30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Évnyitó ünnepély a Nagyteremben!

Megjelent az Edictum legújabb száma!

Elkészült a discord szerver, elérhetőség ITT!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Elizabeth Charlotte Vane összes hozzászólása (101 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] Le
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. november 11. 19:14 Ugrás a poszthoz

Nekünk meg egy héten 3 törink van, és elvileg a 11.-es könyvet kéne vennünk, de csak Zrínyinél tartunk. Na? Cheesy Azt hiszem, megfogjuk szívni.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. december 29. 17:05 Ugrás a poszthoz

Sharlotte
Szilveszter


 Szóval elmúlt ez az év is. A napok csak röpködnek össze-vissza a fejem felett és én azon kapom magam, hogy újra eltelt egy év. Még mindig fura nekem ez az egész. Már negyedikes vagyok, de olyan, mintha csak most jöttem volna az iskolába, mintha csak váltam volna el nagyanyámtól. Azóta azért sok minden történt. Jó sok minden. De valaki mindig ott volt mellettem és még ha nem is fogta a kezem, számíthattam rá. Igazán nagyszerű, hogy annyi barátot szereztem, pedig azelőtt sose voltak. Ennek sok oka volt. Leginkább az, hogy nem bíztam az emberekbe, miután elvesztettem a szüleimet. De most már minden rendben. Csodálatos barátaim vannak és ott van persze Ő is. Annyi mindenen mentünk keresztül mind a ketten, de most újra együtt vagyunk. Lehet, hogy helytelenül cselekedtem és önző vagyok, de most nem érdekel. Szeretem David-et, Ő az egyetlen, aki képes teljesen boldoggá tenni engem. Illetve, ott van még Karsa is. Ő az egyetlen, akit nem tudok becsapni, sehogyan sem, olyan mintha a bátyám és egyben az elmedokim is lenne. Hálás vagyok értük és azért is, hogy segítettek nekem és bármikor szorítkozhattam rájuk. Ki tudja, talán a Sors így akar engem kiengesztelni azért, amiért elvett tőlem mindenkit. Igaz, nincsen családom, de itt vannak nekem Ők, és nem kell más. Sőt, minden egyes nappal új ismeretségeket kötök, ami még számomra is igen meglepő. Igaz, egész életemben kedves voltam mindenkihez, akármilyen szándékom is volt vele, de most egészen más a helyzet. Nincsenek hátsószándékaim. Nem csak azért van, mert segíteni szeretnék nekik, hanem mert vágyom az emberek társaságára. Úgy látszik, mégis sikerült megváltoznom, még ha csak egy kicsit is.
Ezzel a gondolatmenettel indultam útnak ezen a napon. Igazándiból, semmi ötletem nem volt arra, hogy mit csinálhatnék, de valahogy nem volt kedvem az iskolában maradni. Egy órán keresztül sétálgattam a faluban, míg - nagy meglepetésemre - egy teljesen új helyre tévedtem és életemben először, beléptem a Csárdába. Miért is ne? Egyszer az életben mindenki elengedheti magát, nem igaz? Ó, dehogynem. Elmosolyodtam és odaléptem a pulthoz. Nem volt kedvem így az elején alkohollal kezdeni, ezért rendeltem magamnak egy vajsört. Amikor megkaptam, szemeimmel egy asztalt kerestem, ahova leülhetnék, de ekkor elém állt egy fiú.
- Bocsika aranyom, mész valamerre? - kérdezte hatalmas nagy vigyorral a képén. Csak úgy bűzlött a piától, meg a dohánytól.
- Igen, minél távolabb tőled - ahogy elhaladtam mellette, meglöktem kicsit, aminek végül az lett az eredménye, hogy a vajsöröm negyede kilöttyent én meg majdnem belestem egy lány ölébe.
- Bocsánat! Ugye nem öntöttelek le? - kérdeztem tőle, míg letettem a poharamat és szúrós pillantásokat vetettem az ismeretlen srác felé. Hát igen, ez az én szerencsém.
Utoljára módosította:Elizabeth Charlotte Vane, 2012. december 29. 17:06
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. december 29. 19:01 Ugrás a poszthoz

Sharlotte

 Igazándiból, tényleg nem volt ötletem, hogy mégis mit akarnék a mai este folyamán csinálni. Igen, általában az ilyenekből lesz a jó nagy ballépés. Ha valamit nem tudok, az már régen rossz és ezáltal igen szerencsétlen lesz az estém. De talán nem. A remény hal meg utoljára, nem igaz? A fenekemen kellett volna maradnom és úgy tennem, mint mindig? Vagy esetleg nem kellett volna pont egyedül jönnöm? Már én sem tudom, mit kellett volna tennem, de lehet, hogy nem kellett volna pont ide jönnöm. Még egyszer sem voltam itt - milyen meglepő -, de hallottam már róla ezt-azt. Azt hiszem, ideje annak, hogy a sarkamra álljak. Elég érett vagyok már ahhoz, hogy tudjam, mit szabad és mit nem. Különben is, tisztában vagyok a mérték fogalmával és nem lesz abból baj, ha ma egy kicsit szórakozom. Ezt csak nem én mondtam? Helló Világ, itt a másik Elizabeth. Bizony, ezt az oldalamat még senki sem látta, mivel még soha sem mutattam ki. Sőt, soha nem is akartam elővenni, de most már itt az ideje a mókának, a bolondozásnak és annak, hogy végre jól érezhessem magam. Teljesen más vagyok. Mintha nem is én lennék, aki jelen van. Egyszer élünk, nem igaz? Akkor miért ne? Miért ne szórakozhatnék? Egyszer én is játszhatom a rossz kislányt, nem?
És mégis csak addig jutottam, hogy kértem magamnak egy vajsört. Nem baj, kezdésnek ez is megteszi, ráadásul egyedül nem igazán lenne jó, ha kicsit mámorossá tenném ezt az éjszakát, mert abból még baj lehetne. De nem, nem aggódom, minden rendben van. Amúgy se látom sok értelmét annak, hogy sokáig itt maradjak, ha egyedül leszek. Ám ahogy rögtön kézhez is kaptam a poharamat, elkezdődött a balszerencsém. Nem elég, hogy lebogárkáztak, majdnem ráestem egy lányra és majdnem ráöntöttem az italom. Hogy mi vagyok én? Merő szerencsétlenség! Ha nem is rólam lenne szó, akkor meglepődnék, de így sajnos nem tudok. Fölálltam és bocsánatot kértem a lánytól. Tényleg azt hittem, hogy kiabálni fog velem, vagy éppen veszekedni, de egyiket sem tette. Kedvesen mosolygott rám és még le is ültetett az asztalához. Csak nem egy pislákoló fényre találtam rá, ami kivezethet az egész éjszakás szerencsétlenségemből? Remélem, de nagyon is.
- Tényleg nagyon sajnálom - mondtam mosolyogva és helyet foglaltam az asztalnál. - Egyébként, Elizabeth vagyok.
Fogtam egy szalvétát és felitattam vele a maradék vajsört, majd letöröltem a pohár alját. Azt hiszem, most már kezdem bánni ezt az egészet. De ki tudja, még jó is származhat ebből az egészből. Csak várni kell egy kicsit. Türelem, rózsát terem.
- Te is a Bagolykő jársz? Olyan ismerősnek tűnsz - mondtam mosolyogva. Tényleg ismerősnek tűnt a lány, mintha már láttam volna. De az is lehet, hogy megint csak a szemem káprázik, mint mindig. Vagy csak egyszerűen nem olyan jó az arc memóriám. Igaz, az egyik nem zárja ki a másikat, így lehet, hogy mindkettő.  
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. január 2. 17:45 Ugrás a poszthoz

Sharlotte

 Hmm... Azért arra kíváncsi lennék, hogy mégis miért olyan közkedvelt ez a hely. Úgy látszik, többen is szeretnek ide lejárni az iskolából, ami arra következtet, hogy többen is szeretnek titokban alkoholt inni. De lehet, hogy csak én gondolom így. Inkább azt nézném ki a legtöbbjükből, hogy még nagy dobra is veszik. Hiszen, miért is titkolnák ezt a fajta tevékenységet? Biztos azt hiszik, hogy ezzel még menőbbek, akárcsak a muglik Világában, pedig egyáltalán nem az. Én sem azért jöttem, hogy ezzel nagyzoljak, különben is csak egy vajsör lett ennek az egésznek a vége, aminek majdnem a fele, az asztalon landolt. Szerencsétlenség, naivság, hülyeség. Ha ez a három szó nem lenne rám jellemző, nem is én lennék ez a személy. Bár, hozzávehetjük az őrültetés a többit. Vicces, ugyanakkor elkeserítő számomra, hogy még én magam is így látom a személyiségemet. Talán el kéne beszélgetnem valakivel, de az is lehet, hogy szimplán csak abba kéne hagynom néha a vitát önmagammal és olyanokra figyelnem, amik körülöttem történnek. Dolgok, amik jelentősek lehetnek számomra, mégsem veszem észre őket. Plusz le kéne szoknom arról, hogy újabb kérdéseket teszek fel önmagamnak és döntések elé állítom magam. Vagy csak szimplán pofon kéne vágnom magam. Igen, talán ez lenne a legjobb megoldás és észhez térnék végre. De akkor miért nem tettem meg eddig? Talán azért, mert annyira hozzászoktam mindenhez, hogy egyszerűen már nem vettem észre és csak úgy elúszott minden előttem, mint egy jelentéktelen kis semmiség. Bah... Ideje, hogy megálljt parancsoljak magamnak.
Amikor a lány bemutatkozott, elmosolyodtam és belekortyoltam az italomba. Igazán üdítő volt, ráadásul még meleg is, aminek a hatására én magam is felmelegedtem kicsikét. Igen, ez kell most nekem. Ez segít abban, hogy kicsit tisztán gondolkozhassak, de lehet, hogy nem. Az sem baj. Néztem, ahogy a lány szimplán lehajtja a nedűjét és elmosolyodtam. Úgy látszik, a mai fiatalok jól bírják az alkoholt. Na jó, én magam is fiatal vagyok, de egyáltalán nem iszom és erre büszke vagyok. Éljek, én! Mentegetőzését hallgatva elnevettem magam, és csak azután szólaltam meg.
- Ugyan, hagyd már! Egyáltalán nem hiszem, hogy alkoholista vagy. Különben is, ha az lennél, akkor már rég az asztal alatt feküdnél, ahogy minden egyes nap - ujjaimmal a poharamon kopácsoltam. Én úgy látom az alkoholistákat, ahogy leírtam a lánynak, hisz én már csak tudom, milyenek ők valójában. A nagyanyám - amikor még élt -, ha nem engem ugráltatott, akkor bizony whiskeyt iszogatott. Fáj bevallanom, de igenis hiányzik. Senki nem tudja igazán, hogy milyen kapcsolat volt köztünk. Igazándiból, még én sem tudom, pedig azóta rájöttem egy, s másra vele kapcsolatban. Tudom, hogy szeretett, de mégis engem okolt, amiért anya meghalt. De most már késő gondolat. Legalább együtt lehetnek. Amint visszaért Sharlotte, rögtön jött a szokásos kérdés.
- Eridonos vagyok, ízig-vérig piros - nem szóviccnek szántam az utolsó két szót, mégis az lett belőle. Ez van, ha az ember túl sokáig gondolkozik valamin és egyszer csak, valamit kinyög. Ez az én szerencsém. Remélem, hogy most már nincs sok ebből a szerencsétlenségből és az időből sem, hogy végre kilépjünk 2012-őt és belépjünk 2013-ba.
- És te, melyik házba jársz? - kérdeztem én is. Nem tudtam eldönteni igazán, hogy melyik házba is járhat, de a Levitát és az Eridont már kapásból kizártam. A Levitát azért, mert nem igazán olyan, mint a többi kék, az Eridont meg, tudjátok miért.
- Egyébként, hogy-hogy egyedül töltöd a Szilvesztert? - hogy miért kérdeztem? Nem tudom, hiszen ezt a kérdést akár magamnak is feltehettem volna, de választ nem hiszem, hogy tudnék adni rá.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. január 12. 18:04 Ugrás a poszthoz

Sharlotte

-Bocsi.-


 Most már magam sem tudom,mi volt az igazi oka annak, hogy én ide jöttem. Kezdek kételkedni abban, hogy csak az az egy célom volt ezzel az egésszel, hogy ki akarok rúgni a hámból. Ha azt tenném, akkor nem vajsörrel a kezemben üldögélnék itt az asztalnál, egy lánnyal szemben. Nem bizony. Sőt, akkor tényleg mindent megtennék azért, hogy kijöjjek a szokásos figurából. Az ellenkezője lennék saját magamnak, de lehet, hogy csak elő bújna az az oldalam, amit még senki sem ismer, még én magam sem. Szilveszter van. Mégis mi a fenét keresek én itt? Ráadásul pont itt? Most már teljesen mindegy. Nem menekülhetek el fület, farkat behúzva, ha már idejöttem, akkor itt is maradok, amíg meg nem unom, vagy amíg el nem fogy a vajsöröm. De mivel, itt van Sharlotte, ezért elég bunkó húzás lenne tőlem, ha csak úgy szó nélkül itt hagynám, nem igaz? De igen, szóval maradok. Igazándiból, most kinek is akarok én megfelelni? Egyáltalán miért teszem ezt? És a legfontosabb, miért akartam én ide jönni? Mert már tényleg nem tudom az igazságot. Mintha elbújt volna előlem és egyszerűen azt akarná, hogy én magam keressem meg. igen, én is tudom, hogy ez őrültség, de mit tehetnék? Talán... nem, egyszerűen be kéne fejeznem azt, hogy saját magammal társalgok. Azért mégis csak van társaságom, szóval egy rossz szavam sem lehet.
Nem lepődtem meg, amikor a Navine házat ejtette ki a száján, de mégis valahogy úgy hangzott az egész, mintha Ő maga sem hinné el, hogy odavaló. De ha nem odavaló, akkor miért oda osztották be? Nálam ez a kérdés nem vitatott, hiszen én tényleg olyan vagyok, mint a többi Eridonos és egyszerűen imádom a háztársaimat, meg a HV-t és HVH-t is. Ők az én családom, szó szerint. Soha nem tudnék másik házba menni, ha akarnék sem. Én odatartozom és kész.
- Ühüm - nyögtem ki, mikor épp kortyoltam az italomból. Igazából, elég lassan fogy, de ez azért van, mert csak néha-néha kortyolok bele, de az sem valami nagy mennyiség. Valamiért, nincs kedvem gyorsan meginni és most már felállni sem, innen.
- Hogy én? Nem tudom. Nem volt kedvem az iskolába maradni és nem akartam senkit sem elráncigálni, így inkább egyedül bóklásztam és itt kötöttem ki. Na igen, ha meggyanúsítanának valamivel, ez nem jó alibi, igaz? - nevettem el magam. Úgy látszik, ma valahogy a szokásosnál is őszintébb és szókimondóbb vagyok. Pedig jó lenne, ha végre be tudnám fogni egy fél pillanatra és akkor a lány sem fog hülyének nézni. Bár, már megszoktam az ilyesmit. Nincs olyan nap, amikor én magam nem nevezném magamat őrültnek. Igaz, a kettő együtt nem ugyanaz.
- Egyébként, a bátyáddal a faluban laktok? - a kérdés igen egyszerű volt, bár arról fogalmam sincs, hogy honnan vettem ezt. Az igaz, hogy csak egyszer-kétszer láttam a lányt, de aztán valahogy mindig eltűnt a kastélyból, így született meg bennem a kérdés. Lehet, hogy tényleg kezdenek elmenni otthonról? Az nem jó, nagyon nem jó.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 19. 20:05 Ugrás a poszthoz

Gin
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London


 Magam sem tudom elmondani, hogy miért is tűntem el az iskolából. Egyszerűen csak muszáj volt. Úgy éreztem, a falak egyre jobban összezárulnak előttem és a levegő is kezdett fullasztóvá válni. Nem voltam már önmagam, egyáltalán nem. Egy másik Elizabeth köszöntött engem minden reggel, amikor a tükörbe néztem. Nem mondanám, hogy depressziós lettem volna, mert nem voltam az, hiszen örültem annak, ami körülöttem folyt, de mégis valami más volt. Megijedtem saját magamtól és ezt a félelmet már nem tudtam kordában tartani. A mosolyom már nem rejtett el semmit, és minden kezdett a másik irányba haladni, ahelyett, hogy előre léptem volna. Megőrültem volna? Nem, csak nem találtam a helyemet, nem láttam magamat rendesen, teljesen elhomályosultam. És ezen az sem segített, ha nem is vettem róla tudomást, mert akkor minden rosszabb lett. Teljesen elvesztem, zuhantam amilyen mélyre csak tudtam, és amikor kapálóztam, még mélyebbre húztak a sötétség karmai.
Ezért döntöttem úgy, hogy elhagyom a Kastélyt és visszamegyek oda, ahol minden elkezdődött és véget ért. Nem szóltam senkinek, csendben tűntem el, hogy még csak véletlenül se tudjak változtatni a döntésemen. Hiszen, elmondtam volna bárkinek is, akkor azon lettek volna, hogy minden erejükkel megállítsanak és segítsenek rajtam. Én meg beleestem volna ebbe a csapdába, ami megint bezárt volna abba a kalitkába. A szívem mélyén bántam a döntésemet, de ezt kellett tennem. Nem mondhatnám, hogy jól cselekedtem, de mindenkinek jár a szabadság, ami által megtalálhatja magát újra. Még erősebbé akartam válni, hogy megmutathassam mindenkinek, hogy igenis képes vagyok legyőzni a saját szörnyeimet is. Hogy sikerült? Az már csak a jövő zenéje.
Ennek egy éve már. Minden egyes nap, amit távol töltöttem mindenkitől és a Kastélytól távol, nehéz volt és fájdalmas, de egy idő után már elfogadtam mindent. Nem volt olyan nap, amikor ne hiányzott volna mindenki, de megérte, másképpen nem találtam volna meg a helyes utat. Érzem, hogy újra élek, a régi önmagammá, ugyanakkor még erősebbé váltam. Most már van elég erőm, hogy visszatérjek a szeretett iskolámba, ahol felnőttem és megízleltem a szerelem és a barátság fontosságát, oda, amit az otthonomnak tekintek.
Az ajtó csengője szólal meg, majd hallgat el egy kis idő után. Becsukom a ládámat, majd egy „Megyek!” kíséretében a bejárati ajtóhoz száguldok, amilyen gyorsan csak lehet.  Megkövülten és kissé meglepetten állok az ajtó előtt, amint kinyílik. Ginnie áll előttem, teljes életnagyságban, kissé ázottan. Nem tudnám elmondani, hogy a szemei mit tükröznek vissza. Vagyis de, eltudnám, de nem akarom. Gyorsan feleszmélek és elmosolyodom.
- Rég nem láttalak, Gin! – hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem inogtam meg egy picit, abban a pillanatban, de gyorsan össze is szedtem magam. – Gyere be!
Beljebb invitálom, hogy ne ott kint ázzon és fázzon. Igazság szerint, ez kissé nehéz nekem, hiszen Ő olyan, mintha a kishúgom lenne, mégis otthagytam Őt azon a napon, minden emlékkel együtt. Tudom, hogy megbántottam és azt is tudom, hogy mérges rám, amit megértek. Hiszen, ki az az épeszű lény, aki csak úgy maga mögött hagy mindent, se szó, se beszéd? Jelezném, én nem vagyok épeszű és én vagyok az egyetlen, aki ezt megtette.
- Sajnálom! – talán nem ez volt az, amit vár tőlem, de jelen pillanatban csak ennyit tudok mondani. Szeretném, ha minden dühét kitöltené és addig ütlegelne, amíg kék-zöld nem vagyok, hiszen megérdemlem. Azt sem bánom, ha ordít velem, csak azt nem szeretném, ha sírna. De ahogy látom, ez nem fog bekövetkezni, hiszen az én „húgocskám”, felnőtt.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 19. 22:48 Ugrás a poszthoz

Karsa úrfi<3
Vasárnap Este

 Egy év után végre visszatértem a helyre, ami annyira fontos nekem. Most már bizton állíthatom, hogy minden rendben van, ugyanakkor, végre azzá a személlyé váltam, amivé akartam. Többet nem fogok elsüllyedni a végzet tengerébe, nem fognak lehúzni a kezek a sötétségbe és nem adom át magam a teljes kétségbeesésnek. Megízleltem a szabadságot, megtaláltam önmagamat és erősebbé váltam lelkiekben. Mindezt nem tudtam volna megtenni úgy, hogy nem hagyom el ezt a helyet olyan váratlanul. És ha nem így tettem volna, akkor lassan, de biztosan megőrültem volna, és nemhogy előre haladok akkor, hanem elveszítettem volna mindent. És bizony akkor a gyötrelmek átfordultak volna fájdalommá. De ez most már csak feltételes módban van, hiszen nem történt meg és most már nem is fog. Hiszen sikerült összeszednem magam Londonban. Igaz, az nem az a kis falu, ahol felnőttem, de veszélyes is lett volna, ha odamegyek. De nekem is ez elég volt. Így most már visszatérhetek a Kastélyba, az otthonomba.
Bár, ha aznap nem jött volna el Ginnie, akkor lehet, hogy még tovább tartott volna, míg végleg elhatározom magam. Szóval, neki köszönhető az, hogy így döntöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt rá szükségem, hiszen igen is volt. Hiszen, amint megpillantottam az ajtó előtt, akkor tudatosult bennem igazán, hogy erős vagyok és képes vagyok rá. A döntésem akkor már véglegessé vált és ebben senki sem állíthatott meg.
És így érkeztünk meg mostanra, a faluba. Sikerült végre ideérnem, sikerült végre újra kezdenem mindent. Berobogott a vonat a pályaudvarra, leszálltam róla. Úgy éreztem magam, mint akkor, amikor először jöttem ide. Fiatalon, magányosan és gyengén. De mostanra ez megváltozott. Fiatalnak még fiatal vagyok ugyan, de már nem vagyok magányos és gyenge sem. Lassan lépkedtem a falu macskaköves útján, kezemben a cókmókjaimmal, emlékekkel a fejemben. Ennél nosztalgikusabb már nem is lehetett volna! Jó érzés volt újra itt lenni, újra az itteni levegőt szívni és kóborolni. Mivel nem ettem semmit, először is ennivaló után kellett kutatnom. Sok új hely nyílt, mióta elmentem, így találomra böktem. Az ujjam a Falatozó Gyorséttermen állapodott meg, így hát arrafelé vettem irányomat. Amint odaértem, megcsapott megannyi étel illata, ami csak még jobban fokozta az étvágyamat. Megszabadultam terhemtől és már rendeltem is.
- Jó estét! Egy sonkás, gombás pizzát kérek! – amint megkaptam a kívánt ételt, elindultam a tálcámmal ahhoz a helyhez, ahol az előbb megszabadultam a cuccaimtól. Jóleső érzés volt beleharapni a forró pizzába. Kiskoromban, minden hét egyetlen egy napján mi is csináltunk pizzát, így azóta is imádom. Hihetetlen, mennyit változtam, de ízlésben még mindig ugyanolyan vagyok. Az emberek változnak, változhatnak és van, hogy néha változniuk kell. Nálam az utóbbi állt fent, de most már elértem ezt a célom is.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 20. 17:36 Ugrás a poszthoz

Karsa úrfi<3

 Nincs is jobb annál, amikor újult erővel nézel szembe a gonosszal. Persze, képletesen értve a gonoszt. Ez olyan érzés, mint amikor a föld felfrissül egy kiadós zápor után, vagy amikor megmártózunk a hideg vízben nyáron. Nincs is ennél felemelőbb érzés, és most én is megtapasztalhatom ezt azzal, hogy visszatértem ide. Új korszak, de mégsem. Mert ugyanakkor minden folytatódik ugyanúgy, de én mégis más lettem. Egy régi fejezet zárult le, és egy új nyílt meg előttem. Azt még nem tudom, hogy mások hogyan fogadják, de biztosan tudom, hogy bizony lesznek olyanok, akik elfogadják az új és mégis régi énemet. De az már csak a jövő zenéje, hogy a többség hogyan reagál majd. Mondhatni, annyira már nem köt le, hogy mások mit gondolnak rólam.
Viszont, azt is tudom, hogy ideje lenne, hogy végre úgy viselkedjek, ahogy kell. Nincs hamis mosoly – kivéve, ha a helyzet úgy kívánja -, nincs többé könnyhullajtás és nincs zavartság, se kétség. Persze, a titokzatos énemet megtartottam magamnak, mert az is egy fontos személyiség nálam. De azért tisztázzunk valamit. Nincs tudathasadásom, szóval nem váltok át egyik személyiségből a másikba. Plusz, skizofrénnek se vagyok skizofrén… legalábbis azt hiszem. Igaz, hinni a templomba kell, én meg nem járok templomba, szóval ezt inkább hanyagoljuk egy időre. Inkább valami érdekesebb téma kéne ide, mondjuk az, mennyire finom is ez a pizza és milyen hangulatos is ez a hely!
Egy éve voltam utoljára itt, szóval még szép, hogy ilyen véleménnyel állok elébe az új helynek, ami nem is annyira új, csak nekem az. Beleharaptam egy jó nagyot a még mindig forró pizzámba, majd jólesően sóhajtottam egyet. Ez az, ami igazán hiányzott nekem. Na jó, valljuk be, a barátaim hiányoztak a leginkább és a számomra fontos emberek, emlékek. De most újra itt vagyok, minden kezdődhet elölről, mert most már minden rendben.
Észre se vettem mennyire elbambultam, amikor is, egy ismerős mély hang ébresztett fel gondolatmenetemből. Jól ismertem ezt a hangot és a személyt is, akihez tartozott. Karsa. Jó öreg Karsa, akit valljunk be, a bátyámnak tekintek.
- Hmm… Hogy hiányoztatok-e? Fogjuk rá! – nevettem és újból beleharaptam az olasz ételbe. Rágás, rágás, majd lenyelés és újból belekezdtem mondandómba. Előtte persze még megjegyeztem magamba, hogy mennyire szereti a pizzát a fiú. Akárcsak én!
- Naná, hogy össze lehet futni velem, csak nehogy tömegkarambol legyen a vége - na igen, poénokba még mindig nem szűkölködöm, még  ha viccesnek éppen nem is lehet őket nevezni. – Mi újság veled Karsa? Megtaláltad az elveszett humorérzéked?
Hogy sértésnek szántam-e? Ugyan, dehogy. Egyszerűen csak csipkelődtem vele, mint mindig, hiszen Ő Karsa Bálint! Igenis nagyon hiányzott, ahogy minden más is, így megérdemlem ezt az aprócska és hülye kérdés, bár a választ már előre tudom. Vagyis, inkább csak sejtem.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 21. 16:40 Ugrás a poszthoz

Gin
Az egyik otthoni hétvége, nem sokkal a vizsgák előtt
Délután 3 óra környékén; London


  Én magam is tudom, hogy mennyire szörnyű ember vagyok, de ezzel már meg tudok birkózni. Csak úgy se szó, se beszéd leléptem és még csak egy cetlit se hagytam és üzenetet se küldtem senkinek, hogy hol vagyok vagy hogy jól vagyok-e. Túl nagy volt a kísértés, és Oscar Wilde szavaival élve: „Mindennek ellen tudok állni, csak a kísértésnek nem.” Ha megszegtem volna minden felállított szabályt, amit csak felállítottam, akkor az egésznek semmi értelme nem lett volna. Igen, én is nagyon jól tudom, hogy ez még nem ok erre, de nem volt más választásom. Illetve volt, de én inkább a könnyebb utat választottam. Igen, tényleg egy szörnyű ember vagyok. És megérdemlek mindenféle „pofont”, amit csak kaphatok.
Amint Gint megpillantottam az ajtón kívül, rögtön beismertem mindenfajta bűnömet, amit elkövettem azzal, hogy eljöttem egy szó nélkül a Kastélyból. Elmosolyodtam, beinvitáltam a házba és csak egy egyszerű sajnálomot mondtam, semmi mást. Tudtam, hogy ezzel sikerül egy egész lavinát elindítanom, az már más kérdés, hogy vajon kiabál-e, sír-e, vagy csak egyszerűen kioktat. De amint végigpillantottam rajta, tudtam, hogy Ő már nem az kicsi Gin, aki volt, hanem Ő is felnőtt.
Nem lep meg, amikor szenvtelen hangon kér bocsánatot azért, hogy megbízott bennem. Tudom jól, hogy apróvá váltam a szemébe ez alatt az egy év alatt, és azt is tudom, hogy most nem fog soha többé megbízni bennem. És ez így van jól. Otthagytam, elárultam, pedig tudtam, mit élt át. Pontosan ugyanolyan volt, mint én. Ugyanakkor, ha nem mentem volna el, akkor Őt is magammal húztam volna és akkor Gin is ugyanúgy megsérült volna, amit egyáltalán nem akartam. Senkit nem akartam megsebezni, így esett a könnyebb útra a választásom. Nem mondom, hogy meg kell ezt értenie, hiszen ez csak arra utal, milyen gyenge és gyáva voltam, de mostanra mindez már megváltozott.
Tudom mire gondol Gin. És tudom, hogy mennyire fájt neki akkor és azt is tudom, hogy kegyetlen vagyok, még mindig. Megértem a helyzetét, hiszen én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy min ment keresztül. De ahelyett, hogy ütlegelve üvöltözne velem, inkább egy szemernyi érzés nélkül, szinte már közömbös hangon szónokol nekem a lány. Kegyetlenség? Talán, de megérdemlem. Még szép, hogy megérdemlem. És talán nem is annyira kegyetlen, mint amennyire én voltam akkor.
Ahogy befejezi mondandóját, sóhajtok egyet és keserűen elmosolyodom. Nem tudnám én magam sem elmondani, hogy milyen érzelmek suhannak át a tekintetemben, csak annyit tudok, hogy mennyire is hiányzott a lány. De ha ezt most elkezdeném ecsetelni, nem hatná meg. Inkább kiürítem a fejem és semmi érzelmet nem mutatok a szemeimmel. Jobb így, sokkal jobb.
- Gyere velem! – megszorítom kezeit, akár engedi, akár nem és magammal húzom egy kis szobába. A székre mutatok, hogy üljön le és amint helyet foglal, én is elhelyezkedem előtte. A szoba nem nagy, de nem is kicsi, viszont annál sivárabb. Teljesen üres, csak a két szék van, ami között egy kis asztal van, azon egy cserép, amiben egy fehér nárcisz nő és egy ablak a falon. Ez az én zugom.
- Hadd meséljek neked egy lányról, aki volt olyan gyáva, hogy magára hagyta az egyik legfontosabb személyt az életében. Tudod, ez a lány akkor úgy érezte, a falak amik körbeveszik egyre jobban szűkülnek, és egyre jobban elnyelte a sötétség – egy kis szünetet tartok, amíg nekem is eljut a tudatomig a mondandóm, majd folytatom. – Ezért, úgy gondolta, hogy jobb lesz, ha mielőbb elmenekül és senkinek sem szól. Hogy miért nem szólt senkinek? Azért, hogy ne tudja meggondolni magát és ne tudjon megsebezni senkit se. De tudja, hogy szörnyű, amit tett és azt is tudja, hogy nem érdemel bocsánatot, hiszen azzal, hogy nem szólt, mégis csak megsebezte olyan valaki szívét, aki úgy szerette a lányt, mintha a nővére lenne.
Közelebb hajolok a lányhoz és merőn a szemeibe nézek.
- A lány kegyetlenséget követett el, és nem volt olyan nap, amikor ne gondolt volna erre. Marcangolta magát, és ekkor jött rá arra, hogy jobb lenne megváltozni. Szóval, ez az oka. Nem kérem, hogy értsd meg és azt sem, hogy megbocsáss nekem, de szerettem volna, ha legalább a történetet tudod. És igen, sajnálom, hogy ezt tettem, de ha elmondtam volna neked, hogy mi bánt, vagy szóltam volna, akkor magammal húztalak volna téged is, és ez volt az utolsó, amit akartam volna. – fölállok és az asztalkához lépek. – Mindennap ebbe a szobába jöttem, hogy le tudjak csillapodni és józanul tudjak gondolkodni. És ez is bizonyítja, mennyire szánalmas lény az ember. Csakis ennek a kis virágnak köszönhetem, hogy nem őrültem meg végleg, meg a szép emlékeknek, amikre visszagondoltam.
Mély lélegzetet veszek és újra a lány felé fordulok. Hangom most már sokkal lágyabb és az arcvonásaimon is kicsit lazítok.
- Jó látni, mennyire erős vagy! Most már nem az lány vagy, aki voltál, de ugyebár, az emberek változnak, csak az emlékek nem. – úgy van, az idő végtelen, de az emberi élet nem igazán, így az emberek hajlamosak a változásra. – Egyébként, gratulálok a Mágustusához, nagy érdem az is, amit elértél!
Tudom, érzem, hogy ez a délután, nem az a tipikus, "boruljunk egymás vállára sírni" délután lesz. Ilyet most már egyikünk se tesz, vagy ha mégis, akkor én kérek elnézést. De akkor is biztos vagyok az álláspontomban. Majd elválik…
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 26. 22:02 Ugrás a poszthoz

David.

Néhány nap. Néhány napja, hogy újra itt vagyok. Hihetetlen és mégis olyan, mintha nem is mentem volna el. Bár tény és való, hogy megváltoztam, és kissé újnak érzek még mindent, de attól még minden maradt a régiben. Örülök annak, hogy így döntöttem. Mert igen, a döntés csakis az én kezemben volt, nekem volt hozzá hatalmam, hogy végül válasszak: Maradok vagy megyek? És én készen álltam. Végre elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy visszajöjjek.
De mindez nem sikerült volna, ha ezalatt az egy év alatt nem lett volna mellettem Ő, akit mindenkinél jobban szeretek. Biztos nem lett volna elég erőm, hogy visszahozzam régi önmagamat és kitörjek a sötétségből. Csakis az Ő segítségével. Davidével. Kínszenvedés lett volna, elszigetelődtem volna még a társadalomtól is, ha Ő nincs velem. És ezért még jobban beleszerettem. Az igazság az, hogy annál mélyebben már nem szerethettem volna. Talán bűn, talán nem. Ez talán olyan, mint amikor belekóstolok a tiltott gyümölcsbe. Hiszen, semmi sem vonz jobban egy embert, a tiltott a dolgok, a kísértés édes íze.
Végül aztán megint elváltak útjaink. Legalábbis egy kis időre, hiszen Ő visszautazott, de nekem még maradnom kellett. Muszáj volt, hiszen a fejemben még mindig egy kis káosz uralkodott, amitől mindenképp meg kellett szabadulnom. De ennek most már vége. Újra itt vagyok, újra láthatom a fiút és újra érezhetem a szerelmet. Bár azóta, mióta visszajöttem, nem találkoztam vele. Hogy miért? Nem tudnék rá azonnal válaszolni. Először mindent rendbe kellett hoznom, hiszen csak úgy egy szó nélkül leléptem egy teljes évre. Sok elvarratlan szálam volt még, újra kellett mindent kezdenem, mintha csak most jöttem volna először az iskolába. Ráadásul bele kellett rázódnom a dolgokba, hogy minden úgy menjen, ahogy annak lennie kell.
És így érkeztünk kell a mai naphoz, amikor is újra láthatom Őt. Már vártam, mikor fog feltűnni a madárka a levelével és kopogtat be az ablakomon, ami végre megtörtént. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vártam rá, mert bizony így volt. Hihetetlen örömmel töltött el, már vágytam erre a pillanatra.
Szívem hangos dobbanásainak ütemére lépkedve, végre eljutok a helyhez, ahol már vár rám a fiú. Széles mosolyra húzom számat és felgyorsítom lépteimet. Mivel nem vagyok a látóterébe, így mögé lopózom és befogom két kezemmel a szemeit.
- Maradj nyugton és nem esik bántódásod! – suttogom közel hajolva füleihez. Végre magamba szívhatom az illatát, hallhatom a hangját és láthatom a mosolyát, amit már egy ideje nem láttam. Ahogy Ő sem az enyémet, hiszen ez az egy év, nem éppen erről szólt, legalább is számomra. De attól még minden erőmmel és mindenemmel szerettem és szeretem Davidet.
- Hiányoztál! – elvéve kezeimet a szemeiről, elé állok és csókot nyomok ajkaira. Istenem, mennyire hiányzott már tényleg. Ő az én életem, Ő az én mindenem.
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2013. augusztus 28. 19:07 Ugrás a poszthoz

David.

„The rivers would stop flowing,
Winds would stop blowing…”


Emlékszem, anyukám mindig azt mondta nekem, hogy a szerelem nem csupán egy szó, hanem egy érzés. Szeretet és szerelem között van különbség. De csak akkor tudod megtapasztalni, ha megtalálod a számodra megfelelő személyt. Hiszen, mellette biztonságban érezheted magad, még akkor is, ha igazából veszélyben vagy. Nem számít ki vagy, a múlt elveszni látszik, mert már az sem számít, hiszen a jövő felé kacsingatsz, de mégis a jelenben élsz. Melletted áll és segít neked. De a legfontosabb, hogy nem érzed magad egyedül. Elfeledtet veled minden rosszat, megmosolyogtat és különféle érzelmeket hoz ki belőled, amiket eddig meg sem tapasztaltál. Ez új neked, ugyanakkor élvezed is. Legalábbis nekem ezt mondta akkor anya, és igaza is volt, nagyon is.
De ez a szerelemsokkal mélyebb, amit érzek iránta, mintha csak egy sima szerelemről beszélnénk. Szeretem. Minden egyes perccel jobban és jobban. Ha mellette vagyok, akkor a magány, ami eddig körbevett, egyszerűen eltűnik. Ismeri az igazi énemet, mellettem állt, amikor kellett, és áll is, mindig megmosolyogtat, ráadásul segített nekem abban, hogy ne veszítsem el végleg a fejem. Ha Ő akkor nem lett volna velem, tényleg megőrültem volna. Bár néha még most is gyötörnek a rémálmok, miszerint Davidet is örökre elveszítem, vagy a barátaim, úgy, ahogy anyáékat és a nagyit. Még mindig néha felbukkan az a férfi álmaimban, ahogy vicsorogva vigyorog, majd felém jön késével a kezében. De tudom, hogy nem kell tőlem tartanom, hiszen az a fickó már meghalt, és ha még egyszer történne ilyen, biztos, hogy meg tudnám védeni őket, hiszen megváltoztam. Már nem vagyok az a gyenge kislány, aki sírva végig nézte, hogyan ölik meg védelmező szüleit.
Ugyanakkor, még mindig a régi vagyok és mégsem. Nem tudnám elmondani hogyan is értem, hiszen elég bonyolult, de annyi biztos, hogy most már mosolyra áll a szám. És ezt bizony Neki köszönhetem, illetve a makacsságomnak és a kitartásomnak. De nem csak ezt köszönhetem, hiszen annyi mindent átéltem vele, jót és rosszat egyaránt, de mindig rájöttem végül a dolgok menetére. Ő az én életem, a fényem, a mindenem.
Ahogy ajkaink összeérnek, a fejem és a szívem együtt reagál. Szívem majdnem minden második dobbanásánál kihagy egyet, míg a fejemben nem észlelek mást csak azt, hogy mennyire szeretem ezt a fiút. Hideg ujjai szinte égetik a bőröm, ahogy épp csak félresimítja a hajam. Nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak bele a csókba. Egyre közelebb és közelebb merészkedik felém, mintha csak nem akarná, hogy hirtelen eltűnjek, vagy esetleg elmeneküljek. Hogy miért ilyen fontos nekem? Mert ezzel azt sugallja, hogy szüksége van rám, ahogy nekem is Rá és ez még nagyobb boldogsággal tölt el. Hihetetlenül hiányzott már ez.
- Sikerült, most már minden rendben van! – elmosolyodom, miközben kezeimmel megfogom az övéit. Annyira jó a hangját hallani, annyira jó újra érezni az érintését, pedig alig volt csak néhány hét, amit távol töltöttünk egymástól.
- Jó visszatérni ide, hiszen itt kezdődött el minden. – elveszem mindkét kezem és átölelem velük a fiú nyakát. – Ráadásul Ginnie is felkeresett, nem sokkal, miután te elmentél. Legalább megtudtam, mennyire kegyetlen vagyok, de ez ébresztett rá igazán arra, hogy tényleg az volta és mennyire hiányzott nekem Gin. De most már itt vagyok és minden rendben.
Bólintok egyet megnyugtatásképpen, majd ujjaimmal a haját kezdem piszkálni. Szereti, nem szereti, ez most jár nekem.
- És veled minden rendben? Remélem, jó fiú voltál, amíg nem találkoztunk! – nevetek. Persze, megbízom a fiúban, de most már nem lehet olyan könnyen átverni Úgyis átlátok minden és mindenkinek, és bizony a szemek is visszatükröznek mindent. Nem hiába mondják, hogy a szem a lélek tükre. De ez most nem érdekes, csak az a lényeg, hogy itt vagyok és David is velem van. Újra.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Elizabeth Charlotte Vane összes hozzászólása (101 darab)

Oldalak: « 1 2 3 [4] Fel