Seren

Őszintén szólva arra számítottam, hogy itt senkivel sem kell összefutnom. Ennek ellenére, adott volt egy Seren, aki legalább olyan rosszul nézett ki, mint én. Valószínűleg most sikerült összetörnöm az átlagemberek fejében kialakított vámpírképet, miszerint mi mindig úgy nézünk ki, mintha egy magazin címoldaláról léptünk volna elő. Persze, ha ilyen egyszerű lenne már régen végigittam volna fél Európát –kikerülve az olyan helyszíneket, ahol vérszomjas gyilkosokkal találkozhatok, mint például Firenze. Nem tudom, mi a bajuk velem még mindig, elvégre elhúztam onnan és nem is bántottam senkit –annyira. Minden esetre hallottam hírét, hogy nyomomban vannak.
-Valld csak be, hogy engem minden körülmények között jó látni! –jelenik meg ajkaimon egy féloldalas mosoly.
Persze, tudom, hogy Seren mire célozgat, elvégre a jó modorom elveszett valahol a kastély és Olaszország között –nevezetesen, amikor közelebbi ismeretséget kötöttem annak a hídnak a lábával Seren jóvoltából. Megfordult a fejemben most is, hogy nem hozom rá a frászt, mert ki tudja, talán falmatricaként végzem, de volt olyan jó, hogy ezúttal mellőzze a hirtelen mozdulatokat és gondolatokat.
Végigpillantok magamon.
-Nos, ha versenyezni kéne, egyértelműen te nyernél. –mutatok rá. –Mi történt? Ma senkit sem sikerült elhantolnod?
Az, hogy Seren ember és meglepő módon még a szíve is dobog nem sokat segített a koncentrálásban. Úgy is mondhatjuk, hogy ha nem ő ült volna velem szemben és nem féltem volna a következményektől, na meg ő magától, már régen valahol a padlón feküdne és esze ágában sem lenne segítség után kiabálni –tekintve, hogy képtelen lenne rá. Elpillantottam valahová mögé, majd ismét ráfókuszáltam –amennyiben ezt észre vette, sejthette, hogy nemigen vagy emberi jelen pillanatban és értékelhette, hogy még jó kislány módjára, nem téptem fel a torkát.
-Az lenne a logikus. –sóhajtok fel. –De ha az ember megakad a két állapot között, akkor már annyira nem egyszerű a helyzet. Egy szellem esetében talán meg is szűnnek a problémák, mivel ő hivatalosan is halott, de én nem vagyok az. Mindenki úgy tudja, hogy élek és ez valamilyen szinte igaz is, bármennyire is gyűlölöd a gondolatot. –sandítok rá, majd tekintetem a padlóra szegezem. –Valószínűleg sokkal könnyebb lenne halottnak lenni. Legalábbis jelen pillanatban biztosan...
Az utolsó mondat csak úgy kicsúszott a számon, mindenféle gondolkodás nélkül. Reméltem, hogy a férfi ezt nem veszi felhívásnak, mert akkor igencsak eldurvulna itt a helyzet.

Yannick

Na igen, már kezdem megszokni. Az emberek többsége azonnal kiszúr, ha belépek egy helyiségbe. Mintha csak valamiféle mágikus vonzerőm lenne; ez részben igaz is, elvégre a vámpíroknak nagy előnyük, hogy az áldozatuk mindenféle különösebb problémázás nélkül követi őket. Most azonban az is jócskán mellettem szól, hogy én vagyok az egyetlen tizennyolc éves nőnemű egyed a csárdában. Nehéz lenne elrejtőzni; nem mintha ez szándékomban állt volna akár csak egy pillanatig is.
Figyelem a fiút, miközben kiszolgálja az erősen kapatos állapotban lévő úriembert –és milyen gyönyörűen fejeztem ki magamat a helyzethez képest!–, majd ahogyan a pult mögé sétál. Nem tudom, hogyan reagálna Kath, ha még ember lenne. Valószínűleg sokkal több ellenállást tapasztalhatna a srác, mint jelen helyzetünkben. Nem érdekel, hogy mi lesz ennek a vége, nem vagyok ember és nem kötnek a szabályaik.
-Whisky. –vágom rá szinte gondolkodás nélkül.
Ha már iszok, akkor olyat igyak, amit valamikor szerettem is. Átváltozásom óta nemigen foglalkoztam olyan apróságokkal, mint az emberi táplálékok, tehát fogalmam sincsen róla, mire is számíthatok. Egyértelműen semmilyen hatással sem lesz rám, viszont az ízérzékelésem némileg jobb, mint az átlagembereké.
Visszatérve a szabályaimhoz. Természetesen vannak, elvégre nem ölhetünk célok nélkül. Az alapötlet már megfogalmazódott a fejemben, éppen csak tökélyre kell fejlesztenem. De most nem akarok ezen gondolkozni, sokkal jobban leköt a fiú, aki éppen most vetette fel a továbbhaladás problémáját.
-Nekem bármi megfelel. –vonom meg a vállamat. –Csak azért mondod ezt, mert fogalmad sincs róla, mivel állsz szemben. –villantok meg egy katherines görbületet.
Tényleg fogalma sincsen róla. Az persze más kérdés, hogy ő hogyan fogja értelmezni ezt az egészet, mert nem túl valószínű, hogy azonnal az éjszaka gyermekeire asszociálna. Senki sem tenné… csak, ha ismer… bár valószínűbb, hogy ha engem ismer, akkor egyszerűen csak arra gyanakszik, hogy átlagos napom volt; már a jellememből kiindulva.
Kifordulok a pulttól és lecsúszom a székről, miközben a felém tartó fiút –mint kiderült Yannickot figyelem.
-Persze, menjünk! –biccentek rá.  –Katherine Danielle Averay. –nézek fel rá a szempilláim alól.
Jól begyakorolt mozdulat, rossz beidegződés. Elpillantok a válla felett és küldök egy mosolyt annak a varázslónak is, akinek éppen ki akar esni a szeme, úgy bámul rám, majd ismét a fiúra fókuszálok. Mint mondtam, már hozzá vagyok szokva.

Seren

-Arról egyáltalán nem én tehetek! –hárítok azonnal. –Ha nem estél volna nekem, akkor nem akartam volna megöletni magamat. –hívom fel rá a figyelmet.
Valójában, az egy hatalmas ostobaság volt, mégpedig az én ostobaságom. Az, hogy Seren utánam jött, nos, az meg az ő ostobasága. Minden esetre jobban jártunk volna, ha maradunk a fenekünkön és inkább csodáljuk a csillagokat, miután eltűntették mellőlünk a kedves, de valószínűleg egyel kevesebb kerékkel megáldott nénit.
Ettől függetlenül Seren szerelmet vallhatott volna nekem. Legalább lenne valami, amin jót röhöghetnék, amikor visszaemlékezem arra az estére… így csak kínomban röhöghetek, miközben azon morfondírozom, hogy miért is akartam én megvédeni Serent.
-Igen, mert senki sem mer neked ellent mondani. –mutatok rá a nyilvánvaló tényre. –Szerintem menni fog. –vonom meg a vállaimat. –De ha gondolod, akkor szerzek neked valahonnan egy diákot, akit bárhová eláshatsz… ha ettől könnyebb lesz a lelked.
Magamhoz képest már-már angyali vagyok, elvégre ki más vállalná be, hogy elvarázsol egy diákot az ágyából. Mint egy egyszerű bűvész trükk: volt-nincs.  Csak hát, valószínűleg senki sem hinné el nekem, hogy véletlenül úgy eltüntettem a szóban forgó személyt, hogy az darabjaira hullva valamelyik bokor alól kerüljön elő. Nem valószínű.
-Ki tudja? –pillantok Serenre. –Talán van valahol egy világ, ami ennél ezerszer jobb... Oké, ez az én számból borzalmasan hülyén hangzott. –nevettem fel egészen halkan.
Sikerült visszatérnünk az egyik nagy problémámhoz. Ez a halott dolog már szépen lassan az idegeimre ment. Valamiért a férfi is és Lyra is imádta ezt a szót –nem rokonok egészen véletlenül? Sok szól mellette… mindketten képesek rám hozni a frászt; például.
Elgondolkoztam azon, amit mondott és szépen lassan megráztam a fejemet.
-Nem azt mondom, hogy sokkal jobb… csak éppen az már igazi halál.
Nem kellett emlékeztetnem rá, hogy én is itt fogok rohangálni, még nagyon hosszú ideig, láttam rajta, hogy magától is ráébredt erre az aprócska tényre.
Nem válaszoltam, csak halványan elmosolyodtam. Mint mondtam, képes rám hozni a frászt. Többek között azt is el tudnám képzelni, hogy ő maga szúr egy karót a szívembe, csak hogy végre valahára használhassa a halott szót. De komolyan.
És íme a második problémám, a nap fő gondja. Felsóhajtok és elpillantok Seren mellett. Ez egy olyan téma, amiről nem szívesen beszélek, de én hoztam fel, tehát az a minimum, hogy válaszolok rá. Egyébként meg, ki másnak mondjam el, ha nem Serennek. Valamiért benne sokkal jobban megbízok, mint bárki másban –talán, mert ő nem akarja minden áron azt bizonygatni, hogy mennyire imádja látni a fejemet.
-Az a pillanat, hogy éppen éhen halni készülök. –közölöm mindenféle kertelés nélkül. –Úgy értem, nem akarom az itteniek vérét szívni, anélkül, hogy bárki felajánlaná; ami természetesen nem fog megtörténni; viszont kimenni még nem volt időm. Egyszóval fogalmam sincs róla, mikor ittam utoljára és már nagyon aktuális lenne. –húzom el a számat és hátrahajtom a fejemet, hogy a plafont tanulmányozhassam a férfi helyett.

Yannick

Ez az egész éjszaka-kiszökök-otthonról dolog annyira nem hozott lázba. Egyrészt, mert nem is igazán szöktem, elvégre Rich nem zárt be, vagy ilyesmi. Másrészt, mert tudtam vigyázni magamra. Kifejezetten jobb voltam ebben, mint bárki más az iskola területén –na jó, talán Lyrát és Serent nem tudnám körözni… bár, valljuk csak be őszintén, nem is akarom. Ha valaki képes lenne végezni velem, anélkül, hogy nekem csak megfordulna a fejemben a dolog, azok ők lennének. Külön vagy együtt, lényegtelen. Tehát egyelőre semmiféle veszély sem fenyegetett.
Yannickkal az oldalamon hagytam el a csárdát, miután megittam az italomat és indultam meg célirányosan a tavacska felé. Jelen pillanatban teljesen üresnek éreztem magam. Nem igazán gondolkoztam azon, hogy mi lesz holnap, csak mentem az ostoba fejem után –mint Firenzében, mint legutóbb a klubhelyiségben… szóval, csak mint általában. Szerintem lassan mindenki elkezdhet fedezékbe vonulni, mert előbb-utóbb már nem csak magamat fogom veszélybe sodorni, hanem körülbelül mindenkit, aki a száz méteres körzetemen belül tartózkodik. Ön- és közveszélyesnek lehetne hivatalosan is nyilvánítani.
Ráfordultam a gyakorlatilag teljesen sötét útra és vetettem egy pillantást a fiúra, mielőtt feltettem volna a kérdésemet.
-Szóval, miért is éppen engem kellett elrángatnod onnan? –érdeklődöm mosolyogva.
Fogalmam sincs róla, mennyire látja az arckifejezésemet jelen fényviszonyok között, mivel nekem tényleg semmi problémám nincsen a sötétséggel. Sokkal jobban látok itt, mint bárki más. Mintha csak nappal lenne, tehát nem érzem át Yannick helyzetét és azzal sem foglalkozom, hogy gyakorlatilag bármelyik pillanatban hasra vágódhat valamiben, ha nem elég ügyes és figyelmes. Ez már az ő problémája.

Seren

-Részben a te hibád. –mosolyodtam el halványan.
Nem tudom, mikor csaptam fel vámpírvadász vámpírrá, minden esetre az biztos, hogy soha többé nem játszok el ezt újra. Legszívesebben kitöröltem volna azt az estét, minden esetre egy jó kis tapasztalatszerzés volt. Legalábbis számomra. Az, hogy Seren hogyan élt meg, már nem az én problémám. Végül is a vámpírnál az csapta ki a biztosítékot, hogy engedtük eltűnni a nénit, akit én személy szerint kifejezetten megkedveltem, már ha másért nem is, azért egészen biztosan, mert minden áron össze akart hozni minket.
-Én tudom, nem nekem kell bizonygatnod. –vontam meg a vállamat és kinyújtottam magam elé a lábam.
Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok csücsülni Serennel és olyan apróságról beszélünk, mint hogy honnan szerzek neki egy elásásra alkalmas diákot. Valójában, ilyenből elég sok rohangált a kastély falai között és természetesen egyáltalán nem csúnya dolog egy diákot csak azért átadni a házvezetőhelyettesemnek, hogy ő megtalálja ismét a lelki békéjét.
Nem reagáltam semmit a megjegyzésére, csak megforgattam a szemeimet. Igen, körülbelül ennyi alapja van annak is, amikor az önjelölt szépségkirálynők közlik, hogy világbékét akarnak. Na, arra azért befizetnék; a sportkocsi, a műköröm, meg a tengernyi műanyag mellé még belefér a béke is.
Amikor felhozom a vérivás témát, csak akkor tudatosul bennem, hogy legutóbb Serenből ittam. Azóta nem mertem kísérletezni más vérével és ez többek között azt is megmagyarázza, hogy miért jutnak eszembe olyan dolgok a férfivel kapcsolatban, amiknek nagyon nem kellene. Az meg már megint egy másik probléma, hogy miért is keveredtem ide épp akkor, amikor ő is itt van. Szépen lassan ugrálnak a képkockák a helyükre, miközben igyekszem a beszélgetés fonalára is odafigyelni.
-Mutass már rá valakire, aki felajánlaná! –vontam fel a szemöldökömet. –Nem rég költöztem le a faluba a bátyámhoz, talán nem lenne jó ötlet. Meg aztán, ki tudja, mi lapul egyik-másik kertben, nem igaz? –mosolyodtam el és tekintetem Serenen hagytam.
Simán el tudtam képzelni, hogy valami dög véletlenül leharapja a lábamat, miközben észrevétlenül próbálok eltűnni a tett helyszínéről. Volt egy pár furcsa dolog a faluban, amikkel egyelőre nem tudtam mit kezdeni.
A gondolataim csakhamar visszakanyarodtak Seren felé, és ha ember lennék, most valószínűleg rákvörösen csúsznék egyre lejjebb és lejjebb a széken, így azonban csak elszórakoztattam magam azzal, hogy néztem. Mondhatjuk azt is, hogy ez abszolút nem volt szándékos, mivel kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás, de egészen biztosan kellett ebben a dologban lennie valamennyinek belőlem is. Így pedig még hülyébb volt az egész helyzet.
-Mégsem voltam olyan lázas a legutóbb. –jegyeztem meg, miközben valószínűleg tökéletesen nem voltam tudatában annak, hogy miről csacsogok. –Tényleg szép szemeid vannak!
Lőjenek le! Most azonnal!

Szövetségesem és Olivia

Már napok óta kutattam. Azt hinné az ember, hogy vámpírokról szóló könyvekhez igazán nem nagy művészet egy varázslóiskolában hozzájutni. Nos, rá kellett ébrednem, hogy a mi helyzetünk nem ennyire egyszerű, tekintetbe véve, hogy nem is egy valódi vérszívóról beszélünk, hanem Lyráról. Lyráról, akihez –bár sokszor neveztem félvámpírnak– nem igazán passzolt ez a megfogalmazás. Szerettem volna valami sokkal valósabbat és kevésbé borzasztót kitalálni, de jelenleg ennél pontosabban nem adhattuk meg, hogy mi is ő.
A könyvek pedig egyáltalán nem segítettek.
A kastélyban fellelhető összes könyvet megszereztem, ami foglalkozik a témával, de még mindig hiányérzetem volt. Na, és egy vámpír, akit jelen esetben Katherine Danielle Isabella Averaynek hívnak, hogyan orvosolja a problémát? Hát persze, hogy elutaztam egy időre. Tulajdonképpen az egy időre mindössze négy órát jelent. Annak ellenére, hogy Lyra is és én is gyűlöltem, kiruccantam Londonba, hogy könyvtárakat fosztogassak, majd ezt követte néhány környező ország, teszem azt Oroszország. Ott szívesen elidőztem volna még egy ideig, de tudtam, hogy adatokra van szükségünk.
És nem csak Lyra képessége, meg fajtája miatt, hanem miattam is. Mégis ki lenne képes hosszú távon elviselni, hogy gyakorlatilag szerelmet vallott a házvezetőhelyettesének, úgy hogy ez nem is állt szándékában? Az a tény meg, hogy Seren levette, valami nem stimmel; az már nem az én érdemem, inkább hálával tartozom a Sorsnak, hogy a férfi eléggé ismert ahhoz, hogy erre magától rájöjjön.
Ez volt a milliónyi oka, hogy miért csücsültem az éjszaka közepén a temető egy távol zugában, körülöttem megszámlálhatatlan könyvvel és várakoztam Lyrára. Ha nem erről lenne szó, egyértelműen nem teszek akkor erőfeszítést, hogy még üzenetet is hagyok a lánynak, de ez a mi területünk volt és reméltem, hogy más vámpír/vérfarkas/csingiling nem dugja ide a képét.

Szőke hercegem

Értékeltem, hogy Seren végre egyszer nem próbált meg kijavítani. Ez valamiféle rögeszme volt nála, amit bizonyos szinten meg is tudtam érteni, de amikor már a huszadik mondatomba kötött bele, gyakran felment bennem a pumpa, és ha egy ilyen esetben nem a férfiről beszélünk, akkor az illetőnek már nem lett volna karja a következő pillanatban.
-Látod, jobban is megbecsülhetnél! –villan fel az arcomon egy halvány görbület, amit igyekszem leplezni.
Ez már csak így megy. Seren mond valamit, én közlöm vele, hogy nem figyel rám eléggé, ő pedig elüti a dolgot. Most is ezt fogja csinálni, ebben szinte olyan biztos vagyok, mint hogy itt csücsülök. Vagy talán nem. Egyszer az életben igazán meglephetne valaki. Csak egyetlen egyszer! Tudom, hogy nem könnyű feladat, de olyan régen csodálkoztam már el valamin, hogy éppen ideje lenne egy hosszabb ideig tartó szájtátásnak.
Rá kell ébrednem, hogy Serennel is csak többen vagyunk. Őszintén, még ha eridonos is az illető, mekkora az esélye, hogy van annyira beteg lélek, hogy csak úgy odaadja nekem a vérét? Megbűvölhetném, de hol itt a kaland, kérdem én? Egyébként is, az igazán pszichopatákat a Rellon falain belül kell keresni; ezért vagyunk egyre többen, irtjuk a másik ház diákjait.
-Persze, majd rögtön egy navinés után futok. –bólogatok helyeslően, hatalmas szemekkel, mintha tökéletesen egyetértenék a férfivel. –Notharték kertjében nem attól félek, hogy valami leharapja a karom, hanem attól, hogy Nothart harapja le a karomat. Kis különbség! –világítok rá a lényegre. –Elég, de ez olyan, mintha te tofut ennél. Gusztustalan! –villantom ki a szemfogaimat.
Komolyan meg kell gondolnom, hogy láttam-e már valakit tőlük élve távozni. Legendák szerint, Noelnek például sikerült, tehát ő már egy igazi hős. Minden esetre elraktározom a memóriámban egy feljegyzést, hogy ha a következő lincselésen összefutok a fiúval, ezt mindenképpen megkérdezem tőle.
Azután változik a kép. Már nekem odabent. Szépen lassan közeledett és annak ellenére, hogy tudtam, valami nincsen rendben, félretettem a megérzéseimet. Erre most mégiscsak szembe találom magam életem egyik legnagyobb hülyeségével –gratulációkat elfogadok, köszönöm!
Seren elkövette azt a hatalmas hibát, hogy közelebb hajolt hozzám, annak ellenére, hogy gyakorlatilag sütött rólam, nem vagyok magamnál. Szerintem egyikünk sem számított a reakciómra. Azt nem tudom, ő mit gondolt, de én ezt egészen biztosan nem. Az már más kérdés, hogy én ugyebár nem voltam önmagam.
Szóval, gyanítom Seren annyira nem értékelte, hogy a következő pillanatban már az ölében csücsültem és félrebillentettem a fejét. Nem voltam durva, sőt úgy bántam vele, mint egy porcelánbabával, csak éppen emberi szemmel követhetetlenül hajtottam végre a mozdulatsort.
-Semmit sem. –rázom meg a fejemet ártatlanul; mert tényleg annak érezem magam. –Még! –elővillannak a fogaim, de védelmemre szolgáljon, hogy nem akarom megharapni. Legalábbis nem igazán. Legalábbis egyelőre nem igazán.
Ja, és abban sem vagyok biztos, hogy megharapni vagy megcsókolni akarom Serent...
Ha önmagam lettem volna, valószínűleg önön kezemmel állítok karót a szívembe.

Szőke herceg


-A koporsómba. –feleltem, mintha ez teljesen természetes lenne.
Serennel szemben sokkal könnyebb volt ilyesfajta abszurd és némiképp morbid megfogalmazásokat használni, mint gyakorlatilag bárki mással. Ad egy, a házvezetőm volt. Ad kettő, többször is sikerült már megmentenie az életem és ad három, a helyén kezelte a vámpírságomat. Nem könyörgött, hogy szívjam ki a vérét és nem is próbált egy karóval sakkban tartani, minden egyes alkalommal, amikor szembe jöttem vele a folyosón. Lelki szemeim előtt felsejlett a kép, ahogyan az ingjéből előránt egy kihegyezett fakarót az iskola kellős közepén. Jézusom!
Felnevettem a megjegyzésen. Tulajdonképpen semmi bajom nem volt Konnal, sőt nem is lehetett, elvégre még nemigen volt vele alkalmam szemtől szembe elcseverészni, de a hallottak alapján örültem, hogy eddig erre nem került sor. Simán kinézném belőle, hogy viccből leharapja a lábamat; és akkor én rágcsálom mások bokáját, nem igaz?
-Rossz. –zártam rövidre a témát. Mégis milyen lehetne a tofu? –Nem, nem gusztustalan. –ingattam a fejemet, miközben Serent bűvöltem. –Vámpír vagyok, az embervér a normális táplálékom.
Végiggondolom a javaslatot, ami nem is tűnik akkora hülyeségnek. Elvégre mégiscsak kényelmesebb egy üvegből mosómaci vért inni, mintha szegény kis szőröst a karjaimban kellene szorongatnom, amíg kileheli a lelkét. Csak ugye ezek után meg ott van az a hátrány, hogy az állatok vére hamar kihűl. Összerezzentem, mikor a gondolatmenet végére értem.
-Ez annyira nem is rossz ötlet. –jegyeztem meg és elraktároztam a memóriámba az infót.
A memóriámba, ami ebben a szent pillanatban döntött úgy, hogy csődöt mond. Mintha csak azt a bizonyos kis kapcsolót valaki OFF-ra állította volna és ezáltal elveszett volna a valódi Katherine odabentről.  Az meg, hogy a jelenleg életben lévő verzió nem annyira én voltam, mint amennyire szükségszerű lett volna; nos, ez nem az én hibám.
Minden esetre a következő másodpercben már túl közel voltam Serenhez, ennél fogva gyakorlatilag képtelenné váltam az érdemi gondolkodásra. Odabent leeresztették a függönyt. Tettem, amit „tennem kellett” és eszembe sem jutott helyesen gondolkodni.
-Tudod mit gondolok? –váltottam elgondolkodóra, majd egészen közel hajoltam Serenhez. –Hogy ez nem elég jó érv. –jelent meg az ajkaimon egy ragadozómosoly és ismételten megvillogtattam csodás fogazatomat.
Nem akartam bántani Serent, ezzel annak ellenére is tisztában voltam, hogy nem én irányítottam. Nem csak, hogy nem akartam bántani, képtelen is lettem volna rá, hogy bántsam. Fizikai képtelenségnek tűnt, hogy egyáltalán megharapjam; legalábbis számomra.
Nem moccantam, továbbra is tartottam azt a csökkentett távot és kíváncsian fürkésztem a férfi arcát.

Édes egyetlen jószívű hercegem  

-Nem volt. Miért, kellett volna? –néztem őszinte csodálkozással Serenre.
Nem azt mondom, hogy őt magát néztem hülyének, sokkal inkább a kérdést nem tudtam értelmezni. Nyilván az lett volna a logikus, hogy eltemetnek –vagy valami nagyon hasonló–, miután állítólag vízbe fulladtam, esetleg leestem egy szikláról. Csakhogy, én magam elméletben még mindig élek. Legalábbis az anyám elméletében, ez pedig igencsak sokat jelent. Nem szeretném, ha azt hinné, halott vagyok. Azt nem valószínű, hogy túlélné, még akkor sem, ha ott van neki Rich. Merthogy Rich meg nem akarja látni; szép kis páros vagyunk mi.
Feltűnt, hogy Seren megmozdult, de nem volt szívem megállítani, ami annak tudható be, hogy bizonyos szinten azért magamnál voltam. Tulajdonképpen már-már könyörögtem a segítségéért, mert ez a helyzet elég súlyosnak tűnt ahhoz, hogy fogjam magam, elfeledtessem vele és végigszökdécseljek a folyosókon.
-Seren, a francba! –nyögtem fel és megpróbáltam kiszabadulni; megjegyzem teljesen feleslegesen.
A férfi egyetlen mozdulattal a vállára kapott, én meg hiába csavargattam a csuklómat, a bűbáj erősebb volt, mint én magam. Tehát mit tesz szorult helyzetben az ember lánya? Miközben a házvezetőhelyettesem végigcipelt a folyosón megállás nélkül rugdosódtam, csapkodtam a hátát és a szavak, amik elhagyták a számat nem tűrtek nyomdafestéket. Megpróbáltam harapni is, de az sem jött be. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy jelenetet jó páran végignézték.
-Ezt annyira meg fogod bánni! –fogadkoztam, de jelenleg nem voltam abban a helyzetben, hogy komolyabban fenyegetőzhessek.
Mire kiértünk a birtok szélére és közelebbről is megcsodálhattam a csodás karban lévő füvet már gyakorlatilag feladtam a szabadulást. Felszusszantam földet éréskor, de semmi jelét nem adtam, hogy komolyabban ki lennék borulva, vagy bármi bajom esett volna.
Gyűlöltem ezt az utazási módot. Szorosan lehunytam a szememet és amennyire a bilincseim engedték belekapaszkodtam Serenbe. Fejem a vállára hajtottam, hogy még csak véletlenül se kelljen idő előtt megmoccannom. Csak akkor pillogtam fel, amikor biztos talajt éreztem a lábam alatt.
-Ennek mi értelme? –érdeklődtem és még mindig úgy kapaszkodtam elé, hogy kifehéredtek az ujjaim.

Megszokott megmentőm

-Apám bérgyilkos, nem sokat foglalkozott velem. -ingatom határozottan a fejemet. -Anya azt hiszi, élek.-úgy rántottam meg a vállamat, mintha éppen azt mondanám, hogy ez semmit sem jelent.
Pedig jelentett. Nagyon sokat. Nem tudtam, Seren mennyire van otthon ebben a család témában, de egy olyan embernek hazudni, aki világ életünkben hazugságok között nevelt fel, annyira nem is tűnt nehéznek. Miért kellene éppen nekem őszintének lennem hozzá, mikor ő még csak meg sem erőltette magát, hogy hasonló gesztusokat mutasson felém? Minden esetre úgy tettem, mint akit érdekel, hogy mit gondolnak róla mások... egy ideig, azután felhagytam ezzel az önkínzási módszerrel. Szép volt, jó volt, de ennyire én sem vagyok mazochista.
A menekülési módszereim kifejezetten gyengék voltak. Nem tudom, ki az, akit már hasonló módszerrel végigcipeltek egyszer az iskolán, de szerintem egy életre megjegyezte az esetet. Pláne, ha Seren volt az, aki cipelte. Komolyan mondom, meg nem fordult volna a fejemben két órával ezelőtt, hogy én így fogom elhagyni a kastélyt a mai este folyamán. Nem tudom, mit gondoltak azok, akik láttak minket, de határozottan semmi jót.
-Dehogy, csak bővítem a repertoárom. -adtam magyarázatot, miközben kifelé haladtunk.
A rugdosódást egy ideig szüneteltettem, mert nem voltam egészen biztos benne, hogy  a férfit melyik belső szervétől sikerült az elmúlt pillanatokban megszabadítanom. Nem mintha különösebben lényeges lett volna, éppen csak nem szeretek félmunkát végezni. Tehát, ha egyik vese, akkor sajnos a másikat is vinnem kell vele.
-Ne akard tudni! -vicsorítottam akaratlanul is.
Egy ideje már tudtam, hogy Serennel egyáltalán szóba állni kész öngyilkosság, csak éppen figyelmen kívül hagytam ezt  tényt. Mintha így semmi bajom sem eshetne. Nos, hatalmas szerencse, hogy vámpír vagyok, így a találkozások bizonyos közegekkel nem túl mélyen érintenek.
Úgy kapaszkodtam a férfibe, mintha az életem múlna rajta és ez valamilyen szinten helyre rakott. Sokkal könnyebbé vált a gondolkodás és a tisztánlátás. Egy ideig legalábbis. Csakhogy nem tudtam,mi az a bizonyos időkorlát, amit nem szabad átlépnem, különben ismét Seren nyakában landolok.
-Dehogy eresztelek! -szisszentem fel. -Ha már akaratom ellenére elrángattál, viseld a következményeket! -nevettem fel egészen halkan.
Volt bennem valamennyi Katherine az elmúlt időszak eseményeinek ellenére. Mintha az, hogy kijutottam a kastélyból és nem Seren illatát érzem mindenhol cseppet segített volna. Valószínűleg így is van, de azért Lyra mérge továbbra is ott munkál bennem. Mostmár egészen biztos voltam benne, hogy emiatt történt az egész.
Elvégre ki van zárva, hogy nekem érzelmeim legyenek Seren irányába, nem igaz?
Bólintottam, jelezvén, hogy megértettem, amit mondott és abban a pillanatban, ahogy szabad lettem magára hagytam a férfit. Ennek igencsak egyszerű oka volt, mégpedig, hogy semmilyen körülmények között sem szándékoztam elásni Seren holttestét; bár jobban meggondolva, elég lett volna odaadni Notharték cuki kiskedvenceinek... vagy ő magának.
Végigsuhantam a kihalt utcákon és olyan egyedet kerestem, aki magányos és lehetőleg minél gonoszabb. Körülbelül a harmadik sarkon sikerült is belefutnom az alanyomba -mert ugye az elveimet nem adom fel, annak ellenére, hogy éppen nem vagyok saját magam. A választottam egy férfi volt, unalmas vérrel, unalmas élettel. Nem mondhatnám, hogy különösebben felpezsdített volna a vére, de a tudat, hogy nem adtam ki magamból azonnal, megnyugtatott. Gyorsan intéztem el a dolgot és módosítottam cseppet a memóriáját, mielőtt visszatértem volna Serenhez.
Nos, ekkorra lettem csak igazán dühös. Magamra is, őrá is és úgy az egész világra. Merthogy szépen lassan tisztulni kezdett a kép. Tehát egyik pillanatról a másikra megjelentem Seren előtt és az első kezembe akadó dolgot vágtam hozzá -ami jelen esetben egy közlekedési tábla volt és csak imádkozhattam, hogy kitérjen előle.
-Hogy tehetted? -csattantam fel. -A fél iskolán végigcipeltél! Szerinted ezek után mennyire leszünk pletykatéma? Komolyan mondom, mintha te nem tudnád, mennyire imádnak az emberek ott pofázni! -azt hiszem, valamikor a mondat közepe felé repült el a kezemből egy cserepes növény.
Nem emlékszem, honnan loptam, de ott volt.
És legfőképp, nem magam miatt aggódtam, hanem Lyra miatt. Ismertem az érzéseit és ez a helyzet így nagyon nem tetszett.

Maga a megtestesült nyugalom

Úgy döntöttem, nem oktatom ki Serent az emberi kapcsolatok mibenlétéről. Egyrészt, mert én magam sem voltam ember, másrészt, mert ő az érzelmek terén még annyira sem volt emberi, mint én. Pedig az már igazán nagy szó.
Gyűlöltem, amikor mindenki engem figyel, márpedig Seren vállán sikerült kivívnom a lehet legtöbb figyelmet. Köszönöm szépen, ez nekem egy életre elég is lett volna! Nem bírom elviselni,ha mások irányítanak, Seren pedig éppen ezt tette. Ő szabta meg, mit tehetek és mit nem. Ez egyrészről érthető, elvégre a tanárom, másrészről viszont, a mai napi egyetlen tanárt sem volt szerencsém látni, aki kicipelte volna a legkedvesebb vámpír diákját az épületből. Az meg, hogy végül a padlón kötöttem ki már a jól megszokott kapcsolatunk része volt. Legalább ezúttal nem lettem felpréselve a falra; ez is haladás!
Az, hogy kapaszkodtam Serenbe enyhe megnevezése annak a dolognak, amit éppen csináltam. Gyakorlatilag tudat alatt azon munkálkodtam, hogy letépjem a karját és majd megetessem a faluban valami bestiával. Nem tudatosan tettem, természetesen, hanem azért, mert egyszerűen rázott a hideg a hopponálás gondolatára is.
-Nem félek, csak sokkal jobban szeretek a saját lábamon közlekedni. -összeszorítottam a szemeimet egy pillanatra, hogy kitisztuljon a kép.
Szerettem volna abban a hitben tartani a férfit, hogy ezzel nem hozta rám a frászt. Márpedig sikerült neki. És ő ezt tudta is. Akkor meg minek töröm magam? Már annyira mindegy, hogy Seren mit gondol. Kevés embert engedek közel magamhoz, ő viszont közöttük van, tehát joga van látni a gyengeségeimet is.
Jó kislány módjára követem Seren utasításait és összeszedek egy szerencsétlent, akit különben még időm sincsen sajnálni, annyira sietek a dologgal. Hogy ennek mi a oka? Egyre dühösebb vagyok.
Gyakorlatilag repülök vissza a férfihez, hogy azután megismertessem közelebbről egy jó darab alumíniummal. Talán nem kellene ennyire felhúznom magam a megjegyzésén, de én mégiscsak én vagyok, neki meg tudnia kellett volna.
-Seren, te nem vagy normális! -ez csak kicsúszott a számon, majd a férfi orra barátságot köthetett az öklömmel.
Becsületemre legyen mondva, hogy igazán nem ütöttem nagyot, mert annak ellenére, hogy ez a megjegyzés nem esett jól, vigyázni akartam Serenre. Emberi mértékkel valóban fájdalmas lehetett a kis találka, de közel sem annyira, mintha minden erőmet beleadom.
-Majd legközelebb egy egész űrszondát vágok a fejedhez. -ajánlottam fel sziszegve.
Nem akartam én komolyabb összetűzésbe keveredni Serennel, mivel egyértelmű volt, hogy én járnék rosszul, de a kis megjegyzése sértette az önérzetemet, pláne mert kifejezetten nem én irányítottam. Tehát, ha igazságos akarnék lenni, akkor most elásnám valahova egy pár napra, csak hogy megtapasztalja, milyen az, amikor tehetetlen vagy. Egy kicsikét.
Edictum. Nagy probléma. Ha pedig mi belekerülünk, akkor nekem végem. Ki fognak filézni... nem örülnék.
-Persze, de ezen a helyzeten nincs mit tovább ferdíteni. -mutattam rá a nyilvánvalóra. -Egy külső szemlélő már éppen az esküvőnket tervezgeti!
Szívem szerint agyon csaptam volna egy vaslapáttal, amiért kirángatott az iskolából és nem is akárhogyan. Mert, ha még végighúz maga mögött a folyosón; persze, kereshetném később a becsületemet valahol a padlón, de még mindig jobb, mintha kicipel onnan.
-Ja, én vagyok. -sóhajtottam fel és lecsüccsentem mellé a padkára. -Az orrod megmarad? -pillantottam rá oldalról, hogy felmérjem az okozott károkat.

Szövetséges és egy szem vemp

Nem tudom, hány könyvet lapoztam végig, amíg Lyrára vártam. Minden egyes szót igyekeztem megjegyezni és lehetőleg minél több hasznos információt kiszűrni. Nos, mondhatjuk, hogy annyira nem sikerült. Félvámpírokról egy szót sem írtak egyetlen kötetben sem, márpedig nekem most éppen erre volt szükségem. Mégis kit érdekel, hogy tényleg hatalmas, vörös lánggal égünk-e a napon vagy inkább kékkel? Csupa olyan információ, amitől én nem leszek okosabb.
Szóval, már éppen ott tartottam, hogy a hátam mögé hajigálom mindet, szép kis kupacot rakok belőlük és egy kis tüzet eszkábálok, amikor lépteket hallottam a temető bejárata felől. Sejtettem, hogy Lyra az, ezért inkább csak felsóhajtottam és tovább folytattam a kutakodást -nem mintha annyival okosabb lettem volna tőle, éppen csak így könnyebb volt várakozni az emberi tempóban csámpázó Lyrára.
Félre értés ne essék, én imádom Lyrát -már amennyire őt lehet imádni–, de azért cseppet az idegeimre ment, hogy nincsen ott azonnal, amikor én már szívem szerint régen arról magyaráznék, hogy mi a helyzet velünk, a gondolatolvasással és a vérével. Olyan volt ez, mint egy rosszul megalkotott játék. Mi csak ültünk a tábla körül, a bábuk haladtak előre és egy dobókockától függött az életünk.
-Szia! -mosolyogtam fel rá, amikor végre mellém ért, majd visszafordultam a könyvemhez még egy pillanatra.
Láttam a szemem sarkából, hogy csodálkozva nézegeti az egyik könyvet, majd a varázslat után már egészen biztos voltam benne, hogy az egyik orosz nyelvű drágaságot sikerült éppen kifognia.
-Nos, nem tudom megmondani neked, hány könyvtárból vettem kölcsön őket. -mutattam körbe magam körül. -De nem valószínű, hogy visszaszolgáltatom. Túl sok meló lenne ahhoz képest, amennyire okosak lettünk tőle. -húztam el a számat.
Már éppen azon voltam, hogy részletezzem Lyrának, mire is jutottam, amikor megéreztem valamit. Valami nem emberit. Valamit, amivel soha többé nem akartam újra összefutni, főleg nem a Serennel eltöltött firenzei éjszaka után. Csakhogy most ott volt. A lány tőlünk nem messze állhatott, legalábbis az illat erre engedett következtetni.
Kihúztam magamat, félretettem a könyvet és Lyrára pillogtam, miközben a terepet kémleltem. Lassan emelkedtem fel és szinte azonnal megláttam a jövevényt. Soha azelőtt még nem találkoztunk, valamiért mégis biztos voltam benne, hogy az iskolából jött. Egyszerűen túl fiatal volt ahhoz, hogy falulakó legyen.
-Vámpírunk van. -vetettem oda Lyrának és jól láthatóan a megfelelő irányba intette, hátha ő is kiszúrja az érkezőt.
Ez az én területem volt és gyűlöltem, amikor valaki csak úgy berobban ide.
-Ki vagy te? -kérdeztem anélkül, hogy megemeltem volna a hangomat. Jó hallása van, így is értenie kellett.
Közelebb léptem Lyrához, hogy biztonságban tudjam mindkettőnket és már azon voltam, hogy kivillantsam a fogam fehérjét, de végül úgy döntöttem, hogy amíg nem támad, én sem fogok.

Lyra és Oliv

-Túl sokat tudsz rólam. -döntöttem el mosolyogva.
Ez tény. Ebben az iskolában három ember ismer igazán, mégpedig Lyra, Seren és Gil. A többiek csak a vámpírt látják, még ha nem is mondják ki. Ezek hárman meg túl közel állnak a szívemhez, ami valószínűleg az én problémám, mert ha egyszer bármelyikük is arra vetemedne, hogy karót állítson belém, hát nekem semmi problémám nem lenne a dologgal. Ez már csak ilyen. Én voltam olyan hülye, hogy megbíztam bennük, most meg olyanok a szemembe, mint egy kisgyereknek a plüssmackói. Nem tudok megválni tőlük, hiába kellene.
Lyra hasonlóan vélekedett az új vemp érkezéséről, mint én magam. Vagy legalábbis nagyon hasonlóan, mivel neki valószínűleg nem jelent meg a fejében a kép, amint leválasztja a lány csinos kis kobakját a helyről. Ez is olyasmi, ami csak és kizárólag egy vámpír agyában játszódhat le. Nos, nem tagadom. Azok után, hogy képes voltam orrba vágni Serent, gyakorlatilag bármire képes vagyok, szóval talán itt lett volna az ideje, hogy a kisasszony menekülőre fogja.
Közelebb húzódtam a szövetségesemhez, amit ő valószínűleg teljesen máshogy értelmezett, mint kellett volna, de ez jelen pillanatban tökéletesen hidegen hagyott. Bármit is akart tőlünk ez a vámpírka, Lyra elég erős volt hozzá, hogy egymagában elássa a föld alá a maradványait, miután meggyújtotta.
Készségesen tartottam oda neki csuklómat, hiszen már éppen itt volt az ideje, hogy olvasgasson egy kicsit a fejemben. Ez persze maga után vonta egy következő kérdés feltételét is.
-Hallod? -reméltem, hogy Lyra érti, mire is célozgatok. Nem, természetesen nem arra, hogy a fülével hallja-e a lánykát. Érdekelt volna az agya.
Konkrétan én is remek voltam a türelemjátékokban, elvégre elég hosszú ideje erről szólt az életem, így amikor a lány nekem szegezte a kérdést csak halványan elmosolyodtam és oldalra billentettem a fejemet.
-Fárasztó, egyébként is más dolgom van. -forgattam meg a szemeimet. -Elárulnád, mi szél hozott?
Nem tetszett, ahogyan Lyrára nézett, egyáltalán nem. Volt benne valami, ami miatt szerettem volna felkenni a legközelebbi fa törzsére, de ez nyilván csak és kizárólag annak tudható be, hogy egy olyan területen állt, amit személy szerint ezúttal csak és kizárólag én szándékoztam igénybe venni.
Anélkül, hogy komolyabban végiggondoltam volna, mit is csinálok megfogtam Lyra kezét és reméltem, hogy rá van kattanva a hullámaimra, mert most elég erőteljesen küldtem neki a ne-hagyd-hogy-neki-menjek jelzéseket.

Kornél

Unatkoztam. Rettenetesen.
Szerettem volna egy kicsit kimozdulni a kastélyból, hogy levegőhöz jussak, de abban az esetben vinnem kellett volna a csilli-villi pórázomat Serenhez és aranyos mosollyal nézni rá. Azt előbbi még talán ment volna, de az utóbbi már határozottan kevésbé. Tehát ez volt az egyszerű oka, hogy miért is tartózkodom én mostanában olyan feltűnően sokat az iskola falai között, holott ez egyáltalán nem volt jellemző rám.
Ezúttal semmiféle ostobaságot sem terveztem, amikor elhagytam a szobámat. A legutóbbi alkalom remek lecke volt. Soha többé nem akartam Firenzébe kirándulni teljesen egyedül, sőt önmagában vámpírokat nem akartam üldözőbe venni. Nem mintha mindannyian sokkal erősebbek lennének nálam, csak éppen jobb félni, mint megijedni. Ahol egy van, ott lehet több is, nem igaz?
Példának okáért, máris itt van ez a kis szöszi, akiről egyelőre semmit sem sikerült megtudnom. Ha akkor nincsen ott velem Lyra, valószínűleg sokkal csúnyább vége lett volna az estének. Nem tudom, melyikünk járt volna rosszabbul… talán egy kicsit mind a ketten, elvégre mégsem szándékoztam egy csattogó fogú vempet letépni a nyakamról.
Úgy éreztem, hogy megfulladok, ezért magát a kastélyt mindenképpen el kellett hagynom, de a falu határit nem szándékoztam átlépni. Célirányosan a tavacska felé tartottam. Sok emlék kötött oda, de a legtöbb felejthető volt, így tökéletesen megfelelt a gondolkodáshoz. Nem merészkedtem túl közel a vízhez; végigdőltem a fűben, lehunytam a szememet és csak hallgattam az engem körülvevő zajokat.
Ez egyelőre tökéletesen megfelelt szabadság címen.

Öltözék

Kornél

A gondolataim hihetetlen sebességgel pörögtek. Szerettem volna mindent a lehető legjobban csinálni, csakhogy mindig beleestem abba a hibába, hogy hagytam eluralkodni az érzelmeimet. Ezt nem tehettem meg. Még egyszer legalábbis semmi képpen. Így is épp elég alkalommal szorultam már életmentésre, nem volt rá szükségem, hogy egyszer az aktuális megmentőmet is magammal rántsam a gödörbe. Nem viseltem volna túlzottan jól, ha rajtam kívül bárkinek baja esik. Én túlélem, vagy legalábbis nem olyan nagy kár értem, de a barátaimat, azokat az embereket, akik számomra valamilyen érthetetlen okból kifolyólag fontosak, nem hagyom.
Tökéletes csönd vett körül és örültem, hogy ezúttal senkinek sem támadt kedve egy kis éjszakai túrához. Nem értékeltem volna túlzottan, ha a sötétben áttaposnak rajtam. Nem mintha bármilyen más körülmények között annyira szuperül kezeltem volna a helyzetet, csakhogy jelen pillanatban még annyira sem, mint egyébként.
A lépteket már egészen távolról meghallottam és imáim sajnos nem találtak meghallgatásra, így az a bizonyos valaki –akinek egyelőre még csak nem is sejtettem a kilétét– egyre közelebb jött hozzám. Nem moccantam meg, minek is hívjam fel magamra a figyelmet? Talán szerencsém lesz és elmegy mellettem… talán, persze. Mikor is volt nekem utoljára szerencsém?
Amikor kattant az öngyújtó kinyitottam a szemeimet és azonnal be tudom azonosítani a nem várt személyt.  Fogalmam sincsen, hogyan kellett volna reagálnom a közelségére, minden esetre, ha verne még a szívem, az most egészen biztosan meglódult volna.
-Gyűlölöm, hogy cigizel. –közöltem szenvtelenül, mikor megpróbálta felhívni magára a figyelmemet.
Természetesen az előbbi kijelentésemet nem gondoltam komolyan, tökéletesen hidegen hagyott, csak éppen reméltem, hogy a hangomból azért már be tud azonosítani, meg egyébként is… hazudjunk mindketten.
Lassan felültem, nehogy ráhozzam a frászt és az ajkamba harapva mértem végig. Kétszer. Legalább.

Kornél

Úgy gondolom, hogy a Sorsnak remek humorérzéke van. Már csak azt nem értem, hogy miért mindig rajtam mutatja be a legújabb és egyben legostobább ötleteit? Még sohasem gondoltam arra, hogy én remek alany lennék bármilyen realityben, de ezek után egészen biztosan részt fogok venni egyen. Csak és kizárólag teszt céljából; egészen biztosan megdobná a nézettséget, ha élő adásban tépnék le a fejemet.
-Téged jobb szem előtt tartani.
Ez csak amolyan ténymegállapítás volt. Egyszerűbbnek tűnt gondolkodni és kontrollálni az esetleges váratlan helyzeteket -mert pontosan tudtam, hogy ilyenben részem lesz-, ha tudom, hogy Kornél hol is helyezkedik el pontosan. Így például nem fogom véletlenül eltörni a nyakát, csak mert egy centivel odébb csapok, mint kellene.
Viccet félretéve, régen láttam már a fiút. Sokkal megnyugtatóbb volt tudni, hol is van, mert egyelőre képtelen voltam feltétel nélkül bízni benne. Na, nem mintha máskor gondolkodás nélkül megtettem volna, amit kért.
-Persze. -hagytam rá, elvégre valóban hidegen hagyott.
Ahogy leül mellém pillanatokon múlik csak, hogy arrébb ne csússzak. Nem mintha bármi problémám lenne Kornél közelségével, a probléma én magam vagyok. Alkalmatlannak lettem nyilvánítva mindenféle emberi kapcsolat kialakítására; de akkor miért annyira más a helyzet itt és most? Kornélt el tudom viselni magam mellett, márpedig ez csak nagyon kevés élő kiváltsága.
Követem a tekintetét, miközben végigpillant a parton. Egy lélek sincsen itt. Ez bizonyos szempontból jó, hiszen így senki sem zavar meg, miközben megpróbálom egy kicsit helyre billenteni a kirakós darabkáit.
De ugye, az érmének is két oldala van...
-Vagy talán neked nem kellett volna idejönnöd. -jegyeztem meg és látványosan végigmértem a fiút. -Honnan tudod, hogy nem éppen az első erre tévedő halandóra vártam?
Mert tehettem volna ezt is. Seren is megemlítette, hogy a faluban kellene táplálkoznom. Márpedig egy ilyen kis közösségben mi számít a legjobb stratégiának?
Senki sem láthat.
Nem hiszem, hogy Kornélt túl mélyen érintik a szavaim. Egyrészt, mert ő Kornél, másrészt, ha van egy kis esze, tökéletesen tisztában van vele, hogy sohasem bántanám őt. Egy újabb kiváltság.
Felhúzom a térdeimet és összekulcsolom előtte a kezeimet. Védekezek. Talán saját magamtól, talán a beszólásai elől menekülök, minden esetre bezárkóztam.
-Utálom mások csuklóját harapdálni. A nyak sokkal optimálisabb. -forgattam meg a szemeimet, majd halványan elmosolyodtam. -Viszont egy cigit elfogadok. -vettem elő a legangyalibb mosolyaim egyikét.
Nekem már aztán teljesen mindegy; nem túl valószínű, hogy belehalok.

Kornél

A sötétség a legjobb barátom.
Én tökéletesen látok, ellentétben mindenki mással, aki a környezetemben él. Olyan ez, mintha lenne egy saját világom. Mások botladoznak, én biztos lábakon állok. Némiképp megnyugtató a tudat, hogy ez a fegyverem minden körülmények között nálam van. Nappal kevesen találhatnának rám, hiszen Rich-csel élek, aki valószínűsíthetően nem engedné, hogy megöljenek, azonban az éjszaka a barátom.
Kornélra nézek és fogalmam sincsen, hogy mit is kéne pontosan mondanom.
-Bízom benned, épp ez a probléma. -vontam meg a vállaimat kicsit.
Nem tudom, mennyire értette meg a gondolatmenetemet mindenféle külön magyarázat nélkül, de azért reméltem, hogy halványan dereng neki valami és nem kell kiselőadást tartanom az elmúlt évemről. Egyikünk sem élvezné túlzottan. Éppen ez az oka, hogy eddig még senkinek sem meséltem el pontról pontra. Mindenki, aki a szívemhez közel áll tud valami. Néhány részletet. De a véres valóságot inkább megtartottam magamnak.
Sohasem gondoltam volna, hogy valakivel ilyen komoly eszmecserét fogok folytatni az én étkezési szokásaimról. Olyan téma ez, amit igyekszem elkerülni -sok egyéb mellett. Nem szeretem, ha ennyire mélyen belemásznak a magánszférámba, de itt és most teljesen más volt a helyzet.
-Persze, csak aztán belebotlok Nothart egyik kis kedvencébe... vagy magába Nothartba és vége a dalnak. -húzódtak ajkaim mosolyra.
Nem tudom, ki lenne képes engem megmenteni, ha egészen véletlenül a karjai közé keverednék. Gyanítom senki. Az lenne az utolsó táncom. Érthető, hogy miért is nem ugrok ki a bokorból minden lépésre, és miért nem próbáltam még meg elfogyasztani a lakóközösség felét.
-Nem öltem meg még senkit. -forgattam meg a szemeimet.
Senkit, aki nem akart bántani.
Ezt hangosan már nem teszem hozzá, épp csak elraktározom az agyam egyik távoli kis zugába, mondván, hogy ott a következő időszakban nagyon jó helyen lesz -mondjuk egy olyan száz évig.
Engedek neki és eleresztem a lábaimat, de nem engedem el a kezét. Utolsó mentőövként kapaszkodok belé.
-Kornél, én... -hogyan is magyarázhatnám el? -Sok minden megváltozott, sokan megbántottak és... Azt hiszem, én csak félek.
Nem tudom elmondani. Be vagyok zárva egy fal mögé. Egy fal mögé, amit én magam építettem. Borzalmas érzés, de ez van. Nem tudok mit tenni, egyedül nem tudom lebontani.
-Nekem szabad. Én már nem fogok tüdőrákban elpatkolni. -nevettem fel és átvettem a cigit, de a másik kezem automatikusan megtalálta Kornél szabad kezét.
Mélyet szívtam cigiből és lassan engedtem ki a füstöt. Tulajdonképpen ez is csak egy pótcselekvés, nincsen szükségem semmi ilyesmire, hiszen nem vagyok ember.
De így annak érzem magamat.
-Miért jöttél vissza? -fordultam Kornél felé és lélekben már felkészültem a hazugságra.

Kornél

Persze, hogy nem érti. Az emberek többsége egyébként sem tudna ilyesmit felfogni. Azok, akik meg fel tudnák dolgozni az infót, nos, azok hihetetlenül közel állnak hozzám, tehát nincs is rá okuk, hogy ilyesmin agyaljanak.
Kevés emberben bízok meg, ami nem véletlen. Ha az ember lányát minden áldott nap szíven szúrhatják egy karóval, nem dobálózik olyan könnyedén a barátság kártyákkal. Legalábbis az én esetemben biztosan nem. A számomra új vámpírkisasszonyt még nem volt szerencsém megismerni igazán, így aztán nem tudhatom, hogy ő miként vélekedik erről, minden esetre nem túl jó pont azzal kezdeni a kapcsolatépítést, hogy a mellettem álló -vélhetőleg barátnőmnek- milyen remek illata van.
Ennél kevesebbért is villantottam már meg a fogam fehérjét.
-Felejtsd el. -ráztam meg egy kicsit a fejemet. -Úgy sem tudnám tökéletesen elmagyarázni.
Vagy mégis? Nem. Nem akartam erről beszélni, épp ezért elfordultam a másik irányba, hogy végigpörgethessem a fontos infókat a fejemben Kornélról és a megfelelő helyre csúsztassam a képzeletbeli kis noteszemben.
Felnevetek a kérdésen, de csak egészen halkan. Sikerült kiválasztanom egy olyan nevet, amit nem tud hova tenni. Márpedig ha valaki ezzel nincsen tisztában, akkor hogyan is került a Rellon falai közé? Becsukott szemmel rohangál?
-Nothart. -ismételtem meg a nevet. -Kon mestertanonc, rellonos, de igazából nem számít. Azon a tényen nem változtat, hogy nem lenne jó ötlet a faluban vacsizni.
Miért hiszi mindenki azt, hogy ez ennyire egyszerű? Hogy csak úgy megfogom a drágát és átharapom a torkát, aztán mint aki jól végezte dolgát, már ott sem vagyok? Nem ennyiből áll. Sokkal több van benne, mint azt bárki is képzelné, csak hát, ők ugye nem vámpírok; innentől kezdve meg tényleg felesleges lenne a szócséplés.
-Nekem mindenki hagyja magát. -ja, persze... Kornélnak nem beszéltem a kis képességemről. -Csak egyszer öltem. -beszívtam a füstöt és elnéztem a tó felett. -Megpróbálták kitépni a szívem, szóval gyakorlatilag önvédelem volt.
Nem tudom, miért osztottam ezt meg vele, minden esetre megtettem. Talán nem a legjobb ötlet, de bánom is én! Állítson egy fadarabot a mellkasomba, ha valami nem tetszik. Még csak tiltakozni sem fogok!
Ujjai az enyém köré fonódnak és nekem ez így tökéletesen megfelel. A kérdésre csak megrántom a vállamat.
-Így legalább annyira nem vagyok egyedül.
Ez a legtöbb, amivel szolgálhatok. Tekintetem elidőzött a fiú arcán, de nem lettem sokkal okosabb. Könnyedén olvasok bárkiben; benne is. Csak éppen annyira nem akartam ebben a pillanatban felfogni semmit sem, hogy egyszerűen csak átsiklottam a nyilvánvaló felett.
-Nem tudom. -ingattam a fejemet. -Én egészen biztosan nem jöttem volna vissza a helyedbe, de ez persze csak az én néző pontom.
És ha életben akarok maradni, akkor sajnos még egy darabig szükségem van a bébicsőszömre.

Kornél

Hálát adok az égnek, amiért épp Kornéllal hozott össze ebben a pillanatban. Nem mintha nem viselném el mások társaságát is, csak rájuk nézve talán inkább lennék fenyegető, mintsem normális. Mert ez a mostani viselkedésem az én szótáramban már súrolja  a normális kategóriát.
Remek, legalább ebben az életben egyszer valaki tiszteletben tartja a magánszférámat; na, de hogy éppen Kornél az?
-Mint mondtam, teljesen lényegtelen. -vontam meg a vállamat és a tó irányába indítottam meg a csikket.
A következő kijelentésre csak elgondolkozva fordulok a fiú felé. Ezt az ajánlatot már jó pár élőtől megkaptam, de fogalmam sincs, mennyire vehetem őket komolyan. A legtöbbjük egyszerűen mazochista és minden áron szenvedni akar. Ott van az a csoport is, akik egyszerűen csak ki akarják próbálni a dolgot és ne feledkezzünk meg azokról sem, akik később majd világgá kürtölik, hogy nekik bizony már volt dolguk vámpírral.  
Az ilyeneknek kellene átharapni a torkát.
-Meglepsz. -mosolyodtam el halványan. -Ha tudnád, hányan mondták már nekem ugyanezt!  
Nem mintha annyira büszke lennék rá, hogy túl sokan felfedeztek; egyszerűen csak tudatában vagyok a ténynek, hogy úgysem változtathatom meg a múltat, szóval már teljesen mindegy, kinek mit mondok arról, mi is történt velem az elmúlt egy évben.
Persze csak azoknak, akik jelentenek számomra valamit. Lehetőleg többet, mint egy vértasakot.
Védekeztem. Persze. Én is ezzel mentem saját magamat, nehogy összezuhanjak.
-Attól még gyilkosság volt. -sóhajtottam fel és visszadőltem a fűbe.
Szerettem volna elhinni, hogy attól sokkal jobb lesz, ha egyszerűen önvédelemnek nyilvánítom, de a lelkemen nem könnyített. Igen, mocskok voltak és igen, ha én nem mozdulok ők végeznek velem, de attól még emberek voltak. Életük volt, családjaik és barátaik. A munkát csak azért nem említem, mert hát milyen dolog már vámpíroknak dolgozni?
-Nekem tökéletes. -fordítottam felé a fejemet. -De ha zavar, nyugodtam futásnak eredhetsz. Esküszöm, hogy nem próbállak meg elkapni! -halvány mosoly játszott az ajkaimon, bár Kornél ebből igazán keveset láthatott.
Megértettem az álláspontját és azzal is tisztában voltam, hogy ha én választhatnék az otthonom és a kastély között, maradnék. Csakhogy nekem több opcióm is volt.
Meglöktem a lábammal az övét és felnevettem.
-Szándékosan csinálom, csak hogy ne unatkozz. -biztosítottam még mindig mosolyogva.
Kíváncsi lettem volna, hogy milyen esetben mondaná azt, hogy köszöni szépen, akkor ő most menekülne. Mennyire messzire kellene ehhez elmennem?

Kornél

-Helyes, ne olvadj bele a tömegbe.
Ilyen reakcióban sem volt még részem senkitől. Általában jön a jól megszokott duma, hogy de bizony ők annyira komolyan gondolták, mint még senki más. Persze. Ha éhes vagyok, szerzek valahogyan –bár némiképp megtépázza majd az önbizalmamat, mikor Seren előtt toporgok egy pórázzal a számban. Minden esetre, ez az egyetlen megoldás, én pedig kivételesen hallgatok a józan eszemre és élek a lehetőséggel; de azért az elraktározom Kornél ajánlatát is, ki tudja, mikor lesz rá szükségem.
Számít-e? Igen. Biztosan számít. Úgy értem, számítania kell, nem igaz? Az emberi életek nem tűnnek csak úgy el a levegőben. Voltak valakik. Ezen van a hangsúly.
-Kellene. –vontam meg a vállamat. –Úgy értem, én sem örülnék neki, ha egy dühös vámpír letépné a fejedet.
Azért éppen az övét, mert egyrészt ő volt mellettem, másrészt ha bevallom, ha nem, akkor is elég közel állt hozzám ahhoz, hogy gyilkoljak érte. Ismételten csak abba az 1%-ba sorolhatnám, ahol a hozzá hasonlóak kapnak helyet. Jól látszik, hogy mennyire gyér a lista… ez, azt hiszem, azt is mutatja, hogy mennyire hibás gépezet vagyok.
Felpislogok rá a sötétben, de csak a profilját látom. Nem tudom, hányan szeretnének hasonló helyzetbe keveredni, viszont én most akartam menekülőre fogni. Minek is erről túl sokat beszélni, rosszul vannak összedrótozva odabent a dolgok. Nincsenek érzéseim; vagy legalábbis eddig nem voltak, de most Kornél mindent összezavart.
-Egészen biztos vagyok benne, hogy jobban járnál, ha elfutnál.
Minden értelemben.
Hiába is mondom, nem akarom, hogy elmenjen. Akármilyen abszurd is a helyzet, sokkal jobban érzem maga így, hogy mellettem van. Minek is tagadni, attól még ez a helyzet.
Felnevetek és csak kicsúszik a kérdés.
-Miért? Sötétben nem megy?
Nem mintha provokálni akarnám; áh, dehogy.

Kornél

-Tudom. -biccentettem rá. -Nem is hittem soha, hogy az vagy.
Nyílt kártyákkal.
Én sem voltam soha egy a sok közül -talán valamikor nagyon régen, mostanra azonban teljesen megváltozott a helyzet. Nem mintha önnön akaratomból váltam volna ki ilyen szinten a tömegből. Jó pár éve kezdtem a menekülést, de a hab a tortán az átváltozásom volt. Azt nem terveztem meg előre, pedig igencsak hatásos lett volna, ha tudatában vagyok, mire is készülök. Talán átgondoltam volna. Párszor. Jópárszor.
Felmosolygok Kornélra. Szeretnék neki igazat adni, de tényleg, csak hogy egyre inkább hajt az idióta címre. Konkrétan azóta, hogy egyáltalán válaszolt. A legtöbben ezt valószínűleg nem tették volna meg, nem mintha én ezt annyira sajnálnám.
-Pedig el tudom képzelni. -jegyeztem meg. -Mármint, hogy idióta vagy. -halkan felnevetek és felpillogok az égre.
Nos, itt vagyok. Talán nem a legokosabb, de mégis csak Kornél mellett sikerül eltöltenem ezt az estét. Reménykedtem benne, hogy egy jó darabig nem találkozunk az ominózus jé-te-még-élsz eset után, de ha én egyszer valamiben reménykedek, egészen biztos, hogy a visszájára fordul a helyzet.
Mint mondtam, a világ utál engem.
Ez most nem csak egy amolyan gyermeteg kijelentés, mert éppen elveszítette, a fülbevalóm, vagy letört a körmöm. Ennél engem sokkal komolyabb problémák vesznek körül. Átlagos tininek lenni; a fél karomat odaadnám ezért.
-Majdnem elfelejtettem, köszi, hogy emlékeztetsz! -villantok meg egy mosolyt és igyekszem nem tudomást venni a kezéről.
Nem mintha annyira jól menne, sőt. Kifejezetten rosszul kezelem a helyzetet odabent, aminek csak az lehet az oka, hogy senki sem ért még hozzám, mióta olyan lettem, amilyen. Jó, ne számoljuk azt, amikor éppen az életemet akarták megmenteni. Ritka kivétel.
Már épp valamiféle frappáns visszavágással készülök, amikor egyszer csak egy Kornéllal találom szemben magamat. A lehető leghülyébb a helyzet, tekintve, hogy én provokáltam ki, közben pedig mégis aggódok. Nem normális, igen tudom, de ez én vagyok.
-Egy igazi lovag vagy. -suttogtam, mielőtt beleolvadtam volna a csókjába.
Abban a pillanatban ötletem sem volt, mennyire okos ebbe belevágni. Vámpír vagyok, az ösztöneim túlpörögtek és vigyáznom kellett, nehogy kárt tegyek a fiúban.
Megkapaszkodtam a felsőjében és még közelebb húztam magamhoz. Szükségem volt rá, mint a - csak azért nem mondom, hogy a levegőre, mert arra nemigen van szükségem.

"Well I like to be the one who chooses
but now babe I can't lose!"

-Rögtön gondoltam. –hagytam rá különösebb vita nélkül.
Én sem szerettem. Elég nehezen kezeltem, ha valaki a szürke átlagba próbált meg engem is beilleszteni. Annyira más voltam, hogy az már szinte fájt, épp ezért komolyan sértette az önérzetemet, amikor bárki mással egy lapon emlegettek. Már ha ez a bárki nem éppen egy volt az 1%-ból, ugye.
El kellett ismernem, hogy valóban hihetetlenül normális volt velem szemben. A mai este folyamán nem csak a vérfelajánlással lepett meg, de ha jobban belegondoltam, akkor azzal is, hogy nem úgy viselkedett, ahogyan szokott. Na, nem mintha bármi kifogásom lenne ellene. Akkor is éppen ugyanúgy érezném magam a társaságában, mint most.
Azért jöttem ki ide, mert szükségem volt a magányra, de ahogy Kornél mellém telepedett, rá kellett ébrednem, hogy úgy istenigazából arra lenne szükségem, hogy valaki helyre rakjon. Ez a beszélgetés már-már megfelelt minden kritériumnak.
-Most normális vagy. Fájó szívvel, de el kell ismernem. –nevettem fel.
A mai este folyamán többet nevettem, mint az elmúlt egy évben összesen. Ez persze nem probléma, csak éppen furcsa, hogy Kornél van rám ilyen hatással. De még mindig jobb, hogy éppen ő az, mintha teszem azt, valamelyik…hm…másik ház tagja lenne, nem? Például, ha egy navinéssel nevetni látnának, akkor egészen biztos, hogy én is be vagyok szívva.
Egy ilyen titkot szíves örömest megtartottam magamnak. Kifejezetten különlegesnek éreztem magam tőle, hogy Kornél pont nekem mondta ezt, de ha karóval fenyegetnek, akkor sem árultam volna el soha senkinek. Ez az én titkom volt. A mi titkunk. Egyébként is nehezen viseltem, ha belenyúlnak az életembe.
Nem moccantam, amikor megérztem a kezét a nyakamon, de mindez csak pár másodpercig tartott. Odanyúltam és óvatosan lefejtettem az ujjait, de továbbra sem eresztettem el őket.
-Nem tudom eldönteni, hogy most megpróbáltad kitapintani a pulzusom, vagy egyszerűen csak meg akartál fojtani. –állítottam szembe a tényekkel egy ici-pici éllel a hangomban. –Tudod, a legtöbb nő már rég sikoltozva rugdosódna.
Bizonyára bennem van a hiba, de én továbbra is kapaszkodom belé, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Az érzelmi gátam előbb vagy utóbb romokba fog dőlni; mindenki meneküljön amerre lát!

Kornél

-Megjegyeztem.
Fogalmam sincsen, hogy mennyire gondoltam át, azt amit jelen pillanatban művelek. Elvégre, nézzük csak a tényeket. Vámpír vagyok. Bármelyik pillanatban kárt tehetek Kornélban, még akkor is, ha ez egyáltalán nem áll szándékomban –márpedig nyilvánvalóan nem áll. Nem tudom, mit kéne tennem.
Belefáradtam már, hogy mindig az elkövetkező pillanaton gondolkodjak, hogy mindig én cselekedjek helyesen. Szerettem volna egy egészen kicsit csak és kizárólag önmagam lenni. Semmi cicoma, semmi halhatatlan szépség, semmi bűverő. Csak Katherine. Az a lány, aki akkor voltam, mikor Kornél még itt volt.
Nem is volt az olyan régen, de nekem évezredeknek tűnt. Az emlékek szépen lassan fakulni kezdtek, én pedig rájöttem, hogy nem várhatok folyton. El kell kapnom őket, különben örökre elveszítek mindent, ami valaha is fontos volt az életemben. Többek között például az anyámat, vagy Kornélt. Bár kifejezetten sokat javított a memóriámon a jelenlegi pozíciónk.
A kérdést abszolút figyelmen kívül hagyom. Ha kíváncsi akar lenni, úgy is az lesz, teljesen mindegy, hogy én mit mondok.
Halkan felsóhajtottam, mikor megérzetem ajkait a nyakamon, de hamar összekaptam magamat.
-Ki tudja? Még senki sem próbálta. –mosolyodtam el halványan és reméltem, hogy azért valamennyit lát a sötétben.
Nem, talán tényleg nem. Valójában, nem lenne túl okos ötlet, megpróbálni, mivel bár nem halhatok bele, előbb-utóbb működésbe lépne az önvédelmi reflexem és akkor a tíz méteres körzetemben mindennek vége.
Vettem egy mély levegőt és fordítottam a pozíciónkon és ráültem a csípőjére, mivel semmi szükségem sem volt rá, hogy Kornél elájuljon nekem.
-Nem igazán, de egy kis nasi sohasem árt. –villantottam meg egy gyors mosolyt, majd egészen közel hajoltam a nyakához. –Ha meg akarsz halni, azért figyelmeztess előtte. –suttogtam és szépen lassan közelítettem.
Nem akartam neki fájdalmat okozni, épp ezért gyorsan haraptam, maximum két tűszúrást érezhetett. Nem, tényleg nem voltam éhes, de ez most más volt. Az érzelmeim túlpörögtek és nagyon kellett vigyáznom, nehogy túl sokat vegyek magamhoz a fiú véréből.
Viszonylag rövid ideig tapadtak csak ajkaim a nyakára, és mielőtt elhúzódtam volna tőle még puhán megcsókoltam. Egyértelműen éreznie kellett a saját vérének az ízét, de ez a tény abban a pillanatban tökéletesen hidegen hagyott.

Kornél

-Minden esély megvan rá. –vontam meg a vállaimat.
Igen, ha valaki megpróbált volna eltenni láb alól, nagyon valószínű, hogy az illető most valahol egy tó fenekén, vagy éppen darabokban elásva próbálná összekaparni magát. Na, nem azért, mert én ennyire hihetetlenül veszélyes vagyok, sokkal inkább az lehetett volna az oka, hogy nem kezelem túl jól a váratlan helyzeteket. Márpedig azért az elég váratlan, ha valakit megpróbálnak megfojtani, nem igaz? Bár lehetséges, hogy csak én pörgöm túl a kérdést.
Pontosan ettől tartottam. Ezért nem is nagyon adtam még egyenes választ egyik kérdésére sem. Nem szeretek erről beszélni, márpedig Kornélnak megszámlálhatatlan kérdése van. Nem azt mondom, hogy túlságosan bonyolult lenne valós magyarázattal előállni, sokkal inkább egyszerűbb mellébeszélni. De hát, szokjon csak hozzá. Én is hozzászoktam már az ő hiányosságaihoz.
Továbbra is rezeg a léc az én remek ötleteim kapcsán –elvégre abból volt már egy pár–, de megteszem, amit kért. Nem csak miatta, magam miatt is. Elérkezne az a pont, amikor idáig jutunk és nem tudom, hogy akkor képes lennék-e kontrollálni saját magamat. Jobb a békesség.
-Nem ígérek semmit.
Nem állt szándékomban hitegetni. Abban a pillanatban még fogalmam sem volt róla, hogy le tudok-e majd állni. Valójában ezen addig nem is gondolkoztam, amíg meg nem éreztem a vére ízét. Olyan ez, mint kisgyereknek cukrot adni; egyre többet és többet akartam. Leállítani magamat igazán nem volt gyerekjáték, ezzel ellentétben.
-Nem sok választásom van. –sóhajtottam fel és hátrébb húzódtam. –Egyébként pedig igenis jó ízed van.
Felnevettem és megforgattam a szemeimet. Az emberek ezt a büdös életben sem fogják megérteni, minek is keressek hasonlatot? Emberi szavakkal nem lehet azt leírni, amit én az elmúlt pár percben éreztem. Nincsen rá megfelelő kifejezésük.
Ha ember lennék meglódult volna a szívem, de jelen esetben csak egy óvatos mosolyra futotta.
-Nem tudod, miről beszélsz. –csóváltam meg a fejemet, de azért továbbra is ott maradtam, ahol voltam.

Kornél

-Valakinek muszáj.
Nem mintha különösebben örültem volna neki, hogy éppen Kornél az univerzum által erre a játékra kijelölt személy. Aggódtam érte és magamért is. Sohasem volt senki, akiből egymás után többször is ittam volna. Általában olyan embereket választottam, akiket még az életben nem láttam és szerettem volna továbbra is fenntartani ezt a tendenciát, csakhogy most a fiú tökéletesen összezavarta a fejemet. Talán nem a legszerencsésebb ebben az állapotban döntéseket hoznom.
Minden esetre megtettem, innen pedig nincsen visszaút.
A következő megjegyzés előtt várok egy pillanatot a válasszal. Nem csak magam miatt, Kornél miatt is. Helyre raktam már a puzzle-darabkákat vele kapcsolatban, így meg sem lepődök semmin.
-Nem szándékozom a gyilkosod lenni. –fúrtam tekintetem az övébe.
Talán az lenne a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak ráhagynám az egészet, de én nem ilyen vagyok. Nem tudnám elviselni, ha Kornél így gondolna rám –márpedig kétségkívül azt teszi. Ezért is játszom el egy pillanat erejéig a gondolattal, hogy felszívódom, végül mégis csak be kell látnom, hogy nem szeretném őt itt hagyni.
Még így sem. Még most sem.
Pedig egyszerű lenne. Sokkal könnyebb, mint rengeteg dolog, amit átváltozásom óta tettem, most mégis itt csücsültem és eszem ágában sem volt elmenni.
-Sajnálom. –húztam el a számat. –Régen találkoztunk, kiestem a gyakorlatból.
Tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy Kornél hogyan fog reagálni a saját vérére. Még engem is kirázott volna a hideg a helyében, pedig én tényleg nagyon jól tűröm az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket.
Egy valódi hőssel van dolgunk.
Ha nem lenne olyan mérhetetlenül remek önkontrollom, akkor abban a pillanatban a keze után kaptam volna, ahogy eleresztett. Így viszont csak némán várakoztam egy röpke pillanatig. Csak és kizárólag ezután nyúltam a kezéért és fűztem össze ismét az ujjainkat.
-Nem, nem akarok elmenni. –ráztam meg a fejemet és picivel közelebb hajoltam. –Én tudom, hogy mire vállalkozom, csak arra voltam kíváncsi, hogy te tisztában vagy-e vele. –még közelebb hajoltam és az ajkaim alig pár centire voltak az övéitől. –De ha neked megfelel, hogy gyakorlatilag egy hullával csücsülsz itt, akkor nekem nincsen semmi problémám.
Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet.

Kornél


-Kezdjem el sorolni? –nevetek fel.
Nem, valójában senki mást sem tudtam volna említeni Kornélon kívül. Csak éppen még mindig voltam bennem némi félsz. Én hajlamos vagyok bajba keveredni és öngyilkos küldetésekbe indulni teljesen egyedül, miközben elhiszem, hogy túlélhetem valahogy. Őt nem ránthatom magammal, arra képtelen lennék. Most mégis elindultunk lefelé a lejtőn –nos, legalább az a pozitívumok közé sorolható, hogy ketten vagyunk.
De vajon ez változtat a tényen? Ismerem már annyira Kornélt, hogy tudjam, most éppen maga alatt van –és akkor enyhén fejeztem ki magamat. Valószínűleg ez a kapcsolat mindkettőnek sokkal nehezebb lesz, mintha egyszerűen csak összejönnénk valakivel, aki még semmit sem tud rólunk; legalábbis semmi igazit.
Várok egy pillanatot a válasszal, hiszen pontosan tudom, mi is játszódik le a fiú fejében és valamiért ez egyáltalán nem tetszik nekem; nem akarom hallani, amit mond.
-Nem leszek a gyilkosod. –vágom rá, szinte gondolkodás nélkül.
Ismerős szavak.
Én is ugyanezzel a kéréssel fordultam Seren felé, alig pár nappal ezelőtt, de most, hogy a színpad másik oldalán vagyok, már teljesen másképp látom a helyzetet. Nem vagyok gyilkos és senkit sem akarok bántani. Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogyan Kornél meghal a kezeim között. Követtem már el butaságokat, de nem vagyok hülye.
Az emberek többsége, akik fontosak számomra, valamiért mindig holtan végzik; általában előbb, mint utóbb. Egyértelműen rossz karma, de érdekel is ez engem! Megint közel engedtem magamhoz valakit, akiért majd aggódhatok az idő előrehaladtával. Csakhogy ez most cseppet sem érdekel.
Ki. Persze, elvégre életben maradt. A legtöbb ember mindössze pár percet bír ki a társaságomban, tehát Kornél igazi veteránnak számít. Ezért minimum tapsot érdemelne.
-A majdnem biztos, az már jó. Főleg nálad. –mosolyodom el halványan.
Legszívesebben fejbe verném valamivel, csak térjen már észhez, de tudom, hogy ez jelen helyzetben nem megoldás. Gyakorlatilag kézikönyvet írhatnék arról, hogyan is kell kezelni Kornél hangulatingadozásait.
Legördülök róla és a mellkasára fektetem a fejemet, miközben összekulcsolt ujjainkat bűvölöm.
-Ne mondj ilyeneket. –suttogom a pólójához intézve szavaimat. –Én már meghaltam, te viszont csak pillanatnyilag érzed így.
Honnan jött ez a fene nagy optimizmusom? Kornél egyértelműen rossz hatással van rám, de bánom is én! Inkább hagyjam el még egy kerekemet, de most tökéletesen érzem magam.

Kornél

-Helyes, én is így gondoltam.
Természetesen egy szavamat sem szabad komolyan venni. Könnyedén átveszem a környezetemben lévők tulajdonságait és most éppen Kornél van terítéken. Ha ezt tudná, egészen biztosan nem hinné el egyetlen árva szavamat sem. Csakhogy még sejteni sem sejthetni, elvégre éppen ezért is olyan érdekes megfigyelni a reakcióit bizonyos helyzetekben. Mi lenne abban a buli, ha tudná, hogy szándékosan idegesítem? Természetesen semmi.
Nem hiszek neki. Egy pillanatig sem, de ennyiben hagyom a dolgot. Mi értelme tovább feszegetni a kérdést? Úgy sem fogom megölni őt, akármennyire is könyörög érte. Ami a legutóbb a klubhelyiségben történt, az egy egyszer botlás volt, én magam sem gondoltam komolyan, hogy akkor és ott végzek a fiúval.  Vajon képes lettem volna rá?
Nem akarok ezen gondolkodni, de a kérdés továbbra is ott lebeg az agyamban, mint valami neonvillogó. Talán jobban meg kellett volna gondolnom a dolgot; ezerszer jobban.
Nem mozdulok, nem ugrok fel, nem rendezek dührohamot, egyszerűen csak felsóhajtok és végigfuttatom a tekintetem a fiún.
-Hinni akarok neked. –jelentem ki ellentmondást nem tűrően. –Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor legalább tudjuk, hogy én csesztem el, itt és most.
Nem szokásom csúnyán beszélni, de elindult bennem felfelé a pumpa, azonban kívülről teljesen nyugodtnak szerettem volna látszani. Márpedig, ha a kikívánkozó nyakonvágást el kell nyomnom magamban, akkor valahogyan ki kell eresztenem a gőzt.
Elhelyezkedem Kornélon és próbálok neki valamiféle használható érvet felhozni. Valamit, ami eltereli a figyelmét saját magáról. Fogalmam sincsen, ez mennyire jó megoldás, minden esetre egyszer megéri kipróbálni, elvégre mit veszíthetek?
Elmosolyodom, hiába tudom, hogy nem láthatja. Végigpörgetem az agyamban a lehetséges opciókat –már a bennem felmerülőket–, de a helyzetek felével nem tudnék mit kezdeni, a másikkal pedig még annyira sem.
-Erre kifejezetten kíváncsi vagyok. –jegyzem meg és felemelem a fejemet, hogy láthassam a fiú arcát. –Csak ügyesen csináld!
Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára többnek, mint egy nyomorult vérszívó; ja, igen… úgy körülbelül öt perccel ezelőtt.

Sofi

 Kornél megjelenése nem lendített sokat az egyébként sem túl rózsás hangulatomon. Szerettem volna elhinni, hogy minden megváltozhat, és sokkal jobb lehet, mint az előtt, de egyelőre nem akartam hinni ebben. Nem szerettem a reményt, mindig kiborított. Olyan volt az életem, mint egy hatalmas hullámvasút és általában a benne tartózkodó férfiegyedek mindig a mélypontot képezték. Többek között itt volt, Kornél, Seren na meg David. Mintha mindenki csak és kizárólag azon munkálkodnának, hogy hogyan lehetne még ennél is jobban elrontani.
Ki kellett szabadulnom egy kicsit a kastélyból, egyszerűen csak egyedül kellett lennem. A gondolatok olyan sebességgel száguldoztak az agyamban, hogy beleszédültem, ha csak megpróbáltam elcsípni egyiket-másikat.
A nap nagy részét Opheliaval és Sofival terveztem eltölteni, de egyszerűen sem időm, sem energiám nem maradt rájuk, ugyanis mindeközben még Rich-csel is megpróbáltam tisztázni a helyzetünket; nem túl nagy sikerrel. Minden esetre, legalább próbálkoztam, nem igaz?
A célom konkrétan a vadőrlak volt. Még sohasem jártam arra, annak ellenére, hogy már sokadik évemet töltöttem a falak között, tehát eljött az ideje, hogy felfedezzem. A ha-én-nem-megyek-oda-mások-sem alapon közelítettem meg a helyet és hatalmas szerencsémre tényleg senkivel sem futottam össze. Nem akartam bemenni, egyszerűen csak bámulni akartam az eget és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, annak ellenére, hogy semmi sem volt.
Lecsüccsentem az épülettől nem messze a fűbe, de úgy, hogy takarásban legyek a kíváncsi szemek elől és a kezem akaratlanul is a cigarettás dobozra vándorolt, ami valamilyen érthetetlen módon a zsebembe keveredett. Egye fene, meggyújtottam egyet, hiszen nekem aztán semmi bajom sem lehet tőle.
Lassan fújtam ki a füstöt, miközben szabad kezem ujjait a nyakamba függő láncra kulcsoltam. Arra a láncra, amit Kornéltól szereztem meg és hihetetlen ügyességről téve tanúbizonyságot ismételten összeraktam.

Sofi

 A gondolataim csakhamar leragadnak Serennél. Nem azért, mert nekem feltétlenül erre van szükségem, sőt, ha őszinték lennénk, az lenne a legjobb, ha egyszerűen csak kiverném valahogyan a fejemből, vagy megpróbálnám nagy ívben elkerülni, de itt is falakba ütközöm. Nem azért, mert annyira gyenge vagyok, hogy képtelen lennék mindezt megtenni, hanem mert jelen pillanatban tőle függ az életem. Ez azért egy elég fontos momentuma a mi kis szívügyünknek. Mert tényleg ez a legjobb megfogalmazás.
A mai délelőttöm, amit teljes sötétségben töltöttem Sofival meg Oph-fal kicsit feldobott. Aggódtam a barátnőmért, de azért csak kitartóan etettem Herot, elvégre az én barátnőmről van szó, aki mindent túlél. Többek között a bátyámmal való találkozásokat is, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy az emberek túlnyomó többsége nem merne belezúgni egy bérgyilkosba. Még akkor sem, ha a szóban forgó vadász a legjobb barátnőnk bátyja és nem mellesleg tényleg jól néz ki.
Hallom a lépteket, már az előtt, hogy egyáltalán meglátnám a közeledő sziluettjét. A szívdobbanásai hangosabbak, mint amit jelen körülmények között el tudnék viselni. Ha ember lennék, most egészen biztosan hasogatna a fejem, de így csak a semmit érzem. Valamivel tompább vagyok, mint általában és könnyebben felidegesítenek a zajok, de semmi egyéb.
-Most szeretnéd, ha sikítanék? –érdeklődöm mosolyogva. –Mert akkor kezdjük újra.
Nem, egyelőre képtelen vagyok mindennemű normális reakcióra és gyanítom, hogy Sofi meg fogja érteni az okát. Szinte biztos vagyok benne, hogy bár be lett zárva, hallott már róla, hogyan cipelt végig Seren a folyosón, miközben rugdosódtam és szitkozódtam. Nem túl nőies megnyilvánulás volt, de kiborultam. Akkor nem voltam önmagam.
-Megpróbálok úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. –húzom el a számat. Sofi ismer már, nem kell megjátszanom magam. –Beszéltél mostanában Keith-szel?
Igen, jól láthatóan terelem a témát és ez egyáltalán nem véletlen. Beszéljünk csak a bátyámról, úgyis most kaptam tőle egy levelet; aktuális lenne.  

Sofi

Tudtam, hogy Sofi tisztában van vele, mennyire magam alatt vagyok. Neki elég volt csak rám néznie és azonnal meg tudta mondani, mi is jár a fejemben. Régi barátság volt már ez, nem meglepő, hogy gyakorlatilag egyetlen pillantásból képesek vagyunk kiolvasni a másik gondolatait. Nem nagyon tudtam elviselni, ha valaki ennyire ismer, de Sofi közel állt hozzám, már kicsi korom óta. Hozzám és az utóbbi időben Keith-hez is. Legalábbis azóta, hogy én magam is megismertem a bátyámat. Ennél fogva tehát, meg sem lepett, amikor nekem szegezte a kérdést.
Csakhogy azt nem hittem, hogy konkrétan Serenre rá fog kérdezni.
Mélyet szippantottam a cigiből és elpillantottam valahová a lány háta mögé. Elgondolkoztam rajta, hogy egyszerűen csak nem válaszolok. Vagy hazudok valamit; de az annyira Kornélos lett volna, hogy azonnal elvetettem az ötletet. Még a végén azt mondják, hogy rossz hatással van rám. Rám! Vicces lenne.
Lassan pillantottam vissza Sofira, aki ebből levehette, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet, mint azt bárki is gondolta volna. Hogy miért? Először is, ott van Kornél, akivel kapcsolatban tisztázatlan éréseim vannak. Ezután ott van Seren, akivel kapcsolatban meg sajnos egyáltalán nem tisztázatlanok azok a bizonyos érzések.
-Seren? -vontam fel végül a szemöldökömet semmitmondóan. -Mit hallottál?
Vigyázat, védekező mechanizmus aktiválva.
Sofival szemben nem sokszor vettem elő ezt az arcomat, ez is arra utal, hogy bizony sokkal nagyobb a gáz, mint ahogyan azt én megpróbálom beállítani. végiggondolom, hogy mégis mi a frászt mondhatnék? Seren van, volt és lesz. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg helyesen.
Sejtettem, hogy a bátyám kapós téma lesz, na de ennyire? Sofi láthatólag le is mondott az én pasiügyeimről, azonnal a testvérem felől kezd érdeklődni. Ez aranyos. És ijesztő. Keith az a típusú férfi, akitől minden szülő távol tartaná a lányát. Még akkor is, ha konkrétan maffiapalánták vagyunk.
-Miért? -nevettem fel. -Simán el tudom képzelni, hogy folyamatosan levelezgettek.
Nem akarom megbántani Sofit, pláne nem akarok az érzéseire hatni, csupán csak tényeket közlök. Tudom, hogy a barátnőm mit érez Keith iránt, arról viszont még nincsenek infóim, hogy a bátyám mit is gondol a lányról. Szeret engem, mindent elárul, de sajnos erre az aprócska részletre sohasem térünk ki. Illetve én próbálkozom, ő meg ellövi valami poénnal.
-Él. -biccentek rá és elnyomom a cigit. -Egészen jól van, már ha nem számoljuk azokat, akik megpróbálják eltenni láb alól... meg azt, hogy jelenleg aggódik értem is. Annyira nem értékeli, hogy a kicsi húga vámpírokat akar ölni, azok meg majdnem kitépik a szívét.
Ezt eredetileg el akartam titkolni a lány elől, de jobb, ha tőle tudja, mintha mások vázolnák neki a helyzetet.