Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

- Neked? Egy játékmackót. Azt csókolgasd, ne az itteni fiúkat.
És ezt még ha el is viccelem, komolyan gondolom. Minden fiú egy mocsok, én is, szóval pontosan tudom, hogy nem kellene a közelükbe mennie, még nem. Majd mondjuk egy három év múlva. De hiába találtam én ki ezt ennyire remekül, tudom, hogy Médi nem fog három évet várni, olyan, mint az apja, folyton rohan, és mindent azonnal meg akar élni.
- Tudtad, hogy több nevinéssel volt dolgom, mint az összes többi házzal együttvéve? A múltkor csináltam egy statisztikát.
És abba nem is kaptak helyet a plátói szerelmeim, szóval gyakorlatilag saját magamnak csináltam azt, hogy most egy navinés a feleségem. Packáztam a sorssal, és megkaptam Editet. Mondjuk ki szív nagyobbat, ugyebár. Eddig úgy néz ki, hogy a tempónk alapján tényleg örökre házasok leszünk, mert egy csók, annyi se történt közöttünk. Az oltár nem számít, ott épp csak megérintettem az ajkai szélét, szóval az minden volt, csak csók nem.
- Egy eridonost. Túl negatív vagy a navinésekkel, a levitások bosszantanának, a rellonosok is, mert a jellemedhez túl hasonlóak, de egy tiszta szívű eridonos nem lenne rossz. Leszámítva, hogy lelkileg tönkretennéd, mert náluk a srácok túl jók, így szívügyileg.
- Tökömnek kérdezel, ha utána hánynál.
Felem nyugodtan, miközben elkezdek egy banánt kínosan lassan meghámozni. Méghogy valaki. Egy halott, mert kinyírom a francba.
- Naaa, és ki a kis lovagod ÉdiMédi?
Kérdezem mégis érdeklődve. Neki nem kell tudnia, hogy meg kívánom ölni a másikat. Akárki lehet, kellene egy név is hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

- Sejtettem.
Bujkáló mosollyal figyelem, ahogy egyetlen, apró tény olyan szinten megzavarja, mintha éppen most osztottam volna meg vele az öröklét titkát. Jaj kedvesem, bárcsak így volna. Igen, akkor veled megosztanám, de sajnos egyikünk sem él örökké, ráadásul, ha nem is én választottam a sorsom, sosem lennék képes megalázni Editet azzal, hogy megcsalom őt. Soha ezidáig nem voltam ilyen hosszú önmegtartóztatásban, mégis, azt hiszem, azt vágyom, hogy a feleségemmel működjön a dolog, és tisztán menjünk előre, elválva, hogy képesek vagyunk-e valaha, mint szerelmesek, aztán mint szerető hitvestársak tekinteni egymásra. Edit egy gyerek. A fejemben még mindig gyerekként él, hiába csak három év, akkor is nagyon ártatlannak hat, kicsit mint Layla. Az ártatlanokkal mindig csak a baj van, túl könnyen beléjük szerelmesedik az ember.
- Layla, csak repülnöd kell. Csak te vagy, és a labda. Meg Machay, de őt meg kell tanulnod kizárni. Semmi sem fog történni, ha nem sikerül azonnal, vagy nem lesz meg elsőre. Meg kell ismerned a határaidat. Ne csinálj hülyeséget, az első meccsen kiesni nem ciki, de úgyis izélni fogsz rajta, ha így történik.
Mert már most is izél, gyakorlatilag bevonzza magának, hogy ne legyen egyszerű. De itt vagyok, itt kellett lennem, annak érdekében, hogy egy kicsit megnyugtassam, értem az alapérzést, ami benne van, régebben én is éreztem, most már simán csak hiányzik az érzés, hogy meccsen játsszak. Tény, hogy játszhatnék most is, az iskolai csapatban, de valljuk meg, ha kviddicseznék, az egyenlő lenne az öngyűlölettel. Én pedig nem szeretném gyűlölni magam.
- A gurkókból kettő van, ahogy terelőkből is. Az egyik vigyáz a hajtókra, az akinek jobb az osztott figyelme, az erősebb, jobb reakcióidővel rendelkező pedig arra, aki a cikeszt üldözi. Esetetekben úgy tippelem, hogy Ambrózy tanár úr fog védeni téged. Vagyis teljes védelem alatt fogsz állni. Ő csodálatos, rátermett. Képes volt egy olyan embert visszavinni a pályára, akitől senki sem várta el a tavalyi év után. Bízd rá magad, engedd, hogy a félelmed az ő ütőjébe vezetődjön át, képzeld el, ahogy egy képzeletbeli fonálon minden átkúszik, eltűnik a fejedből.
Lehet, hogy coach-nak kellene elmennem, az állítólag mostanában egy nagyon népszerű dolog. Mondanék csomó okosságot, cserébe meg rengeteg pénzt fizetnének, és nyilván nagyon jó vagyok, ha egy spárga a jutalmam. Nyelek egyet, mert azért eléggé megnehezíti a cölibátusi létemet az ilyen mozdulatokkal.
- Ezt én sosem fogom tudni utánad csinálni, szóval valami Berciszerűt is építs a reggeledbe, és csatlakozom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Bal oldali szárny

Már majdnem, hogy jól érzem magam, erre valaki nem idejön csattogni? Édes Istenem már komolyan mondom, hogy az ember farkaslányának már egy perc nyugta se lehet. A nyakamat behajlítva emelem meg kicsit a fejem, hogy megnézzem ki az, aki a hátam mögött nem bír a vérével, és amikor meglátom, undorodva elhúzom a számat. Na csodálatos, ez a picsa is most talált ide.
- Vóóóóó, micsoda durva információk, beszarás, hogy neked micsoda információkészleted van. Ez egy IS-KO-LA! Hát baszki, ez … ez aztán nagyon fontos új ismeretanyag. Mit is mondhatnék erre? Leszarom? Arra van az ajtó, ha nem tetszik a pofám. Megengedték, hogy itt legyek.
Jó, nem itt, hanem bárhol, ahol csendes nyugalomban meg tudom várni Emily-t, az aktuális dadáim egyikét. De hát az ilyen részletek erre a libára meg pont nem tartoznak, szerintem a kölyköknek sem lesz semmi bajuk, ha bejönnek és körülöttem kell rohangálniuk, még játszom is velük. Csípem a kisembereket.
- Amúgy eléggé stoplis vagy, pedig azt mondták, hogy rendezik a tanári béreket. Nos, remélem nem indulsz a suli legdögösebb tancija címért. Megalázó vereség lenne.
Azt hiszem, bármennyire is ígértem Kazi mesternek, hogy nincs verekedés, éppen most provokálok egyet. Hoppá? Vagy legalábbis valami olyasmi. Na mindegy, nem kell megtudnia, és ha meg is tudja, szerintem az ilyen idegesítő libákra nem vonatkozik ez a történet. Csak jót teszek az univerzumnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Aranyos lányka, s valahogy saját magam és Virág húgom kapcsolatát képzelem az övékébe. Nyilván ők másmilyenek, de egész biztos, hogy hasonló helyzetben Virág engem is itt keresett volna. Sajnos ő sosem jutott be a varázsvilágba, s mostanra a kapcsolatot sem tartjuk, bármennyire is szörnyű ez. Nekem. Neki nem, mert nem emlékszik. Sem ő, sem a szüleink már. Így a jobb, mindannyiunknak.
- Biztos nem szeretné, hogy aggódj miatta - próbálom védeni a fiút, még mindig magamból kiindulva, s bízom benne, hogy nem értelmezem félre ezt a helyzetet. De ahogy mosolyog-kuncog azt kell hinnem, hogy jó a kapcsolatuk, s nem másért titkolja ezt a fiú. Egyébként is sokszor emlegette a húgát, meg még talán egy öcsköst is, s ha nem lenne jó a kapcsolatuk akkor nem tenné.
- Szólj, ha épp nem dolgozom - kacsintok rá, ahogy azt mondja megkér valakit. Mint gyógyító nem tehetem meg, s valószínűleg egyébként sem, de attól még viccelhetek ezzel. Remélhetőleg veszi ő is a lapot. Mosolygok is mellé, aztán hogy kicsit eltereljem a figyelmét egy javaslatot teszek, hogy segítsen, hátha ide téved a tesója, amíg itt van.
- Épp ellenőriztem a készleteinket. Abban segíthetsz. Megszámolni hány üveg kalapkúra bájital van... ilyesmik - magyarázom, és közben intek, hogy kövessen egy kicsit beljebb. Egy szekrény előtt állok meg aztán a pálcámért nyúlok.
- Tiszták a kezeid? - kérdezem, de nem igazán várok választ, szinte rögtön intek is egyet, egy tisztító-fertőtlenítő bűbájt végezve, hogyha van valami a kezén, az most végleg eltűnjön, aztán átnyújtok neki egy pár kesztyűt is. A műveletet magamon is megismétlem, aztán felveszem én is a saját kesztyűmet.
- Ezeket itt, ha megszámolod, illetve ha megnéznéd rajtuk a dátumot. Elvileg ezek több évig jók, és nem szoktak itt maradni, de biztos, ami biztos - magyarázom miközben a szekrényben alulról a harmadik polcra mutatok. Én a felső polcról húzom le a tálat, amiben a komolyabb, veszélyesebb bájitalokat tartjuk, s azokat nézem meg, egyeztetve a listámmal, hogy miből mennyinek kell lennie.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Az, hogy a diliház szótól ennyire kinyílik kis kávéfanatikus barátom szeme, annak tudom be, hogy neki ez kellemetlen. Vannak Magyarországon sztereotípiák ezzel kapcsolatban, betudom ennek és megyek is tovább.
A felajánlásom nem hozza lázba abban a formában. Erre félig számítottam, így annyira nem lep meg. Az viszont igen,hogy tengerpartot szeretne helyette. Felvonom a szemöldököm. Pedig az elérhető cél. Jó, az itteni fizetésekkel kicsit kuporgatni kell, de már Horvátországba is lehet látni homokot meg pálmafákat.
- Na várj, majd akkor jönnek a kéréseim, ha gyerekeket kell elcsitítani, vagy esetleg egy okoskodót leállítani - mosolyodom el. Vannak érdekes gyerkőcök, akikhez ugyan van türelmem általában, de ha valaki felajánlja, hogy viszi helyetted a krumpliszsákot, miért vennéd a válladra?
- Bizony - értek vele egyet az orosz irodalomról. Nagyon régóta nem élek Oroszországban, sőt, ezer éve a határait sem léptem át. Azelőtt is kedveltem az orosz írókat, de utána még nagyobb értéke lett számomra,hogy hazai terméket olvasok.
- Az érdekes könyv volt. Komolyan? Egyszer megnézhetem? De csak szemmel, nem érnék hozzá, esküszöm - ezek a régi könyvek izgalmasak. Az illatukkal, a -jó ezt nem fogom összefogdosni-, de a tapintásukkal, meg csak úgy a puszta jelenlétükkel mítikus hatást keltenek bennem amitől jó értelemben libabőrös leszek.  
- Ja igen a tengerpart, na jól van - a férfi felé koncentrálok. Mély levegőt veszek és belekezdek.
Szép, lassú az átmenet. A valóság hullámozni kezd, halványulni aztán egészen eltűnni. Helyét átveszi a nap. Ez az első, ami fényességével kisüti az ember retináját. Magasan áll, talán dél körül is meglehet. Igaz nincs az a hülye, aki ilyenkor napozik, de az itt lényegtelen. A melegét is átadom. A férfi úgy érzi bőrét simogatják a fénynyalábok, legyen bármennyire is beöltözve. Azután megjelenik a tenger. Előbb a hang, ahogy a homokot súrolja, majd a ringó víz, a hófehér habbal. Figyelek rá, hogy ritmusa legyen, mikor húzódzkodik vissza, s mikor nyúl ki a partra, egy oda felépített homokvárat fenyegetve.
Lehet, hogy Min Jong ül, a lába mégis úgy érzi belesüpped a homokba. Lábai akármennyire is cipősek a könyvtárba, itt csupaszok mint a legcsupaszabb tengerimalac. Ujjai közé a finom szemcsék bekúsznak. Érzi a bizsergést.
Végül ott a két, egymás felé hajló pálmafa. Árnyékot ad a nap ellen. Távolban a horizont körül néhány apróbb sziget, rajta szintén fák, talán azoknak integetnek, az enyhe szellőben, ami csak annyira elég, hogy felborzolja a kedélyeket. Kecsegtetve a hűvösséggel a kánikula ellen. De az ígéret puszta légből kapott hazugság.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

  A pizzériába beérkezve a kellemes meleg végigszántotta a gerincemet, s kis jóleső megborzongásra késztetett. A hűvös idő által vörösre csipkedett arcomat pedig simogatta a kellemes szobahőmérséklet. Az eddig hűvös által már rózsásra csipkedett arcomat most ismét fehérre simította az étterem hője. Békésen megegyezünk, hogy mindegyikőnknek édes-mindegy, hova ülünk. Magamban örülök, hogy nem akadunk fent ilyenen, de az a kis, döntés miatti általános szorongás is bennem van, de szerencsémre Márk kezébe veszi a döntés meghozásának súlyát.
  Legnagyobb örömömre kiderül, hogy ő is osztja a nézeteimet az ananász pizzán való tolerálásáról, amit a vállba veregetésemmel pecsétel le. A sok kukoricára széles vigyorral bólogatok, még szemeimet is behunyom. Az étrendemre vonatkozó kijelentésemre már felszalad a szemöldöke. Egy hullám söpör át villámgyorsan a lelkemen, talán félelem és unalom szerelemgyereke, hiszem úgy éreztem, hogy megint végig kell hallgatnom a szokásos monológot.
- Hát, ha sonka is lesz rajta, akkor sajnos az lesz... - mosolyogtam kínosan, s hagytam egy kis hatásszünetet - Tudod vega vagyok és... abba a sonka nem fér bele. - vakartam meg húzott szájjal a halántékomat. Nah, kész, ez az Philips, dobd le a bombát! Már szinte hallom is a hangját!Ja, ez csak Márk hasa, azt kívánva jelezni, hogy nem lenne ellenére egy kis táplálék-bevitelnek.
  Felsorolja az eddigi feltét-ötleteket, mire én egyetértően bólogatok.
- És no sonka... ha nincs ellenedre, lehet olyan, hogy az egyik fele ilyen, a másik olyan! Lehet? Ja, biztos lehet. - beszéltem meg magammal tökéletesen a szabályokat, közben tekintetemmel -enyhe nyakfordulatokkal segítve magam- egy felszolgálót keresve.
 - És... egyébként mizu? - szegeződött rá ismét a tekintetem, mellé egy biztató, kíváncsi mosolyt ajándékoztam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Tegnap végre az utolsó vizsgát is letudtam, így a magamnak emelt határidő is véget ért. Merlin rőt szakállára mondom, ennyire még egy hímnek sem sikerült felhúznia, mint ahogy ezt ő tette! Esküszöm, fogalmam sem volt, hogy képes vagyok ilyen nagyszabású türelmet és nyugalmat produkálni, mint azt az elmúlt hónapok alatt tettem. Komolyan... mi a fene van ezzel a férfival!?
Sok mindent lejátszottam már fejben. Biztos meleg. Kasztrálták. Impotens... de egyik sem állja meg a helyét a pletykákkal! És minden pletykának van valóságtartalma...
Eddig bírtam. A tanári felé csörtetek és már az se érdekel, ha az egész kastély szeme láttára rendezek jelenetet...
- Payne! Állj meg ott, ahol vagy! - Visszhangot vet a hangom a folyosón, ahogy megtorpanok egy pillanatra a sarkon. Pár diák felém fordul, van, aki megbotránkozva néz rám, hogy hogy veszem én a bátorságot, hogy így beszélek a félisten proffal. Hát pont hidegen hagy az összes!
- Kérlek, világosíts fel... mi bajod van neked?! - Felé lépkedve teszem fel az ominózus kérdést, mutatóujjammal a fejemhez mutatok, hogy bizony az említett díszpéldánynál ott vannak a problémák. Más kérdezhetné, hogy mivan, ha velem van a probléma? Biztos kétszer körbenevetném... Hisz, hahó! Én egy Ombozi vagyok! Nekem nem szoktak nemet mondani!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Kezemben a régi, már ütött-kopott, sokat látott fekete paksamétával húzom be magam után az igazgatói iroda ajtaját, és arcomon derűs mosollyal, jókedvűen indulok el a zegzugos folyosókon, hogy minden különösebb visszhang nélkül, csendben hagyhassam el a Bagolykő Mágustanodát.
Már, ha tudnám, persze... és most nem azokra a diákokra gondolok, akik lépten-nyomon megállítanak, és a szerintük problémás, túl nehéz, túl könnyű, túl, túl, túl... vizsgafeladatról kérdezősködnek - nem, velük az ég egy adta világon semmi gond nincs (de tényleg!) -, hanem az Ombozi lányra, aki olyan érzékkel választja ki az iskola talán legveszélyesebb folyosóját, mint senki más.
Elég csak a hangját hallanom, hogy tudjam, ő az, és bár gyomrom azonnal ugrik egyet, nem mutatom, hogy bosszant. Végtére is, annak amit érzek, nincs sok köze bosszankodáshoz. Még rámosolygok egy Jó napot, tanár úr!-féle, abszolút illem- és szabályismerő lányra, majd lassítva lépteimen veszek egy mély levegőt, és látványos kelletlenséggel, számszegletében mégis egy csúnya, bujkáló mosollyal megfordulok.
- Micsoda váratlan meglepetés! Én is hasonlóképp örülök, hogy látom, Ombozi kisasszony - szólalok meg formálisan, bár a tekintetem csibészesen csillog, miközben bejárja a nőzet arcocskáját. - Sajnos nem áll módomban megadni önnek azt az utolsó pontot, ami a kiválóhoz szükséges. Talán majd jövőre... akárki is vegye át a tárgyat.
Persze, érzem, hogy nem a vizsgafeladatról beszél, hát nem vagyok teljesen hülye, de eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát. Főleg nem itt, az alvást tettető, hangosan szuszogó-horkoló, de a fülüket rohadtul hegyező portrék között. Pillantásom a nőstényördög felsőjére esik, mire sebes szemöldököm megemelkedik kissé.
Are you still you?
Ó, kislány, ha te azt tudnád...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Ahogy felém fordul, akaratlanul is ráharapok az alsó ajkamra. Annyira idegesít, annyira irritál, annyira... akarom. Nem tudom megmondani, hányszor ültem Noelnél és hozzám nem illő módon panaszkodtam emiatt a Félisten Ősember miatt. Egyszerűen ésszel nem tudom felérni, hogy miért nem akar A pontból B-be lendülni és menni tovább. Külön-külön, mindenki a maga útján, természetesen. Hisz én ugyan nem fogom magam egy helyhez kötni! Nem. De feladni sem tudom, mert... az rontaná a nyerőszériámat, igen. Mi más okom lenne?
Noel mégis azzal a mindentudó mosolyával nézett rám minden egyes alkalommal, amitől bizseregtek az ujjaim a pálcám után és Merlinre esküszöm, ha nem szeretném ennyire, már rég leátkoztam volna az összes hajszálát... egyesével.
Ahogy megszólal, libabőrös lesz a karom, ami aljas módon, túlságosan tisztán tudatosul bennem. Hogy emiatt, vagy a szavait reagálom le egy horkantással, azt még én magam sem tudom eldönteni. Csak szúrós szemekkel csörtetek felé, a többi diákról tudomást sem véve. Borzadjanak csak, ha akarnak, legalább történik velük valami említésre méltó!
- Ne add nekem itt a bárgyút, Payne! Nagyon is jól tudod, hogy miről beszélek! Tényleg nem unod még a játszadozást? Ne hidd, hogy tűkön ülve várok rád, mindketten tudjuk, hogy annyi skalpot gyűjtök, amennyihez kedvem szottyan és bizony meg is teszem! Mert én... - Hirtelen hagyom abba a monológom, ami tisztán hallható volt mindenkinek, aki csak egy picit is hegyezte a fülét. Év vége van, pont nem érdekel, hogy ki hallja meg és ki nem, hisz a hírem úgy is megelőz. Nem hiszem, hogy pont ez verné ki bárkinél is a biztosítékot. Egy szuszra vágtam szavaimat Payne-nek, így csupán hatalmas fáziskéséssel jutottak el hozzám az övéi. Hirtelen azt is elfelejtem, hogy még mit akartam hozzávágni, pedig bizony készültem! Hirtelen párolog el a haragom egy kis része és csalfa mosolyra húzódnak a pirosra festett ajkaim.
- Azt hiszed, hogy ezzel minden el van intézve? Akkor nagyon rossz ajtón kopogtatsz! - Hiába próbálom hitelesen előadni, az előbbi vehemenciának csupán egy részét tudom belepasszírozni a szavakba. Csak állok ott előtte karba font kézzel, nem törődve a személyes térrel és félig megemelt szemöldökkel. Tessék Payne, a staféta átadva!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Harsogó portrék folyosója

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Lépteim visszhangot vertek a hosszú fehér, makulátlan folyosón. A ház minden egyes szeglete a makulátlanságot ordította magából, mióta csak az eszemet tudom. Sehol egy apró porszem, egy csálén pöffeszkedő képkeret, sehol egy repedés a falon, egy oda nem illő folt a padlón. Hogyha pohár tört az éjjel, reggelre minden apró kis szilánk köddé vált. Ha apa túl nagyot ütött és véres lett a huzat a kanapén, pár röpke óra múltán újfent úgy tündöklött, mintha csak most húzták volna fel. És én ebben a házban, ebben a makulátlan tisztaságban mindig végtelenül mocskosnak éreztem magam. Míg apánk meg nem halt...
Azután sokáig a közelébe sem jöttem, ahogy a testvéreim sem fordultak már meg ott annyira gyakran. Majd ahogy teljesen lenyestem a röpképtelen szárnyaim és kezdtem lassan újakat növeszteni, visszatértem. A ház még mindig szemet bántóan tiszta volt és steril. De egyúttal néma is. Nem zengett apám haragos kiáltozásaitól, nem visszhangzott többé az ököl és pofon disszonáns zaja. Néma volt és ebben a némaságban éledtem akkor újjá. De akkor már nem voltam egyedül. Szavakat kaptam, amik megtartottak, ha megbicsaklottam. Lassan színek keveredtek az ordító fehérséggel, amik zsibongássá csitították azt. Lekerültek a falakról a tökéletesnek álcázott családi portrék és igazi képek kerültek a helyükre, igazi családról. Igazi mosolyokkal.
Majd ismét visszamentem. Akkor már nagyobb szárnyaim voltak, mint valaha és képesek is voltak a magasba emelni. Immár senki sem tolta vissza a nappaliban a dohányzóasztalt, ha odébb lett taszajtva két centit. Színek és szagok vegyültek a már kevésbé makulátlan térben. Visszamentem, hogy a szavakhoz arcot társíthassanak a sokat megélt fehér falak.
Régóta nem szólaltam meg, csak némán figyeltem Kolos arcának minden apró rezdülését, ahogy ott ült a kanapé tiszta huzatán és egy régi emlék foszlányait figyelte a nappali közepén. Ezt az idézést még Noah tanította nekem. A falak, a függönyök... minden emlékeket őriz és én mindent meg akartam mutatni Neki. Neki, akinek olyan sok mindent köszönhettem.
- Emma, halkabban, a végén még felébreszted! - halk suttogás távoli tüneménye hasított a levegőbe. A kicsi Niko volt az, lehetett akkor olyan tíz éves. Emlékszem, az éjszaka közepén osontunk le, egy-egy lepedővel felszerelkezve és egy hevenyészett bunkert építettünk, ott meséltünk egymásnak gyermeki rémtörténeteket.
Az áttetszően előttünk pergő képre mosoly szökött az arcomra. Akkor még minden jó volt. Édesanyánk még az életünk része volt és csak nem sokkal korábban kezdett apánk az italba temetkezni. Még őszinte mosoly volt a gyermeki arcokon, akár az enyémen, akár Nikoén.
- Nézd csak - suttogtam Kolosnak és a nappali sarkához mutattam, ahol a kicsi Noah állt karba tett kézzel és morcos arccal, amiért a testvérei kihagyták a mókából.
Akkor még minden szép volt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

- Hmm. Jó. - bólogatok neki. Ez nem lesz gond. Legalábbis azt gondolom, mert pedagógiát tanulok és hiszem, hogy meg fogom váltani az oktatás világát, ha egyszer megkapom a diplomámat. Vagy még előtte. Meglátjuk.
Aztán az illúziómágián át a könyvekre terelődik a szó. Szeretem a művet, amit említ és az orosz irodalmat is, így erről később biztosan tudunk beszélgetni.
- Komolyan - bólintok nagy mosollyal, mert bár nem szeretek arra emlékezni, hogy honnan jött a könyv, attól még közel áll hozzám, sosem válnék meg tőle. - Meg is foghatod. Le van védve, nem lesz baja attól hogy hozzáérsz. Különben nem lenne belőle semmi, annyit olvasom - magyarázom mosolyogva, mert bizony, tettem én rá mindenféle, hivatalosan nem létező varázsigét, miután rendbe hoztam és valószínűleg mindenki hamisítványnak nézné, mert annyira jó állapotban van. De nem. Csak megtettem mindent, amit tudtam, amikor még tudtam. Büszke is vagyok rá.
De aztán eszembe jut hogy illúziót ígért én meg kihasználom, s ahogy megemlítem, ha csodálkozva is, de megteszi, amit kérek. Aztán gyorsan meg is bánom, és becsukom a szemeimet, ahogy a napfény képe enyhén megvakít.
- Uuuuh várj, nincs nálam napszemüveg! - állapítom meg végigtapogatva a zsebeimet, de persze azt a kabátom zsebében hagytam, mert idebent ritkán kell. Eltakarom a karommal a szemeimet, így kreálva árnyékot a bántó világosságnak. Nem is érte, hogy miért nem jutott eszembe előbb, hogy egy illúzió nap, pont annyira zavaró lehet, mint a valódi. Na nem baj. Az ellenzőm, a kezem, jól működik, és ahogy teljesebbé válik a kép, és megszokja a szemem az új fényviszonyokat, úgy szélesedik ki az arcomon a mosoly. Ha a kávé miatt azt hittem, hogy egy ötévessel vetekedem, akkor most még annál is rosszabb vagyok. De nagyon tetszik a dolog. Az érzés, ahogy a homok a lábujjaim közé fut. Tudom, hogy nem igazi, de annak tűnik, s bár mosolygok, beharapom a számat, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Nem volt ez jó ötlet. Nem akarok sírni, pedig szeretnék. Szép illúzió, egy élmény, amitől egy életre elvágtam magam.
- Szép - állapítom meg, miközben felállok. Nyelek egy nagyot, meg veszek egy mély levegőt, közben pedig körbenézek. A pálmafák felé lépek, aztán a hullámzó víz felé lépek. Aztán megrázom a fejem. Egész biztos, hogy mazochista vagyok. Elnyomom a fojtogató érzést, a kezeimet a zsebembe süllyesztem, hogy ne látszódjon, ahogy ökölbe szorítom őket küzdve az érzéseimmel. Lehunyom a szemeimet, s egy percig hallgatom a hullámok hangját. Ennyi maradt. Hallgathatom.
- Köszönöm - nyitom ki a szemeimet és fordulok Mikhail felé. S bár hálás a mosolyom a bennem lévő szomorúságot valószínűleg ez sem tünteti el az arcomról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Szereti ő a tesóját. És nagyon reméli, hogy ez fordítva is igaz. Vagy legalább nem kívánja őt a pokol legmélyebb bugyraiba amiért annyira nagyon próbál rá vigyázni. Pedig ennek fordítva kéne lennie, nem? Mármint... A nagytesónak kéne vigyáznia a kisebbre, főleg ha az a kisebb még lány is. De nem... Az ő családjuk ez esetben - IS - igen furcsa. Hisz mindig Kiara az, aki kihúzza Marci fenekét a bajból. Már amikor rátalál, és nem bujkál előle...
- Persze... De ettől néha csak jobban aggódom... - hisz olyan szeleburdi néha. Na meg azóta a sürgősségis eset óta, aminek a részleteit még mindig nem tudja, jobban aggódik érte, mint azelőtt. Ezért is jött ilyen hamar a gyengélkedőre is, mert ha nem találja, akkor már szinte másra nem is tud gondolni, csak hogy valami baja esett.
- Mindenképp... - vigyorodik el ő is. Persze ezt ő sem gondolja teljesen komolyan. Meg hát Marci is eléggé kiakadna, ha rájönne, hogy egy nyomkövető bűbáj van rajta, hogy a kicsi húga mindig tudja, merre jár, és mit csinál. Azt azért még Kira is bevallja, hogy ez egy kicsit túlzás lenne. Bár akkor legalább tudná, ha épp bajba akarna keveredni Marci...
De aztán a témát, és Kiara figyelmét is tereli más irányba Bálint, így a lány is csak egy nagyot bólintva követi a gyógyítót beljebb, ahhoz a hatalmas szekrényhez. Igaz, Kira a maga 169 centijével nem épp az alacsonyak táborát erősíti, de talán a legfelsőbb polcokat még ő sem érné el ezen a szekrényen.
- I... ~...gen...~
Még csak válaszolni se tud, de Bálint már tisztára is suvickolja a mancsait egy bűbáj segítségével, Kiara pedig egy pár másodpercig csak ámulva pislog a kezeire. Ilyenkor mindig kicsit elgondolkozik azon, milyen jó lenne, ha neki is lennének varázsképességei... De amint kicsodálkozta magát, már húzza is fel a kesztyűket, és guggol le az említett polchoz, hogy végigszámolja a fiolákat, és leellenőrizze a dátumokat. Láthatóan nagyon koncentrál. Mint amúgy szinte mindig, amikor rábíznak valami feladatot. Mert ha már a pálcahasználatban nem lehet kiemelkedő, minden másban annak kell lennie, hogy a szülei is büszkék legyenek rá, hogy még ő is elér valamit a varázsvilágban annak ellenére, hogy kvibli. Még ha az egy olyan egyszerű feladat is, mint a fiolák számolgatása.
- És... Mennyinek is kéne belőle lennie...? - kukkant bele kíváncsian abba a listába, ami Bálintnál van.
Mert neki kicsit kevésnek tűnik. De az is lehet, hogy csak ennyire kifogytak már belőle...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Eridon? Hm, talán oda kellett volna kerülnöm - jegyeztem meg egy mosoly kíséretében, majd kiegészítettem a mondandómat - Rellon szintén, elsős kis tacskó korom óta. Amúgy nincs bajom a házzal, már megszoktam, viszont kicsit kívülállónak érzem magam, talán éppen az lehet az oka, hogy nem vagyok kimondottan olyan, mint a többség - vállat vontam, ezen persze lehetett volna filózni, hogy miért is nem jövök ki annyira a rellonos társaimmal, s azt hiszem, hogy volt is erre elméletem, de ezt nem kezdtem el fejtegetni itt a kajáldában.  
- A Roxfort klassz, láttam róla jó néhány képet és beszámolókat is hallottam már róla, szóval ha oda jártál, akkor egész biztos, hogy jó éveid voltak - ami azt illeti, volt egy olyan megérzésem, hogy ez a lány gazdagabb családból származhat, s mint apuci kicsi lánya, naná, hogy az egyik legmenőbb suliba járhatott. Bár az is lehet, hogy tévedek.
- Áhá, mert ennyire menő játékos vagy? - nevetve reagáltam a hajhátradobásra, levágtam a színpadiasságot, melyet egybekötöttem azzal, hogy jó a humorérzéke.
- Fő az önbizalom! - jegyeztem meg egy félmosollyal, majd a kólás poharamat hozzákoccintottam az övéhez, azt követően pedig felszívtam a szívószálon át a mugli löttyöt. Az mondjuk érdekelt, hogyan is lehet valaki ennyi területen aktív, így kíváncsiságomnak eleget téve, fel is tettem a kérdést két harapás közt, s érdeklődve szívtam magamba a tudást. Mindig úgy voltam vele, hogy ha valamit olyas valakitől hallok, aki nálam valamiben profibb, akkor azt érdemes meghallgatni, mert talán olyan életbölcsesség lehet, amit a későbbiekben majd én is tudok alkalmazni. Ő pedig sikeresnek tűnt az elmondása alapján, már csak ezért is érdekelt, hogy mi erről a véleménye.
- A rendszerezés, az a halálom. Soha nem vezettem naptárat, aztán elő is fordult az, hogy elkéstem egy óráról, vagy megfeledkeztem valami fontosabb határidőről. De most hogy mondod, hm nem is olyan rossz gondolat - eszembe jutott az, hogy talán érdemes lenne jobban beosztani a dolgaimat, s akkor talán több időm lenne a kviddics mellett a tanulásra, s Danával is több időt tölthetnék együtt. Eközben a burritom már fogytán volt ,de szerencsére krumpliból és szószból akadt még bőven. Jól is estek azok a frissen sült, fűszerrel megszórt krumplihasábok.
- Aham - bólintottam nyammogva, miközben egy újabb szeletet toltam a szószba, hogy aztán őrlőfogaim közt landoljon a ropogós.
- Az elején nagyon nem volt ötletem, hogy merre tovább, de bírom az izgalmakat és azt hiszem, hogy ez a nekem való munka, és szerintem jó is lennék benne - mindezt egy mosoly kíséretében közöltem, hisz megvolt a kellő önbizalmam ehhez a szakmához.
- Aha, miért is ne - kérdésére nevetve reagáltam - Mindkettőhöz, szerintem remekül játszom és elég jól néznék ki a képeken - önelégült mosoly ült ki az arcomra, de persze úgy, hogy Myra értse, nem beképzelt vagyok, hanem leginkább csak humorizálok. Nem tartottam magamat kimondottan modellalkatnak, a sportnak köszönhetően volt egy kiállásom, és ennyi.
- Alsógatyát? Naná - felnevettem, de aztán komolyabbra vettem a témát - Amúgy meg nem, csak ha épp nem sulizok, akkor meló után kajtatok és a vendéglátás az nem mindig fizet jól. Valamiből pénzt kellene szereznem, és úgy hallottam, hogy a modellszakmában elég jól keresnek. Szóval, ha valami mugli cuccot kéne reklámozni, mondjuk szemüveget vagy gördeszkát, szerintem ilyesmit vállalnék, de csakis jó pénzért - tettem hozzá nevetve. - De persze gondolom, hogy az ilyen fotózásokra ilyen műmájer csávók járnak, igaz? Ilyen topprongyos gyerek már nem férne be - ezzel a ruházatomra utaltam, ami nem a legmárkásabb cuccokból állt, hisz szimpla farmer volt egy inggel, meg egy sportcipővel.
- A Mennydörgőkhöz meg túl kicsi vagyok - jegyeztem meg nevetve - de a meccseteket azt szívesen megnézném. Szóval Myra, hova tovább innen? Valami buliba tartasz? - tettem fel a kérdést, közben újra kortyoltam az üdítőmből, s igyekeztem nem úgy szörtyögni, ahogy Darth Wader a csillaghajóban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

A Valentin nap cink. Világ életemben utáltam az ilyen kötelező jelleggel megtartott cukifaktoros rendezvényeket, amik arról szóltak, hogy ezen a napon hajj de nagyon szeretjük egymást, az év többi részében meg nem hogy virág, de még csak egy kóró se jut az eszembe, hogy kikapjam a virágágyásból és azzal kedveskedjek. Ez persze túlzás, de a lényeg az, hogy nem voltam egy romantikus alkat, ellenben kedveskedni szerettem alkalmaktól függetlenül.
Most viszont, hogy Dana úgy döntött, licitre bocsátja magát,valami óhatatlanul is megmoccant bennem, s arra késztetett, hogy ne engedjem már, hogy a csajomat elvigye akár csak egy vacsora erejéig is valaki más. S bár megbíztam benne, benne volt a pakliban, hogy ha ilyen lehetősége adódik, akkor talán szembe ül vele valami szőke, kék szemű herceg és levarázsolja a talpáról. Ezt nem hagyhattam. Sokat is agyaltam azon, hogy mivel is kéne meglepnem őt, de aztán lett is ötletem, s úgy döntöttem, hogy jár nekünk jobb is, mint egy szelet pizza a félszeműben.
Mindent jól elterveztem, így Danának fogalma sem lehetett arról, hogy mi lesz majd a licitet követően. A motorbiciklit még korábban szereztem, hála egy muglibolond gyűjtőnek, s a Kins&Kens munkatársainak, így felrúnázva sikerült beizzítani a kicsikét az egyik Bogolyfalvi garázsban. Ez persze közel sem volt olyan menő, mint az otthoni Simpsonom, de a célnak tökéletesen megfelelt.
Az átadás-átvétel persze elvett egy kis időt az estéből, így a megbeszélt randiról elkésve értem az étterem elé, némi berregéssel felzavarva az arra érkezőket. S hogy elég menő legyek, a farmer-póló kombóhoz még egy bőrdzsekit is beszereztem, s már csak a napszemcsi hiányzott.
Gondoltam rá, hogy lepattanok a motorról, s bemegyek Danáért, de szerencsére a lány is felfigyelt a zajra, s ki is jött az ajtóba.
- Igen, meglepi! Boldog valentint vagy mi - vigyorogtam rá, majd derekánál fogva húztam magamhoz, s fogadva lágy csókját, viszonoztam azt.
- Ezt azért vedd fel - a sisakot felé nyújtottam, magam is felvettem egyet, majd ha felszállt mögém, kezeit a derekam közé vezettem.
- Kapaszkodj, és le ne szédülj! - nevetve adtam egy kis gázt, majd kikanyarodtam Danával a motoron Bogolyfalva utcáira, s alapos körbenézést követően gázt adtam, s megindultam vele az éjszakába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Szerencsém volt, hogy nem kisestélyibe öltöztem fel, hanem részben kényelmesen nyomtam, mert nem lett volna túl szerencsés a motorozáshoz az előbbi viselet. Már maga az nagy meglepi volt, hogy Soma licitált rám, hiszen, mikor utoljára beszélgettem vele a témáról, úgy tűnt, hogy nem igazán izgatja, hogy kivel fogom eltölteni a jótékonysági vacsorát. Ez részben imponált is nekem, hogy nem volt ok nélkül féltékeny, részben pedig kétségek gyötörtek afelől, hogy valóban jelentek-e még valamit a számára, ha ilyen könnyen veszi a dolgot. Végül kiderült az igazság, az pedig egy külön plusz pont volt számára részemről, hogy elvitt motorozni. Ez valóban egy rendhagyó Valentin-napnak ígérkezett, a párom mindig tisztában volt vele, hogy mivel dobja fel a napomat, igazán figyelmes volt ez részéről.
- Boldog Valentint, drága - viszonoztam a csókját szenvedélyesen, miközben kezemmel átkulcsoltam a nyakát. Sose Valentin-napoztam még idáig senkivel, ez volt az első alkalom, viszont úgy véltem, hogy nem csupán ezen a napon kell szeretnünk a másikat, és figyelni rá, hanem az év többi napján is, ha valóban fontos számunkra. A fiú figyelmessége azonban most rendkívül jól esett, már nagyon vártam, hogy együtt tölthessünk egy kis időt, hiányzott a társasága. Mostanság ritkán találkoztunk, mivel mindkettőnket lefoglalt a tanulás.
- Imádom ezt a meglepit! Annyira izgi lesz! - tapsikoltam, mint egy gyerek, aki most kapta meg a szülinapi ajándékát. Körülbelül úgy is éreztem magam, hiszen nagy újdonság volt számomra a motorozás. Ráadásul nagyon szimpi volt az egész a partnerem elmondása szerint, hiszen nagy adrenalint tudott felszabadítani. Miután ideadta a sisakot, rögtön fel is vettem, majd miután ő is felvette a sajátját, mögé ültem, majd hagytam, hogy kezei az enyéimet a dereka közé vezessék.
- Ne félts engem, édes! - feleltem vigyorogva, jó kedvűen, majd miután megindultunk, egyenesen élveztem a száguldást. Még sosem volt ilyenben részem, de már most imádtam az egészet, egyre inkább a hatalmába kerített az adrenalin varázsa. Egyelőre nem is törődtem vele, hogy merrefelé tartunk, élveztem a gyors tempót, és azt, hogy végre a szerelmemmel lehetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Talán ha épp nem feszülnének az idegek, kiakadt volna, hogy úgymond felkínálkozik neki, bármire, de lehet mégsem, mert ezt a srácot nem tudja az ismert dolgai után komolyan venni. Nem, mert hát, ki veszi komolyan a nyilvánvalót, amikor a főiskolán is hasonlóképp nyilatkoztak meg egyesek, valahogy mégse voltak olyan kelendőek, mint hitték és egy másik körben mégis, mindig találtak valakit. Fogalma sincs, mennyien veszik be és veszik meg a másikat és nem is érdekli egy pontig, de aztán mindig szóba jön valaki, aki miatt az ember homloka ráncolódik. Aztán rájön, hogy ez az élet, mindig vannak gyámoltalanok és görények, hogy csak talán az ő lelke próbálkozik azzal, hogy jó legyen és törjön össze mindent és mindenkit, hogy talán ő az őrült, az idióta és mindenki más csak túlél, ahogy tud. Aztán nem tud arra gondolni, hogy ez túlélés, mert nem. Lehetnek botlások, de folyamatosan... nos, az már rég nem az, ahhoz már a lélek sötétsége és hiánya kell. Az már... más. És akkor jön egy ilyen, mint ez a srác. Komolyan. Hosszan sóhajt, fáradtan. Ennek mondhat bármit, lepattan róla.
- Nem, nem volt nehéz. Rád van írva a többi szarság mellett – de nem kezdi el magyarázni, sorolni, hogy mikre is gondol, mert felesleges. Vállat von, röhög meg hasonló válaszok jönnének rá, neki meg nem kenyere a megváltást elhozni neki és nem is lesz az. A pólus két vége, csak közös pontok vannak. Neki fogalma sincs arról ki és hogyan találta meg és miért, mert nem egyeztet ő senkivel ilyenekről, mivel nem lakik itt hivatalosan, csak amikor néha bent alszik, de akkor sem azt figyeli ki és miért tesz dolgokat. Le van maradva, az iskolai pletykák nehezen vagy későn érik el, persze az nem, ami olyan forró, mint a frissen kihullott parázs, mert arról mindenki, vagy épp rohadt sokan beszélnek és nehéz kikerülni. Vagy a véletlen, amit el-elkap néha, de ő nem egy olyan gócpont, amelyet mindenki ellát infóval és nem is vágyik rá. Most épp sikerült belenyúlnia és nem tudja, hogy ez mennyire lesz rossz nekik, a másiknak. Semmit sem tud, csak azt, hogy ha tovább húzza, lehet, hogy nem lesz büszke rá. Lehet, hogy nem is akar. Néha dühös akar lenni, nem a mosolygós, aranyos srác a levitából. Néha mintha mégis más akarna lenni, kicsit a bestia, aki benne csücsül.
- Szűz – arca, mint a faragott kőszoboré, majd aprót röhög. Az az erőltetett, tudjátok. - Én meg bak vagyok, de nem hiszem, hogy érdekel a horoszkóp – nyomja le finoman, hogy adja ezt el másnak, úgy szűz, ahogy ő vörös és szeplős. Hagyjuk már, nem most jött le a falvédőről. - Hiába mondod ezt, nem fogod fel és hiszed el. Neked ez sértés, amit a bunkó levitás most mondott és teszel rá. Majd egyszer elgondolkozol, de engem ez már nem érint – és valóban, mert ennyi neki bőven elég volt mára, mint „hittérítés”. Ő sem hallaná meg, ha valaki az arcába mondaná az igazságot, mert ahhoz makacs, mint az öszvér és vak, meg süket. Ez a legegyszerűbb taktika a világ ellen, noha nem lenne olyannyira szabad gondolkozású, mint a másik. Az, hogy mindenkit megkap, vagy mindenki megkapja, neki nem kenyere. A bagó is már csak egyfajta apróság volt, húzás, semmi több. Megtorpan azonban, amikor bevág elé, tekintete kérdő, de mit sem számít a másiknak, mert már tapogat is. Felmordul, mint akinek fájna, mint aki undorodik, és lekotorja magáról a kezet. Megütötte. Meg se érezte, az ő fájdalomküszöbe ennél jóval magasabban pihen, semmit se vett fel ebből, mert nem érdekli, és mégis, tapogassa saját magát. Na persze, ne most kezdjen el játszadozni, főleg ne vele. Nem vevő rá, hát nem érti. Mégis, a mozdulat közben áll meg, keze a levegőben, ahogy rámered. Hogy mi?
- Mást mondana? - és most valóban érdekli, valóban akarja a választ. De most nem a kíváncsi arca kerül elő, nem az, aki szokott. Sokkal inkább ösztönösebb, zordabb hullám söpör végig rajta, vonásai, tekintete megkeménykedik, düh ha nem is, de valami csillan benne. És elkapja a kezet, ami nemrég még őt cirógatta és ott tartja, erősen fogva, nem érdekli, ha épp ez már fáj, de nem tud szabadulni.
- Mit műveltél vele? Az igazat és ne szórakozz – közli felé, hangja rideg és követelőző. Ha szabadulni akar, még csavar is a karon egyet, de fogása biztos. Ha mást tesz, nos, az elválik, egyelőre a köd csak követel és tudni akarja, mit tett. Hogy kin múlik, hogy nem sérül meg senki? Nem rajtuk, de szerinte a srác se tudja, mekkora hülyeség jött ki rajta. Pont most. Lehet, hogy aki eddig megtalálta, lecseszte, de hogy pont az, aki örökké mindenkire mosolyog? Nos, lehet, nem lesz olyan kellemes kaland.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Mintha csak éreztem volna korábban, hogy nekem jó okkal kell elkerülnöm ezt a helyet. Mert ha tudtam volna, hogy ez a kiszámíthatatlan figura itt a góré, talán sosem gyűjtök össze annyi bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjek az üzletébe. Talán a vonásaiból adódóan, de hiába fürkésztem bőszen a szemét, sosem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy mi jár a fejében. Márpedig tűrhetetlen, hogy valaki csak úgy szórakozzon velem, vagy egyenesen fölényeskedjen. Mintha mégis erre hajlott volna olykor ez a bizonyos Min Jong gyerek. Először a kedvére volt, hogy egy kissé precízebb megszólításával éltem, aztán elégedetten néztem, ahogy zavarba jött a legyintésemre. Szeretem ilyenkor kizökkenteni a komfortzónájukból, megakasztva a bájcsevej általuk megálmodott ívét. Csakhogy ez elindíthatott benne valamit, mert utána ahhoz képest, hogy itteni eladó lévén elvont művészléleknek gondoltam, aki a pepecselésen kívül máshoz nem ért, elég hamar összerakta a képet. Következtetéseket vont le... Miért is becsültem őt alá? Azt hiszem, öregszem, vagy nem tudom.
- Hm, valóban? - érezhetően ingerültebb lett a hangom vélt szemtelenségétől. Nekem csak ne ossza az észt, mert nem ez a dolga. Hol van már a régi vendég-tisztelet, meg hogy a vevőnek mindig igaza van? Tüzes szemeim összeszűkítettem, szinte undorral nézve végig, ahogy ő elégedetten dőlt hátra.  Hát higgye csak, hogy kifogott rajtam, pedig egyébként ez volt a helyzet. Sürgősen ki kellett találnom valami kifogást, viszont nem nagyon akart működni az agyam.
- Szomorú - vágtam rá türelmetlenül. - Köszönöm, hogy segíti a munkámat - a csalódottságot alig tudtam leplezni, mikor szemrehányóan elmormogtam neki a választ. Egy percig nem voltam hajlandó tovább nézni a pökhendi arcát, helyette ide-oda forgattam a fejem, s a pult mellett kihelyezett ecseteket kezdtem el birizgálni, hogy a bennem tomboló feszültséget valamelyest csillapítani tudjam. Eltelt pár másodperc, mikor is furcsa hangot kezdett adni a szájával, mintha kérődzésbe kezdett volna, úgy mozgatta állkapcsát. Tanakodva kaptam oda pillantásomat az illetlen mozdulatra, aminek forrása valami cukorka, vagy rágó lehetett... Szemöldököm megemelkedett, különösen amikor nevetésbe tört ki. Ettől csak még kényelmetlenebbül éreztem magam, s fogalmam se volt, hogy miért nem húztam már el onnét a francba. Mintha még bíztam volna a csodában.
- A pénz nem akadály. Sózzon rám valamit. Egy pult alóli, félvámpírok által használt tárolóeszközzel például boldoggá tudna tenni. Nagyon-nagyon boldoggá - enyhültem meg én is valamennyire, de ez se tartott valami soká. - Mi olyan vicces? Árulja már el... - s ekkor gyorsan végignéztem magamon, hogy nincs-e valami kínos dolog a ruhámon, majd a hajamat igazgattam meg, ha netán az lett volna a probléma. Csak ácsorogtam ott, összefont karokkal, és éreztem, ahogy elpirulok. Nem mehettem el anélkül, hogy ne aláztam volna porig, megmutatva ezzel, hogy ki az úr valójában.
- Hívhat...sz. Hagyjuk a formalitást, nincs már értelme - törődtem bele csalódottan, megvakargatva a tarkómat. - Hát, szerintem ha már ennyi mindent, akkor ezt is ki tudod találni. Félvámpír vagy. Milyen érzés? - kérdeztem tőle a hatásszünet után kikerekedett, gyermekien csodálkozó szemekkel, szinte már áthajolva hozzá a pulton. Nem túl etikus, ahogy megtudtam, de muszáj volt valahogy a nyomára lelnem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- De hát puccos! És mégis, hogyan járok az utcán?
Pillantok végig magamon, mert komolyan mondom, nem értem, hogy mi baja van. Van rajtam ruha, nem is néz ki rosszul az összeállítás, és nincs benne semmi olyan, amiért be kéne szólni. Ha most itt komolyan nekiáll lekövérezni, akkor meg még fel is háborodom, mert azért na, mindennek van egy egészséges határa, és különben is, amíg Niconak jó ez így, addig pont nem érdekel az ő véleménye. Még csak nem is Barni, bár ettől a ténytől olyan rohadt nehéz elvonatkoztatni, mert ránézek és őt látom, és egyszerűen a hideg futkos a hátamon a ténytől, hogy nem ő van a testében. Nem értem, hogy ez hogyan történhetett, de nagyon szeretném visszakapni Barnabást, mert nekem ő a barátom, nekem rá van szükségem, én vele szeretek időt tölteni, és nem ezzel a másik emberrel. Nem tudom, hogy hogyan képesek barátok lenni, annyira másabbak.
- Remélem nem terveztél lekurvázni.
Emelkedik meg egy kicsit a szemöldököm, és nem szokásom káromkodni, de azért a felháborodásom jelen esetben teljesen jogos, mert megtette volna, és szerintem vannak lányok, akikkel simán meg is teszi, mert tiszteletlen. Még mindig nem értem, hogy hogyan képes vele barátkozni, és remélem, hogy Maci nem tagja ennek az összeállításnak. Ő nem lenne képes így gondolni senkire, és szerintem Barnabás sem. Bár nekem is vannak furcsa barátaim, biztos.
- Egy piros ruha volt. Mindenki akkora ügyet csinál belőle jézusom! Barni szeretett volna nem felsülni a randin egy nagyon szép és nagyon dögös nővel, ha mackóban megyek egy álrandira, ahol én alakítom a nőt, az hiteltelen lett volna, mert az lett volna a lényeg, hogy ne kapjon frászt már attól, hogy egy légtérben vannak. Ezért felhúztam egy szexibb ruhát, de ennyi.
Még a szemem is megforgatom, hogy leplezzem, mennyire rosszul esik ez a téma még mindig. Nem azért, mert furcsának gondolják az emberek, hanem, mert Nico kinézte volna belőlem, hogy képes lennék megcsalni őt. Sosem szerettem embert annyira, mint őt, sosem éreztem ennyire mélyen, ilyen választékosan és impulzívan ember iránt, mint iránta. És nevezhet bárki csöpögősen gusztustalannak, az sem érdekel, egyszerűen csodálatos érzéseket élek meg vele kapcsolatban. Motivál, előrelendít, nevel, és felelősségteljessé tesz. Változom, mert van egy ember, akiért érdemes változnom, és ez az igazi csoda. Hogy van kiért változnom, mert hozzá akarok tartozni.
- Barnabásról beszélünk.
És itt nem a test a lényeg, hanem a személyiség. Zlatan láthatóan röptében a legyet is képes lenne elkapni, de Barni nem ilyen. Ő kedves, szelíd, kicsit béna és esetlen ezen a téren. Olyan, mintha a férfi megfelelőm lenne. Neki a tökéletes nő okoz hatalmas fejtörést, nekem a tökéletes férfi, és ahogy az lenni szokott, mind a ketten elszúrjuk, állandóan.
- Kérlek, ne bántsd azzal, hogy furcsa pletykákba kevered. Túl jó a lelke, nagyon nehezen heverné ki.
Tudom, mert én se nagyon tudtam még kiheverni ezt az egész Barnabás meg én dolgot, pedig csak segíteni akartam, és minden összeomlott. Szeretem Barnit, mintha a testvérem lenne, és nem szeretném, hogy ő is olyan gondolatokkal találja szembe magát, mint én tettem, amikor összeomlott a világom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Choi Művészeti Bolt

Megfordul a fejemben, hogy még mindig azt hiszi, valami bugyuta boltos vagyok, ami azért fájó is lehetne. De elvetem a gondolatot, és a kis színjátékra fókuszálok, amit felvezet nekem. Mert elég hamar rájövök, hogy nem emiatt a tároló miatt jött, bár meg kell mondanom őszintén, történelmi szempontból is roppant érdekes lenne egy ilyen, s bár egész biztos nem használnám, most hogy mondta... Lehet beszerzek egyet. Csak mert menő. Mert értékes... na meg... visszacsalogathatnám vele ide.
Nem tehetek róla de a rosszat hozza ki belőlem, és élvezettel figyelem, ahogy ingerült lesz, s talán zavarba is jön.
- Bármikor - válaszolom ismét szemtelenül, hiszen semmit sem segítettem. Tudnék persze, de nem győzött meg eléggé, hogy szeretné. Aztán mondjuk fordul a kocka, mert bár a bolttal kapcsolatos kérdése nevetésre késztet, az ahogy válaszol... Nos az kissé meglep.
- Hmm.. akkor... - elgondolkodom, hogy mi illene hozzá, de mivel folytatja, és ismét ezt a véredényt említi, ráállok a dologra. - Igen? Akkor egy hét múlva ha visszajön boldoggá teszem - felelem mosolyogva, mert egy hét biztos kell, hogy beszerezzek egy ilyet. Az más kérdés, hogy mennyire lesz legális a dolog. Viszont valamilyen furcsa okból kifolyólag szeretném, ha visszajönne.
- Addig esetleg egy vászon és egy kis akvarell? - érdeklődöm, mert hát nem lenne jó, ha elunná a várakozást és ki tudja, talán jót is tenne neki, egy kis alkotói szabadság. Bár feltételezem fogalma sincs, hogyan kell az akvarellel bánni, de adok mellé tippeket ha szeretné.
Végül viszont tényleg rátér a lényegre, ami megint csak meglep. Főleg, hogy ő magam javasolja a tegeződést. Fel is húzom a szemöldököm. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ilyen "közel" kerülünk egymáshoz.
- Ki találhattam volna... - bólogatok - de tudod... furcsa mód, ezt még soha senki nem kérdezte meg - felelem még mindig a meglepettségtől. Mert így igaz. Az emberek megkérdezik, hogy miért akartam az lenni, vagy hogy lettem az. Megkérdezik, hogy mennyi vérre van szükségem, és ilyesmik. De hogy milyen érzés... Az nem érdekli őket. Vagy csak nem merik ezt kérdezni? Nem tudom.
-  Szar - felelem végül tömören, aztán megvonom a vállam - De nem akarlak untatni a részletekkel. Szerintem ha megpróbálkoznál az akvarellel jobban jársz - terelem ezúttal én a témát, mert bár őszinte választ adtam, ha ki kéne fejtenem, azzal túl sok mindent mondanék el magamról, amit viszont egyelőre nem szeretnék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem tudja mit csinál és nem is akarja talán. Most igazán naiv, hogy hisz ennek és hisz ebben, hogy úgy véli, ez a helyes, nem pedig az, amit tenne, ami normál esetben a hidegrázás helyett fogná el. Nem undor, nem utálat, inkább csak a tartózkodó, és főképp magába zárkózó valaki, aki nem kér ebből, nem kér ilyen kalandból, maradjanak ott, úgy, ahogy eddig. És ezt gyűrte le a másik, ez az, amelybe ő belement és amelyet éltet és talán erősebben enged, mint illene. Erősebben kéri, mint ahogy. Hisz mit akar, mit vár? Semmit sem, semmit, csak a pillanat tökéletességét. Csak azt, hogy ez olyan jó legyen, ahogy ígérte, ahogy azt mondta, elveszi egy pillanatra. És már sok-sok pillanat történt, sok gördült le és még tart, mindig és egy kicsit, nagyon kicsit elhiszi, hogy nem is lesz vége már ennek, hogy kitart, ameddig kell. De bolond lenne, ha ebbe ringatná magát, bolond és kába, mint most is, jelenleg. Hogy nem gondol arra, mi lesz holnap, hogy fog ránézni, hozzá szólni, mennyi marad meg belőle és mennyire lesz képes ezek után úgy viselkedni, mint eddig. Mert úgy kellene, nem? Úgy, mert amúgy nincs semmi, nem él benne semmi, csak egyszerűen most a pillanat és a vágy él, nincsenek mögötte azok az érzések, amiket már nagyon régen megtagadott és amiről lemondott, hogy neki felesleges. Valóban? Ha azok mégis, a vágyak talán nem, ahogy eddig aludtak, mostanság úgy éledeznek fel és mint most is, követelőznek. Nem kellene. Agya mélyén egyre jobban és kivehetően jelenik meg egy nem egy határozott tiltakozás, hogy nem kéne engedni, nem kéne hagyni. Hogy egyre jobban érzi, hogy ez egy hiba. De aztán ismét megérzi ajkait, ujjait, ismét beleborzong és ismét beleszédül, elfelejti, hogy mit akart, hogy ki akart hátrálni, hogy az egyetlen dolog, ami most mögötte van, az a fal, amelynek nekisimulva hagyja, hogy a másik préselődjön neki. Hogy gyomra amúgy ugrik egyet és apróra szűkül, a tipikus jelei annak a zavarnak, ami ilyenkor az emberre tőr, ha olyat érez, amely... amely elég egyértelműen tolódik neki és érzi meg. Csak épp ezekre a jelekre sem figyel, sajátjaira, amelyet körbe-körbe cirkálnak benne, amelytől ő is bizsereg és idegen módon, de ő is éledezik. Hogy nem számít semmi, nem fog semmi sem számítani, nem is figyelve arra, hogy a pókhálók, a csaléteket már rég elvették előle, ott sincs, most már csak benne van, benne és nem mozdul ki. Megrészegült.
Mit akarhatna? Jó kérdés. Szerencsére nem beszélnek sokat, ő képtelen rá. Kimondani amúgy se tudná, hogy talán pontosan nem erre vágyik, neki szerényebb és bátortalanabb kérései lennének a világhoz, ha képes lenne anélkül kimondani, hogy valaki úgymond kényszeríti rá. Vagy így, vagy úgy. Most nem is ő van itt igazából, hanem más. Másnak kell lennie, ez a válasz rá. Csak ez lehet. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli most semmi sem. Szinte mint valami mániákus, úgy hajol újra az ajkaihoz, úgy kóstol bele és jön rá, mennyire jó ez, mennyire kellemes és szinte már-már tökéletes. Hogy figyeli-e azt, hogy mennyire szembemegy ez mindennel? Nem, már nem. Semmit sem figyel, csak azt, hogy érintse, hogy rávegye, legyen bátor. Hogy... Hogy felfedi magát, felfedi azt a bélyeget, amelyet belesütöttek és elmélyített a bestia. A titkot, melyet még azok előtt is őriz, akik talán közelebb állnak hozzá, mint a vele szemben lévő, mégis azt akarja, hogy most ő lássa, csakis ő. Senki más. Soha többé talán. Nem. Most sem kellene, az ruha anyaga mégis kisiklik ujjai közül, nem emeli fel a kezét, hogy elrejtse magát, hogy megpróbálja. Nem. Lássa. Láthatja, megérintheti. Aprót rezdül össze, ismét, megint, az érzéketlen bőr most mintha mégis élne és sajogna, hogy talán egy pillanatra a valóságba rántja és riadt tekintete, amelyet gyorsan elrejt, talán a józanság apró szikrája, amelyre nem hallgat. Amire hallgatnia kellene. Hogy aztán elvesszen abban megint, hogy most ő halmozza el bőrét apró csókokkal, úgy, ahogy nemrég az övét. Hogy a nevetés el sem jut tudatáig, hogy talán a másik mégsem veszi komolyan, hogy talán ez neki játék és egy semmi. Semmit sem tud és semmiben sem biztos. Tapogatózik a sötétben, ahova beszűrődött némi fény, ahonnan már kikacsintgat valaki olyan, aki eddig mélyen eltemetve aludt. Aki eddig sehol sem volt, és most engedelmesen emeli meg a fejét és bámuljon bele arcába, tekintetébe. Nem kellene, valóban. De mintha a józan esze elengedné a dolgot, legyintene, hogy már mindegy. Hogy már nem számít, hogy kérdőn néz rá, most mégis mit művel, mit akar. Közel van, aprót sóhajt, kapaszkodik és kész lenne folytatni, csak épp nem érti, nem tudja elképzelni a szavak miértjét. Nem szól semmit, mert benne harag? Az most nincs, nincs és nem is lesz, ahogy ismét csókra érnek össze, ahogy ismét belekóstolva ízleli meg. Ujjai aprókat cirógatnak, talán feljebb kúsznak a felső anyaga alatt, egyre feljebb. De, haragudj. Harag kell. Mert ez egy csapda, illúzió, ez csak az, amit a másik akart. Egy pillanat. Nem a valóság. Mégis, ajkai apró mosolyra húzódnak.
- Ugyan... - szökik ki belőle, szinte már-már benne van az is, hogy ha volt is harag, megbocsátott. Engedelmesen húzza el tekintetét róla, hunyja le a szemeit, és vár. Fogalma sincs mire, fogalma sincs, hogy kell. Miért kellene. Ő szeretné, ő akarja, ő most... bármit. Tényleg. Beleborzong ahogy megérinti, ahogy megérzi, hogy érinti. Most már biztosan érzi, hogy nem csak ő, hanem saját vágyai is igencsak megmutatkoznak, hogy vár ő, de egyre türelmetlenebb. Belesóhajt az apró csókba és megérzi, hogy távolodik. Ujjai akaratlanul szorítanak kissé erősebben, ragaszkodóbban, de végül minden kisiklik onnan, karjai maga mellé hullanak. És vár. Vár. Lelki szemei előtt nem az történik, ami a valóságban. Talán kissé messzire kalandozik, várja vissza, várja másképp, de végül csak arra jön rá, hogy amitől reszket, az nem a saját kálváriája és akarata, hanem a hideg, amely eléri. Hogy mire kinyitja a szemeit, azt kell látnia, hogy egyedül maradt.
- Mihail...? - kiszáradt, cserepes ajkaknak érzi sajátjait, amik ritka nehezen és fájdalmasan mozdulnak. Szemei teljesen kinyílnak, hátát ellöki a faltól és körbenéz. Nincs itt. Nincs sehol, nem ült le egy székre, az asztalra, hogy várja, hogy menjen oda, hogy akár... akár csak beszéljenek. Nincs sehol. Ébredj fel Értetlenül áll és ürül ki belőle minden, hirtelen, mintha csak egy jó erős kávét kapott volna a részegségre. Hogy feje kicsit kótyagos, hogy talán tompán sajog. Hogy félmeztelen áll egy helyen, ahova bárki benyílhat, és ha letekint... Arca egyből a vörös legerősebb árnyalatát veszi fel. A tény, hogy itt hagyta, most egyszerre kellemetlen és valahol, a részeg félnek fájó. Valahol pedig hálás, mert... mert ez nem az volt, aminek kellett lennie. Ő nem, nem így érez a másik iránt, neki nincsenek érzelmei semerre. Neki... tényleg nem? Most össze van zavarodva. Káromkodik egy sort, visszahátrál a falhoz, és annak mentén csúszva le, a földön köt ki. Felhúzza lábait, hogy kényelmetlen ácsorgását elrejtse, kezével kitapogatja a pólót, amely a földön hever és gyors magára húzza. Végül, karjai átölelik saját térdét, tisztuló fejét pedig a falnak dönti, koccanjon csak majd újra és újra.
- Hülye, hülye, hülye barom... - menjen ki onnan, menjen ki minden. Szíve még mindig hevesen kalapál, de egyre nyugodtabban vesz levegőt. Nem törődik azzal, hogy ahogy újra meg újra eszébe jut, kellemetlenül szűkös odalent minden és kezdenie kellene vele valamit. Nem fog, hagyja végül, hogy a hideg győzzön és lehűtse, visszahúzza a valóságba. Felébredtél. És nem olyan jó ez, igaz? Mert nem. Elvette, majd vissza is adta a fájó, kavargó gondolatokat. Mennyire szánalmas, végül erre jön rá. Még ki is röhögi magát, hogy ennyire teper, hogy tényleg, hogy valaki hozzáérjen, pedig tagadja magától, megveti a gondolatot, hogy ilyen kérjen. Hogy valaki, úgy néz ki bárki, de vegye a karjaiba, mert ő amúgy erős, férfi, meg minden és mégsem. Mert ez mekkora hazugság. Vagy mégsem. Végül rágyújt, ahogy apad benne a vágy, úgy nyugszik meg, úgy válik benne mássá a dolog. De tényleg haragszik, valahol mélyen, mert kihasznált valamit, ami ellen nem tudott védekezni, nem lehetett. És hogy mégis, abbahagyta, nem csapott le véglegesen. Nem érti, mi fogta vissza végül, nem ért semmit. Csak azt, hogy ezek után, ha felé sem néz, megérti. Tolakodó volt, akaratos és olyan, aki nem ő. Aki... aki mégis. Nagyot sóhajt, fogalma sincs, mióta ücsörög már a földön, mire fel mer állni – a két lábára – és becsukja az ablakot. Az üvegtáblán bámulja saját, kissé nyúzott arcát, azt, ahogy fogalma sincs, mit lát ott. Öröm nyomait, amiért megtörtént, bánatot, hogy megérzett valamit, ami sose lehet az övé, vagy értetlenséget. Nem szerelmes, nem szorul össze a gyomra, nem érzi, hogy az lenne. De sok dologhoz nem is kellene. Jó késő már, mire elhagyja a tanulószobát és úgy dönt, ma a körletében alszik. Nem megy haza, mert gondolatai sikítanak és nem akar semmi kérdésre válaszolni, nem akar senkit. Visszaérve mászik be a takaró alá, mintha elhinné, hogy az innentől megvédi mindentől, ami a világ. Hogy olyan lesz, mint a semmi közepén. De már rég nem olyan, saját maga sem, bőre pedig nem hazudik, sikolt egy érintés után, amelyet ideje lesz elhessegetni. Ideje lesz teljesen felébredni és úgy tenni, mintha semmit se történt volna. Csak ez épp lehetetlen. Vessz el újra a sötétben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Mivel az ananászban egyetértünk és a kukorica is a kedvenceim között van, én egy percig sem aggódom, hogy hogyan oldjuk meg a pizzázást. Mondjuk a sonka, amit ő nem eszik talán gond, de ha úgy alakul én tényleg szívesen megeszem az ő részét is, nem vagyok finnyás, sokkal inkább éhes.
Aztán azt mondja, hogy vega. Na igen erre tippeltem volna, vagy arra, hogy valami fura étel allergiája van és azért, de nem különösebben érdekel. Amíg nem akar engem rávenni, hogy felejtsem el a sonkát egy életre.
- Abba tényleg nehezen. És csak vega? Szóval mondjuk a tojás még oké? - kérdezem, mert van ugye a vegán is, azok meg asszem semmi állatit nem fogyasztanak, nem csak kajában, alapból sem. Tök érdekes amúgy. A hangomból is kicseng, hogy komolyan érdekel.
- Biztos lehet, ha meg nem, akkor kérhetünk külön-külön pizzát is - felelem, miután megegyezünk az extrákban, amit mindketten szeretnék, és abban, amit ő nem. Én rugalmas vagyok, amíg hamar jön a kaja.
- Semmi. Kicsit izgulok a Valentin-napi rendezvény miatt. Nem akartam jelentkezni erre a licitesre dologra, de ugye a karácsonyi után úgy éreztem, hogy kell - felelem a kérdésére, hogy mizu. Bár abban sem vagyok biztos, hogy tudja, mi lett a karácsonyi bárpultoskodásom vége. Na meg ha nem tudja, akkor az most új kérdéseket szül. Nem kellett volna ebbe belemenni. Na mindegy. Már megtettem. Legfeljebb majd elterelem a témát ha túl kínossá válik.
Szerencsére kiszúr minket egy pincér és én rögtön rá is vetem magam, na nem szó szerint, csak jelezve, hogy rendelnénk, s amikor megérkezik, akkor bele is kezdek.
- A legóriásibb hawaii pizzát szeretnénk, extra kukoricával, de csak az egyik felén sonkával, a másikon csak ananásszal. Megoldható? - nézek rá szép szemekkel, erősen szuggerálva, hogy igent mondjon. Amikor bólint, hogy igen, kiszélesedik a mosolyom és vidáman megköszönöm, aztán kérek még egy narancslevet is, és megvárom, hogy a velem szemben ülő is rendeljen ha szeretne inni, majd visszadobom a kérdést, addig se rólam van szó.
- Na és veled mizu?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Az első dolog, amivel szembesültem, amikor idekerültem, hogy a Rellon nem örvend éppen jó hírnek az iskola berkein belül. Az oka számomra ismeretlen, és amikor megkérdezték, melyik házat szeretném erősíteni, közöltem, hogy nekem teljesen mindegy, pakoljanak be valahova, nem azért jövök ide, hogy bárkit is erősítsek, csak saját magamat. És amikor az arcomba került, hogy csak azért, mert rellonos talár van rajtam, az emberek nagy része furán néz rám, minden világos lett. A Rellon a Bagolykő rossz arcait rántja össze. És így a megvilágosodás fényében már az is sokkal világosabb, hogy végül miért ide kerültem. Bár nem tudom mi ez a sztereotipikus hozzáállás, én bírom a rellonosokat, még akkor is, ha némelyiknek én verném be a képét, pedig az erőszak soha nem volt kenyerem. Mindegy, a Rellonba kerültem, sokakat megleptem, hogy amúgy nem vagyok ám egy tajparaszt azért, mert rellonos vagyok, és mennyire imádom ezeket a meglepett arcokat. Minden pénzt megérnek.
- Igen, neked is figyelned kellene, csak ne hagyd, hogy eltereljék azt - a pincér viszonylag hamar pakolja le elénk a kikért kaját és innivalókat, majd el is lépked, amiért komolyan őszinte hálát érzek. Halkan ugyan, de az én fülemet is megüti, ahogy Médi hasa megkordul. Halkan nevetek fel erre, majd poharamat ajkaimhoz emelve kortyolok egy aprót, ami majdnem megakad a torkomon, és szerintem nem is meglepő, ha figyelünk arra, amit mondd. Párat krehácsolok, mielőtt engedném, hogy a nevetés kitörjön belőlem. Hogyne, mindjárt ostor, kár, hogy a mögöttes tartalom neki annyira nem jön át, de engem nagyon is szórakoztat. Ha ezt így folytatjuk, tuti megfulladok a végére.
- Értem - köszörülöm meg torkomat diszkréten, miközben próbálom összeszedni magam és nem a mögöttes jelentésre koncentrálni. Aprót kortyolok ismét, majd nagyot szusszanva emelem kékjeim vissza a lányra. - Ez nagyon komoly fenyegetésnek hangzik, remélem nem találkozunk, ha auror leszel - és akkor itt könyvelhetjük el véglegesen, hogy valóban kurva fiatal. Aki az ilyen egyértelmű dolgokba nem látja bele azt, ami mögötte rejtőzik, az még olyan ártatlan és naiv, hogy szinte nem is létezhet. De Médi létezik, és itt ül velem szemben, nekem pedig moderálnom kell magam.
- Neked is - mosolyodom el halványan felé, ahogy neki áll enni. Én türelmesen, kissé talán szkeptikusan pillantok le az elém letett pizzára, mert annyira nem rajongok érte, de a legtöbb diák meg él hal a pizzáért, így az, hogy a tulajdonossal lemeccseltük a dolgot, szinte evidensnek tűnt. Mindenki szereti a pizzát. Kivéve, akinek a keze alatt mentek a dolgok. Érdekes. Lustán emelem kékjeim a lányra, majd a felém tartott pizzára, miközben szemöldököm tökéletes ívben emelkedik meg, végül fejemet kissé megrázva csúsztatom kezemet a lányéra, majd harapok bele a pizzába, amit felém tart.
- Igen, valóban nagyon finom - nyelem le a falatot, majd visszahelyezkedem. - Örülök, hogy ízlik, már megérte eljönni - mintha az én érdemem lenne bármi is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Fogalmam sincs mit mondott, még csak egy szófoszlányt sem hallottam, de megrázza a fejét, így nem is lehetett olyan fontos, ha nem ismétli el. Elégedetten sóhajtok, pedig nem kellene annak lennem. Bele sem gondoltam abba, hogy ez vajon milyen képet fest rólam, mert akármennyire is tagadnám, az első pillanattól fogva elkapott a férfi és meg is tartott. Lehetséges, hogy egy könnyűvérű nőként fest le az egész helyzet, hogy úgy mozgok, ahogy ő fütyül, de ez messze nincs így. Ha nem akarnám, akkor már nem lennék itt, nem mennék bele a játékba, amit mindig csak újrakezdünk, de soha nem fejezünk be.
- Engem ne hasonlíts más nőkhöz, kérlek - hangom határozott és talán egy kis követelés is van benne. Nem szeretem, ha egy lapon emlegetnek olyan nőkkel, akikkel esetleg rossz tapasztalatot szerzett a másik. Sok minden elmondható rólam, de az nem, hogy hazudnék vagy tőrbe csalnék bárkit, még a feltételezés is sért, ha őszinte szeretnék lenni. Tekintetemet lesütöm pár másodperc erejéig, majd amikor megérkezik a várva várt kérdés, halkan felnevet. Huncut mosollyal ajkaimon pillantok Quinnre, és csak azután válaszolok, hogy a megbabonázó tekintetét sikerült elkapnom.
- Először is; szinte már sért, hogy feltételezed rólam azt, hogyha párkapcsolatban lennék, akkor hagynám ezt - mutatok először rá, majd magamra, mintegy megerősítésképpen, hogy mire is gondolok pontosan. Mert igen, kettőnkre, még akkor is, ha semmi nincs jelenleg, ami a kettőnket indokolttá tenné. - Másodszor meg; nem, nem vagyok kapcsolatban - egy kedves mosolyt engedek meg magamnak, miközben felegyenesedem kissé, így még jobban belesimulva kezének puha érintésébe, de csak nem bírok magammal, szóval az oldalas elhelyezkedésből teljesen felé fordulok, hogy alulról pillanthassak fel rá, mert nem meglepő módon, magasabb nálam.
- Semmiféle bosszúálló pasi nincs - forgatom meg szemeimet mosolyogva, de arcomról hamar eltűnik a mosoly, ahogy alsó ajkamba harapva sütöm le a tekintetem. Mert a kíváncsiság nagy úr és témánál vagyunk. - És neked Quinn? Nincs senkid? - kérdésem végén nézek fel rá, elveszve pillantásába. Én őszintén vallottam, elvárható, hogy ő is ezt tegye. Az a nem mindegy, hogy akarom-e tudni egyáltalán a választ, vagy csak a boldog tudatlanságban élvezni a pillanatokat, amiket mindig ad nekem. Akarom tudni? Nem tudom...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

A közös sütés elkezdése óta úgy érzi magát, mint amikor a seprűn egyensúlyoz, csak a rellonos mellett óvatoskodni sokkal kevéssé mámorító érzés, mint a magasban lebegve táncolni. A késes kérdésére adott választ kissé összevont szemöldökökkel hallgatja, mert persze az összefüggést érti, csak mégsem tudja hova tenni.
 - Azt miért nem pálcával oldod meg? Mármint a kicsinálást? - kérdezi házához méltón talán kissé veszélyesen kíváncsian, miközben megvan győződve arról, hogy a magas és egyébként is ijesztő fiúnak valószínűleg ennek kivitelezéséhez még a pálcájára se lenne szüksége. Ezzel valószínűleg a csokoládé is egyetértene, ami közben hirtelen halált hal a konyhapulton.
Mindennek ellenére a süteményszerűség készül, hiszen a tojások után belekerül a konyhai mérlegen - ha nem is tökéletesen pontosan, de azért megközelítően jól - kimért cukor, liszt és vaj is. Ekkor egy pillanatra Csenge a srácra les, de végül nem kéri meg a keverés nem túl bonyolult feladatára, nem mintha azt gondolná, hogy a fiú nem képes rá, de amúgy is kedvetlen társáról nagyon is el tudja képzelni, hogy csakazértis kikeveri a tésztát az edényből, a lánynak pedig nincs kedve újrakezdeni az egészet.
Szóval a random hozzávalókból jópár határozott körkörös és oda-vissza mozdulattal nagyjából egységes állagú trutyit készít, amibe beleszórja a csokoládét, ami az egyetlen határozott szúrásnak köszönhetően több nagyobb darabra törött. Kicsit talán túl nagyra is, de a lány gondolatban vállat von, remélve, hogy majd úgyis beleolvad a tésztába.
 - Nem láttál valahol egy tepsit? - pislog a fiúra, persze csak az után, hogy feladja a láthatóan hiábavaló keresést.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Olyan nagyon örültem neki, amikor kiderült, hogy olyan, mint én, mosolyogtam, és lelkes voltam, és akartam, hogy tudja. Azonnal akartam. És igen, itt az akartam a jó szó, mert engem ez az egész fellelkesít. Engem ez az egész boldoggá tesz. Én ezt élvezem. És mivel nem találkoztam még olyannal, aki hozzám fogható volna, nem tudom elképzelni, hogy van ember, aki nem lelkes. Aki nem élvezi az átváltozás utáni csodát, az érzékszervei ilyen fokú aktiválódását, aki nem szereti ezt az egészet. Persze mondták, hogy nem mindenki úgy gondol erre, ahogy én, hogy vannak, akik ezt nem találják jó dolognak, akik nem találták meg ennek a szépségét, de azt nem tették hozzá, hogy az emberek többnyire nem lelkesek a ténytől, hogy vérfarkassá válnak. Pedig ez a nagy helyzet. Az emberek többnyire nem lelkesek ettől,  és ezt nekem még meg kell tanulnom.
Bólogatok párat az Igézőre, de nem mondok semmi mást, mert nem is az lenne a lényeg, hogy mit ír az újság, meg, hogy mit csinálok én egy átlagos – átlagos, és nem egy varázsiskola és környéke által karanténba zárt, tanulmányi tevékenységek űzésével töltött – napon. Aztán, mert más nincs, meg kell törni a mély filozofálást, és máris ott a megoldás: Vérfarkasok vagyunk. Szinte hallom is, ahogy átfordulnak még egyet a kerekek, kattannak, összeillenek, az információ és szómorzsák eggyé lesznek, és a végén ott van a tény, hogy kattannak egy akkorát hogy abból szinte kihallatszik az az egy szó, az az egy, ami összeköt minket.
- Azért akkor mégsem volt annyira szar a poén.
Állapítom meg abból, hogy amikor leesik neki, nevetni kezd. Tudom, hogy ezen, tudom, hogy azért, mert vicces, mert így, ennek tudatában a valós értelme a „farkasszem”-nek igen is vicces. Ironikus és vicces. Előreveszem a hajzuhatagom, a göndör, fehér tincseket piszkálom, amíg kineveti magát, mert hát ez olyan dolog, amit az ember nem tud kiszámítani, mindenki más hosszúságig nevet egy-egy viccen. Nekem, ha betalál, képes vagyok órákig is szakadni, olyan hosszan, hogy már mindenem fáj.
- Miért olyan hihetetlen?
Húzom össze a szemöldökömet gyanúsan, mert nem értem, szerintem rajtam jobban is látszik a dolog, hogy mi vagyok, mint rajta. Egyszerűen olyan vagyok, amilyen, és még rá is erősítek erre a farkas dologra. Igen, kicsit különbözünk, tudom.