Szóval...bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy. Bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy. Bükk, cseresznye, dió, ében, fenyő, fűz, hárs, juhar, kőris, magyal, mahagóni, mogyoró, nyír, rózsafa, szil, tiszafa és tölgy.
Oké, eddig tiszta. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok hülye, de az utóbbi időben annyira elhanyagoltam a tanulást, hogy őszintén szükségem volt egy kis tanulásra, mivel nem igazán állt szándékomban megbukni.
Elmélkedésemből léptek zaja riasztott fel, én meg az erős kísértés ellenére megpróbáltam nem odanézni. Tovább bújtam a könyvet, de nem fogtam fel egy sort sem, hanem inkább hallgatóztam. Reménykedtem, hogy az ismeretlen nem vesz észre, vagy épp hogy észrevesz, és távozik. Nem voltam társalgós kedvembe. Persze, nekem nincs ilyen szerencsém. Csak akkor emeltem fel a fejem amikor a lány-hang megszólalt. Egy nálam idősebb diákra esett a pillantásom, aki becslésem szerint olyan ötödikes, vagy talán mestertanonc lehetett. A kelleténél kicsit morcosabban válaszoltam neki, habár én is érzékeltem, hogy a kérdésében egyáltalán nincs gúny.
- Nem, nincs túl hideg. Miért, talán zavar, hogy itt vagyok?
Rendes ülésbe tornáztam magam az ülőhelyemen, és merően a lány szemébe néztem. Rellonos létemre elég komoly dologra volt szükség, hogy megrendítse hibátlan szemtelenségemet, és ez persze nem mindig vált hasznomra. Mikor arcizmaim kicsit megenyhültek, megpróbáltam kipréselni magamból egy valamivel kedvesebb választ.
-Csak..kicsit le vagyok maradva a tanulással, és egy nyugodt helyre volt szükségem.-az erőltetett mosoly az arcomról erősen grimaszra hasonlított, így felhagytam a próbálkozással, inkább a lányra néztem, arra számítva, hogy hogyha most kiderül hogy valami prefektus vagy kitudja mi, ki, akkor irány a büntihez.

Őszintén érdekel szegény kislány véleménye. Ki lehet olyan elvetemült, hogy a két legrosszabb dolgot a világon -a vacogást és a tanulást- ilyen tökéletesen összehangolja? Na de most komolyan, erre is csak egy Navines lenne képes de amikor a az ismeretlen visszavág, elismeréssel kell adóznom neki. Szóval nem egy idétlennel hozott össze sors, bár ne legyünk ennyire bizakodóak egy mondattal még nem kellene, hogy meggyőzzön arról, hogy elég jó fej ahhoz, hogy folytassam a társalgást. Összefűzöm magam előtt a karjaimat és oldalra billentem a fejemet.
  -Engem igazából nem, de téged zavarna ha itt teszem ki a vacsorámat.-
Egy megjátszott mosollyal fordítok neki hátat, abban a reményben, hogy látok valamit a tájból a sötétségen kívül, de csalódnom kell. Nem hiába jön a tél, már ilyenkor szinte korom sötét van épp csak a fák lombkoronái sejlenek ki az öntött sötétségből. Persze a rét nyomokban látszik, hála a kastélyból kiszűrődő fényeknek. Ámbár én békén hagytam a túlbuzgó lánykát, ő úgy döntött -valami csoda folytán-, hogy folytatja velem a társalgást. Kelletlenül fordulok ismét szembe vele és a kérdés hangszíne után kezdek kételkedni, hogy csakugyan jól tippeltem-e. Én a helyében biztos nem magyarázkodtam volna magamnak, de hát...ez én vagyok. Így kénytelen leszek nem megbántani az érzéseit és én is egy kicsivel kedvesebb hangnemre váltani, csakhogy lássátok nincs kőből a szívem.
  -Ohh értem...tanulás...-
Bólogatok egy sort és igyekszem nem nevetni. Hát, az nekem sosem ment túl jól, engem diák vagy akár tanár nem látott könyvvel a kezemben ahogy lázasan magolom a hozzávalókat a bájitalokhoz. Valahogy mégis eljutottam idáig, nem is olyan csúf eredményekkel, azt szokták mondani, van akinek ez a vérében van..de ebbe inkább ne  menjünk bele.
  -Választhattál volna melegebb helyet is.-
Vonom le a következtetést végül és megrántom a vállamat. Igazság szerint nekem édes mindegy hol jön rá a para, hogy még egy szót sem tud a vizsgáira ez csak egy egyszerű megállapítás.

A lány pillantásából kiolvasom, hogy csak egy szerencsétlen kisgyereknek tart, de megpróbálok ezen nem idegeskedni.
-Hát igen, nem lennék túl boldog ha elárasztanál a gyomrod félig megemésztett tartalmával.-válaszolok egy fintorral az arcomon. Persze, ha csak a könyvemet borítaná el, akkor még meg is tudnék bocsátani neki, de inkább ne tegye ki a taccsot tőlem 10 méteres körzetbe.
-Minden "melegebb" helyet elárasztanak a vihogó diákok. Meg úgy is friss levegőre vágytam.-mondom mint egy tárgyilagosan, és visszafekszem eredeti helyzetembe, ezzel is próbálva érzékeltetni, hogy én sem kívánom folytatni a beszélgetést.
-Amúgy nem csoda, hogy fázol, ugyanis már ősz van, te meg egy szál ruhácskába sétálsz.-vetem még oda a vállam fölött, majd visszafordulok a nyitott könyvemhez. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, nyilván nem túl sikeres eredménnyel. Láttam rajta, nem tart teljesen komplettnek, hogy ilyenkor, itt tanulok, de hát az ő baja, engem nem izgat túlságosan. Igaz, lenne jobb dolgom is, abban egyet értek, hogy nem a legnormálisabb dolog itt gubbasztani, és ismételgetni, de hát ha egyszer ezt is kell. Egy erősebb szélfuvallat borzolja fel a hajam és a könyvem lapjait átlapozza attól a fejezettől ahol éppen tartottam. Egy nem túl nőies szócska hagyja el a számat, majd idegesen visszalapozok a varázspálcákról szóló leckéhez. Kicsit összehúzom magam, mivel a hideg szellő amely áttáncolt a fák sárguló levein, hozzám is eljut. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, amikor belegondolok, hogy iskolatársam mennyire fázhat. Nem figyelek rá, abba sem vagyok biztos, hogy még ott van. Megpróbálok újra a tankönyvre összepontosítani.

  -Na látod...én sem lennék tőle elragadtatva.
A végét inkább csak elsuttogom és hátat fordítva neki megint a sötétséget kezdem bámulni. Nem is tudom miért vagyok még itt, hiszen a társaság borzalmas, sötét van és hideg. De biztosan a friss levegő az oka, kitisztítja a fejemet és jobban tudok  gondolkodni, könnyebben veszem a levegőt és az étvágyam is megjön. Elő is kotorom a szoknya zsebe mélyéről a gumicukrot és leülök a lány melletti ülőalkalmatosságra. Nem érdekel ha zavarom, nekem most beszélhetnékem van. Ha nem tetszik neki valami akkor majd elhúz. Itt most nem ér semmit az "én voltam itt előbb" szabály, nincs itt senki aki engem innen ki tudna tenni, főleg nem egy kislány aki nem hogy fiatalabb nálam, de még két fejjel alacsonyabb is lehet, ahogy nézem. Szemezgetem a gumicukorból, majd, hogy megtörjem a csöndet a lányka felé nyújtom a zacskót.
  -Kérsz gumicukrot? De csak a pirosakat vedd ki, mert azokat utálom.-
Nevetve várom mikor fogja ezt a kihagyhatatlan ajánlatot elutasítani, vagy épp mikor veri ki az édességet a kezemből. Reflexszerűen megszorítom egy picit a zacskót, mivel ez az egyetlen kaja nálam, már ha ezt a műanyag izét egyáltalán kajának lehet nevezni. Türelmes vagyok a végtelenségig, főleg ha ezzel a másik agyára megyek, mert úgy néz ki szegény nem vágyik más társaságra mint a könyvére.
  -Melegebb ez a ruha mint azt gondolnád.-
Mondom kicsit sértetten, majd végignézek magamon. Az ujja elég meleg a szoknya részében is sok az anyag, de azért be kell vallani egy picit fázom, de annyira nem, hogy feladjam és visszamenjek aludni.
  -Amúgy, nem ehhez az éghajlathoz vagyok szokva.-
Ezt azért még muszáj volt hozzátennem. Igaz itt ősz van, sőt...a tél már gyerekcipőben jár, de a gondolataim egy melegebb tájakon járnak, és a választásomból ítélve a kezeim is.

Lori

Valami érthetetlen oknál fogva mindenki rögtön minden segítség nélkül próbál "elbánni" az elemével. Ezt sosem értette Julianna, bár sosem szólt bele sem. Most azonban, amikor Lori első próbálkozása sikertelen, meg a másodiknál is csak egy kis hártya jelenik meg a tetején, felsóhajt, és türelemmel próbál magyarázni.
- A jelek szerint hűteni szeretnél. Ez nagyon jó, azonban, mint már mondtam, kezdjük az alapoktól. Próbáld meg a gyakorlatot úgy megcsinálni, hogy használod a kezed is, azzal próbálod meg segíteni a folyamatot. Ha végighúzod felette a kezed, akkor sokkal egyszerűbb lesz. Utána, ha a mozdulat megvan, se nem görcsös, se nem túl laza, és a koncentráció, és az eddigiek a helyén vannak, utána, meglásd, jobban fog menni, bár nem tökéletesen, az majd gyakorlásnál tudod a helyére tenni.
Mosolyodik el, a türelme, mint a birkának, azonban a viszonylag hűvös, és nyugodt külső tüzet rejt, olyan izgalmat, amit mindig, hogyha effélét lát. Most is csak figyelni fogja a lányt, és segít neki, ha rászorul, ha pedig befejezte a gyakorlatot, akkor lassan vége is az órának.

/Hatást szintén, kérlek hagyd meg nekem, a befejezést a hszed módosításában fogod majd látni, tehát nem fogom külön kiírni./

Julianna tanárnéni

Miután szkeptikusan előadja, hogy hogyan gondolkodott az egészről, a tanárnő visszakérdez. Ez meglepi a fiút, azt hitte, ő látja rosszul, de ha ez a fajta módszer is megfelelő - márpedig eredményes volt valamennyire -, akkor nem szégyenkezik többé miatta. Rájön, hogy Erdős tanárnő inkább inspirálva tanít, mint kőbe vésett törvények szerint.
- Nem tudom, csak olyan fura. Én mindig valahogy megközelítem az adott problémát és, ha nem sikerül változtatok. Mivel teljesen ismeretlen terület ez nekem, úgy gondoltam, hogy ha elég elvont módon próbálkozom, akkor talán sikerülhet. - meghúzza a vállait, miközben a kavargó levegőt nézi a gömbben, figyeli és tanulmányozza, amennyire ő gondolja, hogy megértheti. Furcsa alakzatokat vél felfedezni benne, persze az is lehet, hogy csak a fantáziája játszik vele. Közben a tanárnő mégis ad némi instrukciót, de inkább csak arra vonatkozóan, hogy mit próbáljon elérni.
- Rendben. Akkor most jól figyeljen tanárnő, mert csak egyszer mutatom meg. - néz a tanerőre vigyorogva pár pillanatig, majd a mosolya lehervad és összpontosítani kezd. Először is nézi, hogy "mit csinál" a levegő a gömbben és próbálja gondolatba beleélni magát, hogy eggyé válik vele. Majd beleképzeli magát a gömbbe, ahogy körülöleli őt a levegő és mozgatni kezdi a jobb kezét, a mutatóujját pontosabban, a többi nagyjából ökölbe szorítva pihen. Az ujja pedig az óramutató járásával egy irányban körkörösen mozogni kezd, a fiú pedig arra fókuszál, hogy megtegye az elem is ugyanezt, "miközben ő a gömbben van". Sikerül amennyire sikerül, de a fiú még gyorsabb mozgásra ösztökéli a levegőt, egyre erősebben koncentrálva, azonban egy idő után érzi, hogy ennyi, nincs tovább, A levegő vagy nem hallgat rá, vagy az ő képességei nem elég fejlettek még, így aztán szépen lecsendesíti a dolgot, remélhetőleg a levegő is úgy gondolkodik, hogy ideje leállni. A koncentrációt nem viszi el göcsösségig, csak amíg jól érzi magát benne. Amint végzett, kissé pihenve emeli fel tekintetét kérdően a tanárnőre nézve.
- Milyen volt? - kérdi őszinte kíváncsi csillogással a szemeiben.

//Fanörpikusan szemtelen vagy Yar, de ennek ellenére a levegő az azért szépen kavarog, és csendesedik el. Feladat következő óráig: Gyakorold ugyanezt, lehetőleg nyugis, csendes környezetben, ahogy a szakkörön is volt, fejed pucold ki, koncentrálj, és csináld. A feladat annyi, hogy próbáld meg ujjmozdulat nélkül mindezt megcsinálni, rád bízom, sikerül-e, avagy sem.
A bünti: 15 sor arról, miért nem élhetsz a levegővel, és annak uralmával vissza,  beleértve minden helyzetet, és szituációt.
Beadás: Következő óra időpontja.//

Nem menekülsz   - (bocs a késésért...)

*A válaszom után csak nézek a lányra felvont szemöldökkel. Azt hiszem, ha más körülmények között, más hangulatban találkozunk, akkor még jól el is beszélgettünk volna, de ez most nem az a hely, időpont, kedv; és ez látszik rajta is.  Mikor rákérdezek a háztársra, egy elég bonyolult nevet kapok. Aha. Herchnehr Tamás, vagy valami ilyesmi. Bólintok.*
- Jó, ne aggódj majd utánanézek.
*Küldök egy ravasz mosolyt a szabályszegő felé. Kíváncsi leszek a kutatás eredményére, főleg, ha kiderül, hogy nincs is semmiféle Tamás. Bár… minek is néznék utána? Tudom, hogy a  lány hazudik, akkor meg nem mindegy?! Mikor kezdtem el ennyire a részletekkel foglalkozni. Inkább hagyom a francba az egészet, nem is érdekel.
Leülök, ami nem is baj, kényelmesebb így, és a leányzó is követi a példámat, miután elhelyezkedünk a kicsit hideg kövön, én a pulcsimra ülök, szerencsére elég hosszú, ha a lánynak meg nem tetszik az üldögélés, akkor majd úgy is szól. Figyelem, amint a golyókat nyomogatja, aztán felpillantok, amikor ismét megszólal. Gondterhelten felsóhajtok. Igazából már nincs is nagyon kedvem megbüntetni.*
- Nem szokásom büntetni, de most fogok, ha ennyire kéred.
*Vigyorgok rá, majd a pálcámmal rámutatva a még markában tartott bogyókra teszem fel a következő kérdést.*
- Kíváncsi lennék mi a hatásuk ezeknek a golyóknak, mert ha jól sejtem, nem dísznek szántad. Legalábbis nem túl dekoratív dísznek, igazam van?
*Kérdezek ismét. Na igen, szívesen megnézném, mi történne, ha aktiválnám valamelyiket, ami nem is olyan nehéz dolog, nyílván csak pálca kell hozzá, nem hinném, hogy túl nagy ördöngösség lenne. De azért megvárom a választ. Simán kinézem a golyókból, hogy valami trutyi lehet bennük. A kérdés már csak az, hogy ha ez beterítené a folyosót, akkor a portrék sem nagyon tudhatnak róla, hiszen az őket is érintené. Inkább befejezem a találgatást és a lányra nézek. Jó lenne, ha most már tényleg egyenes választ kapnék. Ha már rajtakaptam, akkor vállalja a felelősséget.*

Nicol néni
Szabad hétvégén

Mióta találkoztam a Boglyas téren azzal a kis nyuszival, egyre többször járkálok az utcákon. Hátha megint összefutok vele, mert szeretnék vele beszélgetni. Bár nem hiszem, hogy ő ide jönne, mert szerintem megfázott. Halottam, hogy milyen nagyokat tüsszentett. Szegény nyúl.
Mivel egyre többet járok ki az utcára, találkozok ismerősökkel, akikkel még beszélgetek is. Azt hiszem kezd visszatérni a régi Gergő. A mindig vidám, mosolygós, aranyos kisfiú, aki bárkivel szóba áll. Legyen fiú, lány, akár egy plüss. Vagy kedves, esetleg kedvetlen. Szőke hajú, barna hajú... teljesen mindegy, csak beszéljek valakivel. Most nem akarom újra átélni azt az időszakot, mikor a szobámba zárkózva sírtam a szüleim után. Évekbe telt, mire újra tudtam mosolyogni. Pedig a nagymama mindig próbált vigasztalni. De én nem hagytam magam. Tovább sírtam, s beszélgettem a kis játékaimmal, amit nyolc évesen már nem kellett volna. Aztán sok idő elteltével végre tudtam az osztálytársaimmal játszani. Aztán a Erzsi is meghalt, utána pedig Loveday. Remélem Janey nem fog itt hagyni. Nem akarom, hogy ő is...
Veszek egy mély levegőt, s felhúzom a lábamra a zoknim. Ugyanis itt az idő, hogy megint kerüljek egyet. Most a játszótérre szeretnék eljutni, mert már rég ültem bele a hintába ami már kissé hiányzik. Leszaladok a lépcsőn, s pár perc alatt már a cipőmet húzom a lábamra. Megkötöm a cipőfűzőt s felállok, majd kinyitom az ajtót. Janey-nek nem szoktam szólni, hogy elmegyek, hiszen tudja, hogy a faluban biztonságban vagyok. Vagy legalábbis még nem szólt érte, hogy jelezzem, ha elakarok menni. Azért jobban tetszik ez a szabadság, nem úgy, mint Loveday-nál volt. Ő sokszor kiakadt rám azért, mert elmentem otthonról.
Beletúrok a hajamba, miközben gyors léptekkel haladok a macskaköves utcán. A játszótérrel az az egy gond van, hogy a falu másik végén található, így sokat kell gyalogolni. Ám most ennek ellenére, elég gyorsan megérkezem a játszótérre. Rögtön beleülök a hintába, s hajtani kezdem magam.

Averay kisasszony

Estefelé kedve támadt levezetni felesleges energiáit. A lányait vissza vitte anyjukhoz. Neki köszöni szépen elég volt ez a hét, ki akarja élvezni a vasárnapot a szíve aktuális elrablójával. Házából kilépve csapta meg az hűs levegő, amire egész nap vágyott. Emiatt lépteit a kis tavacska felé vette, ahol biztosan találni fog valami érdekeset, hogy elszórakozzon egy ideig.
Nem a megszokott ruhája van rajta, sokkal lazábbra vette a stílust a ma estére. Egyszerű és sima farmert vett fel, fehér inggel, sötét zakóval. Cipőjére rá pillantva pedig az ismeretlen egy újabb darabot fedezhet fel a francia gyűjteményéből. Kabát zsebébe gyűrte be az étkező asztalán talált rajzot, bár fogalma nincs miért. Lehet egyszerűen rontotta a ház összképét azzal, hogy valamelyik lánya a kettő közül ott felejtette. Talán egy bagoly lábára kellett volna kötnie és elengednie Isten hírével.
Kétszer járta körbe eddig a tavacskát. Megfigyelt két szerelmespárt akik annyira bele voltak merülve a nyálcserébe, hogy észre se vették. Nem mintha őt érdekelte volna akár egyikük is. Nincsen még takarodó, addig felőle csinálhatják és utána is, mert nem fogja beköpni őket. Semmi köze nincs a tanári karhoz, így nem fogja beárulni ezeket az egymást nagyon szerető egyéneket. Maximum csak párszor rámosolyog a lányokra hadd lássák mitől döglik a légy.
A tóhoz közelebbi padon foglal helyet. Most jönne az a rész, hogy cigarettát vesz elő, rágyújt és ehhez hasonló. De a francia báró nem rendelkezik ezzel a káros szenvedéllyel. Helyette csak leül, kezeit összekulcsolja és figyel. Arra vár, hogy valaki megszólítja, beszélgetésbe elegyednek vagy esetleg valami többe. Bár ki tudja. Ő csak sodródna az árral ha végre megérkezne az ár. Rendezetlen hajába túrva várja a ma esti társaságát és nagyon reméli nem fog csalódást okozni az ismeretlen személy.

Vincent F. Leroy

Döntöttem. Nincs kifogás, nincs hisztéria, nincs visszakozás. Elhatároztam magam, márpedig ha én valamit eldöntök az rendszerint úgy is lesz. Ezúttal valamivel bonyolultabb volt a helyzet, mivel én magam voltam az, akinek meg kellett változnia, nem pedig a környezetem akartam átformálni, ahogyan az az előző életemben történt volna. Az iskola előtti életemben, mielőtt rájöttem volna, mennyi mindent veszíthetek el egyetlen óra leforgása alatt.
Régóta tudtam, milyen az, ha magunkra maradunk, mikor senkit sem érdekel, hogy mi van velünk, amikor nincsen senki a közelben, aki megvédjen egy meredek helyzetben. Borzalmas érzés elfeledettnek lenni. Ez az egyik oka annak, hogy nem járok vissza New Yorkba. Tudom, hogy mi fogadna ott; hamis mosoly, megkopott csillogás. Szeretnék úgy emlékezni minderre, ahogyan elmentem. Minden tökéletes, vannak barátaim és szeretnek.
Megváltoztam. Ők is megváltoztak. Mindenki változik.
Felnőttem. Már nem az a butus kislány voltam, aki pár évvel ezelőtt betette a lábát a kapun és hagyta elúszni a vizsgáit –többször is. Azt hiszem, kimondhatom, hogy pozitív irányba fejlődtem. Valószínűleg a nevelőapám el sem hinné, hogy milyen más lettem –ha még élne. Felsóhajtottam és mit sem foglalkozva az időjárással és az óramutatókkal kivetettem magam a kastély ajtaján. Szükségem volt rá, hogy éljek egy kicsit. Szabad akartam lenni végre. Annyian hagytak már egyedül, hogy teljesen megszoktam, jó barátomként köszöntöttem a magányt.
Lágyan megérintettem oldalra húzott vörös tincseimet, majd összefogtam magamon a pulóvert, mikor egy lágy szellő meglebbentette a szoknyám alját. Nem fáztam, csupán szerettem volna úgy tenni, mint minden normális ember körülöttem, akik nadrágban és meleg pulóverben ténferegnek a sétányon. A lábam eközben automatikusan a tavacska felé vitt. Sok emlék kötött ide, többek között Yar és a kis vöröske, akivel azóta sem találkoztam.
Azonnal kiszúrok valakit az egyik padon, bár túl sötét van ahhoz, hogy pontosan kivehessem az illető arcát, azt minden esetre sikerül megállapítanom, hogy még sohasem találkoztunk. Pár halk lépéssel mellé érek és egészen halkan szólítom meg, nehogy frászt hozzak rá.
-Leülhetek? –futtatom végig kékeszöld tekintetem az arcán.

Öltözék

Gergő

Magam sem tudom miért, úgy éreztem sétálnom kell egy keveset, valahol a kastélyon kívül. Így hozott le a lábam ide. Minduntalan körbe nézek, miközben zsebre vágott kézzel haladok végig az utcákon. Nem titkolt szándékom, hogy egy kicsit körbenézzek, már ami a házak felhozatalát illeti. Bizony, ha minden igaz nemsokára vennünk kell itt egyet. Végignézek a házak katonás során és megborzongok. Most minden furcsán üresnek tűnik, pedig az emberek még csak most igyekeznek haza, vagy  vásárolnak a vacsorához. Valahogy nem tudtam magamat közéjük képzelni még akkor sem, ha erőlködtem. Én nem tudnék ilyen békés, nyugodt és hétköznapi lenni. Ezek a szavak csak egy keserves fintort csalnak az arcomra. Remélem és ezek után is az maradok aki voltam. Igaz, mostanában egy fokkal nyugodtabb vagyok, de azt hiszem ez csak átmeneti állapot. Mire feleszmélek már eléggé besötétedett, csak a lámpák fénye világítja meg az ismerős helyet. Voltam már itt, de fogalmam sincs most vajon miért jöttem ide. Körbenézek és ekkor tűnik fel a szemem előtt egy kis törpe. Érdeklődtem billentem oldalra a fejemet, mintha meglepő lenne, hogy a játszóteret gyerekek használják. Továbbra is nekiszentelem minden figyelmemet, nézem ahogy beleül a hintában és meglöki magát. Annyira természetesnek kellene lennie, valamiért a sötét üres játszótéren mégsem olyan nyugtató látvány inkább morbid. Lassan tovább lépdelek, benyitom a játszótér kapuját. Igyekszem zajt csapni, hogy ne ijesszem meg. Majd egyenesen a mellette lévő hintához megyek, beleülök és óvatosan meglököm magamat.
  -Nincs egy kicsit késő a játékhoz?-
Továbbra sem vesztettem el az érdeklődésemet a gyerek iránt, hiszen ki tudja milyen régóta nem láttam ilyen kisméretűt belőlük. Azt is meg merem kockáztatni, hogy több éve nem voltam kisgyerek közelébe, valamiért soha nem szerettem őket. Na itt a bökkenő, most kénytelen leszek valahogy megszokni sőt mi több, megszeretni, nincs más választásom. Szóval miért ne kezdhetném ezen az estén?

Bánfai Odett Zoé

A szerelmes voltál a bagolyban típusú kijelentésem elég gyengére sikerült. Meglátszott, hogy még nem voltam isten igazából bemelegedve. Viszont a három galleon már elérte a kívánt hatást, a lány vette az adást. Az már csak hab volt a tortán, ahogy lehuppant a földre. Egy kicsit meg is sajnáltam, de szerencsére gyorsan elmúlt.
Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a teljes vereség tudatában felhagy a további küzdelemmel. Képes volt utánam jönni és a nyakamba ugorva ütlegelni. Nem sokon múlt, hogy hasra essek, de begörnyedve sikerült megtartanom az egyensúlyomat és feltartott kezeimmel úgy-ahogy védeni az ütéseit. Miután leugrott rólam, szemből is betámadott, egy rúgással kívánta elérni, hogy legfeljebb keresztapa lehessek. A rúgása azonban nem ért célt, még idejében odakaptam a kezem, bár így a csuklóm bánta. Viszont annyira gyorsan történt az egész, hogy ő simán hihette azt, hogy eltalált a legérzékenyebb pontomon, így ezt ki is kívántam használni. Miután kaptam még egy erősnek szánt, de gyengécske ütést, következhetett a nagy halál eljátszása. Beláttam, hogy egy nagyon makacs nőszeméllyel van dolgom, az erőszak csak további erőszakot szülne. Ezért döntöttem úgy, hogy higgye csak azt, hogy legyőzött. Néha meg kellett alázkodni, hogy később még magasabbra lehessen emelkedni. Ez is egy ilyen pillanat volt. De el fogom érni, hogy a végén a lány fogja hibásnak érezni magát, sőt talán még bocsánatot is kér.  
Elterültem a földön, és oldalra dőlve lassan összegubóztam, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak. A hitelesség kedvéért még nyögtem is hozzá néhányat.

Egy kis Bogár
Éjjel

Niki, rendbontócska:)
Egy szabad hétvégén

Bogár *.*
vasárnap reggel

Már hét óra óta fel vagyok, s fekszem az ágyamon. Magam sem tudom, hogy miért keltem fel, hiszen még visszaaludhattam volna. De valamiért mégsem tudtam újra lehunyni a szemem, aztán pedig mély álomba szenderedni. Ám mégis jó, hogy felébredtem, mert újra áttudom gondolni az Amirás ügyet. Tisztában vagyok azzal, hogy a lány még mindig nem bocsájtott meg. Pedig már milliószor kértem tőle elnézést. Mit csinálhatnék még? Lepjem meg valamivel? Nem, elég volt az ajándékokból. Így is kapott tőlem már egy csomó kis cuccot. Nem tudom, hogy mivel kéne őt kiengesztelnem.
Sóhajtok egyet, majd felülök s beletúrok a hajamba. Mint mindig, most is kócos a hajam. A pizsamám pedig nem egy rövidnadrágból és pólóból áll, hanem hosszúnadrágból, és hosszú ujjúból. A nyári szerelésemet jobban szerettem/szeretem, mint a mostanit.
Kikászálódok a pihe-puha ágyikómból és a nagy szekrényhez lépek, ahol Yarista meg az én ruháim találhatóak. Pedig régebben még Leo és Malclom göncei is itt voltak. Bizony. Ha jól tudom az utóbbi fiú elment a Bagolykőről, Leo pedig elköltözött David-hez. Pedig Leo tök jó szobatárs volt, imádtam vele hülyülni. Tehát kiveszek a szekrényből egy farmernadrágot, meg egy pólót és pulcsit. Magamra öltöm ezeket a ruhadarabokat, felhúzom a lábamra a cipőm s kimegyek a Monstersből. Mivel még nincs kedvem reggelizni, arra gondoltam, hogy elmegyek az erkélyre. Ott már úgyis olyan rég voltam. Ámde mielőtt még odamennék, befordulok a konyhába, s a manóktól kérek egy kis kávét. Ők pár percen belül elkészítik nekem a fekete italt. Ott hagyom őket, s most már tényleg az erkély felé veszem az irányt. Pár perc alatt meg is érkezek. Leülök az egyik székbe, s iszogatni kezdem a kávémat.

Nicol néni *.*


Miután leszaladok a lépcsőről, egyenesen a cipős szekrényhez megyek. Ott megkeresem a kék színű cipőmet, amit rögtön a lábamra húzok. Megkötöm a cipőfűzőt s mielőtt még elmennék, bemegyek a konyhába, ahol egy kis gumicukor után kutatok. Végül megtalálom a zacskót, amit zsebre vágok. Na, most már indulhatok. Kinyitom az ajtót, s kilépek az utcára. Már szürkület van, így csak a lámpák világítják Bogolyfalva utcáit. Gyors léptekkel haladok a macskaköves úton. Farmernadrágom zsebébe mélyesztem a kezeim, mert kissé fáznak. Hajam megint úgy néz ki, mint a szénaboglya. Mivel sosem fésülködök, feláll a hajam, ami engem nem zavar különösebben. Persze ha ünnepek vannak, vagy fontosabb események, akkor megfésülködöm, de amúgy nem.
Az utcán senkit sem látok, pedig nyáron jó sokan bolyongtak itt. A legtöbb mondjuk diák volt, de lakosokat is lehetett látni. Na mindegy... Mivel egész gyorsan haladok, pár percen belül meg is érkezhetek a játszótérre. Sajnos csak egyedül tudok ide lejönni, hiszen velem egykorú nincs a közelben, az idősebbek pedig biztos nem arra vágynak, hogy egy 12 éves fiúval hintázzanak.
Na, meg is érkezek a helyszínre. Nem lett se több, se kevesebb a játék a játszótéren. Szinte minden játékot kipróbáltam már, de a kedvencem mégis a hinta lett. Olyan jó bele ülni és csak hajtani magam. Mintha repülnék. Most is így teszek. Kényelmesen elhelyezkedem a hintában, s hajtani kezdem magam. Miközben hajtom magam, észreveszem, hogy valaki figyel engem. Érdeklődve nézem én is a lány, vagyis a nőt. Annyi idős lehet, mint Janey. Vagy egy kicsit fiatalabb. A leányzó idejön hozzám, s leül a mellettem lévő hintába.
 - Játszani sosincs késő - mondom mosolyogva. Kicsit lassítok a hintán, hogy rendesen tudjunk beszélni. Végigmérem a lányt.
 - Te még diák vagy? - kérdezem. Lehet, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, hiszen nem is rám tartozik, hogy még diák-e vagy nem.
 - Mellesleg Gergő vagyok. Lasch Gergely. Téged hogy hívnak? -

Alexecske

~Nem, ez nem randi.~ Nyugatom magam. ~Csak megiszunk egy teát, meg beszélgetünk. Ki kell végre mozdulnom, mert előbb-utóbb megőrülök bezárva. Nem mehetsz ide, nem mehetsz oda...most viszont ott kell lenned, de ne késs...!! Hogy utálom ezt. Aztán, ha mégis késel, akkor félhetsz a büntetéstől.~ Csak nem rég múltak el a vizsgák, máris a tanulás veszi el az összes időmet. Az sem ártana, ha egyszer kialudhatnám magam végre. Jenna sincs sehol a Jóslástan beszippantotta, mint valami vákuum, még vele sem tudok szórakozni kicsit. Egyedül meg csak óraszám ülök a szobámban és magolok. Csak a tantárgyak változnak. Hol Bűbájtan, hol Mugliismeret. Kész katasztrófa.
Tanácstalanul állok a szekrény előtt, mit is vegyek fel? ~Alex vajon miben lesz? Ez végül is nem egy estély, még csak nem is egy puccos hely. Ah! Jó lenne egy olyan bűbáj, ami nem engedné, hogy a nem megfelelő ruhadarabot vegyem ki a szekrényből. Vagy egyenesen kiugrana, amit aznap viselnem kell!~ Aztán egy fehér blúz mellett döntök, azt bármikor, bárhová fel lehet venni, na, meg az örök darab, a feszülős farmer, nem túl kihívó, de mutat valamit. Kis kabátka, mert azért nincs már olyan meleg, egy utolsó ellenőrzés a tükörben. ~Hát ez van.~ Indulhatok. ~Miért nem mentünk le egyszerűen a konyhába? Ott is megihattunk volna egy bögre teát.Mitől vagyok ennyire feszült?~ Régen voltam már ebben a helyzetben, de pont most, pont így, azok után, amik történtek. Nem kellett volna. ~Persze ott van Yar. de az, azért más. Yar mindig is Yar marad, se több, se kevesebb. A legjobb...izé. Kész, megőrültem.~ Zaklatottan loholok a folyosón, remélem, hogy nem ütközöm Alex-ba. Azt hiszem, akkor sírva fakadnék és bezárkóznék a szobámba. Egy hétre legalább. Szerencsére nem,hogy Alex-el, de még senki más emberfiával sem találkozom. Elérve az iskola kapujáig, kilököm a vasajtót, de zárva. ~Ez intő jel. Nem szabad elmennem.~ Rángatom még azért a biztonság kedvéért, aztán mégis enged...~Ja fordítva nyílik. Tiszta hülye vagyok.~ Majdnem futva teszem meg a hátralévő utat a teázóig, magam sem tudom az okát és nem értem, hátha elhagyhatom a feszültséget, ami dolgozik bennem. Torkomban dobogó szívvel és lihegve nyitok be az üzletbe, intek, hogy nem válok meg még a kabátkámtól, kicsit alul öltöztem. A függöny előtt megállva, mély lélegzetet veszek és belépek a félhomályos, tömény füstölő illatú helyiségbe. Először nem is látom a fiút,lehet, hogy nem ért még ide, aztán felfedezem a földön, akarom mondani egy párnán ülve. Hálát adok a józan eszemnek, hogy nem miniszoknyában jöttem.
-Szia Alex!- Mondom tettetett lazasággal, aztán lezuppanok mellé a másik párnára.
-Mi újság- teszem fel az általam is hőn utált kérdést, amire nincs helyes válasz.

Szuper Alex

Uuutálom az éjszakát. Sötét van, meg hideg is, és senki nincs a folyosókon. Kinek jó ez? Nem elég, hogy folyton attól rettegek, hogy melyik folyosó végén futok bele egy unatkozó szellembe, már rég elmúlt a takarodó ideje is, így még a prefektusokra is ügyelni kell... Csodás. Na de ha Bogárka hasa korog, akkor nincs mit tenni, indulás a konyhába!
Kimásztam a sárkányokkal tarkított ágyból, hogy kilopakodjak a gólyákkal teli szobából, ami nem is ment olyan egyszerűen, mint gondoltam. Répa az ágy melletti kis szőnyegen feküdt, én meg a sötétben botorkálva nem vettem észre. Tökéleteset bukfenceztem, csak ennyit mondok.
A szobatársak közül valamelyik sötét hajú lány morogni kezdett, de átfordult a másik oldalára, és aludt tovább, mint a bunda.
Szuper meleg, szőrös, bundás, szinte bohóccipőnek tűnő mamuszomban csoszogtam ki a hálókörletből, és mint aki se hall se lát, úgy vonultam végig az egész Rellonon. Valahonnan hangos horkolást hallottam, és elég nagy késztetést éreztem rá, hogy rádobjam a háztárs arcára Buksit, a madárpókomat. Éjféli nevetés...ki lehetett volna pipálni. Kár, hogy nem volt velem a pókica.
Fogalmam sem volt, hogy pontosan hol van a konyha, annyi helyiség található az iskola falai között, hogy én sosem fogom megjegyezni... Elég volt az évek során megtanulni a Roxfort alaprajzát. Ó Griffendél, hogy hiányzol!
A bóklászásom közepette vagy hatféle olyan helyre nyitottam be, ahova nem kellett volna. Még meg is kergetett egy...valami állat. A sötétben nem láttam mi volt az.
Hetedikre azonban sikerült befutnom a konyhába. Jobban mondva esnem. Fél óra alatt összehoztam, hogy már másodszorra essek pofára. És ebben az volt a ciki, hogy mint kiderült, nem egyedül voltam odabent...
-Bigyó, szia! -meglepetten pislogtam az ismeretlen fiúra, olyannyira, hogy még a padlóról is elfelejtettem összevakarni magamat. Eléggé ostobán nézhettem ki, ahogy szinte a lábai előtt hevertem, lábaim a magasban, félig az ajtón kívül.

Forerst kisasszony


Fejét oldalra billenti egy pillanatra, arcán halvány, ragadozó mosoly játszik, miközben azt sugallja kifejezése, kissé hitetlen. Hitetlen, hiszen kinek ne lenne szüksége az ő segítségére... esetleg csak még nincs fogalma róla. Egyik szemöldökét felvonja, láthatóan kedvében van, amely igen ritka alkalom, főleg, ha ennyi idegesítő, ostoba kölyök között él. De már ebben a közegben is feltalálta magát, s képes kedvét lelni a környezetének. Az igazi ragadozó, aki alkalmazkodik az adott körülményekhez. És szerencséje van, egy-egy fiatal kis csitrit még csak kényszeríteni sem kell, úgy dobja oda magát, szét combjait, Nándor pedig örömmel tesz eleget. Könnyen jött... de ezzel is óvatosnak kell lenni, sokszor felpróbált áruval ő sem foglalkozik, ahhoz túlságosan is kényes.
De kénye akkor háttérbe szorul, ha épp kedvenc típusa lépked be hozzá párduc léptekkel, finom ruhában, mely épp annyit takar, ami még ösztökéli a férfi agyat egy kis fantáziálásra és épp annyit fed fel, hogy az ostobája nyálát csorgatva, a padlón kúszva keresse eme nődémon kegyeit. Vörös hajzuhatagából szinte láthatóan kúsznak elő a kicsiny szarvak, az ördögi csábító. Nándor mosolya elhúzódik, fehér, tökéletes fogsora is megvillan. Nyelvével megnedvesíti ajkát, miközben egy pillanatra sem veszi le tekintetét a nőről. Épp eléggé hiú ahhoz, hogy Janey válasza azt a gondolatot keltse benne, csak üres kifogás az, amit mondd, mert a társaságában akar lenni. És természetesen megérti őt, hisz ki ne akarná a társaságát.. Na, de épp a Bűbájtan professzor előtt olyat mondani, hogy esőben nem tud kimenni. Ennél egyértelműbb hazugságot ritkán hall. Rém jól szórakozik magában, s elégedetten elmosolyodik ismét. Noha vonzó a megjelenés, a mosolyok, érezhetően nincs mögöttük valódi jókedv. Sosem volt a szívből jövő mosolyok mestere, de kifejezetten élvezi az ilyet.
- Részemről az öröm... - ragadja meg a nő felé nyújtott kezét, s egy mozdulattal húzza közelebb. Ha már annyira vele akar lenni, ad egy apró, térd remegtető gesztust, s bár nem gyakran teszi, kézcsókkal támasztja alá szavait. - ...Forerst kisasszony! - leheli a szavakat a kézfejnek, lehelete szinte hideg, pedig ő nem vámpír vagy hasonló szörnyeteg... ó nem, ő rosszabb. Leengedi eztán a kacsót, csak mint amolyan mézesmadzag, élt a kontaktussal, s lassan, kissé húzva a pillanatot engedi szabadon végül az ujjakat.
- Révay Nándor! - viszonozza végül kurtán a bemutatkozást. Sosem dicsekszik el vele, hogy mit tanít, hogy egyáltalán tanít, valahogy nem képes elismerni a tanítást olyan munkának, amellyel hivalkodnia kellene.
- Némi papírmunka szólított le ide, de tulajdonképpen már végeztem, úgyhogy semmi fontosban nem tart fel. Egyébként sem tartana.. - biccent a nő felé, ismét megajándékozva egy Révay-féle gyomorösszehúzó mosollyal. - No, és Kegyed? - Megenged egy szemtelen pillantást.. - ha az öltözékét nézem, azt gondolnám, hogy valamiféle bálban járt... de tekintve az időt... vagy talán túl későn távozik? - él a gyanúval. Végül is, meglehet, hogy már valakivel töltötte az éjszakát a kastélyban. Az lenne már igazi blamázs.
- Kér valamit inni? - legyezi el egyelőre a kiábrándító gondolatokat, pálcáját pedig készenlétbe helyezi.

Miután befejezik a társalgást, a nő elköszön, majd kimegy a szobából.

Zachary

Az éjszakai kis kiruccanásom a konyhára olyannyira jól sikerült, hogy elhatároztam, ideje kicsit többet sétálgatni a kastélyban. Persze már csak reggel.
Lusta voltam felkelni, jól éreztem magam a jó meleg takaróm alatt. Testileg maradtam volna még, viszont az én lelkecském belülről azt üvöltözte, hogy "menj már". És hát a belsőBogárral nem merek szembeszállni, a végén valami rosszat csinál velem...
Hangosan énekelgetve a tükör előtt megsikáltam a fogacskáimat, hogy ezerwattos mosolyomat felöltve induljak kirándulni az iskolában. Nem mintha nem lenne mindig vigyor ott a képemen...
A hajamat úgy hagytam ahogy volt, nem érdekelt, hogy olyan tökéletesen beállított legyen, mint azoknak a néniknek, akik olyan felsőbbrendűen mászkálnak a folyosókon. Úgy hallottam, hogy ezek a nénik között még akad olyan is, aki fiatalabb nálam. Hát...én inkább maradok az örök vigyor, aki mindig is voltam. A beképzeltség nem rám vall, hiába hiszik ezt azok, akik tudják, honnan származom.
Meleg, pöttyös kötött garbóban, meg piros nadrágban indultam útnak. Szerettem volna lemenni a faluba, de még időben figyelmeztettek, hogy itt sem szabad csak szó nélkül kimenni. Nem vagyok szabályszegő...ugyan...ártatlan bárányka vagyok. Mindenesetre inkább választottam azt az utat, hogy kimegyek arra a szép kis erkélyre, ahol már egyszer-kétszer jártam. Onnan belátni a világot!
Az ajtó nyitódott, a friss, hűvös levegő pedig olyan hirtelen csapott meg, hogy még a hajam is meglibbent. Enyhe kifejezés. Majdnem levitte a barna fürtjeimet az az átkozott.
Jobbra néztem, majd balra, aztán...megint jobbra. Ugyanis megpillantottam valakit, akire nem számítottam.
-Heló! -köszöntöttem a srácot vigyorogva, integetve. Egy szó nélkül lehuppantam mellé a másik helyre, és a kezemet nyújtottam feléje.
-Abonyi Szelina Bogárka -illően bemutatkoztam, úgy érzem. Nagyokat pillogattam hatalmas szempilláimmal, míg azt vártam, hogy egyáltalán feldolgozza az érkezésemet, és megismerhessem

Bogárka, Szuperhusi:)

Hegyi EzNemRandi Nikolett

Gergő

Próbálok olyan kedves lenni, amennyire csak tőlem telik. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kicsi példányokkal társalogjak, jelen pillanatban fogalmam sincs mit mondhatnék neki, így megvárom amíg válaszol a kérdésre és közben érdeklődve mér végig. Nem veszek róla tudomást, inkább csak elvigyorodom és várom mikor kapom meg a választ a kérdésemre. Addig megkapaszkodom és egy kicsivel magasabbra lököm magamat egészen addig amíg a kis hang meg nem szólal a fejemben. Sóhajtva lerakom a lábamat, fékezek, de nem adom fel teljesen, ismét lökni kezdem a lábammal ezúttal sokkal lassabban.
  -Nem félsz egyedül a sötétben?
Tudomásom szerint a kisgyerekek félnek a sötétben, úgy tűnik talán tévedtem. Én ennyi idős koromban még elég félős voltam, csak utána értettem meg, hogy nincs mitől félni, minden ugyan az, csak néhány részlet rejtve marad. Na jó, ez nem épp a megfelelő megfogalmazás, de nem is ez a lényeg.
  -Miért? Túl idős lennék diáknak?
Jót derülök az őszinteségén. A gyerekek mindig annyira őszinték, néha egyenesen az az érzésem, hogy nem tudnak hazudni. Ha pedig már megkérdezte, akkor nem leszek annyira faragatlan, hogy nem válaszolok.
  -Igen, diák vagyok de nem már nem sokáig.-
A lakósor felé nézek és próbálom kitalálni vajon melyikben laknak, melyik áll üresen, vagy épp melyik lesz az amit a közeljövőben az otthonomnak mondhatok. A gondolataimból ismét a hangja ránt ki, ezúttal bemutatkozik. Nem is kérdezett rólam semmit, hogy bízhat meg bennem ennyire egyszerűen? Hiszen nem tudja, ki vagyok. Már épp megemlíteném ezt neki, de végül meggondolom magamat. Nem akarom megijeszteni őt.
  -Nicol vagyok, Scarlett Nicol Emily Loughlin.-
Óvatosan kinyújtom felé a kezemet, én sem vagyok egészen biztos benne, hogy talán így kellene bemutatkoznom. De fogalmam sincs mit kezdjek a helyzettel. Lenézek a kezére és ismét meglepődök. Hogy lehet, hogy valakinek ilyen rövid ujjai legyenek?

Elemi mágia óra (1)

Hát ez a nap is eljött... Enikő izgatottan várta már, hogy találkozhasson a tanárnővel, aki bevezeti majd az elemi mágia rejtelmeibe. Mikor megkapta a baglyot az első óra időpontjáról, kirakta azt a szobájában egy jól látható helyre, egyrészt azért, hogy ne felejtse el, másrészt hogy a szobatársai is mind izgatottan várhassák az első órát és a beszámolót róla.
Enikő pár nappal ezelőtt már kitanulmányozta, hogy hogyan kell eljutni a teremhez. Időben elindulta az órára, nehogy elkéssen. Előtte egy kényelmes farmernadrágot, egy sárga egyszerű pólót és egy piros kardigánt vett fel. Útban a terem felé karácsonyi dalokat dudorászott, ugyanis már elkezdte összeírni a listát, hogy kinek mit ad majd karácsonyra.
A terem ajtaja elé érve megállt egy pillanatra és próbálta rendezni kavargó gondolatait. Hamarosan túl lesz élete első gyakorlati elemi mágia óráján. Nem sokaknak adatik meg ez a nagyszerű lehetőség.
Miután kopogtatott az ajtón, belépett a terembe és becsukta maga mögött az ajtót. Nem volt ott senki.
- Öhm... Jó napot kívánok!- köszönt hangosan, majd érdeklődve a szoborportrék felé fordult. A szoboralakoknak kellemes arcuk volt, Enikő közelebb sétált hozzájuk, és megpróbálta kibetűzni az egyik öreg boszorkányt ábrázoló szoborra vésett betűket.

Bogár *.*

Hiába fordulok a jobb, vagy a baloldalamra. Egyszerűen képtelen vagyok visszaaludni. Pedig a hétvége arravaló, hogy sokáig alhasson az ember és nem arra, hogy fél kilenckor már ébren legyek. De sajnos valamiért nem tudok visszaaludni. Így hát fel is hagyok a próbálkozással. A hátamon fekve bámulom a plafont, s a Mirás ügyön agyalok. De végül meg kell hogy állapítsam, hogy az egésznek még nincs vége. Ugyanis ahányszor beszéltem eddig a lánnyal, nem mondta, hogy oké, semmi baj, vagy ehhez hasonlót... Szóval ez azt jelenti, hogy Mira még mindig nem bocsájtott meg. Pedig annyira nem is viselkedtem rosszul és részben Amira hibája is volt. Na mindegy... A lényeg az, hogyha a legközelebbi bocsánatkérésemnél sem fog megbocsájtani, akkor én otthagyom. Végleg. Elegem van már a makacsságából. Na mindegy.
Miután ezt megbeszélem magamban, felkelek az ágyikómból - ami még mindig nem olyan puha, mint az otthoni - s a nagy ruhásszekrényhez tipegek. Kinyitom az ajtaját, s elhúzok egy nadrágot, pólót és pulcsit. Ezeket mind magamra veszem, aztán már csak a cipőmet húzom fel a lábamra. Beletúrok a hajamba s kimegyek a Monstersből. Lassan lépkedek a folyosókon, hiszen még mindig álmos vagyok. Néha-néha még ásítok is egyet. Mivel felszeretnék egy kicsit pörögni, befordulok a konyhába, s az egyik manótól egy bögre kávét kérek. A kis lény rögtön el is megy, hogy elkészítse nekem azt, amit kértem. Nem kell rá sokat várnom, pár perc alatt megjelenik a fekete löttyömmel. Rámosolygok a manóra, majd kisétálok a konyhából. Belekortyolok a kávéba, és az erkély felé veszem az irányt. Pont jó lesz az a hely számomra. Nyugis és szép. Tökéletes.
Kinyitom az ajtót, s helyet foglalok az egyik székben. A legközelebbi asztalra ráteszem a kávémat, s csendben ülök tovább. Hallgatom a madarak énekét, s nézem a tájat. Innen olyan gyönyörű minden, de legfőképp a falu. Ámde nem sokáig lehetek egyedül, ugyanis hallom, hogy nyílik az ajtó. A francba... Csak most az egyszer szerettem volna egyedül lenni, és...
Nem tudom magamban befejezni a mondatot, ugyanis az ismeretlen helyet foglal mellettem. De nem leszek ellenséges, sem bunkó. Inkább megismerem a lányt, hátha jó fej. Amúgy is rég beszélgettem már ismeretlenekkel. Épp itt az ideje.
 - Szia! - köszönök vidáman. Bár azért lehetett a hangomon érezni, hogy ez még nem az az igazi vidám hang, de egyelőre ez is megteszi. A leányzó felém nyújtja a kezét, s bemutatkozik.
 - Én pedig Zachary Alex Williams Circle lennék, prefektus - mondom mosolyogva. Elismétlem magamban a leányzó nevét. Abonyi Szelina Bogárka. Na, ilyen nevet sem hallottam még. De ez a Bogárka név tetszik, olyan kis aranyos...
 - Te nem rellonos vagy véletlenül?

mesemesemátka :3

Ha bármelyik ismerőse most megpillantotta volna Fruzsit, valószínűleg alaposabban szemügyre vették volna őt, hogy valóban a rellonos vadócot látják-e, vagy csak a szemük káprázik. Mert hát Fruzsi a könyvtárban?! Ez azért nem mindennapi látvány. Az utolsó előtti polcsor mögött ült törökülésben, az ölében lévő nyitott könyv fölé hajolva. Messziről még úgy is tűnhet, hogy valóban olvasott, de ha valaki jobban megfigyeli, a barna hajzuhataga az arcába lógott, és a feje is nagyobb szögben konyult előre, semmint, hogy lássa a betűket. Aludt. Na ez a kép már sokkal inkább jellemző rá.
Még kora délután jött a könyvtárba, mert felismerte, hogy sajnos a gyakorlati tudás nem mindig elég a vizsgákon, és a házi dolgozatokat sem lehet azzal megírni. Ezt egyébként egyáltalán nem értette, hiszen az életben úgyis mindent gyakorlatban kell majd tudni alkalmaznia, bővel elég lesz például, ha felismeri a mérgeket, hogy lehetőleg ne kóstoljon majd bele egybe se. Ha ő akar kotyvasztani valami főzetet, meg majd úgyis előveszi hozzá a 'receptet'. Miért kellene hát megtanulnia kívülről a különböző bájitalok történetét, elkészítési módját és a többi. De sajnos nem ő szabja a tantervet, és különben is elég erősen én még benne az emlék, amikor elsősként ezt az okfejtését megosztotta Felával... Azt volt talán az utolsó eset, hogy bárkivel is őszintén megosztotta a véleményét valami komoly témában. Tehát a mai délutánon kényszerítette magát, hogy tanuljon egy kicsit. Mint általában, a többségtől távol, a kényelem faktort számítsába sem véve a polc tövében olvasgatott, amíg érdekesebbnek nem találta a szeme belsejét, mint a betűket. Eléggé fáradt volt amúgy is, mivel nem sokat aludt az éjszaka. S mivel egyébként sem szerette magára fel hívni a figyelmet, a könyvtáros valószínűleg észre sem vette, hogy valaki még kuporog a földön két polc között, amikor elment.
Fruzsi végül arra kelt fel, hogy fáj a nyaka, a háta, a lábai elzsibbadtak és szétülte a fenekét, na meg hogy totál egyedül van a sötét könyvtárban. De mindezek ellenére nem zavartatta magát. Teljes lelki nyugalommal söpörte ki a arcából a haját, és nyújtózkodott egy sort.

Tolland Clotan
19:30

A mai napom eddig nagyon jól telt. Igaz, hogy a tanulás része nem éppen volt jó, de amúgy szuperül éreztem magam. Ugyanis tanítás után csak feküdtem az ágyamon és csokit ettem. Hmm... nagyon finom volt. Aztán megetettem a kis baglyomat, akinek még nincs is neve, pedig már rég meg van. Szóval adtam neki egy kis kaját, aztán újra visszatértem a Monstersbe, ahol rajzolni kezdtem. Már egy ideje nem ragadtam a kezembe ceruzát, s rajzolgattam. Ám most volt időm rá, így megtettem. Nagy sokára egy lóherét sikerült a lapra varázsolnom, amit az éjjeliszekrényem egyik fiókjába süllyesztettem. Hamar eljött a vacsora idő, így hát elballagtam a nagyterembe, hogy egyek egy kis vacsit. Mikor helyet foglaltam az egyik széken, szememmel Bogárkát kerestem, azt a lányt, akivel tegnap ismerkedtem meg. Nagyon kedves volt, meg vidám. Jó volt találkozni egy olyan lánnyal, mint ő. Ezért remélem, hogy máskor is összefutok vele. Miután elfogyasztottam az ételem és megittam az italom, visszabaktattam a szobámba.
Most pedig itt állok farmernadrágban, ingben és a taláromban. Lábamon egy márkás tornacipő látható. Hajam megint égnek áll, barna szemeim pedig vidáman csillognak. Hogy miért vagyok így felöltözve? Erre a kérdésre roppant egyszerű a válasz. Arra gondoltam, hogy kerülök egyet az iskola körül, hátha látok egy diákot. Igaz, még nincs tíz óra, de azért ilyenkor illendő lenne benn lenniük a tanulóknak. Szóval kinyitom az ajtót, s elhagyom a Monsterst. A taláromon a csillogó prefektusi jelvény található. Tudják meg az emberek, hogy ki vagyok én. Gyors léptekkel haladok át a klubhelyiségen, aztán pedig a folyosókon. Néhány festménynek még köszönök is. Pár perc alatt kiérek az udvarra. Az iskola kapujához igyekszem, s mikor oda is érek, nem látok egy diákot sem. Egyelőre.

Fruzsina

Fruzsi a háta mögött egy halk koppanásra lehetett figyelmes. Aztán egy újabbra és egy újabbra.
Hamarosan valami ráesett Fruzsina vállára, méghozzá egy vaskos, több mint 500 oldalas kötet, hátrapillantva pedig a lány észrevehette, hogy a polcokról egyesével potyogtak a könyvek.
A könyvtárba csak a holdfény sütött be kintről, ám a függönyök hirtelen hangos suhogással csapódtak össze, sebesen és vészjóslóan lobogva.
A könyvek potyogása mellé újabb hang társult - valahonnan a könyvtár egyik távoli zúgából ahhoz hasonló hangok szűrődtek, mint amikor valaki papírlapokat tépked nagy vehemenciával.
Ezenkívül Fruzsina még egy dologra lehetett figyelmes: a gyenge, ám egyre jellegzetesebb füstszagra, amely szintén a távoli irányból jött. Valamiféle kisebb fény is derengett onnan, ám azt egyelőre a könyvespolcok kitakarták a lány látószögéből, így nem vehette észre. Újabb könyv esett a lányra, most a lábára pottyant, és ez eléggé fájhatott is. A könyvtár ajtaja már egy ideje bezárult, ám ezt egyelőre a lány még nem érzékelhette. Rajta áll, mi jön most.

Zachary

Tolland céltudatosan, és viszonylag gyorsan haladt előre - már amennyire a hátán lévő hatalmas táska engedte. Közben futva azon gondolkozott, őneki miért elég az az egyetlen táska? Nincsen a birtokában kevesebb holmi mint másnak, mégis gyakran praktikusabban intézi a dolgokat mint társai.
Ahogy ezen merengett, kis híján felbotlott egy kőben. Egy pillanatra mérges lett, de nyugodt természetének köszönhetően, simán sóhajtott egyet és tovább sétált. "Hol is tartottam?" - tette fel magának a kérdést. "Ja, igen, a praktikusság..." - amint kigondolta, megpillantotta az iskola kapuját. Gyorsabbra fogta a tempó. Mikor odaért hosszasan bámult maga elé. Félre kellett tennie minden fölösleges eszmefuttatását, ahhoz, hogy felidézze mi lesz az első tennivalója mikor belép az iskolába. "Ja, igen... Jelezni a házvezető tanáromnak, hogy megérkeztem... Bár már nyilván tud róla."
Tolland előtt kitárult a kapu. Belépett rajta. Amint hátrafordult, hogy megnézze, miként csukódik be magától - bár aranyvérű családból származott, bármikor lelkesítette a mágia - azon gondolkozott, miért nem jött meg hamarabb az esze, és költözött be még szeptemberben az iskolába. Akkor nem kéne különcködnie; újként beilleszkednie, felzárkóznia, és eltévednie sem. (Miként hosszú útja során többször is megtette.)
A kapu becsukódott. Tolland számára ez egy kisebb katarzissal is felért. Mikor sikerült kihevernie, megfordult. Egy sötét alakot látott - ugyanis este volt már, és az a bizonyos alak nem is volt még akkor kellően közel.
A fáradtság nem engedett teret a félelemnek. Tolland megszólította fáradt hangon az egyre közeledő személyt, akin egyértelműen látta, hogy felsőbb éves.
-Szia! Tolland Clotan vagyok.

Főmesélő :3

Fruzsina egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy elgémberedett tagjait masszírozgassa, de azért nem kerülte el a figyelmét a halk koppanás. Nem tudta mire vélni, de különösebben nem is zavartatta magát, hiszen sosem volt az a típus, aki éjszaka minden apró zajától megijed. De a koppanás megismétlődött, aztán pedig Fruzsina vállára rázuhant egy vaskos könyv, majd kinyitva földet ért a padlón. Nem volt éppen kellemes érzés, de tompa fájdalom nem tartott sokáig. Fruzsi azonnal hátrafordult, hogy megnézze, hogy eshetett le a kötet a polcról, vagy ki az az idióta, aki képes könyvekkel dobálózni. Azonban egyik tippje sem jött be, ugyanis a könyvek maguktól potyogtak le szépen sorjában a polcokról.
- What the **** - E mellett azért már Fruzsi sem tudott csak úgy elmenni, felpattant a földről, előkapta a pálcáját és körbenézett. Még mindig úgy volt vele, hogy valaki nyilván szórakozik vele. A következő pillanatban a függönyök függönyök hangos suhogással összehúzódtak, kizárva az eddig beáramló holdfényt. A könyvek továbbra is elszántan vetették le magukat polcokról, s Fruzsi egy újabb zajforrást is érzékelt, aminek a forrását egyelőre nem tudta azonosítani. A szeme még nem szokta meg a sötétet, de csak akkor akart a pálcájával világítani, ha ez rövid időn belül nem történik meg. Bármikor ha éjszaka a folyosókat, illetve a birokot rótta, azt általában pálcafény nélkül tette. Hiszen azzal járkált volna, akkor akár már igazán akaszthatott volna egy táblát is a nyakába, hogy " Hahó, itt vagyok!".
Annak örült, hogy a könyvtár rendezett polcai közt könnyen el tudott igazodni. Úgy döntött, megkeresi a zajforrást, hátha talál ott valakit, akit megajándékozhat egy rémdenevér-rontással. Óvatosan indult el a folyamatosan potyogó könyvek között, de nem tudta elkerülni, hogy az egyik súlyos kötet a lábán landoljon. Éles fájdalom nyilallt a lábfejébe, amit elintézett egy obszcén kifejezéssel - mintha a szitkozódás enyhítené a fájdalmat - és ment tovább. Nagyon idegesítette, hogy nem látott, de helyette jobban odafigyelt a többi érzékszervére, és megérezte a füstszagot. Ez is azt az elméletét igazolta, hogy egy diák szórakozott vele, aki talán most éppen eléget pár könyvet. Legalábbis ő nagyon szerette volna, hogy így legyen. Pedig valahol mélyen azért voltak kételyei afelől, hogy egy diák képes így felforgatni a könyvtárat. Fruzsi mostmár nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi is folyik itt, úgyhogy pálcáját előre tartva ment az orra és a füle után, vállalva a kockázatot, hogy szerez már pár kék-zöld foltot a könyveknek hála.