Janey

Néha nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. És nem mindig abban az értelemben, hogy leülök olvasni, vagy Laurával töltöm az időm. Férfi vagyok, és sokszor jól esik egyszerűen beülni a kocsmába, és iszogatni.
Jelen helyzetben társaságra vágytam, méghozzá a szomszédom társaságára, méghozzá a csinos Janey Forerstére. Az ajándékbolt tulajdonosához még nem volt igazán szerencsém, egyszer beszéltünk talán, de nem sokat tudok róla. Sok rosszat, és jót hallottam a kisasszonyról, így kedvem lett hozzá, hogy jobban megismerjem.
Ennek érdekében betértem hozzá a boltba, és egy esti lazításra invitáltam a faluban található csárdába. Nem túl jó hely ez, sőt. Koszos, poros, olyan emberek térnek be, akiket a hátam közepére sem kívánnék. Bevallom, nem pont olyan ez a hely, ahova én beleillek. Jobban kedvelem a tiszta, kulturált helyeket, és ott az emberektől sem ráz ki a hideg. Janey sem éppen ebbe a porfészekbe való, na de nem is ez a fontos jelen pillanatban. Ez még a legjobb megoldás, hacsak nem akarunk Bogolyfalváról elmenni.
Fél órával korábban mentem, mint ahogy megbeszéltük. Fél tizenkettő körül tértem be, úgy öltöztem, hogy ne tűnjön nagyon fel nekik az érkezésem. Fekete inget és egyszerű farmert viseltem, indulás előtt a vállamra kanyarítottam a fekete, egyszerű köpenyemet. Szemeimmel végigfutottam a társaságon egy pillanat alatt, és lassan a pulthoz ballagtam. Egy vodkával indítottam, majd a sarokban egymagában üresen álló asztalhoz már sörrel a kezemben mentem.
Előredőlve néztem a faliórára, ezután pedig tekintetem a rondábbnál rondább italozókra tévedt.

Ryan

Ma egy kicsit a lazább öltözet felé hajlottam, na meg a fekete dominanciája felé. Hajamat kiengedve fekete felsőmre néztem be délelőtt a boltba, ahova betért egyik szomszédom is. Mivel ma a váltás hamar fog jönni, délre ütemeztünk be egy kis délutáni lazulást, ami egészen pontosan annyit fed, hogy elmegyünk a csárdába. Az öltözetem oda pont ideális. Bár eredetileg az volt a tervem, hogy elugrok egyet motorozni ma, ezért is van nálam a bőrdzsekim, de ha már így jött ki, akkor lemondok a délutáni száguldozásról és a bolt Fruzsinak való átadása után a csárda felé veszem az irányt. Nem tart sokáig az ide való megérkezés, hiszen szinte csak át kell mennem az utcán.
Szóval egy olyan 5 perces késéssel, amit ha kihagynék vétenék női mivoltom ellen, belépek a csárdába. Néhány szempár rám szegeződik, azért a lépteim ütemes koppanása felhívja az emberek figyelmét, de aztán inkább visszafordulnak alkoholizálásukba és én pedig a tekintetemmel menet közben már felfedezett Ryan felé veszem az utamat. Éppen egy pohár sör társaságában vár rám. Én leteszem a táskámat az asztalra, utána pedig lehuppanok vele szemben.
 - Szia! Remélem nem várattalak meg nagyon. Minek köszönhetem a meghívást? -
Intek közben a csaposnak, de rá se nézek, helyette szemeimet a szemben ülő tanárbácsin nyugtatom. Meglepett az, hogy elhívott, hiszen nem is nagyon beszéltünk eddig. Csak puszta szomszédságban álltunk egymással, semmi több. Aztán ma meg jön, és meghív egy kis esti lazításra. Meglepett, de jól jött. Szeretem a társaságot. Bár egyedül is szeretek lenni, de azért én mégis csak társasági embernek lettem nevelve és ez néha kiütközik rajtam.
 - Én is egy vajsört kérnék egyelőre. -
A köszönöm teljesen lemarad, és amikor a rendelésemet leadom, akkor sem igazán méltatom túl sok pillantásra a csapost, aki egy egyet fújtatva fordul sarkon és megy vissza a pulthoz elkészíteni az italomat, amit lehet, hogy meg sem fogok inni.

Ruha

KATT

Révay professzor

Jelentkeztek a boltomba eladónak, és ez bizony azzal jár, hogy néha beszélnek kell az igazgató úrral is a diákok tanulmányi eredményéről, hiszen feltétele volt annak, hogy ott dolgozhatnak nálam a tanulmányi eredmények szinten tartása. Úgy gondoltam, hogy személyesen az ilyesmit jobb intézni, így legalább nem fog elveszni a papírok között semmi sem. Ennek érdekében pedig öltözetemmel is jelezve komolyságomat megjelenek ma az iskolában. Úgy gondoltam, hogy vasárnap nincs olyan sok teendője Wickler úrnak és belefér egy félóra az életébe, amikor is teljesen átrághatjuk a részleteket a diákokat illetően.
Amikor otthonról elindulok még verőfényes napsütés van. Legalábbis ahhoz képest, hogy ősz van mindenképpen. Én pedig angol vagyok, akiknél nyáron van olyan idő, mint most itt, szóval egy könnyed ruhában indulok el utamra fel az iskolába. Nem is sejtem, hogy bizony ez nem lesz egész nap így, ezért nem is hozok magammal semmit. Úgy gondoltam, hogy bajom nem eshet az út során, így hát még a példám is otthon maradt. Innen pedig elhopponálni nem tudok, erről egy védőbűbáj gondoskodik. Ezért amint vége a megbeszélésnek arra kényszerülök, hacsak nem akarok kisétálni a hideg esőre jelenlegi ruházatomban, hogy itt töltsek el némi időt, amíg ki nem süt a nap, vagy legalábbis kicsit nem javul az idő, hiszen hiába vagyok angol, megfázni még én is megtudok, ami nem lenne túl szerencsés a holnapra való tekintettel. Ám az idő nem úgy tűnik, mintha nagyon meg akarna javulni legalább egy negyedórára.. Így már csak az a kérdés, hogy hova is menjek? Az iskolai helyszínek, amelyekhez sok emlék fűz most egyáltalán nem vonzanak, már kinőttem belőlük. Már nem vagyok diák. Szóval lehetne inkább valami olyan hely, ahol nem diáknak tűnök és még sosem jártam. Hiszen nem szerettem a tanárok köreiben mozogni. Ez a hely pedig nem más, mint a tanári. Talán akad itt valaki, akivel eltölthetem unalmas perceimet, esetleg óráimat. Pár kopogást megejtek az ajtón, aztán besétálok rajta abban a reményben, hogy nem egyedül kell meginnom itt egy teát, hanem akad egy régi tanárom vagy esetleg egy új, akire már nem is kell tanárként tekintenem. Általában van mivel eltöltenem az időt, de most éppen nincs nálam semmi, szóval fel kell találnom magam.
 - Elnézést, van itt valaki? -
Nézek körbe a terembe embert keresve néhány lépést beljebb lépve eközben az ajtótól. Éppen olyan a hely, mint vártam. Tipikus tanári. Már egészen elszoktam az iskolától így furcsa, hogy itt-ott tankönyveket és dolgozatkupacokat látok, amin persze semmi meglepő nincs. Sok tanár jobban szeret itt, a tanáriba javítani, mint a lakosztályában. Én sem viszem a hálószobámba a dolgaimat, minden a dolgozószobámban van és ott is marad. Nem jó dolog keverni a munkát és a magánéletet.

Öltözet

Révay professzor

Hiába vártam, hogy majd valaki lesz bent, amikor kékjeimet körbejártatom az senkin sem akad meg, csak feltűnik, hogy néhány tanár igen rendetlen, legalábbis az asztalán mintha az őskáosz uralkodna, de ez nem igazán foglalkoztat. Nem vagyok tanár és nem is szándékozok az lenni. Eszembe sem jutna az, hogy gyerekeket tanítsak és utána órákat görnyedjek a dolgozatok fölött. Ez nem nekem való munka. Én imádok utazgatni, járni-kelni a nagyvilágban, a tanári pálya pedig elég kötött. Számomra túlságosan is. Az ajándékbolt éppen elég kötöttség nekem, aminek az ügyét jöttem ide intézni és itt is ragadtam egyedül... Vagy mégsem?
A tekintetemet a kis ajtó felé fordítom, hogy az vajon mégis mit rejthet, amikor ott feltűnik egy férfi, vagyis hogy tanár. Nem tudom, hogy ki lehet. Engem valószínűleg nem tanított, és a tanárigárda jószerével már kicserélődött amióta én elballagtam innen, így a szemben álló, illetve felém haladót sem ismerem, ami jobb is. Kicsit furcsa lenne azt hiszem, ha egy volt tanárom nézne rám így, mint ahogyan most ő. Ugyanis nem tudja elkerülni a figyelmemet a mustráló tekintete, ami egyébként jól esik, ugyanis elég helyes archoz tartoznak azok a kék szemek.
 - Jó napot! Őszintén szólva nincs szükségem segítségre, csak társaságra. Ebben az időben nem akartam elindulni ilyen ruhában, innen meg ugyebár nem lehet hopponálni... Remélem nem zavartam meg. -
Egy pillantással én is végigmérem, egy mosoly kerül az arcomra, először persze azt nézem meg leginkább, hogy van-e gyűrű az ujján, csak hogy tudjam, mégis hogyan álljak hozzá. De szerencsére, nincs sehol se egy jegygyűrű, vagy annak a helye, tehát valószínűleg a férfi szabad, vagy csak barátnője van. De a pillantásából nem erre következtetek. Szóval nyugodtan megengedem magamnak azt, hogy némi kacérságot is csempésszek.
 - Janey Forerst vagyok, örvendek a találkozásnak. -
Nyújtom felé a kezem a bemutatkozás mellé, amihez újfent egy apró huncut és sejtelmes mosoly, illetve egy kacér pillantás kapcsolódik, melyet egyenesen a kék szemeibe intézek. Valóban örülök a találkozásnak. Megölne az unalom, ha az eső elálltáig egyedül kellene ülnöm/állnom/sétálnom itt a kastélyban és malmozhatnék, mivel az ódon falak és a diákok nem kötnek le. A mestertanoncokat meg nem is tudom, hogy hol lelhetném fel. Szóval valószínűleg igen unalmas percekkel nézhetnék szembe.
 - Hogy-hogy egyedül vasárnap ilyentájt? -
A kérdésemnél viszont már finoman körülnézek, hogy azért biztos legyek abban, hogy ketten vagyunk, hiszen a pillantások néhány egyéb gondolatot indítottak el, persze semmi elvárás, csak kíváncsiság. A tanári kar most már nem tabu és ezt lehet ki is kellene használni... Mivel bizony egy árva lélek sincs itt rajtunk kívül. A vasárnap nem éppen a tanárok munkanapja, ami most talán mázli? Hm... majd még kiderül. Kíváncsian várom, hogy most, hogy már nem diák vagyok milyen kapcsolatokat is tudok kialakítani néhány tanárral.

Nate
2012.10.30.

Jöhet az ebédszünet. A bolt ajtaján átfordítom a kis táblát rögtön jövök feliratra, majd bezárom azt magam mögött. A bolt kirakata már halloweeni hangulatba öltözött, pedig az csak holnap veszi kezdetét. De már érezni a levegőben, hogy bizony mindenki erre készült. Nálam is a veranda tele van töklámpásokkal, amit Gergő, Brigitte és Vincent ügyeskedett össze. Persze én is besegítettem, de én kézzel ilyet nem igazán tudok csinálni, csak pálcával. Az meg úgy nem egészen ugyanaz. Így hát inkább én csak a főzéssel és sütéssel foglalkoztam. Mintha már igazi családanya és háziasszony lennék olyan volt az egész összhatás. Pedig még Vincenttel csak járunk, Birgitte a keresztlányom, Gergő meg az örökbefogadott fiam. Tehát még az ilyesfajta idilli képnek várnia kell igazán magára. Bár Vincent szeretne gyereket és lassan nekem is révbe kellene érnem és felhagyni azzal a fajta életmóddal, amit még mindig folytatok. Csak ez nem olyan könnyű azért.
A boltból az étterem felé való igyekeztem elég lassú. A tekintetem elréved az embereken, akik kéz a kézben sétálnak, vagy egy-egy kirakatot nézegetnek. Diákok is fellelhetőek közöttük, nem törődve az iskolával sétálnak be a Leányálomba. Valószínűleg jelmezt keresnek holnapra. Míg mások pedig a hideggel dacolva fagyit esznek sétálva az utca megszokottnál nagyobb forgatagába.

Öltözet

Nate

A forgatagban nem is csoda, hogy annyi megpakolt embert látok. Sokak mellett lány is van, de vannak akik egyedül cipelik nehéz súlyaikat. Egy ilyen Nate, akit elsőre meg sem ismerek, de aztán amikor tudatosul a látott arc, egy mosoly fut az arcomra. Nicol belendült. Léteimet a fiú felé veszem és amikor már egy lépésnyi távolságra vagyok tőle ráköszönök.
 - Szia! Na mi van, Nicol elküldött nagy bevásárolni? -
Vigyorgok szélesen a látványon, ami nem az átlagos Natere vall. De valahogy mégis. Látszik az egészben, hogy a férfi mennyire szereti Nicolt. Részen őszintén szólva irigy voltam, hogy Nicol talált egy ilyen tökéletes pasit. Jól néz ki, a stílusa is jó és még szereti is őt feltétlenül. Nincs tele a kapcsolatuk azzal, amivel az enyém volt tele. De ez is megtanított legalább egy s másra.
 - Miújság? veled? Régen láttalak. Hogy áll a költözködés? -
Kérdezgetek párat közben, ha esetleg sétál valahova és nem állt meg a kék szemű, akkor felveszem a ritmusát. A karjaim a mellkasomon össze vannak fonva. Lévén, hogy azért nincs olyan nagy meleg. A tél közeledni látszik és bizony a házban is be kellett gyújtani. Bár én ennek kifejezetten örülök. Szeretem nézni a tűz ropogását a kandallóban. Persze akkor még jobban, ha egy hegyvidéki házikóban vagyok Vincenntel. Szeretem az olyasfajta tökéletes pillanatokat. Lehet fel is vetem az ötletet a franciámnak, hátha elcsábítható valahova egy hétvégére. Addig a gyerekekkel majd valaki ellesz. Nem kicsik már ők sem. Pihenés meg egyébként is rám fér. Néha jól esik a kiszakadás a hétköznapokból.

Jeff

Megint Edictum cikk, megint a Deja vu életérzés. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e valóságalapja a cikknek. A fejemben lévő gondolatok kuszák. Megint minden olyannak tűnik, mint régen. Csak a szereplők cserélődtek fel. Bár ez nem teljesen igaz, de igazából Lola halála körüli események kiestek, teljesen. Arra emlékszem, hogy elindultam otthonról, kiszellőztetni a fejem, aztán a következő emlékkép már az, hogy Jeff kanapéján ücsörgök és ő átölel... Na és innentől már minden kusza. Nagyon ki voltam akkor. Erős nő vagyok, de az, hogy Gergő előtt teljesen erősnek kellett mutatnom magam, és nem volt alkalmam arra, hogy levezessem a tragédiából adódó feszültséget kikészített. Nem a csendes fajta vagyok, ha ilyenek feldolgozásáról van szó. Emlékszem, hogy Jeff halálhírére is a londoni szobám úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem maradt ép tárgy a szobámban. Aztán persze lenyugodtam, de most ugyanezt nem játszattam el. Hirtelen szakadt rám a nagy teher, amely alatt akár összeroppanni is képes lettem volna, pedig minden klappolt az életemben akkor és most is, csak váratlan volt, túlzottan elkényelmesedtem talán és bizony azért az utóbbi időben érzelmesebb emberré váltam, mint az előtt voltam. Persze ettől még az alvilági dolgaim nem szűntek meg és továbbra is ugyanúgy élem az életemet.
Van két gyerek, akit nevelek, van egy vőlegényem és gyereket tervezünk, ami talán össze is jött. Csak valami motoszkál bennem. Mi van, ha valami ezt a jelenlegi idilli képet megtöri? Mindig jött valami, ami tönkretette a boldogságomat és most is talán éppen azt hívtam el ide, a csárdába egy kis beszélgetésre.
Írtam egy baglyot ma reggel Jeffnek, hogy pontban 14:00-kor várom őt a csárda pulttól jobb oldalra elhelyezkedő kis zugában, mert beszélnem kell vele. Nem szeretem a homályos fontokat az életemben. Tudnom kell, hogy mi is az, amire nem emlékszem. Vagyis emlékszem, de mégsem. Dereng valami, de csak egy álomnak tűnik az egész. Talán csak elnyomom. Nem akarok emlékezni azokra a napokra. Most, hogy már túl vagyunk a gyászon azt az időszakot eltemettem magamban, minden emlékével együtt. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Belépek a lepukkant csehóra emlékeztető csárdába. A pubot jobban szeretem, de ott többen is ismernek. Most nyugira vágytam, amit ezen a zajos, mocskos, hangos helyen véltem megkapni. Néhány szempár rám szegeződik. A munkaidőszak sokak számára mára véget ért és itt eresztik ki a fáradt gőzt, pont ahogy vártam. Ügyet sem vetve a méregető pillantásokra a megbeszélt asztalhoz megyek, nem ül ott senki és mindegyiktől távol van. Levetem a kabátomat és összehajtva a háttámlára rakom, majd leülök és idegesen dobolni kezdek az ujjaimmal az asztalon. Vegyes érzelmekkel várom, hogy megjöjjön.

Öltözet

Nem szeretek hibákat elkövetni. Már megváltoztam. Már nem az vagyok, aki régen. Vincenttel boldog vagyok és bár még mindig félek a rossz tapasztalataim miatt az egész jövőtől, de bele merek vágni az oldalán. Tudom, hogy nem fogok vele rosszul dönteni. Ezért is nem hagy nyugodni az egész. Talán jobb lenne hagyni. Igen. Most szépen felállok és egy cetlit hagyok, hogy bocsi, de már nem aktuális. Ez lenne a legjobb. Hagyni a feledésben azt, ami ott van és nem előkaparni, hogy aztán az valakinek fájjon. Szépen csendben megmaradni barátoknak, ami tök jól megy. Nem is vágyok vissza múltba. Jó, hogy csak barátok vagyunk és én boldog vagyok a jelenlegi életembe. Örülök az eljegyzésnek, és annak, hogy végre sínre került az életem. Tervezzük a gyereket, mert fiatalabb már nem leszek én sem és ez így jó. Lesz egy idilli családom, amilyenre titkon mindig is vágytam. Miért is akarnám ezt bárhogyan is felborítani?
Talán csak azért, mert nem szeretem a tudatlanságot. De most mégis talán jobb lesz. Szóval már meg is fordulok, hogy felálljak, amikor meglátom, hogy éppen belépett az ajtón. Na, most már akkor nincs menekvés. Vagy talán mégis?
 - Szia! -
Köszönök két puszival neki én is, aztán visszahuppanok a helyemre és a kérdésére egy furcsa, aggodalmas, és zavart arckifejezést vágok. Aztán egy mélyet sóhajtok és hátradőlök a széken. Minél távolabb akarok lenni ettől az egésztől.
 - Te meg én... mi... szóval... ugye nem? Vagy várj! Ne válaszolj! Inkább hagyjuk. Jobb lesz, ha megyek, vagy valami másról beszélünk és elfelejtünk mindent. Mert tudod még nem biztos, nem vettem tesztet, mert félek azt hiszem az eredménytől, de lehet, hogy terhes vagyok Vincenttől, akinek egyébként a menyasszonya lettem... és valamiért... motoszkál bennem egy nagyon-nagyon rossz érzés... de nem tudom, hogy miért... nem emlékszem igazán... homályos folt az egész. De talán jobb is így! Maradjon is így! Te meg én már rég külön. Semmi sem volt. Csak ki voltam borulva... Igen, a sokk meg a gyász kissé fura emlékképeket kreált bennem. Bocsi, hogy az én hülyeségeim miatt iderángattalak. Csak nem hagyott nyugodni. De most, hogy látlak rájöttem, hogy ez egy fatális badarság. Szóval inkább megyek is. Csak még meghívlak egy italra. -
Hadarok, össze-vissza beszélek. Igazán se eleje, se vége nincs annak, amit hadoválok. Néha megállok, szünetet tartok, de csak annyit, hogy levegőt vegyek, Jeffnek esélye sincs eközben megszólalnia. Nem adom át neki a szót. Sőt belé is fojtom részben azzal, hogy felteszem a kezemet, hogy intsek a pultosnak, aki még egyelőre egy részeg párost szolgál ki.

A bűnbe csábító és a csábított

Éppen a dolgozószobában végeztem a szokásos teendőimet. Ilyenkor karácsony előtt több a papírmunka, mert ilyenkor kell megcsinálni az éves összesítéseket és még ott van a bolt is. Tehát szinte ki sem látszik a papírhalomból, amikor Gergő beköszön hozzám, hogy elmegy egyet sétálni. Mivel tudom, hogy a környék - remélhetőleg - egyetlen vámpírjától biztonságban, a kocsma szívélyes vendégei pedig hamarabb kínoznák meg magukat, mint őt bátran el merem engedni. Kisebb, nagyobb üzletelésekkel minél nagyobb biztonságban igyekszem tudni Gergőt és Bri-t is, aki most éppen csomagol. A karácsonyi szünetre haza megy. Az ajándékát ettől függetlenül már megvásároltam neki és az egész családjának is, na meg a fiúk sem maradtak ki a jóból. Amikor a nagy karácsonyi bevásárlást tartottam a boltba, akkor egyúttal megejtettem egy-egy kitérőt ajándékvásárlás ügyben is.
De a felvezetésből elég ennyi. Ugyanis ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy én most éppen a macskaköves utcákat rovom. Megszokásból a pálca a kezemben van. Sosem lehet tudni, hogy ki próbálkozik belekötni az emberbe. Még ha ez egy kis falucska is. Átutazók mindig vannak, akik nem ismerik a helyi hierarchiát és íratlan szabályokat. Bár nem én vagyok itt a csúcsragadozó, de azért a hírem mindenhova elér, ami van jó, vagy éppen rossz. Attól függ, hogy az ember milyen körökben mozog.
A Fő utcza éjszakai csöndjét élvezve gondolkozok el a Vincentnek szánt meglepetésemen, amikor is valamiért úgy döntök, hogy betévedek a csárdába. Atossal lenne némi beszélnivalóm, talán éppen itt találom. Aztán meg megyek és megkeresem Gergőt, már inkább otthon lenne a helye. Valószínűleg a játszótéren van, vagy a tavacskánál. A boltok most úgyis zárva vannak ez a cigi füsttől és alkoholszagtól bűzlő hely nem lenne neki való.
Az ajtót belököm. A teremben hangos morajlás hallatszik, de egy pillanatra mégis úgy tűnik, mintha mindez megállna a belépésemtől. De ezt valószínűleg csak az egóm mutatja nekem. Mindenesetre jelentőségteljesen, de inkább kutatva nézek végig a hétvégére alapozó tömegen és ekkor akad meg a szemem valaki olyanon, akin nagyon nem lenne szabad. Az arcom egyébként sem lágy vonásai teljesen megfeszülnek. A szemem szikrákat szór. Nem a szigorúság mintapéldánya vagyok, de egy 13 éves fiúnak, aki történetesen az én gyámságom alatt van itt semmi keresnivalója nincs. De a leginkább mégsem rá vagyok dühös, hanem a vele szemben ülőre. Hogy vehet egy gyereknek alkoholt, aminek ráadásul a felét már meg is itta Gergő. Én sem voltam szent 13 évesen, de az estéket nem egy lepukkant kocsmában töltöttem. Sőt, ilyen idősen még egyáltalán nem alkoholizáltam, így joggal érezhetem felháborodottnak magam.
Kimért, dühös léptekkel sétálok oda a fiúkhoz. A pálcámat dühösen markolászom a jobb kezemmel, a balt pedig már nyújtom is előre, hogy a fiú vállára tegyem azt.
 - Khm... Netán megzavartam valamit, uraim? -
AAz uraim szót gúnnyal telve ejtem ki. Miközben egy lépéssel közelebb lépek, pontosan az asztal mellé. A két fiúra emelem a tekintetem, de végül az ismeretlenen állapodik meg jéghideg szempárom.
 - Mégis mi a fenét képzelsz te, hogy egy 13 éves gyereket megpróbálsz itatni? -
Nézek végig a fiún egy lesújtó pillantással, aztán pálcát szorongató kezemet felrakom az asztalra úgy, hogy a vége pont a fiúra nézzen, akinek még mindig elfelejtem elengedni a vállát, hacsak ő meg nem próbálja a kezemet lerázni magáról.
 - Valamiféle magyarázata netán van, amely talán meggyőz arról, hogy ne öljem meg magát itt és most? -
Az egész tekintetem azt sugározza, hogy amit kimondok egyenesen a fiú szemeibe azt komolyan is gondolom. Nem véletlenül. Így is van, de persze meg nem tenném, ilyen sok szemtanú és legfőképpen Gergő előtt ilyen hülyeséget nem követnék el. Nem ér ez a kis senki annyit, hogy az Azkabanban éljek életem hátralevő részében.

Az ördög és a fióka

Ó nem, én és a kedvesség nem vagyunk egy napon említhetőek. Vagyis, talán ha a családról van szó akkor mégis. De most nem arra számítottam, hogy netán itt lesz bárki is, aki a kedvesebbik oldalamat ismeri. Pláne nem számítottam Gergőre. Szóval hát amikor beléptem adtam önmagamat és amikor megláttam az italozó fiúcskát, akkor az egyébként is előtérben lévő hűvösebbik énem átfordult dühösbe. Ha a családomról van szó, akkor bizony előjön belőlem az anyatigris. Kevés dologhoz tudok ragaszkodni, de a család egy szent dolog számomra. Nem mindig volt ilyen fontos, de valahogy most, hogy már felnőtt vagyok, és a házasság küszöbén állok, két gyereket nevelek, felébredtek anyai ösztöneim.
A kis társaság felé sétálok, a szemeimmel szúrom őket. Gergőre is haragszom persze, de most nem akarok vele nagy jelenetet rendezni. Igazából Endre felé is halkan intézem szavaimat. Valószínűleg senki sem vette még észre azt, hogy éppen megfenyegetem a fiúcskát, aki még szemtelenkedik is velem. Nem az zavar, hogy teljesen nyugodt maradt. Hanem a stílus, amivel hozzám viszonyul nem tetszik. De Gergőre való tekintettel a pálcát kicsit elengedem. De továbbra is a kezemben tartom, csak éppen most nem célzok vele senkire sem.
 - Örülök, hogy Gergő barátokra tesz szert, de azért talán nem kellene alkoholos itallal kínálgatni. Igazad van abban, hogy jobb vagy, mint azok akik ott ülnek, de ettől még szerintem nincs jogod kioktatni engem. Csak Gergőre való tekintettel nem kapsz most két átkot. De ezentúl rajtad tartom a szemed. -
Nézek szúrós szemekkel, higgadtan egyenesen a fiú szemeibe. A hangom még mindig hideg és valami gonosz érezni, hogy megbújik mögötte. Nem üres fenyegetések ezek. Ó, nem. Olyasmit nem szoktam én csinálni. De ezt még nem tudhatja sem ő, sem Gergő. Gergő nem ismeri azt az oldalamat, amit neki nem is kell ismernie.
 - Veled Gergő pedig még számolni fogunk. Máskor, ha netán a kocsmába szeretnél jönni, akkor elsősorban, szólj róla, másodsorban sose tedd egyedül. Nem tudod, hogy kik vannak itt. De ezt már elmondtam egyszer neked. -
Fordulok a kicsi fiacskám felé kicsit szomorú arccal. Per ez a része inkább színjáték. Várható volt, hogy egyszer piával fogom valahol fellelni. Már kezd felnőni és én ezzel tisztában is vagyok. De 13 évesen még nem gondolom, hogy a kezében való lenne az alkohol. Majd egy év múlva esetleg. 14 évesen is még elítélendő anyai szemmel nézve a dolog, de én is voltam kamasz...
 - Ezt az alkoholt most szépen elveszem és a csaposnak is szólok, hogy ne szolgáljon ki több szeszes italt nektek. Nekem most még van egy kis dolgom. Addig beszélgessetek. Aztán meg indulás haza fiatal úr! -
Ezzel fel is emelem Gergő poharát, egyet biccentek a fiú felé, aztán pedig a pulthoz indulok el. Visszamutatok az ő asztalukhoz egy-két galleont a csapos keze alá csúsztatva. Aztán pedig a keresett személy felé indulok el, aki a megszokott helyén, az egyik sötétebb sarokban ücsörög, most éppen magányosan. Leülök vele szembe, innen még pont rá is látok a fiúkra legalább. Így hát szemem sarkából őket figyelve kezdek el beszélgetni.

Csillagközi Kaméleon

Egy kellemes napnak terveztem a mait. Na jó, ez lehetetlennek bizonyult volna, hiszen húsvét van és bolondok napja. Fel is voltam készülve mindenre, úton-útfélen felbukkanó vödör vízre, vagy éppen apró-cseprő balgaságokra, de arra a levélre nem, ami reggel várt. Késve érkezett, hogy az anyakönyvi kivonatomat elírták, így most egy darabig a Markovitsnéként kell élnem az életemet. Vincent ma, mint egy igazi papamaci, aki legyőzte még a bokkoli undorát is uralkodói gyűlésre ment Franciaországba, tehát más néven hazament a szüleit is meglátogatni húsvét alkalmából, én nem mentem, mert már így a terhességem végéhez közeledve nem igazán akarok messze kimozdulni. De erre a hírre szükségesnek éreztem egy süti megevését. A kis Tristán is hasonlóan gondolhatta, mint én, mert egyszer sem rugdalózott, az utam során, ami ide vezetett.
 - Egy szelet oroszkrém tortát, meg egy pár szelet citromot kérnék. -
Adom le a rendelésem és utána egy asztal után nézek, sikerül is találnom is egyet középtájon, ahova le is ülök. Megszoktam már a vizslató szemeket, amelyekkel végigmérnek nagy hasam miatt és már nem is érdekel igazán a véleményük, csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, így hát a kistáskából, ami a vállamon van előkapok egy magazint és azt kezdem el lapozgatni, közben pedig megkérdezek a rendelésem is, amit elkezdek falatozni.

Csillagközi Kaméleon

A nagy evés-olvasás közben egy puffanás zavar meg. Éppen a Hogyan nyerjük vissza alakunkat szülés után című cikket olvasom, amikor felnézek és egy valamennyire mintha ismerős arcot látnék, de nem igazán tudom őt betájolni, hogy ki is lehet, szóval marad a bemutatkozásra való hagyatkozás.
 - Semmi probléma, nincs benne törékeny. -
Mosolyodok el, most, hogy a hormonok túlbuzognak bennem vannak túlzottan is kedves pillanataim. De már nem sokáig van ez a nagy kedvingadozás. Alig várom, hogy a régi legyek végre, mert most azért annyira mégsem érzem magam jól a bőrömben.
 - Igen, most ezt kívántuk meg éppen. Meg egy kis édesség mindig jól jön, nem igaz? Esetleg velem tartana? Én Janey Fo... Leroy vagyok, bár msot az anyakönyvem szerint azt hiszem Markovitsné Janey. -
Mutatkozok be neki elvigyorodva. Jobb, ha nem stresszelem magam ilyesmiken, mert az csak árt nekünk, ezért is kellett sütibe fojtanom most ezeket a túl nagynak nem mondható problémákat, hiszen úgyis majd szépen kijavítják és akkor már Janey Forerst, vagyis, hogy Leroy leszek ismét. Milyen furcsa is megszokni, hogy már nem Forerst vagyok, sokszor még mindig Forerstnek mutatkoznék be, hiszen életem eddigi részét ezzel a névvel éltem le, és a Forerst nevet pedig szeretem, büszke vagyok a nevemre, a származásomra, a családomra.
 - Egyébként én az Ajándékbolt tulajdonosa vagyok, talán már találkoztunk is. Mit tanít az iskolában? -
Próbálok beszélgetést kezdeményezni, nem vagyok egyébként egy locsifecsi nőszemély, sőt, inkább a szófukarabb embercsoportba tartozok, ha éppen arról van szó.

Már két napja anyuka vagyok. Hihetetlen érzés, hogy ami eddig a pocakomban volt és vesémet rugdosta előszeretettel, az mostanra már a karjaink között van. Vincent hihetetlenül aranyos, ahogyan a kezébe veszi a kis csöppséget. Kicsit azért negatív érzéseket vált ki belőlem az, hogy neki nem ez az első, sőt nem is a második, és már teljes rutinossággal veszi a kezébe és dajkálja. Tudja, hogy mit kell csinálni és nincs benne az az első nagy csoda érzése, mint bennem van. Nem gondoltam bele korábban abba, hogy ez esetlegesen majd zavarni fog, de most, hogy látom őket kicsit zavar. Ennek ellenére boldog vagyok. Van egy családom. Két fiam és egy férjem. Gergő is azt hiszem elfogadta Tristant, az én kis gyönyörű pici fiacskámat, akinek a látványával egyszerűen nem tudok betelni. Még jó, hogy egy baba-mama barát helyet választottunk, így mindig velem lehet és ha csak megmoccan már oda tudom nyújtani a kezem, vagy a karjaimba tudom venni, ha nyöszörögne, hiszen az ismerős szívverés, az én közelségem megnyugtatja őt mindig. Bár még csak két napos, és alig fogja fel igazán, hogy mi is van körülötte, csak azt tudja, hogy itt hidegebb van és minden sokkal, de sokkal hangosabb és persze itt már nincs egyedül.
Éppen Tristant simogatom, amikor álomba szenderülök, még mindig kimerült vagyok a szülés miatt. Sokat kellett szenvedni ezért a kis apró csodáért, de teljesen megérte és már el is felejtettem a fájdalmat, csak arra emlékszem, ahogyan a szülőszobán ott ül mellettem Vincent az ágyon és odaadja a picit, akinek ez az egész világ teljesen új és idegen.
Valamiről éppen álmodok, de rögtön elfelejtem, amikor egy kezet érzek a vállamon. Felnyitom a szemeimet, először a babára nézek, hogy minden rendben van-e vele, aztán meg a látogatómra, aki meglepő módon Jeff az.
 - Öööö, szia! Mi járatban vagy itt? -
Kérdezem kicsit félálomban még, és megfordulok, majd felnyomom magam, hogy félig ülő helyzetben legyek. Amiit mond azon kicsit meglepődök, nem tudom, hogy ezt hogy is érti, de inkább nem kérdezek rá. Megvárom, hogy válaszoljon a kérdésemre, és amíg ez meg nem történik a kis Tristanban gyönyörködök, akinek a látványával lehetetlen betelni.

Jeff sokban megváltozott, szinte rá sem ismerni. Angolos stílusa néha-néha előjött, az nem lep meg, inkább valami az arcán, vagy csak a testalkatán változott, nem tudom igazán hova tenni, már régen nem láttam, körülbelül talán karácsony előtt láttam, azóta pedig a föld nyelte el őt, én meg az esküvőt szerzetem, aztán meg a terhesség foglalt le, most már pedig az anyaság fog. Az eddigi életvitelemre már nem marad időm és lehetőségem és ez valahol bánt, bár még igazán nem gondoltam bele, pedig tudom, ha belegondolnék rádöbbennék, hogy bizony piszkosul hiányzik az a létforma, amit évekig éltem és imádtam. Semmi felelősség, csak szabadság.
 - Ez igazán kedves tőled, aranyos, hogy gondoltál ránk. Köszönjük. -
Mosolygok rá kicsit furcsán, meglep ez a nagy odafigyelés a részéről. Talán azért van ez, mert eszébe jutott, hogy ez a pici, most akár az ő fia is lehetne, vagy csak megszállta Teréz anya szelleme és mindenképpen fontosnak tartotta, hogy tiszteltét tegye a legkisebb félig Forerst gyerek előtt. Nem tudom, de őszintén nem is igazán érdekel. Most mindenem ez a kis apróság, akire ha ránéz az ember csak mosolyogni tud. Olyan gyönyörű, olyan ártatlan és apró. Már kinyitja a szemeit, de még mindig zavarja ez az erős fény a szemét, meg a hosszú út miatti fáradalmakat még mindig piheni, sokat alszik és sokat eszik.
 - Közös érdemünk Vincenttel. Szerintem tiszta apja, az a kis apró nózija, meg a szemei... -
Merülök el megint benne, a kezemet pedig én is odanyújtom hozzá, nem bírom ki, hogy ne érintsem meg, hogy ne éreztessem vele, hogy mennyire szeretem. Szeretném, hogy tudja, mindig itt vagyok vele és vigyázok rá, mert ő az én legféltettebb kincsem ezen a földön.
 - Tristan... Tristan Nathaniel Olivér Leroy, de csak Tristan N. Leroynak mondjuk leginkább. Valami francia, valami angol és valami magyar együtt. -
Magyarázom el a nevét, ami elég hosszúra sikeredett, de mi úgyis csak Tristánnak fogjuk hívni, bár egyelőre még mindenki apróságnak nevezi, vagy gyönyörűségnek. Ezek valahogy kézenfekvőbb névnek bizonyulnak. A Leroyok meg többnyire csak kis trónörökösnek hívják és nagyon örülnek neki, hogy végre lett egy fiú is, aki majd tovább tudja adni a nevet és minden mást is.
 - Hm... a révbe érés szerintem sosem történik meg. Mindig van még előre, tovább. De az biztos, hogy boldog vagyok, egy ilyen gyönyörűség mellett nem lehet nem boldognak lenni. Nem igaz? Ti is terveztek Elivel? Nektek mikor lesz az esküvőtök? -
Mutatok egy kis érdeklődést irányába, hogy ne csak rólam essen szó, meg érdekel is, hogy mi is van vele, velük, de csak, mint barátot. Jeff az első nagy szerelem, aki volt, de már elmúlt, persze kitörölni nem tudom, ahhoz túl sok év volt az együtt töltött idő, de már továbbléptem.

Mélyen még mindig ugyanannak érzem magam, aki akkor voltam, amikor még tizenéves napjaimat tengettem, de most, ha Tristanra nézek úgy érzem ez a korszak lezárult, pedig nem érzem úgy, hogy a szenvedély iránti vágyamat valaha is ki tudom magamból oldani, Vincent pedig inkább az a romantikus fajta, aki férjnek és apának tökéletes, de nem az a temperamentum, akit szeretőnek tud elképzelni az ember. Persze ez lehet, hogy változni fog és remélem is. Nem szeretnék a gazdag anyukák sorsára jutni, akik a férjeiket csak öltönyben látják. Nekem nem való az az élet.
 - Nehéz volt összeválogatni, az biztos, de szerintem illik hozzá. -
Állapítom meg, amikor ízlelgetve a nevét nézegetem őt. Igen, ez határozottan jó név lesz neki, amit itthon, és a másik két otthonában is tud majd használni, a Leroy-jal párosítva pedig még inkább. A neve biztosan hatalmat fog majd neki adni, hiszen két olyan szülő gyereke, akik önmagukban is hatalmat sugároznak és magabiztosságot. A gyermekünk sem lesz másmilyen. A mi vérvonalunk mindig is ilyen volt. Apa is egy kedves ember, de mégis megköveteli már csak a puszta jelenléte is a tiszteletet.
 - Ó, értem, ha tanács kell Elinek, akkor hozzám nyugodtan fordulhat, már tapasztalt esküvőszervező vagyok, a nővéremét is én segítettem megszervezni. -
Sosem volt problémám Elivel, amikor még a suliba jártam, akkor el tudtunk egymással beszélgetni, most sincs ez másképp és még közös témánk is van. Tehát abból probléma nem lenne, hogy nem értjük meg egymást. De mintha ez Jeff és Eli között másképp lenne. Ismerem már annyira, hogy lássam rajta, hogy bizony valami gond van. Nem tudom, hogy rákérdezzek-e. Anno azt beszéltük meg, hogy barátok maradunk, és egy barátnak az ember bármit elmondhat, így hát végül úgy döntök, hogy rákérdezek. Ám ő bejelenti távozási szándékát, ami meglep.
 - Máris mész? Akkor legalább gyere ide, had öleljelek meg. Még mozogni nagyon nem tudok, azért a szülés nem egy sétagalopp, azt elmondhatom neked. Egyébként minden rendben van veled? Megváltoztál és mintha valami nyomasztana. Nekem elmondhatod, tudod. Szerintem én jobban ismerlek, mint te magadat. -
Nevetek fel, aztán kinyújtom fel a jobb kezemet, - ugyanis a bal éppen Tristanon van - mintegy jelezve, hogy jöjjön már ide egy ölelés még senkinek sem ártott meg. Még akkor sem, ha régen másképp öleltük egymást, mint most. Most kicsit olyan nekem Jeff, mint egy barát és bátyus keveréke. Mindent tud rólam, mint egy igazi nagytesó, ennek ellenére elfogad és nem ítél el.

A meglepetés ereje mindig is megvolt nálam, most pedig anyaként változtam is. Külsőleg és belsőleg is. Például most barna a hajam, pedig eddig vagy vörös vagy fekete volt. Meg az arcom vonásai is kicst meglágyultak azt hiszem. Belülről meg...érzékenyebb lettem picit, bár a kegyetlenség is bennem lakozik még, csak most az kissé háttérbe szorult és az anyai ösztönök léptek a helyére. Ez az egész helyzet, érzés új még nekem, nem szoktam hozzá ezekhez. Kicsit félek is, hogy nem leszek jó anya. De ezt nem mutatom ki, maradok az az erős nő, aki mindig is voltam.
 - Na, kivele. -
Unszolom az ölelés közben és rámosolygok, amikor eltávolodik és leül. Csak bólintok, amikor Eliről mesél, mert úgy érzem itt még nincs vége. Várom hát a történet folytatását, és amikor meghallom meglepve nézek rá. Az anyja mindig is úgy szerette öt, és erre kiderül, hogy nem is az anyja... furcsa ez nekem, nehéz elhinnem. Rá is kérdezek, hogy ez egészen biztos-e, mert ez bizony súlyos dolog.
 - És ebben az egészben teljesen biztos vagy? Utána jártál? Megpróbáltad megbeszélni Jenettel is? -
Érdeklődök, mert ismerve őt nem lepne meg, ha csak forró fejjel elrohant volna, mert neki mindig levegőre van szüksége az emésztéshez és csak az után kezd el valóban utána járni.
 - Jaj, Jeff, ez szörnyű, ha valóban így van. Eli pedig szeret téged, tudjátok ezt rendezni, együtt. Én is megbeszéltem a dolgokat még az esküvő előtt Vincenttel. Mindent tud, és így is szeret. A tűz meg... Hidd el tudom miről beszélsz. Én is sokszor úgy érzem, hogy ez a holtomig vagy holtáig való hűség nem fog menni. Nem azért mert nem szeretem, csak a tűz a lételemem. De te is meg tudsz majd állapodni. Neked is lesz családod. Biztos vagyok ebben. -
Mosolygok rá és megsimogatom a kezét. Majd amikor Tristanhoz megy, hogy felvegye bólintok.
 - Óvatosan, nagyon törékeny még. Egyébként jól áll a kezedben. -
Mosolygok rá, és nézem ahogya ringatja. Aranyos, ahogy a kezei között tartja a gyermekemet és szinte csodája az apró tüneményt, aki csendesen alszik mit sem törődve a világgal.

Az elmondott reakciója nem lep meg és Jenetet sem lepte meg, ez biztos még ha talán nem is az anyja valóban, akkor is ő nevelte fel és volt ott az ágya mellett, amikor beteg volt. Ez pedig valamilyen szinten mégis az anyjává teszi őt. Ezt pedig neki is el kell fogadnia, még ha most nehéz is. Idő kell ennek a megemésztéséhez. Jeffnek talán több is mint másnak. De szerintem idővel újra rendben lesz, ebben pedig Eli segíteni fog neki és, ha kell akkor én is.
 - Pedig biztos kíváncsi vagy rá. Szerintem keresd fel. Vagy ha gondolod utána nézetek. Nem kerül többe, mint egy bagoly vagy hívás. -
Ajánlom fel neki, hiszen meg kellene ismernie az anyukáját. Az anyukájának is joga van megismerni őt, biztos kíváncsi a fiára és lehet éppen ez fog majd valami változást hozni Jeff életében.
Ez után kicsit más vizekre evezünk. A kapcsolatunk egyik alapja a tűz volt, ez tartott minket össze. De épp ez okozta a veszünk is. Most meg én egy felelősségteljes családanya vagyok. Fura ebbe belegondolni.
 - A tűz nekünk mindig is kelleni fog  és ezt a lehetőségeink szerint kell megtalálni. Szerintem Eli meg tudja neked adni azt amire vágysz. -
Biztatom és el is mosolyodom közben pedig figyelem, ahogyan lerakja a picit. Tényleg jól áll neki az apa szerep. Eli  pedig jó felesége lesz majd, csak most megint egy nehézséggel kell megküzdenie a boldogságért.
 - Köszönöm. A boldog élet pedig rád is vár. Remélem mihamarabb örömteli híreket hallok felőletek. Most pedig én tényleg pihenek egy kicsit. Kimerítő dolog az anyaság. -
Nevetek és visszacsúszok fekvő helyzetbe. Még rámosolygok Jeffre, elköszönök, majd Tristan felé fordulva, kezemet a pici kezére téve először csak a picit nézem, aztán lassan álomba szenderülök.

Vécsey András

A szülőség ellen tiltakozom minden porcikámmal. Persze szeretem Tirstant, meg szeretek az anyukája lenni és a többi gyereket is szeretem, de egyszerűen azzal a ténnyel, hogy jelenleg mondhatni 4 gyerekes anya vagyok amennyire csak tudok szembe megyek. Az öltözékemmel cseppet sem akarom azt a látszatot kelteni, hogy egy vénasszony vagyok, mert nem. Éppen hogy 24 éves lettem alig pár hete és igaz, hogy emellett feleség és anya is vagyok mégis maradnék inkább csak annak a sugallatánál, hogy 24 vagyok és igyekszem is úgy kinézni. Most éppen a gyűrű sincs rajtam. Ennek pedig az oka az, hogy Vincent már megint mindenhol van, csak éppen velem nem és én így nem érzem magam igazán házasnak, vagy talán éppen hogy túlságosan is.
A mai öltözékem is élettel teli, élénk piros ruha, hozzá a kiegészítők meg a krémszín különböző árnyalatait hordozzák magukban. Hajam lófarokban, csak a frufrum töri meg ezt az összképet. Enyhe smink, megszokottan magassarkú, ám most telitalpú, hangja tompa. Most nem a lépteim koppanásával keltem fel a figyelmet az iskola falai között, ahova Gergő miatt voltam kénytelen jönni, ugyanis mostanában egyre több vele a gond és a tanárok, mivel azon kevés szülők közé tartozom, akik itt vannak a faluban előszeretettel kérnek meg személyesen vagy esetleg bagolyban a fiam megnevelésére, ami az utóbbi időben egyre nehezebb feladatnak bizonyul, ugyanis Gergő hazudik és egyre kevesebbet jár haza. Szóval nem tudom még, hogy ezen elbeszélgetés után mégis mit is fogok tenni, de nem is aggasztom magam rajta, helyette a már jól ismert tanári ajtaján kopogok be. Már jártam itt, nem is egyszer és bizony tudna ez mesélni azért valamit, ha beszélne. De szerencsére nem beszél, én meg csak elmosolyodok, ha eszembe jut. Ám ez a mosoly csak addig tart, amíg ki nem nyílik az ajtó.
 - Jó napot Vécsey professzor úr! Janey Forerst vagyok, Lasch Gergő miatt jöttem. -
Nyújtom a kezem neki bemutatkozón, amelyből a Leroy név lehagyása tudatos-e, vagy csak a megszokás az az én titkom marad. Mindenesetre én mindig Forerst fogok maradni és Leroy igazán sosem leszek.
Ha beljebb invitál a professzor, akkor beljebb is tessékelem magam és túlzottan sokat nem tétovázva már a tárgyra is készülök térni, ám előtte még várok, hátha inkább ő kezdené el.

Vécsey András

Meg kell, hogy jegyezzem ebben az iskolában egyre több a helyes férfi. Lehet, hogy csak eddig nem tűnt fel, vagy a tanári gárda cserélődött, de az én időmben még csak olyanokkal volt tele a szoba, akikhez lehet, hogy még bottal se nyúlnék hozzá. De már nagyon eltértünk attól a nagyon fontos dologtól, ami miatt itt vagyok. Ez pedig nem más, mint Gergő fegyelmezetlensége.
A határozott kézrázás után rögtön jön a kérdés a bemutatkozás mellé. Örökbe fogadtam-e Gergőt... Természetesen igen. Remélem persze, hogy olyan idős koromra, mire korban is lehetnék már egy 14 éves fiú anyja is jól fogok még kinézni. De most még kikérem azért magamnak, hogy olyan idősnek nézzenek, hogy már ekkora gyerekem legyen. De most eltekintek az esetleges sértődöttségtől és válaszolok a kérdésre.
 - Igen, már egy ideje velem él, bár még hivatalosan nem olyan régóta a fiam. Én magam csak 10 évvel vagyok idősebb nála, szóval nem lehetséges, hogy más módon legyen a fiam. -
Ezzel meg is válaszoltam egy olyan kérdést, amely talán első pillanatra eszébe is juthatott, ha már nem volt bizonyos abban, hogy Gergő a saját gyerekem-e. És amíg ezt megteszem helyet is foglalok a fotelben. Bal kezemre támaszkodom, lábaimat keresztbe vetem. A táskát magam mellé csúsztatom rá pedig lerakom a kardigánt, amit csak szükség esetére hoztam, ha netán az idő rosszabbra fordulna amikor haza akarok menni.
Miután kényelmesen elhelyezkedtem a tekintetem a férfira fordítom, és figyelmesen hallgatom végig a problémát. Nem lep meg. Vagy talán valahol egy kicsit mégis. Gergő nem ilyen volt, amikor hozzám került, az iskolában vált ilyenné. Lehet, hogy pusztán a kamaszodás, de lehet, hogy valami rossz társaság teszi ezt. Mindenesetre kezdek aggódni miatta.
 - Otthon rendesen viselkedik, nincs vele probléma, de nem sokat van otthon. Legtöbb idejét itt tölti az iskolában. Vagy legalábbis én így tudom. De kezd aggasztani az, hogy ennyire elszaladt vele a ló. Otthon szót fogadó szokott lenni, de már sajnos kellett azzal szembesülnöm, hogy hazudott nekem, vagy ferdített az igazságon. Ezzel pedig nehéz valamit is kezdeni. -
Magyarázom a helyzetet az én oldalamról. Gergő nekem többnyire még annak a kisfiúnak mutatja magát, aki akkor volt, amikor ide került, de volt, hogy a séta helyett inkább Ifenshez ment, vagy éppen nem is volt olyan jó fiú az iskolában, mint ő állította. Ezeken pedig nehéz rajtakapni.
 - Azt hiszem életemben először meg kell büntetnem, hogy ez ne fajuljon el még jobban. Bár tudja nem vagyok a büntetések híve. Saját tapasztalatból tudom, hogy nekem is csak nyűg volt a büntetés, nem pedig valami olyan dolog, amitől észbe kapok. -
Beszélek még mindig én. pedig nem vagyok általában egy nagy beszédes fajta. De mostanában valahogy mégis.
 - Egyébként ha megkérdezhetem, pontosan mi is volt a probléma? Mivel zavarta meg az órát? -
Érdeklődök kicsit mélyebben az ominózus esetről visszakanyarodva a problémához magához. Hátha ettől valami jó ötlet jut az eszembe arra, hogyan is lehetne Gergőt megzabolázni.

Vécsey András

Az apró sértettségemnek azért mégis jelet adok egészen finoman, amit észre is vesz és már elnézést is kér és magyarázkodni kezd. Persze nem túlzottan, ami azért jó. El nem tudom mondani, hogy mennyire fárasztanak a megalázkodó férfiak, akik kezüket lábukat törik a kegyeimért, hogyha esetleg valamivel megsértettek megpróbáljanak kiengesztelni. Szánalmas. De Vécsey esetében erről szó sincs. Szerencsére.
 - Nem történt semmi, jobb a tisztánlátás. -
Mosolyodok el. Végül is elég szépen kimagyarázta magát a vélavérrel, amelyben talán cseppnyi bók is megbújt, melyre most ügyet sem vetek. Most mint felelősségteljes anyuka képviselem magam, így hát a tárgynál maradok, ami Gergő rossz magaviselete. Pedig olyan ártatlan és tündéri kisfiú volt. Sajnos a hangsúly a volt szócskán van. Ám ez nem hiszem, hogy annak tudható be, hogy nem én vagyok az édesanyja, egyszerűen csak kamaszodik és lázad. Remélem.
 - A viselkedése nem is elnézhető a családi körülményei miatt. Én minden szükséges feltételt tudok biztosítani a számára, hiszen végtelenül szeretem Gergőt, még ha nem is én vagyok az édesanyja. Fontos a számomra, és számomra az a legfontosabb, hogy minden rendben legyen vele és egy érett jól nevelt felnőtt váljon majd belőle. Ehhez pedig igyekszem jó nevelést nyújtani neki. Ettől függetlenül egyáltalán nem állítom azt, hogy a legjobb nevelést kapja tőlem, tudja nekem csak egy nővérem van, így nincs előttem példa, amelyet követhetnék, a sötétben tapogatózok igazán. -
Hangom tárgyilagos többnyire, de azért az őszinte aggodalom kihallgató belőle. Az anyai szív megtagadhatatlan. Mindent összevetve pedig Gergőt fiamként szeretem, akárcsak Tristant, még ha nekem a szeretet kinyilvánítása nem is olyan jól megy, mint egyeseknek. Meg néha az érzése sem, de abba már inkább ne menjünk bele.
Az asztalhoz sétál egy pillanatig elmerengek az iméntieken, de tényleg csupán egy pillanatnyi időm van, hiszen már kapok is jó pár pergament a kezembe, amelyeket el is kezdek olvasni figyelmesen. Gergő kézírását azonnal felismerem, még ha nem mondaná is tudnám. Az elején olyan, mintha egy jó pajtásával levelezne, pedig egy tanáráról van szó, aki külön fel is hívja a figyelmét a hangnemre, melyre a válasz őszintén meglep: "a tűzzel játszik...".
    Vajon ezzel mire gondolhatott? Talán azt hiszi, hogy azzal, hogy ilyen befolyásos szülei vannak bármit megtehet? Ugyanis ez nincs így. Persze a nevével járó hatalom az övé, de ezt még nem használhatja. Ő még egyelőre csak egy gyerek, akinek nem teszi könnyebbé az életét anyuci és apuci, és az ő pénzük. Erről mindenképpen el kell beszélgetnem vele.
Amíg ezen gondolkozom el tovább olvasom persze a levelet és egy pillanatra egészen megfelejtkezem arról, hogy itt van velem mondhatni szemben Vécsey professzor úr is és talán illene rá is figyelnem. Szóval a levélből feltekintek, már csak egy van hátra, de mielőtt azt is elolvasnám figyelmesen a tanár úrra nézek és meghallgatom a megkezdett mondandóját.
 - Ne szabadkozzon, igaza van! Nehéz. Sosem könnyű egy megkezdett nevelést folytatni. Még ha nincs is gyereke, azért azt hiszem már elég tapasztalt lehet, főleg két testvérrel. -
Mosolygok rá, majd még azt az utolsó levelet is átfutom, majd visszanyújtom a pergamenköteget Andrásnak, hogy elrakhassa. Elég rendszeretőnek tűnik így első ránézésre. Az asztalán nem uralkodik kaotikus rendetlenség és a kinézete sem éppen azt sugallja, hogy szanaszét állnak a gondolatai.
 - Gergőnél az eddigi tapasztalatok alapján nem sokat használnak a szabályok. Többször is megszegte már a kimenői szabályt és 10 után házon kívül tartózkodott. Ezek pedig csak azok, amikről tudok... -
Kicsit elszomorít az, hogy Gergő ilyenné kezd válni. Ezt szerettem volna neki a legkevésbé. Kellene mellé valaki olyan, aki jó példát mutat neki, mert Vincent jelenleg erre alkalmatlannak látszik. Miért is fogadna nekem szót Gergő, ha a férjem is tesz rám magasról?
 - Igen, a tisztelet mindenképpen kölcsönös kell, hogy legyen. Ezt tanították meg nekem is elsőkként. Gergő is egy tisztelettudó ember volt eddig. Nem is értem, hogy mi lett vele. Azt hiszem jobb lesz, ha utána járok milyen társaságban mozog, mert valaki, vagy valakik nagyon rossz hatást gyakorolnak rá.  -
Sóhajtok egyet. Nem szeretnék pont utána nyomozgatni, de sajnos nem mesél nekem, vagy ha mégis, akkor is csak a történet felét. Kikényszeríteni pedig nem akarom belőle. Az nem az én asztalom. Én inkább a csendes munkát szeretem. Talán éppen ezért nem is vagyok én a legjobb szülői minta a számára, ha már itt tartunk.
 - Őszintén szólva nem mondhatnám, hogy van számára egy tökéletes apakép. Szóval mondhatni csak én nevelem. -
A válaszom némileg kitérő volt, hiszen nem jelentettem ki sem azt, hogy van-e apja sem azt, hogy nincs. Hiszen papíron Vincent az apja, de az utóbbi két hónapban, mióta hazajöttünk Tristannal a kórházból szinte soha nincs otthon és nem foglalkozik eleget a családjával, így én egy gondtalan nőből mostanra mondhatni négygyerekes anya lettem, hiszen Vincent ikerlányai is velünk élnek. Azt hiszem érthető is, hogy miért is nem akarom most hangoztatni azt, hogy feleség vagyok. Nem érzem magam annak, csak esetleg a szó pejoratív értelmében.
 - Egyébként a tisztelet megtartása mellett nem tegeződhetnénk inkább? Kényelmesebb lenne. Jobban szeretem, ha Janeynek hívnak inkább, viszont az annyira nem hivatalos. Remélem nem bánod. -
Mosolygok rá, legalább egy picit felszabadulok ezzel a gondolataim alól. Bár számomra a magázás sem kényelmetlen, azért a tegezés mégis egy szorosabb együtt dolgozást tud eredményezni, és elnézve Gergő viselkedését, azt hiszem szükséges lesz az összedolgozás a tanerőkkel.

Csongor

Sok időt töltök otthon. A boltba is csak ellenőrizni járok be, amikor éppen Tristannal sétálni megyünk. Úgy gondolta, hogyha már ennyi időt töltök otthon és egy halomnyi ember eszi azt, amit főzök nekik, akkor kicsit jobban megtanulok főzni. Ezt pedig a legkönnyebben úgy tehetem meg, hogy Csongortól tanulok egy-két praktikát, hiszen ő ellenőrzötten jól főz. Szóval megbeszéltem vele, hogy valamelyik nap beugrok hozzá a Pillangó-varázsba. Kényelmeset öltöttem otthon magamra, mert hát főzni az ember nem a legszebb ruhájában szokott. Ma valamiért a kék színt részesítettem inkább előnyben. Na és persze most nem éppen egy anya képét sugallom, hanem a koromnak megfelelő, ám de egy életteli lány, semmmint inkább nő látszatát keltem. De egy egy cseppet sem zavar. AZ utóbbi időben úgyis kicsit az van bennem, hogy vissza akarom pörgetni az idő kerekét. Olyan besavanyodottá vált ugyanis az életem ahhoz képest, amilyen régen volt.
Amíg a falun keresztül sétálok a házamtól a Fő utczán álló étteremig kicsit el is gondolkozok. Lassan, kényelmesen megyek. Nem kell sietnem. Megnézegetem a házakat, a kirakatokat, az embereket. Kicsit úgy érzem magam, mint egy 14 éves, aki rácsodálkozik a varázsvilágra, pedig már rég elmúltam 14 és 20 is már, a varázsvilágba pedig beleszülettem. Csak egyszerűen mostanság sokfelé áll a fejem, de most elhatároztam, hogy kikapcsolok és jól érzem majd magam. Nem törődök semmivel sem, majd ha hazaértem, akkor is ott lesznek még a megoldásra váró problémák.
Megérkezem végre az étterembe. A pulthoz sétálok és az éppen a mögött álló pincérnőnek elmondom, hogy miért is vagyok itt. Ő pedig már be is vezet a kulisszák mögé. Egy hangulatos óriási konyha tárul elém, ahol mindenki a főzéssel van elfoglalva, bár a mai nap dömpingje már lement. Direkt nem délben jöttem, hiszen akkor biztos nem tudott volna rám koncentrálni.
 - Szia! Jöttem, ahogy megbeszéltük. Ráérsz most? Vagy várjak? -
A mutatóujjam a zsebembe van akasztva. Elmosolyodom és egy egészen picikét oldalra biccentem a fejem. Nem tudom miért, de ez egy rossz szokásom, ha egy picikét zavarban vagyok, mert hát most így nem tudok mit kezdeni magammal. Nem akarok semmihez se nyúlni és lehet, hogy nem is vagyok szívesen látott a többiek számára az ő birodalmukban. Szóval próbálom ilyenkor elővenni az aranyosabbik énemet és azzal meglágyítani a környezetem. Tényleg olyan vagyok, mintha egy kislány lennék még. Őszintén szóval magamra sem ismerek, de ettől még jól érzem magam most így, ahogy vagyok.

András

Őszintén szóval nem érzem magam különlegesen jó anyának. Ha azt kérdeznék meg, hogy szépnek érzem-e magam, vagy éppen csábítónak, akkor gondolkozás nélkül azt mondanám, hogy igen. A boldogság kérdése azonban szintén gondolkozásra késztetne. Ám nem szoktam sokat gondolkozni rajta, így nem is sugárzik belőlem semmi bizonytalanság, csak az, hogy bizony tökéletesen tisztában vagyok magammal és magabiztos vagyok.
Mondjuk talán ez a magabiztosság most megtörni látszik. Gergő nevelésének kérdésében azért, már közel szem vagyok olyan magabiztos, mint szinte bármi másban. Ezért is esnek jól a tanár úr szavai, miszerint nálam jó kezekben van Gergő.
 - Köszönöm, hogy így gondolja. Csak éppen Gergő nem gondolja azt, hogy példát kéne vennie rólam... -
Húzom ez a számat kicsit és sóhajtok egyet. Nem feltétlenül az iskolában kell azt hiszem keresni a gondot, hiszen az van otthon is bőven. Vagy talán a kettő összejátszása hozta létre azt a Gergőt, amelyik a tanárával tiszteletlen, az anyának meg hazudozik. De ez a lényeg szempontjából mindegy. Geri rossz és ez ellen valamit tenni kell. Magamhoz képest drasztikus lépésekhez kell folyamodnom, azt hiszem. Ezt pedig elég nehéz szívvel fogom ezt megtenni.
Hangosan gondolkozom el közben a fiam bűnlajstromán, amire a válasz Vécsey professzor szájából elgondolkoztat. Talán Tristan megérkezése váltotta volna ezt ki belőle? Nem, az nem valószínű, hiszen a vele lévő viszonyom nem változott a házasság előtt óta, csak még szorosabb lett. A pici fiú egyik neve ráadásul az ő kérésére magyar lett. Teljesen az életünk és a családunk része, erre kifejezetten ügyeltem mindvégig. Ő volt az első, aki láthatta a picurit már teljesen tisztán a szülőszobán kívül. Minden fontos pillanatnak ő is a részese volt.
 - Hm... nem hinném, hogy ilyesmi lehet a dologban. Bár talán Biancának próbál imponálni azzal, hogy rossz fiút játszik. Ő a volt barátnője, akivel nem is olyan régen szakítottak. De erről már ön is biztosan tud, az Edictum szereti kivesézni az effajta szerelmi dolgokat. -
Jön a megvilágosodás miközben már belekezdek a mondatomba. Hát persze! Ha valaki szerelmes, akkor bizony a szíve hölgyéért bármire képes. Ez azonban még továbbra sem felmentő körülmény bűnei alól. Nem vagyok az a tipikus nagy romantikus nő, aki az ilyentől elolvad és esetleg még tovább ösztönzi a gyermekét az ilyesmikre. Szerintem ez nem megoldás és semmi jóra nem vezet az erőfitogtatás. Ha egyszer rákerül a lejtőre valaki, legyen az oka annak bármi, onnan csak nagyon nagy fájdalmak árán tud csak lekerülni.
 - Talán jó lenne, ha lenne egy tanár, akire felnéz. Bár a levelezést olvasva erre csekély az esély. Pedig öntől biztosan tudna tiszteletet tanulni. -
Állapítom meg a tapasztalt személyiség után, hogy bizony Vécseyt jó példának tekinteném a fiam számára. Egyenes és nyílt ember. Vincentben is ezt láttam. Most ezek az értékek kopni látszanak benne. Persze ettől függetlenül szeretem őt, de dühös vagyok rá és a düh elnyom nálam minden mást, amiből bizony szoktak nálam galibák születni. Persze nem szó szerint. Elég nekem Tristan, mint kisbaba.
 - Egy pohár narancslé jól esne, köszönöm. Ebben a hőségben hamar kiszárad az ember. Én pedig hiába lakom már 10 éve itt, még mindig az otthonom klímáját szeretem. A kellemesen hűvös, borult vagy éppen esős időt. -
Mosolyodok el otthonomra gondolva. Számomra az eső ilyenkor már felüdítő, semmint elszomorító időjárási tényező. Az egész tájnak olyankor olyan jó illata lesz. Angliára emlékeztet mindig a friss eső illata és annak halk koppanása az ablaküvegen. Ettől a gondolattól egy picit még a kedvem is jobb lett, így rögtön kapok is az alkalom és tegeződésre invitálom Andrást, aki el is fogadja azt. Szóval akkor most már tegeződve beszélgetünk.
 - Beszélek vele mindenképpen. Remélem innen már felfelé fog vezetni vele az út és nem lefelé. -
Mosolyodom el, aztán a kérdésen elgondolkozom egy pillanatig. Nehéz megmondani, hogy pontosan mi is volt az, ami miatt Gergőt a fiammá fogadtam.
 - Hm... hát ez egy jó kérdés. Azt hiszem olyan 2 éve jött ide Gergő és akkor megismertem és hamar megszerette velem magát. Aztán amikor a sors úgy hozta, akkor már számomra nem volt kérdéses, hogy szívesen gondoskodom Gergőről. Az anyagi körülmények nem gondolkoztattak el, hiszen az biztosított. A bolt inkább csak egy amolyan hobbi. Egyébként meg egy nőben mindig is erős az anyai ösztön. Ettől pedig nem érzem úgy, hogy megállt volna az életem. Még továbbra is lehetőségek tárháza van előttem. A bókot pedig köszönöm. -
Ismét elmosolyodom, egy éles valódi mosoly ül ki az arcomra. Gergő örökbefogadásával pedig tényleg nem érzem úgy, hogy az életem nehezebbé vált volna, csak több a felelősség, de az már a korral is jönne egyébként is.
 - Köszönöm! Egyébként neked hogy-hogy nincs gyermeked? Talán még a kapcsolatod nem alkalmas rá, vagy te nem érzed magad még ehhez alkalmasnak? Persze csak, ha nem vagyok túl indiszkrét. Egy ilyen fess férfi biztos jó apa lenne. -
Valahogy mindig is úgy gondoltam, hogy a tanárok tökéletes szülők, hiszen ők tanulják a gyereknevelést részben. Tudják, hogy mikor mit kell tenniük. Szóval minden szempontból tökéletes szülők.

András

Kamasz koromban én azt csináltam, mint minden gazdag lány. De ezt persze nem mondom el neki hangosan. Talán megváltozna hamar az a kialakult vélemény. 14 éves ugyan még egy igazi angyal voltam, 15 évesen már kezdődtek a gondok, de 16 éves koromra már teljesen elkanászodtam. Bár otthon semmi rosszat nem tettem. Helyette mindenhol máshol a világban. Körbeutaztam a fél világot, ha éppen találtam egy olyan varázslót, aki már tudott hoppanálni, ha nem, akkor meg elmutattam a barátaimmal, a valami előkelő bárban, vagy egy jachton. Aranyélet volt az az időszak. De persze anyáék nem így látták. Sokat főtt a fejük a cikkek miatt, amik megjelentek rólam. Valljuk be őszintén nem volt minden anya álma és egy angyalka sem. De hihetetlenül jó éveim voltak azok, és ha újrakezdhetném, nos, akkor sem csinálnék semmit sem másképp, még akkor is, ha éppen nem vagyok büszke minden pillanatára. A hibákat el kellett követnem ahhoz, hogy most olyan legyek, amilyen. De én nem csúsztam le a lejtőn. A suliban néhány büntinél többet nem kaptam és a tanáraimmal is tisztelettudó voltam. A prefikkel már kevésbé. Erről Les mesélhetne talán a legtöbbet, amikor kicsit illuminált állapotunkban talált ránk az erdő szélén Nicollal. Arra sem emlékszem, csak később más mesélte el. Sok homály folt van persze a múltamban. Éjszakák, hétvégék. Az életem pezsgés és szórakozás volt, de ennek is megvolt a hátulütője persze. Szóval mindent összevetve egy cinkos mosollyal az arcomon válaszolok neki.
 - Ilyen idős koromban még semmi rosszat. -
Ez pedig igaz is. Persze a hangsúly azon van, hogy 14-15 éves koromban. A többit meg megtartom magamnak. Sokkal jobban jár úgy mindenki, azt hiszem. Szóval Gergő kamaszodik, kicsit túl hamar. Nekem pedig rá kell lépnem a nyakára, na nem szó szerint. Kezdetnek jó lesz a szobafogság, aztán majd még Vincenttel kiagyalunk valamit, már ha éppen nem megint dolgozni lesz. Már, ha egyáltalán dolgozni jár el annyit külföldre. De most nem idegesítem magam ilyesmin. Inkább arra a férfire koncentrálok, aki az utóbbi időben először a nőt látja meg bennem.
 - Köszönöm a biztatást. Sokat jelent. -
Vallom meg őszintén egy őszinte mosolyt is küldve mellé. Valójában minden nőnek jól esik a biztatás, a dicsérő szavak, még akkor is, ha ezt éppen nem mutatja ki valaki. Az elismerésre mindenkinek szüksége van.
A jó szülőnek pedig felismerésre van szüksége. Arra, hogy időben meglássa a problémát és lehetőleg még csírájában el is fojtsa azt. Ez a felismerés már meg is történt. Legalábbis remélem. Bár a kimondott dolgok mellett más eseményeket is potenciális felelősnek tartok a kialakult helyzetért, nem csak a Biancával való szakítását.
 - Gergő elég ragaszkodó, szóval azt hiszem az ő részéről elég mély volt a kapcsolat. Kevés szerette van neki, így ahhoz a kevéshez nagyon kötődik. –
Az már más kérdés, hogy Bianca részéről mi a helyzet. Nem igazán ismerem a szőke kislányt. Persze fontosabb dolgokat tudok róla, és persze próbáltam őt valamennyire megismerni, de nem szerettem volna belemászni a fiam kapcsolatába. Megbíztam benne. De ezt a bizalmat szépen lassan kezdi eljátszani, ami nem vezet jóra. Ugyanis az én bizalmamat nehéz visszaszerezni.
Ha pedig már bizalomról van szó, azzal együtt, hogy a professzor urat kedvelem a bizalmamat is megszavaztam neki. Ezért engedek meg egy kis dicsértet a férfi felé, ami tagadhatatlanul jól esik neki. A széles és őszinte mosolya pedig rám van tagadhatatlan hatással. Mégpedig egészen pontosan picit elmosolyodom, mint aki zavarban van. Zavarban, mert tudom, hogy ezt nem szabad. Férjnél vagyok. De mégis olyan jól esik az, hogy nőnek látnak.
 - A behízelgés szerintem sem helyes út. Az már nem valódi. Gergő pedig szerintem most senkitől sem hajlandó semmit sem tanulni. De azért remélem ez az állapot nem tart sokáig nála. –
Vécsey jelleme épp olyan, mint a kinézete, nagyon is vonzó. Ilyen pillanatokban felmerül bennem a kétely az iránt, hogy a házasság valóban jó döntés volt-e. Vajon tényleg szeretem én Vincentet? Egyáltalán szerettem valaha is egy férfit is? Ezek a kérdések elég gyakran zakatolnak az agyamban, de válaszolni sosem akarok rájuk. Azt hiszem jobb abba a hitbe ringatnom magam, hogy szerelmes voltam a párjaimba és vagyok a férjembe. Ez így egyszerűbb mindenkinek.
 - Úgy, hogy gyakran haza hoppanálok, vagy más hűs vidékre igen. De egy egész nyarat biztosan nem bírnék itt elviselni. –
Válaszolok egy korty legörgetése után. Jól esik egy kis innivaló, mert én is kiszáradtam. Túl sokat beszéltem most is, meg úgy egyébként mostanában beszédesebb vagyok. Sokat változtam az utóbbi időben, ez biztos. Külsőre is és belsőre is. Azt hiszem egy javított verzióm az, amit most megismerhetett és akár a későbbiekben még jobban megismerhet a professzor úr. Jó, ha legalább egy tanerővel néha leülök beszélgetni, hogy tudjam, milyen mederben folynak a fiam ügyei. Hiszen ide én nem látok és Brigitte sem értesülhet mindenről. Ő amúgy is olyan kis csendes és visszahúzódó.
 - Én örülök, hogy nem okoztam csalódást. –
Egy őszinte és széles mosoly, amibe bele van csempészve az, hogy tényleg örülök annak, hogy szimpatikusnak talál. Mostanság elkezdtem egy kicsit adni az emberek véleményére. Persze nem akárkiére. Megválogatom azért az ilyesmit, ahogy az ismerőseimet és a barátaimat is. A sznob énemet nem sikerült magam mögött hagynom. Ezt szerintem sosem fogom tudni.
Ha pedig már emberi kapcsolatok, akkor kicsit rákérdezek a helyes tanár úr kapcsolataira is, ami talán kicsit indiszkrét és hirtelen jött kérdés, de ha nem akar úgysem fog válaszolni. Legalábbis eddigi ismeretségünkből ezt szűrtem le. A válaszából pedig bókolás alakult ki, ami hihetetlenül megmelengette az egyébként többnyire fagyos szívemet. Jól esnek a dicsérő szavak és az, hogy kívánatosnak lát. Legalább valaki, ha már az nem, akinek kéne. Szóval el is mosolyodom hát és kicsit zavarba jövök. A válasza elejét pedig el is felejtve, illetve a valódi kérdést is, válaszolok a szavaira.
 - Köszönöm. Nem is szeretnék még elsősorban anyának tűnni. Megvallva az őszintén élvezem az olyan tekinteteket, amilyen most neked is van. Ami pedig az apaságot illeti… Biztosan jó apa lennél, mert odafigyelsz a diákokra. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg engem sem hívtál volna ide. –
Picit én is zavarba hozom őt talán, de épp ez a szándékom. Az agyamban pedig sok gondolattal eljátszadozom, de férjezett vagyok, így ezeket a gondolatokat nem valósíthatom meg.  Legalábbis nem itt és most, ahol túl kockázatos lenne. Szóval felállok. Jobb lesz, ha megyek. Túlzottan felcsigázott ahhoz, hogy túl sokáig legyek még vele egy légtérben megmaradva a helyesnél. Jelenleg egy időzített bomba vagyok, amihez elég egy apró szikra ahhoz, hogy robbanjon, de még a robbanás előtt elmenekülök.
 - Azt hiszem most jobb lenne, ha mennék. Örvendtem a találkozásnak. Máskor is szívesen leülnék még veled beszélgetni, igazán jó társaság vagy. –
Lépek elé. Elég közel hozzá, de végül csak a kezem nyújtom egy kézfogásra. A táskámat felkapom a kardigánom meg ott marad. Véletlenül, vagy szándékosan, az az én titkom. Mindenesetre az ajtóhoz sétálok, amit vagy ő, vagy én kinyit.
 - A viszont látásra András! –
Köszönök el, majd egészen finom léptekkel hagyom el a helyiséget.

Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Markovits Balázs - Pultos
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Matilda
Kinézet

Gergő sokkal hamarabb jött, mint én, nekem nem volt olyan sok kedvem ma ide eljönni, de Gergőért tettem magam és valami alkalomhoz illő, hozzám képest igazán visszafogottnak mondható ruhát választottam a mai estére, mert ennek egy cseppet sem kell rólam szólni, pedig szíves örömest választottam volna valami olyat, amiben valamivel jobban érzem magam. Mindehhez persze cipő, táska, és persze az idő nem olyan csodás, mint szeretném ezért egy kabátot is magamra kapok még odahaza. Vincent nem tudom, hogy várható-e, hogy eljön, nem tudta megígérni, hiszen azzal, hogy új a polgármester neki is lett megint dolga szépszerével, aminek én nem kifejezetten örülök, de már jobban viselem, mint eddig.
Nos, a forgatag már nem olyan nagy, amikor megérkezem a bálra. Néhányan még az asztaloknál ülnek. Körültekintek ismerős arcokat keresve. Először Yaristát pillantom meg, aki már többször is vásárolt tőlem, aztán a szemem egy kisebb csoportosuláson akad meg, senkit sem ismerek belőle, olyan 17 éves forma emberek azok, van velük egy tolószékes is. Már nem lep meg, volt alkalmam már látni őt Bogolyfalván. Aztán Emmát és vele egy kislányt látok meg, aki nagy visongva mutogat vissza az előbb szemügyre vett csoporthoz. De ismerős arcot szinte senkit sem látok. Csak Gergőt, aki táncol éppen, és Sofiát, akit szintén épp felkérnek egy táncra. Majd végül, de nem utolsó sorban megpillantok egy olyan arcot is, akivel az ismeretségünk nem mondható kétoldalúnak, meg persze Thomast is látom, akinek intek is. Éppen tőle, na meg azért máshonnan is értesültem egy s másról, de ezek a források már nem olyanok, amiket megosztanék bárkivel is.
Ezek ellenére azonban odasétálok hozzá, hiszen úgyis egyedül áll szegény és az én ismeretségi köröm éppen le van foglalva.
 - Szia! Janey vagyok, Thomas unokanővére, már sokat mesélt rólad. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. -
Nyújtom felé a kezemet mosolyogva.

Csongor

A szakácsok világa számomra mindig is különleges volt. Olyan ez, mintha egy teljesen másik világba lépne át az ember. A művészek világába. Számomra persze olyan sokat nem jelent a főzés, hogy annak a művészetét a legfelső fokon elsajátítsam. Hiszen a szakácsok tényleg igazi művészek. Amit a kajákkal tudnak művelni, azok számomra néha olyan összetett dolgok, amelyeket biztosan képtelen lennék megtanulni. Én más művészetben vagyok otthon. Már, ha az egyáltalán művészetnek nevezhető.
Amikor belépek és köszönök a mai mesteremnek szerencsésen meg is ijesztem talán, vagy csak éppen rossz napja van, de a fedőt csupasz kézzel fogja meg és dobja el. Ilyen helyzetekben elég kellemetlenül érzem magam, hiszen nevetni illetlenség, maga a jelent mégis elég nevetségesnek mondható számomra mindig. De most inkább a szinte tapintható idegesség miatt csak aggódó arcot vágok a kezére nézve, ami szerencsére nem tűnik túl sérültnek. Szóval teljes lelki békével fogom magam és megyek utána arra, amerre vezet. Egy kicsit nyugisabb részhez, ahova mintha még az egész konyha zaja se érne annyira el.
 - Ó, semmi érdekes, ma éppen nem gyújtottam magamra a konyhát, de azért a süteményt sikeresen bent felejtettem a sütőben, elég szórakozott tudok néha lenni. A felkészülésben meg nem vagyok egészen biztos. Előre szólok, hogy lehet szörnyen ügyetlen leszek. -
Vigyorgok rá és próbálom is egy kicsit őt jobb kedvre deríteni. Nem szeretném esetlegesen ezt a konyház magunkra gyújtani, Zoey biztosan nem venné túlzottan jó néven a dolgot, amit teljesen meg tudok érteni. Szóval a legjobb az lesz mindenki épsége és a jó hangulat érdekében, ha most én is inkább a vidámabbik és barátságosabbik felemet veszem elő, ahogyan azzal Csongor is próbálkozok, bár az a mosoly annyira nem sikerült valódira, mint tervezte.
 - Na és mivel fogunk kezdeni? Amúgy azt ugye tudod, hogy aztán a főztünket meg is kell velem enned? -
Bár egy közös vacsorát éppen nem beszéltünk meg, és talán furán is veszi ki magát, de ez egy cseppet sem zavar jelenleg, hiszen most nem a megszokott Janey áll itt, aki többnyire megfontolt. most inkább kikapcsolok egy kicsit és semmire sem koncentrálok a főzésen kívül. Kell egy pár óra kikapcsolódás valakivel, aki semmi gondomra nem emlékeztet. És különben is, mindenképpen meg akarom kóstolni a főztünket, és ezt ki mással tehetném meg, mintsem azzal, akivel elkészítem?

Csongor

Na jó, azért annyira nem vagyok analfabéta főzésből, mint ahogyan arra Csongor számít. De erre hamarosan ő maga is rájön majd, de ne ugorjunk ennyire előre még. Szóval a nehéz tetőt dobáló szakácsot követve érkezünk meg egy nyugalmasabb helyre, ahol már nem kell fennhangon beszélnie egyikünknek sem ahhoz, hogy a másik is meghallja, amit mondunk. Szóval ide beérkezve adom ki előre a figyelmeztetéseket, hiszen már volt, hogy a Wasser mentette meg a konyha épségét, amikor is valami új főzési módszerrel próbálkoztam, sikertelenül. De az egyszerűbb kajákat nem szenesítem el azért, annál azért jobb vagyok, most inkább azért vagyok itt, hogy új fortélyokat lessek el és ne csak a világ legegyszerűbb receptjeit tudjam elkészíteni, persze a legbonyolultabbakra sem vágyok.
 - Na jó, azért a főztöm többnyire ehető, már lassan 4 éve egyedül élek, szóval volt időm megtanulni, hogyan is kellene nem elsózni az ételt, de a könnyű szintnél nehezebb receptek még igen nagy fejtörést okoznak nekem, na meg szeretnék egy-két fortélyt megtanulni, hogy mivel bolondíthatom meg a hétköznapi kajákat, persze azért lehetőleg még a könnyűnél max egy lépcsőfokkal nehezebb kajáig menjünk. Oké? -
Mondom el, hogy akkor most pontosan mi is az, amit meg szeretnék tanulni és hozzá megeresztek egy mosolyt is. nekem nincsenek kiskutya szemeim, de még csak olyan se, ami picit is meg tudná lágyítani bárki szívét, így nem vetek be semmilyen extra aranyosnak mondható nézést, hiszen nincs.
 - Hát a szeletelést és a hámozást szeretem varázslattal megoldani. Kényelmes nő vagyok. -
Na ez így hosszú lesz, ha szépen rájön, hogy én nem is vagyok annyira könnyű eset, mint előre tűnt, hiszen nem szeretek krumplit hámozni és szeletelni sem, szabad kézzel nem is tudok szépen, ezért vannak ilyen apró bűbájrafinériák rá, hogy ezeket az ember megúszhassa. Aranyvérű egy boszi vagyok, és amit lehet, azt elintézem pálcával.
 - Szóval akkor mi legyen? Komolyan hámozzak és szeleteljek? Mert puszta kézzel az nem megy valami jól. -
Vigyorgok, nem is tudom, hogy miért vagyok most kicsit ilyen gyerekes, de nem is foglalkozom azzal, hogy hogyan is viselkedem. Néha bizony az embernek ilyennek is lennie kell, legfeljebb Csongor páros lábbal repít innen.

Jeff
Kinézet

Az utóbbi időben teljesen elvoltam merülve a dolgaimban, amelyek elég kettősek. Boldog vagyok Ádámmal, hihetetlenül boldog. Na, de azért én még házas vagyok és nem tudom, hogy mit is kellene tennem. Válni vagy maradni és tartani ezt a jelenlegi helyzetet? Ez nehéz döntés. Örülök is, hogy most kicsit inkább másra kell koncentrálnom. Persze, ha Ádámmal vagyok akkor teljesen gondtalan tudok lenni, eszembe sem jutnak a problémák, csak élvezem a szabadon töltött órákat.
És ha már pasikról van szó, meg férjekről, akkor itt van a volt férjem is, akivel a kapcsolatunk jobb, mint amikor együtt voltunk. Vannak olyan emberek, akiknek a szakítás jót tesz, mi ilyenek vagyunk. Most is, mint két barát ülünk le majd egyet sütizni. Néha össze szoktunk ülni beszélgetni, egymásnak tanácsot adni. A Legutóbbi apróbb veszekedés, már ha nevezhető annak elsimult, na meg persze a Gergővel való kapcsolatom is ismét tökéletes anya-fia kapcsolat.
Kellemes nyári nap van, éppen ezért egy könnyed ruhát vettem magamra a találkához. A hajamat felkötöttem, amely ismét szőke, talán még Jeff nem is látott szőkén, hiszen amikor megismert, akkor már fekete volt a hajam, majd vörös, és barna, most azonban visszaváltottam az eredeti hajszínemre. Mondjuk úgy, hogy vissza a gyökerekhez. Az életem egy teljesen új irányt vett. Anyuka vagyok, többszörös. Az életem már nem olyan, mint régen és én sem vagyok olyan, mint régen. A rosszabbik énem megkopott, nincs alkalmam kiereszteni, hiszen a gyermekeim körében anya vagyok, Ádám mellett egy istennőnek érzem magam, Vincenttel pedig már szinte semmilyen kapcsolatom sincs. A boltban pedig nem szoktam játszani a gonoszt.
A házból kellemes tempóban indulok el és sétálok el a falu központjába, ahol a főutca egyik forgalmas ajtaját veszem célba, a cukrászdát. Tristanra most Brigitte vigyáz, neki is van egy kisöccse így nem tartok attól, hogy bármi baja is lenne a pici fiamnak az ő kezei között.
Az üzlethelyiségbe belépve körbetekintek, meg is pillantom a keresett személyt, akihez odasétálok, egy kellemes mosoly, két puszi és egy szia, majd leülök vele szemben.
 - Mi újság veled Jeff? Mostanság nem nagyon hallottam felőled. Nem voltál Bogolyfalván talán? -
Teszem le a kardigánomat a háttámlára, amit csak biztonságképp hoztam magammal, ugyanis innen majd a boltba megyek és mire onnan hazakerülök, talán esni fog. A táskámat felhelyezem az asztalra, a kezeimet összekulcsolva helyezem az asztalra a tekintetemet pedig Jeffre emelem várva meséjét.