36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes hozzászólása (207 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] Le
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 9. 23:36 Ugrás a poszthoz

Kornél

-Valakinek muszáj.
Nem mintha különösebben örültem volna neki, hogy éppen Kornél az univerzum által erre a játékra kijelölt személy. Aggódtam érte és magamért is. Sohasem volt senki, akiből egymás után többször is ittam volna. Általában olyan embereket választottam, akiket még az életben nem láttam és szerettem volna továbbra is fenntartani ezt a tendenciát, csakhogy most a fiú tökéletesen összezavarta a fejemet. Talán nem a legszerencsésebb ebben az állapotban döntéseket hoznom.
Minden esetre megtettem, innen pedig nincsen visszaút.
A következő megjegyzés előtt várok egy pillanatot a válasszal. Nem csak magam miatt, Kornél miatt is. Helyre raktam már a puzzle-darabkákat vele kapcsolatban, így meg sem lepődök semmin.
-Nem szándékozom a gyilkosod lenni. –fúrtam tekintetem az övébe.
Talán az lenne a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak ráhagynám az egészet, de én nem ilyen vagyok. Nem tudnám elviselni, ha Kornél így gondolna rám –márpedig kétségkívül azt teszi. Ezért is játszom el egy pillanat erejéig a gondolattal, hogy felszívódom, végül mégis csak be kell látnom, hogy nem szeretném őt itt hagyni.
Még így sem. Még most sem.
Pedig egyszerű lenne. Sokkal könnyebb, mint rengeteg dolog, amit átváltozásom óta tettem, most mégis itt csücsültem és eszem ágában sem volt elmenni.
-Sajnálom. –húztam el a számat. –Régen találkoztunk, kiestem a gyakorlatból.
Tényleg meg sem fordult a fejemben, hogy Kornél hogyan fog reagálni a saját vérére. Még engem is kirázott volna a hideg a helyében, pedig én tényleg nagyon jól tűröm az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket.
Egy valódi hőssel van dolgunk.
Ha nem lenne olyan mérhetetlenül remek önkontrollom, akkor abban a pillanatban a keze után kaptam volna, ahogy eleresztett. Így viszont csak némán várakoztam egy röpke pillanatig. Csak és kizárólag ezután nyúltam a kezéért és fűztem össze ismét az ujjainkat.
-Nem, nem akarok elmenni. –ráztam meg a fejemet és picivel közelebb hajoltam. –Én tudom, hogy mire vállalkozom, csak arra voltam kíváncsi, hogy te tisztában vagy-e vele. –még közelebb hajoltam és az ajkaim alig pár centire voltak az övéitől. –De ha neked megfelel, hogy gyakorlatilag egy hullával csücsülsz itt, akkor nekem nincsen semmi problémám.
Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 10. 00:30 Ugrás a poszthoz

Kornél


-Kezdjem el sorolni? –nevetek fel.
Nem, valójában senki mást sem tudtam volna említeni Kornélon kívül. Csak éppen még mindig voltam bennem némi félsz. Én hajlamos vagyok bajba keveredni és öngyilkos küldetésekbe indulni teljesen egyedül, miközben elhiszem, hogy túlélhetem valahogy. Őt nem ránthatom magammal, arra képtelen lennék. Most mégis elindultunk lefelé a lejtőn –nos, legalább az a pozitívumok közé sorolható, hogy ketten vagyunk.
De vajon ez változtat a tényen? Ismerem már annyira Kornélt, hogy tudjam, most éppen maga alatt van –és akkor enyhén fejeztem ki magamat. Valószínűleg ez a kapcsolat mindkettőnek sokkal nehezebb lesz, mintha egyszerűen csak összejönnénk valakivel, aki még semmit sem tud rólunk; legalábbis semmi igazit.
Várok egy pillanatot a válasszal, hiszen pontosan tudom, mi is játszódik le a fiú fejében és valamiért ez egyáltalán nem tetszik nekem; nem akarom hallani, amit mond.
-Nem leszek a gyilkosod. –vágom rá, szinte gondolkodás nélkül.
Ismerős szavak.
Én is ugyanezzel a kéréssel fordultam Seren felé, alig pár nappal ezelőtt, de most, hogy a színpad másik oldalán vagyok, már teljesen másképp látom a helyzetet. Nem vagyok gyilkos és senkit sem akarok bántani. Nem vagyok hajlandó végignézni, ahogyan Kornél meghal a kezeim között. Követtem már el butaságokat, de nem vagyok hülye.
Az emberek többsége, akik fontosak számomra, valamiért mindig holtan végzik; általában előbb, mint utóbb. Egyértelműen rossz karma, de érdekel is ez engem! Megint közel engedtem magamhoz valakit, akiért majd aggódhatok az idő előrehaladtával. Csakhogy ez most cseppet sem érdekel.
Ki. Persze, elvégre életben maradt. A legtöbb ember mindössze pár percet bír ki a társaságomban, tehát Kornél igazi veteránnak számít. Ezért minimum tapsot érdemelne.
-A majdnem biztos, az már jó. Főleg nálad. –mosolyodom el halványan.
Legszívesebben fejbe verném valamivel, csak térjen már észhez, de tudom, hogy ez jelen helyzetben nem megoldás. Gyakorlatilag kézikönyvet írhatnék arról, hogyan is kell kezelni Kornél hangulatingadozásait.
Legördülök róla és a mellkasára fektetem a fejemet, miközben összekulcsolt ujjainkat bűvölöm.
-Ne mondj ilyeneket. –suttogom a pólójához intézve szavaimat. –Én már meghaltam, te viszont csak pillanatnyilag érzed így.
Honnan jött ez a fene nagy optimizmusom? Kornél egyértelműen rossz hatással van rám, de bánom is én! Inkább hagyjam el még egy kerekemet, de most tökéletesen érzem magam.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 10. 01:02 Ugrás a poszthoz

Kornél

-Helyes, én is így gondoltam.
Természetesen egy szavamat sem szabad komolyan venni. Könnyedén átveszem a környezetemben lévők tulajdonságait és most éppen Kornél van terítéken. Ha ezt tudná, egészen biztosan nem hinné el egyetlen árva szavamat sem. Csakhogy még sejteni sem sejthetni, elvégre éppen ezért is olyan érdekes megfigyelni a reakcióit bizonyos helyzetekben. Mi lenne abban a buli, ha tudná, hogy szándékosan idegesítem? Természetesen semmi.
Nem hiszek neki. Egy pillanatig sem, de ennyiben hagyom a dolgot. Mi értelme tovább feszegetni a kérdést? Úgy sem fogom megölni őt, akármennyire is könyörög érte. Ami a legutóbb a klubhelyiségben történt, az egy egyszer botlás volt, én magam sem gondoltam komolyan, hogy akkor és ott végzek a fiúval.  Vajon képes lettem volna rá?
Nem akarok ezen gondolkodni, de a kérdés továbbra is ott lebeg az agyamban, mint valami neonvillogó. Talán jobban meg kellett volna gondolnom a dolgot; ezerszer jobban.
Nem mozdulok, nem ugrok fel, nem rendezek dührohamot, egyszerűen csak felsóhajtok és végigfuttatom a tekintetem a fiún.
-Hinni akarok neked. –jelentem ki ellentmondást nem tűrően. –Ha rosszul alakulnak a dolgok, akkor legalább tudjuk, hogy én csesztem el, itt és most.
Nem szokásom csúnyán beszélni, de elindult bennem felfelé a pumpa, azonban kívülről teljesen nyugodtnak szerettem volna látszani. Márpedig, ha a kikívánkozó nyakonvágást el kell nyomnom magamban, akkor valahogyan ki kell eresztenem a gőzt.
Elhelyezkedem Kornélon és próbálok neki valamiféle használható érvet felhozni. Valamit, ami eltereli a figyelmét saját magáról. Fogalmam sincsen, ez mennyire jó megoldás, minden esetre egyszer megéri kipróbálni, elvégre mit veszíthetek?
Elmosolyodom, hiába tudom, hogy nem láthatja. Végigpörgetem az agyamban a lehetséges opciókat –már a bennem felmerülőket–, de a helyzetek felével nem tudnék mit kezdeni, a másikkal pedig még annyira sem.
-Erre kifejezetten kíváncsi vagyok. –jegyzem meg és felemelem a fejemet, hogy láthassam a fiú arcát. –Csak ügyesen csináld!
Fogalmam sincs, mikor éreztem magam utoljára többnek, mint egy nyomorult vérszívó; ja, igen… úgy körülbelül öt perccel ezelőtt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 15. 19:18 Ugrás a poszthoz

Sofi

 Kornél megjelenése nem lendített sokat az egyébként sem túl rózsás hangulatomon. Szerettem volna elhinni, hogy minden megváltozhat, és sokkal jobb lehet, mint az előtt, de egyelőre nem akartam hinni ebben. Nem szerettem a reményt, mindig kiborított. Olyan volt az életem, mint egy hatalmas hullámvasút és általában a benne tartózkodó férfiegyedek mindig a mélypontot képezték. Többek között itt volt, Kornél, Seren na meg David. Mintha mindenki csak és kizárólag azon munkálkodnának, hogy hogyan lehetne még ennél is jobban elrontani.
Ki kellett szabadulnom egy kicsit a kastélyból, egyszerűen csak egyedül kellett lennem. A gondolatok olyan sebességgel száguldoztak az agyamban, hogy beleszédültem, ha csak megpróbáltam elcsípni egyiket-másikat.
A nap nagy részét Opheliaval és Sofival terveztem eltölteni, de egyszerűen sem időm, sem energiám nem maradt rájuk, ugyanis mindeközben még Rich-csel is megpróbáltam tisztázni a helyzetünket; nem túl nagy sikerrel. Minden esetre, legalább próbálkoztam, nem igaz?
A célom konkrétan a vadőrlak volt. Még sohasem jártam arra, annak ellenére, hogy már sokadik évemet töltöttem a falak között, tehát eljött az ideje, hogy felfedezzem. A ha-én-nem-megyek-oda-mások-sem alapon közelítettem meg a helyet és hatalmas szerencsémre tényleg senkivel sem futottam össze. Nem akartam bemenni, egyszerűen csak bámulni akartam az eget és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, annak ellenére, hogy semmi sem volt.
Lecsüccsentem az épülettől nem messze a fűbe, de úgy, hogy takarásban legyek a kíváncsi szemek elől és a kezem akaratlanul is a cigarettás dobozra vándorolt, ami valamilyen érthetetlen módon a zsebembe keveredett. Egye fene, meggyújtottam egyet, hiszen nekem aztán semmi bajom sem lehet tőle.
Lassan fújtam ki a füstöt, miközben szabad kezem ujjait a nyakamba függő láncra kulcsoltam. Arra a láncra, amit Kornéltól szereztem meg és hihetetlen ügyességről téve tanúbizonyságot ismételten összeraktam.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 15. 19:52 Ugrás a poszthoz

Sofi

 A gondolataim csakhamar leragadnak Serennél. Nem azért, mert nekem feltétlenül erre van szükségem, sőt, ha őszinték lennénk, az lenne a legjobb, ha egyszerűen csak kiverném valahogyan a fejemből, vagy megpróbálnám nagy ívben elkerülni, de itt is falakba ütközöm. Nem azért, mert annyira gyenge vagyok, hogy képtelen lennék mindezt megtenni, hanem mert jelen pillanatban tőle függ az életem. Ez azért egy elég fontos momentuma a mi kis szívügyünknek. Mert tényleg ez a legjobb megfogalmazás.
A mai délelőttöm, amit teljes sötétségben töltöttem Sofival meg Oph-fal kicsit feldobott. Aggódtam a barátnőmért, de azért csak kitartóan etettem Herot, elvégre az én barátnőmről van szó, aki mindent túlél. Többek között a bátyámmal való találkozásokat is, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy az emberek túlnyomó többsége nem merne belezúgni egy bérgyilkosba. Még akkor sem, ha a szóban forgó vadász a legjobb barátnőnk bátyja és nem mellesleg tényleg jól néz ki.
Hallom a lépteket, már az előtt, hogy egyáltalán meglátnám a közeledő sziluettjét. A szívdobbanásai hangosabbak, mint amit jelen körülmények között el tudnék viselni. Ha ember lennék, most egészen biztosan hasogatna a fejem, de így csak a semmit érzem. Valamivel tompább vagyok, mint általában és könnyebben felidegesítenek a zajok, de semmi egyéb.
-Most szeretnéd, ha sikítanék? –érdeklődöm mosolyogva. –Mert akkor kezdjük újra.
Nem, egyelőre képtelen vagyok mindennemű normális reakcióra és gyanítom, hogy Sofi meg fogja érteni az okát. Szinte biztos vagyok benne, hogy bár be lett zárva, hallott már róla, hogyan cipelt végig Seren a folyosón, miközben rugdosódtam és szitkozódtam. Nem túl nőies megnyilvánulás volt, de kiborultam. Akkor nem voltam önmagam.
-Megpróbálok úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. –húzom el a számat. Sofi ismer már, nem kell megjátszanom magam. –Beszéltél mostanában Keith-szel?
Igen, jól láthatóan terelem a témát és ez egyáltalán nem véletlen. Beszéljünk csak a bátyámról, úgyis most kaptam tőle egy levelet; aktuális lenne.  
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 15. 19:55
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 15. 21:42 Ugrás a poszthoz

Sofi

Tudtam, hogy Sofi tisztában van vele, mennyire magam alatt vagyok. Neki elég volt csak rám néznie és azonnal meg tudta mondani, mi is jár a fejemben. Régi barátság volt már ez, nem meglepő, hogy gyakorlatilag egyetlen pillantásból képesek vagyunk kiolvasni a másik gondolatait. Nem nagyon tudtam elviselni, ha valaki ennyire ismer, de Sofi közel állt hozzám, már kicsi korom óta. Hozzám és az utóbbi időben Keith-hez is. Legalábbis azóta, hogy én magam is megismertem a bátyámat. Ennél fogva tehát, meg sem lepett, amikor nekem szegezte a kérdést.
Csakhogy azt nem hittem, hogy konkrétan Serenre rá fog kérdezni.
Mélyet szippantottam a cigiből és elpillantottam valahová a lány háta mögé. Elgondolkoztam rajta, hogy egyszerűen csak nem válaszolok. Vagy hazudok valamit; de az annyira Kornélos lett volna, hogy azonnal elvetettem az ötletet. Még a végén azt mondják, hogy rossz hatással van rám. Rám! Vicces lenne.
Lassan pillantottam vissza Sofira, aki ebből levehette, hogy sokkal bonyolultabb a helyzet, mint azt bárki is gondolta volna. Hogy miért? Először is, ott van Kornél, akivel kapcsolatban tisztázatlan éréseim vannak. Ezután ott van Seren, akivel kapcsolatban meg sajnos egyáltalán nem tisztázatlanok azok a bizonyos érzések.
-Seren? -vontam fel végül a szemöldökömet semmitmondóan. -Mit hallottál?
Vigyázat, védekező mechanizmus aktiválva.
Sofival szemben nem sokszor vettem elő ezt az arcomat, ez is arra utal, hogy bizony sokkal nagyobb a gáz, mint ahogyan azt én megpróbálom beállítani. végiggondolom, hogy mégis mi a frászt mondhatnék? Seren van, volt és lesz. Nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg helyesen.
Sejtettem, hogy a bátyám kapós téma lesz, na de ennyire? Sofi láthatólag le is mondott az én pasiügyeimről, azonnal a testvérem felől kezd érdeklődni. Ez aranyos. És ijesztő. Keith az a típusú férfi, akitől minden szülő távol tartaná a lányát. Még akkor is, ha konkrétan maffiapalánták vagyunk.
-Miért? -nevettem fel. -Simán el tudom képzelni, hogy folyamatosan levelezgettek.
Nem akarom megbántani Sofit, pláne nem akarok az érzéseire hatni, csupán csak tényeket közlök. Tudom, hogy a barátnőm mit érez Keith iránt, arról viszont még nincsenek infóim, hogy a bátyám mit is gondol a lányról. Szeret engem, mindent elárul, de sajnos erre az aprócska részletre sohasem térünk ki. Illetve én próbálkozom, ő meg ellövi valami poénnal.
-Él. -biccentek rá és elnyomom a cigit. -Egészen jól van, már ha nem számoljuk azokat, akik megpróbálják eltenni láb alól... meg azt, hogy jelenleg aggódik értem is. Annyira nem értékeli, hogy a kicsi húga vámpírokat akar ölni, azok meg majdnem kitépik a szívét.
Ezt eredetileg el akartam titkolni a lány elől, de jobb, ha tőle tudja, mintha mások vázolnák neki a helyzetet.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 15. 22:26 Ugrás a poszthoz

Polgármester bácsi Cheesy

Igen, elmentem otthonról és nem, nem szóltam Serennek, de ezúttal jó okom volt rá. Konkrétan az, hogy találkoznom kellett Keith-szel. Márpedig nem rángathatom el a kedvenc házvezetőhelyettesemet csak azért, mert látnom kell az én bérgyilkos bátyámat. Valahogy annyira nem illenének össze, hogy az már fáj. Rossz lenne rájuk nézni, komolyan mondom.
Eredetileg szándékomban állt felhívni rá a férfi figyelmét, hogy eltűnök egy időre, de végül úgy döntettem, hogy úgysem fog majd keresni. Miért is tenné? A legutóbbi kis magánszámom után, mikor véresen és cseppet megtépázva végeztem a szobájában, annyira nem örült. A mai napig nem értem, hogy miért, hiszen én tényleg nem így akartam befejezni az estét és még kivételesen szépen is néztem rá, de ha egyszer ő nem értékelte!
Minden esetre, ha tudná az okát, hogy miért is utazom el, egészen biztosan fejbe csapna valamivel. Keith-szel kell találkoznom, ez tény, de hogy milyen ügyben? Konkrétan információi vannak a vámpír klánról, akikkel összetűzésbe keveredtem, én pedig nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem. Azok a… vérszívók… khm… megpróbáltak megölni. Nos, én bosszúálló típus vagyok. Ez persze nem fenyegetés, de jobb, ha mindenki felkészül rá, hogy előbb vagy utóbb, de kifizettetem velük a számlát.
Abban a reményben szállok vonatra, hogy ha elég emberien közlekedem és megpróbálok beolvadni a tömegbe, akkor nem fognak észrevenni. Kicsi ugyan az esélye, de mégiscsak esély, nem úgy, mintha egyenesen a karjaikba rohannék. Akkor gyakorlatilag már áshatnám is a síromat. Ebben a helyzetben legalább nem kell gondoskodnom virágcsokorról; még.
Kiválasztottam a többi utastól legtávolabb eső fülkét és halkan csuktam be magam mögött. Nem mintha bármi problémám lenne az emberekkel, de a vonatok fényében mindig valahogy sápadtabbnak tűnök, most pedig ez egyáltalán nem javít a helyzetemen. Mindig vannak besúgok. A vámpíroknak meg aztán különösen sok.
Arról meg ne is beszéljünk, hogy a legutóbb minimum három varázslójuk volt; miért is lennék itt nagyobb biztonságban, mint bárhol máshol?
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 16. 00:35 Ugrás a poszthoz

Polgármester bácsi Rolleyes

A gondolataim csak úgy repkednek, miközben kifelé bámulok az ablakon. Nem szeretnék egyetlen foszlányt sem elkapni, csak hagyom, hogy végig folyjanak rajtam az érzések. Fájdalom, düh, szeretet, megbocsájtás, vonzalom; ez mind itt van bennem. Gyűlölöm így végiggondolni, és ha fenyegetnének sem vallanám be, hogy pontosan miről is van szó, elvégre makacsul ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy nekem márpedig nincsenek érzéseim.
Hogy ez miért is jó?
Egyrészt, így senki sem mer majd valótlant állítani rólam és bármelyik hímnemű egyedről, akivel egészen véletlenül összeakadok, másrészt, mert így én magam sem állíthatok valótlant egy bizonyos személyről saját magamnak. Rossz belegondolni, hogy pár héttel ezelőtt Lyra mennyire beletalált a közepébe, én pedig csak egyre szajkóztam, hogy a vére tehet mindenről. Hazudtam neki, magamnak és talán az egész világnak, de ez most cseppet sem érdekelt. Így volt a legjobb. Elvégre, nem mondhatom ki nyíltan azt, amit érzek, azzal csak mindannyiunkat még nagyobb zűrbe keverném.
Meg aztán, most itt van Kornél, aki bár nem a hűség mintapéldánya, de talán valamilyen szinten helyre billen mellette az életem. Vagy nem. A férfiak csak addig figyelnek oda, amíg meg nem kapják, amit akartak. Ez általában egy elég konkrét dolog, nem hagynak túl sokat a fantáziára. A probléma mindössze annyi, hogy én elég könnyen veszem az akadályokat, tehát nem meglepő, hogy jelenleg is tökéletesen egyedül csücsülök egy fülkében.
Hallom, hogy valaki közelít, már azelőtt, hogy meglátnám. A szívverés. Egy pillanatra felrémlik bennem, hogy talán nem kellene ennyire nyugodtan kezelnem a helyzetet, elvégre bármelyik pillanatban megölhetnek, de ez a részinformáció ezúttal hidegen hagy.
Lassan emelem fel a tekintetemet és szinte meg sem lepődöm. Jó a memóriám, nem kell bemutatkoznia ahhoz, hogy tudjam, kivel is van dolgom.
-Nem. –vonom meg a vállamat, anélkül, hogy komolyabb figyelmet fordítanék a férfire.
Az ablak felé fordulok egy pillanatra, majd ismét vissza. Anélkül hagyják el a szavak a számat, hogy komolyabban megfontolnám a mondandómat. Én már csak ilyen vagyok, ha pedig ez bárkit is zavar, hát nyugodtan kövezzenek meg érte.  
-A többi fülke tele van, tehát tulajdonképpen teljesen lényegtelen volt, mit is felelek. Nem igaz? –érdeklődöm csevegő stílusban és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 19. 15:08 Ugrás a poszthoz

Sofi

Sofi számára nyitott könyv voltam és ezt jelen pillanatban mindennél jobban utáltam. Éppen azon fáradoztam, hogy elfelejtsem valahogyan a Serennel lefolytatott kis beszélgetést, miután a szobájában landoltam, de természetesen a barátnőm azonnal ráharapott a lényegre. Nem mintha zavart volna, elvégre nekem csak ő volt amolyan igazi, csajos kapcsolat. Sokkal bonyolultabb életet éltünk, mint az a felszínen látszott, de nekünk tökéletesen megfelelt. Ezért is fértünk meg annyira egymás mellett.
-Azért érdekelne. -jegyeztem meg, de természetesen egy sóhaj után megadtam magam. -Én csak... nem tudom. Serennel még Firenzében találkoztam és a kapcsolatunk nem indult túl biztatóan. Még aznap este leszereltünk egy komplett vámpírklánt. -elmosolyodtam egy pillanatra. -Seren megmentette az életemet. Sokszor, talán túl sokszor is.
Hihetetlen, hogy mennyire könnyedén bajba tudok keveredni. Ha jobban meggondoljuk, akkor is én voltam a hibás, elvégre egyszerűen csak vissza kellett volna hopponálnom Serennel a kastélyba. A baj akkor kezdődött, amikor a füzetecske a férfinél kötött ki, én meg szinte tökéletesen biztos voltam benne, hogy nélkülem fog visszatérni, csak hogy kutakodjon egy kicsit. Ezt nem engedhettem meg. Tehát én kevertem bajba saját magunkat... Jelen pillanatban ez cseppet sem meglepő.
Kornél.
Lehunytam a szemeimet egy pillanatra és Sofi felé fordultam. A tekintetemből néma segélykiáltás sugárzott a lány felé, de ahelyett, hogy hallgattam volna, mint a sír, vagy tereltem volna a témát, egyszerűen csak őszinte voltam.
-Fogalmam sincs.
Ennél pontosabb infóval egyelőre nem szolgálhattam, bármennyire is szerettem volna. Az már egy sokkal jobb kérdés, hogy Sofi honnan tud arról, ami köztem és Kornél között történt, miután visszatért a kastélyba. Komolyan mondom, itt még a falnak is füle van.
Nem, Keith tényleg nem az a típus volt. Szerettem, imádtam, de a levelei alapján az életben nem mondtam volna meg, hogy ő hogyan viszonyul hozzám. A személyes találkozásaink sokkal inkább kimerítették a normális testvérkapcsolat fogalmát, mint a pár szavas üzenetek.
Sofi ismét kapva kapott az alkalmon, hogy leüvölthesse a fejemet. Felé nyújtottam a cigis dobozt, benne a gyújtóval, de nem néztem rá. Eszem ágában sem volt hatalmas vallomást tenni, senkinek... Csak neki.
-Visszamentem Firenzébe. -összefontam magam előtt a karomat és a távolba bámultam. -Nyomozni akartam a rohadékok után, de lebuktattak. Kínoztak, információkat szerettek volna Serenről, én meg természetesen tartottam a hátamat. -egy pillanatra Sofi felé fordultam. -Véletlenül sikerült csak megszöknöm és ismét Seren segítségére szorultam, csak... kissé elvetettem a sulykot és most... minden sokkal bonyolultabb.
Ez volt az igazság.
Én hibáztam, igen, elfogadom, hogy Serennek nincsen szüksége a segítségemre, de örülnék, ha ő is elfogadná, hogy nem bírom ezt végignézni. Nem akarom elveszíteni. Annyi ember tűnt már el nyom nélkül az életemből. Ezt most nem hagyhatom.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 19. 15:50 Ugrás a poszthoz

Sofi

 Majdnem felnevettem Sofi reakcióján, de csak majdnem. Először is, egyszer már majdnem sikerült összehoznunk egy esküvőt, másrészt pedig szinte teljesen biztos voltam benne, hogyha Seren ezt a mondatot meghallotta volna, előbb végez magával, mint velem. Ez pedig igencsak kivételes alkalomnak minősült volna.
Utána persze elgondolkoztam a Sofi által mondottakon. Nem akartam Serent bajba sodorni, csakhogy már minden mindegy volt. Legszívesebben bele vertem volna a fejemet a legközelebbi falba –ezúttal csak úgy, magamtól, nem igényeltem volna hozzá a férfi segítségét.
-Valami olyasmi. –mosolyogtam rá a lányra. –Igen tudom és értékelném, ha nem rontanád tovább az amúgy sem rózsaszínfelhős hangulatomat.
Ezzel szerintem egyértelmű választ adtam arra, hogy Seren oldaláról hogyan is néz ki a helyzet. Nem mintha bántam volna, így könnyebben tarthattam a két méteres távolságot kettőnk között, mielőtt egészen véletlenül belekeveredünk valamibe, aminek egyszerűen csak két hulla lesz a vége. Szerintem el sem csodálkoztam volna rajta, ha szellemként visszatérek, és azt látom, hogy megint ostobaságba keveredtünk.
Kornél az a téma volt, amit a leginkább el szerettem volna kerülni. Ebben a pillanatban csak azon tudtam rágódni, hogy hogyan is lesz ez után. Sofira néztem és nagyon komolyan tettem fel a kérdést.
-Lehetek olyan önző, hogy magam mellett tartom Kornélt, miközben valaki más talán, mondom csak talán, sokkal fontosabb számomra?
Fogalmam sem volt, hogyan fogok ebből a helyzetből jól kikeveredni. Szerettem volna, ha senkinek sem esik bántódása, de ennek valamiért az lett a vége, hogy szépen lassan én fogok kiirtani mindenkit magam körül.
-Hé, csak ti jártok össze szükséglet kielégítésre. –emlékeztettem nevetve.
Pontosan tudtam, hogy mi folyik a háttérben Sofi meg Olivér között, de ez volt a legkevesebb. Véleményem szerint az én barátnőm csak remekül kihasználta azt, amije van. Ha én ember lettem volna, valószínűleg ugyanezt játszottam volna, csakhogy én már régen nem voltam valódi.
Felsóhajtottam a kérést hallva.
-Sofi, ez nem ilyen egyszerű. –ráztam meg a fejemet. –Nem engedem, hogy Serennek bármi baja essen. Akkor sem, ha ezért meg kell halnom, érted? Annyi mindent tett értem, hogy ezek után ez a minimum.
Azt már természetesen nem szúrom oda, hogy ezzel szembe megyek Seren minden egyes követelésével és minden egyes próbálkozásával, hogy életben tartson. Tudom, hogy magam alatt vágom a fát, de ha egyszer képtelen vagyok hátat fordítani?
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 19. 16:37 Ugrás a poszthoz

Sofi

Jobban belegondolva, talán tényleg teljesen felesleges volt Sofinak feltenni azt a bizonyos kérdést. Egyrészt, mert ő mindenképpen az én oldalamon fog állni, másrészt pedig Sofi meg az ő pasiügyei egy külön könyvet érdemelnének. Nem mintha nekem bármiféle problémám lenne ezzel, hiszen a legjobb barátnőmről beszélünk, de azért néha mégiscsak elgondolkodtat, hogy vajon, ha nem változom át, én is ilyen lennék, mint ő?
Sok dologban hasonlítottunk és hasonlítunk jelenleg is egymásra, tehát valószínűsíthető, hogy így lett volna. Akkor mégis mit csinálnánk? Nincs annyi hímnemű egyed a Földön, hogy igazságosan meg tudjunk osztozni rajtuk.
-Kornél nem tud semmiről. -állítottam magabiztosan. -Legalábbis, ha tud valamit, akkor nagyon ügyesen titkolja, bár nem hinném, hogy a falak folyton az én magánéletemről suttognának.
Persze, jobb félni, mint megijedni. Nem véletlenül tartom meg mindenkitől a tisztes távolságot. Sohasem tudhatjuk, hogy éppen ki fogja hátba támadni az embert, nem igaz? Talán pont az, akit a legjobban szeretünk, és akiért a legtöbbet áldoznánk. Elismerem, ez elég mélyen hangzik ahhoz, hogy belőlem bukjon ki, de mostanában mintha egyre mélyebbre csúsztam volna abban a bizonyos gödörben.
Felvont szemöldökkel nézek rá, amikor megemlíti Mirát. Természetesen hallottam pletykákat -tessék, mindenki beszél!–, de nem szenteltem nekik különösebb figyelmet. Egészen addig, amíg meg nem hallottam Sofitól. Mert, ha Sofi is azt állítja, akkor kell, hogy legyen valami alapja az ügynek.
-Mi a fene? -nevettem fel halkan. -Ezt most azonnal el kell mondanod!
Jó, talán túlzottan kíváncsi lettem, de egyszerűen muszáj volt megtudnom, hogy miről maradtam le, amíg önkéntes száműzetésben voltam... illetve most is ott vagyok, ez csak egy kis botlás.
Felnyögtem, amikor meghallottam Sofi ajánlatát és szerettem volna csak úgy, mindenféle különösebb ok nélkül fejbe verni, hogy ugyan térjen már észhez, bár rég nem hittem benne, hogy neki olyanja még van. Ki tudja, mivel táplálkoznak a szanatóriumban élő lények?
-Nem. -jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. -Sofi, én kockáztathatom az életemet érte, de te nem. Keith megölne, ha neked bármi bajod esne!
Tény.
Annak ellenére, hogy vélhetőleg soha semmi nem lesz a legjobb barátnőm és a bátyám között,ők még igenis fontosak egymásnak. Egyikük sem hagyná, hogy a másiknak bántódása essen. Ezért is reméltem, hogy Sofi megérti az én álláspontomat is.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 19. 17:17 Ugrás a poszthoz

Sofi

-Jézus, nem tartok két vasat a tűzben! -csattantam fel nevetve. -Senki nincs, nem is volt és nem is lesz. Serent meg pláne ne számold ide!
Egyszerűen muszáj volt végre nevetnem valamin, és ha máson nem, hát a saját nyomorult érzéseimen. Sofi volt a legjobb barátnőm, előtte megtehettem, hogy magamba zuhantam, vagy egyszerűen csak önfeledten vihogtam valamin, ami mindennek nevezhető, csak tökéletes kapcsolatnak nem. Már régen el kellett volna érnem, hogy bezárjanak valahová, csak még mielőtt még több kárt okozok.
Nem állt szándékomban tovább gondolkozni azon, amit Sofi mondott. Nincsen itt szó semmiféle tűzről, vasakról meg már ne is beszéljünk. Én voltam a félreérések királynője és ezt a mondatot is sikerült alaposan átforgatnom magamban, de nem tettem szóvá.
Olivér nehéz eset volt. Láttam Sofin, hogy bár annyira nem érinti mélyen, azért igenis elgondolkozik rajta. Nem csodálkoztam és nem is hibáztathattam, elvégre én is valami nagyon hasonlót élek át nap, mint nap.
-Szóval, te nem voltál kéznél, ezért kellett valaki, aki pótol. Értem én. -mosolyogtam rá. -Ilyet ne mondj... ezek után már egészen biztos, hogy látni fogod!
Nem akartam ráhozni a frászt, de ez gyakorlatilag íratlan szabály. Ha az ember lánya valamire azt mondja, hogy "reméli", akkor egészen biztosan csúnya játékba kezd vele a Sors.
Tapasztalat? Persze!
Felsóhajtok. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni a lányt, na de ennyire? Miért hiszi azt mindenki, hogy engem meg kell védeni? Köszönöm szépen, tudok vigyázni magamra egyedül is, annak ellenére, hogy a mellékelt ábra nem pont ezt mutatja. Nem jelent semmit. Én igenis talpra esett vámpír vagyok.
-Közvetve érte teszed. -mutattam rá. -Nem érdekel Keith. Ő is tudja, milyen vagyok és azt is, hogy nem akarom, hogy bárki is segítsen rajtam. Jól vagyok! Eddig sem haltam meg, ezután sem fogok.
Micsoda irónia!
Elég volt csak egyetlen pillantást vetnem Sofira ahhoz, hogy tudjam, nagyon csúnya dolgok játszódnak le a fejében és én erről hallani sem akarok. Nos, nem megmondtam?
-Sofi, ezt meg sem akarom hallani többé! -végül is, ez nem egy nem volt.-Én halott vagyok, tudod mit jelent ez? Nem tudok úgy élni mint te, sem pedig úgy szeretni, mint te. Ez sokkal rosszabb, mint hinnéd!
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 19. 17:18
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 20. 12:37 Ugrás a poszthoz

Norvégia, Oslo


Seren

Ezt az utazást egyáltalán nem terveztem meg. Tulajdonképpen minden csak egyetlen levélen múlott, még pedig azon, ami pontosan két nappal ezelőtt landolt a szobám ablakán, a faluban. Amikor kibontottam a szépen megcímzett levelet minden eshetőséget számba vettem, csak éppen azt nem, ami a szemeim elé tárult. Mostanában mintha lényegesen romlott volna a reakcióidőm.  Egymás után háromszor futottam végig a sorokat, mire felfogtam a lényeget. Nem volt túl bonyolult; a klán a nyomomban volt és nem terveztek sokáig életben hagyni. Ez egyáltalán nem tetszett. Persze, az egy dolog, hogy felhívtam magamra a figyelmüket, de egyetlen percig sem hittem benne, hogy megpróbálnak majd utánam jönni. Elvégre, a kastélyban biztonságban voltam, nem igaz?
Két perccel később már Keith felé száguldozott a baglyom, aki a lehető legrövidebb időn belül válasszal is szolgált. Egyetlen cím állt csupán a papíron és a repülőgép indulásának időpontja. Mint utóbb kiderült, a bátyámnak is éppen Osloban akadt dolga, ezért elkísért –volt egy olyan érzésem,hogy fél szemét szeretné rajtam tartani; csak a biztonság kedvéért.
Nem szóltam senkinek sem arról, hogy távozni készülök, de hagytam egy levelet Sofi éjjeliszekrényében, vészhelyzet esetére –elvégre, ha meghalok, legyen valaki, aki tudja, merre is kell keresni a hullámat és az sem hátrány, ha ez az egyén tagja egy maffiaszervezetnek.
Nem terveztem pár óránál többet a helyszínen tölteni és vámpír képességeimet kihasználva sokkal gyorsabban oda érhettem volna, mint repülőn, de Keith miatt jobbnak láttuk beolvadni a tömegbe, elvégre mégiscsak gyilkosságra készült éppen.
Mindig is gyűlöltem repülni és ez az érzés azóta sem változott meg, hogy tulajdonképpen meghaltam. Nem okozott volna bennem komolyabb károkat, ha menet közben lezuhanunk, de azért az érzékeim maximálisan ki voltak éleződve az egész út alatt, miközben Keith csak mondta a magáét arról, hogyan is kell eltűnnöm, ha valami baj lenne és merre is bukkanhatok rá a testvéremre.
Fellélegeztem, amikor végre leszálltunk a gépről és tekintetbe véve, hogy kézi poggyászon kívül semmivel sem rendelkeztünk azonnal el is hagyhattuk a helyszínt; illetve hagyhattuk volna, ha nem üt be a legrosszabb, amire szintén álmomban sem gondoltam volna. Mint azt már feljegyeztem a mentális naplómba, Seren körüli pályára voltam állva, ez pedig azt jelentette, hogy ezer közül is kiszúrtam a szívverését, így ha nem is lett volna éppen az utamban, akkor is megtalálom.
-Követtél. –döntöttem el, amikor elé értem és a kávé felé nyúltam, jelezvén, hogy koffeint akarok, már csak a színjáték kedvéért is. Nem igazán foglalkoztam vele, hogy önszántából odaadta-e, mindenképpen megszereztem, miközben igyekeztem elrejteni a gyors mozdulatokat, amivel a papírpohár felé nyúlkáltam.
-A bátyám.
Láttam, hogy itt vér fog folyni, ha így haladunk tovább. Keith nem a hidegvéréről volt híres, pláne nem akkor, ha az egyetlen kishúgáról volt szó. Tenni akart egy lépést előre, hogy elém álljon, de én kinyújtott kézzel megállítottam és magam felé fordítottam, szándékosan figyelmen kívül hagyva Seren kérdését.
-Vigyázz magadra! –kérte, miközben az övével tökéletesen megegyező íriszeimbe fúrta tekintetét.
-Mindig. –egy puszit leheltem az arcára és átvettem a jobbomba csúsztatott kártyát, ami az általa megszerzett címet tartalmazta.
Tekintete egyértelművé tette, hogy nem örül, amiért kettesben kell hagynia Serennel, ennek ellenére gyorsan és feltűnésmentesen távozott. Seren felé fordultam és átadtam a papírost, amin a Sofies Gate 68 felírat állt.
-Kaptam egy levelet, két napja. –adtam végre magyarázatot. –A klán egyik élője küldte, aki ezen a címen lakik. Körül akarok nézni és nem, nem fogok veled visszamenni a kastélyba, itt pedig nem hinném, hogy okos ötlet lenne falhoz vágni, elvégre mégiscsak körül vagyunk véve emberekkel.
Körbepillantottam magunk körül, de be kell vallanom, hogy azért némiképp valahol nagyon-nagyon mélyen hízelgett, hogy Seren nem hagyna csak úgy meghalni. Ez a dolog közvetlenül a múltkori folyosós akció mellett helyezkedett el, éppen ezért igyekeztem kirázni a fejemből a gondolatot, mert nem tetszett, amikor épp a férfi mellett képtelen vagyok maximálisan koncentrálni.  
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 20. 12:41
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 20. 14:37 Ugrás a poszthoz

Norvégia, Oslo


Seren

Hitetlenkedve bámultam Serenre. Nos,az én szótáramban a jogosan mindenféle dolgot takart, de például azt, hogy az ember lányát ellenőrzés alatt tartják már nem soroltam volna ebbe a kategóriába. Ittam egy kortyot a pohárból és visszanyújtottam a férfinek, mielőtt még a nyakába borítom az egészet.
-Jogosan? –visszhangoztam. –Szerinted tényleg képtelen vagyok megvédeni magamat úgy… egy órán keresztül?
Jó, tényleg volt ebben valami, elvégre jó párszor kellett már Serennek áldozatot hoznia értem, függetlenül attól, hogy milyen mértékű is ez. Rendszeresen próbáltam megöletni magamat; hivatalosan is ön- és közveszélyessé nyilváníthattak volna; Sofi már meg is tette.
Jobbnak láttam Keith-t kihagyni az ügyből, elvégre ismerve Serent tudtam, hogy ennél a helyzet már csak ezerszer rosszabb lehet, a testvérem pedig köztudottan előbb lőtt és csak azután kérdezett, nekem meg semmi szükségem nem volt rá, hogy ezek ketten egymás torkának ugorjanak. Egy rövidke másodpercig még figyeltem Keith eltűnő alakját, mielőtt a férfihez fordultam volna, hogy valamiféle magyarázatot szolgáltassak.
-Persze, hogy nem. –jegyeztem meg mintegy mellékesen. –Nincs ott senki. –fontam össze a karomat a mellkasom előtt. –Az élő három órával ezelőtt hagyta el a lakást és hosszabb vakációra indult. Firenzébe. Nem hinném, hogy az elkövetkezendő pár napban eszükbe jutna engem itt keresni.
Ez tény volt, hiszen a férfi nem adta meg nekem a lakcímét azzal a felirattal, hogy „Én vagyok a titkos levélíró, keress meg!” Ha Seren komolyan azt gondolja rólam, hogy ennyire ostoba vagyok, akkor miért is jött utánam? Elvégre, lényegesen könnyebb lenne engem magamra hagyni és megvárni, amíg véletlenül lemészárolnak, mint folyton a nyomomban lenni. Serennek legalábbis biztosan.
Gyorsabban mozdultam, mint szerettem volna és egészen közel hajoltam Serenhez. Ebben a pillanatban tökéletesen hidegen hagyott, hogy milyen hatással lesz rá a közelségem; egyszer már elviselte, viselje el most is. Mögötte támaszkodtam a padon és nagyon komolyan néztem a szemébe.
-Ne sértegesd a bátyámat! –suttogtam. –Sok mindent elviselek, de ezt nem. Még tőled sem.
Ez egyfajta vallomásnak minősülhetett volna, mivel épp most közöltem vele, hogy nyugodt szívvel átléphet bizonyos határokat velem szemben, kicsi az esélye, hogy eltöröm a nyakát –nem csak azért, mert erre képtelen lennék. Viszont a család szent dolog. Csak mi maradtunk egymásnak, elvégre az apánkra nemigen számíthatunk.
Felnyögtem, de nem húzódtam hátrébb. A tény, hogy ebben a pillanatban én álltam Seren felett kicsit megnyugtatóbb volt, mint mikor Firenzében én voltam matricaként felhasználva.
-Jól vagyok és átgondoltam mindent. –mondjuk. –Oda fogok menni és megvárom, amíg te ebben megakadályozol!
Azzal ellöktem magam a padtól és vissza sem nézve indultam meg a megfelelő irányba. Kíváncsi voltam, hogy Seren utánam jön-e, közelebbi ismeretséget kötök-e az aszfalttal, vagy egyszerűen csak magamra hagy. Ez az opció sem lepett volna meg, de jobban meggondolva szükségem volt a segítségére, tekintve, hogy egy egész ház átkutatásáról beszéltünk.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 20. 15:49 Ugrás a poszthoz

Norvégia, Oslo


Seren

-Majd legközelebb messzire elkerüllek, ha így térnék vissza! –csattantam fel.
Igen, én magam is beláttam, hogy sikerült úgy viselkednem, mint egy tizenegy éves hisztikirálynő, annak ellenére, hogy felnőtt nő vagyok, de ez tökéletesen hidegen hagyott. Gyűlöltem, hogy Seren csak erre az egy momentumra hajlandó visszaemlékezni. Ha az elmém nem csal, amikor először jártunk Firenzében mindketten túléltük az utazást és még egészen ügyesen helyt is álltam, pedig az már régen volt.
Véleményem szerint tökéletes időpontot sikerült kiválasztanom, nem is értettem, hogy Seren miért van ezen annyira fennakadva. Elvégre, az élő nem tartózkodik otthon, az én érzékeim meg ezerszer jobbak, mint bárki másé, mégis mi baj lehet? Persze, tisztában voltam vele, hogy közel sem ennyire egyszerű a dolog, de úgy döntöttem, hogy ezen ráérek majd akkor aggódni, amikor már ott leszek.
-Természetesen nem hiszem ezt. –forgattam meg a szemeimet. –Amennyiben el tudnak kapni, hát meg is érdemlik.
Nem ez volt életem legjobb terve, de határozottan jobb volt, mint mikor megpróbáltam beépülni a firenzeiekhez. Akkor kicsit messzebbre merészkedtem és éppen ez lett a vesztem. Nem hinném, hogy egyáltalán megfordulna a fejükben, hogy ismét felbukkanhatok. Elvégre, ki olyan ostoba, hogy visszatérjen azok közé, akik köztudottan el akarják tenni láb alól?
Örültem, amiért Keith-ről nem esett ismételten szó. A bátyám volt a mindenem és még a hozzám legközelebb állóknak sem –Sofi és Seren; ami azért elég nevetsége– engedtem meg, hogy akárhogyan beszéljenek róla az én társaságomban. Az már hidegen hagyott, hogy Seren mit gondol róla, nem tartozott rám.
-Ezt most bóknak veszem. –villantottam egy gyors mosolyt.
Ellöktem magam a padtól és azzal a határozott szándékkal indultam meg, hogy én most ott hagyom Serent, de természetesen őt nem ennyire egyszerű lerázni. Erre abban a pillanatban rájöttem, ahogy hátat fordítottam neki, de amikor gyakorlatilag falba ütköztem szerettem volna két kézzel neki esni.
Jó kislány módjára megvártam, amíg elém ér és összefontam a karjaimat magam előtt, mert esélyes volt, hogy más esetben agyon csapom.  Vettem néhány mély levegőt és elnéztem valahová Seren válla felett, csakhogy ne kezdjek el vele üvöltözni a nyílt utcán.
-Miért ilyen fontos ez neked? –érdeklődtem halkabbra véve a hangomat. –Ha meghalok, neked legalább nem kell az őrzésemmel foglalkoznod. Nem teljesen mindegy, mi van velem? Megígérem, hogy nem fogok az ajtódban toporogni és segítségért könyörögni, majd kitalálok valamit. Nagylány vagyok már!
Ez persze nem volt igaz.
Abban az esetben, ha tényleg olyan rossz bőrben kerülök haza, mint amire számítani lehetett, nem tudtam volna mit tenni. Még egy olyan sokk, mint Firenzében és menthetetlenül megváltoztam volna, mert előbb-utóbb mindenki beletörődik, hogy képtelen jobbá válni. Az önértékelésem már így is a tengerszint alatt volt, semmi szükség sem volt rá, hogy tovább rontsuk.
Könyörgően néztem Serenre és már szinte csak suttogtam.
-Ne tarts te is bezárva!
A legtöbb ember ezt tette velem, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy tényleg okuk van rá. Talán elmegyógyintézetbe kellene záratni; lehetett valami abban, amit Seren mondott.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 20. 15:50
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 21. 15:34 Ugrás a poszthoz

Norvégia, Oslo
Seren

De. De igen, eszembe jutott, csakhogy én ismerem magam. És Seren is ismer engem, tökéletesen tisztában van vele, mennyit bírok elviselni és mikor érzem úgy, hogy elég volt. Most pedig éppen ezt éreztem. Nem akartam tovább menekülni olyan vámpírok elől, akiknek még csak annyi agyuk sincsen, mint egy borsó. Komolyan mondom, talán idősebbek és brutálisabbak voltak nálam, de határozottan én voltam az ész a csapatban.
-Nem lesz semmi baj! –ígértem, bár valószínűleg teljesen feleslegesen.
Egy másodpercig sem hittem, hogy Seren ezek után belenyugszik és hagyja, hogy eltűnjek. Persze… kettőnk közül csak ő léphet le, amikor kedve tartja. Szerettem volna többek között ezt is a képébe vágni, de ebben a pillanatban sokkal jobban zavart, hogy szépen lassan kifutok az időből. Keith találkozni akart velem később, ha pedig nem érek oda a megfelelő időpontban, akkor nekem végem.
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy engem is épp olyan könnyű megölni, mint bárki más, de a világért be nem ismertem volna. Éppen ezért, csak megrántottam a vállamat Seren megjegyzésére. Mégis mit mondhattam volna? Teljesen igazad van, máris visszafordulok? Ugyan, az nem én lettem volna.
A legutóbbi kis firenzei kiruccanásom borzalmasan sikerült, ezt még én is aláírom, de ez nem jelentette azt, hogy minden egyes alkalommal, amikor elutazom, darabokban fogom végezni, miközben a férfi kapargat össze a padlóról. Nem voltam én annyira magatehetetlen, mint ahogyan azt Seren hitte; csak a nap huszonnégy órájából átlagosan huszonháromban... de erről nem feltétlen kell szót ejteni.
-Tudom. –hagytam rá, elvégre én magam sem gondoltam komolyan ezt a bók dolgot, csak hát reménykedtem benne, hogy Seren egy kicsit megenyhül.
Nem enyhült meg. Nem, hogy kicsit, egyáltalán nem. Erre abból jöttem rá, hogy gyakorlatilag oda lettem szögezve az utca közepére minden előzetes figyelmeztetés nélkül.  A kirohanásom borítékolható volt. Meg sem lepődtem volna, ha az erre tévedő emberek megállnak egy jó kis verekedés reményében, mivel az arcomat elnézve erre bármelyik pillanatban sor kerülhetett –volna, ha nem vagyok éppen bezárva.
-Miért is vagyok gyerek? –hitetlenkedtem. –Ha emlékeim nem csalnak, te zártál be ide, ahelyett, hogy egyszerűen csak megállítottál volna. Nem futok sehova, nem úgy, mint általában te! –hívtam fel rá a figyelmet, bár az utolsó félmondat csak kicsúszott.
Tulajdonképpen Seren egyetlen szavába került volna és megállok, de neki feltétlenül szükséges volt engem sarokba szorítania. Nem reagáltam semmit a kis megjegyzésre Norvégia időjárásáról, amit én személy szerint sokkal jobban kedveltem, mint a kastély környékén lévőt, de most nem voltam olyan állapotban, hogy erről cseverésszek.
Hallgattam rá. Tényleg.
Vettem egy mély levegőt és valahová Seren mögé fókuszáltam. Szerettem volna legalább egy kicsit megnyugodni és reálisan nézni a helyzetet. Önmagában a tény, hogy Seren itt volt, már régen felrúgta a fizika minden törvényszerűségét.
-Miért vagy itt? –jó, persze, a lényeget értettem, de nem erre voltam kíváncsi és reméltem, hogy ezt ő is tudja. –Tudod, hogy úgy sem fogok elmenni, mert nem akarok olyat tenni, amit te ellenzel.
Ez tény volt, a kérdés mindössze az, hogy Seren rájött-e már, hogy én így működöm, ha pedig nem, akkor a későbbiekben fel fogja-e használni ezt a tudást ellenem.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 21. 15:53
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 21. 23:03 Ugrás a poszthoz

Seren

Sikerült alaposan felhúznom Serent és ennek egyáltalán nem örültem. Talán az elején még én magam is elhittem, hogy minden rendben lesz, de mire eljutottunk arra a pontra, hogy ezt ki is mondjam, már régen nem hittem benne, csak szerettem volna, ha a férfi nem harapja át a torkomat, de úgy tűnt, hogy ezt a csatát már elveszítettem.
Tökéletesen értettem az álláspontját és semmilyen körülmények között sem szerettem volna úgy tenni, mintha átsiklanék minden apróság felett, amit mondott; tekintetbe véve, hogy gyakorlatilag szó szerint vissza tudtam volna idézni az összes beszélgetésünket.
-Nem akarom, hogy az egész iskola azon csámcsogjon, hogy rád akaszkodtam. Voltak már páran és hidd el, nem kellemes, amikor a tekintetükkel felnyársalnak! –vettem vissza egy picit, mert szerettem volna elejét venni a tömegmészárlásnak.
Valójában nem Serenre voltam dühös, sokkal inkább a körülményekre. Mindenre, ami azóta történt, hogy összetalálkoztak az útjaink. Gyakorlatilag nem volt olyan hét, amikor nem kellett megmentenie az életemet, és bár én roppantul hálás voltam érte, az iskolában suttognak. Az a tény pedig, hogy én nem is olyan régen Seren szobájából csámpáztam elő, már okot adott rá, hogy első számú közellenségként kezeljenek.
Figyelmen kívül hagytam a kérdését, mert egészen biztos voltam benne, hogy ebből csak még csúnyább veszekedés lesz. Egyszerűen csak összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és várakozóan néztem a férfit, egészen addig, amíg nekem nem szegezte a nyilvánvalót.
-Igen, általában. –bólintottam rá. –Amikor csak őszinte lehetnél velem, mindig menekülőre fogod, én pedig ennek ellenére minden egyes alkalommal ott vagyok, mert ez most bármilyen hülyén hangzik is, te vagy az egyetlen biztos pont az életemben. –jé, tényleg hülyén hangzott. –Csak tudod, előbb-utóbb bele fogok őrülni ebbe az érzelmi hullámvasútba és most persze jöhet az a monológ, hogy nem akarod, hogy bárki is foglalkozzon veled, de igenis szükséged van rá! –fúrtam tekintetem az övébe. –És nekem is.
Nem akartam felhozni a folyosón történteket, ezért nem határoztam meg konkrét időpontokat, és ezért nem mondtam meg azt sem, honnan tudom, hogy szüksége van rá. Rosszabb voltam, mint egy kullancs és egészen biztos voltam benne, hogy Seren a következő pillanatban beleveri a fejemet a falba, vagy csak szimplán közli, hogy baromságokat beszélek és nekem nincsen igazam, ő remekül megvan egyedül, köszöni szépen. Ezek a tipikus körök, amiket lefutunk minden beszélgetés alkalmával.
Nem szóltam egyetlen árva szót sem, csak figyeltem Serent, amíg el nem tűntette a varázslatot és ismét szabadon nem mozoghattam. Egy pillanatig őt figyeltem, majd mellette elsétálva tettem pár lépést, hogy kiszellőztessem picit a fejemet. Megértettem az álláspontját és mérlegeltem a lehetőségeimet, amik határozottan nem a legjobbak voltak.
-Seren! –lassan fordultam felé. –Sajnálom, teljesen igazad van. –adtam meg magamat. –Elismerem, hülyeséget csináltam, veled vitatkozni pedig még nagyobb hülyeség volt. Én csak… nem akarlak elveszíteni téged is. Annyian hagytak már egyedül és annyian szúrtak hátba, hogy mindig úgy érzem, meg kell védenem magamat. –tettem egy óvatos lépést felé, de nem mertem közelíteni. –De veled szemben nem akarom, csak nehéz levetkőzni a megszokásaimat.
Úgy éreztem, hogy hamarosan menthetetlenül szét fogok esni. Szinte egészen biztos voltam benne, hogy kapni fogok egy csípős megjegyzést, vagy egy sötét poént, amivel el lehet ütni a helyzetet, de ez most nem érdekelt. Akaratlanul is az jutott eszembe, amikor átöleltem, és ugyan semmi pénzért nem próbálkoztam volna meg vele még egyszer –féltettem a testi épségemet–, azért ott motoszkált az agyam egy rejtett zugában. Akkor minden sokkal egyszerűbbnek tűnt.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. július 29. 22:13 Ugrás a poszthoz

Norvégia, Oslo
Seren


Úgy döntöttem, hogy a mások életének nyárs által való kioltására tett megjegyzést figyelmen kívül kell hagynom. Seren pontosan tudta, hogy mire is gondolok és szokásához híven egy poénnal ütötte el a helyzetet. Jobban belegondolva, minden egyes alkalommal, amikor beszélgettünk valamelyikünk igyekezett kerülni a kényes témákat és ezt morbid humorral érte el. Nem mintha bánnám, nekem ez így tökéletesen megfelelt, elvégre nem kellett olyasmiről beszélnem, ami túlságosan mély és fájdalmas lett volna.
-Rendben. Talán, de csak talán, igazad van. –adtam meg magamat.
Valahol odabent én is tisztában voltam vele, hogy nem várhatom el tőle azt, amit éppen most elvárok, éppen ezért igyekeztem fedezékbe húzódni. Ezért, meg azért, mert amikor a legutóbb elkapta az őszinteségi roham betörtem az orrát. Most valahogy nem volt kedvem még egyszer végigzongorázni a jelenetet –bár, jobban belegondolva…
Arra jutottam, hogy nem érdemes tovább feszegetnem a témát, elvégre semmi szükségem nem volt rá, hogy Seren az elkövetkezendő időszakban messzire elkerüljön. Őszintén, ha ő nincs, én már legalább háromszor meghaltam volna. Vagy többször. Egy ideje már nem is tartottam számon.  
-Jól van, sajnálom! –léptem egyet hátra. –Esküszöm, hogy többé nem aggódom érted!
Majdnem megforgattam a szemeimet, de végül ismét a béke mellé tettem le a voksomat. Seren sok mindent megtett már értem, tehát az volt a minimum, hogy befogom és igazat adok neki, amikor jogos. Ezúttal jogos volt. Főleg, mivel éppen az én jellememet hozta fel példának. Én sem bírom elviselni, ha megmondják, mit tegyek, ennek ellenére rá akartam kényszeríteni a férfit, hogy azt tegye, amit én jónak látok. Nem szép dolog. Főleg nem tőlem.
A bocsánatkérésem egyértelműen a várt eredményt hozta. Serent megerősítettem abban, hogy neki van igaza, magamban pedig elkönyveltem, hogy a férfiakat hihetetlenül egyszerű irányítani, hatni rájuk, sőt úgy összességében abba a hitbe ringatni őket, hogy nekik bizony mindenben tökéletesen igazuk van. Még, ha nem is így volt. Minden esetre nekem most megfelelt így a helyzet, hadd legyen boldog, én meg legalább nem halok meg. Ez is egy eredmény.
-Nos, tekintve, hogy elszúrtuk a meglepetésszerű felbukkanásomat, már teljesen mindegy, mit csinálok. –mutattam rá. –Valószínűleg már tudják, hogy itt vagyok, tehát akár mehetünk is… hacsak nem akarunk sétálni egyet! –vetettem fel vigyorogva a képtelennek tűnő ötletet.
Nem voltam boldog, de kit érdekel? Seren talán elnézi nekem, hogy ismét le akartam harapni a fejét, nekem pedig még számtalan alkalmam lesz megszökni –vagy nem, elvégre most is lekapcsoltak. Komolyan úgy éreztem magam, mint egy szökött rab és Seren módszerei, amik a visszatartásomra irányultak csak tovább erősítettek ezen hitemben.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. július 29. 22:23
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 8. 23:25 Ugrás a poszthoz

Sofi

-Nem fogsz, de nem hiszel nekem. –döntöttem el vigyorogva. –Miért? Ennyire átlátszó lennék?
Sohasem éreztem úgy, hogy bennem bárki könnyedén olvashat. Jó, tény, hogy Sofi már ezer éve a barátnőm volt, ennek ellenére azt hittem, hogy elég jól játszom a szerepemet. Egy rövidke idegi még abban is reménykedtem, hogy a legjobb barátnőmet átverhetem, de egyértelműnek tűnt, hogy egyelten árva szavamat sem hiszi el. Mégis mit kellett volna mondanom? Valljam be, hogy tényleg úgy érzek, ahogyan nem szabadna? Ezzel csak és kizárólag magamnak okoznék komoly lelki problémát, elvégre, még ha tényleg szeretem is, sohasem kaphatom meg, akkor meg minek erőlködjek?
Megértettem a lány helyzetét, én is gyűlöltem volna, ha olyasvalakivel játszadoznak, akit én a magaménak érzek. Természetesen nem a szó klasszikus értelmében, elvégre nincsen jogom bárkire is igényt tartani, arra meg főleg nem, akire szeretnék valamilyen szinten, de pontosan tudtam, mit érezhet Sofi. Szerettem volna valami megnyugtatót mondani, de ebben a pillanatban semmi sem jutott eszembe.
-Elintézzük a csajt? –vetettem fel egy cinkos mosollyal.
Nem mintha az elkövetkezendő száz évben valamiféle komoly vérengzést terveztem volna; bőven elég volt az, amikor sikerült Seren szobájában landolnom csurom véresen. Tényleg, még mindig nem szolgáltattam vissza az inget…
-Nem botlottál bele Seren ingjébe valahol a szobánkban? –érdeklődtem meggondolatlanul.
Egyrészt, meg akartam találni azt a nyavalyás ruhadarabot és jó erősen hozzávágni, másrészt, ahogy kimondtam, máris tudtam, hogy az én legjobb barátnőm gondolkodás nélkül kombinálni fog. Oké, tényleg lett volna rá oka, hiszen mit is keresne nálam a férfi ruhája? Az egy dolog, hogy nekem tökéletes indokom van, az meg egy másik, hogy Sofi ezt biztosan nem fogja elhinni.
Miért nem változtatom vámpírrá? Igencsak egyszerű volt a magyarázat, de addig nem akartam előállni vele, amíg más megoldást nem látok. Abban a pillanatban tudtam, hogy képtelen vagyok tovább tartani a számat, amikor a lány kimondta a „prűd” szót. Ilyesmiről szó sem volt és ez kicsapta a biztosítékot.
-Nem azt mondom, hogy nem akarom veled végigbulizni az örökkévalóságot. –mutattam rá. –Csupán csak Seren darabokra szaggatna és felragasztana a falára matricának, ha ezt megtenném. Tudod te, hogy milyen házi őrizetben vagyok? –érdeklődtem egy apró vigyorral. –Seren minden egyes lépésemről tud, gyakorlatilag nyitott könyv vagyok a számára. Szerinted mégis hogyan tennék olyasmit, amiért ő ízekre szed?
 Reménykedtem benne, hogy ez elég nyomós érv Sofi szemében és nem fogja ismételten közölni velem, hogy én önző módon látni akarom őt megöregedni.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. augusztus 8. 23:59
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 25. 21:05 Ugrás a poszthoz

Viktor

Mi az ember lányának első dolga, ha éppen friss prefektus?
Ja, igen… odakint sétálni az éjszaka közepén. Félreértés ne essék, én ezt nem pusztán azért tettem, mert egyszerűen nem bírtam megállni, hogy bezárva maradjak a bátyámmal kettesben. Fontos nekem, igazán közel kertült hozzám és épp ez volt az oka, hogy nem láthatott ilyen állapotban. Mert szomjas voltam, hihetetlenül, és senkinek sem kívántam a társaságomat. Megint túl sokáig húztam. Tovább, mint ameddig valójában bírtam volna, de nem akartam csalódást okozni senkinek sem, legfőképpen magamnak nem.
Talán kézenfekvőbb lett volna minden szembejövőt megcsapolni, csakhogy a helyzet egy pillanatig sem ennyire egyszerű. Voltak elveim és tartani akartam magamat hozzájuk, ha pedig ez nem lenne elég, akkor –bár jelenleg a lelkem legsötétebb szelencéjébe akartam elrejteni a létezését– ott volt Seren is. Seren, akinek akkor is elárultam volna, hogy öltem, ha éppen nem akarja velem kimatricázni a szobáját. Egy részem ember volt és ez a rész ragaszkodott a férfihez, hiába nem beszéltem már vele hosszú ideje. Mélyre csúsztam a gödörben, mélyebbre, mint bármikor hittem volna, de már kimászni sem akartam onnan. Kezdtem őt megérteni, amiért odalent ragadt. Hosszú távon az élet szívás! Ezt örökre megjegyeztem.
Utam a tavacska felé vezetett, annak ellenére, hogy eleinte nem terveztem ilyen komoly kitérőt. Illett volna elhagynom a falu területét, csakhogy sem kedvem, sem energiám nem volt ilyesmire, így végül egyszerűen csak felmásztam egy fára, ahol senki sem láthatott meg és az ágak közül szemléltem a világot, miközben hátamat a törzsnek döntöttem. Így most jó volt. Megnyugtató. Csendes. Senkivel sem kellett törődnöm és senki sem várta el, hogy törődjek vele. Pont megfelelt ez az állapot.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 28. 11:03 Ugrás a poszthoz

Szép reggelt mindenkinek Rolleyes  

Egyszerűen nem tudtam kihagyni, hogy írjak, annyira sokszor jelent meg itt a vámpír szó  Grin Cheesy
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 28. 11:07 Ugrás a poszthoz

Axel, engem egészen biztosan bevonz  Cheesy
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 30. 13:52 Ugrás a poszthoz

Léna

Ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak?
Megpróbáltam segíteni Oliviának és megpróbáltam megértetni vele, hogy nem gondolkozhat többé emberként és nem érezhet együtt velük, most mégis itt álltam a stégtől nem messze, elbújva a sötétségben és vívódtam. Éhes voltam, ezúttal túl sokáig vártam, de egyszerűen nem tehettem mást. Szerettem volna beszélni Serennel, ő lehetett volna az egyetlen, aki leállít. Vagy így, vagy úgy, de helyre billenti az agyamat, azonban már hetek óta semmiféle életjelet sem produkált. Nem hibáztattam érte, csakhogy most mindennél jobban szükségem lett volna rá.
Léptek gyors egymásutánban. Ritmusos szívverések.
Tudtam, hogy közeledik valaki, ahogyan azt is, hogy éppen itt lenne az ideje a visszavonulónak és valószínűleg, ha az agyam racionális részével gondolkozom, akkor már régen elmentem volna, csakhogy a vámpír átvette az irányítást. Már hónapokkal ezelőtt megtörtént ez, csak eddig volt, aki ide kössön. Valaki, akiért megéri embernek maradni, emberként gondolkozni.
Halkan közelítettem meg a stéget, bár minden porcikám tiltakozott ellene. Szerettem volna jól fejbe csapni magamat valamivel, mielőtt én magam is a tó fenekén úszva végzem, de erre egyszerűen nem voltam képes. Nem tudtam csak úgy elmenni. Maradnom kellett. Vérre volt szükségem –vagy csak bosszú, amiért magamra hagyott? Ki tudja…
-El fognak bújni. –jegyeztem meg egészen halkan és igyekeztem a fénykörön kívül maradni. –Gyűlölik, ha valaki belép a területükre, ha megzavarják őket.
Én magam is hallottam a néma fenyegetőzést a szavak mögött és csak remélni mertem, hogy a nő –aki mellesleg pechemre az a bizonyos auror volt– nem indít útnak egy átkot szinte azonnal és én magam is rejtve maradhatok még egy darabig.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 30. 21:02 Ugrás a poszthoz

Lyra

Lélegzetvétel.
Csak álltam a szoba közepén és bámultam magam elé. Mindenhol a szétdobált holmijaink. Tökéletes csend vett körül, a lányok már régen elhagyták a helyiséget, csak én küzdöttem még mindig önmagammal. Reménytelenül, mintha legalábbis ez a vívódás megoldást jelentene. Mintha a menekülés bármit is megoldana. Mintha én magam bármit is tehetnék!
Dühömben és tehetetlenségemben ököllel vágtam rá a szekrényem belsején elhelyezett tükörre, ami halkan csörömpölve adta meg magát és hullott a padlóra. Minden egyes szilánk felért az életem egy aprócska darabjával. Ha sírni tudtam volna, most minden bizonnyal megtettem volna. Csakhogy képtelen voltam. És nem azért, mert vámpír vagyok, hanem mert egyszerűen nem tudtam utat engedni az érzelmeimnek. Azoknak az érzelmeknek, amik gyengévé tehetnek. Letérdeltem, ott, ahol voltam és átfontam magam a karjaimmal.
Lélegzetvétel.
Nem adhattam meg magamat. Ilyen könnyedén nem. Lehunytam a pilláimat és minden erőmet összeszedve talpra löktem magamat. Hihetetlenül nehezen ment. Mintha csak valami odaszögezett volna a padlóhoz és ezúttal foggal-körömmel kellett harcolnom önnön természetem ellen. Mert nem adhattam fel ilyen egyszerűen.
Az ajtó halkan kattant mögöttem, mikor elhagytam a szobát és az a mélységes csend szinte nevetséges ellentétet képzett a kastélyban fellángoló izgalommal. Mindenki várt valamit ettől a tanévtől, valami újat, valamit, ami értelmet ad az életüknek. Az én életemnek semmi értelme sem volt… sőt, életnek sem lehet nevezni igazán.
Ahogy közeledtem a teremhez egyre lassabbá váltak a lépteim és egyre óvatosabban fürkésztem a környezetemet. El akartam tűnni. Csak egy kicsit, de ezt nem tehettem meg. Tartoztam ennyivel. Valójában, ennél lényegesen többel tartoztam neki. Annyival, hogy azt sohasem fizethettem volna meg. Soha.
Lyra.
A lány felé vettem az irányt és szó nélkül mellé kuporodtam. Nem tudtam, mit mondhatnék és abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán mondani akarok valamit. Csak néztem magam elé és kizártam a külvilág hangjait.
Túl sok információt sikerült igencsak rövid idő alatt összeszednem és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy mindezt tudni akarom. Csakhogy már hozzájutottam, már a kezemben volt minden, amire egy embernek csak szüksége lehet, mikor terveket kezd szövögetni. Mikor bosszút forral.
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. október 2. 14:23 Ugrás a poszthoz

Lyra

Csak ültem és figyeltem az előttünk elhaladó diákok sokaságát. Boldognak tűntek, elvégre ismét valami új kezdődik. Valami, amire annyira hosszú ideje vártak. Valószínűleg nekem is így illett volna hozzáállnom a helyzethez. Valami új. Egyértelműen ez lett volna a helyes megoldás, hiszen nézzük csak a hideg tényeket: én még vélhetőleg párszáz évig nem fogok eltávozni az élők sorából ellentétben mindenki mással, akiket szeretek és akik igazán közel állnak hozzám. Semmi más nem történt, csak megkezdődött egy bizonyos folyamat. Eddig is tűntek már el emberek az életemből, és ha minden a természetes úton halad, akkor az elkövetkezendő időben is fognak. Nem változott meg semmi.
Jelen helyzet mindössze annyival tűnt bonyolultabbnak, hogy ezúttal olyasvalakit veszítettem el, akit tényleg szerettem. Kevés embert tudhattam igazán magam mellett, és ha Seren nem is vallotta volna be soha, még akkor sem, ha megkínálom egy űrszondával, igenis fontos voltam neki. Megmentette az életemet, nem egyszer, nem kétszer. Számtalanszor állt mellém és képes volt velem tartani még a vámpírvadászt vadászó vámpírok nyomába is, sőt egészen Osloig utazott, hogy megakadályozhassa a némiképp öngyilkosnak tűnő próbálkozásomat saját lelkem felszabadítására.
Éreztem Lyrán, hogy ha tehetné, most  a szívembe állítana egy karót, mert én sokkal inkább megérdemelném. Néha az emberek kisugárzásából, mozdulataiból, sőt akár szívdobogásából megállapítható a hangulatuk. Lyra esetében mind a három elég fontos szerepet játszott a helyzet feltérképezésében.
-Sajnálom! –mondtam ki hangosan, kissé rekedten, de továbbra sem néztem rá.
Két nagyon jó oka volt annak, hogy ennyire mozdulatlanná merevedtem. Az egyik, hogy tartottam tőle, hogy kárt teszek a közvetlen környezetemben, a másik pedig, hogy nem akartam feltárni a titkaimat. Ha megérintettem volna Lyrát, ő azonnal rájött volna, mit is tudok és mire is készülök. Nem valószínű, hogy egy sajnálommal  elintézhetném a helyzetet, ha véletlenül lebuknék. Igen, ismét ostobaságra készülök, de erről senkinek sem kellett tudnia. Valójában, nem is  érdekelt, hogy élek-e vagy halok. Az érzelmeim már az út felénél elvesztek, a többi csak tartozék.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. október 2. 14:24
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. október 10. 20:42 Ugrás a poszthoz

Lyra

Lyra szavai mellbe vágtak. Egy röpke pillanatig csak bámultam magam elé és az a bizonyos fájdalom, ami szépen lassan felemésztette a testemet, most újult erőre kapott. Mintha csak éppen az lett volna a célja, hogy engem szép lassú, kényelmes tempóban őrületbe kergessen és nevetve nézze végig, ahogy a szikla peremén egyensúlyozva megcsúszik a lábam. Láttam magam előtt a rövid, de annál rémisztőbb jövőmet, ami csak és kizárólag káoszból, gyűlöletből és halálból állt.
Idáig süllyedtem volna?
Seren sohasem hagyta volna, hogy ilyen legyek, én pedig egyszerűen csak feladom? Nem tehettem meg. Nem magam miatt, az már régen nem érdekelt, hogy velem mi van. Miatta. Érte. Az emlékéért. Felért volna a szememben egy megcsalással, márpedig én soha, semmilyen körülmények között sem hazudtam volna neki, vagy bántottam volna őt.
-Nekem kellett volna mellette lennem? –hitetlenkedtem. –Sohasem engedett olyan közel magához, mint téged! A francba is, csak egy diákja voltam! –csattantam fel. –Mindent együtt éltetek át és nekem kellett volna megakadályoznom?
Vissza akartam vágni. Szerettem volna látni, hogy neki is fáj, nem csak nekem. Nem azért, mert nem szerettem Lyrát, hiszen gyakorlatilag az egyetlen olyan személy volt, aki ismerte az igazi valómat, hanem azért, mert megalázva és megtiporva éreztem magamat. Darabokra szaggatott. Ha most egyedül lettem volna nyilvánvalóan pánikrohamot kaptam volna, vagy egyszerűen csak lefeküdtem volna a padlóra, átkulcsolom a térdemet és zokogok. De itt nem tehettem meg.
Láttam, hogy Lyra készül valamire, miközben fél füllel elkaptam a baleset szót. Az. Baleset. Összerázkódtam és majdnem hangosan felnevettem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne pattanjak fel és üvöltsem el magamat „Tényleg ennyire ostobák vagytok?”. Tűz… persze. Le mertem volna fogadni, hogy Serennek komoly része volt benne, ezért pedig mérhetetlenül dühös voltam. Mert itt hagyott. Mert ennyire könnyedén kihátrált.
A lány megpróbált otthagyni, miközben én szinte vicsorogtam és dühösen szikrázó szemekkel bámultam rá. Nem bírtam megállni, ki kellett nyitnom a számat.
-Azt teszek, amit csak akarok. –csaptam ököllel magam mellé a padlóra, ennek nyomán pedig egy csinos kis mélyedést eszközöltem. –Én legalább teszek valamit, nemcsak várom a megváltást. És hidd el, egyáltalán nem magamért teszem. Miatta teszem.
Fogalmam sem volt, milyen hatással lesznek Lyrára a szavaim, de ebben a pillanatban az sem érdekelt volna, ha eltöri a nyakamat.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2013. október 10. 20:56
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. október 10. 21:40 Ugrás a poszthoz

Lyra és Oph

Borzalmasan fájt, hogy Lyrának igaza volt. Talán ennél rosszabbul még sohasem éreztem magamat egész életemben. Mintha valaki aprólékosan elkezdte volna szikével feldarabolni a bensőmet. Megvédhettem volna magamat, képes lettem volna rá, de minek? Szerettem volna ezt itt és most lezárni, mielőtt csak még több fájdalmat kapok, és még mélyebbre csusszanok az én kis gödrömben. Ijesztő volt, hogy úgy kezdtem gondolkodni róla, mintha teljesen természetes lett volna, hogy egy szakadék alja felé közelítek. Talán ez volt a normális. Talán itt volt az ideje, hogy én is búcsút intsek mindennek.
Elhessegettem a gondolatot és igyekeztem racionálisan reagálni. Mindebbe az is beletartozott, hogy felkeltem a földről és hátráltam egy lépést, így is eltávolodva a lánytól. Sohasem bocsájtottam volna meg magamnak, ha valami visszafordíthatatlan ostobaságot követek el. Az egyetlen támaszom ő maradt, most pedig sokkal messzebb sodródott tőlem, mint azt valaha is képzeltem volna. Hihetetlen volt belegondolni, hogy egyetlen év leforgása alatt milyen hosszú utat bejártunk együtt. Az érzelmek skáláján táncoltunk oda-vissza, miközben hol egymásban, hol saját magunkban kerestünk kapaszkodót. Valószínűleg teljesen feleslegesen.
Ophelia megjelenése volt a legutolsó, amire számítottam. Nem mintha bármi bajom lett volna a lánnyal, csakhogy ebben a pillanatban kifejezetten labilis voltam, ő pedig éppen azokat a szavakat vágta a fejemhez, amivel még több apró darabra cincálhatott. Mintha nem lett volna így is elég.
-Nem hinném, hogy olyanba kellene szólnod, amiről fogalmad sincsen. –jegyeztem meg hidegen.
Tigrisként védelmeztem volna a saját álláspontomat és Serent, ha erre van szükség. Még most is. Nem azért, mert annyira mérhetetlenül ostoba lettem volna, inkább csak kimondhatatlanul makacs. Ha szeretünk valakit az maradandó, ahogyan az is, ha elveszítünk valakit. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek.
Elnéztem valahová Lyra mögé, de nem szóltam egyetlen szót sem arra, amit ő mondott. Pontosan azért, mert nem szándékoztam folytatni vele a csatát. Mindketten gyászoltunk. Mindkettőnknek fájt és csak céltáblákat kerestünk. Kapóra jöttünk egymásnak, még ha igazságtalanul is.
-Nem akarom, hogy valaki utánam jöjjön. –közöltem nemes egyszerűséggel. –Tudod miért, Ophelia? –vontam fel a szemöldökömet. –Mert az egyetlen ember, aki képes lenne leállítani, az halott.
A lehető legjobb döntésként sarkon fordultam és egyszerűen elsétáltam. Nem azért tettem, mert így egyszerűbb volt, vagy mert így nem kellett hallanom a válaszaikat, egyszerűen csak nem akartam csalódást okozni. Sem magamnak, sem neki.
A végén, amikor valakit elveszítesz, minden gyertya, minden ima hiábavaló lesz, mert az egyetlen dolog, amid marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Katherine Danielle Averay összes hozzászólása (207 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 6 [7] Fel