36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Czettner L. Zora összes hozzászólása (253 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 8 9 » Le
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 18:07 Ugrás a poszthoz

*megfogja a kislány kezét* Szia Ririke, mi újság? Cheesy
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 18:13 Ugrás a poszthoz

Annak örülhetsz is, Riri Cheesy

Nincsen semmi, örülök, hogy itt a húgi Cheesy
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 19:21 Ugrás a poszthoz



Nem tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, régen nem ilyen ember voltam. Sokkal kedvesebb, életvidámabb, közösségkedvelőbb, vagyis sokkal navinésebb, mint most, ezért is kerültem anno abba a házba. Nem kell félreérteni, imádtam a háztársaimat, nagyon is, közülük kerültek ki a barátaim, ott volt a nővérem, most a húgom is velünk van. Egyszerűen csak nem voltam olyan, mint például Emma, nem tudtam mindig a dolgok pozitív oldalát nézni, valahogy számomra a negatív sokkal szembetűnőbb, és elfogadhatóbb volt. Szerettem egyedül lenni, a művészeteket, és volt egy bizonyos antiszociális hajlamom, amit sem én, sem a közvetlen környezetem nem tudott hova tenni. Megváltoztam, ezt kár lenne tagadni, és az ember, aki visszanéz rám a tükörből már régen nem egyezik meg a régi énemmel. Korábban, az elmúlt egy hónapban, amikor temérdek időm volt járőrözések alkalmával gondolkozni, átrágtam magamat az egészen, és valóban, alig ismertem már magamra, a gondolatok is idegenek voltak számomra, meg a hozzáállásom is mindenhez.
Minden esetre most valamilyen szinten talán sikerült kiszakadnom a gondolataim, saját magam örvényéből, tényleg szükségem volt erre a levegőváltozásra. A kastély csak a bezártság, a saját életem metaforájaként működött, nem tett jót az amúgy is gyászos hangulatomnak, de a falu éppen az ellenkezőjét jelentette. Itt volt élet, szabadság, nagy tér, és a késői időpont miatt kevés diák mászkált lent, ami egyet jelentett azzal, hogy szabadon tehettem bármit. Itt nem voltam prefektus, nem voltak elvárások felém, és kevesen tudták, hogy ki vagyok. Na meg persze itt volt az egoista David társasága.
- Annak tartod magad? - kérdezek vissza az arcát tanulmányozva, valóban érdekel, hogy mit gondol saját magáról. Egy szakítás után hajlamosak vagyunk magunkat okolni mindenért, és olyan dolgokat beleképzelni az egészbe, amik nincsenek ott. Velem is volt már így, szerintem mindenkivel. Sokkal egyszerűbb mást hibáztatni, mint saját magunkat, ugyanakkor valamiért mégis szinte mindig az utóbbi történik.
Én nem tartom Davidet vadállatnak, még ha a dolog egoista része tagadhatatlan is. Tudom, hogy van múltja; de hát kinek nincs? Mindenki tett olyat, amire ma már nem büszke, minden normális embernek voltak sötét pillanatai. Mivel rellonosról beszélünk, ez főként igaz. Nem látok rá okot, hogy miért is kéne távolabb húzódnom tőle, így nem teszem, mikor átkarol, a kezemet a derekára helyezem.
Néha nekem is jár, hogy jól érezzem magamat!

Meglehetősen jól elszórakozunk, amíg a csárdába érünk. Átrágjuk a témákat, amiket az elmúlt közel fél évben elhanyagoltunk, beszélek Zoéról, megtárgyaljuk, hogy mi is történt velünk a nyáron. Nem azért nem teszek fel kérdéseket, mert nincsenek, akadnának, csak éppen nem akarom elrontani a könnyed hangulatot, ami végre közöttünk uralkodik.
Megköszönöm, ahogy előre enged, és belépve az ajtón a pult felé indulok. Szétnézve az asztalok nagy része foglalt, nem akarok szűkösködni, és talán még a pultnál számíthatunk a legnagyobb privát szférára. Plusz előny, hogy nem kell az italokért szaladgálni. Amíg David rendel, én leveszem a kabátomat, és felakasztom a fogasra, ahol még csak egy-két hasonló ruhadarab lóg, minden esetre elégedettséggel tölt el, hogy nem csak én vagyok ennyire fázós.
- Kakaóval? - felvonom a szemöldökömet, ezzel a párosítással még nem találkoztam. Mi a vodkát általában narancslével ittuk, néha citrommal, kakaóval még sosem próbáltam. Valahogy a két ízvilág ellentétesnek tűnt a számomra, de bíztam Davidben. Remélem, nem fogom megbánni.
- Remélem nem mérgezel meg - nevetek, ahogy megkapjuk a két italt. Felülök az egyik bárszékre, és teljes testemmel a srác felé fordulok, várom, hogy ő is elhelyezkedjen, és folytathassuk a beszélgetést ott, ahol abbahagytuk.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 20:50 Ugrás a poszthoz



Szerintem egy kapcsolat éppen az ilyen apró mozzanatoktól tud rendesen elmélyülni. Persze, szükséges hozzá az is, hogy megbízzunk a másikban, vagy, hogy néhány alap dologgal tisztában legyünk a személyről, de ezek az őszinteségi hullámok azok, amik meghatározzák egy kapcsolat mivoltát. Nem mondom, hogy kis dolog, hogy David megbízik benne annyira, hogy elmondja magáról a véleményét, tudom, hogy ő sem egy olyan egyszerűen kezelhető ember, aki könnyedén megnyílik mások előtt. Főleg így nem, hogy már vagy fél éve alig láttuk egymást. Mégis megteszi, és ezzel valamilyen szinten meglep, bár igyekszem nem kimutatni az érzéseimet. Abból mindig csak a baj van, ezt már réges-régen megtanultam. Aztán jön maga a vallomás. Tudtam, hogy van múltja, azt is, hogy nem éppen egyszarvúktól, és szivárványoktól hemzsegő, mégis letaglóz amit, és ahogyan mond. Könyörtelen őszinteséggel, amiért valahol belül hálás vagyok, nem kenyerem a köntörfalazás. Elmondja, hogy valójában mit is gondol saját magáról, és még néhány plusz információval is meglep a zűrös múltjából. Lehet, hogy minden épeszű ember hanyatt-homlok menekülne a közeléből egy ilyen monológ után, én mégsem teszem. Van benne valami, ami vonz, az egész... sötétség, ami benne él a múltja miatt. Néhány percig némán, nyitott szájjal nézek fel az arcába, emésztem a mondandóját, majd feltűnik, hogy reagálnom kéne rá valamit.
- Rendben. - Az ígéret, miszerint később még inkább beavat, nagyon is kecsegtető, még annyira sem akarom itt hagyni, mint az előbb. Tovább sétálunk, egy kis ideig csendben, majd elkezdünk beszélgetni az alap dolgokról, mintha nem éppen az előbb vallotta volna be nekem, hogy ölt már embert, és, hogy szörnyetegnek tartja magát. Magamat is meglepve nem zavar a dolog, azt hiszem, hogy elég meglepetéssel találkoztam már ahhoz az életben, hogy ne lepődjek meg az újabbtól. Azonban az, hogy ezt érzem, hogy még inkább a közelében szeretném magamat tudni, már annál inkább megrémiszt, nem tudom, hogy honnan jön a sötétség utáni vágyam. Régebben ez nagyon nem volt rám jellemző.
A csárdába beérve aztán még könnyedebb lesz a hangulat, a szó gyorsan a furcsa italkülönlegességre terelődik, és már csak az agyam hátsó zugaiban motoszkálnak gondolatok David múltjáról. Sosem ittam még ilyet, de hát minden újra nyitott vagyok, ki tudja, még akár finom is lehet, és megeshet, hogy új kedvencet avatok. A pultos természetességéből azt a a következtetést vonom le, hogy a srác nem először rendel itt ilyen furcsaságot. Kérésére ráfigyelek, az érintését most nem érzem annyira hirtelennek, vagy helytelennek, mint körülbelül egy órája a stégen tettem. Ennyi kellett, hozzászoktam a társaságához, és tudtam, hogy mit várjak
Kissé morbid ötletnek tűnik, hogy a feléig kiigyam a whiskey-s poharat, sosem voltam az a nagyivó. Nem vetettem meg az alkoholt, de nem is volt szokásom minden hétvégén kocsmázni járni. Régen jutottam már hozzá bármi nemű italhoz, ezért előre féltem tőle, hogy a kakaós vodka milyen hatással lesz rám. Minden esetre megvárom, hogy David háromig számoljon, majd igyekezek nem gondolkozni, és egy húzásra megiszom kicsit több, mint a felét. Meglepően nem olyan rossz, mint amire számítottam.
- Furcsa... de nem rossz - válaszolom vigyorogva a kérdésére. Bár valóban nem hétköznapi az ízösszeállítása az italkeveréknek, határozottan van valami sajátossága, és úgy összességében már az egészen finom határát súrolja. Elgondolkozok rajta, hogy milyen okosak a lengyelek, és mire felpillantok, már az első kakaós vodka sztoriját meséli.
- A képszakadást azért szívesen kihagynám. - Mosolygok, ahogy mesél. Nehezemre esik elhinni, hogy ez a srác ugyanaz a sötét, és rejtélyes múltú, aki az előbb még kint az utcán véleményezte önmagát nem éppen pozitívan, pedig így van. Mikor feleszmélek, már előttünk is van a következő kör ital, ezúttal egy kicsit könnyebb, de attól még alkohol.
- Csak nem le akarsz itatni? - Nézek rá fel nevetve, de úgy őszintén nem csodálkoznék rajta. Mégsem bánom, hogy itt vagyok vele, és belevetjük magunkat az ivászatba, kell most ez nekem, és abból, amit látok, abból, amit mondott, neki is.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 16. 16:10 Ugrás a poszthoz


Nem vagyok olyan, mint a többi ember, soha nem is akartam hasonlítani rájuk. Lehet, hogy éppen azért, mert szaladgál kint a világban még egy személy, aki ugyanolyan, mint én, és így nem vágytam a hasonlóságra másokkal. Imádtam, hogy Zoéval teljesen egyformák voltunk, a világ minden pénzéért sem váltam volna meg ettől, ahhoz túl sok minden köt hozzá. Régebben is imádtunk egyformaságunkkal az embereket őrületbe kergetni, ez mostanáig kitart, már ha éppen akad időnk egymásra. A gondolatra, hogy ez mostanában eléggé ritka esemény, egy kissé mindig elszomorodtam, nem tudtam, hogy mi lehet az oka. Hiába voltam biztos benne, hogy ott van, jól van, és mellettem áll, kellett volna, hogy megerősítsen ebben a tényben, amire a havonta egy találka nem volt elég. Akkor megtárgyaltuk az életünk nagy dolgait, és mentünk mindketten utunkra, volt más teendőnk is bőven.
David története belül akármennyire is ledöbbent, nem érzek félelmet a srác iránt. Nem vagyok képben az egész történettel, nem tudom, hogy miért tette, amit tett, és nem szokásom az ítélkezés - sem a dolgok teljes ismeretében, sem nélkülük. Biztosan volt rá oka, ebben nem kételkedem, nem egy pszichopatának ismertem meg, aki csak úgy szórakozásból gyilkolássza a gyanútlan járókelőket. A mérhetetlen sötétség - és talán undor saját magától - az arcán szintén ebben erősít meg. Látom rajta, hogy nem tud ugyanúgy gondolni saját magára, hogy ő teljesen tisztában van vele, mit tett. Nem tudom, hogy mi oka volt rá, de hiszek benne, hogy volt. A gyilkosságokról sem tudtam többet, egész életemben igyekeztem elkerülni a szélsőséges helyzeteket - lehet, hogy éppen ezért tartottam itt -, lehet, hogy ideje lenne valamiféle izgalom után nézni, amire David társasága jelenleg úgy tűnik, hogy a tökéletes kezdet. Az biztos, hogy mellette nem lehet unatkozni.
Csak bólintok, mikor megköszöni, nem gondolom, hogy hálának tartozik nekem érte, hogy nem rohantam el, vagy nem kezdtem faggatózni. Lehet, hogy mások megtették volna, de ők nem én vagyok. Sosem szerettem, ha számomra idegen emberekhez hasonlítottak. Én én vagyok, ebből kell kiindulni, nem pedig abból, hogy mások hogyan reagálnának egy-egy helyzetben. Mindenki más, más a felfogásunk, máshogy cselekszünk, reagálunk a dolgokra. Hiába lepett meg az egész történet, eszembe sem volt elszaladni, inkább valami furcsa megnyugvást éreztem a közelében, legyen ez akármennyire is hihetetlen, vagy éppen egyesek szerint beteg.
A kocsmában ülve már nem lepődök meg a hirtelen érintésétől, ahogy a puszitól sem, csak rámosolygok válaszul. Az egyetlen egy dolog, ami talán egy kicsit furcsa nekem, hogy David ilyen múlttal tud ennyire felszabadult is lenni, szinte teljesen megváltozik, és - legalábbis látszólag - maga mögött hagyja a múltját. Ilyenkor olyan nekem, mint bármely normális korombeli, kívülről úgy tűnik, hogy semmi problémája nincs, élvezi az életet.
- Ne már - nevetek fel, ahogy befejezi a történetét. El tudom képzelni, hogy milyen lehet egy bevásárló központban felébredni egy kiesett éjszaka után, és ráadásul egy plüssmacival, amiről feltételezem, hogy fogalma sem volt, hogyan került hozzá.
- Persze, persze, én meg ma jöttem le a falvédőről - vágom rá. Ránézve Davidre, és igyekezve nem gondolni a múltjára, egy olyan fiút látok, aki amikor csak lehetősége van rá, lányokat itat le. Hiába mesélt Beth-ről, vannak dolgok, amik sosem változnak. Ezek a rossz szokások...
- El tudom énekelni svédül a János bácsi a csatábant - kontrázok rá, miután én is lehúzom a maradék vodkát. Hogy ezt a tudományt hol tanultam, részben magam sem tudom, de rémlik valami egy gyerekkori nyári táborról, amikor Zoé megismerkedett egy svéd fiúval, és nem volt jobb dolgunk, mint megtanulni tőle ezt a buta dalt - természetesen az anyanyelvén. Kezembe veszem a Baileys-es poharat, és David felé emelem, várva, hogy hozzákoccantsa a sajátját.
- Az esténkre! - Elvégre mi másra is ihatnánk, itt, a csárdában ülve?
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 17. 20:12 Ugrás a poszthoz



Szó, ami szó, nem számítottam rá, hogy ilyen estém alakul, amikor elindultam a kastélyból kiszellőztetni a fejemet. Ez is csak egy példa rá, hogy ha nem megyek sehova, az életemben semmi sem fog történni. Bár nem ezt vártam, hanem egy csendes merengést, és önmarcangolást ettől az éjszakától, az, hogy összefutottunk a sráccal, megváltoztatta a tervemet, de nem panaszkodtam. Kellett a változás az életembe, kellett az izgalom, és ez határozottan egyet jelentett Daviddel. Nem éppen a sötét múltjára célzok - ami önmagában sem elhanyagolható dolog -, sokkal inkább arra, hogy ő nem hagyja, hogy magamat emésszem, sőt, még megfordulni sem engedi a gondolatot a fejemben, hiszen érkezésem pillanatában letámadt. És ezt nem is tehette volna jobban. Hogyha nem ilyen hirtelen eseménnyel kezdi meg a találkozásunkat, lehet, hogy nem kötöttünk volna ki itt, és egyszerűen csak beértük volna néhány szóval, mint azt az előző fél évben is tettük. Most látom csak, hogy mekkora hiba volt, érzem, hogy kell ő az életembe.
Aztán ott van a sokk is, amit a kis - közel sem kerek - története okozott, és amit most próbáltam eltemetni az agyam egyik rejtett zugába. Persze, hogy lettek volna kérdéseim, érdekelt, hogy mi vezényelte és kíváncsi voltam a körülményekre is. Meg természetesen arra, hogy mit érzett ezzel az egésszel kapcsolatban. Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem ugrándozott az örömtől - legalábbis kívülről nem tűnt pszichopata gyilkosnak -, de az ő szájából is hallani szerettem volna, hogy ne csak a feltevéseimre hagyatkozzak. Rápillantva majdnem biztos voltam benne, hogy még folytatni fogja, fog mesélni róla, hogy mi történt és hogyan történt, valamint, hogy mi a következménye. Hiszen hosszú még az este, és egyikünk sem úgy néz ki, mint aki nagyon sietni akar vissza az iskolába. Nagyon nem.
Nem akartam nagyon belefolyni a dolog lelki vonatkoztatásaiba, mégsem tudtam teljesen megálljt parancsolni a gondolataimnak. Eddig is éreztem, hogy van valami Davidben, amiről nem tudok, pedig kellene, de fogalmam sem volt róla, hogy mi. Így viszont, hogy legalább egy részletével tisztában vagyok, új értelmet nyert minden, például az is, hogy mit jelentett neki, hogy nemet mondott a lány. Feltételezem, hogy Beth tudta, éppen ezért Davidet nagyon rosszul érinthette, hogy nem lett eljegyzés a dologból. Nem ismerem őt, az indokait sem, így nem tudom, hogy mi vezérelte erre a döntésre. Ugyanakkor azzal tisztában vagyok, hogy mit veszített Davidben, ismerem már a srácot annyira.
Mivel már régen nem kapott a szervezetem alkoholt, már ezt a keveset is érezni kezdtem, kissé mintha felbátorodtam volna, és valószínűleg ez is szerepet játszott benne, hogy a gesztusok nem érintettek érzékenyen, sőt. Tetszettek.
- Hát elhiszem. - Mosolygok, és a gondolataimat visszaterelem a mai esténkhez, elvégre nem a múltban kell élni, és nem feltevésekre kell hagyatkozni. Majd elmondja David, amit tudnom kell, követelőzni nem fogok. Nem hiszem, hogy bármilyen elvárásaim is lehetnének vele szemben, hiába ismerjük egymást. Sosem kedveltem a követelőző embereket, igyekeztem is elkerülni őket.
- Szóval eléjük rakod a poharat - mutatok rá megint vigyorogva. Felénk, hogyha egy férfi italt vesz egy nőnek, és elé rakja a poharat, az azt jelenti, hogy akar tőle valamit, ha mást nem, leitatni. Lehet tagadni, hogy nem ez a fő cél, de a végén úgyis ivás lesz a dologból, és hopp, a csaj már részeg is.
- Jól gondolod - bólintok, és elhatározom, hogy ha lesz beleszólásom a dologba, nem is leszek olyan részeg. Úgy érzem, hogy a mai este minden pillanatára emlékeznem kell, hiszen olyan dolgok hangzanak el, amiknek hatalmas súlyuk van. Persze, egy kis felszabadultság belefér, de azért a bevásárlóközpontban ébredésig ha lehet, nem szeretnék eljutni.
Lehúzom én is az émelyítően édes italt - sosem voltam oda érte, hiába vagyok nő -, majd felhúzott szemöldökkel figyelem, hogy mit tervez a srác. Amikor már a bútort kezdik el pakolni sejtem, hogy semmi jóra nem számíthatok. Nem szerettem a szereplést soha, azt meg főleg nem, hogyha rám irányult minden figyelem, és ezen sokat még az elfogyasztott alkoholok sem segítenek. Mire feleszmélek, David már a kialakított körbe húz, és szorosan előttem áll. Ahogy közel hajol, megrezzenek egy kicsit, suttogásától végigfut a hátamon a hideg. Csak bólintok a kérdésére, ha valami, hát ez motiváció, hogy bírjam ki, hogy mindenki ránk figyel. Na meg a közelsége sem utolsó.
Belekezdünk hát a táncba.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 19. 18:44 Ugrás a poszthoz


Tény és való, nem erre az estére számítottam, és még a vége közelében sem járunk. Úgy gondoltam, hogy majd kiszenvedhetem magamat, egyedül, valahol a faluban, csak, hogy a kellő környezetváltozás meglegyen, aztán visszamehetek a Navine-szárny biztonságos falai közé, vagy talán elindulhatok egy éjszakai járőrözésre. Hát határozottan nem így történt, aminek magamat is meglepve örülök. Nem gondoltam, hogy bárki ismerőssel össze fogok futni az este folyamán, azt meg főleg nem, hogy még beszélgetésbe is kezdek velük. Hogy akkor már a közös ivászatot, és életünk - azaz pontosabban az ő élete - legsötétebb dolgairól való hosszas csevegést nem is említsük. Az, hogy itt voltam, a sráccal, valami hihetetlenül pozitív hatással volt rám. Előtte csak néhány ember volt képes elérni nálam, hogy kiszakadjak a saját gondolataim közül, és azt tegyem, amit minden normális húszéves tenne. Davidnek mégis sikerült, nem vagyok benne biztos, hogy hogyan. Talán az, hogy a saját életéről, tetteiről mesélt annyira lekötött, hogy nem jutott már időm és energiám a saját szánalmas "mi lett volna, ha..." kezdetű kérdéseimre. Ami egyáltalán nem baj, fogalma sem volt róla, hogy mennyire hálás voltam neki ezért. Nem éreztem magamat ennyire felszabadultnak már jó ideje - mióta pedig megkaptam a prefektusi jelvényt, főleg nem. Időm sem jutott magamra, és bármennyire szégyelltem, a barátaimra sem. Ez is közrejátszhatott abban, hogy már majd' fél éve nem beszéltünk hosszasabban.
Ebben az időszakban nem vágytam a társaságra, nagyon is elvoltam a saját kis világomban, ahova keveseket engedtem be, ha pedig mégis megtettem, ugyanolyan szörnyen végződött, mint az általában a dolgaimra jellemző volt. Így hát jobbnak láttam tartani magamat, a feladataimat elvégeztem, tettem, amit kellett, még néhanapján Zoéval is beszélgettem, de úgy különösebben nem vettem részt a közösség eseményeiben. Nem akartam emberek között lenni, és ebből az érzésből egy kicsi kérsz még mindig bennem van. Mégis, most látom, hogy mennyire kell a társaság. Ha valakivel vagyok, én is teljesen megváltozok, máshogy viselkedek, és még a gondolataim is az adott helyzettel együtt mások. Kellett ez, a változás, segített. Ezért akartam alapból kimozdulni végre a kastélyból, és meg is lett az egésznek az eredménye.
Régen volt már, hogy bárki is rávett a nyilvános szereplésre. Kiskoromban előfordult, hogy egy-két óvodai vagy iskolai fellépés alkalmával nekem is részt kellett vennem a dologban, de már akkor sem élveztem - sőt, ha jól emlékszem, még a hisztit is kivágtam majdnem minden egyes alkalomkor -, később pedig még inkább a hátteret kedveltem. Szerettem meghúzódni, és figyelni az embereket, eseményeket. Mégis, David rávett, hogy a csárda közepén, ahol minden egyes szempár ránk szegeződik, táncoljak vele. Na igen, a probléma egyedül az, hogy utoljára szerintem a drága ex-férjem vett rá erre az elvetemültségre. Még az iskola előtt táncoltam otthon, élveztem is a dolgot, aztán a kastélyban folytattam, de egy idő  után véget ért, és mára kiestem a rutinból. Igyekszem óvatosan lépkedni, egy kissé felbátorít, hogy látszólag a rellonos sem profi táncos, így nem kell félnem tőle, hogy elrontok valamit. Várom, hogy megtegye, amit ígért, és folytassa a mesét, majd mikor megteszi, igyekszek minden szóra odafigyelni. A koncentrálásban azonban nem segít, hogy a füleimnél van az ajka, és ilyen közel állunk - vagyis táncolunk - egymáshoz.
Hallgatom a meséje első részét, teljesen át tudom érezni, hogy mennyire szörnyű helyzetben volt akkor. Empatikus jellememnek hála, rögtön megcsap egy testvér esetleges elvesztésének fájdalma, nekem ők a mindeneim. Ráadásul David abban az időben még jóval fiatalabb volt, mint én vagyok most. El tudom képzelni a fájdalmát, a tehetetlenségét, és a választási kényszert; ölj, vagy téged ölnek. Ahogy az első szám véget ér, nem szólok egy szót sem. Mereven nézek egy pontot valahol a csárda falán, és összepréselem ajkaimat. Meg sem hallom a tapsot, ahogyan a következő számra sem kapom fel a fejemet. Nem tudom, hogy mire várok: a történet folytatására, vagy arra, hogy legyen vége, de ha már eljutottam idáig, hogy rávettem a mesélésre, hallani szeretném az egészet.
Mikor folytatja, szemeim akaratlanul az említett sebeire kúsznak, amik kilátszanak a pólóból. Ezúttal még a zene vége előtt befejezi a történetet, amiért hálás vagyok neki, nem tudom, hogy el tudnék-e viselni még több szörnyűséget az életéről. Nem szántam Davidet, tudtam, hogy azzal semmit sem érnék el, egyszerűen csak mélyen együtt éreztem vele, kezdtem megérteni, hogy mit miért tett, hogy miért ilyen. Észre sem veszem, ahogy kicsordul egy könnycsepp a szememből, a homlokomat a rellonos vállának döntöm, amíg a szám véget ér. Eszemben sincs elfutni, nem vagyok a menekülés híve. Olyan információt tudtam meg, amire gondolni sem mertem, és tudom, hogy neki is nagy erő kellett hozzá, hogy mindezt elmesélje nekem.
- Azt hiszem, hogy kellene egy ital - szólalok meg halkan, és egy kissé elhúzódok. Rá bízom, hogy mit rendel, eddig is jól sikerültek az italválasztásai, én pedig - miután minden asztal visszakerül a helyére, egy félreeső box felé indulok el. Közel sem fejeztük még be a társalgást, de jelen idegállapotomban szükségem van valamire, ami ellazít - legalább annyira, hogy tudjak beszélni Daviddel mindarról, amit az imént elmesélt nekem.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 22. 14:38 Ugrás a poszthoz



Sok ember alakította a múltamat, mint mindenki másnak, én mégsem tudnék kiemelni egyetlen egy személyt, és azt mondani, hogy igen, ő volt a legnagyobb hatással rá, hogy így alakult az életem. Persze, nem panaszkodok, elvégre úgy gondolom, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozok. Egyben van a családom, él anyám, apám, és van három csodálatos testvérem, köztük egy ikrem, aki nélkül létezni sem tudnék. Még a barátaimra is azt mondom, hogy igenis imádom őket. Mégis hiányzik valami, ami feldobná a hétköznapjaimat, és kirángatna a szürkeségből. Mindig is ott volt bennem ez a hiányérzet, és ennek a betöltésére kerestem az embereket, csak hát az én szerencsémmel mindig mellényúltam, nem is kicsit. Sokszor nagyon lelkes voltam, és mindenféle gondolkodás nélkül belevágtam dolgokba, amik aztán szörnyen végződtek. Tizenkilenc évesen férjhez menni nem tartozott a legbölcsebb döntéseim közé, elválni pedig még annyira sem. Most, visszanézve látom csak, hogy mennyire felelőtlen voltam. De a pillanatban magától értetődőnek tűnt a döntés, és akartam, nagyon is. Senki sem tudott lebeszélni róla, még Zoé sem, aki szinte végig a kapcsolatunk ellen volt, mégis mellettem állt, bármit tettem. Nélküle nem is tudtam volna végigcsinálni, és bár így is szörnyen éreztem magamat utána - még egy évet is ki kellett hagynom az iskolából -, majdnem még egyszer belesétáltam teljesen ugyanabba a hibába. Ebben is csak a nővérem józansága akadályozott meg, na meg még egy-két tényező.
A válás után próbáltam úgy hozzáállni mindenhez, még magához az élethez is, hogy még egyszer ennyire felelőtlen nem lehetek, és legalább ez a boldogító tényező hatásosnak tűnt. Tudtam, hogy még egyszer eszemben sem lesz egy rövid kapcsolat után férjhez menni, és beleegyezni bármibe is, amit előtte nem gondoltam át ezerszer. Egyszer éppen elég volt végigmenni az egész procedúrán, ami a válással jár, és ezzel együtt szenvedést okozni mindkettőnknek.
Bármennyire is próbáltam tagadni, az egész élmény gondolata még mindig ott motoszkált a fejemben, és nem hagyott nyugodni az elmúlt tanév alatt sem, holott próbáltam magamra vállalni olyan feladatokat, amelyek nem hagynak időt a töprengésre, és a 'Mi lett volna, ha...'-kezdetű mondatokra. Több-kevesebb sikerrel azt kell mondanom, hogy bevált a dolog, egészen addig, ameddig közel nem kerültem egy teljes mértékben hasonló esethez. Onnantól aztán a fejemben elszabadult a pokol, múlt-jelen-jövő együttesen voltak jelen.
Aztán éppen jókor jött a Daviddel való találkozás, kiszakított önsajnálatomból, a saját életemből, és adott egy lehetőséget rá, hogy végre ne csak a saját problémáimmal foglalkozzak. Ahogy elmesélte a történetét, felnyitotta a szemem előtt, hogy mennyivel nagyobb dolgok is történnek a világban az én szerelmi drámámnál, és, hogy mennyire felesleges a múlton tengődnöm, nem tudom megváltoztatni. Sokkal érdekesebb a jelen, vagy az esetleges jövő, kezdtem ráébredni, hogy mekkora jelentősége van az 'Élj a mának'-elvnek. Most pontosan ezt csináltam, a rellonosra koncentráltam, nem másra.
Ryan óta senki sem volt képes rávenni, hogy szerepeljek bármilyen kis mértékben is, most Davidnek mégis sikerült. Úgy húzott a csárda közepére, mint derült égből villámcsapás, és bár visszakozhattam volna, nem tettem. Kíváncsi voltam rá, hogy mi történt vele, amiért ennyire gyűlöli saját magát, és a választ megkaptam egy kis táncért cserében. Ennyiért simán megérte.
Miután meghallgatom, hogy mit miért tett, hogy mi történt vele, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam a dolgot, ezért is igyekszek egy kis időt szerezni azzal, hogy megkérem, hozzon még valamilyen italt. Ameddig ő a pulthoz ér, én pillantásoktól kísérve igyekszek minél előbb az egyik boxhoz jutni, a szememből kicsorduló könnycseppet pedig egy türelmetlen mozdulattal törlöm ki szememből. Arcomat tenyerembe temetve könyöklök az asztalra, és csak a hangos csattanásra kapom fel a fejemet. Mire felfogom, hogy mit látok, a tagbaszakadt férfi már fel is húzza Davidet a földről, ahová minden bizonnyal ő küldte az előbb. Nem tudom, hogy mi történhetett, egy szót sem hallottam, hiszen éppen elég nagy távolságban volt az asztalunk a pulttól.
Ahogy a srác visszatér az italokkal, felfedezem, hogy az arcán egy csíkban folyik le a vér. Még mielőtt az alkoholhoz nyúlnék, kissé remegő kézzel fordítom magam felé az arcát, és törlöm le róla a vért egy zsebkendővel. A seb környéke is eléggé vörös, és meg van dagadva, ez arra enged következtetni, hogy a tag nem éppen gyengéden bánt vele.
- Mi történt? - kérdezem, de nem engedem el az arcát, tenyeremet finoman rásimítom, és elgondolkozok az előbbi kérdésén. Hogy féltem-e? Igen. De nem tőle. Ennyi rémtörténettel sem tudta elérni, hogy féljek tőle, és bár igen, kiborított a történet, de közel sem az, amit David tett. Sokkal inkább, az, amit vele tettek. Szörnyű volt belegondolni is, hát még átélni.
- A tagtól jobban félek, mint tőled - válaszolom neki halkan, majd elengedem az arcát, és én is belekortyolok az alkoholosabb italba. Kell most, hogy egy kicsit ellazítson, hiszen a beszélgetésünknek még nincs vége.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 23. 14:48 Ugrás a poszthoz

Mint azt már említettem, határozottan nem ilyen estére számítottam, inkább az ellenkezőjére. Ebből is látszik, hogy egy emberi tényező is mennyire meg tudja változtatni egy bizonyos esemény kimenetelét, az elvárásainkkal teljesen ellentétes dolgot alkot. És azt kell mondanom, hogy nem is baj. Kellenek ezek a pillanatok, amikor nem pontosan azt kapjuk, amit vártunk volna, hanem beköszönt az életünkbe valami vagy valaki más, aki akár csak rövid, de akár hosszú időre is megváltoztat minket, a dolgokhoz való hozzáállásunkat, a viselkedésünket és a felfogásunkat. Mindaddig, amíg a stégen Davidbe nem botlottam, nem gondoltam volna, hogy a mai estém még akár izgalmasan is végződhet - azt meg főleg nem, hogy főszerepet kapok majd a csárda esti programjában. Ez egy kis falu, ahol sosem történik semmi, így azt hiszem, a táncunk a vendégek előtt meglehetősen a nap eseményének mondható.
És azt mondom, hogy kellett. Legalábbis nekem biztosan szükségem volt erre a "más"-ra, a legalább egy estére szóló kimozdulásra az életemből. És az elmúlt néhány óra alatt kvázi több élményben volt részem, mint az elmúlt két-három hónapban összesen. Eddig sem unatkoztam, egyszerűen csak egyhangúak voltak a mindennapjaim, és nem történt semmi említésre méltó. Azt hiszem, hogy ezt most David a történetével, és a 'igyunk egyet a kocsmában' hozzáállásával alaposan megváltoztatta. És jól esett. Örültem, hogy végre mással foglalkozhatok, bármennyire is megrémisztett önmagában a rellonos kicsit sem unalmas élettörténete, egyazon időben vonzott is. Kíváncsi voltam rá, hogy a puszta tényeken kívül mit érezhetett. Persze, nagyon is át tudtam érezni az egészet - éljen az empátia! -, de meghallgattam volna az ő szemszögéből is mindent.
Ugyanakkor tudtam, hogy a történet személyes oldalának még várnia kell, nem ronthatok ajtóstul a házba. Hiába volt ma nagyon is közlékeny velem a srác - nem tudom, hogy miért, mivel adhattam okot a bizalomra -, kell egy kis idő, ameddig mindketten megbarátkozunk az egésszel. Én azzal, amit hallottam, ő pedig azzal, hogy elmondta, és én is tudom azt, amit oly kevesen.
Miután túl vagyunk a táncon, és kénytelen vagyok kiállni az emberek történetét, ahogy a félreeső asztal felé sétálok, igyekszem még egyszer átpörgetni agyamban az információhalmazt, amivel az imént megajándékozott. Nem táplálok hamis reményeket az iránt, hogy néhány perc alatt meg tudom emészteni az egészet, nem. Magamat ismerve még hónapok múlva is vissza-visszatérő gondolat lesz David múltja, és a szörnyűségek, amikről teljesen felkészületlenül hallottam.
Ahogy a csattanás és a felkászálódás után közeledik a srác az asztalhoz, felvonom a szemöldökömet, érdekel, hogy mi történhetett a pultnál csupán néhány perc alatt, amíg odament italokat rendelni. Nem ismerem az idegen kigyúrt csávót, akit Daviddel láttam, abból, ahogy kinézett a dolog, számára is idegen volt az alak. Véres arca láttán teszem fel a kérdést, azonban nem tűnik túl közlékenynek a történtekkel kapcsolatban.
- David! - Komolyan és egy kissé rosszalló pillantással nézek rá, miután letörlöm arcáról a csíkban lefelé folyó vért. Bár nem tudom, hogy miért kötött belé az alak, van egy sejtésem, hogy köze van az előbbi szereplésünkhöz. Ebben az esetben pedig szeretném tudni, hiszen én is részese voltam a dolognak. Nem kell újra feltennem a kérdést, válaszomat megkapom a srác következő kifakadásában.
Értem, hogy mire gondol, ugyanakkor ránézve még mindig nem az jut eszembe, hogy mekkora egy undorító gyilkos, inkább az ellenkezője. Így, a történet teljes ismeretében nem vagyok képes elítélni őt a tetteiért, az életben maradás nálunk embereknél a legnagyobb kényszer. Mondanám, hogy az ő helyében én is megtettem volna, de nem igaz. Nekem nem lett volna hozzá elég erőm... Embert ölni, és tovább élni a tudattal, na ez az, ami ritkaság számba ment. Hiába sejtettem, hogy David hogyan érez önmagával kapcsolatban, a lényeg, hogy itt volt, nem máshol, teljesen elevenen, és lelkileg még mindig elég erősen hozzá, hogy elmesélje nekem élete nagy történetét.
- Embert öltél... de nem vagy gyilkos. A gyilkosság előzetes szándékot feltételez, te pedig nem kedvtelésből ölted meg az embereket, hanem mert szükséged volt hozzá az életben maradáshoz. Ami egyenlő az önvédelemmel - fejtem ki neki a gondolataimat. Hangom halk, ugyanakkor határozott, szeretném, ha ezt ő is elfogadná, bár kételkedek benne, hogy el fogja. Ahhoz túl makacs. Miután kezét az enyémre simítja, és iszunk a jägerből, fel kell nevetnem.
- Nincs jogod velem beszélni?! Ugyan, mitől lenne több joga bárkinek is ebben a teremben? Egyáltalán miért olyan nagy dolog velem ülni egy poros csárda asztalánál, hogy ne legyen jogod hozzá? - kérdezem teljesen őszintén, tényleg szeretném megérteni. Nem gondolom, hogy bárkinek is több joga lenne vele beszélgetni, mint a srácnak... És ha választani kell, nekem is ezerszer egyértelműbb választás most ő, mint bárki más, és a dolgok teljes tudatában is.
- Mind emberek vagyunk... És az emberek hibáznak - teszem még hozzá halkan. Nem rosszabb ő senkinél itt, hiába gondolja úgy magáról. Közelebb csúszok hozzá, és a kezét el nem engedve fejemet a vállára hajtom, miután kortyolok egyet a boros kólából is.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 26. 18:11 Ugrás a poszthoz


Rápillantva Davidre, látom az arcán azt a rengeteg undort és utálatot, amit tudok, hogy saját magára irányul. Nincs egyszerű helyzetben, talán egész életében sosem volt. Az alapján, amit elmesélt nekem, nem lehetett közel sem olyan nyugodt gyerekkora, mint nekünk volt, otthon. Nálunk mindig béke és nyugalom volt - egy szobrász és egy zenész családjában maximum az az árnyalatnyi művészetek iránti elfogultság lehetett a jellemző -, ami bevallom, számomra hosszú távon már unalmasnak is tűnt. Az én életemben sosem volt semmi izgalom, semmi komolyabb történés, míg David eddigi évei másból sem álltak, csak a küzdésből, a családjáért, szeretteiért, és olykor az életben maradásért. Bár még sosem voltam olyan helyzetben, mint ő, tökéletesen meg tudom érteni, hogy mit érez. Tudom, hogy a normális létfenntartási ösztön azt diktálná, tűnjek el messzire a közeléből, és a továbbiakban önként ne keressem a társaságát, de semmi ilyen nem érzek. Sokkal inkább szeretném viszont eltüntetni az agyából az önutálatára vonatkozó gondolatokat. Tudom, hogy ezek nem olyanok, amiket csak úgy elfelejt az ember, vagy egyik nap úgy dönt, hogy ezentúl majd nem veszi őket figyelembe... Nem, ezek sokkal mélyebb érzések, valódi okokkal, és mind a megpróbáltatásokból származnak, amiken a rellonosnak végig kellett mennie élete során.
Bármennyire is szeretném eltemetni a gondolatot agyam egy hátsó részébe, és átgondolni egy csendes magányos pillanatomban, nem megy. A helyzet megkívánja, hogy tisztában legyek mindennel. David embert ölt. Ez egy nyes tény, minden érzelem nélkül. Mégsem tudtam rá gyilkosként tekinteni. Ha nem öli meg élete megkeserítőit, valószínűleg ő, és a családja életben maradt tagjai végezték volna holtan. Bármennyire is erőszak ellenes voltam, úgy gondoltam, hogy erre szükség volt. Az életben vannak ilyen pillanatok, a srácnak pedig tömérdek jutott belőlük - sajnos. Ölj, vagy téged ölnek, nincs más választás. És bármennyire is nehéz volt a döntés, ő meghozta, és ezzel megmentette a húga életét... a sajátjával együtt. És én ezért nem tudtam gyűlölni őt, vagy félni tőle. Azok az emberek rászolgáltak.
Amit pedig egyenesen csodáltam Davidben, az az volt, hogy képes együtt élni a ténnyel. Ahogy elmondta, nem is egyszer oltotta ki más ember életét. Ahogy én elképzelem, már az első alkalom sem lehetett egyszerű - különösen a lelki terhekről beszélek most -, hát még a többi hat. Rápillantva látom az arcán, hogy mind rányomta a bélyeget valamilyen szinten. Nem a körülötte élők bélyegezték meg, és néztek rá gyilkosként - hiszen nem igazán tudtak semmiről -, hanem ő maga tette ezt. Ami talán még szörnyűbb volt. Az egy dolog, hogyha mások irtóznak tőlünk, elviselhető, együtt lehet élni vele. Azonban, hogyha önmagunkról vagyunk ezzel a véleménnyel, az egy bizonyos pont után már túl soknak hat.
- Elég erős voltál hozzá, hogy meghozz egy komoly döntést. Az emberek többsége inkább hagyta volna magát megölni. Te viszont itt vagy, és még képes is vagy együtt élni a tetteiddel úgy-ahogy. - Nem vonom kétségbe, hogy az emberölés súlyos tett, tényleg az. Ugyanakkor van, hogy az élet súlyos dolgokra kényszerít minket, amikor tenni kell valamit, ami nem feltétlenül jó, vagy súlytalan. Mégis szükség van rá, hogy a továbbiakban folytathassuk az életünket.
- A hősök sorsának végkimenetele általában tragikus, szóval ne is legyél a hős. A naplemente pedig... túlértékelt. - A "lány"-ra nem reagálok, feltételezem, hogy Beth-t érti alatta, hiszen őt nem kapta meg. Nehéz lehet neki... gondolom az a lány végig ott volt számára, és most őt is elveszítette.
- Nem vagy rossz ember - rázom a fejemet helytelenítően, majd folytatom: - Jó ember vagy, akivel rossz dolgok történtek. - Úgy gondolom, hogy nem mindegy, mi választjuk a tetteinket, vagy a sorsunk folyása egyszerűen nem hagy nekünk más utat, és nincsenek választható lehetőségeink. David számomra nyilvánvalóan az utóbbi kategóriába tartozik.
- Ó, nekem fele ilyen izgalmas életem sincs - felnevetek, érzem a gyomromban keveredő alkoholok bátorító hatását, így hagyom, hogy összekulcsolja ujjainkat, mikor a vállára dőlök. - Mit szeretnél tudni? - teszem fel a kérdést, és kortyolok még egyet a vadászból.
Utoljára módosította:Czettner L. Zora, 2013. szeptember 26. 18:13
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 30. 14:07 Ugrás a poszthoz

David

Nem vagyok hozzászokva, hogy már csak ennyi izgalom is legyen az életemben. Nem panaszkodok, mert jól esik, hogy végre történik valami, és nem csak a saját kis világomban tengődök a rajzaimmal, festményeimmel, tánccal és hangszerekkel. Már gyerekkorunkban egyértelmű volt mind a négyünk számára, hogy kötődni fogunk a művészetekhez, egyrészt, mert kell, másrészt, mert megvan a tehetségünk hozzá, és az sem elhanyagolható tény, hogy genetikailag belénk van kódolva az egész. A szobrász anyánk, zenész apánk nem éppen orvosi pályára szánt minket, hanem nagyjából úgy neveltek, hogy - bár nem kényszerből, de - az ő példájukat kövessük. És mi nagyon szívesen meg is tettük. Azzal viszont sem ők, sem mi nem számoltunk, hogy a társadalmi életünkre is kihatással lesz ez az egész felfogás. Én magam sokkal inkább szerettem magányosan, a háttérben meghúzódni, mint szerepelni, és bár Zoé közlékenyebb és társaságkedvelőbb volt, tudtam, hogy ő sincs oda a rivaldafényért. És ez egészen eddig nem zavarta egyikünket sem.
Ma viszont az egész találkozásunk Daviddel, és a történet, amit elmesélt, ráébresztett, hogy mennyi minden kimaradt eddig a mindennapjaimból. Persze, a család mindig is ott volt, valamint az a néhány közelebbi barátom is, de sosem vittem túlzásba, nem akartam tudni másokról. És csak a srác által elmondott rémtörténet ébresztett rá, hogy ez mekkora hiba volt részemről. Igenis kell, hogy lássam mások életét, megértsem őket, és bele tudjam képzelni magamat a helyükbe, hiszen ezzel is csak tágul a látóköröm, több mindent tudok meg, és még valamilyen fajta ihletet is szerzek a művészetek folytatására, amik akármennyire is nagy szerepet töltöttek be az életemben, mostanában - csakúgy, mint az emberek -, hanyagolásra kerültek.
Csak hümmögök a válaszára, úgy gondolom, hogy már kifejtettem, miért is nem tartom gyilkosnak. Bármennyire szörnyű is ezt kimondani, a helyzet megkívánta, és ő megtette, amit kell a létfenntartó ösztön jegyében. Még mindig ezerszer jobb, hogy emiatt, és nem a halálösztön által belőle kiváltott érzelmek miatt tette. Azok az embereke az igazi gyilkosok, nem pedig a mellettem ülő srác.
Mikor megértem, hogy mire is céloz David, lesütöm a pillantásomat, és tehetetlenül elpirulok.
- Miért akarnál engem? - Sosem tartoztam azok közé a lányok közé, akik a pasik kedvencei voltak. Részben, mert nem adtam könnyen magamat, nem voltam közvetlen, mint a többiek, én nálam egy-két kedves szóval nem lehetett elérni, hogy valaki karjaiba omoljak. Kellett a bizonyosság, nagyon nagy szükségem volt rá, hogy ismerjem az embert, és a fiúk, valamint férfiak nagy részének erre nem volt türelme. Visszanézve már azt mondom, hogy nem is baj.
- Hát... Balatonfüreden születtem, így magától értetődő volt, hogy itt fogok tanulni. Anyám szobrász, apám zenész, ami annyit tesz, hogy örököltem az összes elvont tulajdonságaimat. Igazából mindannyian örököltük. Az ikertestvérem, Zoé a legfontosabb ember számomra már születésem óta, de majdnem ugyanígy szeretem a húgomat, Lucát, valamint az öcsémet, Benjit. A legközelebbi barátom, természetesen Zoén kívül Emma McNeilly, szintén navinés. - Mielőtt folytatnám a 'pasik' témával, tartok egy kis szünetet, nem vagyok biztos benne, hogy hallott-e róla valamit, mikor megtörtént a dolog, vagy sem. - Voltam már férjnél - teszem hozzá végül halkan. Mielőtt azonban még mélyebben elgondolkoznék ismét a Ryan témáról, megfogja az államat, és erre szinte automatikusan fúrom pillantásomat az övébe. Nem hagy időt, hogy válaszoljak, talán nem is baj, és már meg is csókol.
Nem maga a csók ér meglepetésként, az igazat megvallva valahol mélyen sejtettem, hogy az este végére nem csak lelkileg, hanem testileg is közelebb kerülünk egymáshoz. Sokkal inkább maga az érintés. Nem gondoltam, hogy ennyire vonzani fog, és akarni fogom majd, hogy megcsókoljon, és ne engedjen el. De hát ezek mindig a legváratlanabb helyzetekben jönnek elő.
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 10:44 Ugrás a poszthoz

Zoémoé, két egymás alatti posztolásért harapok. >.< Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 10:46 Ugrás a poszthoz

Szerencséd Grin Most már én se.

Szóval szép jó reggelt! Cheesy
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 10:51 Ugrás a poszthoz

Nem bírom rávenni magamat, hogy nekiálljak tanulni, úgyhogy az első világháború csúszik délutánra Rolleyes

Veled? Nem tudod, hogy mikor érkezik Benji? Cheesy
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 10:55 Ugrás a poszthoz

Tudom. Grin

Hát az szomorú. Pedig már igazán teljes lehetne a Czettner-klán. Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 10:59 Ugrás a poszthoz

Jaj, most hadd ne mondjam, hogy mi jutott eszembe >.<
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 11:04 Ugrás a poszthoz

nekem meg a Cullen-klán Tongue
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 11:06 Ugrás a poszthoz

Végül is majdnem teljesen ugyanaz Tongue Grin
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 11:18 Ugrás a poszthoz

Mi történt, amiről én nem tudok? Cheesy

Emci Kiss
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 11:20 Ugrás a poszthoz

Van félvámpír tanárunk? :O Majd veled hozzászokik Cheesy
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 11:32 Ugrás a poszthoz

Jé, félvámpír tanár.  Shocked Mik vannak...

Hallom zaklatja a nővéremet. Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 6. 11:40 Ugrás a poszthoz

Látja, tanár úr, Zoéval rosszul járhat... Szokása rázni Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. október 24. 18:28 Ugrás a poszthoz

Czettner L. Zoé - 2013.10.24. 16:47
Nem tudom eldönteni, hogy az első az én vagyok, vagy Zora  Grin


ööö, nem emlékszem pontosan Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 13:59 Ugrás a poszthoz

Czettner L. Zoé - 2013.11.01. 13:47
Még cukibbak, de van olyan mint én, mert van egy ikertestvérem aki pont úgy néz ki, mint én *magyaráz*


Rólam beszélsz? Cheesy

Sziasztok! ^^
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 14:04 Ugrás a poszthoz

Zora vagyok, Zoéból csak egy van Cheesy
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 14:06 Ugrás a poszthoz

Nincs még otthon elég cukink? Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 14:09 Ugrás a poszthoz

Ja, oda hozhatod Grin
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 14:15 Ugrás a poszthoz

Melyik is? Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 14:18 Ugrás a poszthoz

Le kell ülnünk beszélgetni... FÉLVÁMPÍR? :O

egyébként hogyhogy? Rolleyes
Czettner L. Zora
INAKTÍV



RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. november 1. 14:25 Ugrás a poszthoz

Megkóstolt? Grin
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Czettner L. Zora összes hozzászólása (253 darab)

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 8 9 » Fel