, minek kell ennyiféle növény a világnak. Hát szépek, meg érdekesek, de azért annyira nem, hogy igazából foglalkozzon velük.
 ~ Frankó, társaság ~ gondolta, mikor egy lány telepedett az asztalához, vagy egy tucat könyvvel. Ő valóban úgy nézett ki, mint aki tanulni jött, nem hidegedni. Amanda rögtön kiegyenesedett ültében, és rendezte arcvonásait, nehogy észrevegyék, mennyire unja az „olvasmányát”. Feltűnően kerülte a lány pillantását, ezzel is hangsúlyozni kívánta, mennyire belemélyedt a lexikonba, és amikor lapozott, elismerő pillantással nézte az új oldal rajzait. Még jó, hogy csak a növények neve volt odaírva, és hogy nem játszotta túl az odafigyelést, de elég a komikumból, mert most a történésekre kell figyelni. Úgy tűnt a lánynak van beszélőkéje is, annak ellenére, hogy nem köszönt, amikor leült. Amúgy ez nem zavarta Amandát, ugyanis számtalan mentséget ki tudott számára találni. Például, hogy nem akarta megzavarni a könyvtár csendjét, vagy kicsit félt megszólítani egy idegent… Mondjuk, a lányt elnézve ez nem tűnik túl valószínűnek, első pillantásra egyáltalán nem egy szende-szundi lányka, de ki tudja, mit rejt a felszín?
Ellenben, mikor végre kinyitotta a száját, Amanda úgy kapta fel a fejét a hangnem hallatán, mintha ágyút sütöttek volna el a füle mellett.
 - Hé! – utánozta a lány kedvesnek egyáltalán nem nevezhető hangnemét. – Igazából feltétlenül szükségem van… - ~Francba, miért nem néztem meg a címét?~ - a… Erre a lexikonra, és úgy látom, melletted fel van halmozva vagy húsz könyv, nem hiszem el, hogy ez is tényleg kellene. – felelte tudálékosan Amanda, és nyomatékként látványosan lapozott, olyan erélyesen, hogy majd’ kiszakadt az oldal. Szívesen odaadta volna a lánynak, ha szépen, és kedvesen kéri, mivel úgysincs szüksége rá, de így, hogy ilyen bunkó, várhatja, hogy valaha odaadja.

Keiko

Ki találta ki, a fülbevalókat? És vajon mennyit kaszált vele? És miért nem kasznizták be a „mellékhatások” miatt?
Ha Amanda ismerte volna a fülbevaló feltalálóját, akkor az most biztos nem számíthatna semmi jóra. De legalább valaki (valaki valaki: Amanda) jól megmondaná neki ami biztos nem csak egy lányban fogalmazódott meg az évek folyamán. Hogy inkább maradt volna csöndben, ahelyett, hogy két ugyanolyan apró bigyót alkot, amiket olyan könnyű elveszíteni.
 - Ne haragudj! – ismétli Amanda bűnbánóan az ismeretlen lány arckifejezése láttán. A szemei felnyársalásra készen villannak Amanda arcába, hogy majd kiszúrják a szemét. De most nem fog ezen keseregni, és azért lássuk be: nem akkora tragédia, hogy vége a zenedélutánnak, ezt a gitározgatást akármikor lehet folytatni, de egy fülbevalót a földön akármelyik pillanatban berúghatnak az út menti bokorba, úgyhogy ok nélkül húzza fel magát a primadonna.
Szerencsére mégsem olyan kiállhatatlan, amilyennek az előbb tekintete mutatta, hamar észbe kap, és benyomja a gitárt a helyére, felpattan és segítőkészen álldogál. Ahogy figyeli, amint Amanda hogy kutatja a füvet, ahol az imént még ő zenélgetett, felajánlja segítségét.
 - Tényleg? – Amanda meglepett arccal egyenesedik ki. – Azt mondtad, hogy segítenél? – a vonásai kezdenek átrendeződni hálássá. Ez újabb adag kitartással tölti el, és valljuk be, nem sok kellett, hogy kifogyjon belőle. ~ Nocsak, pedig az előbb még meg akart volna ölni a szemeivel! Micsoda pálfordulás. ~ Pár másodpercig némán fürkészi a lány arcát, hátha csak blöfföl, de meglehetősen őszintének tűnik. Amanda úgy áll, mint aki a nevét is elfelejtette hirtelenjében. Bizony, az ő agyából egy-egy váratlan fordulat mindent ki tud törölni. Nem kellene azonban sokat kételkedni, még a végén megsértődik a művésznő, és nem segít. ~Pedig arra nagy szükség lenne.~
 - Na jó, hát akkor ilyen picike, szóval nem lógós fülbevaló, fémszínű, és egy lovacskát ábrázol. – félig becsukott szemmel mutatóujja és hüvelykujja közötti egy centiméteres távolságot mutat a lánynak. – Kábé ekkora. – hadarja el, majd ismét lebukik a fűtengerbe.
 - Tudod, nagyon szeretem ezt a fülbevalót, nagyon szomorú lennék, ha tényleg nem lenne meg. – dünnyögi a füveknek halkan.

micsoda igyekezet Talán siettek valahova?

kackac

bezzeg most mennyire szeretnék fázni ehj

Szelniczky Mínea


Vannak emberek, akik egyszerűen azt képzelik magukról, hogy jobbak, mint a többi. És hogy mi az érdekes bennük? Hogy pontosan úgy viselkednek, mint azok, akik őket legjobban irritálják, és akiket legjobban utálnak.
- Valóban nem nekem kell elmagyaráznod, de mi lenne, ha az egész iskolának elmagyaráznád? Most kiszaladnál, és elújságolnád mindenkinek. Addig sem idegesítenél! – gúnyolódott Amanda.
- Nahát, tényleg nagyon alaposan kidolgozott képek vannak benne. – úgy tett, mint aki csak most veszi ezt a nyilvánvaló tényt észre ~Még a sárga bigyók is látszódnak ennek az izéjén. ~ hajolt kicsit közelebb a könyvéhez. ~ Naná, majd biztos odaadom neked, te meg legfeljebb annyit morogsz, hogy na végre, de biztos nem köszönöd meg, nekem meg nem lesz könyvem. Pedig mennyi energiát belefektettem abba, hogy ezt megtaláljam! Aztán meg kinéznéd a betűket is belőle. Biztos nem kapod meg!~ Amíg a fejében jól kidühöngte magát, elfelejtett figyelni a külvilágra, ezért most igyekezett bepótolni, amiről lemaradt. Lopva megbámulta a lány arcát, ahogy elmélyülten a könyvei fölé hajolt, a sok haját, az írását. Elnézte, ahogy szorgalmasan írdogál, s egyszerre megutálta. Csak így, fél perc alatt. Ez annyira jellemző volt rá, mint a fákra az, hogy levelük van. Amanda agyon könnyen meggyűlöl akárkit, egyetlen szóért, de legalább ugyanilyen könnyű kiengesztelni is. De most még csak ott tartott, hogy gyűlölte a lányt tetőtől talpig. Utálta minden egyes porcikáját, ujjait, ahogy a pennát markolják, utálta a papírlapot is, amihez hozzáért.
~Minek kell neki még ez a könyv is? Ott van vagy ezer mellette! Hogy lehet valaki ekkora stréber? Stréber? Strééééber! ~
 - Levitás vagy, igaz? – bukott ki belőle a kérdés, még mielőtt alaposabban átgondolhatta volna. Gyorsan vissza is bújt a könyve mögé, nem mert a lányra nézni. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy az mit válaszol.

Tiffany Elswood

Amanda szerint minden vásárban egy legeslegjobb dolog van: és az a sok édesség. Ez olyan, mint egy törvényszerűség. Így mikor megtudta, hogy itt vásár lesz, hanyatt homlok rohant le Bagolyfalvára.
 Ahogy a bódék között baktatott, szinte mindegyiknél megállt nézelődni, és kivétel nélkül talált valamit, amit meg akart volna venni. Látott szépen megmunkált népi fajátékokat, girlandokat a falra, idézetes táblácskákat, gyógyfüves tasakokat, amik minden jót ígértek. Az árusok mindenhol szóba elegyedtek vele, és csak nagyon nehezen fogták fel, hogy semmit nem akar venni. Igen-igen, minden jópofa, de hogy felesleges kacat, ahhoz kétség sem férhet.
 ~ Áhá! ~ Ahogy meglátta az első édességes bódét, megszűnt számára a világ. Szorgalmasan kerülgette a tömeget, míg végül elérkezett a nyalánkságokhoz. ~ Juhéé! ~
 Amíg a sorára várt, alaposan szemügyre vette a portékát. Volt ott bolti cucc, de azokra kár is szót vesztegetni. Egy vásárban bagoly bertit venni olyan, mint színházban popcornt enni. Egyszerűen két másik dimenzió. De volt bőven házi készítésű is. Narancssárga, kék, zöld, hupilila gumicukornak kinéző kocka, gömb, háromszög, egyszerűen minden. ~ Az árusok hihetetlenül kreatívak tudnak lenni, ha arról van szó, hogy minél több profitra tegyenek szert. ~ konstatálta magában.
 - Mit adhatok? – kérdezte a kövér, mosolygós néni, épp olyan, akinek egy cukrospult mögött kell állni.
 - Azt hiszem, kérek három darabot abból a hosszúkás kék bigyóból, és hármat abból a szivárvány színű golyóból. Nem, abból inkább négyet. Éss… - és kér még mindenből egy kicsit. De sajnos nem hozta magával az üküküknagyanyja gyémánt eljegyzési gyűrűjét, így talán még sincs nála elég pénz. De három félét kellett vennie. Mindig háromfélét kell venni. Ez is egy vásári törvény. ~ De melyik legyen? ~ ha bárki ismerőse most megpillantaná, biztos hasát fogná a nevetéstől, hogy mekkora problémát csinál ebből.

Tiffany Elswood

Amanda tanácstalanul áll az édességes sátor előtt. Csak nem sikerül kiválasztani a harmadik féle nyalánkságát, és a néni is mindjárt megunja, és elkergeti egészen vissza, a szobájába. És emellett rettenetesen gáz, hogy ennyi időt fordít arra, hogy a megfelelőt kiválassza. Az emberek általában sokat szoktak gondolkozni olyan döntésekről, mint például, milyen házat vegyenek, hova járassák a gyereküket, milyen baglyot vásároljanak. Igen, ilyen fontos döntésekről, a lányoknál még az is ebbe a kategóriába tartozik, hogy milyen ruhát vegyenek fel. De hogy mennyire szánalmas dolog a cukikon ennyit agyalni…
 - Nem-nem, semmi más, ennyi azt hiszem, elég lesz! Köszönöm! – mondta gyorsan, és leszámolta a néninek a pénzt. Felmarkolta a zacskót, amibe a néni becsomagolta a színváltós és rózsaszín bigyókat, és óvatosan körülkémlelt, nem látta-e valaki a "nagy töprengést", mielőtt folytatta volna a túráját a bódék között. Nem volt szerencséje, ugyanis valaki kiszúrta ráadásul alig pár méterre. Ahogy a pillantásuk találkozott, Amanda rémülten elkapta a sajátját, és rögtön kombinálni kezdett az agya. ~ Úristen-úristen! Ő most meglátott! Biztos rajtam röhög, amiért ilyen sokat válogattam. A francba, miért vagyok ilyen béna?! ~ Óvatosan megint a lány irányába fordult, (merthogy lány volt az illető,) hogy felmérje, mennyire veszélyes. Akkor vette észre, hogy ő éppen a vattacukros emberkénél áll. ~ Áh, akkor nem vészes, viszont meg kell neki magyaráznom… ~ gondolta, majd egyenesen a lány indult el. Így közelről, hogy nem hömpölygött közöttük az egész falu lakossága, már jobban megismerte
 - Szia! Öhm, Tiffany, ugye? Szóval csak… Ja amúgy Amanda vagyok. Tudod. Hisz már láttuk egymást párszor. Azt akarom mondani.. Szóval amit az előbb láttál… - olyan akadozva beszélt, amit talán még Merlin díjjal is jutalmazhatnának. – Azért álltam... Szóval csak valami finomat kellett választanom a szobatársamnak. Ugyanis… öhm, tudod, ööö, ő nem tudott ma lejönni. Mert sajnos, sajnos beteg lett. Nem súlyos, helyre is tették már, de kicsit rosszul van még, és nem akart lejönni. Ezért megkért, hogy vegyek neki valamit. És ugyebár mi lehetne jobb ajándék egy falunapról, mint egy csomag… szóval ilyen bigyó. – esetlenül felmutatta a kezében lévő zacskót, majd pár percig azzal babrált, hogy betegye a táskájába. Mindezt csak azért, hogy ne kelljen a színjátszós társára néznie. Azért kíváncsian várta, mit lép erre a másik.

Mi..micsoda? – kapta fel a fejét rögtön értetlenül Amanda. Éppen a kis édességes zacskót próbálta belegyömöszölni a táskájába, de nem volt elég nagy a nyílás, ezért behúzta a cipzárt, és a zacsis kezét pedig leengedte a teste mellé.
 – Mi az, hogy pocsékul hazudok? – Amanda már tudta, hogy Tiff nem fogja kinevetni, ezért igyekezett levetkőzni gátlásait, és nem félelmét. - Csodás kis színészpalánta vagyok! Kikérem ma… Mi történt? – Már épp kezdett volna belemerülni a szónoklatba, de Tiff eltorzult arca egy pillanat alatt elhallgattatta.
 - Beléd jött valaki? Elég agresszívek ilyenkor az emberek. Tapasztalat. – mondta sokat sejtetően, a lány arckifejezésére utalva. ~ Vajon miért vág ilyen fájdalmas fejet? ~ De hamar ejti a témát, ahogy Tiff újra megszólal. ~ Ha nem nyávog, biztos nincs baja. ~  
- Tényleg? Akkor most kicsit megnyugodtam. Olyan nehéz választani mindig. – feleli kissé gyanakvóan Amanda, de a másik lány őszinte mosolya százszázalékosan meggyőzte, hogy már tényleg nincs mitől félnie, és a lánnyal nevet.
 - Ja? Igazából fogalmam sincs. Ezeket a rudakat azért, mert kékek, és mert tudnak mozogni. – mutatott a zacskóban békésen tekergőző sötétkék kábelekre. – És a szivárvány színeiben pompázó bogyócskákat pedig azért, mert váltogatja  a színét, nézd csak! – mutatta fel a kezében lévő zacskót. Most lesz éppen a lilából piros, azt hiszem. A lila a szivárvány utolsó… Naa! Várj meg! – Tifany elindult az Amanda által már oly jól ismert cukisbódé felé, aki pedig egy pillanattal később a lány nyomába eredt.
 - Amúgy téged Tiffanynak kell hívni? – kérdezi, amint beéri a zöldet, és egy perc múlva már ismét a sátornál állnak. Igaz, hogy együtt járt vele színjátszóba, de úgy igazából még sosem beszélgetett vele. Amanda elégedett mosollyal nyugtázza, hogy Tiffet is lázba hozták a színváltós golyócskái, egy apró fintorral pedig a Bagoly Bertit véleményezi.
 - Én sosem éreztem az ilyen bolti cukikat vásárba valónak. - kezd bele a vásárok alaptörvényeiről szóló kiselőadásába bizalmas hangon, miután a másik lány már mindenből választott. – Tudod azért, mert be vannak csomagolva. Na nem mintha nem szeretném ezeket, csak egyszerűen…  a vásárokba nem illenek. Ide azok illenek, amiket kézzel csináltak, meg helyi cuccból, meg ilyenek, vágod? Na mindegy, kicsit rögeszmés vagyok. Azért nem kell kidobni a kedvemért. – már megbánta egy kicsit, hogy beavatta a rellonost a kis idióta titkaiba, ezért leszakított egy kicsit az egyik rúdból, és szórakozottan rágcsálni kezdte.