Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

2015. nyara igazán csapadékosra sikerült. Most is éppen esik, bár csak olyan bágyadtan, cseppenként hull alá a víz, akárha az ég szemének könnycseppjei lennének. Budapest egyik csöndes utcáján az esőcseppek mellett valami más is kopog: egy fiatal, szőke nő halad végig a járdán, fekete esernyőjével óvva haját, ruháját a nedvességtől. Léptei először sietősek, majd lelassulnak, végül a lány megáll célja előtt, aztán csak nézi a ház ajtaját mozdulatlanul.
Nem úgy tűnik, mintha várna valakire, talán csak az elhatározás hiányzik belőle. Tétován közelebb lép a nyílászáróhoz, majd vissza a járda szélére. Ernyőt tartó keze remegni tetszik, valószínűleg nemcsak a hidegtől. Arckifejezése pillanatonként változik, gondolatai átsuhannak rajta, szemei izgatottságot, és talán némi bizonytalanságot tükröznek. Ajkába harap, homlokát ráncolja, kék szemeit le sem veszi a kilincsről. Végül elindul, érezhető a pillanat, amikor végre elhatározásra jut.
Két lépéssel megteszi az ajtóig tartó távot, majd becsönget a lakásba. Várakozás közben lesimítja nadrágját, hátradobja hosszú haját, próbálja rendbe szedni arcizmait. Egyszer csak éles fény vetül rá a lassan szélesedő ajtórésből, amit szinte azonnal egy fiatal férfi alakja takar el. A nő hirtelen mozdul, hiszen szemei látják, agya azonnal felfogja a szemüveg lencséi mögül kérdőn rátekintő, hihetetlenül kék szemeket, a rövid barna hajat, az ismerős termetet. Karjait széttárja, szája mosolyra húzódik és a következő pillanat már a férfi nyakában találja őt. Az esernyőt feledve - háta mögé dobva - szorosan hozzábújik az eddig látni vágyott alakhoz, élvezi közelségét, beszívja kellemes, megnyugtató illatát.
Olyan régen, több, mint egy éve már, hogy látta őt, emiatt lehet, hogy a találkozás öröme annyira magával ragadja, hogy végül terveit, melyek biztosan voltak, sutba dobva megcsókolja a férfit. Ajkaik éppen csak összeérnek, mikor a nő ráeszmél arra, mit csinál. Hirtelen hátrébb lép, elhúzódik, fejét elfordítja, talán magában átkozódik is. Nem egészen így kellett volna történnie. Mármint persze, be akarta vallani, el akarta mondani, mit érez, de nem szerette volna így letámadni a férfit. Bár egy kis része nem is bánja, hogy így alakult: ha végül a válasz "nem" lesz, ez a pillanat már akkor is az övé és élete végéig kincsként fogja őrizni. Most hát csendben áll és vár, hogy történjen valami, miközben ajkain még érzi Alex csókjának ízét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Sosem gondoltam volna, hogy az élet lehet ennyire egyszerű és magától értetődő. Persze ahhoz, hogy rájöjjek, kellett egy bölcs görög útmutatása, egy belga fiú szeretete, egy rakásnyi kaland és tapasztalat, hogy végül egy ausztrál srác rajongása ráébresszen arra, hol és kivel is szeretnék lenni igazán. Mennyire klisés azt mondani, hogy az utam ott ér véget, ahol elkezdődött, és, hogy mindig is ott akartam lenni, ahonnan elmentem? Már ért bennem az elhatározás, hogy ideje hazatérni, nem is csak Alex miatt. Nemrég olvastam valahol az alábbi sort, és mintha csak rólam szólna a szöveg: "Eljön a perc, amikor az ember felismeri, hogy nincs értelme tovább vándorolni. Akárhova megyünk, magunkat úgyis magunkkal visszük."
Egyszerűen az utam a végéhez ért: elsajátítottam, amit másoktól megtanulhattam, már tudom értékelni önmagamat és cselekedeteimet, végre nem mások szemével. Azt hiszem valahol találkoztam önmagammal és megbékéltem vele. Olyan vagyok amilyen, és van olyasmi, amin nem is akarok változtatni magamban, amin pedig érdemes volt, az a változás magától bekövetkezett.
Annak ellenére, hogy tisztán láttam, már nincs miért távol maradnom, csak akkor indultam el ténylegesen, mikor rájöttem, hogy van értelme hazajönnöm, van célom, van valaki, akiért érdemes visszaindulni. Mikor Thomas, arcán azzal a félszeg mosollyal, kicsit elvörösödve randira hívott, gondolkodás nélkül visszautasítottam. Aztán csak álltam ott, és nem értettem magamat. A fiú kedves volt, helyes, bírtam a személyiségét, nem voltak taszító tulajdonságai és még a hobbijaink is egyeztek, mégis az, az elutasítás reflexszerűen jött, mintha teljesen abszurd lenne a dolog. És az is volt. Hiszen én nem őt szeretem. És csak ott, abban a pillanatban jöttem rá. Pedig egész nyáron őt festettem. Néha órákig merengtem azt a képet bámulva, amit még a ballagásunkon kértem tőle. Róla álmodtam éjszakánként, és ábrándoztam nappal.
De csak ott, egy másik férfit visszautasítva jöttem rá, hogy én azért nem mondhatok neki igent, mert Alexet szeretem. Annyira egyszerű és magától értetődő, hogy bárki megmondta volna, és én mégis ilyen lassan jöttem csak rá. De akkor azonnal csomagoltam, és indultam is haza, most pedig itt vagyok, és csak remélni merem, hogy nem álmodom, de, ha mégis, ez a legszebb álom, amiben valaha részem lehetett.
Érzem Alex ajkait a számon, karjait a derekamon, fejemből pedig kiszáll mindenféle gondolat, hogy csak annyi maradjon: soha többé nem akarom, hogy elengedjen. Erősen kapaszkodom belé, míg vége nincs a csóknak, aztán csak állok és várok, nem tudva, most mi lesz. A fiú közben behozza az esernyőmet, majd a karját nyújtja felém, én pedig gondolkodás nélkül szorítom meg ujjait és követem őt a ház belsejébe.
Beszélnünk kéne, talán előbb nekem, és lenne is mit mondanom, elvégre nem tegnap váltunk el, mégis valahogy nehéz megszólalnom. Talán az öröm némít el, hogy végre mellette lehetek, vagy a félelem, hogy vége lesz, vagy egyszerűen csak a rengeteg mondanivaló bennem nem tudja eldönteni, melyikük is a legfontosabb, mivel is kéne kezdenem. Pedig aztán ez is annyira egyszerű és magától értetődő:
- Szeretlek - bukik ki belőlem, majd közelebb lépve hozzá homlokom a mellkasára simítom. - Nem tudom, mióta, hiszen mindig is fontos voltál nekem, de egyszer csak azt vettem észre, hogy fontosabb vagy, mint bármi vagy bárki más. Hogy veled akarok lenni, látni az arcodat, hallani a hangodat. Hiányoztak a vicceid, a kedvességed, az, hogy hozzád bújhatok, ha baj van. Egyszerűen nem volt jó nélküled. Ezért vagyok most itt, és azért, hogy elmondjam, szeretlek.
Utolsó szavam előtt felemelem a fejem, hogy lássam arckifejezését, szemének csillanását, és kiolvassam belőle a jövőt, hogy létezik-e ilyen formában közös jövőnk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elmondom neki, min gondolkodtam az utóbbi időben, mit érzek, bár igazából ez csak mindennek az összefoglalója, a teljes verzió túlságosan hosszú és helyenként igencsak kínos lenne, vagyis nem éppen villanyfényes élőszóban előadandó változat. Beszéd közben hozzábújok, jólesik megérinteni. Érzem, amikor kapok tőle egy puszit a fejbúbomra, majd belefeledkezhetek csókjába is.
Végül Alexnek eszébe jut, hogy talán kényelmesebb lenne kabát nélkül, netán ülve, bár igazság szerint engem az sem zavarna, ha bundában kellene egész nap mellette ácsorognom. Nyálasan rózsaszínen hangzik, de igaz. Mosolyogva figyelem őt, majd megfogom felém nyújtott kezét, ujjaiba fűzöm ujjaimat, tekintetemmel megkapaszkodom az övében, majd leülök mellé.
Kicsit furcsa a helyzet, szokatlan, mert bár sokszor ültünk már így egymás mellett, azért mégsem egészen így. Más volt az érzés, a hangulat, más gondolatok száguldottak elménkben. Alex is észleli az egyre feszélyezettebb közérzetet, szokásos eszközéhez, a humorához nyúl ennek javítására. Egy pillanatra sem üt szíven, hogy nem figyelt, nem hallotta mondandóm, hiszen láthatóan a lényeg eljutott hozzá, de azért egy pillanatra megdöbbent a közlés. Végül felnevetek, fejemet a vállára hajtom: még sincs akkora különbség a régi és a mostani csevegések között. Hiszen akkor is szerettem, ha nem is egészen ebben a formában.
- Persze, szívesen. Éppen azt ecseteltem, hogy odakint pocsék az idő, lejártam a lábam, mire ideértem, és, hogy szörnyű házigazda vagy... - mondom, de hallhatja a hangomon, hogy közben vigyorgok - Én ennek ellenére valamiért mégis szeretlek.
Kimondom, még szép, hogy ki, elvégre eddig magamba fojtottam, nem engedtem tudatosulni az érzést, most pedig végre elereszthetem magam. Annyiszor mondom el neki, ahányszor csak szeretné. Mostantól mellette maradok, vagy legalábbis vele leszek. Elvégre hazajöttem. Hozzá jöttem haza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Szép lassan kezdek beleszokni az új feladatköreimbe, alkalmazkodom a másfajta életritmushoz, amit ez követel tőlem. A tanárkodás meglepően könnyebbnek találtatott, mint azt előre sejteni véltem, legalábbis a legtöbb dolog, ami oktatóként a feladatom, sokkal egyszerűbben megoldható, mint amiket például Ausztráliában kapok. Az ottani színház vezetője a legtöbbször a lehetetlent is túlszárnyaló feladatokat sóz a nyakamba, de legalább tanulok és fejlődök munka közben.
Az iskolai színjátszó felügyelete is nagyon jó tapasztalat, bár még csak most kezd beindulni igazán. A nagy meghallgatás már lement, még azelőtt, hogy egyáltalán visszatértem volna a kastélyba, de azért vannak diákok, akiknek év közben jön meg a kedvük a különféle szakkörökhöz, őket pedig "le kell tesztelni", mielőtt bevennénk a körbe. Jeleztem a színjátszót vezető lányoknak, hogy szívesen átveszek néhány egyéni meghallgatást, hiszen ez is értékes tapasztalat lehet a későbbiekben.
Éppen egy ilyenre tartok most is az ismerős folyosókon, de ezúttal remélem, hogy hamar vége lesz, mert estére már Ausztráliában kell lennem, hogy másnap hajnalban kezdhessük a próba előkészületeit, és nekem még az egyik díszletelem festését is be kell fejeznem. Nehéz az élet, ha az embernek két munkája van, és mind a kettő más földrészen.
Belépve a terembe azonnal meglátom Anthonyt, aki az óráimról már ismerős, bár sokat azért nem tudok róla. Tehetséges festő, aki egy kis erőfeszítéssel még jobb lehetne, akár világszinten is híres művész. Persze addig még sokat kell tanulnia, de látom benne a képességet. Azt viszont nem tudom, miért is akarna színészkedni, hacsak nem a díszletek érdeklik.
- Szia! Örülök, hogy eljöttél. Mielőtt megkezdenénk a meghallgatást, kérdeznék pár dolgot, ha nem gond - sétálok mellé, és jelenleg örülök, hogy ül. Eléggé kényelmetlen, hogy általában fel kell néznem az emberekre, de akkor pláne zavaró, ha egy diákom tornyosul fölém. Olyan furcsa érzés, hogy a mellkasáig is alig érek, de én dirigálok neki.
- Melyik területen szeretnél majd feladatot kapni? A háttérben munkálkodnál inkább, vagy te szeretnéd játszani a szőke herceget? - mosolygok rá, mert a kisugárzása valamiért Yarra emlékeztet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Újabb izgalmas, hosszú és fárasztó héten vagyok túl, és még nincs is vége. A hétvégéimet próbálom a színjátszókörnek szentelni, elvégre közeledik a karácsony, és az iskolai társulat szeretne összehozni valamit a bálra. De, hogy ez megvalósulhasson, sok mindent kell tennünk: szükségesek a jelmezek és a díszletek, na, meg fontos a szereposztás is. Örülnék neki, ha az első előadás nagyon jól sikerülne, mert az feldobná a hangulatot, és szívesebben, nagyobb lendülettel vetnék magukat a következőbe.
Annak is örülök, hogy egyre több az érdeklődő a szakkör iránt, persze nem meglepően főleg azok jönnek, akik amúgy is nyitottak a művészetek iránt, de így legalább ismerem őket, mert találkoztam velük valamelyik órámon.
A legújabb próbálkozó például Brandon, akinek korához képest elég magas szinten vannak a festői képességei, a társulat meglehetősen jól járna vele. Mondjuk, nem csak azért, mert a mozgó háttereket rá lehetne bízni, hanem azért is, mert hydromágus, aki talán az erejét a látványelemek létrehozására is tudná használni. Hallottam, hogy az elemi mágusok körében vonzó munkalehetőség az előadóművészet, vagy valamilyen háttérmunka az előadóművészek mellett. Persze nem tudom, hogy Brandon hogy áll ehhez, de, ha ilyen irányba terelné az élet, biztosan segítek neki, hogy elérhesse a céljait.
Na, de azért ne menjünk ilyen messze, a srácnak még nagyon távoli a pályaválasztás, de már egy ideje tűnön ülve várja a feladatát. Egymás mellett ülünk egy-egy babzsákfotelen, én pedig egyelőre azon tanakodom, mit is kérjek tőle. Inedra és Tiffany már felvilágosított, hogy mik az általános feladatok, amiket adni szoktak, én pedig most és a korábbi meghallgatásokon is próbáltam ehhez igazodni.
Pár percnyi szünet után végül eszembe jut, mivel is mérhetném fel legjobban a tudását.
- Kérlek, hogy készíts nekem egy téli tájat! Használhatsz bármilyen eszközt és varázslatot. Ott oldalt találsz háttérhez használatos vásznakat, ecsetet, festéket, valamint egyéb díszletelemeket is. Van negyed órád a dologra. Ez viszonylag kevés idő egy teljes színpadkép létrehozásához, de megelégszem annyival is, ha ránézve fázni kezdek tőle - mosolygok a fiú tudtára hozva feladatát. Én nem gondolom nehéznek a kérést, elvégre egy havas táj létrehozásához nem sok minden kell, de, hogy az valóban igazinak tűnjön, és ne csak egy maroknyi műhónak, ahhoz tehetség kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Figyelem ahogy a fiú alkot, és igencsak tetszik, amit látok. Bár nincs túl sok ideje, azért igyekszik mindent kihozni a képből, és ehhez egyedi eszközöket is használ, ami még inkább megmelengeti a szívem, hiszen ez azt jelenti, hogy a festés számára már tényleg kezd fontos lenni, nemcsak egy tantárgy.
Persze a háttér nem fedi le a teljes színpadképet, de elég jól sikerült ahhoz, hogy szívesen lássam az iskolai társulat háttérmunkásai között.
- Tudod, a színpadon használt képeket nem szokás aláírni, nehogy valami szemfüles néző kiszúrja. A hátterek az atmoszférát hivatottak megadni, itt most nem önálló művészeti alkotások, hanem részei a darabnak. Ennek ellenére a kép gyönyörű lett, és használható is - dicsérem meg végül, elvégre a hiányosságok nem az ő hibái.
- A teljes színpadképhez sok dolog tartozik még hozzá, melyeknek egy részét a jelmeztervezők, másik részét a kellékesek teszik hozzá, ugyanakkor a nagyját a díszletesek végzik. Általában nem elég, ha csak a háttér havas, az nem eléggé vonja be a nézőt, nem érzi attól még magát egy havas tájon, bármilyen jó is legyen az a kép. Az viszont jó ötlet volt, hogy lehűtötted a levegőt, bár kissé pimasz megmozdulás, viszont én akartam fázni a munkádtól - nevetek fel, majd nem csigázom tovább, elmondom az eredményt:
- Gratulálok, felvételt nyertél a színjátszósok közé! - mosolygok rá, és a kezemet is nyújtom, hogy egy kézfogással tegyük hivatalosabbá az eseményt.
- Köszönöm, hogy eljöttél! A legközelebbi gyűlés és próba időpontjáról majd küldünk ki levelet.
Segítek neki összepakolni, majd együtt elhagyjuk a termet, és magam után bezárom az ajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nevetve hagyom, hogy Alex elinduljon szendvicsvadászatra, nem mintha bármi is nevetséges volna, hanem mert a helyzet ismerősen meghitt. Felállok az ágyáról és körbenézek a szobában. Nem voltam itt sokszor, sőt lehet, hogy még sosem? Ez azért elég kiábrándító képet mutat rólam. Évek óta a legjobb barátom, egy városban lakunk, és nem tartom valószínűnek, hogy tartózkodtam már nála. Bár azért a teljesség kedvéért hozzátenném, hogy nyáron ritkán vagyok a magyar fővárosban. Olyankor apám sem tanít, szóval utazgatni szoktunk, vagy a mamámnál dekkolok, de hát azért mégis... Mindegy, most majd bepótolom az összes elmulasztott lehetőséget.
Közben Alex a konyhából beszél hozzám, és mennyire szép dolgokat.
- Úgyis van egy esküvői ruhám feleslegbe, végre lesz alkalom, amin viselhetem - kiáltok vissza kissé élcelődve, bár nem célom, hogy egész idő alatt, amíg vele vagyok cukkoljam őt. Csak úgy adta magát a helyzet. Egyébként tényleg van ruhám, bár nem egészen az enyém. Az anyámé, meg a nagyanyámé, meg valami ősrégen meghalt rokoné... Komolyan, mintha mindenki azt várná, mikor házasodom meg. Én meg szépen gyűjtöm őket a szekrényemben, és a végén egyiket sem fogom viselni. Amúgy sem értem, miért adja valaki oda másnak a menyasszonyi ruháját. Bár, nagymamámat ismerve, valószínűleg nem volt elég hely a szekrényében.
A látnivalókkal gyorsan betellek, így hát visszahuppanok az ágyra, becsukom a szemem és veszek egy mély lélegzetet. Imádom Alex illatát, igazából elég régóta. Csak ilyet azért mégsem hoz az ember a legjobb barátja tudomására. Iszonyatosan furcsán hangzana. Nem mintha most hirtelen el akarnám neki mondani. Az lenne aztán az igazán szokatlan bejelentés.
Nem kell sokáig nélkülöznöm a fiú látványát, hamarosan visszatér a szendvicsek társaságában. Amint lehet el is veszek egyet, elvégre tényleg régen ettem már, de a vallomás előtt nem akartam teleenni magam, nem is tudtam volna. Elveszem az édesebbik szörpöt rejtő poharat és belekortyolok, kiszáradt torkom mennyeinek érzi az amúgy gondolom csak szimplán finom narancslét.
- Húú, annyi minden történt nem is tudom, hol kezdjem...
Aztán mégis sikerül és mesélek mindenről. A görög mesterről, aki felismertette velem önmagam és az érzéseim fontosságát; a brazil srácról, aki megtanított tetoválást készíteni; Ausztráliáról és a színészetről; még a fiúról is, aki miatt most itt vagyok. Elmondok mindent, hagyom, hogy közbekérdezzen, nevetek és úgy érzem, régen nem voltam olyan boldog, mint most, Alex mellett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

Mostanában egészen megszaporodtak a színjátszós meghallgatások, úgy néz ki, errefelé a diákok szívesebben vállalnak részt kreatív tevékenységekben. Az előadás is készül lassan, dolgoznak rajta a skacok: tervezik, varrják a jelmezeket, festenek, vágnak, építenek, na és persze próbálnak is eleget, hogy a végén minden a helyére kerüljön. El sem hiszem, hogy nemrég még a megszűnés szélén állt a szakkör, Tiffany és Nedra sokat tettek azért, hogy ötleteikkel és munkájukkal fellendítsék az életet a színjátszóban, én pedig szívesen dolgozom a kezük alá.
Most is éppen egy a körrel kapcsolatos feladatomat végzem: egy meghallgatáson ülök. A próbaterem kicsi színpadán egy fiatal lány áll, várja, hogy elmondjam neki a feladatát. Én még gondolkodom rajta, mert fogalmam sincs, hogy őt mégis mi érdekelheti? Jelmeztervezés? Díszletes vagy kellékesi munka? Esetleg a színpad közepén szeretne állni, ahogy most is? Végül utóbbihoz szükséges készségeinek felmérése mellett döntök, elvégre a színészethez valóban kell valamiféle többlet képesség, a varrást, világítást könnyen elsajátíthatónak érzem.
- Kérlek, játszd el nekem, hogy hirtelen elveszíted a varázslás képességét! Nem kötelező beszélned, átadhatod az érzéseidet csupán arcmimikával és testbeszéddel is, de, ha szeretnél, mondhatsz közben valamit, ha úgy érzed, azzal jobban érzékeltetheted a helyzet árnyalatait. Kapsz pár percet, hogy átgondold!
Körülbelül öt percnyi hallgatás után, amit én szorgalmik javítására használok ki, intek neki, hogy kezdheti az előadást, én pedig feszülten figyelem, hogyan sikerül neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A karácsonyi bál másnapján mentem haza. Meglepő módon több hely kellett az ajándékoknak, mint a saját cuccaimnak. Azt hiszem az utazgatás közben megszoktam, hogy kevés holmit cipeljek magammal.
Hazaérve aztán meséltem, mindenről, ami velem történt, hogy hogyan vagyok, mit tervezek, milyen a munka, mind a kettő... Közben nagymamámnak segítettem a konyhában, majd apámnak a nappali feldíszítésben. Idén ugyanis kisebb bulit tart: barátaival, kollégáival tervezi eltölteni a karácsony előtti estét. Nekem arra a napra más terveim voltak, illetve hát erre a napra, hiszen a nagy karácsonyi készülődés közepette gyorsan telt az idő. Én pedig most itt állok két tálca sütivel és néhány kisebb ajándékkal Alexék háza előtt.
Fogalmam sincs, hogy ők mivel ütik el a karácsony előtti napot, de remélhetőleg lesz annyi idejük rám, hogy odaadhassam azt, amivel készültem. Jó, mondjuk terveim szerint szeretnék itt is aludni, elvégre nincs kedvem hazamenni a hangos társaságba, és ami jóval fontosabb: szeretnék négyszemközt beszélni Alexszel.
Sóhajtok egy nagyot, a kiáramló levegő fehéren gomolyog az orrom előtt. Kezdek fázni bár annyira fel vagyok öltözve, hogy még én sem ismertem magamra otthon a tükörben. A nagy, pufi kabát, a szemig húzott sál és a fél arcot eltakaró csuklya nehezítheti a felismerést még akkor is, ha kéklő szemem és néhány kósza, aranyló hajtincsem próbálkozik is felhívni a figyelmet magára.
Újabbat sóhajtok, majd elsétálok az ajtóig és bekopogok. Most már nincs is már dolgom, mint várni és imádkozni, hogy Alexék itthon töltik a karácsonyt és nem mondjuk Ausztriában forrócsokiznak egy hegy tetején. Valami kellemesen meleg nekem is jól jönne most. Finoman vacogva toporgok a küszöbön, várva arra, hogy beengedjenek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Színjátszókör próbaterme

A lány kezdi a feladatot, én pedig figyelem őt, hogy a végén értékelni tudjam az előadását. Ügyesen érzékelteti az árnyalatokat, tetszik, ahogy szinte látom a gondolatait, mert arcmimikája annyira jól megfogja a dolog lényegét. Magamban kalapot emelek előtte, hogy képes így játszani, és csak úgy elsírni magát. Nekem sosem menne, ezért is maradok a háttérben.
- Köszönöm a produkciódat - szólok, amint befejezi, bár eléggé furcsának találom üres, semmilyen arckifejezését. Mintha tetszése szerint tölthetné meg érzelmekkel az arcát, mert alapból semmilyen érzés nincs rajta, s így ez nem is befolyásolja. Vagy mintha álarcot viselne, amit kedve szerint alakíthat, de ami eredetileg közömbös, kifejezéstelen.
Elhessegetem magamtól ezeket a furcsa gondolatokat, inkább közlöm vele a jó hírt:
- Gratulálok, felvételt nyertél az iskolai színjátszó körbe. Majd küldünk baglyot a következő megbeszélés időpontjáról, akkor találkozhatsz a többiekkel. Mostantól szabadon használhatod a próbatermet is. Az előadásod nagyon tetszett, kifejezetten érzékletes volt. Köszönöm.
Ezzel összeszedem a holmimat, majd kikísérem a lányt és bezárom mögöttünk az ajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szerencsémre Alex nyit ajtót, így megúszok egy esetleges magyarázkodást, amit a szüleinek adhatnék elő arról, hogy mit is keresek itt. Ő nem kérdez semmit, bár láthatóan először őt is megtéveszti az álcám. De ezen nem is csodálkozom. Ha nem apám előtt öltöztem volna fel hóembernek, szerintem még ő is megkérdezte volna, hogy ki a fene vagyok.
- Szia! Köszi - lehelem, miközben átadom neki a tálcákat és belépek mellette a házba. Végre megszabadulhatok a nyolcezer rétegnyi ruhától: a vastag kabáttól, a két méter hosszú sáltól, a kesztyűimtől, a rózsaszín kardigánomtól. És csodák csodájára emberi kinézetem van alatta. Kapok egy ölelést is, amit elnyújtok addig, amíg csak lehet. Államat Alex vállára estem, hozzásimulok, karjaimmal kapaszkodok belé. A puszit is viszonzom, és közben úgy mosolygok, mintha ma lenne karácsony, én meg öt éves lennék.
- Apám bulit tart, nem akartam láb alatt lenni, na, meg hiányoztál - hangzik válaszom, majd hagyom, hogy átkísérjen a konyhába. Vicces bemutatása - és keze a derekamon - megdobogtatja a szívem, kicsit elvörösödök, de úgyis kipirultam a hidegben, szóval nem valószínű, hogy bárkinek is feltűnik.
- Jó napot! - köszönök zavartan barátom szüleinek, majd tesója felé fordulva egy "sziát" is kinyögök. - Persze, szívesen beszállok a munkába.
Bólogatok, majd Alexre nézek kérdően, honnan is szerválhatnék zacskót, hogy aztán én is beállhassak díszíteni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Alex családjának tagjai kedvesek mint mindig, legalábbis eddigi tapasztalataim szerinti mindig. Karácsonyi készülődésük meghitten hangulatos, vagy csak nekem tűnik annak. Nálunk a nagy családi ünnepek mindig kicsit lehangolóak, mert olyankor óhatatlanul kettesben maradunk apámmal, és valahogy mindig ott van az érzés, hogy valami - vagy sokkal inkább valaki - hiányzik. Talán ezért is tart most apám nagy összejövetelt az ünnep előtt: megpróbálja kitölteni azt az ürességet, amit mindketten tisztán érzünk, bár talán ő fájóbban, mint én.
- Oh, köszönöm nem. Majd talán később - hárítom el a kedves kínálást, és már fogom is meg a felém nyújtott zacskót. - Á, szívesen segítek. Ráadásul ráérünk még. Úgy terveztem, hogy sokáig maradok, de csak, ha nem zavarok - pislogok gyorsan körbe, elvégre ez nem volt túl udvarias kérés. Sőt még csak kérés sem. Inkább a sütidíszítésbe temetkezek, hogy mielőbb készen legyenek.
Lassan telik az idő, én örülök Alex közelségének és a kellemes karácsonyi hangulatnak, ami bevallom, egyébként ritkán kap el, de a fiú mellett minden olyan egyszerű, és valahogy sokkal, sokkal jobb, mint egyébként.
Nem kevés idő múlva kissé sajgó derékkal és elgémberedő ujjakkal sóhajtok rá Alex testvérére, akivel szinte egyszerre végzünk, s ez valamiért vicces számomra, így ránevetek a lányra. Segítek még amiben lehet, illetve segítenék, de azért látom, hogy finoman hessegetnek már, elvégre mégiscsak én vagyok itt a vendég, nem kéne kivennem a munkát a kezükből.
- Hát akkor azt hiszem, megnézném a szobádat - lépek Alex mellé, és már-már megfogom a kezét, amikor rádöbbenek, hogy talán mégsem kéne. Nekem magától értetődőnek tűnik, de mintha korábban nem jártunk volna kézen fogva, az nem a barátok, hanem a párok kiváltsága... Hangyányit vörösebben indulok el Alex szobája felé, mint terveztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Eredetileg nem terveztem, hogy részt veszek a karácsonyi bálon, már csak azért sem, mert otthon fontosabb terveim voltak, de végül mégis úgy alakult, hogy maradtam még a kastélyban az utolsó napra. Terveim meghiúsítója az egyik mestertanonc srác, aki úgy döntött, alszik az órámon. Mondjuk, ez tőle nem volt éppen meglepő, és alapesetben az ilyesmi nem is érdekel túlzottan, elvégre nem lettem szigorú tanár, és nem is az én érdekem, hogy az órán figyeljenek a diákok. Szóval hagytam volna büntetés nélkül az egészet, erre ő viccesen elhívott a bálba. Hogy bosszantsam, igent mondtam. Azt hittem, hogy csak poénkodik, és vissza fogja szívni, elvégre az ilyen szőke herceges srácok akárkit elvihetnének a bálba, úgy gondoltam, már van párja az eseményre. Tévedtem. Tony vagy komolyan gondolta vagy nem mert visszakozni, mert azt hitte, hogy én komolyan gondolom.
A lényeg, hogy nekiállhattam fehér ruhát keresni a szekrényemben. Amit persze nem találtam, hiszen a ruhatáram kimerül lila, rózsaszín és fekete darabokban. Még szerencsém, hogy a színházban, ahol dolgozom már vannak barátaim, így nem volt nehéz kölcsön kérni egy jelmezt. Állítólag egy éve ebben játszotta valaki a Hókirálynőt. Nekem mindegy volt, a lényeg, hogy fehér.
Ma este pedig felölthetem végre a ruhát, hajamat kibontva hagyom, nem akarok vele túl sokat babrálni, majd elindulok a nagyterem felé. Kísérőm már az ajtó mellett áll, láthatóan nem észrevéve engem. Lassan odasétálok - bár ebben a cipőben csak tipegni lehet - hozzá, és megszólítom:
- Úgy látom, te mindig, mindenhol képes vagy elaludni.
Mosolyogva felnézek rá, várom, hogy karját nyújtsa és elindulhassunk befelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Azért szerintem másban is tehetséges vagy - utalok arra, hogy bár imád aludni az óráimon, attól még jó festőnek tartom, akiben látni a lehetőséget. - De azért tény, hogy ezt többet gyakorlod - nevetek fel, majd rögtön utána el is pirulok a bóktól. Felnőttesebbnek érzem magam, mint tavaly ilyenkor és magabiztosabb is vagyok, de úgy látszik, még mindig nagyon könnyen vörösödök el. Ráadásul nagyon furcsa, hogy tanárnőnek szólít, még akkor is, ha tényleg az vagyok.
A tegezés viszont egyáltalán nem zavar, sőt el is várom, hogy a diákok tegezzenek, elvégre alig fél éve még én is ide jártam. Azt sem hiszem, hogy a tanárok a kollégájuknak tekintenek. Bár többen is vannak, akik korban nem állnak olyan messze tőlem.
- Köszönöm a kedvességed és a virágot is. A szavakkal pedig nincs gond. Szólásszabadság van, vagy nem? Bár sokan elfeledkeznek arról, hogy mindenről mindenkinek lehet véleménye, de a véleménynyilvánítás csak addig szabad, amíg azzal valakit meg nem bántunk. De bocs, igyekszem kevésbé kiábrándítóan viselkedni az este további részében. Ez pedig gyönyörű - emelem fel a kezem, hogy rátehesse a virágot a csuklómra, majd villantok a fiúra egy hálás mosolyt.
- Persze, indulhatunk - karolok bele, majd lépek be Tony mellett a terembe, ahol minden fehér, minden vakító, minden ünnepi. Tetszenek a díszek, a hóesés, a DÖK-ösök idén is kitettek magukért.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Alex "végigszenvedi" a díszítéses procedúrát, én meg néha bocsánatkérően pislogok felé, de amúgy egészen kedvelem az ilyenfajta időtöltést, nem számít, hogy sok a feladat. Hiszen rajzolni kell, bár éppenséggel nem portrét, de a tetoválószalonban sem Mona Lisát kellett mindenkire festeni. Az ott szerzett tudásomat azóta már többször is kamatoztattam, most is rengetegféle minta az eszembe jut, bár a legtöbb nem karácsonyias, de ez a legkisebb gondom.
Az utolsó darab befejezése után végre Alex szobájában kötök ki, le is ülök rögtön az ágya szélére.
- Persze, megnézhetjük. Mostanában úgysem volt lehetőségem filmeket nézni - bólogatok egyetértően. Hát igen, a varázslónegyedekben ritkán találni televíziót vagy internetet, pedig aztán szerintem igazán hasznos mugli eszközök is vannak, amiket nem ártana a varázslóknak használatba venni.
A fiú mellém ül, én pedig nyelek egyet. Régen nem hatott így rám a közelsége, ebben biztos vagyok. Azonnal túl melegnek érzem a szobát, szerencsére van még mit levennem, mielőtt ahhoz a réteghez érnék, ami már megbotránkoztatná a jelenlévőket. Lerángatom magamról a pulcsimat, alatta rövid ujjú, lila pólót viselek. Csuklóm körül rögtön megélénkülnek a pillangók, kicsit feljebb szálldosnak, rezegtetik szárnyaikat. Én már egészen megszoktam őket, mozgásuk egyáltalán nem zavar, Alex kérdése viszont megmosolyogtat.
- Valódi szőke herceg - mondom Anthonyra gondolva, majd felkacagva oldalba lököm a srácot. - De csak a diákom, semmi egyéb. Ne felejtsd el, már tanár vagyok, még, ha nem is nézek ki annak! Anthony általában aludni szokott az óráimon, viszont kedves volt tőle, hogy kísérőmnek jelentkezett. Hangulatos estém volt, de semmi különös.
Én is szívesen feltennék egy hasonlóan puhatolózó kérdést, de nem tudom, mire fel. Én nem tudok egy eseményre vagy alkalomra vonatkozóan tapogatózni a témában. Simán rákérdezni meg nem akarok, az olyan esetlenül hangzana.
- Na, és veled mi újság? Mit csináltál abban a pár napban, amíg nem hallottam felőled? - mosolygok, de közben némán korholom magam: "Gyáva vagy."

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Kicsit úgy tűnik, mintha Alex lélekben máshol járna, de nem feltűnően bambul el, és láthatóan figyel rám, szóval nem teszem szóvá, és nem is aggódom különösebben miatta. Bizonyára fáradt, elvégre ő kezdte a díszítést.
- És mi a másik? - kérdezem, mert hirtelen nem jut eszembe semmi. Mármint azon kívül persze, hogy ott minden nap láthattam Alexet, és többet vele lehettem, mint itt. Az nagyon is számít, de azt úgyse mondanám el neki. Legalábbis nem így hoznám a tudomására.
Mikor szóba kerül a bál és Anthony, érzem, hogy a hangulat kicsit nyomottabbá, hm... nem, talán csak kicsit feszültebbé válik, és nem értem, miért. Felvont szemöldökkel nézek a fiúra, de végül mégsem kérdezek rá. Lehet, hogy rosszul érzem, és nincs is semmi baj, akkor meg inkább jobb nem piszkálni a dolgokat, mielőtt teremtődik egy.
Kérdésemre egyszerű válasz érkezik, nem is érzek mögötte semmi elhallgatást, úgyhogy meg is nyugszom rögtön. Azt észrevenném, ha Alex találkozott volna az igazival. Mármint észrevenném, nem? Csak feltűnne. Remélem.
Aggodalmam közepette egy pillanatra nem figyelek oda, a másikban meg már a fiú kezében van a kezem. Hirtelen felnézek, érintése kellemesen melengető és tűzforrón égető egyszerre. Elvörösödök, pedig mellette nem szoktam.
- Oh, ez? - nézek én is a most már riadtan odébb rebbenő és felszárnyaló lepkékre. - Ajándékba kaptam a mesteremtől, aki Brazíliában tanított. Nem fogadott el nemet válaszul arra a kérdésre, hogy festhet-e rám.
Halkan felnevetek, mert eszembe idéződik a fickó, és hát hihetetlen egy figura. De sokat tanultam tőle, hálás is vagyok neki, nem csak művészként, de emberként is.
- Az unokáimnak? - kapom el a mondattöredéket, majd hitetlenkedve felnevetek. Még mindig nem hiszem, hogy fogok addig élni, hogy unokáim legyenek. - A titok a festékben van, illetve a különféle krémekben, amit előtte a bőrre kennek. Nagyon izgalmas egyébként látni, ahogy elkészül egy ilyen. Én csak egyszerűbb formákra vagyok képes, de már az is büszkévé tesz, hogy egyáltalán meg tudom csinálni.
Nagyon élveztem a Brazíliában töltött időt, lelkesen is mesélek róla, bár sok mindent már levélben is megírtam Alexnek, hiszen folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Beszéd közben azonban feltűnik, hogy milyen közel van az arca a kezemhez. Szinte lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy a lepkéimet tanulmányozza, majd egy hirtelen ötlettel megsimogatom az arcát. Aztán hagyom karomat visszahullani a kezébe. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Szóval az itteni barátok. Bólogatok, mintha érteném. Valójában azért van is róla fogalmam, milyen az, amikor a szíved több felé húz, de én a kastélyban szereztem az első barátaimat. Eléggé antiszociális gyerek voltam, ráadásul csendes, magának való, nem igazán feltűnő. A rajztehetségem miatt a tanárok néha kivételeztek is velem, emiatt pedig még nehezebb volt barátokat szerezni. Most, hogy már jártam több helyen a világban és ismeretségekre tettem szert, kezdem érteni ezt az érzést egy kicsit jobban. A brazil vagy éppen görög ismerősökhöz az ember nem tud csak úgy leruccanni, akkor sem, ha éppen boszorkány az illető.
- Hogy micsoda?! - nézek rá vészjósló szemekkel, és kezem már valami párnaszerűség után kutat, amit hozzávághatok, de közben mosolygok. Valójában nem érzem ilyen nagy tragédiának a dolgot. Valószínűleg úgysem leszek... hogy is mondta? Szottyos bőrű nagymama. A betegségem még mindig gyógyíthatatlannak minősül. Valójában ezen a téren semmi nem változott. Illetve valami mégis: én és a hozzáállásom. Már nincs kedvem összegömbölyödni a sarokban és sajnálni magam. Helyette mosolygok, amin csak lehet, megyek tovább, addig, amíg megtehetem. Ha holnap összeesek, és mindennek vége, legalább elmondhatom, hogy nem rettegve vártam a halált. Még tetkóm is lett. Nem királyság?
- A drog és a tetkó két külön dolog. Engem nem zavarna, ha az unokám úgy érezné, szeretne ilyet. Tiltsa neki az anyja! - nevetek fel, és leteszek arról a szándékomról, hogy megdobáljam a fiút, lehetőleg valami kevésbé keménnyel.
- Persze - csillan fel a szemem. - Jövőre rózsaszín hajjal fogok hazaállítani, miután minden rellonosra rápingáltam egy sárkányt.
- Nem tudom, hogy lesz-e, de egyelőre nem tervezek. Ez sem előre megfontolt szándékból született, egyszerűen ajándék volt, amit nem utasítottam vissza. - Kedvtelve nézegetem én is a szép szárnyú pillangókat, amiket lehetetlen megérinteni, legalábbis nekem még sosem sikerült. Folyton odébb rebbennek. Pedig szívesen megsimogatnám a szárnyukat, hogy lássam hímporos lesz-e a kezem tőle. Annyira valódinak tűnnek a számomra. Na, persze a mester egy valóságos művész, én a közelében sem járok annak, amire ő képes.
- Nem tudom, hogy a muglik mit látnak, lehet, hogy egyáltalán nem látják - vonom meg a vállam. Még senki nem nézett kimeredt szemekkel a karomra, szóval úgy gondoltam, akármit is észlelnek, az nem lehet túl gázos.
Közelségétől megrészegülve, szinte transzban emelem fel a kezem, hogy hozzásimítsam arcbőréhez, majd ejtem vissza a tenyerébe, ő azonban szinte azonnal vissza is emeli a fejéhez. Ekkor veszem csak észre, hogy egy ideje már nem veszek levegőt. Biztos, emiatt vörösödtem el, elvégre mi más lehetne rá a magyarázat? Közelebb hajolok vagy csak hirtelen úgy tűnik, mintha közelebb lennénk egymáshoz. Megbűvölve nézem a fiú száját, szeretnék még közelebb húzódni hozzá. Hirtelen zajt hallok a szobán kívülről, ami megzavar, és az ajtó felé fordítom a fejem. Végül megköszörülöm a torkom, és zavartan felnevetek.
- Öhm, kérdeztél valamit? Vagy...ööö - Jah, nem vagyok képben, látszik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Punkosításom ötletét teljesen kitárgyaljuk, még, ha igazából fikció is az egész. Nem tudom elképzelni magam ártatlan - na, perszeee, röhögnöm kell - rellonosokat kikötözve és tetkósítva, sőt igazából rózsaszín hajjal sem. Bár ez utóbbi még elmenne valamilyen jelmezbálon vagy farsangkor, esetleg egy nap viccből, de hosszabb ideig biztosan nem csinálnék magamból szivárványpónit. Misi már így is olyan sokáig hívott Barbienak, hogy erős a gyanúm, a tanulóim nagy része is így nevez a hátam mögött. Kíváncsi lennék, hogyan reagálnék, ha valaki szemtől szembe szólítana így... de nem, annyira azért nem vagyok kíváncsi.
Aztán áramszünet következik. Valaki lekapcsolta a lámpákat a fejemben, a szívem a fülemben zakatol, a tüdőm pedig üres, Alex arca pedig már szinte csak centikre van, amikor egy a szoba előtt gyorsan elhaladó személy megtöri a pillanatot. Zavartan próbálok kilábalni a helyzetből, miközben csalódottnak érzem magam, amiért végül semmi nem történt. Kedvem lenne közelebb bújni a fiúhoz, de nem vagyok az a leteperős típus. Ráadásul fogalmam sincs, hogyan reagálna, ha rámásznék. Várjunk csak! Az előbb ő is észrevett valamit a csókközeli állapotból, vagy csak annyit látott, hogy bambán bámulok rá? A fenébe! Annyira elmerültem a saját kis világomban, hogy nem tudom felidézni a reakcióit. Pedig az most kifejezetten fontos lenne. Végül is nem hátrált el, nem röhögött ki, szóval nagyon rossz véleménye nem lehet, de az is előfordulhat, hogy csak nem vette észre. Miért nem tanultam legilimenciát? Na, nem mintha használnám rajta. De legalább a jósképességem erősebb lehetne. Na, nem mintha minden jóslat igaz lenne.
Amíg én ilyen gondolatok között tipródok Alex igyekszik kilábalni a kínossá váló szituációból és filmnézést kezdeményez, ami ellen nem is szólalok fel, elvégre a sötétben könnyen közelebb lehet bújni a másikhoz, sőt, ha ijesztő a film, akár még a kezét is megfoghatnám... khm... Akarom mondani biztosan nagyon izgalmas a film, szóval érdemes lesz megnézni. Illetve érdemes lenne, ha nem lenne ilyen közel a karácsony, és nem kéne készülődni rá. Alex anyukája újabb feladattal lep meg minket, ami nincs is annyira ellenemre, bár a filmes összebújást többre értékelném jelenleg. Na, de hogy a legtöbbet hozzam ki a helyzetből magam elé kapok egy zacskónyi szaloncukrot, és igyekszem vele Alex közvetlen közelében elhelyezkedni.
- Nálunk is hasonló - nevetek fel. - Sőt a buli miatt annyi hópelyhet vágtam ki, hogy a végén már nem éreztem az ujjaimat. Na, de apámért és a bulijáért bármit.
Beszéd közben a kezem is mozog, egy cérna segítségével kettőt felkötök, majd egy pillanatra megtorpanok, és Alexhez fordulok segítségért:
- Ti kettőt vagy egyet szoktatok egyre kötözni? Mi is-is, de nem tudom... - nézek bizonytalanul, pedig ennél aztán csak nagyobb problémáim lesznek ma. Hiszen még mindig nem mondtam meg neki, pedig lett volna alkalmam rá. Most így két szaloncukor között csak nem vethetem oda neki, az milyen lenne már. Ahjj, ha így folytatom vénlányként fogok meghalni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Az egész nap úgy röppent el, mintha nem is órákból, csupán percekből állna, és mire észbe kaptam már EBBEN a helyzetben találtam magam. Nem mintha rossz dolog lenne, csak hát... De csak magamat hibáztathatom, elvégre, ha nem szólok rá a fiúra, most alhatnék a matracon, nem kevesebb szokatlan gondolattal, de némileg talán kényelmesebben. De hát én mondtam, hogy aludjunk együtt, mint régen. Végül is teljesen logikus, valószínűleg őt is ez győzte meg a gondolat helyességéről. Csak hát...
Édes istenem! Hát hogy lenne ez logikus meg helyes? Az egy dolog, hogy egy egyszemélyes ágyat nem véletlenül hívnak EGYszemélyesnek, de az akkorihoz képest igencsak megváltoztak az érzéseim. Nem mondanám pálfordulásnak vagy száznyolcvan fokos fordulatnak, de régen Alex számomra a legjobb barátom és fogadott testvérem volt. Nem volt abban semmi kínos, hogy mellette aludtam néhanapján. De most csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó az illata és, hogy még csak ki se kéne nyújtanom a kezem ahhoz, hogy megérinthessem.
Én ezt nem bírom! El kellett volna neki mondanom, mielőtt lefeküdtünk. Mármint aludni, értitek... Talán most, hogy sötét van és csend könnyebben el tudnám neki motyogni a mondandómat. De lehet, hogy már alszik... Oh, hallom a légvételeit. És ez annyira awhh... Na, jó, több értelmet kérünk, ennyire nem vagyok csöpögősen rózsaszín. Nem, és kész! Nem vagyok Barbie! Többé már nem, sőt soha többé! Miért van az, hogy valahányszor szerelmes leszek valakibe, agyatlan liba lesz belőlem?! Talán el kéne felejteni ezt az egészet... De nem tudom! Kész, vége, agyhalottnak nyilvánítom magam.
Puffogva, hirtelen mozdulattal fordulok az ágyon, egészen elfelejtve, hogy ez csupán egyszemélyes, sőt azt is, hogy nem ártana figyelnem arra, hogy ne lökjem le a mellettem feltehetően már alvó fiút. A csattanás elkerülhetetlen hangjára megáll a szívem is egy pillanatra, majd turbó sebességgel keresni kezdem az ágy szélét - és lepottyant, lelökött Alexemet -, vagy a lámpát vagy valamit, de csak azt érem el, hogy tapogatózásom közben az ágy mellé nyúlok, hogy aztán elveszített egyensúlyomat a földön és Alexen szedjem össze.
- Áucs - nyögök, majd rémülten megpróbálok lemászni a fiúról, elhessegetve az olyan gondolatokat miszerint nem is olyan rossz ez a testhelyzet, és azonnal bocsánatkérés-lavinát zúdítok rá. - Sajnálom, annyira, de annyira... bocsi, én ezt nem így akartam, illetve nem is akartam, teljesen véletlen volt. Jól vagy? Hol van itt valami fény? Jézusom, én annyira hülye vagyok. Bocsi, ugye nem esett semmi bajod? Vagy legalább semmi komoly. Én annyira...
Kezdenek könnyek szökni a szemembe, leginkább a dühtől, amit magam iránt érzek. Most komolyan, ennél jobban hogyan lehet bármit is elrontani? Mindegy, mihez nyúlok, totál béna vagyok. Maradnom kéne a vásznaim és ecseteim között, azokban legalább nem teszek kárt. Egyszerűbb lett volna egy festett szívet küldeni a srácnak, bár azzal lehet nem tisztult volna ki egészen a közölnivaló, de akkor legalább megúszta volna az esést, meg engem. Sokkal jobban járt volna.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Bocsánatkéréseim után olyan sokáig húzódik a csend, hogy félek, Alex többé nem is fog hozzám szólni. Meg is érdemlem amilyen béna vagyok. Némán térdelek a közelében és ajkaimat beharapva átkozom az ostoba fejem, de hiába ostorozom magam, valahogy nem érzem jobban magam tőle.
Mikor megszólal, először elönt a megkönnyebbülés. Na, azért mégiscsak hozzám szól, talán nem is haragszik nagyon, hogy összetörettem a fejét és még rá is estem. De, amit mond, attól megkörnyékez a kétségbeesés. Én nem akartam, hogy ez legyen a vége.
Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, nem igazán a szomorúságtól, inkább dühkönnyek ezek. Utálom magam. Végre itt vagyok vele, a közelében, vele is alhatnék, erre mindent elszúrok. A cseppek végigfolynak az arcomon, majd lezuhannak ölemben tartott karjaimra, és én csak rázom a fejem.
- De én szeretnék veled aludni - sírom, megpróbálva halkan cselekedni ezt, elvégre semmi kedvem Alex szüleinek magyarázni, hogy miért próbáltam meggyilkolni a fiúkat. - Én csak... Sajnálom. Nem tudom, mi van velem.
~Hazug liba. Még szép, hogy tudod, mi a gond, csak gyáva vagy és nem mered bevallani. És ezzel most mindent tönkreteszel.~
Könnyeimet megpróbálom letörölni a kezem hátával, de csak arra tudok gondolni, hogy milyen gáz, hogy elbőgtem magam. Nem vagyok már kisgyerek, és mégis úgy viselkedem. Ez annyira... szánalmas. De mit tehetnék? Amióta tudom, mit érzek Alex iránt, valahogy már semmi sem olyan, mint régen.
- Ha megígérem, hogy nem mozdulok, alhatok melletted? - kérdezem csendesen. - Majd én fekszem kívül, és akkor legközelebb csak én esem le.
Szipogva emelem könnyes tekintetem a fiúra, szemeimben némi könyörgéssel. Én tényleg nagyon szeretnék mellette maradni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Awhh, megölelt. Igen, igen, tudom, hogy már máskor is történt ilyen, de ez egyáltalán nem csökkenti a jelenlegi élvezeti értékét. Sőt! Összehasonlítva a régebbiekkel, ez most klasszisokkal jobban esik, hiszen régen nem gyorsult fel ennyire a szívverésem csupán egy ölelésétől. Bár úgy sejtem, számára egyáltalán nincs különbség, engem mégis megmosolyogtat a gondolat.
Na, meg Alex humora! Belenevetek a fiú vállába, ujjaimmal a felsőjébe kapaszkodom, és maradni akarok. Mostantól nagyon-nagyon sokáig. Persze nem tarthat örökké a dolog, elvégre könnyeim lassan felszáradnak - vagy a továbbiakban Alex ruháját nedvesítik -, aludni meg azért csak kéne. Hiába ajánlom fel, hogy alszom kívül, Alex nem megy bele.
Felmerül, hogy alhatnánk a padlón, de kényelmetlenségi okokból, ez sem kerül megvalósításra, helyette visszatérünk az alapfelálláshoz, ami bevallom, kicsit se kényelmesedett azóta, hogy lelöktem a fiút az ágyról. A változás csak annyi, hogy most már meg sem merek mozdulni. Az első tíz percben olyan mereven fekszem, mint egy darab fa, és később is csak azért lazítok, mert úgy nem lehet röhögni, Alex viszont mindent elkövet, hogy azt is elfelejtesse velem, valaha sírtam.
Közel van hozzám. Közelebb, mint korábban, és bár ez izgalmasan felzaklató, de ugyanakkor mélységesen megnyugtató is. Jó érzés a közelemben tudnom őt. Olyannyira ellazulok, hogy már-már elalszom ebben a korántsem kényelmes, de annál kedveltebb helyzetben. Vagy már el is aludtam?
Finom, puha, "aligérintést" érzek az arcomon, majd a halántékomon, a homlokomon... Nem is olyan rossz ez az álom. Érzem, ahogy felfelé görbülnek a szám sarkai, ugyanakkor meghallom az ágy rugóinak halk hangját. Érzem, ahogy mellettem az ágy kicsit besüllyed, mintha valaki jobban támaszkodna arra a részére. Érzem is az okát: egy csókot az arcom másik felén.
Viszont akkor... nem alszom? A következő csók, már érinti a szám sarkát, én meg bármilyen boldog is vagyok, teljesen kétségbeesem. Most akkor mi van? Ez most tényleg megtörténik? Mit kéne tennem? Öleljem át a nyakát, és húzzam magamhoz (magamra?) a srácot, amíg van rá lehetőségem? Vagy szóljak neki, hogy ne tököljön már ennyit? Mi van, ha "alvajár"? Mondjuk, nem tudok róla, hogy hajlamos lenne ilyesmire. Játsszak kivárásra vagy lépjek valamit? Vagy inkább szólaljak meg?
Tépelődésem következtében végül nem teszek semmit, teljesen a Alexre bízom magam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Finoman bizsereg a bőröm ott, ahol Alex ajkai érintik. Olyan... édes érzés. És mégis egy kicsit keserű, hiszen ezt végül is vehetem még baráti gesztusnak is, nem? Jó, hát eléggé a határon van, de már együtt is aludtunk, szóval a mi esetünkben még csak nem is olyan nagy szám. Illetve hát, jajj dehogynem! És mégis, ez még nem jelenti azt, hogy egyformán és ugyanazt érezzük. Az is lehet, hogy Alex alvajáró. Elvégre honnan tudhatnám, hogy éjszakánként nem szokott-e elmászkálni mellőlem? Elég mélyen alszom ahhoz, hogy nyugodt szívvel le is lökhetne róla, az se tűnne fel.
De aztán megcsókol, és velem fordul egyet a világ. Vagy én repülök? Igazából mindegy is, a lényeg, hogy Ő velem van. Aztán... Nem folytatja... Elrontottam? Vagy mi van? Csak így abbahagyja? Azért ilyen könnyen nem szabadul meg tőlem. Most, hogy már biztos lehetek abban, hogy érzéseim viszonzásra leltek, szorosan hozzábújva, a karjaiban szeretnék maradni, amíg csak lehet.  
Hirtelen mozdulattal közelebb hajolok, és hevesen szájon csókolom. Sejtem, érzem, tudom, mit érez irántam, bár még ötletem sincs, mi lesz velünk ez után. Más lesz, és bár nem tudom, jobb-e, bízom az érzéseimben, az övéiben, és őbenne. Soha többé nem akarom befejezni ezt a csókot, de figyelembe véve, hogy az embernek levegő is kell a túléléshez finoman eltávolodok tőle, de csak annyira, hogy fejemet a mellkasára helyezhessem. Hallgatom dübörgő szívverését, ami legalább olyan gyorsan zakatoló, mint az enyém, és bár percekkel korábban azt gondoltam volna, hogy ez a döbbenettől vagy a félelemtől van, most már hiszem, hogy ez az öröm jele.
Bal kezemmel átkarolom a fiút, és bár kedvem lenne megszólalni, mégsem teszem. Vajon kellenek még egyáltalán a szavak? Mondatokba tudnánk foglalni az érzéseinket? Nem elég, hogy tudom, itt van mellettem, s, hogy én mellette maradok, amíg csak lehet? Mindenesetre, ha mondani akar valamit, az ő térfelén van a labda, neki kell nyilatkoznia, én ugyanis bizonytalan időre megnémultam a boldogságtól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A Halloween kifejezetten érdekes és vicces is a maga ijesztő módján, de október végén az embernek akaratlanul is eszébe jutnak halott rokonai, ismerősei. Számomra ez az ünnep mindig is egy grimasz volt. Mint amikor valaki könnyes szemekkel nevet rád, és érzed a mosoly hazugságát, és azt, hogy ez az arcra kínlódott vigyor az egyetlen, ami még elválasztja attól, hogy ténylegesen sírni kezdjen. Hiába a sok ijesztő arcfestés, az ijesztgetések, azért ez számomra mégis inkább komolytalannak tűnik. Olyan, mint egy morbid farsang, ahol a gyerekek törött lábú, lenyúzott arcú Hófehérkének öltözhetnek, a szüleik meg azt mondhatják rájuk, milyen aranyosak.
Mi édesanyám haláláról februárban szoktunk megemlékezni, de ilyenkor, ősz közepén is eszébe jut az embernek kit veszített el, ki hiányzik neki. Bár ez a temető mindig kísérteties, most különösen az, én mégis ma akarok gyertyákat vinni elődöm sírjára. Bár a professzor eredetileg Pécsett lett volna eltemetve, de aztán történt némi kavarodás mugli és varázsló részről is, így végül itt helyezték örök nyugalomra.
Míg Maróti sírját keresem, nyugtalanul kapom fel a fejem minden rezdülésre. Nem szívesen mászkálok ilyen helyeken, még akkor is, ha tudom, zombik nem léteznek, legalábbis nem úgy, ahogy a muglik képzelik. És akkor is, ha tudom, sejtem, hogy lassan már inkább ide tartozom, mint oda, az élők közé.
Éppen egy kopottas sírkövet veszek szemügyre közelebbről, amikor gyanús hangot hallok a hátam mögül. Megfordulok, és megpillantok valakit. Megijedve felsikítok, hátrálok, majd megbotlok egy fa gyökerében. Nem mintha amúgy ijesztő lenne a lány, aki előttem áll, csupán nem számítottam rá. Azt hittem, megint csak egy falevél, vagy valami ilyesmi.
Elvörösödök zavaromban, és halkan elnézést motyogok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Bár én csupán mérsékelten rajongok az ünnepért, és általában szívesen ki is hagynám, Alex lelkesedése ragadós. A jelmezem nem kicsit morbid és célzatos, bár utóbbira egyáltalán nem gondoltam, mikor kitaláltam a jelmezem. Valami olyasmit akartam, amit a varázslók többsége nem ismer fel, és mégis teljesen egyértelmű, ne kelljen esthosszat azt magyaráznom, minek is öltöztem.
A halott menyasszony kedves kis film, eléggé ötletes megvalósítással, és Emily figurája mindig nagyon tetszett. Enyhe hátránya a dolognak, hogy nem ő jön össze a végén a főszereplő férfivel, de hát nem lehet minden tökéletes. Na, meg nem is kötelező a pároknak pároknak beöltözni.
Szóval, amellett, hogy jelmezemmel egyértelműen utalok a mesére, nem is kell magyarázkodnom, hogy mi is vagyok. Menyasszonyi ruhámból, csokromból, kopott fátylamból, és nem éppen életteli arcszínemből bárki kitalálhatja, hogy halott menyasszony vagyok. Vagy zombi menyasszony. Végül is majdnem egyre megy.
A falun átsétálva két erős érzés kerít hatalmába. Az egyik az ámulat, mert annyira hangulatos az egész díszítés. A másik meg az, hogy veszettül fázom. Ha nem lenne vastagon berúzsozva a szám, valószínűleg kéknek látszana. Nem kellett volna annyira hűnek lennem az eredeti ruhához. Emily már halott neki mindegy, hogy egy ilyen ujjatlan vacakban október végén igazán meg lehet fagyni.
De Alex keze meleg, és ahogy fogja az enyémet, egészen felmelegíti. Aztán leülünk egy padra, és bár először nem igazán rajongok az ötletért, hogy a fagyos deszkára leüljek, de egészen meglepődve veszem észre, hogy az nem hideg. Alextelen kezemet is megmelegíthetem rajta, miközben nekidőlök a férfinek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Bár a hideg szél megborzongat, egyelőre még nem teszem fel a kérdést, miért is ülünk itt, ahelyett, hogy továbbindulnánk. Nem sietek sehova, és, ha Alex gyönyörködni szeretne a tér halloweeni öltözetében, akkor igazán kibírok még néhány percet. Főleg úgy, hogy kifejezetten békésnek és nyugodtnak érzem az egész helyzetet. Körülöttünk a lámpások fényei nem ijesztőek, narancs fényük meleget áraszt. A száraz avart megtáncoltatja a szél, muzsikára késztetve a leveleket.
Mikor Alex elengedi a kezem, kérdőn ránézek, de nem tudok semmit kiolvasni a szemeiből. Határozottnak tűnik, azt gondolom, úgy érzi, hogy ideje továbbindulnunk. Felállni azonban nincs lehetőségem, mert szinte rögtön letérdel elém. Zavartan lenézek, biztos vagyok benne, hogy leejtettem valamit, vagy beleakadt valamibe a ruhám szegélye, és azt szeretné kibogozni, de nem látok semmi erre utaló dolgot. Akkor esetleg a cipőfűzője...?
Gondolataim teljesen földhözragadtak ahhoz képest, amire ő gondolhat: mikor felemeli a kis dobozt, úgy érzem, megáll a szívem. Hallom a szavait, de nem tudom, hogy valóban értem-e őket. Az ismerős ékszer látványa kezd elhomályosodni a szemem előtt, de nem akarok sírni. Valójában egész sokszor elképzeltem már ezt a jelenetet, de úgy gondoltam, hogy ez majd valamikor a távoli jövőben fog megtörténni. Amikor meggyógyulok, közös kertes házunk lesz, természetesen saját, és talán az ifjabb Dolánszky is úton van... De ez így...
Régebben, amikor láttam apámat anyám hiányától szenvedni, kicsit dühös voltam utóbbira. Nem értettem, miért mondott igent, amikor megkérték a kezét. Tudta, hogy nem sok esélye van a túlélésre. Miért rángatta bele őt is? Engem is. De most, hogy Alex itt van előttem, egyszeriben értem. Szeretem őt. Vele akarok lenni, ameddig csak lehet. És közben összeszorítja a szívem a gondolat, hogy egyszer majd itt fogom hagyni. Hogy neki tovább kell majd élnie, nélkülem.
Sosem akarnék neki rosszat, és elborzaszt a gondolat, hogy bánthatom őt, de egyszerűen szeretem. És egy ilyen helyzetben csak azért nemet mondani, mert lehet, hogy majd meghalok... lehetetlen.
- Igen.
Valami nagyon poénosat akarok mondani, de hiába vagyok állítólag nagyon is kreatív, azt hiszem, nem véletlenül csinálják ezt már nagyon régóta ugyanígy. Humorizálhatnék azzal, hogy legalább az öltözékem megfelel, az oszladozást meg néhány év múlva majd meglátjuk, de nem érzem helyén valónak.
Azt azonban nagyon is, hogy előrehajolva szájon csókoljam őt, attól sem zavartatva magam, hogy így összekenem a rikító rózsaszín rúzsommal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

- Semmi gond. Nem te tehetsz róla, csak éppen ez a sötétség, meg a temető, meg a kísérteties hangok... - próbálom menteni a menthetőt, és elrebegni neki, miért is dobtam egy hátast a láttán.
Mikor észlelem kinyújtott karját, hálásan megfogom a kezét, és hagyom, hogy felsegítsen. Mikor végre függőleges helyzetet sikerül felvennem, leporolom a ruháimat, aztán be is mutatkozom, elvégre jól nevelt lány vagyok, nem? Ha lesikítottuk valaki fejét, utána illik megmondani a nevünket. Bizonyára ez szerepel minden illemtankönyvben.
- Amúgy Aileen vagyok. És még egyszer bocs, csak nem igazán vagyok... bátor - nevetek fel még mindig kicsit remegő hangon. - Főleg nem ilyen helyzetekben - intek körbe, bár valószínűleg ő is észlelte már, hogy éppen egy temetőben ácsorgunk, éjszaka.
- Amúgy te mit keresel ilyenkor errefelé? Nem kellene a kastélyban lenned? Vagy otthon? - teszem gyorsan hozzá, elvégre lehet, hogy a faluban lakik. De mindenesetre eléggé elmúlt már takarodó, és sajnos tanári rangomra való tekintettel nem somfordálhatok csak úgy el, mintha nem is láttam volna lányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az egyik folyosón ülök, és csak bámulok magam elé. A kezelésnek már vége, de nem érzem magam jobban, sőt, ami azt illeti talán még rosszabbul is vagyok. Hátam a műanyagszék támlája fölött a hideg falhoz ér, és ez jól esik. Biztos támaszt nyújt a szemeim előtt hullámzó falak ellentéteként.
Mély levegőt veszek, aztán kifújom. Megfogom kezemen a gyűrűt, végigsimítok rajta, és valamiért szemeimet ellepik a könnyek. Megpróbálom kipislogni, eltüntetni az árulókat, de érzem, hogy alulmaradok a küzdelemben. Kézfejemmel letörlöm az arcomon végigfolyni szándékozó cseppeket, aztán egy reszketeg sóhajjal hagyom, hogy egy rövid időre ellepjen a szomorúság.
Alex előtt sosem sírok. Annak nem lenne semmi értelme. Megfogadtam már rég, hogy ha mennem kell, akkor neki csak szép emlékeket hagyok. A múltkori ájulásom mondjuk, nagyon belerondított ebbe az elhatározásba, de amennyire tőlem telik, igyekszem leplezni mennyire rossz is valójában a helyzet. Persze lehetne sokkal rosszabb is.
Egy zsebkendőt veszek elő, letörlöm könnyeimet, aztán lassan felállok. Már nem érzem úgy, hogy az egész világ forog körülöttem, most már csak néha meg-megbillen a lábam alatt. Lassú léptekkel a kijárat felé veszem utamat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

A falat végigsimítva haladok, mert félek, hogy megbotlom, amikor esetleg újrakezdődik a szédülés. Egyszerűbbnek és biztonságosabbnak érzem a sétálást, ha valami annyira szilárd dolog van mellettem, mint egy téglafal. Mivel teljes mértékben befelé figyelek, várom, hogy a rosszullét utolsó morzsái is eltűnjenek, vagy legalább elhalványodjanak, csak akkor veszem észre a lányt, amikor már szinte nem is tudom kikerülni.
Nem rajtam múlik, hogy nem rogyunk egymás karjaiba - jelen esetben inkább bénaságomból, semmint hatalmas szeretetből kifolyólag -, de végül nem történik meg a baleset. A lány kérdését hallom, de legalább egy fél percig csak nézek rá összeráncolt homlokkal, töprengve, hogy vajon mi is lehet a neve.
- Öhm... Én köszönöm... jól vagyok - csúszik ki az automatikus hazugság a számon, miközben falfehéren támasztom a falat, és úgy érzem, mindjárt tényleg rám dől az épület. Tehát láthatóan nem vagyok jól, de nem javítom ki magam. Ha érdekli, tovább kérdezősködik, ha nem, nem terhelem a saját problémáimmal, úgy sejtem, neki is megvannak a sajátjai.
- De te mit keresel itt, Catherine? - kérdezem mosolyogva, leginkább annak örülve, hogy végül mégiscsak eszembe jutott a neve. Legalább az egyik. Próbálok figyelmesen, komolyan nézni rá, miközben leplezni próbálom, hogy a lábaim kezdenek kicsúszni alólam. Vajon egy tízes skálán mennyire lenne gáz, ha lehátaznék itt előtte, miközben ő válaszol nekem?