36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ophelia Carolina Brown összes hozzászólása (238 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 [6] 7 8 » Le
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 17:56 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

Bólintok egyet, ismét az ablakhoz sétálok, hátha van akkora mázlim, hogy Arie-ék erre is jönnek vissza, és éppen most. Az utcán gyerekek rohangálnak, egy néni és pár velünk egyidős férfi és nő. Arie sehol. Szomorkásan elmosolyodom, ismét a párkánynak dőlök.
- Igen, írd meg neki - poharamba merülök, ahogy a vörös folyadék ide-oda ütődik a pohárban.
- Benne vagyok - szemeimet lehunyom, fejemet kissé hátra döntöm. - Amint visszajöttem Romániából - bűnbánóan tekintek Korira.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 18:01 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

- Igen - mosolyodom el szomorkásan. - Munka előtt küldtem el a baglyot, hogy megyek - fordítok neki hátat. Poharam ismét a kis asztalon landol, valahogy elment a bortól is a kedvem. Az ablakon kifelé bámulva folytatom mondandóm.
- Két hét és visszajövök. Remélem.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 18:26 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

Felnevetek, ahogy Kori végig mutat magán. Az a legjobb a nőben, hogy totál megérti mit is jelentenek nekem pontosan a sárkányok, így maga a rezervátum is. Az a hely az első otthonommá avanzsált az évek során, alapvetően nehéz szívvel hagytam ott.
- Szívesen látnának a fiúk - kacsintok rá kacéran.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 18:31 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

Ó, édes, Kori, ha tudnád mire vállalkoznál, ha valóban eljönnél. Nem lenne ekkora mosoly az arcodon.
- Tanoncokkal együtt körülbelül negyvenöten - számolok egyet gyorsan fejben. Nem tévedhetek sokat, legalábbis amikor eljöttem ez volt a reális szám.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 19:50 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

- Amikor odamentem rajtam kívül volt még hat nő - nézek egy pillanatra a plafonra. Nagyon hasítok ma fejmatekból, jár a keksz, na.
- Azóta ez lecsökkent háromra, velem együtt - nevetek fel. Nem volt különösebb gondom soha, az ott dolgozó férfiakkal, de nem szívesen vinném oda szívem választottját.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 20:04 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

Felnevetek Kori reakcióján. Totálisan igaza van, nem is mindenki tudta kezelni őket. Jó fejek ám ők, főleg, akik az épületben dolgoznak és nem terepen. Azért, akik terepen vannak kicsit megtermettebb férfiak, de ez már csak szőrszálhasogatás.
- Hajnalban - hunyom be szemeimet, amik előtt rögtön Arie hajnali mosolya villan fel, ahogy kiterülve fekszik az ágyban, és békésen alszik. - De tényleg jövök két hét múlva. Annyi idő elég kell legyen a megfertőzött sárkányok kikúrálásához.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 30. 20:15 Ugrás a poszthoz

Havercsajom - nálam; 14:35, munka után - ruha

- Semmi - vonok vállat könnyelműen. - Ugyanúgy leveleztél volna Jack-kel, ugyanúgy segítesz Arie-nak - veszem kezembe ismét poharam, amiből kortyolok is egyet.
- Lehetséges - rázom meg a fejem kicsit, hogy tudja, tényleg fogalmam sincs, ma miért volt meglepően kedves a néni.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. január 31. 19:38 Ugrás a poszthoz

Jason

A vonatról leszállva egyenesen a cukrászdába jöttem. Úgy döntöttem, hogy simán megérdemlek egy menta teát és egy franciakrémest. Kicsit amúgy is le kell nyugodnom, mivel a romániai kiruccanás nem feltétlen úgy sikerült, ahogy azt bárki is tervezte volna. Nem elég, hogy a sárkányok megfertőződtek, de az egyik annyira nem akarta a kezelést, hogy szépen négyünket majdnem megölt. A fiatalabb srác, pár karcolással megúszta, mert valaki ellökte az útból szerencsére. Engem hatalmas jobb első lába ért, nem éppen kis karmaival, így nem is meglepő, hogy fel van kötve a karom.
Mormogva káromkodok párat, amikor feltűnik, hogy kisujjam megint kificcen a többi közül, amikor kortyolok teámból. Rögtön a többi mellé teszem, egy pillanat erejéig behunyom a szemem. Eseménydús volt ez a két hét, maradjunk ennyiben. Bőröndöm mellettem pihen, rajta táskám. Egy halom mappa hever az asztal egyik oldalán, mert azokkal foglalkoznom kell. Nincs mese, azért mert az ember eljött az előző munkahelyéről, még nem azt jelenti, hogy nem is kell ott dolgoznia. Kegyetlen az élet, vagy mi.
A falat, ami éppen szám felé közeledik, megáll a levegőben. Szemeim kikerekednek, leesett állal pillantok a nemrég érkezőre. A villa kiesik a kezemből, nagyot csattan a tányéron, talán pár pillantást is kapunk, de nem különösebben érdekel. Kezem ugyanabban a pozícióban marad, ám már csatlakozik hozzá szám tátottsága is. Gyönyörű látvány lehetek. Nem bírok megszólalni, csak nézem az előttem magasló férfit, kérdését szinte meg sem hallom.
- Jason – suttogom nevét, még mindig őt bámulva, mint egy rendes hibbant. Nem tudom hány éve láthattam utoljára, de az is biztos, hogy nem olyan elválást terveztem magunknak, mint amilyen volt. Nem mondom, hogy borzalmasat cselekedtem, de abban a helyzetben tényleg ezt hittem. Az első találkozásunk után is már a hatalmába kerített, aztán vége lett.
Felpattanok ültömből, megkerülöm az asztalt tizedmásodperc alatt, majd Jason nyakába borulok. Nem foglalkozom kezem fájdalmával, csak ölelem magamhoz a robosztus férfit, aki életemben először mozgatott meg bennem valamit.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 1. 10:50 Ugrás a poszthoz

Jason

Nem mondom, hogy szavai nem találtak szívem, mert de. Igaza van, elb*sztam az egészet, nem is kicsit. Akkor Jason jelentett nekem nagyon sok mindent, az első randevúnk előtt, szinte már a közös jövőnk is a fejemben volt. Igen, tudom, elcsépelt meg gusztustalanul romantikus, de akkoriban tényleg így éreztem. Most meg itt ül a karjaim között - vagyis karom között - és még mindig annyira medve, hogy éppen elérem gerince vonalát. Érintésére elmosolyodom, kicsit még jobban magamhoz ölelem, már ha ez lehetséges.
Eltávolodom tőle, szemérmetlen mérem végig egész alakját, végül visszahuppanok helyemre, ezután válaszolom meg kérdését. Egy pillanatra sem szeretném elengedni tekintetét.
- Az attól függ hogyan szeretnél körbe futni még párszor - felelem kacér mosollyal ajkaimon. Villámat ismételten felveszem a tányérról, majd az előbb véletlen elszállt falatot jókedvvel kezdem elfogyasztani. Pár percig csak bámulok ki az ablakon. Az jár a fejemben, amikor Jason elhívott az első randira. Magabiztos volt, és úgy tűnt nem fogja meghatni, ha nemet mondok. Természetesen hülye lettem volna nemet mondani, a már akkor is igen robosztus férfinak. A randi előtt is jó volt már a kapcsolatunk, a belső poénok, amiket csak mi ismertünk, sejtelmes mosolyok és pillantások egymás felé. Ő volt az egyetlen olyan férfi akkor a rezervátumban, aki nem ecsetelte nekem folyamatosan, hogy mennyire... hm... magáévá tenne. És most nagyon szépen fogalmaztam.
Szomorú mosollyal nézek rá.
- Apámat műteni kellett - kezdek bele a történetbe lassan. - Volt egy újgazdag gyökér, aki halálosan szerelmes lett belém az első pillantásnál, és megkérte a kezem - forgatom meg szemeimet kicsit, ahogy eszembe jut. Tekintetem Jason íriszébe fúrom.
- Igent mondtam, mert nem volt meg az anyagi hátterem, hogy kifizessem a műtétet, ő megtette - vonok vállat. Nem különösebben szerettem a pasit, csak az érdek kötött hozzá, de olyan jó színésznő voltam, már akkor is, hogy semmit nem vett észre belőle. Se ő, se az ostoba családja. Előadva röviden és tömören a történetet, kicsit simlisnek érzem magam. Teljesen joggal utál az előttem ülő. Mintha mi sem történt volna emelem ajkaimhoz a csészét, és kortyolok egyet immár csak meleg, és nem forró teámból. Kiábrándító.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 1. 15:21 Ugrás a poszthoz

Jason

Jason őszinte és nyílt tekintetétől zavarba jövök. Egy kis leplezés érdekében egy másik falatot veszek a számba, amit már-már kínosan sokáig tart leválasztani, de végül csak sikerül. Boldogan kezdem el rágcsálni, pillantásom az előttem terpeszkedőre esik. Sajnálja. Mindig is imádtam Jasonben őszinteségét, de ezen mondatán keserűen elmosolyodom. Lenyelem a falatot.
- Ne sajnáld - rázom meg a fejem egy kicsit. - Nem igazán érdemelte meg az életmentő műtétet - felelem összeszorított fogakkal. Valószínűleg leginkább magamnak mondtam ezt, mint Jasonnek. Szerettem apámat, ő volt a mindenem, ám anyánk halála után az alkoholba menekült, ami az én nézetemből menekülés. Hogy mi elől? Fogalmam sincs. Még én is, gyerekként, feltudtam dolgozni édesanyám elvesztését. Fájt, persze, hogy fájt, mégis csak édesanyám volt. De nem hagytam, hogy befolyásoljon ez bármit is.
Kérdő pillantásom a férfira esik, fejemet is oldalra biccentem kicsit.
- Isten ments! - kapok drámaian a homlokomhoz, egy nagy sóhajtás kíséretében. - Amint visszajöttünk a görögországi nyaralásból lapátra tettem - vonom meg vállaim egy gonoszkás mosollyal ajkaimon, miközben felmutatom neki kezemet. Gyűrű sehol, hála az istennek. Kegyetlen vagyok, ezt eddig is tudtam, de így kerek-perec kimondva, lehet Jason csalódni fog. Kicsit ijedten nézek rá, szemeim jobban kikerekednek, mint kellene nekik. Nem szeretném, hogy csalódjon, így is elég sok kellemetlenséget okoztam neki, akár akartam, akár nem.
- Még mindig elvihetsz egy isteni jalapenos sajtburgeres ebédre - forgatom meg a szemeimet kissé, könyökömmel az asztalra támaszkodom. Jobb kezemmel csészémet a számhoz emelem, nagyot kortyolok belőle. A menta lesz, volt és marad is a kedvencem, talán még vetekedhet vele a citromfű.
Kíváncsian fúrom kékjeim Jasonébe.
- Most, hogy magadban még inkább istennővé avanzsáltad drága személyemet, bár ennél jobban már hova - vigyorodom el szemtelenül. - Tényleg beszélhetnénk komolyabban arról az ebédről - kapva-kapok az alkalmon, hogy Jasonnel lehessek? Naná, nem fogom még egyszer elrontani a dolgot. Az agyamban ott motoszkál Arie, ám annyira örülök régi-új ismerősömnek? Vagy kialakulandó kapcsolatomnak? Szóval annyira örülök Jasonnek, hogy talán Arie-t is kiverhetem gondolataim közül egy kicsit.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 2. 16:31 Ugrás a poszthoz

Jason

Szemrebbenés nélkül nézem végig a szeánszot, ahogy lenyeli a karamellát. Lehet, hogy csak egyszer randiztunk, de elég sok mindent tudtam már előtte is róla. Vannak furcsa szokásai, és nemigen szokott foglalkozni azzal, hogy ki mit gondol vagy éppen jelenleg hogy néz ki. Lágyan felkuncogok, ahogy visszatér az eredeti felállás, szememet egy pillanatra le is hunyom. Imádom.
- Áááá - legyintek egyet felé cserfesen. - Tuti volt minimum egy hónap - végezhetnék egy gyors fejszámolást, de annyira nem érdekel, hogy mennyi ideig boldogított az a pasi, hogy szavakba sem tudom önteni. Nem szerettem a közelében lenni, nem szerettem, hogy szerencsétlen, nem szerettem, hogy az apja pénzéből élt - ami nekem jól jött, de ez most részletkérdés. Nem is tudom, hogy szerettem-e egyáltalán benne valamit. Akármit, csak egy kis mozdulat is, vagy gesztus is elég, ami erre mutat. Semmi... nos, kimaxoltam. Engedjük el.
- Egy szerencsétlen volt mindenben. Nekem nem kell egy olyan férfi, aki azt sem tudja hányadikán van elseje - csészémet ismét kezembe veszem, az utolsó kortyot iszom meg a teából. A csésze fölött jelentőségteljes pillantást vetek Jasonre, csak hogy tudja. Vagy hogy leesen neki. Bár afelől kétségem sincs, hogy le fog neki esni. Nem olyan fából faragták a férfit, akinek ne esne le, egy ilyen egyértelmű dolog. Kicsit oldalra fordulok a széken, lábamat keresztbe vetem. Szoknyám lecsúszik combom egy kisebb részéről, de, mint aki észre sem vette cseverészem tovább.
- Természetesen - biccentek egy aprót felé, akár egy úrinő. Számítani lehetett rá, hogy feljön ismét a múlt. Tudom, hogy szart csináltam magamnak is, de leginkább neki. Nem akartam felültetni, ámbár ahogy ismerem, nem szomorkodott sokáig miattam. Szemeimet lehunyom, fejemet kissé hátradöntöm, a garancián gondolkodva. Bal kezemmel dobolok párat az asztalon.
- Mit szeretnél annak? - sandítok rá, sokat sejtető mosollyal. Esküszöm színésznőnek kellett volna mennem, ha már ennyire tudom leplezni azt, hogy kérdése telibe talált.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 3. 16:42
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 11:10 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Hajnali háromkor pattant ki a szemem. Oké, 2:59-kor, de az már majdnem egész. Csak forgolódtam, próbáltam visszaaludni, de csak nem ment. Mindig ugyanaz jutott eszembe, akármennyi próbáltam elhessegetni a gondolatot, vagy másra gondolni. Dúlva-fúlva ugyan, de kikászálódtam ágyamból, és benyomtam a kávéfőzőt. Amíg az magához tér, pár utolsó ruha bepakolása és indulhatok is. Összeszedtem magam, hogy nagyjából induló képes legyek később is, amikor a vonatra kell mennem. Csészémet a gép alá téve, megnyomom a gombot, elmélyülten hallgatom, ahogy a daráló darálja az élet elixírjét, majd szépen elkezd csobogni csészémbe. A konyhapultnak dőlve, fejemet hátra vetve egy kicsit, a plafon bámulva várom, hogy mikor lesz vége.
Nem kellemes hang jelzi, hogy a kávém kész. Nem foglalkozom semmivel, csak elveszem a csészét alóla és ablakomhoz sétálok. Az utca üres, minden sötétségbe burkolózik még. Nem is csoda, mit kezdenének az emberek hajnalban az utcán? Homlokomat a hideg ablaküvegnek nyomom, hogy egy kicsit segítsen meggyőzni. Mármint saját magamat abban, hogy az elhatározás működőképes. Mit sem törődve azzal, hogy kávém égeti a torkomat, lehúzom azt. Minden hasznosnak vélt dolgot, amit még nem pakoltam be szépen begyűrök a táskámba, pár fürdőszobai cucc, sminkkészletem – ki tudja? Hátha kell menni megbeszélésre -, táskám, és indulás. Utolsó pillantás a falon lógó régi órára; 5:45. Tökéletes időzítés.
Bőröndömet magam után húzom, táskám a kezemben, így battyogok végig a falun. Biztos sokan örülnek nekem, hogy ilyenkor a halk bőröndöt a halk macskaköves utcákon húzom végig, de ez van. Bocs, emberek! Kicsit deja vu érzés kelt hatalmába, csak nem áll az ajtóban. A takarítónőt látom bent mozogni, így felveszek egy könnyed mosolyt. Belépek az étterembe, és mosolyogva tekintek a nőre.
- Alszik? – csak bólintani tud, annyira meg van lepődve. Nem meglepő, én is megilletődnék. Minden cuccomat lepakolom a lépcső mellé, öles léptekkel indulok el felfelé. Az ajtó előtt azonban megtorpanok. Mi van, ha kulcsra zárja? Akkor végül is feleslegesen vagyok itt. Óvatosan teszem a kilincsre a kezem, lenyomom azt, és a zár kattan. Megkönnyebbült mosoly terül el arcomon, halkan próbálok meg belépni. A szobában félhomály uralkodik, nekem háttal alszik. Hallom egyenletes légzését. Meg kell zabálni. Becsukom magam mögött az ajtót, az ágyhoz lépve, leülök annak szélére. Mutatóujjammal megsimogatom arcélét. Szívem nagyot dobban, ahogy felém fordul, arca felém néz. Félő, hogyha ezt sokáig csinálom vagy rám hívja a rendőröket, vagy kiugrik a szívem a helyéről. Kedvesen elmosolyodom.
- Arie – suttogom a félhomálynak, hátha felkel. – Ébredj, édes. Ophelia vagyok – simogatom meg ismét arcát, immár egész tenyeremmel, hüvelykujjam lassan köröz arcán.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 12:12 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Olyan békésen alszik, olyan nyugalom árad belőle, hogy először elgondolkodtam azon, nincs jogom megzavarni. Talán már elfelejtett, talán a regény az, ami segít neki tovább lépni ebből. Aztán jövök én, hogy ismét felborítsak mindent. Egyszer már megtörtént, és Kori szavaiból ítélve, Arie sem viseli olyan jól, mint kellene. Pofátlan módon toppantam be ismét az életébe, nem is tudom hány hét után. Alaptalan vagyok itt, hiszen fogalmam sincs mit kéne neki majd mondanom, ha felébred vagy egyáltalán mit kellene cselekednem. Elbúcsúzni jöttem, ám ez nem lesz ilyen egyszerű.
Meghökkenek, ahogy kimondja a nevet. Szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, odakapom tekintetem. Egy kedves kis cicaszerű valami néz velem szemben, ahogy ő, úgy én is kicsit oldalra döntöm a fejem. Meglepődöttségem, ahelyett, hogy elmúlna csak még jobban fokozódik, ahogy az én nevem is elhagyja száját, de szemei csukva maradnak. Ébren van egyáltalán? Ajkai érintésére jóleső borzongás fut végig rajtam, legszívesebben magamhoz rántanám és minden egyes elérhető porcikáját végig csókolnám, ám nem tehetem, és a legrosszabb, hogy tudom. Búcsúzni jöttél, Brown, tartsd magad ehhez, különben megint borul minden.
Ha nem lenne ennyi önuralmam, már rég mellette feküdnék meztelen. Hozzábújva kergetném álmaimat reggelig, hogy aztán minden visszatérjen a régi felállásba. De ha egyszer felnősz, és felelősséggel tartozol bizonyos dolgokért, akkor a dolog nem így működik.
- Kedvesem – suttogom Arie körvonalainak, amit látok belőle. – El kell mennem – szorítok rá kezére, amivel az enyémet markolja. Csak egy kicsit kell kibírnom, és már a vonaton ülök Románia felé. A búcsúzás mindig könnyebben ment, mint most. Bár lehet csak én búcsúzom, és Arie már rég elfogadta a jelenlegi helyzetet.
- Remélem hamarosan visszajövök – még mindig suttogom szavaimat. Nem merek hangosabban beszélni, amíg egyértelmű nem lesz, hogy valóban ébren van-e vagy csak félálomból beszélget velem. – És esküszöm Merlinre, hogy előbb vagy utóbb, de a te karjaidban fogok kikötni, csak túl önző vagyok ehhez – megpróbálok felállni, de olyan erősen szorítja a kezem, hogy nincs szívem elszakadni tőle. Somolyog, szemei lehunyva még mindig. Annyira… annyira hiányzott, hogy nem is tudnám szavakba önteni, ha rákérdeznének most. Szívem egyre hevesebben ver. Jó lesz ez így?
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 14:21 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Keserűen elmosolyodom kérdésén. Mindenre bólogat, mint egy kedves kiskutya, szerintem fel sem fogja szavaimat. Vagy felfogja, csak nemigen szeretne rá érdemben reagálni? Nehéz eldönteni, egészen addig, amíg ki nem nyitja szemeit és nem közli azt a tényt, amire szükségem lehetett a biztosban. Hiszen, nem ezt akartam hallani? Hogy bármennyi időre is tűnök el, ő várni fog rám?
Csak egy óvatosat tudok bólintani, abban sem vagyok biztos, hogy látja egyáltalán a félhomályban. Talán Arie mellett minden olyan dolog megvalósulhatna, amire csak vágyhatom egész életemben. Azonban necces a dolog, ha túlontúl önző vagy ahhoz is, hogy a saját boldogságod tedd előtérbe. Az a helyzet, hogy még ezek után is a sárkányok állnak az első helyen. A munkám volt mindig is az, ami segített megmenekülni a szar helyzetekből. Most sincs ez másképp. Bár nem terveztem, de jókor jött a romániai kiruccanás.
Ahogy elhangzik a nevem, erősebben szorítom kezét, türelemmel nézem végig, amíg felül, és elhelyezkedik az ágyban. Kérdően tekintek rá, várom a folytatást, ám akármennyire vártam, nem voltam rá felkészülve. Az én nézetemből ez felér egy szerelmi vallomással. Szemeimet összeszorítom, hogy boldogságom könnyei nehogy elszabaduljanak. Sikerül moderálnom magam, Arie kezét ajkaimhoz húzom. Tenyerébe, kézfejére, ujjaira lágy csókokat lehelek.
- Még én is csak remélni tudom, hogy meg lesz az esély, Arie – nyomom arcomat a kezéhez. Az illata megbódított. Ahogy hallom rekedtes, reggeli hangját, szívem még inkább kiszeretne törni a neki szánt helyről a testemben. Valahogy úgy érzem Korinak igaza volt. A sorsszerű találkozásokat mindenki így képzeli el, nem? Ha valóban Arie nekem lett teremtve, én pedig neki, akkor előbb vagy utóbb, de együtt leszünk. Addig pedig kitalálom, hogy valóban így kell-e lennie.
- És én is szeretlek – mosolyodom el haloványan. Bár nem láthatja, de biztos vagyok benne, hogy érzi. Valahogy, valamiért, de érzi. – Csak ígérd meg nekem, hogy tényleg türelmes leszel velem, kérlek – tekintek rá könyörgőn.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 15:36 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Óvatosan megrázom a fejem, kezeinket visszaengedem az ágyra. Hihetetlen a srác. Nem láttuk egymást senki tudja mióta, és így is velem szeretne jönni, velem szeretne lenni. Talán a regény, amit ír, nem is a lezárása ennek az egésznek, hanem a kezdete mindennek. Kiadja magából a sérelmeit, végül egymás karjaiban kötünk ki, ahogy megírta, és minden boldogság.
- Ne - rázom meg ismét fejemet, immár határozottabban. - Nem szeretném, nem lenne jó vége - húzódom közelebb hozzá. Illata lengi be a szobát, minden egyes szavánál, mozdulatánál és lélegzetvételekor hatalmasat dobban a szívem. Szeretlek, Arie, esküszöm az ördögre, de egyelőre ez nem megy nekem. Hogy lehet ezt szépen, szofisztikáltan és egyáltalán nem bántóan előadni? Sejtettem, esélyem sincs.
- Köszönöm - óvatosan helyezkedem kényelmesebb pozícióba. Jobb lábamat felhúzom magam alá, arra ülök. Nem is tudom mit mondhatnék még neki. Mi van, ha visszajövök és minden ugyanígy marad? Mi van, ha ez a kis kiruccanás nem segít semmit, csak még inkább önzően fogok viselkedni, és nem vágod bele? Mi van, ha az egésznek annyi értelme lesz, hogy csak még inkább elvágom magam Arie-tól, mert egy fogyatékos vagyok? Kori biztos megölne, és ha ez kiderülne, se szó, se beszéd jelenne meg a rezervátumnál kikelve önmagából. Nem azért, mert szegény Arie..., hanem mert tényleg hülye vagyok. Még azt is kinézem belőle, hogy hazáig ütne, hogy végre egymáséi legyünk Arie-val. Tekintetem megakad arcán. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam. Kedves mosolya, mintha mindig ajkai szegletében bújna meg. Illata, erős fogása, mindene ugyanolyan maradt. Ennek egy cseppet sem örülök, így még nehezebb felállnom és elindulnom.
- Hogy ne lennék? - csókolom meg ismét kézfejét. Halovány mosoly játszik ajkaimon.
- Te vagy az egyetlen, aki megérdemli a türelmem - temetem arcomat tenyerébe. Érintése olyan érzelmeket vált ki belőlem, amik azt hittem, már nem is léteznek bennem.
- Lassan indulnom kell - tekintek a falon lógó órára. Hamarosan. Még van egy kis időm.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 17:41 Ugrás a poszthoz

Jason

Habozok válaszolni Jason kérdésére. Pontosan sosem fogalmazódott meg bennem, hogy vajon milyen férfira is vágyom az életemben. Amilyen egy férfi. Mit tudom én. Rengeteg olyan pasi mászkál az utcán, akiről lerí, hogy egyetlen egy férfias megmozdulása sincsen, azok alapból kizárva. De hogy konkrétan én milyen férfira vágyom? Nehéz kérdés, nem is hiszem, hogy kielégítő választ tudok adni rá, de azért egy próbát csak-csak megér a dolog. Gondolom.
- Megfogtál – nevetek fel őszintén. Én megpróbáltam és ennyi sült ki belőle. Remek válasz a kérdésre, ámbár nem éppen kielégítő, de Jason-t ismervén, talán ennyivel is megelégszik. Hiszen tényleg nem jutott eszembe soha, hogy egy konkrét ideált állítsak fel magamnak pasik terén. Valaki csak jön és megy, valaki talán hosszútávra marad, de ideál? Mármint ki tudja idealizálni a pasikat? Amilyen férfiak voltak eddig az életemben, mindenkiben más fogott meg. Kivéve a görögországi pasit. Benne semmi nem fogott meg, éppen rosszkor volt jó helyen, vagyis az ő szemszögéből éppen jókor jó helyen, bár szerintem már ő sem így gondolja.
Jason mindig szája szegletében bújkáló mosolya régebben kellemetlen érzéssel töltött el. Az első pár alkalommal nem tudta hova tenni, ám már kicsit megedzettebb lettem. Tudom, hogy szinte hozzá jár, olyan, mint egy tartozék. Nélküle nem létezhet, ez szerintem már biztos. Türelmesen várom meg, amíg befejezi ismételt szeánszát a karamellel, majd szépen letörli arcáról a maradékot. Jó fiú. Szólásra nyitom a számat, de mielőtt bármit is mondhatnék, megelőz. Kérdése annyira meglep, hogy megfagyok. Meghűl bennem a vér, és Arie arca villan fel előttem pár pillanat erejéig. Erre mégis mi a helyes válasz? Jason mindig is az őszinteség ember híve volt, nem b*szhatom el most. Ha őszinte választ akar, akkor megkapja. Mégis… mi van, ha ez az utolsó lehetőségem nála? Ismerem magam, simán az arcába tudnék hazudni, és még csak fel sem tűnne neki, de egyszer már átvertem. Képes lennék még egyszer? Hülye kérdés, naná, hogy képes.
Lábaimmal Jason felé fordulok, könyökömmel megtámaszkodom az asztalon. Mélyen Jason tekintetébe fúrom sajátjaim. Egy féloldalas gonosz mosoly terül el arcomon, tekintetem csillogását, szinte még én is látom. Államat összekulcsolt kézfejeimen támasztom meg.
- Tudod – kezdek bele lassan, el nem engedve tekintetét. – Szerintem mindegy mit mondok. Ugyanolyan a vonzalom, mint két éve. Ha van ilyen személy az életemben, akkor is simán engedek a kísértésnek, ha nincs, akkor meg főleg – és voilá! Nem, hogy nem hazudtam, de még csak nem is füllentettem neki. Az igazság halovány szikrája, ami bennem volt, immár tűzként lobban kis monológom után.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 18:23 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Ahogy kimondja a nevem, minden szőrszálam az égnek mered. Jóleső érzés hallani a hangját, de amikor így mondja ki nevemet, mintha egy másik univerzumban lennék. Egy olyan univerzumban, ahol minden tökéletes, ahol minden tökéletesen működik. A döntéseket könnyű meghozni, és nem kell azon aggódni, hogy mi lesz holnap. Kíváncsian hallgatom Arie minden szavát. Őszintén elmosolyodom, szemeimet lehunyom. Később érzem meg érintését a derekamon, minthogy reagálni tudnék rá. Egy halk nyögés hagyja el ajkaimat, ahogy közelebb kerülök hozzá. Tarkómon érzem erős markát. Talán életemben nem vágytam még ennyire semmire, mint arra, hogy most megcsókoljon. De nem teszi. Minden elérhető porcikámra csókot lehel, felfokozva izgatottságomat, ám ajkaim előtt pár milliméterrel megáll. Szavai, mintha tőrt döfnének szívembe, úgy facsarják össze azt.
Nem tehetem, hiszen akkor ellentmondani magamnak jöttem el idáig. Nem csókolhatom meg, mert akkor végem. Nem fogom tudni elengedni, nem fogok tudni kilépni a szobából. Eltávolodom tőle, amennyire engedi.
- Mennem kell, Arie, elkésem a vonatot – húzódom el tőle teljesen. Felállok az ágyról, kicsit rendbe szedem magam. Egy pillanat erejéig tekintek csak ki az ablakon. Világosodik. Talán még nincsenek olyan sokan az utcán, hogy a szituáció kellemetlen legyek, egy kellemetlen emberrel. Nincs ehhez most hangulatom. Az ajtó felé sétálok, már a kilincsen van a kezem. Alsó ajkamat olyan erősen harapom be, hogy érzem a vér fémes ízét nyelvemen. Szemeimet összeszorítom. Nem megy ez nekem, gyenge vagyok.
Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, olyan lendülettel, hogy szőke tincseim arcomba csapnak. Öles léptekkel indulok el Arie felé, nem is kell sok és rögtön előtte termek. Kezemet arcára csúsztatom, másikkal mellette támaszkodom meg az ágyon. Tizedmásodperc alatt történik minden. Ajkaim ajkait éri, jóleső borzongás, halkan nyögök egyet, amint megérzem az ő hevességét is. Falom ajkait, minden másodperccel egyre jobban.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 3. 20:35 Ugrás a poszthoz

Frank Arie Martin


Érzem, ahogy szívem összeszorul mindegy egyes csóknál, egyre jobban. Facsarom a saját szívem, mintha mazochista lennék önmagammal. Elég beteg dolog, ez a szeretet vagy szerelem. Kelletlen távolodom el tőle, ahogy kicsit eltol magától. Utolsó csókot lehelek ajkaira, amolyan valódi búcsúcsókszerűt, keserűen belemosolygok. A paplant nézem, csak bólintok egyet szavaira, alsó ajkamat ismét beharapom. Muszáj, különben tényleg megtörök és itt maradok Arie mellett végleg. Nagyon szusszantok, utolsó csók, esküszöm, majd felállok. Ismét rendbe szedem magam, a halovány reggeli fényeknél látom, ahogy lehunyja szemeit. Elmosolyodom, ismét lehajolok hozzá, lágy csókot nyomok a homlokára, de annak végeztével nem távolodom el tőle.
- Szinte biztos vagyok abban, hogy te vagy az, akire szükségem van - mormogom homlokának, majd ismét felegyenesedem. Mélyet sóhajtok, hogy Arie illata legalább Romániáig elkísérjen. Ismét az ajtó felé lépek, immár halkabban, mert rögtön szembe tűnik Arie egyenletes légzése. Visszaaludt. Lenyomom a kilincset, hangtalan lépek ki az ajtó elé. Kezeimbe temetem az arcomat, és érzem, ahogy nedvesek lesznek. Megilletődve nyúlok arcomhoz. Könnyek lennének? Letörlöm arcomról őket, határozottan lépegetek le a lépcsőn. A takarítónő felé, miközben megfogom bőröndömet, csak lehajtott fejjel intek egyet. Minél előbb ki kell mennem, nem érek rá cseverészni. Kilépek az étteremből, rögtön megcsap a hűvös levegő. Kicsit megrázom a fejem, hümmögök párat, végül elindulok a vonatállomás felé.
Csak adja Merlin, hogy ez ne a végleges búcsú legyen. Csak ne az legyen, hanem nekem és Arie-nak legyen még jövőnk. Ha csak egy rövidke is, de valami legyen.

// Love //
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 3. 20:35
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 5. 20:27 Ugrás a poszthoz

Jason

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy az életem még egyszer bele fut Jason Henry Payne-be. Vannak azok a találkozások, amikről tudod, hogy jelentenek valamit és ha elcseszed, akkor nem lesz második esély. Ugyanígy voltam az előttem ülő, éppen a villát igazgató férfival. Volt esélyem, amit csúnyán elrontottam, de valamiért ismét itt ül velem szemben. Akármennyir beszélt nekem eddig Kori a sorsszerű találkozásokról, sosem sikerült meggyőznie. Erre láss csodát... mégis itt ül előttem a csoda. Soha az életben nem fogom elmondani neki, hogy ez a gondolat valóban megszületett az agyamban. Még csak az kellene.
Tartom a pillantását, nincs az a világméretű katasztrófa, ami rávehetne arra, hogy elpillantsak. Két éve néztem bele ilyen mélyen utoljára ezekbe a kedves és őszinte szemekbe, amik rögtön megbabonázzák és magával ragadják az embert. Lábaimat ismét keresztbe rakom, immár az asztal alatt, nem játszom el még egyszer ugyanazt, ugyanabban a játszmában. Karom sajgása, mióta beszélgetünk csillapodott, lehet nem véletlenül.
Ahogy kitekint az ablakon, végre esélyt kapok arra, hogy kicsit összeszedjem magam. Gondolataim mindenfelé járnak, csak éppen épkézláb ötletet nem adnak arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet.
Kérdésére megemelkedik egyik szemöldököm.
- Nem tagadom - vonom meg vállaimat kicsit. Mosolyom őszinte, de még így is van benne egy kis keserűség. Szemeim kikerekednek, őszinte mosolyomból, őszinte kacagás teljesedik ki.
- Sokan mondták - félelem még mindig enyhén rázkódó vállakkal.
Ahogy visszapillant rám ismét az ablaktól, tudom, hogy most dől el az egész. Akármilyen vége is lesz, tudhatja, úgysem engedem el ilyen könnyen.
Arcom rögtön semleges lesz, ahogy bele kezd. Második? Lassan lehunyom szemeimet, hátradőlök székemen. Ép kezem ujjaival kezdek el dobolni az asztalon.
- Ki mondta, hogy van első? - mondom már nyitott szemmel, kékjeimet Jason íriszeibe fúrom. A férfi mozdulatsorát követve, én is kicsit oldalra biccentem a fejem, arcomra ártatlan mosoly kerül. - Az én szívem nem nyílik meg mindenkinek, így emiatt nem aggódom - kacsintok rá szemtelen, majd elkapok egy pincért. Szívélyesen bólogat az elviteles rendelésemre, ami nem áll másból, mint egy francia krémesből. Valljuk be, abból sosem elég.
Kérdő tekintetem ismét Jasonre esik, egy hosszabbat pislogok. Lassan engedem ki mélyebb lélegzetvételemet, megnyugtat. Dobolok megint párat ujjaimmal az asztalon.
- Miért érzem úgy, hogy okkal nem mentél még el az asztaltól? - emelem meg egyik szemöldököm, ám mielőtt elkezdhetné, én tekintek ki az ablakon és folytatom. - A kis monológod után vártam a drámai távozást.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 8. 10:01 Ugrás a poszthoz

Én már lebonyolítottam egy szerződést, főnököm sincs bent. Szóval saját tempóban melózom *-*
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 8. 11:25 Ugrás a poszthoz

Eszterházy Diána - 2019.02.08. 11:08
https://www.bonuszbrigad.hu/1-ora-balta-dobalas-b119613

Mi itt szúrtuk ki. Én is meglepődtem, hogy van ilyen egyáltalán, de valljuk be, elég menő.



Édesistenem XDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 8. 11:42 Ugrás a poszthoz

Az irodában egy Corgi, a laposon egy mini kráken, ami megtámad egy mini hajót.

Hasonlók Cheesy
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 11. 19:40 Ugrás a poszthoz

Jason

Eléggé el kéne olvasni, ami utána jön. Köszönöm.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 12. 19:02 Ugrás a poszthoz

Jason

Türelmesen nézem végig, ahogy elhelyezkedik a széken, ami nagyokat reccsen súlya alatt. Adja a jó ég, hogy bírja még egy kicsit, mert ha nem, én itt fogok meghalni a nevetéstől, ha széttörik alatta. Hiába csúszik lejjebb a széken, ugyanannyira magasodik ki a cukrászdában lévők közül. A rezervátumban is lehetetlen volt nem észrevenni alakját, hatalmas hajával és ugyanakkora szakállával. Na meg a mosolya. A mindig őszinte, kedélyes és kedves mosolya. Állandóan arcát díszítette, nem lehetett levakarni róla. És ha ajkai mosolyra húzódtak, szemei mosolyogtak vele. Ez az a dolog, ami megfogott legelőször Jasonbe. Az őszinte tekintete és cselekedetei.
Nem tudok reagálni feleletére. Megfogott, szemeim kicsit ki is kerekednek. Somolygok kicsit, ám tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Két éve ott volt a lehetőség, hogy mindent megtudjak róla. Ott volt a lehetőség, hogy mindent megoldjuk együtt, hogy mindent átéljünk együtt. Minden este karjaiban aludhattam volna el. Hallgathattam volna mély, egyenletes légzését, ahogy egy hosszú nap után, végre ő is nyugalomra tér. Immár bőröndöm mellett egy pillanatra lehunyom a szemem, és akkor… Megérzem Jason határozott szorítását ép karomon. Ahogy magához ránt, táskám a földre esik alkaromról, meglepődöttségemben még egy kisebb sikkantás is elhagyja ajkaimat. Összeszorított szemekkel huppanok az ölébe. Pár másodperc múlva merem csak kinyitni, amikor közli, hogy mennyire szemtelen is vagyok, mintha eddig nem tudta volna ő sem, de mindegy is. Szívem egyre nagyobbakat dobban, ahogy megérzem illatát, érintését magamon. Elégedett mosoly terül el arcomon. Sakk matt, Payne. Tekintetem az övébe fúrom, de hiába várok valamiféle magyarázatot, ő inkább a pincérrel kezd el „kedélyesen” beszélgetni. Érzem érintését a hajamon, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit bizony hiába is palástolnék, valószínűleg Romániában is látják.
Amikor tekintete végre visszatalál kékjeimhez, kicsit megilletődök. Az a tűz, ami íriszeiben ég idegen számomra. Nem is tudom, minek nevezhetném. Határozottságnak? Eltökéltségnek? Magabiztosságnak? Igazából nem is fontos, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném jelenleg is, és szerettem volna két évvel ezelőtt is. Akkori tetteim oka, nem ment fel a döntéseim alól, mégis meg kellett hoznom őket, akár szerettem volna, akár nem. És hogy hányszor jutott eszembe Jason megnyugtató tekintete, amíg azzal a fennhéjázó f*szfejjel voltam? Elmondhatatlanul sokszor.
- Ezek szerint mégsem te fizetsz? – emelem meg egyik szemöldököm óvatosan, fejemet még oldalra is biccentem egy kicsit. Nem fordítom el tekintetem, tartom pillantását, ha kell életem végéig. Ám amikor a pincér odalép hozzánk ismét, zavartan letekintek ölembe helyezett ép karomra. Végig hallgatom, ahogy összepakol mindent, majd sűrű bocsánatkérések közepette, megint magunkra hagy minket.
Kíváncsian tekintek Jason-re. Valóban nagyon érdekel a válasz, azonban azt még nem sikerült eldöntenem, hogy hallani is akarom-e. Az ölében kötöttem ki, egy igen kis visszafogott cukrászda egyik asztalánál, és én mégis bizonytalanságba taszítom saját gondolataimat. Mélyebbet sóhajtok, illata még inkább bekerül tüdőmbe, reménykedve abba, hogy soha nem szabadul ki onnan, fújom ki.
- Mit szeretnél Jason? - fordulok felé teljes felsőtestemmel. Hangom halk, érdeklődő. Ép kezemmel lágyan simítok végig arcélén, őszintén mosolyogva. - Nem szeretnék ma kételyek között lefeküdni, és tudom, hogy önző gondolat - emelem fel ép kezem, jelezve neki, hogy engedje, hadd folytassam. - Nem voltam veled tisztességes két éve, tisztában vagyok vele, de abban a helyzetben, az tűnt a legjobb döntésnek. Rengetegszer eszembe jutottál, és mindig összeszorult a szívem, ahogy feltűnt lelki szemeim előtt őszinte mosolyod - megállok. Tenyeremet arcára teszem, hüvelykujjammal simogatom azt. Egy pillanatra letekintek mellkasára, keserűen elmosolyodom, végül ismét íriszeibe fúrom tekintetem.
- De most sem fogok neked ígérgetni - arcának simogatását is abbahagyom. Ha most fog elmenni, felkészülök. Minden lehetséges dologra fel kell készülnöm. - Ismersz már ennyire.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 12. 19:04
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. február 22. 17:55 Ugrás a poszthoz

Jason

Sokszor elgondolkodtam azon még erejem tejében, hogy vajon hogy fog alakulni az életem később? Minden eshetőségre felkészültem. Sorozatgyilkos leszek, FBI ügynök, unikornisokon száguldó hatalmas vadász. Minden felkerült a falra feltűzött táblára, ami csak eszembe jutott, majd ahogy idősödtem, úgy kerültek le és még lejjebb a felírt dolgok, hiszen ilyen szép arccal, hogy lennék sorozatgyilkos? Persze, simán benne van a pakliban, főleg, amikor nagyon felidegesítenek, de mégis… esélytelennek tartom. A többiről nem is érdemes több szót ejteni, mert minek is?
De a lényeg, ami fontos, hogy soha nem volt talonban az, hogy valakinek lehetőség legyek. Én, mint lehetőség, nem is tudom, olyan valótlannak hat. Mert végül is, mit adhatok én? A manipulatív személyiségemet, a határozottságomat, a tudásomat. Nem vagyok az a tipikus szőke virágszál, mint akinek mindenki gondol, amikor először meglát.
Martinnak és Jasonnek is egy esély vagyok, vagyis… igen, nagyon úgy tűnik. Ám önzőségem enged a kísértésnek, hogy hamis ígéreteket adjak mindkettőnek? Nincs jogom ahhoz, hogy ígérgessek, főleg olyanoknak, akik fontosak nekem. Mert Jason mindig is fontos volt, és fontos marad. Ő lesz az az életemben örökre, akiért mindent eldobnék, ha kellek neki, és itt most bármire gondolhatok. Ő lesz örökre az én szerelmem, akinél volt lehetőségem, de nem éltem vele. Ő volt az én lehetőségem, nem én az övé. Nem ugyanaz.
Keserűen elmosolyodom, ahogy neki áll beszélni. Hangja simogatja dobhártyámat, megnyugtatja azokat, ám szavai cseppet sem tetszenek. Szemöldökeimet kicsit összehúzom, ahogy ismét elkapom tekintetét, miután rám figyel. Érzem érintését hajamon, tekintetét magamon, bele is remegek, ujjam megrándul arcán. Hogy palástolni tudjam testem reakcióját, magára a férfira, óvatosan kezdem el ismét simogatni hüvelykujjammal arcát.
Lassan hunyom le szemeimet, kezem Jason tarkójára csúszik, hogy kicsit megtartsam magam, ahogy hátra döntöm fejemet. Mutatóujjammal automatikusan kezdek el babrálni hajával, mintha mi sem lenne természetesebb, majd visszafordulok hozzá. Sejtelmes mosoly villan ajkaimon, ameddig vigyázva minden mozdulatomra közeledek felé, egyre közelebb és közelebb. A táncunk már véget ér, nyertem, ám nem elég. Akarom Jasont. mindenestül. A lelkét, a szívét, a testét, a pimasz mosolyát. És vagy itt, vagy később, de megfogom kapni.
- Szeretnéd, hogy ígéreteket tegyek? – emelem meg egyik szemöldökömet csábosan, miközben érzem és tudom, hogy ajkaiba suttogom szavaimat. – Rendben, Jason. Reggelente melletted fogok kelni, esténként melletted fogok lefeküdni. Együtt fogjuk nézni a csillagokat, együtt fogjuk összegyűrni az ágyneműdet – csusszanok el füle felé, épphogy érintve telt, férfias ajkait. Kínzom saját magam is, de meg kell törnöm. El kell érnem, hogy ő akarja, hogy ő egyezzen bele, az már teljesen más tészta, hogy mennyire van azzal tisztában, hogy az esetek többségében – benne van a pakliban, hogy az ígéreteim semmit sem érnek. Ám most is így lesz? Nem tudhatom, csak bízhatok a legjobbakban. Nem mozdulok, úgy érzem nem is mozdulhatok, amíg nem válaszol. Megköveteli.
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. február 22. 17:58
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 11:04 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

A kezem gyógyul, esküszöm. Bár nem olyan gyorsasággal, ahogy nekem tetszene és a folyamatos kötéscsere sem tartozik a kedvenceim közé, de legalább megúsztam az elfertőződést, és legalább a kencém is elfogyott, ami igen sokat segítene a fájdalmon.
Valami fájdalomcsillapítós kencefice reményében indulok meg a faluban, hátha találok valami olyat, ami legalább hasonlít a saját kikevertemhez. Undorító színe van a saját kezem által kikevertnek, de a fájdalmat csillapítja, kicsit elzsibbasztja, így tökéletesen megfelel a célnak. És az istenért sem mennék vissza Romániába egy kenőcs miatt.
Meguntam. Már vagy húsz perce eredménytelen sétálgatok. Istenem, kell egy kávé. Berobbanok egy kávézóba, ahol egy capuccinót kérek elvitelre. Amíg a nagyon kis helyes fiú csinálja, felpattanok a pulthoz kitett egyik székre, türelmesen várom rendelésemet. Csak kicsit siessen...
Utoljára módosította:Ophelia Carolina Brown, 2019. március 31. 12:02
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 12:05 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Ha a srác nem sürgeti meg magát, akkor tutira veheti, hogy átpattanok a pulton és megcsinálom magamnak, mert ne mondja nekem senki, hogy tíz perc kell egy capuccino elkészítéséhez, főleg, hogy nincsenek is rajtam kívül valami sokan. Akik meg vannak, azok meg már isszák vagy eszik, vagy mindkettő, amit rendeltek. Fogy a türelmem...
Mondanám, ha nem huppan le közvetlen mellém valaki, és nem ajánlja fel, hogy kifizeti a kávémat.
- Honnan tudtad, hogy kávét kértem? - emelem meg egyik szemöldököm, ahogy felé fordítom a fejem, kicsit közvetlenebb mosollyal - lehet -, mint az megengedett lenne.
- Meghívhatsz - bólintok utána egy aprót, mosolyom ugyanúgy ékesíti arcomat. - De csak ha előtte mondod el.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 16:12 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Csak egy hümmögés telik tőlem, az igen jó tippjére, mert a pasi végre lerakja elém a kért italt.
- Köszönöm - biccentek egyet felé, majd beszélgetőpartneremre szegezem újra tekintetem.
- Nem is szeretem a teát - mosolyodom el, mondhatni már-már kacéran. - A koffeint annál inkább - vallom be neki őszintén, mert valóban így van. Koffein nélkül - főleg most - valószínűleg már nem élnék.
- Onnan, hogy még mindig itt ülök, és nem futottam el a fura fejtegetésed után sem - fordulok felé teljes testemmel, nagyot kortyolok kávémból.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 16:35 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Óvatosan felnevetek a következő korty előtt.
- Ügyes vagyok - konstatálom magamnak a tényeket. Nem mintha nem lennék tisztában így is az erényeimmel.
- Romániában dolgozom... hm... dolgoztam - húzom el a számat kicsit, mert fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes igeidő ebben a mondatban, végén csak megvonom a vállam. - Mindegy, szóval a romániai sárkányrezervátumban voltam, valami gusztustalan parazita megtámadta az ott lévő sárkányokat és egy wales-i zöld engem talált meg, miközben kezeltem - vonok vállat könnyelműen, mintha nem lenne nagy cucc a dolog. Nem is miattam, a mai napig kérem az ott dolgozókat, hogy három naponta küldjenek jelentést az állatról.
Ophelia Carolina Brown
INAKTÍV


Brownie
RPG hsz: 269
Összes hsz: 608
Írta: 2019. március 31. 16:53 Ugrás a poszthoz

Sárközi Erik Levente
valahol, valamikor, szeress

Automatikusan nyújtom felé kezemet, ahogy felém nyújtja tenyerét. Nem is tudom... van valami megnyugtató az előttem ülő férfiban, ami arra késztet, hogy engedelmeskedjek neki. ÉN! Nagyon furcsa ez a nap, ráadásul az sem elenyésző szempont a dolgokban, hogy igenis jól néz ki, és gátlástalan mérem végig már nem először.
- Nem - rázom meg a fejem óvatosan. - Kevertem ki az ott dolgozóknak kenőcsöt mindenféle gyógynövényből, és hoztam haza magammal. A fertőzést megúsztam - mosolyodom el őszintén rá.
- Nem tudjuk. Bőr alatt héderelt - vonok vállat. - Még folynak a vizsgálatok.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Ophelia Carolina Brown összes hozzászólása (238 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 5 [6] 7 8 » Fel