Adél
#nem_vagyok_kisfiú #smaci #széplányok #outfit

Terveim szerint csak benézek a fesztiválra és már itt sem vagyok. Ha mázlim van talán összeszedek egy lányt és együtt távozunk ugyanazon vágyak reményében, de nem hinném, hogy ekkora szerencsém lenne. Ami nemrég egy este történt, azt teljesen a véletlennek tudhatom be, semmi másnak. A vonzerőm oda és akkor nem kellett, a lány szó szerint a karjaimba vetette magát.
Körbe járva mindent és konstatálva, hogy számomra semmi érdekes nincs kifelé indultam, de mégis... muszáj voltam venni egy jégkását, így egy partmenti lánynál álltam meg. Kikértem, fizettem és el is jöttem. Szerencsétlen már a köszönés utáni mosolyomnál elalélt majdnem, nem szeretnék még szívinfarktust is okozni neki. A part felé fordulva pillantom meg a sok sorban álló lányt és fiút. Az én kíváncsiságomat is felkeltve indultam el arra, hogy felfedezzem mégis mi az isten folyik ott. Beállva az egyik fiú sor mellé, kicsit lábujjhegyre állva néztem körbe a fejek felett. És megláttam.
Nem foglalkozva a rosszalló vagy éppen az elismerő pillantásokkal töröm előre az utat, hogy a mellette ülő srácot egy kézmozdulattal elküldjem onnan.
- Tipli - mondom nyomatékosításképpen a - most már - előttem ülő srácnak, aki meglepődötten akar mondani valamit, de csak felvonom a szemöldököm és máris elhallgat, majd sietősen távozik. A lányok tekintetében felfedező csillogást ignorálom.
- Mennyire hiányoztam egy 10-es skálán? - rontok bele a meghitt pillanatba, amiben Amélia éppen benne van az idegen sráccal.

Adél
#de_ne_legyek_az #smaci #széplányok #outfit

Egyáltalán nem tetszett az, ahogy a csávó az eltávozásánál Améliára néz. Az hagyján, ahogy rám, de ahogy a lányra... olyan balsejtelmű. Ráadásul a pasi egyáltalán nem szimpatikus. Mintha nekem kéne, hogy az legyen, de ez most itt részletkérdés. Ha én itt vagyok, ne nézzen rá úgy, mint aki felakarja falni elevenen, mert nem állok jót magamért. Úgyis régen verekedtem végül is.
Ahogy elküldte a pasit, ahogy az rákacsintott... legszívesebben beküldeném meglepetésből az öklöm az öntelt képébe, de nem tehetem. Kérlek... itt jótékony célra adakoznak.
- Is-is - mosolyodok el a kérdésre, de nem nézek Améliára. Tekintetemmel végig a lassan - túl lassan - elmenő srác hátát vizslatom. Amikor hátra-hátra pillant összeszűkült tekintetem semmi jót nem ígér a csávónak, szóval gyorsan tiplizzen, amíg jót állok magamért.
- Adakozni? Neeeem - nevetek fel és elindulok a szerencsétlen csók-osztogató srác helyére. - Miattam jönnek adakozni - jelentem ki, mintha ez lenne az élet legegyszerűbb dolga. Pedig nem az, főleg, hogy rólam van szó. Mindent utálok, ami sok emberrel kapcsolatos és mégis önkéntesen önkéntessé avanzsáltam magam az elkövetkezendő órákra. Az elküldött szerencsétlenre pillantva látom csak, hogy vigasztalják a többiek, de nem küldenek el. Egyem meg őket... még ők is tudják, hogy velem több esélyük van.
- Amúgy meg már így is kaptam, ha emlékeim nem csalnak - vágok egy elgondolkodó képet, mintha nem tudnám, hogy így is sokkal többet kaptam már a lánytól, mint az itt sorban állók többsége fog valaha. A srác sorát elnézve elég sokan kedvelték, vagy csak sajnálatból álltak a sorába, így is nagyon megnőtt a lányok száma, amióta ide álltam.
Egy szőkeség topogott türelmetlenül előttem, csípőre tett kezeivel. Nemes egyszerűséggel rántom magamhoz egy csókra, közben még a tarkóját is megcirógatom, hogy kicsit kiengeszteljem, amiért ilyen sokat kellett várnia.
- Vigyázz avval a csávóval - nézek Améliára őszintén, szinte már kérlelve, majd folytatom az osztogatást.

Adél
#pffkérlek #smaci #széplányok #outfit

Nem feltétlen érdekel, hogy mit gondolhatnak a körülöttünk lévő emberek, de még az sem, hogy Amélia fejében mi jár evvel a helyzettel kapcsolatban. Ismerem az ilyen pasikat, és semmi jót nem ígérnek. És bár a lány döntése lenne, hogy elmegy-e vele, avagy sem, mégis én azt akarom, hogy az utóbbi legyen. Ne menjen el vele, maradjon itt velem, és ha simán megunom ezt az egészet, hadd raboljam el jégkásázni. Talán még fürdeni is.
A kihívásra felnevetek. - Dehogyis - emelem égnek a tekintetem. - Már nyertél is szerintem - kacsintok rá. Magam elé nézve keresem az újabb delikvenst, de hiába, majd valaki óvatosan megrángatja a nadrágom. Megilletődve nézek le, ahol egy kislány áll hatalmas, barna szemekkel. Meg kell zabálni!
- Ó-óóóó - értelmezem a helyzetet, mint egy intelligens ember, majd lehajolva lassan felemelem a kislányt. - Mit szeretnél prücsök? - mosolygok rá. És ahogy a kislány az arcára mutat, már minden világos. Nem egy szószátyár. Lágy puszival hintem puha kis arcocskáját, majd lerakom és rögtön el is fut a szüleihez, akik már adakoztak, ha jól látom rengeteg ruhát és más értelmetlen holmit.
- Más tét? - emelem tekintetem Améliára, fejemben még mindig a kislány jár. Vajon az én húgom is ilyen lett volna? Jó kérdés, mi? Soha nem tudhatom meg. Amint odafordulok, áll be Amélia sorába egy újabb srác - sosem fogynak el? -, aki a lány után kap, nem éppen férfiasan vagy éppen illemtudóan, és Amélia hiába kapja el a fejét, nem tudom szó nélkül hagyni az esetet. Utolsó kis féreg...
- Még egy ilyen, haver, és a tested maradványait a hattyúkkal etetem meg - faarccal közlöm a csávóval és olyan higgadtan és hidegen amennyire csak telik tőlem. Nehéz türtőztetnem magam, de nem csinálok jelenetet, a mai nap nem alkalmas rá, talán majd legközelebb.
- Akkor ne vigyázz - vonok vállat, és az elkövetkezendő pillanatban lefagyok. Egy srác áll előttem, hatalmas nagy vigyorral, csillogó szemekkel. Szerintem elég feltűnő, hogy a másik sorba lenne a helye, hiszen minden pasi ott áll, akkor ő mié... NANE! Nenenenenene!
- Rossz sorban állsz, bro' - intek fejemmel a mellettem lévő pasis sorra, ami Amélia reszortja. Próbálok higgadt maradni és azt mutatni, hogy egyáltalán nem esett le a dolog, és ő hibázott, csak menjen már át a másik sorba.

Natalya Lauwens - lefogok bukni

Kényszert éreztem arra, hogy sétáljak. Ne túl messze a Rellontól, ahhoz túl lusta vagyok most, hogy sokat battyogjak visszafelé, de egy megfelelő helyre, ahol tudok gondolkodni. Mindenféle külső inger nélkül. Valahogy így lyukadtam ki a déli szárny erkélyén.
Gondolataim szinte rögtön előtörtek és megrohamozták az agyam minden egyes részét. Anyámék eltitkolták, hogy dimágus vagyok 11 éven keresztül. Mondom 11 ÉVEN keresztül. Miért? Ha tudom, akkor ma már teljesen ura lehetnék ennek az egésznek és nem kéne aggódnom megint, hogy mikor okozok egy számomra fontos személynek ismételten égési sérüléseket. Meg kell keresnem majd a Házvezetőnket. Ő biztos eltud majd igazítani, hogy kit keressek ilyen ügyben, hiszen mégis csak ez a dolga, nem? Segíteni nekünk. Krsztinának hiába mondtam el, ugyanannyira meg volt illetődve, mint én, akármennyire nem akarta mutatni, egyértelműen látszott rajta.
Farzsebemből előveszem a dobozt és kiveszek belőle egy szálat. Rá kell jönnöm, hogy eléggé rászoktam a dohányzásra, már nem csak néha-néha egy-egy szál van a napirendemben. A futást is elhanyagoltam, amire nem vagyok büszke, bár ez betudható a vizsgáknak. Megérte seggelni, hogy a legrosszabb is egy V lett. Anya azt írta, hogy nagyon büszke rám, bár tudnám honnan tudja, hogy jól teljesítettem a vizsgákon. Végig tapogatva a nadrágomon már sokadszorra sem érzem azt, hogy valahol enyhén kidudorodna a zsebem. A fenébe! Nem hoztam öngyújtót, amikor leesik a dolog... Te szerencsétlen. Halkan kuncogok egyet és ujjamat odatartva már szívhatom is a káros szenvedélyemet. Legalább ennyire tudom már használni.

Natalya Lauwens - megtörtént

Gondolataim mindig visszatértek arra az ominózus napra. A tűz, a szél, anyám elhaló sikkantása, amikor odaértek apámmal. Apám ordítása, amikor leesett egy égő léc a tetőről, súrolva a karját. Frederick rémült sikolya és horkantásai. Félelmem nőtt a lángokkal párhuzamosan, majd... kinyitom a szemem, érzem, hogy légzésem felgyorsult, vérnyomásom az egekben. A cigi még ég a kezemben, lehamuzok az erkélyről, amikor valaki belém jön. Ennyire nem lehet észrevenni? Pedig nem vagyok olyan alacsony termetű. Felháborító.
Lassan hátrafordulok, egyik szemöldököm felemelem, amikor az előttem álló lányra pillantok. Mármint inkább lenézek rá.
- Ne már - nyögöm, és már fordulnék is vissza, amikor elkezd bombázni a kislány a kérdéseivel. Megilletődve nézek rá, nem is értem a kérdést. Dohányzok-e? Hát nem egyértelmű? Vagy mit hisz mégis? Hogy a cigaretta csak velem jár? Valami járulék lenne? Mindig megtalálnak... mindig!
- Nem, nem dohányzok - fordulok vissza a kilátás felé. - Varázslat - felelem félszemmel rápillantva. Teljesen kiérződik hangjából a felháborodottság. Megint nem értem az okát, semmi köze nincs hozzá, hogy mit csinálok. Ha tovább idegel nem állok jót magamért, ráadásul pont nem vagyok csevegős hangulatomban.

Natalya Lauwens - miért engem?

Ignorálva az ismételt bocsánatkérést visszatérek az eredeti és aggasztó gondolataimhoz. Anyám végig tudta, hogy egy ilyen csodálatos képesség birtokosa vagyok, mégse mondta el, vagy ébresztette fel bennem még egyszer, hogy megtanulhassam irányítani. Arról már nem is beszélve, hogy a minisztérium emberei altatták el bennem a képességet, szóval nyilván már azt is tudják, hogy visszatértek az emlékeim az adottságommal együtt.
Feltűnően zavarja a füst. A lány egy mély levegőt vesz, majd ismételten rám néz. Gondolom meg kellett nyugodnia, bár itt kettőnk közül azt nekem kéne, kicsilány.
- Tessék, szívj bele - nyújtom felé a már félig elégett szálat. - Tiltólista? Ó, drága kislány, a zsebemben lévő gyógyszerek is tiltólistán vannak, mégis szednem kell őket - nevetek fel. Azt mondja nekem tiltólista. Majd én tudom, hogy az életembe mi fér bele, vagy mi sem. Vagyok annyira nagyfiú már, hogy eltudjam dönteni.
- Mert nem kell hozzá - sandítok rá félszemmel, de inkább visszafordulok. Egyáltalán nem akarom folytatni ezt a párbeszédet, de nagyon úgy veszem észre, hogy a lány kíváncsisága csak egyre jobban fokozódik. - Nem tudsz csendben maradni, ugye? - elengedek egy sóhajt, majd tenyerem felfelé fordítva egy egyszerű háromszög jelenik meg felette. Mintha Krisztinával lennék ismét abban a budapesti hotel szobában.

Natalya Lauwens - pf, remek

A meglepődés lerí a lány arcáról, amit egy elégedett mosollyal nyugtázok. Gondoltam, hogy nincs erre felkészülve, olyan kis ártatlan még az arca. A lány végigmért, próbálta nem feltűnően, de nemigen jött össze neki. Képzeletemben lejátszódik, hogy mégis mi járhat a fejében. Biztos vagyok abban, hogy a dolgokat mérlegeli, fogadja-e el avagy sem. Felemelt szemöldökkel konstatálom, hogy végül elfogadja, persze muszáj beszélnie mellé, mielőtt elvenné, nem bírja ki. Mégis mitől kéne beijednie? Amíg a cigaretta a szájában van legalább addig nem beszél, hiába csak pár másodpercről van szó. 32-es vigyorral nézem végig, ahogy elveszi tőlem, bénán a szájába teszi. Utána jön csak az igazi élvezet... könnye kicsordul a füst végett, tüdeje nem tud mit kezdeni a hirtelen jött idegen anyaggal, így a kislány heves köhögésbe kezd.
- Jól van, azért nem kell megfulladni - horkanok fel, majd óvatosan megütöm párszor a hátát, majd visszahúzódom a helyemre. - Na... cukorka ízű? - nézek le a lányra, a levakarhatatlan vigyorommal, közben átveszem tőle a szálat, amit egy szívással már el is szívok és lehajítom. - 4 éve szívom, csak nem köhögök már tőle - megfordulok, hátamat a korlátnak vetve, karomat a peremre téve nézek le a lányra.
- Semmi közöd hozzá, kislány - ereszkedem le a szintjére, hogy az arcába tudjam mondani a nyomatékosítás kedvéért. Tovább faggatózik, simán itt hagyom, minden előjel nélkül visszasétálok a szobámba és olvasok.
- Igen, olyasmi - különleges képesség? Sosem fogtam fel így, de nem is olyan rossz szó rá. Nyilvánvalóan nem egyedül vagyok eme - számomra is még - rejtélyes képesség birtoklója, mégis... valami végre különlegessé tesz. Mármint amúgy is tökéletes vagyok, de ez a pont arra a bizonyosan nagy i-re.
- Mindkettőbe beletrafáltál - mosolygok rá, állva a tekintetét. Bátor a kislány, kár lenne tagadni, csak ne legyen ostoba. Ha feldühít, nem állok jót magamért, abba biztos lehet. A semmiből nyúl és kapja el a karomat, rögtön hozzá is érve a tenyeremhez.
- Ne é... így is jó - mosolygok, amikor már beleér és rögtön vissza is húzza a kezét. Szememet megforgatva tüntetem el a háromszöget és a lány tekintetébe fúrom sajátomat. - Most boldog vagy?

Natalya Lauwens - eh...

Nagy karmozdulatokkal és túlaffektálva hessegeti el a még ott ténfergő füstöt. Soha nem értettem, ha valakit ennyire zavar, akkor miért jön oda beszélgetni? Nem kell feleslegesen erőltetni ezt a csevegést témát, ha végig azt ecseteli nekem, hogy mennyire utálja a szagát, az ízét és milyen egészségtelen. Na ne mond! Tudom, és mégis csinálom. Tudod mi ennek az oka, kislány? Hogy k*rvára leszarom mások véleményét.
- Az egyik legrosszabb, ami történhetett velem - suttogom alig hallhatóan, mégis remélem, hogy a lány meghallja, és fel is fogja, hogy nem akarok erről többet beszélni. Gusztustalan, hogy immár ki tudja hány éve, de gyógyszerek tarják kordában a dühömet és a pánikomat.
- Azért tűnt el, mert hozzám értél és megzavartál a koncentrálásban - közlöm vele a tényt. Még egy sima háromszöghöz is hatalmas koncentrációra van szükségem, hiszen - sajnos - ennyire nem vagyok az ura még ennek a hatalmas erőnek. - Ha hozzáérsz a háromszöghöz, megégsz. Így jobban jártál. - engedek meg magamnak egy enyhe félmosolyt. - Dimágus vagyok. Ez azt jelenti, hogy a négy alapelemből - elvileg - uralok kettőt. A levegőt... - enyhe szellővel borzolom össze a lány haját. - ... és a tüzet, amit az előbb láttál. - informálom a mellettem állót. Nem mintha én nagyon érteném, hogy pontosan ez hogyan és miért lehetséges, de majd megkeresem az illetékest és mindenre fény derül, reményeim szerint.
- Kiengesztelni? - emelem fel egyik szemöldököm. - Miért kéne?

Natalya Lauwens - ne vesztegess meg

A lány a bunkó és nemtörődöm modorom ellenére is érdeklődő és kíváncsi. Valamiért nem visz rá a lélek, hogy elküldjem, ne beszéljen tovább és hagyjon magamra. Talán nem is annyira a magányra, mint a társaságra vágyok. Lehet jó lenne kitörni a hétköznapokból. Az összes vizsgámat teljesítettem, haza kéne mennem. Legalább pihenés mellett megtudnám beszélni a szüleimmel ezt az egész dimágus dolgot. Biztos vagyok benne, hogy sokat segítene a lelki nyugalmamon. A lány megenged magának egy mosolyt, amikor a tőlem származó kis szellő összeborzolja a haját. Milyen kis ártatlan, meg kell zabálni!
- Lehetséges, de még nem tudom irányítani, így kipróbálni sem igen szeretném egyelőre - válaszolom a feltett kérdésre, de el is gondolkodtat a kérdés. Igaza van... ha megtanulom uralni az elemeket, amiknek birtokosa vagyok, hatalmas erőre teszek majd szert. Addig nemigen kéne használnom, tudatlanságom rossz dolgokhoz vezethet.
- Ha ez vigasztal bírom a palacsintát - nevetek fel őszintén. A gonoszkodására felemelem egy kicsit a szemöldököm. Szinte majdnem biztos voltam, hogy Navinés a kislány, de ezek szerint annyira nem jók a megérzéseim.
- Nem, bocs - hátra sem nézve a lányokra válaszolok, nem fejtem ki, nem magyarázom meg. Semmi kedvem szórakoztatni a kiscsajt a képességgel, amit még én sem ismerek eléggé ahhoz, hogy tudjam használni rendesen.
- Benned kit tisztelhetek? - kérdezek vissza, nem foglalkozva túlságosan a nevem iránti érdeklődéssel.

Natalya Lauwens - csak ne beszélj

Egyik szemem a magasba szökik a lány érett és megértő kijelentésén. Talán annyira nem is butácska, mint elsőre látszik, ha nem kellett bele mennem a részletekbe, miért is nem akarom nagyon használni ezt a képességet. Hv bácsival való konzultációm után, majd az illetékes tanár felkeresését követően döntögetek neki fákat, ha úgy akarja, de egyelőre maradjunk a háromszögnél. Köszi!
- Elfogadom - bólintok egy aprót, szemem közben lehunyom. Rögtön az ominózus este képei ugranak be sorba, gyorsan fel is pattannak a szemhéjaim. Szememben talán kívülről nem látszik semmi - ebben bízom -, azonban én érzem a félelmet és a bűntudatot magamban. Mintha rossz fát tettem volna a tűzre - ohohóóó, micsoda szójáték kérem szépen - még kisgyerekként és azóta is mardosna miatta a bűntudat, mert nem kértem bocsánatot a szüleimtől. Felemésztő érzés és egyáltalán nem kellemes.
- Nem fogok egy kislány kedvéért szemétkedni - csinálok idézőjelet a "szemétkedni" szó köré ujjaimból. Valóban nem fogok, majd ah kedvem tartja. Alapjáraton egy bunkó vagyok, miért kéne még rátennem egy lapáttal? Így is tökéletes minden, ahogy van, mintha törvénybe lenne iktatva, hogy azért, mert nem vagy hajlandó egy gyerekes csínybe részt venni, máris beszari vagy. Óóó, ez az édes kislány, ha tudná, hogy mennyi mindent csináltam és/vagy történt velem az életemben, nem lenne ilyen kihívó a tekintete. Fülét-farkát behúzva futna vissza a házához, hogy bebújjon paplanja alá és elgondolkodjon jó emberrel húzott-e ujjat. Elmondom most, hogy megelőzzük a félreértéseket: NEM, egyáltalán nem húzna jó emberrel ujjat.
Hitetlenkedő tekintetem remélem mindent elárul neki avval kapcsolatban, hogy feljegyzéseket akar készíteni rólam és a képességemről. Ez a lány biztos vagyok benne, hogy nem százas. A nevemért cserébe loholna a nyomomban, hogy - bizony - minden kérésemet teljesítve, mert - kár lenne tagadni és hazudni sem szoktam (annyit, mint kéne) - biztos vagyok abban, hogy kihasználnám a kislány minden megmozdulását.
- Denis vagyok, báránybőrbe bújt farkas, nem követheted az erőm, és felőlem bárkinek mesélhetsz bármit - zárom rövidre ezt a dolgot. Gondolom nem kell magyaráznom hosszasan, hogy egyáltalán nem hiányzik az, miszerint egy kislány loholjon a nyakamban. Te szent ég! Még csak az kéne nekem, egy nyugodt pillanatom nem lenne.
- Vegyél ki néhány könyvet evvel kapcsolatban, legalább olvasnál és engem sem nyaggatnál - mosolyodom el, miközben tekintetem jelentőségteljesen az övébe fúrom, miképpen essen le neki a dolog semmi szükségem a túlbuzgóságára. Idegesítő...

A nő
Outfit

Egy idegen madár kopogtat hevesen csőrével az ablakon, embertelen időben! Uramatyám, ki küld levelet reggel fél 9-kor egy embernek? Alszom! Legalábbis aludnék, de már mindegy igazából. Kiveszem a levelet a csőréből, már tépem is. Az illető közlési módszere kicsit hajaz az enyémre, olyan ez a levél, mint amiket én szoktam küldeni neki. Egy mosoly terül szét az arcomon, majd a levelet az ágyamra dobva, felhúzva a bakancsom, rögtön indulok is. Addig legalább körbe tudok nézni a faluban.
Az órámra nézve, megálltam a Fő utcza közepén, biztos, ami biztos alapon. Talán nem kerüljük el egymást, ha mindennek a kellős közepén állok. A semmiből érzem a puha és kicsit áthűlt kezeket a szemeimen. Lehunyom őket, majd haloványan elmosolyodom.
- Krisztina - suttogom halkan, majd kezeit lefejtve szemeimről, lassan feléfordulok. Kacsóját nem engedem el, úgy lépek közelebb hozzá. - Hát te? - mosolyom egyre szélesedik, ahogy arcát vizslatom. Amint elolvastam a rövidke levelet már tudtam, hogy ő az. Csak ő tehet velem ilyet.

A nő
Outfit

Az, hogy láthatom, ráadásul úgy, hogy ő keresett fel, örömmel tölt el. Ez nem olyasfajta öröm, amit az ember gyakran érez. Ez olyan öröm, ami csak akkor kerül az emberbe, ha az nagyon megérdemli vagy nagyon vágyik rá. Valószínűleg én az utóbbi vagyok. Kérdésére felkacagok. Persze, a vizsgák, ezért nem láthattam gyakran.
- Minden meg van - sóhajtok egy nagyot. - A VAV is - vigyorgok teli fogsorral, mintha semmi bajom nem lenne az égvilágon és ez lenne életem első boldog pillanata.
Egy enyhe szellő tolakszik be kettőnk közé, Krisztina haját is arrébb fújva. A hűvös kicsit kicsípte az arcát, pirospozsgás neki. Olyan, mint egy gimnazista lány, aki zavarban van valamiért. Gyönyörű!
- Sikerült meglepned, azt meg kell hagyni - csókolom homlokon. - Rajtam is behajtasz egy vacsorát? Vagy mit szeretnél csinálni?

A nő
Outfit

A reakciója arra, hogy átmentem minden vizsgámon, nagyon meglep. Tényleg olyan kicsit, mint egy gimmnazista lány, aki most kapta meg élete első csókját a hőn vágyott fiútól. Fel-alá ugrál, vigyorog és hangos. Nem is tudom mikor örültek nekem ennyire valaha. Vagy egyáltalán örültek-e nekem így? Krisztina arcát elnézve nem valószínű, hogy bárkinek ennyire megmelengettem volna a szívét avval, hogy átmentem pár vizsgán.
- Kihasználni? - csillan fel a szemem, és egy kaján vigyor ül ki az arcomra. - Oké, csak vicceltem! - legyintek egyet, mielőtt az egész falu előtt megverne. - Gyere, meghívlak egy ebédre - fogom meg a kezét gyengéden és csak elindulok a Fő utczán. Fogalmam sincs hová megyek, de valahol csak lehet valami kaját kapni, remélem, hogyha Krisztina is lát egyet felhívja rá a figyelmemet, nehogy az én bambaságom miatt maradjon éhen.
- Meddig maradsz? - teszem fel A KÉRDÉST sétálgatás közben. Próbálok úgy tenni, mintha semmit nem jelentene az, amikor elmegy, de testem megfeszül egy pillanatra. Tudni akarom... tudnom kell!

A nő
Outfit

Ujjai összekulcsolódnak az enyémmel, szinte rögtön, ahogy megfogom puha kezét. Ahogy sétálunk a faluban és a levegő egyre jobban hűl le, úgy múlik az idő is, amit együtt tudunk tölteni. Nemigen tudok mit reagálni arra, hogy már a mai nap folyamán elutazik, a munkájával jár. De megmondva az őszintét, annyira nem örülök neki. Az ember hosszabb távra tervezne egy nővel, aki megállás nélkül utazik? Nem, nem hinném. De az ember hosszabb távra tervezne Krisztinával, aki megállás nélkül utazik? Talán. Csak a saját nevemben beszélhetek, azonban elszomorító, hogy nem valószínű, hogy a kapcsolatunk kibírná.
Fél szemmel Krisztinára sandítok, akinek pirospozsgás arca még mindig mosolyra késztet. Göndör fürtjei keretezik arcát, mint egy festménynek.
- Amíg nem kell menned, a tiéd vagyok - mosolygok rá, csak ennyit tudok erre reagálni jelenleg. Igaza van, nem kell avval foglalkozni, hogy mikor megy el, a jelent élvezzük ki. Kit érdekel mi lesz két, vagy akár három óra múlva?

A nő
Outfit

Több, mint barátság, de kevesebb, mint szerelem. Ezt hívom én patthelyzetnek. Vajon az emberekkel gyakran előfordul, hogy ilyet éreznek?
- Ez egy nagyon jó ötlet! - boldogan cseng a hangom, az is vagyok igazából. Nem akarok gondolni mi lesz este. Hogy mi lesz később. - Várj meg itt - engedem el a kezét, aminek hiányát rögtön meg is érzem. A legközelebbi étterembe berohanva gyorsan rendelek egy pizzát, egy fekete kávét és  egy karamellás lattét elvitelre. Az ilyenekkel nem lehet mellényúlni egy nőnél, ugye? A lattét minden nő szereti... Ujjaim egyre hangosabban dobolnak a pulton, mire megérkezik az étel, a kávé szinte már ki is hűlt. Oké, enyhe túlzás, de tényleg majdnem kihűlt! Kilépve a boltból egyik kezembe fogom csak a pizzát, annak tetejére rárakom a kávékat, így ismét megtudom fogni Krisztina kezét. Máris jobb!
- Madárfészket mondtál? - kérdezek vissza. - Fogalmam sincs mi az vagy hogy hol van - nézek rá meglepetten, sajnos valóban nem tudom miről beszél, de remélem hamarosan elmondja és egy stresszmentes délutánt tölthetünk el együtt.

A nő
Outfit

- Ha szeretnél mehetünk oda - mosolygok rá. Mert nekem most valóban mindegy, hogy merre megyünk. Itt most nem az a lényeg, hogy én irányítsak, hogy én legyek a férfi, hanem hogy a nő, aki mellettem áll mosolyogva és a kezemet markolászva, jól érezze magát. Legalább arra az időre, amennyit együtt tudunk tölteni, ami nem valami sok.
Tekintettel arra, hogy valóban nincs semmi ötletem merre vagy hová menjünk Krisztinára hagyom magam. Amerre indul én is arra megyek, mert a helyszín itt már tényleg nem számít.
- Szóval merre megyünk? - lassan elindulok az egyik irányba, mert a lábaim már kezdenek elgémberedni a sok álldogálástól, azt nem mondom, hogy a hűvöstől is, mert pyromágusként az elég furcsa lenne. - Pár perc és dél, gyorsan döntsd el merre menjünk, kezdek kajás lenni - nevetek fel, majd érzem, ahogy arca közeledik felém. Az utolsó pillanatban fordítom el a fejem, így a kedves arca pusziból, bizony csók lesz. Derekára csúsztatom szabad kezem, hogy minél közelebb érezhessem magamhoz.

A nő
Outfit

A csók után, csak mosolygok, mint egy elmezavaros, ja várj... Nem, komolyan beszélek! Krisztina közelsége megnyugtat és elfeledtet velem mindent, amiért aggódnom kellene. A pirulákat el sem hoztam, tudom, hogy ma semmi nem vihet ki a sodromból.
- Rendben, menjünk, de te tudod merre van - fogom meg gyengéden a kezét, és várom, hogy elinduljunk a megfelelő irányba.
Az ominózus estéről még nem esett szó és megmondom az őszintét fogalmam sincs, hogy ilyet finoman, hogy hozol fel, mert sosem kellett még kedvesen kitálalnom az ilyeneket. Simán odadobtam a lánynak, hogy rendben volt és eljöttem, de nyilvánvalóan ez más. Simán megkérdezem, abból mi baj lehet, nemde?
- Ugye nem bántad meg? - sétálok tovább, csak szemem sarkából pillantok Krisztinára és minden reményem abban van, hogy tudja mire gondolok és miről beszélek. Nem szívesen tárgyalnám ki az egészet a Fő utcza közepén.

Kenőkés

Senkitől nem kellett elbúcsúznom, elköszönnöm. Nem volt puszika meg agyonölelgetés, semmi. Amiért igen hálás voltam. Egyszerűen összepakoltam a csomagomat, elrepültem Olaszországba a családhoz, hogy legalább lássam őket - hátha - mielőtt meghalok, beszélgettem velük pár órát és elindultam a helyszínre.
Mondhatnám, hogy minden, ami kell van nálam, de ez nem igaz. Két doboz cigi, két váltópóló, a pálcám - talán használni fogom -, pár könyv, hátha unnám magam, egy váltás zokni és ennyi van a hátizsákomban. A ruha, ami rajtam van szerintem nem számít csomagnak, de a cigi tuti az. Mondom tuti.
Mindig is késős voltam, de most szóljon mellettem, hogy a találkozóhelyre menet véletlenül ültem be egy kocsmába, meginni egy whisky-t, ha ez nem történik meg VÉLETLENÜL, akkor simán odaérek időben, de hát... na mindegy. A szállás előtt elpöckölve a csikket, nyomom le a kilincset, és lépek be a helyszínre. Lassan körbepillantva, fokozatosan víve le a testhőmet, hogy megfeleljen a benti hőmérsékletnek és ne kapjanak a körülöttem lévők hőgutát. Klassz lenne úgy kezdeni a közös kiruccanást, hogy mindenki kidől körülöttem. Nagy élmény lenne!
- Üdv - intek mindenkinek, majd elindulok North felé, hogy kezet foghassunk. A falon lógó órára pillantva, egy elégedett mosoly terül szét az arcomon. Nem is késtem sokat, mindössze 2 percet. Az nálam rekord, főleg, hogy néha az előadásokról is annyira elkésem, már nem is érdemes bemenni rájuk.
A szállás nem volt lerúgott, inkább antiknak jellemezném. Egy ilyen antik székre vetettem le magam, lábam mellé dobva a hátizsákom.
- Lemaradtam valamiről? - intézem a kérdést Northnak, tekintetemmel lassan pásztázva a helyet, hogy minden apró repedést megjegyezzek. Itt indul életem első igazi kalandja.

Kenőkés

Tehát kell egy frappáns sztori, amiért késtem kemény két percet. Rendben! Akkor kitalálok valamit, vállalom a kihívást. Ami igazából sokkal egyszerűbb lenne, ha komolyan venném, de így elég necces a dolog. Körbe pillantva a többieken, valószínűleg, csak én késtem. A szemem megakad egy lányon, aki felém mosolyog kedélyesen, csak biccentek felé egyet. Hatalmas eszmefuttatásom kellős közepére csöppen be hatodik tagunk, ami kicsit megnyugtatja a lelkem, hogy nem csak én késtem. North ugyanúgy kiosztja, majd elmegy.
- Szóval 10 perced van kitalálni egy nagyon pöpec sztorit a késésedre - bólintok egy aprót nyomatékosításképpen. - Ha jót akarsz rakj bele valami halált - dőlök hátra a széken, majd folytatom tovább a gondolkodást. Nincs nekem ehhez erőm, inkább elmondom az igazat és haladjunk, tököm sem akar már gondolkodni a mai napon, csak egy whisky-re vágyom az előző kocsmából. És még a pultos lány is aranyos volt. North pár perc múlva toppan be kezében a kulcsokkal, amik közül az enyém éppen felém repül. Most tudatosan használtam a szélelemem, amivel lassan kinyitott tenyerembe raktam a kulcsot.
- Kösz - biccentettem egyet. - Naná, hogy meg! Véletlenül beültem egy kocsmába, amit idefelé jövet találtam. De vigasztaljon a tudat, hogy a pultos lány cuki volt - vállat vonva tápászkodom fel a székemről, majd hajolok le a táskámért. Vállamra kapva indulok el a szobám felé, amikor meghallom Payne hangját. Szóval valaki másnak is van kedve itókázni egy kicsit, nem csak nekem. Hátrafordulva nézek a lányra, majd elgondolkodom. Mennyi az esélye, hogy csak 2-3 whisky-t iszom ezen az estén? Igazából - nem röhög - elég sok, mert akármennyire hihetetlen van annyi felelősségtudatom, hogy bizony holnap nagy nap van, így jó kondiban kell lennem. Egye fene! Payne-re emelve tekintetemet keresem a szemkontaktust, ami egy velem való beszélgetéshez elengedhetetlen.
- Dobd le a cuccod és 10 perc múlva a szálló előtt találkozunk - intek egyet még az ajtó felé is, hogy tuti legyen a dolog. - Más esetleg? Conroy? - emelem fel egyik szemöldököm, egy féloldalas mosoly kíséretében.

Kenőkés

North beszólásán csak felnevetek, miszerint cukros lettem a lánytól. Ha tőle nem is, de egy másiktól még lehetek, nem? Conroy válaszára hiába vártam, szinte egyértelmű volt, hogy jönni fog, azonban arra nem számítottam, hogy West meg itt marad, mint egy nyugdíjas.
- West gyere már! Lehet holnap-holnap után meghalunk - szólok oda nekik hangosabban kicsit nevetve, hogy biztosra meghallják. - Ne legyél béna - tárom szét a karom. Táskámat jobban a vállamra dobva indulok el az emeletre, ugyanis nekem már itt nincs semmi keresnivalóm, megpróbáltam, amit lehetett, amikor megint egy hang állít meg. Albert? ALBERT?! Ismét megtorpanok, azonban nem fordulok meg és úgy válaszolok.
- Igen, 10 perc - kukkantok hátra, és ha a lány éppen rám pillant, akkor egy gyönyörű és kifejező Denis-kacsintásban lesz része. Öblös léptekkel indulok el az emeletre vezető lépcső felé. Mit is mondott West? Első emelet kilences vagy tízes? A tízes a sanszosabb, nullás számra emlékszem, szóval legyen az. Maximum Conroy-ék kiküldenek. A szobában ledobva a cuccaimat, az első feladatom, hogy a táskámból az éjjeli szekrényemre rakom a könyvet. Fontos, nehogy, ha éjjel felkelek keresgélnem kelljen. Kitúrok egy pólót még a tasi legmélyéről, amit rögtön magamra is rántok, az előző az ágyon tesped. Mintha otthon lennék kérem szépen! Cigimet zsebre rakom, és körülbelül, ahogy beléptem úgy lépek ki a szobából. Ledöngetek a lépcsőn, majd az ajtó felé veszem az irányt, amikor feltűnt, hogy valaki már áll ott. Oké, tény, hogy innen is simán eltudnék késni, de a 10 percből még maradt egy, úgyhogy le lehet kopni rólam.
- Payne - biccent egyet a lánynak, majd lenyomva a kilincset kilép a hűvös éjszakába, kabát nélkül. Előveszi a cigit, majd boldogan meggyújtva, fokozatosan viszi fel a testhőjét, nehogy gond legyen.

Kenőkés

A bár, amit véletlenül megtaláltam idefele jövet, az nem bár. Inkább ilyen romkocsma-zenés valaminek hívnám, mintsem bárnak, de jobb, mint a semmi. Pont megfelel annak, hogy megigyak a többiekkel 3-4 pohár whisky-t és örüljek a fejemnek.
- Az utcában - intek fejemmel a bejárat jobb oldala felé, miszerint majd arra kell elindulni. - Nekem szerintem így is magasabb a testhőm, mint nektek összesen, és - emelem fel mutatóujjam nyomatékosításképpen. - Remélem senki nem happolja el előlem a csajt - kuncogok fel, reagálva Payne megnyilvánulására. Nem is állunk sokáig az ajtóban, csikkemet eldobva indulok meg a cél irányába, amikor Conroy megérkezik. A kocsma előtt megtorpanva nyitok be a helyre és kivételesen nem engedem előre a lányokat. Nem azért, mert paraszt vagyok - most az egyszer tényleg nem -, hanem, mert nem ismerem a helyet. És ha már férfiként vagyok itt, akkor legalább engem érjen az első sörösüveg, ne egy aranyos arcot. Khm...
A pincér tekintetét rögtön el is kapom, aki bólint, majd egy szabad asztalra mutatva elindulok annak irányába. Az asztal köré rakott székek közül lehuppanok rögtön arra, ahonnan belátni az egész helyet, mégis könnyen ki lehet slisszanni, ha netalántán dohányozni lenne kedvem, mert ahogy elnézem, itt bent nemigen szabad.
- Nos srácok - mutatok körbe, ha már mindenki elfoglalta a helyét. - Bemutatom nektek Glastonbury - nem valószínű - legjobb kocsmáját! - mondatom végére toppan be a pincér is, aki készségesen néz végig a lányokon. Remélem akkor akar majd rányomulni Conroy-ra, ha West már ideért. Mekkora poén lenne! Ha Payne-re szeretne, sajnos azt sem hagyhatom, hiszen nagyon fontos tagja a csapatnak. Nem hiszem, hogy jól eső lenne a lelkemnek egy ilyen barom arcát bámulni akármikor. Még pincérnek sem felel meg, de jobb híján...
- Dupla whisky jég nélkül, a legjobból - adom le a rendelést, várva a többiekre.

Kenőkés

- A cuki csaj? - kérdezek vissza, mint egy hülye, aki nem érti a kérdést. De eskü nem erről van szó, egyszerűen nem találom. Amióta beléptünk őt keresem a szememmel, de sehol senki, pedig reménykedtem a dolgokban. Mármint nem abban, amire mindenki más gondol, hanem abban, hogy egyáltalán itt lesz és talán lesz a kutatás előtt egy jó napom.
- Nem látom - válaszolom végül a kérdésre, majd egy könnyed vállvonással elintézve a dolgot, már tovább is lépek.
Gondolhattam volna, hogy feljön a legsnasszabb kérdés eme kis összeröffenés végett, de még így is meglepett, főleg, hogy az kérdezte meg, akitől a legkevésbé számítottam rá. Megmondva az őszintét, egyáltalán nem gondolkodtam el rajta, hogy miért jöttem el. Alapból csak azért jelentkeztem, mert tudok egy hangyaf... akarom mondani hangyabokányit latinul és - asszem - benne volt a pályázatban, hogy ilyen tag is kéne. Így beadtam, de nem tudom, hogy van-e valódi oka. Mindenki simán megválaszolta, ami nem is meglepő, mivel nem egy eget rengető kérdést tettek fel. Az még csak a hab a tortán, hogy Payne keveri a whisky-t, ráadásul gyömbérrel. És ez az információ nem segít a kérdés megválaszolásában sem. Behalok ennek a csajnak.
- Nos... - merengek el még egy kicsit a válaszon, mint egy tényleges hülye, ez már biztos. - Unalomból meg talán kicsit azért, hátha tudom gyakorolni az elemeim - nyögöm ki, majd elmosolyodom a végén. Igen, valóban csak én lehetek ekkora barom, hogy egy ilyen kalandot szimpla unalomból vállalok be plusz pár mellékes dolog miatt. Bár Conroy viszi a prímet, aki csak West miatt jött el, ő sem semmi.
- Én leginkább abban reménykedek, hogy nem kell majd senkit egy szikla pereméről megmenteni, főleg nem akkor, ha én vagyok az - nevetek fel, mert simán el tudom képzelni a szituációt, pedig nem vagyok egy szerencsétlen típus, de bármi megtörténhet ugyebár.
- Na - emelem fel poharam, ha mindenki megkapta a rendelését már, egy koccintás erejéig. - Igyunk a holnapi kezdésre és arra, hogy velem tölthetitek el az utolsó estéteket!

Kenőkés - hol a pincérlányom?!

A társaság jó. Ezen nincs mit szépíteni, vagy elrondítani, ez egy tény. Az itt jelen lévők személyisége nagyon sok jegyben megegyezik, ami lehet közrejátszik a dolgokban, azonban elenyészőnek tekintem. Körbepillantva látszik, hogy mindenki jól érzi magát, kiveszi a részét a társalgásból és minél többet tud az ember valakiről, annál jobb. Főleg, ha én tudok minél többet. Egy elég jó csapatot verbuvált össze az egyik West - a sok közül -, amiért hálás vagyok. Amikor jelentkeztem erre a "kis kirándulásra" eszembe sem jutott, hogy lehet olyan is lesz a csapatban, akit éppen nem kedvelek. De adta a jó ég, hogy nem basz... akarom mondani cseszett ki velem West.
Utolsó gondolatom záróakkordjaként jelenik meg az emlegetett West, aki rögtön le is huppan Conroy mellé, mindeközben megemlegetve a férfi mását az én drága pincérlányomnak.
- Azért te is megfordultál utána - emelem fel a poharam North felé, majd felnevetek.
- Pontosan - bólintok egyet Payne megjegyzésére, majd ráemelem tekintetem és ha figyel ismét kap egy kacsintást.
Lassan felállva, kinyújtóztatva végtagjaim kerülöm meg lassan az asztalt, de nem sietek. Azért még hallani szeretném a beszélgetést, amúgy sem hajt a tatár. Megállok Cath széke mögött és rátámaszkodok, majd ázsiai barátunkra emelem a tekintetem.
- Igen - bólintok egy aprót, miközben lehunyom a szemem egy pillanatra. - Tűz és levegő, de a tűz a főelemem - emelem el egyik kezem a szék háttámlájáról, majd úgy fordulok, hogy a kocsmában lévő többi - nem józan - vendég ne legyen szemtanúja, ahogy tenyerem fölött pár centiméterre megjelenik egy mikro-tábortűz pár pillanatra. Eltüntetve a tüzet, egy enyhe szellővel borzolom össze az előttem ülő hölgy frizuráját.
- És bemutatom a levegőt - nehezen tartom vissza a nevetést, rángatozó vállam valószínűleg el is árul, de még küzdök. Elővéve a cigit, indulok meg a kijárat felé egy kedves nikotin-rúd elszívása reményében.
- Conroy?

Kenőkés - meg van, semmi

Gyorsan ment az idő, mintha nem is létezne. Jól éreztem magam, ami igen meglepő, nem tudom mikor voltam utoljára felengedve. Mondhatnám, hogy a mindennapi stressz az életem része, de akkor hazudnék és én olyat nem szoktam, kérem! Alapból nem vagyok stresszes, a dolgok alakulása legtöbbször tőlem függ, ha mégsem, akkor úgy is úgy alakítom, hogy tőlem függjön. Inkább azt mondanám, hogy még jobban fel vagyok engedve. Bírom a társaságot és most, hogy végre West is csatlakozott a társasághoz - félig-meddig - teljes is lett.
A pincér váratlanul jelenik meg az asztalnál, már épp mondani akarnám neki, hogy húzás van, amikor elkezd sziszegni és megragadja Cath karját. Reflexszerűen ugrok vissza a lány székéhez avval a szándékkal, hogy a férfi arcán kő kövön, bizony nem marad, azonban az illető már elengedi Cath karját. Utána nézve rajzolódik ki a - már szóba jött - pincérlány. Tudta, hogy a kard miatt jöttünk. Direkt akart a közelemben lenni. Visszafordulva az asztalhoz, enyhén égő hús szag csapja meg az orromat. Értetlen nézek körbe, amikor Cath kikelve önmagából kérdezi mi történt miközben a karját szorongatja. Minden más a régmúlt volt, ami az eset előtt történt. Az agyam elfelejtette azokat a pillanatokat és csak a jelenre összpontosított.
Odalépek sérültünkhöz, majd leültetve, miközben a széke mellett guggolok, ujjait lefejtem a karjáról, enyhe szellővel hűtöm az égett felületet.
- West - horkanok fel. - Ez mégis mi a k*rvaélet? Honnan tudta, hogy a kardért jöttünk? - hangom nem emelem fel, talán kicsit erélyesebb, mint kéne lennie. Cath karját elengedem, megsimítom az arcát, majd felállva, bólintok egyet Conroynak.
Nem akarok vészmadár lenni, és életemben nem tanultam rúnatant, mert nem érdekel, de akinek van egy kis magához való esze nagyjából tisztában van a Cath karján ékeskedő rúnával. Kilépve a kocsmából, rögtön Conroy és a saját számba nyomom a cigit, ujjamon már a kis láng. Imádom, hogy nem kell öngyújtót használnom.
- Hát - csúszom le a fal mentén, ismét guggoló pozícióba - Nem indulunk jó esélyekkel - kuncogok egy aprót. A cigim meglepően gyorsan fogy, a fele már köddé vált, azonban még egyre nem lennék képes rágyújtani. Megvárom, amíg Scar elszívja a sajátját, és ha megtette együtt indulunk vissza a kocsmába, az asztalunkhoz. Kb. az asztalunkhoz vezető negyedik méternél döntöttem. Nem kellett több pár másodpercnél.
Az asztalunkhoz érve, megfogva Cath ép csuklóját felhúzom a székről, majd a kijárat felé irányítom, magam után húzva.
- Ne kérdezz, csak gyere - indulok el vele vissza a szállásra.

Kenőkés

Megvallva az őszintét, egyáltalán nem volt tervben, hogy Cath nálam tölti az éjszakát. Nem azt mondom, kellemes fordulat volt, csak valahogy váratlan. Felhurcoltam a szobámba - szerencsére nemigen ellenkezett -, majd valahogy úgy hozta a szituáció, hogy ott is maradt és pont nem foglalkoztam semmi mással. A fáradtság elenyésző volt, és így is csak félálomba tudtam lekerülni. A mély-alvás esélytelen, elszoktam tőle, így amikor Cath felkel mellőlem minden kis neszezését hallom, azt is, ahogy kioson a szobából. Avval a lendülettel fel is kelek, majd gyorsan a fürdőbe kényszerítem magam. A zuhany alatt elmerengve állok, mintha nem kéne egy kicsit sem szednem a lábam. Valószínűleg megint elkések, de West már hozzászokhatott volna. A tegnapi dolog után elég sok szarral indulunk neki a mai napnak. Kilépek a zuhanyfülkéből, áttörlöm magam pár gyors mozdulattal, derekamra csavarom a törülközőt és már megyek is kifelé. Egy pillanatra megtorpanok, amikor megláttam Cath-et. Reméltem, hogy a kínos reggeli szituációt elkerüljük, de avval, hogy hozott kávét, már elkerülte. Kösz!
- Fekete? - lépek oda hozzá intésére, majd elvéve tőle a poharat belekortyolok. - Beletrafáltál - bólintok egy aprót, majd figyelem azt, amire éppen mutat. Nekem is feltűnt a dolog, azonban más helyen. A falba vésve, észrevétlen helyen került elő az írás, egy nyikorgás jelezte a helyét, mintha azt akarta volna, hogy mindenképpen megtalálják.
- Igen, én is láttam már - intek fejemmel az ágykeret felé, majd mögé mutatva hívom fel Cath figyelmét arra, hogy pontosan tudom mit mutat. - Úgy vagyok vele, majd később foglalkoztat. Egyelőre nem ezért jöttem - vonok vállat, majd a poharamat lerakva a kis éjjeliszekrényre, elkezdek felöltözni. Egyszerű fekete szett, mint mindig. Hajam még vizes, kicsit megrázom a fejem, mint valami kutya, majd hátra simítva azt, rámosolygok Cath-re.
- Ennyire unatkoztál? - emelem fel egyik szemöldököm, miközben fejemet áthúzom pólóm nyakán. Ismét eszembe jut a tegnap történtek, West, ahogy szól, maradjunk együtt és akarva-akaratlan őt hibáztattam. Pillanatnyi düh volt, szinte rögtön el is múlt, de mégis. Ez nem egy olyan dolog, amire bólint egyet az ember, majd továbblép. Cath-re nézek, majd elmosolyodom.
- Mehetünk? - kapom fel a kávém és a cigim, majd felhúzva Cath-et elindulok lefelé. Lent már ketten teszik tiszteletüket, biccentve mindkettőjüknek, kilépek a szálló elé rágyújtani. Remek lesz ez a nap! Fújom ki az első füstfelhőt.

Kenőkés

Ahogy kint állok a reggeli hűvösben - mert az van - testem hője szinte automatikusan megemelkedik egy pár fokkal. Senki nem akarja, hogy hidegérzékenységem pont ebben a pillanatban jöjjön ki, amikor végre belevágunk a dolgokba és kezd izgalmasabb lenni. Na nem mintha eddig nem maxoltuk volna ki az "izgalmas" szó minden jelentését, mert azért a tegnap este történtek a kocsmában, majd utána a szobámban mindennek nevezhető csak nem unalmasnak. A szálló falának dőlök úgy szívom el a maradék kátrány-tömböt, belekortyolok a kávémba, majd fordulva egyet a bejárat előtt állok. Nem akaródzik bemennem. Tudom, hogy most vágunk csak bele, de szinte biztos vagyok abban, hogy végig kell hallgatnunk egy monológot arról, hogy meg lettünk fenyegetve és ki akar kiszállni. Remek lesz, és felesleges. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki is kihátrálna, az elejétől fogva tudtuk mire vállalkozunk. Lenyomom a kilincset, majd egy könnyed mozdulattal belibbenek a helyiségbe. Intek egyet az újonnan érkezőknek, végül sző nélkül a bejárat melletti falat megcélozva ismételten neki dőlök. A kávémat kortyolgatva hallgatom végig Westet, mindvégig egy gonosz mosoly kíséretében. Vártam már és megint igazam lett. Érezhető volt a feszültség közte és Conroy között, azonban semmi közöm nincs hozzá, hogy rákérdezzek.
Csendben követek mindenkit felfelé, zárva a sort. Szinte muszájnak érzem, hogy utolsónak menjek a tegnapi fenyegetés után, résen kell lenni mostantól nincs mese. Belépve Conroy és West szobájába az ablakhoz lépek rögtön, kifelé tekintgetek. Háttal állva mindenkinek, teljesen jól érzem magam, a fülem így is működik szerencsére. Kiürült kávés poharam lerakom a párkányra, majd megfordulok, neki dőlök a párkánynak, kezem keresztbe teszem és várok a csodára. Szemem megakad Cath-en és ismét eszembe jut a tegnap esti csóka. Nem véletlen rohantam el onnan a cigi után, kénytelen voltam különben a dühöm győzött volna és azt senki nem szeretné. Ha Cath felfigyel egy elismerő mosolyban részesül. Szemem lehunyva várom, hogy West belekezdjen a dolgokba.
- Mondjad West. Nem azért jöttem el idáig, hogy most elmenjek - nézek rá kicsit hidegebb tekintettel, mint azt megérdemelné. Emerald történetével nem tudok és nem is akarok mit kezdeni. Nem rejtvényt fejteni jöttem, hanem megkeresni egy kardot, amihez nem hiszem, hogy köze lenne a - valószínűleg - mindenki szobájában felfedezett enigma megfejtéséhez. Ha segít is, akkor gyorsan essünk túl rajta.

Kenőkés

Jelenlegi álláspontom szerint nemigen szeretnék belefolyni a beszélgetésbe. West végre mondja meg, hogy mi a terv, pakoljunk és haladjunk, mert egyelőre nem jutunk előrébb avval, hogy egy bűbájjal védett szobában fecserészünk és képeket bámulunk. Rápillantottam mindegyikre, tény és való, különösebben azonban egyik sem érdekelt. Odamegyek, ahova mondják és azt csinálom, amit éppen kell. Nem szeretem túl stresszelni a dolgokat és nem is fogom. Teljesen felesleges hibákhoz vezet, azonban Conroy megállapításával egyet kell értenem.
- Conroy-nál a pont. Egy próbát megér - bólintok egyet. - Felmérjük a terepet nappal, akár két csoportra is osztva, aztán itt találkozunk és megbeszélünk mindent. Ha mindenképpen szükséges aznap éjjel még vissza tudunk osonni - ecsetelem a kialakult képet a fejemben, remélve, hogy mindenkinek tetszik az ötlet és haladhatunk, mert egyelőre eléggé be vagyunk lassulva.
A tegnapi történés és a csóka rárakta a bélyeget a csoport hangulatára. Feszültség érezhető mindenki között, és nem hiszem, hogy a pasi hibája csak. West a "vezér" (igen, kérlek, igen), így nem csoda, hogy stresszes az első ilyen kaland során. Conroy stresszes, mert mittudomén miért, annyira nem követtem végig az eseményeket. Cath stresszes, mert kapott egy gyönyörű rúnát az alkarjára, amit valószínűleg senki nem szeretne. Ming simán hozza önmagát, nem róható fel neki. Emerald pedig Ádámot és Évát hozza fel, hátha van köze az egészhez. Sokkal egyszerűbb lenne elmenni a helyszínre, körbe nézni és utána levonni a konklúziókat, ahelyett, hogy találgatunk. Elmerengtem, visszaemlékeztem és beugrott. Amikor West bemutatott mindenkit mindenkinek két olyan név hangzott el, akik értenek a gyógyításhoz, az első kapta az átkos rúnát, a másik meg Ádámról és Éváról beszél nekünk. Szemem a hirtelen felismeréstől kicsit jobban kitágul az átlagosnál, majd könnyedén mosolyra húzom ajkaim.
- Tudtommal van még egy gyógyítónk, nem? - tekintetem körbe jár a szobán, majd megáll Emeraldon. - Emerald miért nem könnyíted meg nekünk és segítesz Cath szerencsétlenségén? Ezért jöttél tudtommal, ugye? - mosolygok rá, hiszen erre késztet a hirtelen felismerés, ami belém csapott. Hogy nem jutott el eddig ez senkinek a tudatáig? Ha mázlink van, még ért is a rúnákhoz, ha meg nem egy próbát mindenképpen megért, ha már másnak le sem esett és nekem is csak ilyen későn. Jobb, mint soha, szokták mondani.

Kenőkés

Csendben figyelem az eseményeket a felismerés után. Emerald rögtön neki is áll a dolgoknak - thanks God - és végre haladunk. Valami fényes akármit kapok, amit kényeskedve veszek el, nem szeretem az ismeretlen dolgokat, de azt mondták húzzam a nyakamba és érintkezzen a bőrömmel. Rendben, főnök! Életemben először próbálok meg a lehető legkevesebbet beszélni, amit amúgy sem viszek túlzásba, de most tényleg feleslegesnek érzem. Mégis mi értelme van koptatni a szánkat?
West végre eljutott odáig, hogy közli velünk az információkat, amik ténylegesen érintenek minket, vagy legalábbis engem. Nincs kedvem enigmákat fejteni, és amint a mellékelt ábra mutatja nem is fogok, mert egyáltalán nem kerülünk közelebb a kardhoz, ha Ádámról és Éváról beszélünk. Arthúr király is teljesen más vallást gyakorolt, míg a két fogyingerről a szent fánál ne is beszéljünk.
Átbattyogva a szobámba, mindent beledobálok a táskámba. Leülök az ágy szélére, majd az ágyrács mögé kukkolva szemben találom magam ismét a mondattal. Nem mondd sokat, nem jelent semmit, mégis megigéz, akárhányszor elolvasom vagy eszembe jut. Két egyszerű szó. Megrázom a fejem, és az ablakhoz lépek. Lenézve látom Emeraldot már a gyülekezőhelyen, majd lassan a többiek is feltűnnek. A párkánynak háttal támaszkodok neki, utolsó pillantás a két - kib*szott - szóra, végül elhagyom a szobát. Leérve, azonnal kilépek a hűvös délelőttbe - ismét -, majd lassan felvíve testem hőjét kicsit arrébb sétálva rágyújtok. A nikotin jól esően érkezik le a tüdőmbe.
- Apropó figyelem elterelés... ha segítség kell, szólj - kacsintok Cath-re, figyelmemet ismét a nikotin-rúdra szegezem. El tudom képzelni, ahogy a két hülye - vagyis ő meg én - valami iszonyúan megbotránkoztató dolgot csinálunk, ami egy apátságban nem nehéz, és nem is kell olyanra gondolni ehhez. Áh, király lenne!

Kenőkés

Végre neki álltunk a dolog lényegi oldalának. El sem hiszem! Az apátság felé battyogva, ismét sereghajtóként dugom a pólóm alá az Emeraldtól kapott rúnát. Annyira nem turistás egy ilyen kővel a nyakadban mászkálni, akár mugli vagy akár nem. Itt most a nem a mérvadó, azonban egy muglikkal teli környezetben jobb óvatosnak lenni, főleg a tegnap este történtek után. Senki nem számít semmire, aztán BUMM! Beüt a krach.
Az apátság elé érve gyors szemlével körbe kívülről is lemérem a terepet, amilyen gyorsan csak lehet. Kb 20-25 méter magas, 15 méter széles, gótikus építésű. Megérzés, de - ha mást nem is - valami a kardra utaló dolgot találni fogunk. Lehet nem is jönne rosszul, amikor a másik helyszínt megyünk felmérni, sok segítség lenne, ha legalább egy támpontunk lenne merre is induljunk West elképzelésein kívül. A csoportkép említésére összehúzom a szemöldököm, majd kelletlenül beállok a csoport legszélére, véletlenül sem a kamerába nézve. Utálom a csoportképeket. Ennél erőltetebb dolog nincs is a világon, de ha szükséges, akkor beadom a derekam.
Belépve az apátságba, fejemet automatikusan felemelem, így pont elkapom, ahogy West elhívja Minget. Érdekes fejlemény, és érthetetlen. Miért pont csak őt? Valami amúgy sem stimmel ázsiai barátunkkal, de így csak még hajmeresztőbb a hófehér bőre és az, hogy állandóan napszemüvegben jár. Nem elhanyagolható az sem, hogy állandóan haloványan csillog a bőre, mintha mindig be lenne kenve valamivel. Nem gyanakszom, azonban az tuti, hogy rajta tartom a szemem.
Elengedve az előbbi beszélgetésfoszlányt, ismételten felpillantva indulok meg középen, a két padsor között. Szemem mindent észlel, a legapróbb mozgásig. Ahogy a bejárattól számított második padsorhoz érek, a bal oldalon, rögtön le is vetem magam rá. Szememet lesütöm, kezeim összekulcsolom, azonban a jobboldali padsort fürkészem, leginkább azok alját, hátha van valami eltérés az egyforma sorok között. Isten ments - micsoda irónia -, hogy neki álljak imádkozni.
Kicsit körbepillantva örömködik a lelkem, hogy rajtunk kívül annyira nincs sok turista, ami meglepő. Ki kell használni az időt, mert hamarosan megrohamozzák a tényleges turisták a helyet és akkor igen csak nehéz lesz érdemleges munkát végezni. Fürkésző tekintetemmel Cath-et keresem, amikor megpillantom az apátság jobb oldalán, megnyugszom. A tegnapi eset után fokozottan kell figyelnünk egymásra, akár tetszik, akár nem. Emeraldot és Conroy-t is szinte azonnal megtalálom. Nyugodt szívvel emelem fel a seggem és csusszanok át észrevétlen a másik oldalra, ahol ugyanazt a sémát követem.

Kenőkés

Szememmel minden apró repedést megfigyelek a templomban, remélve, hogy találok valami használhatót. West is befárad közénk, ám ázsiai barátunk nélkül, ami nem tudom, hogy csak nekem tűnt-e fel, de nekem nagyon és eléggé furcsállom is. Valami fura avval a sráccal, de egyszerűen még az én összetett és logikus gondolkodásom sem tudja összerakni, hogy mégis micsoda.
Térlátásomban érzékelem, hogy Cathhez odasétál valaki. Nem feltűnően, mert mégis csak turista vagyok, de odasandítok. Látom és szófoszlányokat is elkapok a beszélgetésből, amiből már sejthető, hogy bizony valami elkezdődik. Cath átsétál Emeraldhoz, majd ringva, mint aki mindjárt szétesik fenn hangom elindul felém és Henry-nek szólít. Fejemet felé fordítom, tizedmásodpercnyi zavar után vállat vonva megyek bele a baromságba. Tudom, hogy nem véletlen, a srácoknak valamire szükségük van és mi vagyunk az elterelés. Na hajrá! Az tuti, hogy Cath-tel nem fogunk csalódást okozni.
- Kérlek Valerie - kezdek bele én is, felemelve hangom, ami így erélyesebbé válik. - Ne kezdd most, előtte a te anyád tanácsára jártunk be hat különböző országban tizenegy különböző helyszínt - pattanok fel a padról, majd elindulok Cath alias Valerie felé, ignorálva a szinte sipítva feltett kérdését, ami az imádkozásra irányult. Persze, csoda, hogy nem köpött ki a templom, nemhogy még imádkozzak. Túl sok dolog van a hátam mögött ahhoz, hogy nekem pofám legyen imádkozni.
- És elmondanám - torpanok meg közvetlen előtte, mutatóujjamat felemelve. -, hogy már rohadtul elegem van ebből az egészből, de legfőképpen az irányításmániás anyádból! - nézek fürkésző tekintettel, mégis komolyan Cath-re, borzasztóan reménykedve abban, hogy nem fogom elnevetni magam, amíg a színjáték tart.
Körülöttünk összegyűlt már pár ember, akik eljátsszák a jó turistát, hogy a falakat, festményeket, szobrokat nézegetik, de figyelmüket nekünk szentelik. Igen megtisztelő, főleg, hogy valószínűleg ez a cél, de még jobb lenne, ha minden tekintet ránk szegeződne. Bár emiatt nem hiszem, hogy aggódnom kellene, hiszen az emberek már csak ilyenek. Szomjaznak a botrányra, valószínűleg pár percen belül az egész templomi turista tömeg minket fog bámulni, akkor már egyáltalán nem diszkréten.