Kori - szerelés

- Én... - elmerengek. Amióta Kori az életemben van, állandóan olyan kérdéseket tesz fel nekem, amikre nem tudok rögtön válaszolni, ráadásul zavara ejtőek is. Elment a kedvem a bortól, így kicsit feltámaszkodva a tőlem nem messze lévő kis szekrényre rakom, és visszafekszem.
- Nem - mondom ki mosolyogva. Ismervén Korit, úgysem szakad le a témáról, így folytatom kis magyarázattal megspékelve. - Nem hiszem, hogy ilyen szinten eltudnám magam kötelezni. Soha nem is ment.

Kori - szerelés

- Kösz a bókot - nevetek fel őszintén, ahogy a hátamra fordulok, és meredten kezdem bámulni a plafont. Eddig olyan boldog voltam. Örültem Jack-nek és Korinak, most meg hirtelen beszélgetni sincs kedvem.
- Valahogy úgy - hunyom le a szemeimet. - Arie sokszor felhozta már az együtt élést, de én nemigen hajlok erre.

Kori - szerelés

- Kori, te ezt nem értheted - igazából nincs jogom ezt mondani, mert én sem értem. Egyszerűen nem szeretnék összeköltözni és megállapodni, meg egy rakás gyereket odaszülni, amíg Arie meg dolgozik. Nekem a sárkányok a gyerekeim.
- Tököm, én sem értem! - teszem tenyereimet arcomra és el sem veszem őket onnan.

Kori - szerelés

- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet - hárítom el az ötletet szinte azonnal. Ha most nem vallok színt legalább neki, aki mindig itt van nekem, és ahelyett, hogy örülne az esküvőjének és a boldog életének, engem vigasztal, akkor mikor? És legfőképpen kinek? Kori támasz nekem, mert mindig segít, mindig mellettem áll, és az már bebizonyosodott, hogy egyedül nem tudok dönteni.
- Kori - hatásszünet. Nem mintha kellene, de legalább több időm marad kigondolni mit is akarok mondani. Aztán csak úgy döntök, hogy mondom. - Romániában volt egy férfi. Jasonnek hívták, és elég közeli kapcsolatba kerültünk egymással, de nem úgy - tekintek jelentőségteljesen barátnőmre, hogy értse. Ezeket mindig jobb letisztázni. - Ha tetszik; ő az én örök szerelmem, alakulóban volt valami, de aztán igent mondtam, amikor megkért a bájgúnár. Azóta nem láttam, és most itt van. Mármint Jason van itt - hunyom le a szemeimet, majd valami csikálni kezdi halántékomat. Odanyúlok és meglepetten tapasztalom, hogy könnyek folynak végig rajtam.
- Mi a franc?! - ülök fel és tapogatom meg szemeimet. Sírok? Miért?

Kori - szerelés

Meglepetten nézek Korira, mert nem értem. Semmit nem értek, és ez most, így, itt ülve, valószínűleg látszik is rajtam. Kissé összerezzenek, ahogy letörli a könnyeimet, egy hálás mosollyal köszönöm meg neki.
- Én is ettől félek - suttogom magam elé nézve, miközben szépen manikűrözött körmeimet piszkálom.
- Nem akarom elveszteni Őt - bevallottam. Istenem, végre valakinek bevallottam, ám így sem lett könnyebb. Ez rosszat jelent, nem?
- Mi van, ha én arra kárhoztattam, hogy két férfit szeressek, de egyiket se kaphassam meg? Esküszöm, már minden eszembe jutott, Kori. Simán összepakolok és visszamegyek Romániába. Talán mindenkinek ez lenne a legjobb, főleg nekik.

Kori - szerelés

Kicsit felnevetek azon, amit Kori mondd. Ha ez lehetséges lenne, tutira élnék a lehetőséggel egy szó nélkül, vagy anélkül, hogy egyáltalán átgondoljam a dolgot. Csak simán rábólintanék, és mindenki boldog lenne, főleg én. Önző dolog ez, nem?
- Vagy mindkettő az - állok fel, és kapom fel a poharat a szekrényről. Kiöblítem, és újratöltöm. - Ennek örömére leiszom magam. És holnap elmegyünk bulizni - mosolyodom el őszintén. - És ha már itt vagy segíthetsz ruhát választani.

Kori - szerelés

Látom rajta, hogy őrlődik magában, de csak kimondja a végére, amiért hálás vagyok. Nem tudom, hogy mikor volt velem folyamatosan őszinte valaki ilyen mélyen. És tudom, hogy Kori eme gyönyörű szokását megfogja tartani, életünk végéig.
- Hát ez könnyebben ment, mint gondoltam - ráncolom össze szemöldökömet és orromat is egy kicsit. Fújtatva kezdek el egy kézzel turkálni a - szobához képest - meglepően nagy gardróbban. - Erre gondoltál? - tartom ki az arany ruhát a szekrényből, miközben nagyot kortyolok boromból.

Kori - szerelés

- Rendicseeeek - akasztom fel az ajtóra a ruhát a vállfáján. - Igen, szerintem is tökéletes ez a ruha - mosolyodom el. Egyszer volt rajtam egy romániai konferencián, ahova majdnem minden rezervátumi nagyfőnök eljött, és a lelkünkre kötötték, hogy ki kell öltözni. Megtettem, és mindenki el volt ájulva, természetesen.
- Kérlek - forgatom meg a szemem sértődötten. Mintha én lennék az, aki ilyen szűzies dumákkal lebeszélné a szexi ruhákról. - Te ezt fogod felhúzni - kapom ki a vörös ruhát a szekrényből. Nagyot kortyolok boromból, amíg Kori felé mutatom a kiválasztott darabot. - Azzal a nagyon pöpec fekete magassarkúddal. Bomba leszel.

Kori - szerelés

- Mint mindig - forgatom meg szemeimet, hogy utána őszintén felnevessek. Imádom, hogy ez a nő, aki éppen térden csúszva jön a ruháért mindig megtud nevettetni és elfeledtetni velem a szarságokat. Nekem lett teremtve.
- Oké - bólintok egy aprót, a ruhát elengedem, hogy eltudja venni. - A száraz vöröset hagyd itt, kérlek - kiiszom az utolsó kortyot a pohárból, és már lépek is, hogy újratöltsem. Ez kell most nekem egy jó könyv mellett.
- Vidd magaddal és mutasd meg Jack-nek - kaján vigyorral nézek Korira. - Imádni fogja ő is.

Kori - szerelés

- Hé - próbálom felkelteni a figyelmét, hogy rám tekintsen. Valószínűleg elkalandozott és Jack jár a fejében, megértem én, de na. - Ő is férfiből van, és lehet kicsit más, mint a többi, de imádni fogja, mert elképesztően szép leszel benne - leteszem a poharat és közelebb lépek Korihoz, hogy a ruhát teljesen hozzá tudjam igazítani. Tökéletesen passzol hozzá.
Elengedem a ruhát, és magamhoz szorítom.
- Na menj, mert még a végén hiányolni kezd az égből pottyant tökéletesség - távolodom el tőle. Nagy a szám, de ha Kori kilép innen, mi az istent fogok csinálni?

Arie - ruházat

Fel s alá mászkálok a lakrészen. A tulajdonos néni már nem is tudom hányszor felszólt, hogy hagyjam abba, mert idegesítő vagyok, de ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Leültem, amikor megkért, de a lábam akkor is járt, ugyanolyan idegesítő hangokat adva, így feladta. Valamikor dühös voltam magamra, és rá is, valamikor meg teljesen összetörtem és a padlón kuporogva zokogtam, mint egy elmeroggyant. Korival nem beszéltem, nem volt rá időm, és nem terhelhetem mindig a bajaimmal, amikor ő most éli át élete legszebb időszakát.
Ahogy letörlöm a könnyeimet egy talált zsebkendővel - a százharminc szétszórt között - elmosolyodom. Ennél jobban nem tudok jelenleg örülni Kori boldogságának, pedig így is boldog vagyok, komolyan. Ilyen ellentétes érzelmeket az ember hogy dolgoz fel?
Düh, félelem, fájdalom, aztán elölről minden. Csak elküldtem az SMS-t, és reméltem, hogy hamarosan ideér, vagy hogy egyáltalán eljön. Istenem, ha jön is, akkor ne most, amikor a saját könnyeimtől nem látok, ha meg nem jön, akkor... akkor én megyek. Jobb híján.

Arie - ruházat

Túl gyorsan ér ide. Mármint reménykedtem, hogy egyáltalán eljön, de arra nem, hogy ilyen hamar itt lesz. Egyáltalán nem volt időm rendbe szedni magam, valószínűleg úgy nézek ki, mint aki nem aludt négy napja, és valljuk be, nem is áll messze ez a valóságtól. Sokkal több sminket kentem magamra reggel, mint amit alapból szoktam, csak az valahogy kiment a fejemből, hogy nem vízálló, így pöpec módon folyik végig a fekete csík arcomon.
Ahogy Arie kopog, majd be is lép az ajtón, ráemelem tekintetem, és annyira meglepődök, hogy még sírni is elfelejtek pár másodpercig. Egészen addig, amíg le nem ül mellém, és át nem karol. Istenem.
- Arie - tör fel belőlem ismét a zokogás. Nem merek ránézni, egyszerűen nem érdemlem meg, hogy lássam kedves és mindent megértő mosolyát. Meg kell emberelnem magam, mert valószínűleg most látom utoljára.
- Én... - elkezdeném, komolyan, de egy újabb adag könny és gyors zihálás tör csak fel belőlem. Ez nagyon hosszú lesz.

Arie - ruházat

Csak mondjam ki? Oh, egyetlenem, ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor már rég túl lennénk ezen, és te megsértve, dühösen és elárulva viharoznál ki a lakásból. De még nem jutottunk el idáig.
A sírástól felduzzadt szemeimet rád emelem, ahogy kissé eltávolodom tőled. Kezemet mellkasodra teszem, de még így sem merek rád nézni. Szipogok néhányat, mélyeket sóhajtozok, majd felnézek rád. Kedves mosolyod csak még inkább darabokra szakítja a szívemet, és tudom, hogy meg kell tennem, még akkor is, ha elvesztelek.
Megrázom a fejem, és a kezem ügyébe először kerülő zsebkendőbe fújom ki az orrom, és próbálom letörölni elkenődött sminkemet.
- Arie - fúrom tekintetem a tiédbe, de nem tartom ott sokáig. Arcod minden egyes vonását meg szeretném jegyezni. Szemöldököd ívét, arcodnak élét, azt a mindig szád szegletében bujkáló mosolyt. Mindent. - Tudod, hogy nagyon szeretlek, ugye? -  választ sem várva folytatom. - Meghalnék érted. Nem fogom mondani, hogy nem a te, hanem az én hibám, ennyire már ismerhetsz... - folytatnám, de könnyeim ismét elkezdenek szivárogni. Kell egy kis idő még.

Arie - ruházat

Elfogadnám a tiszta zsebkendőt, már nyúlok is felé, de te kezded el törölgetni rólam az elmaszatolódott mindent. Kezem a combodra esik, és képtelen vagyok elmozdítani onnan. Nem bírok megmozdulni, pedig kéne. Nem szabadna, hogy ilyen mértékben hozzád érjek, mert nem érdemlem, ahogy azt sem, hogy segíts, hogy megérts, hogy megnyugtató illatod, tényleg a megnyugvást hozza el nekem.
Keserűen elmosolyodom bókodra. Istenem, hogy vagy erre képes? Mégis hogyan? Minden fájdalmamat rád zúdítom, minden neked tett ígéretemet megszegem, és mégis kedves vagy velem, megértő.
Tárgyilagos hangod még jobban szíven üt, összerezzenek. Megérdemlem, és most nem én vagyok az, akinek rosszul kell lennie. Most nem én vagyok az, akinek sírnia kéne, akinek összetörve kell a padlón fetrengenie. Pedig ez történik.
Vállam beesik, érzem, ahogy másodpercről másodpercre roppanok össze.
- Sajnálom - suttogom magam elé, látom, ahogy könnyeim áztatják fekete farmerodat, még sötétebb foltokat hagyva maguk után. - Annyira sajnálom - teszem gyorsan kezemet szám elé, hogy az ismételten feltörő zokogást vissza tudjam fogni.

Arie - ruházat

Túl merev. Arra számítottam, hogy összeomlasz, hogy kiabálni fogsz velem, hogy csapkodsz és kiakadsz. De semmi. Bárcsak az előbb felsoroltakat csinálnád, bárcsak törnél és zúznál. Minden jobb lenne a hallgatásodnál. Hálásan bújok ölelésedbe, pedig tudom, hogy nem kéne, mert nem érdemlem meg.
Ölelésed őszinteségétől, és a lelkemet rázó fájdalom ellenére megnyugszom egy kicsit. Szipogok párat, majd kibontakozok ölelésedből, hogy a szemedbe tudjak nézni, még utoljára.
Kezem akaratlan mozdul arcod felé, hogy megsimítsam azt, de még időben leesik mire készülök, így megakadok a mozdulatban, inkább ölembe rakom mindkét kezem. Körmömet nézem, és kezdem el piszkálni.
- Nagyon sok mindent adtál nekem, Arie - suttogom, de nem nézek rád. Nem tehetem. - Én valószínűleg ennek a felét, sőt negyedét sem - keserűen elmosolyodom. - Olyan dolgokat éltem át melletted, amikről azt hittem már nem is léteznek számomra - tudom, hogy hangom remeg, és érzem, ahogy szívem apró darabokra szakad. Félő, hogy te is meghallod.

Arie - ruházat

Kezemet szorosan tartom számhoz, hogy visszafogjam magam. Én sírok, amikor az egésznek én vagyok az okozója. Magamnak csináltam, magamnak köszönhetem, hogy az egyik legfontosabb szereplőt az életemben most elveszítem. És azt kéred tőlem, hogy mondjam ki. Hogy lennék rá képes? Hogy legyek rá képes, amikor így nézel rám, még ezek után is, amikor simogatod a hátamat, hogy megnyugtass. Amikor ennyire Te vagy. Azt akarod, hogy kimondjam és ennyit igenis megtehetek érted. Megtehetem, és meg is kell tennem, de ne kérj rá. Ne így. Kiabálj velem, Arie, és legyél dühös. Ne legyél elfogadó és megértő, hanem viselkedj úgy, ahogy egy megsértett férfinek kell, és add meg nekem azt, amit most érdemlek. Nagyot kérek, ugye? Mert te sosem lennél erre képes. A személyiséged és a jóságod nem engedi.
Könnyáztatta tekintetemet ismét rád emelem, és megint akaratlan mozdul a kezem, de nem fogom fel, és ha fel is fognám sem tennék ellene semmit. Tenyeremet arcodra csúsztatom.
- Ne haragudj rám - kezdem el simogatni hüvelykujjammal arcodat. - Szeretlek, Arie, mindennél jobban - lassan hajolok feléd, szinte engedélyt kérek, hogy utoljára érezhesselek. Ajkaidról pár milliméterre állok csak meg.

Arie - ruházat

Vonásaid megkeményednek, szívem apró darabokra szakad, pedig már hova, nem? Már hova szakadna, amikor beléptél ide, és már akkor kettétört, háromra, majd négyre, és így tovább. Nem reagálsz semmit, én pedig nem megyek tovább. Aztán megszólalsz, szemeim kikerekednek. Megalázom magam? Szavaid olyan kemények, hogy nem csak szívemet, de a lelkemet is ezer és ezer darabra szakították. Csak nézlek téged, kezem leesik arcodról, mintha nem tudnék megmozdulni. Vicces, de tényleg nem tudok. A testem nem engedelmeskedik nekem.
Aztán felhozod Jasont, és én csak a paplant bámulva nézem, ahogy könnyeim meglátszanak a fehér anyagon. Vállaim rázkódnak, és annyira fáj mindenem, hogy nem tudok megszólalni, és megmozdulni sem. Fizikai fájdalommá lett a lelkem fájdalma, és ezt az érzést senkinek nem kívánom, pedig valószínűleg most okoztam neked, ugye? Ugyanígy érzel, nem? Vagy ha nem, akkor miért volt ez eddig így? Miért terveztél velem? Miért nem mondtál nekem semmit?
Patakzó könnyeimmel küszködve hallom, ahogy becsukod magad után az ajtót, és amint ez megtörténik kitör belőlem a zokogás. Olyan mértékű, hogy levegőért kell kapkodnom.
Órák telnek el így, nem tudhatom. De már besötétedett, és az óra éjjel fél egyet mutat. Felkászálódom a padlóról, akárhogy is kerültem oda, és elindulok az éjszakába. Korinak a lépcső alján küldöm el az SMS-t. Utálom magam, amiért rá vagyok utalva, és amiért a legboldogabb napjaiban zavarom. Gyűlölöm magam.

// //

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

Sürgős az ügy, ez tény. Már csak onnan is sejteni lehetett a dolgot, hogy nem bagollyal küldték az üzenetet, hanem a hárpiámmal, amin igencsak meglepődtem. Utoljára a legutóbbi látogatásomkor láttam. Szarul nézett ki, fáradt volt, így nyitva hagytam az albérlet ablakát, hogy egy kiadós pihenés után visszatudjon repülni. Mert megoldja. Mindig megoldotta. Csak az első pár sort olvastam el, és az önsajnálatomat le kellett vetkőznöm. Ami egy nagyon hosszú folyamat volt, tekintve, hogy már vagy másfél hete mást sem csinálok. Megmostam az arcomat, magamra kaptam, amit éppen találtam, és elindultam a legközelebbi hopp-pont felé. Az illető már ott várt, teljes inkognitóban, így átvettem tőle, amit kellett és visszatértem Bagolyfalvára. Azt az utasítást kaptam, hogy várjak itt, ekkor és majd jön értem egy férfi, aki kísér, hogy ne történjen semmi. Meglepő, hogy aurori felügyeletre van szükségem ehhez, de elfogadom, így Bagolyfalva után rögtön megyek is tovább Pestre. A helyszín is meglep, de nincs időm kérdezni, nincs időm megkérdőjelezni bármit is.
A tudat, hogy egy Svéd sróforrú sárkány tojása van a táskámban mosolygásra késztet, mégis belém tesz egyfajta idegességet. Tippeljetek melyik nő jár az utcákon sárkány tojással a táskájában? Egy meleg pokrócba csavartam, amit megbűvöltem, hogy mindig a megfelelő hőfokon tartsa azt a szerencsétlent. Ez a baj az illegális eladással és vétellel. Mindenki gondol mindenkire, csak szerencsétlen állatokra nem, ez akkora dühvel tölt el, hogy nem tudom szavakba önteni. Felidegesít az emberek nemtörődömsége és szemernyi együttérzést sem tanúsítanak. Kicsit drasztikus a példa, de mindig ez jut eszembe, ha valami ilyen vagy ehhez hasonló történik; ha az ő gyerekét vennék el tőle és vinnék el eladni? Olyan ostobák az emberek.
A legközelebbi padra vetem le magam, lábamat keresztbe vetem, táskámat óvatosan rakom le magam mellé és várok a csodára. Egy férfi. Nos, nem mondom, hogy kevés férfi császkál erre ilyenkor, de neki talán több információt adtak rólam. Pálcám készenlétbe a táskámba van tömve, közvetlen a tojás mellett, ha bármi van, gyorsan előtudjam kapni. Nincs mese, az öltözékem így is fontosabb, így a pálca a táskába lett száműzve.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

A nap kellemesen süt, komolyan, és nem is hisztizni akarok vagy hasonlók, de amikor fúj a szél, esküszöm ráz a hideg. Pedig nem is árnyékban ülök. Fejemet hátravetve, becsukott szemmel élvezem a napfényt, talán még egy kis színt is sikerül felvennem. A táskámat görcsösen szorítom, kifelé igyekszem azt mutatni, hogy mennyire nyugodt vagyok, és csak egy nő, aki ül és élvezkedik, de belül szétszakít a stressz. Nem kellene ekkora ügynek lennie ennek, mégis olyan mértékű idegesség van bennem, hogy még én sem hiszem el. Lehet plusz lapátokat tesz rá az, hogy legszívesebben még mindig a lakásomban gubbasztanék és csak sírnék. Ez a halovány smink valamelyst eltünteti a szemem alatti karikákat, de nem egészen. Mindegy, simán ráfoghatom arra, hogy csak a tegnap éjjel sikerült rosszul, és csak azt nem aludtam át. Bár nem is tudom, miért gondolkodom ilyeneken, amikor a férfi nem bájcsevegni fog idejönni velem, hanem kísérgetni. Istenem, de rossz ezt kimondani, mintha valami gyámoltalan kislány lennék.
A hang oldalról ér el hozzám. Szemeim kikerekednek, ahogy elér hozzám kérdése lényege is, majd kirobban belőlem a nevetés. Tenyeremet homlokomra teszem, és próbálom moderálni magam, de nemigen akar sikerülni. Még rázkódó vállakkal tekintek a mellettem álló férfire.
- Igen, meg van a cucc – bólogatok hevesen, próbálva visszafojtani nevetésemet, de vállaim még így is rázkódnak egy kicsit. Alsó ajkamat beharapom, így próbálom meg kordában tartani az ismét feltörő nevetést. Mintha egy filmben lennénk, és a fura bőrdzsekis alak jönne hozzám, aztán suttogva megkérdezi, hogy „Meg van a cucc?”. Hát hogy ne lenne!
- Hívjon Opheliának, kérem – állok fel lassan, táskámat automatikusan magammal fogva. Mosolyogva nyújtom a férfi felé jobbomat, ha elfogadja, határozottan megrázom. – Vagy aminek akar, igazából mindegy.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

A férfi kézfogása határozott, mégis valahogy olyan lágy. Pár másodperc kell – igen, minden nőnek -, hogy végig mérjem látatlanban. Eléggé lerí róla, hogy auror, én meg azt hittem, hogy ők mindig rejtőzködnek, napszemüveg meg minden inkognitós cucc, de ezek szerint tévedtem. Ez a kis kiruccanás jól jött, komolyan. Kirángatott az albérletből, és ad okot arra, hogy legalább valamennyire éljek. A napi négyszeri sírás már a napirendem része volt a három étkezés között, valamikor még vacsora után is belefért egy kis pityergés. Hogy a boldogságtól vagy a szomorúságtól? Zseniális kérdés, fogalmam sincs. Rájöttem, hogy kit szeretek, kihez akarok tartozni mostantól, és Kori szavaival élve, nem is estem két pad közé, viszont egy nagyon fontos embert vesztettem el, aki szerint megalázom magam azzal, hogy nem mondom ki. Kimondtam volna, meg akartam tisztelni ennyivel, de több időre lett volna szükségem. Több idő kellett volna ahhoz, hogy elmondjam mennyire szeretem, valószínűleg szerelmes vagyok belé, de Jason „nyert”. Csak időre lett volna szükségem…
Hirtelen kapok észhez, amikor kísérőm leül a padra, majd pár pillanatnyi zavar után követem, és ismét elfoglalom előző helyemet.
- Az Eric jobban tetszik – mosolygom rá a férfire, mint egy ártatlan kislány. – Nem gond? – még fejemet is oldalra biccentem. A Dwayne olyan hivatalos és komor. Az Eric egy kedves és normális srácot takar. Megértem mondjuk, hogy a Dwayne-t használja, mert eléggé auroros hangzása van, de nekem akkor is jobban tetszik az Eric, és erről nem tehetek, valamint változtatni sem fogok rajta. Közvetlenebb.
- Ez egy zokni? – kerekedik ki a szemem, de alsó ajkamat beharapva visszatartom a nevetésemet, ami éppen megint kitörni készül belőlem. – Ha ez valóban így lesz, akkor meghívlak egy ebédre. Nem mondom, hogy hálám jeléül, mert az elég szarul hangzana, de… érted na! – fejezem be a mondandómat mosolyogva, majd tekintetem a táskára siklik. Kicsit szétnyitom, majd lefejtve róla a pokrócot jobban megnézem magamnak a tojást. Gyönyörű. Mielőtt nagyon elragadtatnám magam, gyorsan vissza is csomagolom, és mintha mi sem történt volna pillantok ismét utazótársamra.
- Voltál már a Romániai rezervátumban? – fürkészem a mellettem ülőt kíváncsian. Mármint biztos van valami oka, amiért ők küldték, és nem egy kalapból húzták ki a nevét, hogy akkor te mész, nincs mese.

Eric Warren - Romániába menet - szött

Nem ad hangot annak, hogy ne tetszene neki az, hogyha Ericnek szólítom, így tartom magam hozzá. Mondjuk, ha tényleg nem jönne be neki, akkor is így hívnám, de legalább valami választás félét kapott. Nagyjából. Nem mintha az elmúlt heteim nem a választásokról szólt volna. Újra és újra felvillan előttem Arie arca, és a szomorúság társul mellé, kéz a kézben járnak. A mosolya, ahogy megérint, minden felvillan igazából, de aztán bejön az emlékek közé Jason érintése, majd Jason csókjának íze, és mintha nem sírtam volna ki a szemem, rögtön jobban leszek. Aztán kezdődik minden elölről. Lehet bipoláris lettem? Annak nem több idő kell az egyik hangulatban? Istenem, hát lehet én már a bipoláritásnak egy nem is létező szintjét ütöm meg! Hihetetlen, baszki!
Kicsit zavart tekintetemet emelem a mellettem ülőre, ahogy elkezd mesélni az aurorok - nem mondanám mindennapi - életéről. Még az állam is leesik, amíg ismét ki nem tör belőlem a nevetés. Micsoda humoruk van az ott dolgozóknak.
- Egy félszemű és meztelen játékbaba végül is pont nem feltűnő – kacagok tovább, mint egy elborult tinilány. Nem tudom mikor nevettem utoljára ilyen jókat, de ez az út, még ha ilyen rövid is, nagyon sok jót ígér nekem. – Nem is értem min vagy kiakadva – ironizálok tovább, türelmesen várva, hogy a nevetésem csillapodjon. Kezemet szám elé téve köszörülöm meg torkom, hogy legyen egy kis időm rendezni vonásaimat.
- Akkor az ebéd megbeszélve – kacsintok rá Ericre, majd a táskát az ölembe húzva szorítom azt magamhoz, és kezdek el benne turkálni. Diadalittasan kapom ki belőle a napszemüvegemet egy „Áhá” felkiáltás kíséretében, rögtön fel is húzom. Mennyivel jobb! Mindeközben figyelmesen hallgatom válaszát a rezervátumokról, és nem tudom nem észrevenni, hogy összerezzen, ahogy elkezd beszélni az esetről. Nem firtatom a témát, csak hallgatom tovább, és a továbbot sem firtatom. Csak megértően bólintok egyet.
- Átérzem – harapom be alsó ajkam mielőtt folytatnám. – Amikor ott dolgoztam, én majdnem mindennap meghaltam – nevetek fel halkan, pedig tudom, hogy nem kéne. Az életemről van szó, mégis meghalnék a sárkányokért, és annyi szerencsém van, hogy talán Jason is így érez irántuk, így ő megérthet engem.
- Letelt a három perc szerintem – mosolygok rá. Nagyon régen használtam zsupszkulcsot. Nagyot nyelek, aztán pilláimat a férfire emelem, valami visszajelzést várva. Aztán bólint, meg egy biztató mosolyt küld felém, én pedig jobb karommal a táskát magamhoz szorítva érintem meg a tárgyat. Aztán…

Eric Warren - Romániába menet - szött

Budapest úgy tűnik el a szemem elől, mintha nem is létezett volna, amit nem bánok, azonban a zsupszkulcsos utazást annál inkább. Térdre esnék én is valószínűleg, ahogy a velem jövő férfi, ha valami szúrós növény nem fogja fel az esésemet. Hassal érkezem rá, még szerencse, hogy annyi lélekjelenlétem és reakcióidőm van, hogy legalább a táskát kitartsam magamtól. Óvatosan teszem le a bokor mellé, amíg szitkozódva próbálok lekászálódni róla.
- Ha ez a nadrág kiszakad rohadtul ideges leszek! – csattanok fel idegesen, miközben lemászok erről a retekről. Istenem, de tényleg! Miért nem találta meg újonnan jött ismerősöm a bokrot? Miért nekem kellett a – nem merem elmondani – drága nadrágommal? Hm?
Pillanatnyi hányingerem, ahogy hirtelen egyenesedem ki, el is múlik pillanatok alatt, de pontosan az ilyen mellékhatások miatt szoktam hopponálni. Az sem kellemesebb néhány embernek, de nem is b*szódik bele egy bokorba, mint egy elmebeteg. Egy fokkal biztonságosabb, ha azt nézzük.
- Nem szakadt ki a nacim? – fordulok a férfi felé, aki még mindig a földön térdel. Ha nemleges választ kapok, majd kicsattanok az örömtől, de ha igenlegeset, akkor számítani lehet egy minimum tizenötperces hiszti-rohamra. Ráadásul ezt a nadrágot nemrég vettem! Borzalmas, hogy így kell megválnom tőle, ha valami baja lett. Lassan kezdek el jobbra fordulni a férfi szeme előtt, miközben én is fürkészem a nadrágot. – Ha igen, akkor inkább ne mondd el! – motyogom orrom alatt a kérést, remélve, hogy meghallja, és ennél hangosabban már nincs szükség arra, hogy kimondjam életem legfájóbb kérését. Igen, lehet kicsit drámai vagyok, de ez a nadrág gyönyörű és nagyon pöpecül áll, nem szívesen válnék meg tőle.
Forgolódásom véget ér, én pedig komótosan hajolok le a táskáért, de megakadok a mozdulatban, ahogy feltűnik a körülöttünk lévő sűrű erdő. Néhány madár csicsereg, a hatalmas fenyők elszórtan engedik be a napfényt, a talpam alatt ropognak a tűlevelek. Felegyenesedem és ismételten neki kell állnom forgolódni kikerekedett szemekkel.
- Ember! – mondom hangosabban a kelleténél, még a madarak is befogják egy kicsit. Mondom egy kicsit. – Hol vagyunk?! – nézek Ericre, valami olyasmiben reménykedve, hogy ő meg tudja magyarázni, el tudja mondani mégis hol az anyámban vagyunk. Mert én nem. Pedig a kérdéséből eléggé az jön le, hogy ő meg az ellenkezőjében reménykedik, miszerint én tudom. Nos… nem. Nem tudom, elképzelésem sincs hogy hol vagyunk, vagy merre kéne menni.
- Na ez pöpec – csettintek egyet a nyelvemmel, majd lehajolok végre azért a táskáért, óvatosan kezdek el benne turkálni, egészen addig, amíg meg nem találom a lapostalpú cipőmet. A magassarkú a táskában landol, különösen figyelve arra, hogy nehogy megsértse a tojást, majd magamra kapva a laposat, ismét Ericre nézek, és csak vállat vonok.
- Kéne egy magasabb pont, hogy legalább lássunk valamit, ne csak fákat meg fura bogarakat – mutatok a térde előtt mászó hosszú, háromlábú csodára. Kissé meg is borzongok, táskámat vállamra vetve kezdek el körbe nézni. – Arra van valami magasabb pont, na gyere – nyújtom felé kezemet mosolyogva, amit ha elfogad felsegítem, mert elég zavaró már, ahogy a földön térdel, mint egy elesett katona. Tökre frusztráló.

Úúúú, szedjetek tücsköt! Nem kell vennem! *-*

Etetni

Kösz, talán kitart egy napig XDDD

Jó, hogy szóba jött, mert rendelnem is kell -.-

Nálam Spárta van. Bedobálom mindenkinek, aztán vagy elkapja, vagy nem.

És igen, terrárium, bár a legtöbb még csak műanyag dobozban van

Madárpók és kaméleon

Pedig cukik és szőrösek

Csajom - outfit

A kis keszthelyi lakásnak már minden egyes szegletét körbejártam, és mindent megnéztem magamnak jól, ahogy azt kell, amikor a barátnőd iderendel, de ő maga nincs itt, mert valamit el kell még intéznie. Azt mondta azért jövünk ma össze, hogy egy kis tudást rakjunk a fejünkbe az animágiával kapcsolatban, így elég sok könyvet hoztam magammal, amik segíthetnek, és nagyon remélem, hogy ő is így tesz. Egészen addig remélhetem csak, amíg be nem robban egy olyan szóhasználattal, ami miatt visszaköpöm feketémet a csészébe, és hangosan felnevetek.
- Üdv neked is itt, baszki! - elveszek egy szalvétát az asztal sarkáról, ahova tuti, ami fix alapon bekészítettem párat - és milyen jól tettem -, majd letörölgetem vele a foltokat. Ahogy Kori fel s alá mászkál egyszer csak két villa és két borospohár kerül az asztalra. Kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térjek, majd pilláimat barátnőmre emelem.
- Egyetértek - bólogatok mellé pár határozottat is. - Hatalmas szívás volt végig szenvedni ezt az egészet, de miután találkoztunk kaptam egy jó tippet; szívószállal kell inni. Amint ezt megtudtam benyomtam egy üveg bort az arcomba, üvegestül - biccentek párat mellé, és halálosan komoly arccal mondom mindezt Korinak, ahogy kell. Jobban szemügyre veszem a vaskosabb példányt az animágiáról, és elégedetten konstatálom magamban, hogy bizony lesz miből információkat szereznünk, efelől immár kétségem sem lehet, mivel Kori is eléggé felszerelve jött. Főleg a bor miatt. Csak a bor miatt.
- Jól jön a kaja, éhen halok! - teszem le, eddig magam alá húzott lábaimat a kanapéról, hogy kényelmesebben tudjak a gyros felé nyúlni, és egy villa-tányér kombinációt is kaparintsak mellé. Türelmesen megvárom, amíg Kori helyet foglal, csak utána kezdem el tömni a fejembe az ételt. Nyammogok párat, meg hümmögök, még a plafon felé is felnézek kicsit megrázva mind a két kezemet. Isteni! És mennyire jól esik. Mikor is ettem utoljára gyrost? Idejét sem tudom, de nem probléma, mert Kori megszakította ezt a folyamatot, hála az égnek.
- Alapból állatok vagyunk - mutatok felé villámmal mosolyogva. - Engem jobban érdekel a gyűrű az ujjadon - emelem meg szemöldököm, fejemet is kicsit jobbra biccentem. - Mivel természetesen mindent tudni akarok - bólogatok megint párat behunyt szemekkel. Oké, nyilván nem mondta el, így is elég sok minden történt velem is, meg vele is az elmúlt hónapban, és lehet nem is tud róla. Na, király, akkor tudunk miről beszélgetni legalább.

Csajom - outfit

Oldalra biccentett fejjel tör ki belőlem a nem éppen nőiesnek nevezhető röhögés, ahogy közli velem, ő márpedig szexelt, amikor végre megszabadult a borzadálytól a szájából. És mennyire igaza van, mert ugye, ha nekem lett volna esélyem bárkivel is, akkor nyilván nem hagyom ki az alkalmat. De… mindegy.
Elmélyülten hallgatom végig a történetet, és amikor ismét feljön a Jack-kel szexelek téma, mutatóujjamat előre-hátra bicegtetve mosolygok Korira. Nagyon helyes! Használják is ki a fiatalok, így is kell ezt. A gyrost félrerakva, töltök mindkettőnknek egy istenes adag bort, majd törökülésbe helyezkedve hallgatom Korit tovább. Ajj, istenem, hát mennyire édesek! Fordítógyűrű nélkül beszélgetni, mintha bárki is értene bármit. Ember! Lehidalok nekik, ennél szebb nem is lehetne, főleg, hogy barátnőm még most is zavarban mondja el, és látom rajta mennyire boldog. A szeme, de még a szavai is elárulják, hogy Jack mellett végre megtalálta azt, ami eddig csak Balázsban láthatott meg. Mert azóta nem volt ilyen férfi az életében, de Jack felbukkant és most minden boldogság Korira száll.
- Emlékszem - mosolygok rá barátnőmre, ahogy megemlíti a karkötőt, majd a gyűrűt. Csodálatos gesztus, és elkezd sírni. Nem szomorú, tudom, hogy nem az, így magabiztosan vágok hozzá a hátam mögül egy párnát, jelzésképpen, hogy azonnal hagyja abba. Ha rám emeli tekintetét somolyogva nézek rá.
- Nagyon gratulálok csajom, de! - villantom fel megint mutatóujjamat. - Nagyon sok dolgunk van. Titeket ismervén természetbeli esküvőt akartok, szóval még annál is több dolgunk van - rögtön bevillan a kép, ahogy egyedileg, fából készült padokat tesznek egy erdő közepén fellelhető tisztásra, amelyet én díszítettem fel. Minden természetes, egyszerű, mégis csodálatos lesz, mert Kori ezt érdemli a férjével egyetemben. Természetesen - és remélem ez Korinak is egyértelmű - Lucrezia fogja Kori ruháját tervezni, majd megvarrni. A héten le is adom a rendelést, de előbb Korival kell egyeztetni, ja, igen, el ne felejtsem.
- Lucrezia csinálja a ruhádat, ha nem bánod - állok neki az ábrándozásnak. - Akármit képzeltél el, az a nő soron kívül megtervezi és megvarrja neked. Csodálatos leszel - nézek ellágyult tekintettel a földön ülőre. Annyira megérdemli, hogy az én szomorúságom, az ő boldogsága mellett eltörpül, és nem is akarok rájuk gondolni. Haladunk az animágiával, haladok a munkával; mindhárommal, és minden rendben van, még ha a pasik legtöbbje be is kaphatja. Főleg, hogy nem is az ő hibájuk volt, de így meg még inkább, nem? Na a női logika.
- Jaj, annyira örülök nektek - boros poharam leteszem az asztalra, miközben elkezdek lemászni az ágyról Kori mellé. Amint sikerült a művelet magamhoz ölelem. - De ugye nem vagy terhes?! - pattannak ki hirtelen a szemeim, ahogy vállánál fogva kicsit eltolom magamtól, és ha nemleges választ kapok, ismét magamhoz ölelem.