A délelőtti, és délutáni órák közti szünetben robogok le a vasútállomásra, ugyanis megérkezett a bagoly, amiben az elveszett táskám megkerüléséről értesítettek. Jó, nem is igazán elveszett, hiszen én voltam a béna, hogy fennhagytam a vonaton. Ez mind írható az izgatottság számlájára, na meg persze arra, hogy csöppet nem ezen a világon élek néha. Anyu mindig bolygó hollandinak hívott, amire nem cáfoltam rá, hiszen én, meg a kis művész lelkem szeretünk elkalandozni, na.
A kastélyból kijutással nem akadtak gondjaim, szerencse, hogy apu az Eridon házvezető-helyettese, így simán ment a dolog. Olyan fura még belegondolnom, hogy végre van apukám. Egész életemben tudtam, hogy az a férfi, akivel együtt éltem, nem az igazi apám, és bár nagyon szeretem őt, mindig is kíváncsi voltam az igazira. Nem bántam meg, hogy eljöttem Magyarországra, megkeresni.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor leérek az állomásra. Megint jól elkalandoznak a gondolataim, nem is csoda, hogy majdnem nekimegyek valakinek, az amúgy alig pár főt számláló peronon. Csak egy-két diák szállt le az éppen megérkező járműről, akik mind az iskola egyenruháját viselik, ahogy én is. Nem volt időm átöltözni, és amúgy is sietnem kell majd vissza, a délutáni órákra. A lány viszont, akinek majdnem nekimentem, mugli ruhában érkezett, ami nekem nem furcsa, hiszen világ életemben mugli környezetben éltem, persze az iskolán kívül.
- Ne haragudj - nézek fel a lányra, mert igen, nekem fel kell néznem rá. Ő sem egy langaléta alkat, de én még rajta is túlteszek. Fiatalabbnak néz ki nálam, hiába magasabb. Egyébként nincs nagyon miért bocsánatot kérnem, mert épp időben álltam meg ahhoz, hogy elkerüljem az ütközést.
Sietnem kéne, mert össze kell szednem az elhagyott cuccaimat, és vissza is kell érnem, mielőtt elkezdődik a számmisztika óra. Amúgy sem vagyok kibékülve a tantárggyal, és nem akarom kihúzni a gyufát Vasvárynál. Ennek ellenére halványan elmosolyodok a vöröske szemébe nézve, és felteszek neki egy ártatlan kérdést, inkább csak illedelmességből.
- A kastélyba tartasz?

Érdeklődő arckifejezéssel nézem végig, ahogy egy hármas csoport diák vihogva sétál el mellettem, a kastély felé indulva. Nem ismerős egyikőjük sem, mondjuk nem meglepő, hiszen én is csak pár hete vagyok az iskolában, na meg persze az országban is.
A vöröshajú lány megrázza a fejét a bocsánatkérésre, és tovább kutakodik a táskája mélyén, talán el is felejti, hogy ott állok.
Majdnem felszalad a szemöldököm a válaszára. Bizonytalannak tűnik, még azt se tudja, hogy a kastélyba akar-e menni, vagy sem.
- A Bagolykő Mágustanoda, igen. Én is arra megyek vissza - bökök a fejemmel a kastély irányába, - ha gondolod mehetünk együtt, csak előbb el kellene intéznem valamit. De két perc az egész.
Nem tudom, igényli-e a segítségemet, de azért felajánlottam. Amilyen elveszettnek tűnik, úgy gondoltam, jobb, ha megkérdezem. Elvégre prefektusnak is kineveztek, ami számomra még mindig egy hatalmas kérdőjel, de ha már megkaptam a csini kék jelvényt a taláromra, igyekszem méltó lenni hozzá. Amúgy is megkérdeztem volna, vagyok annyira empatikus, legalábbis azt hiszem.
- A múltkor fennhagytam egy táskát - mutatok a vonatra -, azt akarom visszaszerezni.
Először fel se tűnt, hogy elvesztettem, annyi cucc volt nálam. Az egész életemet fel kellett pakolnom a vonatra Glasgowban, hogy aztán egy átszállással végül Bogolyfalván szedjem le. Kinek tűnne fel pont egy kis hátizsák? Senkinek. Főleg nekem nem.

Miután kijutottunk a megroggyant toronyból, a gyógyítók rögtön kezelésbe vettek mindenkit, akinek szüksége volt rá. Sokan egy karcolás nélkül kijutottak, sokan pedig nagyobb sérüléseket szenvedtek, és sokáig ápolásra és felügyeletre van szükségük. Én azok közé tartozom, akiket néhány napra a Gyengélkedőn látnak el.
Már jó néhány óra eltelt a baleset óta, a legtöbben alszanak. Fogalmam sincs, hogy jött álom a szemükre. Apu meglátogatott, ami némiképp megnyugtatott, és Will is azt javasolta, hogy aludjak, de az én szemem nem akar lecsukódni, pedig már éjfél is jóval elmúlt.
Az ágyamon fekve az ablak felé nézek. A beszüremlő fény félhomályba borítja a szobát, amiben sokadmagammal próbáljuk kipihenni a fáradalmakat, és a megpróbáltatásokat. Nem hiszem, hogy ez bármelyikünknek is könnyű lesz. A sérülések be fognak gyógyulni előbb-utóbb, de a lelkünkben okozott sebek nagy része nyitva marad majd. Az enyémben legalábbis biztosan.
Nagyon sok dolgot érzek egyszerre. Álmosságot, kimerültséget, félelmet, aggodalmat. Hiába vagyok már biztonságban, hiába fekszem egy meleg ágyban, a kezeim remegnek. Volt időm végiggondolni magamban a nap eseményeit, és őszintén, büszke vagyok magamra. Ez az egész azt bizonyítja, hogy van remény, ki tudok lábalni anyu halálának árnyékából. Hiszen nem roppantam össze, nem tepert le egy pánikroham sem, pedig bőven lett volna oka rá. Sőt, még arra is volt merszem, hogy Jinnel visszamenjek megkeresni a testvérét, aki él, jól van, többé-kevésbé, és most a velem szemközti ágyon piheg.
Igyekszem kiüríteni a fejemet, úgy bambulok a homályba. Pihennem kéne, de egyszerűen nem megy.
A csendet hirtelen megtöri Jae kapkodó légzése, majd egy közelében fekvő lány csendes sírása. Biztosan felébredt Jae motoszkálására.
Visszafordítom a fejem az említett két diák felé, és lassan felülök az ágyamon. Mindenem sajog, és a lábamba belenyillal a fájdalom, mire szinte némán felszisszenek.
- Minden rendben? - Suttogok Jae és Lily felé, közben a pálcám után nyúlok, és egy Lumossal halvány fényt varázsolok a terembe -, Nyugodj meg, nincs semmi baj. A gyengélkedőn vagyunk, itt már biztonságos - suttogom megnyugtatóan, elsősorban a szipogó lányt próbálva csitítani. Nem lenne jó, ha felébresztené a többieket.    
     

A füst még mindig kaparja a torkomat, a sérült lábam miatt pedig alig bírok Cath mellett csoszogni a folyosón. Próbálok nem ránehezedni teljesen, bár alacsony vagyok, és a magasságomhoz mindössze 54 kiló párosul, azért igyekszem nem teljesen kifárasztani.
Szinte azonnal odasietett hozzám, amint alkalma volt rá, pedig a vonatút óta alig párszor találkoztam vele. Némán sántikálok mellette, a karomat átdobva a vállán. Nem tudnék megszólalni. Se a belélegzett füst, se a fáradtság, se a fájdalom nem hagy szóhoz jutni. Könnycseppek szaladgálnak le egymás után, csípve a felszakad számat, és az arcomon lévő karcolásokat. Remeg az ajkam, és kapkodom a levegőt. Most, hogy kijutottam és biztonságban vagyok, már nyugodtan elgyengülhetek. Volt egy olyan pillanat odabent, amikor azt hittem, hogy leülök a lépcsőre, és semmi nem érdekel a továbbiakban, de összeszedtem magam.
Cath egészen a Gyengélkedőig kísér, ahol már egy-két komolyabb sérüléseket elszenvedett levitás fekszik, sírdogál, vagy éppen eszméletét vesztve hever az ágyakon.
Az ablak melletti ágy szabad, így Cath segítségével odavánszorgom, és végre vízszintbe helyezem magam. A lábaimat nem rakom fel, az túlságosan fáj, inkább csak lógva hagyom.
Pár szót beszélek a lánnyal, mielőtt kimenne, hogy megnézze, tud-e még segíteni valahol. Biztosított róla, hogy ideküldi a bátyját hozzám, hogy biztosan jó kezekben legyek. A vonaton szóba került Will is, ahogy az is, hogy én milyen rokonomhoz érkezem az iskolába, így Cath lett az első, akinek nagy vonalakban beszéltem róla, hogy mit is keresek az országban.
A lehunyt szememből még mindig megállás nélkül folydogálnak a könnyek, de a légzésem kezd visszaállni a normál tempójába.
Remélem, apu hamar értesül róla, hogy már a gyengélkedőn vagyok, nem akarom, hogy halálra izgulja magát, vagy beugorjon utánam a romok közé.

Összerezzenek, amikor egy mély férfihangot hallok a fejem mellől, pedig lágyan szól hozzám, annyira, hogy kedvem lenne megölelni, amikor az arcomhoz ér, hogy letörölje a könnyeimet.
A kezét a tarkóm alá csúsztatja, hogy megemelje a fejemet, arrébblökve az összekuszálódott, vakolatot, port, és egyéb nyalánkságokat tartalmazó hajzuhatagomat.
Kinyitom a szemem, és némiképp megpróbálom lenyugtatni magam, és a sírástól kapkodó légzésemet normalizálni. Fogalmam sincs mit tartalmaz az üvegcse, amit a polcról leemel, de gondolkozás nélkül nyelem, ahogy azt a számba önti apránként. Olyan kisugárzása van ennek a férfinak, hogy szinte rögtön nyugodtabbnak érzem magam, a könnyek is elapadnak. Cath szerencsés, hogy ilyen bátyja van. Biztos nagyon jó testvér.
Willnek igaza volt, tényleg rágóhoz, vagy fogkrémhez tudnám hasonlítani a kék lötty ízét. Egyáltalán nem volt rossz, és a légzésem is rögtön könnyebb lett tőle. Hálásan pislogva nézek fel rá, és letörlöm az utolsó könnycseppemet is, ami már a nyakamon igyekezett lefelé a párnahuzatra.
Bólintok Will kérdésére. Apa. Ő az egyetlen, akit tud értesíteni, és akit szeretnék itt látni. Soha eddigi életemben nem volt mellettem más, anyán kívül, ha beteg voltam. Ő virrasztott mellettem, fogta a kezem, és nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz. Ő már nem tud itt lenni az ágyam mellett, de apa igen. Neki kell átvennie anya helyét.
- Igen... - Próbálgatom a hangom -, az apukámat. Kedves Antalt... hívd ide, kérlek.
Nem sokan tudják az iskolában, hogy az Eridon házvezető helyettese az apukám, vagy hogy egyáltalán van egy ilyen idős lánya, de nem törődöm most ezzel. Ugyan a légzésem könnyebb lett, erőm még nincs túl sokat beszélni.
A lábamat még mindig lógasztva hagyom, bár jó lenne, ha fel tudnám rakni, mert ha nem áramlana bele a vér, talán kevésbé fájna.
- Minden rendben, de a lábam - mutatok le rájuk -, lehet hogy eltört.
Egyelőre ez a legnagyobb fájdalmam, a többit meg se érzem.  

Biztatóan rámosolygok a lányra, miután az elfogadja a társaságomat. Szimpatikusnak tűnik, annak ellenére, hogy keveset beszél, bár egy picit furcsa, de biztos azért ilyen visszahúzódó, mert még új számára a környezet. Teljesen meg tudom érteni, nekem az egész ország újszerű még, de már egészen otthonosan mozgok az iskolában, és lassan a faluban is. Egyelőre Budanekeresden többet mozgok, de ezt a falut nehéz nem kiismerni rövid idő alatt. Nem túl nagy - falu lévén - és egészen egyszerű a felépítése, még nekem is, aki képes egy egyenes utcában elkóvályogni.
- Szuper, akkor mindjárt itt vagyok.
Elindulok tovább egyenesen a peronon, majd pár méter után befordulok balra, a jegypénztár felé. Az elüvegezett kis fülkében egy idős néni ül, előtte egy lélek sem áll sorban a jegyéért, így rögtön sorra kerülök.
- Csókolom!
A nő látszólag nem vesz észre, mert fel sem pillant az újság mögül, így hangosabban köszönök rá újra, mire mogorva képpel rám néz.
- Én vagyok az, aki elhagyta a...
Be sem engedi fejezni a mondatot, rögtön a szavamba vág.
- A szemközti ajtó.
És már vissza is süpped a székébe az újság mögé. Elmotyogok egy köszönömöt, és elindulok a jegypénztárral szemben lévő világoskék ajtó felé. Az itt dolgozó bácsi már együttműködőbb, így alig három perc elteltével már igyekszem is vissza a lányhoz.
- Mehetünk. - Állok meg a vöröske mellett, immár a hátizsákkal a hátamon. - Amúgy Maja vagyok - mutatkozom be.

Épphogy csak kiszalad a számon a bemutatkozás, és rápillantok a lányra, tudatosul bennem, hogy valami nincs rendjén. Mindkét térde megsérült, egy vonalban meg is indult a vér lefelé a lábán, a ruhája pedig piszkos, és a lány sincs nagyon elragadtatva. Közben megtudom a nevét is, Mona.
- Jézusom, jól vagy? Mi történt? Egy fiú megütött? - szegezem neki rögtön a legfontosabb kérdéseket.
Szerencsétlen lány, épphogy megérkezett a faluba, máris ilyesmi történik vele. Lehet, hogy az egész ittléttől elveszi a kedvét ez az incidens.
Leguggolok, hogy megnézzem a térdét, és közben próbálom feleleveníteni a múltkori bűbájtan órán tanult varázslatot, amivel apró sebeket lehet begyógyítani. Valetudo. Ez volt az.
Előhúzom a pálcámat a farzsebemből, és megnyugtatóan felnézek a lányra.
- Begyógyítom, jó? - mondom, csak magyarázatképpen, hogy tudja, nem megátkozni akarom.
- Valetudo! - mormolom, a megfelelő pálcamozdulat mellett, így a térdén található sebek lassan elkezdenek beforrni, de a varosodásnál megáll, nem gyógyul be teljesen.
- Ó - eresztem le a pálcám, némi csalódottsággal a hangomban -, Nem sikerült teljesen begyógyítanom. Még gyakorolnom kell. - Teszem hozzá, hogy az előző ó megszólalásból ne következtessen valami rosszra.
Legalább a vérzés elállt, és a gyógyulás fázisai is felgyorsultak.

Hiába nyugtatgatom a lányt, és csatlakozik hozzám Jae is, csak nem akar elcsendesedni a sírása. Egy pillanatig úgy tűnik, megnyugszik, de újra rákezdi. Egyáltalán nem lep meg, és nem is ítélem el ezért. Ha nem sírtam volna ki már az összes könnyemet korábban, most én is a leányzóval tartanék.
Megpróbálom mozgásra bírni a lábaim, hátha azzal, hogy a lány mellé megyek, meg tudom nyugtatni. Szívszorító végignézni a többieken is. Mindenki leharcolt, a sírástól bedagadt szemekkel, kialvatlan tekintettel.
Már épp letornázom az egyik lábam, mire nyílik az ajtó, és pár ismeretlen diák csörtet be a szobába. Ingatom a fejem. Minek kell felverni a többieket is? Végre nagy nehezen a legtöbben álomba tudták sírni magukat, erre fel kell verni mindenkit? Nem mutatom a fejrázáson kívül semmivel a nemtetszésem, nincs erőm, se kedvem veszekedésbe kezdeni.
A lábamat visszatornázom a helyére, közben még mindig világítok a pálcámmal. Hátha a vendégek jelenléte eltereli a lány figyelmét a sírásról.
Fanni kérdésére nem válaszolok, de hálásan pislogok felé, bár kevés az esély rá, hogy a szoba másik felében látja ezt a gesztust. Én nem lakom a kastélyban, bárhová is kerül a Levita székhelye ezek után, nem sok időt fogok ott tölteni, de az ábrándozás talán segít megnyugtatni a többieket.
Jae ötletére csak elhúzom a számat, de végül is igazat kell adnom neki. Ha meg tudjuk oldani, hogy a többiek ne ébredjenek fel rá, akkor az ébren lévők hangulatát biztos feldobná egy kis zene.
- Valaki, aki fel is tud állni, tud valami bűbájt erre? - kérdezem, mert nekem se eszembe nem jut ilyen, se lábra állni nem igazán tudok, hogy bűbájokat szórjak az alvókra.

Felháborít a tény, hogy ilyesmi megtörténhet. Persze megtörténik, minden nap, sok helyen, sokkal durvábban, ami önmagában is borzasztó, de olyankor, amikor ezt a saját környezetemben tapasztalom, mélyebb érzéseket vált ki belőlem.
Mona enyhe tiltakozása a közbelépésem ellen nem igazán jut el a tudatomig, így meglep, amikor a megszokott, halkabb hangnemről egy idegesebbre és hangosabbra vált, azonban az eredményt látva megnyugszik, és még egy kis elismerést is vélni látok az arcán.
- Harmadéves - állok fel a guggoló pozícióból, és már büszkébben húzom ki magam, a végig nem csinált varázslat ellenére.
- Hogyhogy év közben érkeztél? - teszek fel neki most én egy kérdést. - Nem mintha baj lenne, én is csak pár hete jöttem - teszem hozzá, és lassan elindulok tovább a peronon, hogy tényleg időben odaérjek a következő órára.
Valószínűleg Monának is lesz elég dolga, mikor odaérünk. Bejelentkezni, papírokat intézni, lecuccolni. Nem tartom valószínűleg, hogy a délutáni órákra rögtön be kellene ülnie, az első igazi napja majd holnap kezdődik, addig nem árt kipihennie magát.
- Tudod már, hogy melyik házba kerülsz?
Ötletem sincs, hogy buta-e a kérdés, amit felteszek a lánynak. Én alig tudtam valamit, de a kapcsolattartás Skócia és Magyarország között bonyolultabb és hosszabb eljárás baglyokkal, mint országon belül, így nem tudom, más diákokkal mennyit szoktak levelezni, mielőtt megérkeznek.

Elégedetten lépek ki a könyvtárból, miután megtalálom és kiveszem a harmadikos Átváltoztatástan könyvet.  Naná, hogy pont annak a tárgynak a felszerelését kellett otthon felejtenem, amit a saját apám tanít, mert ez önmagában nem lenne elég kínos. Már jó pár hete itt vagyok, és ez alatt az idő alatt igyekeztem a legkevesebb kellemetlenséget okozni neki, otthon is, és itt is, a suliban. Ebbe az íratlan fogadalomba pedig beletartozik, hogy nem hívom fel magamra feleslegesen a figyelmet, ami egyébként nem nehéz, mert sosem voltam egy balhés lány, ráadásul a legtöbben kedvelnek, így meglep a dolog, hogy amikor elsétálok egy csapat diák mellett az órára indulva, az egyik kiveri a kezemből a könyvet, egy másik pedig olyan megjegyzést sziszeg az orra alatt, hogy kettéáll tőle a fülem. A lábam gyökeret ver, és hitetlen képet vágva fordulok meg.
- Mit mondtál? – nézek a lány szemébe, aki szenvtelenül ismétli meg az előbbi trágár megnyilvánulását.
Továbbra is értetlenül állok a helyzethez. Életemben nem láttam még a lányt, se a fiút, aki kirepítette a kezemből a tankönyvet a folyosó másik oldalára.
- Segíthetek valamiben? – A hangom szemernyi indulatot sem tartalmaz, ami láthatóan a velem szemben állókat felidegesíti.
- Azt hiszed, hasra esünk tőle, hogy prefektus vagy?
- Ha én mennék oda apucihoz, azzal a hírrel, hogy a lánya vagyok, szerinted engem is kineveznének?
Felvont szemöldökkel kapkodom a fejem a megszólaló diákok között. Hatan néznek vissza rám gyűlölködő pillantásokkal, fiúk-lányok vegyesen. Felfogni sem tudom a hallottakat, megszólalni pedig végképp nem, a meglepettségtől. Kínomban már elmosolyodom ebben az abszurd helyzetben, és megrázom a fejem, majd hátat fordítok nekik, és a könyvemért indulok, próbálva meg sem hallani az utánam kiabált sértéseket. Ha az a céljuk ezzel, hogy provokáljanak, hát nem fog sikerülni. Más prefektus biztos büntetőfeladattal jutalmazná ezt a viselkedést, de nem adom meg nekik ezt az örömet. Engem nem tudnak ezzel kihozni a sodromból.  

A hátam mögött szájkaratézók közt beállt hirtelen csend arra ösztökél, hogy visszapillantsak rájuk. Tágra nyílt szemmel nézek az újonnan érkezőre, aki velem ellentétben, nem hagyja szó nélkül a piszkálódók megszólalásait, majd biccent felém egyet. Még mindig meglepett arcot vágok, de a szám halvány mosolyra húzódik a fiú szemébe nézve.
Tetszik a srác stílusa, ilyen esetekben nekem se jönne rosszul, ha tudnék valami frappáns visszaszólást produkálni, csak úgy a nyelvem hegyéről odavetni, de mivel korábban nem történt velem hasonló, így erre se nagyon vagyok felkészülve.
A mosoly hamar lehervad az arcomról, mikor leveszem a tekintetem a szeplős arcról, és meglátom a rellonos után siető, nagyobb darab fiút, aki nem is tétovázik sokáig, amint a másik visszafordul, az öklével beleboxol annak gyomrába.
Figyelmeztetni sem volt időm, minden olyan hamar történt. A szám elé kapom a kezem, ahogy a nagydarab fiú újra megüti a falnak tántorodottat, de ekkorra már alig két méter választ el tőlük. A szemem sarkából látom, hogy a festményalakok ijedten néznek össze, és egyik másik fel is szisszen.
A nagydarab egy harmadik ütésre emeli a kezét, amikor odaérek, és elkapom a csuklóját, egy félhangos "állj" kiáltás mellett. Könnyen kiránthatná a szorításomból, de nem teszi, helyette a képembe röhög, és hátranéz a többiek hűlt helye felé. Valószínűleg már a bunyó kezdetekor elsunnyogtak, nem akartak itt lenni, amikor egy tanár véletlenül erre jár, és meglátja a ramazurit.
A fiú leereszti vaskos kezét, és mogorván lök még egyet a másikon, majd fordultában a vállával taszít rajtam is, kis híján felborítva, és mint aki jól végezte dolgát, elindul a folyosón.
- Jól vagy? - lépek oda a fiúhoz, bal kezemmel a jobb vállamat masszírozva.
Persze hogy nincs jól, kétszer a gyomorszájába vágott ököllel egy barom. A bal kezemet felé nyújtom, hogy segítsek neki elrugaszkodni a faltól.
- Máskor, ha ilyen van, csak hagyd őket szórakozni. Ha nem reagálsz rájuk, hamar megunják - mondom halkan, a cipőjét bámulva -, De... köszönöm, hogy nem hagytad - teszem hozzá, a szemébe nézve, elmosolyodva.
Ha elfogadja a kezem, segítek neki visszanyernie az egyensúlyát.
- Szeretnél elmenni a gyengélkedőre? - kérdezem, tudatva vele, hogy szívesen elkísérem, ha már miattam verték meg.

Elhúzom a kezem. Rájöttem már, hogy a fiúk mindig nagynak és erősnek akarnak mutatkozni, akkor is, amikor fáj, és ebbe nem tartozik bele az, hogy elfogadják egy nőnemű személy segítségét. Vagy bárki másét.
- Rendben, ahogy akarod - nyújtom fel a két kezem a füleim magasságába, kifeszítve a tenyereimet, amolyan jónyugineöljmeg módon, biztosítva róla a fiút, hogy nem huzakodom elő a gyengélkedő ötletével újra, és segítő kezet sem nyújtok, ha nem kéri. Nehogy csorba essen a jól kiépített imidzsén.
- Velem minden rendben, épphogy csak meglegyintett - vonom meg véletlenül épp a fájó vállam, mire halkan felszisszenek, és odakapom a kezem.
Nem nézek a fiúra, szégyenemben elpirulok, hogy most én akartam lazának tűnni, és felsültem vele. Igaz, hogy nem kaptam akkorát, mint a rellonos, de az amúgy is megviselt testemnek ez a kis lökés is elég volt ahhoz, hogy fájjon. Nem hevertem még ki teljesen a toronyban történteket. Se lelkileg, se fizikailag, és azt hiszem, egy darabig nem is fogom.
Ez esetben szerencsém volt, leginkább azért, mert lány vagyok, és annyi még talán van az ilyen eszetlen behemótban is, hogy lányt nem ütünk meg, de az már nem jutott eszébe, hogy a gyengébbel se kezdünk. Márpedig láthatóan a védelmemre kelő srác nincs egy súlyban a másikkal. Hogy gyorsan eltereljem a témát, bemutatkozom.
- Amúgy Maja vagyok.
Talán nem is érdekli a nevem, lehet, hogy épp elég neki, hogy miattam kapott pár gyomrost, és inkább el is felejtené az egészet, nemhogy a nevemmel törődjön...
Elkapom a pillantásom a srácról, és körülnézek a folyosón. Egy lélek sincs itt rajtunk kívül, na meg persze a festményalakokon kívül, akik még mindig érdeklődve vizslatnak minket. Több festmény üresen lóg a keretében, a szomszéd képen csoportot alkotva.  
- Uhh, ha ezek egyszer elkezdenek pletykálkodni... - vonom össze a szemöldököm, az egyik ablak melletti képet bámulva, ahol három alak verődött össze, hogy sutyorogjanak a történtekről.

Egy hosszú pillanatig visszabambulok a barna kiskutyaszemekbe. Így, félrebillentett fejjel tényleg olyan, mint egy ölelgetni való kutyus. Biztos egy csomó lány odavan érte, vagy ha még nincs, majd lesz.
A gondolataimból a csuklómra font keze ránt vissza a valóságba. Megfeszítem a karom, hogy stabilan tartsam, míg feláll. A bocsánatkérő pillantásra csak aggódó tekintettel megrázom a fejem, hogy nincs semmi baj. Talán mégis el kellene mennie a gyengélkedőre, de nem hozom fel az ötletet még egyszer, inkább a közeli kanapé felé mutatok.
- Nem szeretnél leülni?
Ilyen állapotban nem szívesen hagynám magára, meg persze felelősnek is tartom magam a történtekért, ezért hozom fel ötletként a portré alatti ülőalkalmatosságot. Mégiscsak kényelmesebb ott beszélgetni, főleg Gilbert – ahogy utóbb megtudtam a nevét – miatt.
- Én is örülök – bólintok felé, és igazat mondok. Egyrészt azért, mert nem szokásom hazudni, másrészt mert, ha ilyen módon is, de megvédett, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Rólam könnyen lepereg az ilyesmi, nem veszem nagyon a lelkemre, és hamar el is felejtem, de jól esett, hogy nem hagyta szó nélkül ezt az egészet.
- Á, nem – legyintek -, ugyan harmadéves vagyok, de csak félév előtt érkeztem ide.
Furcsának tűnhetett a viselkedésem a piszkálódókkal prefektus létemre, ezt aláírom.  De új még nekem ez, a prefektusi munka, de a diákság és az iskola is. Mindennap jönnek szembe új arcok, és én mellettük kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, akinek nincs joga büntetőfeladatot adni, ha úgy hozza a sors. És ezt nem csak a magasságom mondatja velem. Elvégre, még az elsősök is régebb óta járnak ide, mint én. És pont én oktassak ki másokat? Őszintén nem is értem én sem, a kinevezést. Talán azoknak a diákoknak igazuk van, és apu miatt szavaztak bizalmat nekem. Vagy lehet, hogy a Levita toronybeli események is közrejátszottak?
- Kemények? – elgondolkozom – Nem tudom. Igazából ritka az olyan, aki egyértelműen besorolható egyetlen házba. Legalábbis szerintem. Hiába levitás, vagy rellonos valaki, lehetnek olyan tulajdonságai, amik nem teljesen a saját házába illenek, nem? – viszem fel a hangsúlyt a mondat végén, kérdést formálva.
Egyik lábamról a másikra nehezedem, és a bal kezemből átteszem az átváltoztatástan könyvet a jobba, amíg beszélek, végig Gilbert barna szemeibe nézve.  

Ez a zenélés mégiscsak jó ötlet volt. Fogalmam sincs mikor, de elaludtam a gitár lágy hangjára, és csak most, órákkal később ébredek fel. Már hajnalodik, és a derengő napfény bevilágítja a szobát.
Ahogy kinyitom a szemem, már csukom is vissza. Az ablak felé fordulva ébredek, a fény pedig elvakít egy pillanatra. A fejemre húzom a takarót, amíg a táncoló foltok eltűnnek, és próbálom feleleveníteni a korábban történteket.
Arra még emlékszem, hogy a göndör hajú srác elvégezte a bűbájt, és zenélni kezdett. Közben egy lány is bejött a szobába, és Lilyhez rohant, akit végül neki sikerült megnyugtatnia. Ezek után már minden kiesett.
A sárga és lila foltok eltűnnek a szemem elől, én pedig kibújok a takaró alól. Melegem van, és a levegő is fogytán. Sokan vagyunk, hamar elhasználtuk az oxigént. Felülök az ágyban, óvatosan lelógatom a lábam a szélén, még mindig az ablak felé fordulva, háttal mindenkinek. Nem is tudom, ébren van-e valaki, de addig nem is érdekel, amíg nem nyitok ablakot.
A lábam már sokkal jobb, mint tegnap, bár lehet, hogy amíg pihenettem, és felpolcolva hagytam, kiáramlott belőle a vér, és ez az oka. De nem, Will kezelése hatásosnak bizonyul, mert ahogy rálépek, rögtön érzem, hogy szaladni is tudnék, ha akarnék. Persze nem akarok, és azért az fájna még, de feldob a tény, hogy javult. Közelebb lépek az ablakhoz, mezítláb, félrerúgva a - régen - fehér, most piszkos és vérfoltos cipőmet az útból. Elfordítom a kilincset és bukóra nyitom az ablakot.
Visszaülök az ágyra, és akkor látom meg a szöszke lányt, átellenben a szoba másik felén. Nyugodtan fekszik az ágyon, de megérzem a pillantását, ahogy a végignéz mindenkin, beleértve engem is.
Biztatóan elmosolyodom, és integetek, majd egy "szia" köszönést tátogok neki. Nem akarok hangosan beszélni, a suttogást pedig nem hallaná meg a szoba másik felében.  
 

Miután Gilbert elengedi a kezemet, néhány diák szállingózik ki az egyik terem ajtaján. Akár azt is hihetném, hogy azért veszi el a kezét az enyémről olyan hirtelen, hogy ne lássák meg. A diákok azonban felénk se néznek, unott arccal sétálnak tovább a folyosón. Biztos extra számmisztikán, vagy mágiatörténeten voltak. Legalábbis ha én lennék a helyükben, tuti ezekről az órákról kijőve vágnék ilyen fanyar képet, de a jóslástan sem maradhat ki a top háromból. Még szerencse, hogy nekem nem kell korrepetálás ilyenekből. Meg úgy semelyikből sem, még ha nem is szeretem egyiket-másikat, azért össze fogok tudni szedni egy E-t a vizsgán.
Lopva Gilbert zsebórájára nézek, no nem azért, mert a külseje tetszik annyira, bár nem csúnya, antik darabnak néz ki, de inkább az idő érdekel.
Magamban nyugtázom, hogy van még annyi, hogy leüljek vele a kanapéra beszélgetni egy kicsit, de utána igyekeznem kell majd Átváltoztatástanra. Ez az utolsó órám ma, ami pont kényelmesen jön ki, hiszen apu tanítja, és ha vége, rögtön megyünk is haza.
Lecsüccsenek mellé, és követem a tekintetét a fejünk feletti festményre. A banya most épp a kereten kívül van, biztos egy másik festményben vendégeskedik.
- Hát, az előbbi megszólalásaidból ítélve... lehet, hogy igazuk van - vigyorgok a fiúra -, Tudomásom szerint a rellonosoknak vannak a legjobb csípős beszólásaik. Irigyellek.
Persze ez az irigység nem teljesen igaz. Nekem ezidáig nem volt szükségem az ilyesmire, és nem is szokásom visszaszólogatni. Remélem a továbbiakban sem lesz szükségem Gilbert szuperképességére, mert bízom benne, hogy nem fog történni többé ilyesmi. Pár nap, és elfelejtik majd, legközelebb már valami máson fognak lovagolni.
- Azt hiszem, lassan indulnom kell. Még lesz egy Átváltoztatástanom. - mutatom fel a kezemben szorongatott könyvet, - Biztos minden rendben? Magadra hagyhatlak?
Ha mégis azt mondja, hogy elmenne a gyengélkedőre, szívesen elkísérem, még talán van annyi időnk, hogy odavigyem, és az órára is beérjek. Biztatóan mosolygok rá, hogy tudja, számíthat rám, ha segítség kell.

Ki nem állhatom a jóslástant. Felesleges tudományág, nem épül semmire, csak spekulációkra, és érzékem sincs hozzá. Nem mintha a kreativitásommal lenne baj, nem, az köszöni, él és virul. Miután az óra elején elszürcsöljük a teánkat, könnyűszerrel belelátom a csésze aljában lévő teafűbe a különböző formákat, néha egészen sajátos módon, olyanokat, amik nincsenek a tankönyvben. Olyan ez, mint a felhőnézés, kiskorom kedvenc játéka. Felnéztem az égre, és másodpercek alatt látni véltem a különböző állatokat, jeleneteket a bárányfelhőkben. Ennyi erővel így is jósolhatnánk, annak is annyi értelme lenne, mint a teafű olvasásnak.
Egyik kezemben Holly csészéjével, másikkal a fejemet támasztva görnyedtem a pad fölé, jeleket keresve a teafűben, amikor Huszthy mellénk lépett, és belenézett a Holly kezében tartott csésze aljába, majd elszörnyülködve emelte rám a tekintetét.
   
- A Zordóóó - utánzom a jóslástan professzorunk ijedt hangját, a teremből kilépve, - Ugyan már! - legyintek.
És ha én mást látok bele? Nem kutyát, hanem egy teknőst sombreroban?
- Láttad a többiek arcát, amikor Huszthy kiolvasta a Zordót? Ők tényleg elhiszik, hogy a jóslástannak van alapja?
Lemondóan legyintek még egyszer. Nem gondoltam, hogy egyedül maradok a véleményemmel a tantárggyal kapcsolatban, márpedig a többiek ijedt, és sajnálkozó tekintetéből ítélve, így van. Ezeket a pillantásokat még mindig a hátamban érzem.
Elgondolkodva lépkedek Holly mellett a folyosón. A jóslástantermi rideg, és vészjósló hangulat után furcsa érzés a mindig jókedvű festményalakok keretei mellett elhaladni. Egyik-másik a szomszédos képekben társalog, van, amelyik mosolyogva megemeli a kalapját, amikor elmegyünk mellette, én pedig egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra, visszaintegetek neki.

Padtársam kijelentésére elhallgatok egy kicsit. Van abban igazság, amit mond. Huszthy tényleg tanítja már a tárgyat egy ideje, és kétségem sincs afelől, hogy jövendőmondó lenne, ha már egyszer felvették tanítani, de arról senki nem tud meggyőzni, hogy a teafű, vagy kávézacc olvasás hiteles lenne. Ennek egyszerűen semmi értelme. Magamban dúlva-fúlva caplatok tovább a folyosón, szinte alig hallva meg Holly további mondandóját, de az azért eljut a tudatomig, hogy az álláspontommal azonos véleményt hallat.
- Igen, annak sokkal több értelme lenne! - bólogatok hevesen, továbbra is magamat hitegetve azzal, hogy a prof tévedett, nem fogok meghalni azért, mert a teafű azt mondta...
A durcás hangulatomon kicsit sem adok alább, hiába nem Holly hibája a zordós marhaság, kicsit mégis úgy érezheti, hogy rá haragszom, pedig nem. Én az egész világra haragszom per pillanat, de főleg azokra, akiknek köszönhetően a jóslástan kötelező tárgy az iskolában.
A kedvemen az sem segít, hogy miközben mélyen elgondolkozom a történteken, majdnem Hollyba ütközöm. Dünnyögve ellépek mögüle, és rápillantva meglep az ijedt arckifejezése. Mint aki szellemet látott. Mondjuk abból van itt egy pár, és nem ijesztőek, csak amikor feltűnésmentesen kiugranak a hátad mögül, és rád kiabálnak. Hanna, a Levita szellem csinált már ilyesmit, de persze nem gonoszságból, egyszerűen csak megörül, ha kéket lát.
Pillantásom Holly arcáról abba az irányba téved, amerre ő bámul elfehéredve. A szívem a torkomba ugrik, amint hátrálok egy lépést.
Ez is véletlen lenne? A szemben lévő festményről egy hatalmas fekete kutya néz vissza ránk. Második pillantásra abbamarad a hirtelen jött lábremegés, és kifújva a bent maradt levegőt, sóhajtok egyet. A kutya farokcsóválva rohan tovább a szomszédos keretbe, fellökve a nőt az almaarató képen, aki erre méltatlankodva vág a kutya után egy piros gyümölcsöt, de késő, az állat már egy másik képen rohan végig.    

- Igen, az - biccentek egy aprót.
Nem kezd el kérdezősködni apuról, pedig az arckifejezése elárulja, hogy a fejében mindenféle gondolatok cikáznak, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Nincs most itt az ideje annak a beszélgetésnek.
Meglep, hogy Cath még mindig itt van, azt hittem, hogy visszament segíteni. Ő előbb tudta, mint bárki más, hogy az apámat jöttem megkeresni ide, de az neki is új információ, hogy a saját HVH-ja az. Odakapom a fejem, hogy lássam a reakcióját, de már csak egy hosszú, vörös hajzuhatagot látok kilibbenni az ajtón. Sóhajtva lehunyom a szemem egy pillanatra. Remélem, nem sértődött meg, hogy elhallgattam előle ezt az apró részletet. Bár a vonaton még nem tudhattam, hogy eridonos, és azt sem, hogy apu pont annak a háznak a házvezető-helyettese, vagy hogy egyáltalán betölt bármiféle posztot azon kívül, hogy tanár. Elhessegetem a gondolatot, hogy azóta eltelt pár nap, ami alatt elmondhattam volna neki.
Will biztosít róla, hogy minden rendben lesz, én pedig egy félmosolyt erőltetve az arcomra, bólintok. Egy pillanatra szinte elfelejtem, hogy a lábam majd szét szakad, úgy fáj, amikor megsimítja a gubancos hajamat, és megfogja a kezem...
- Nem hoztak be egy kék hajú fiút? - Hirtelen jön a kérdés, talán Will gondoskodó érintése juttatja eszembe. Megemelem egy picit a felsőtestem, hogy körül tudjak nézni a szobában, de Jint nem látom - Egyszerre jöttünk ki a toronyból... az öccse is velünk volt... - visszadőlök az ágyra, és megnyugtatom magam, hogy ha engem megtaláltak, akkor a mellettem a padlóra eső másik kettőt is észrevették. Nyilvánvaló.
Közben Will elenged, és egy ollóval a lábam felé igyekszik.
- A Maját - Ennyi telik csak tőlem, ami a válaszadást illeti, mert közben felemelem a fejem annyira, hogy lássam mi történik. Ahogy a nadrág elválik a lábamtól, felszisszenek. Nem szép. Csoda, hogy egyáltalán elfért a farmerban, így, elefántláb méretűre dagadva.
A látványtól bágyadtan bólogatok csak, amint Will elmondja, mi fog történni. Hátradőlök, és kiiszom a második bájitalt is. Ha ettől függ, hogy mennyire fogom érezni a fájdalmat, akkor nem tanácsos otthagyni.
Alig telik el pár pillanat, és a testem kezd lassan elzsibbadni. Könnyűnek érzem magam, a tekintetem pedig minduntalan elhomályosodik, mert azt is fárasztónak találom, hogy állandóan fókuszáljak valamire.
Talán egy-két perc ki is esik, mert mire legközelebb érzékelem a környezetemet, apu áll fölöttem, és fogja a kezemet.
- Minden oké, apu, nyugi - fordítom felé az arcom. Felnézek rá, kettőt látva az aggodalmas tekintetéből. Most tényleg minden okénak tűnik, legalábbis idebentről, ebben a puha és kellemes lebegésben.

felöltöztem

//

alkalomhoz illő

alkalomhoz illő